Cikkek

The Case of Howard Phillips Lovecraft (1.)

0

Szerző:Dátum: 2003-05-15

A francia dokumentumfilm teljes szövege. R.: Patrick Mario Bernard, Pierre Trividic 1. rész

I. Folyomány és előzmény  

 

Elsőként állítsd össze a történetet. Tedd abszolút időrendi sorrendbe. Ezeket az eseményeket ezután képzeld el az elbeszélés sorrendjében. Gondold végig, ne kapkodd el, ha kedved tartja, toldj be, vagy húzz ki bizonyos eseményeket. Ne engedd, hogy az eredeti elképzelés megkösse a kezedet.  

A bizarr történetek durván két nagy csoportba sorolhatók: az egyikben az iszonyat egy bizonyos állapottal vagy jelenséggel kapcsolatos; a másikban viszont a szereplőknek az adott állapotból vagy jelenségből kifolyólag elkövetett tetteivel függ össze.  

Vajon milyen hamar kapcsolódik be az akció a cselekmény szövetébe, kihasználva a pillanatnyi áramkimaradást? A szereplő, vagyis te magad, megérzi, hogy valami közeleg; mondjuk a falakon és az üres tereken keresztül immár jó ideje lát és hall bizonyos dolgokat. Egy ócska, régi ház kiváló háttere ezen érzéseknek; azt is meghallani benne, hogy a szomszédok alszanak. És ekkor belopakszik az akció. Vajon milyen alakot ölt majd? Ezt még maga a szereplő sem sejtheti meg az ajtó mögül. Közvetlenül az ajtó mögött zajlik a lényeg, ám annak természetéről nem szűrhetünk le semmit. Csak hogy minden rejtély csapda. Mégis mit képzeltek ezek? Hogy talán majd kinyitod az ajtót? Hogy majd magad keresed velük a kapcsolatot? Te azonban tudod, hogyan kell tetszhalottnak látszani.  

Ahhoz, hogy a feszültséget majd igazán fokozhassuk, először nem árt magát a drámai csúcspontot kellő részletességgel kidolgozni, és csak azután építeni fel a történetet, mely által a drámai csúcspont hihetővé válik. A szereplő, vagyis te magad, ezúttal tehát egészen más környezetben vagy. Egy hang szól hozzád, azt mondja: „Minden nap számít. Miért nem jött előbb?” Azt mondja, olyan ez, mint némely virág, mint azok a növények, melyek e pár hét leforgása alatt akár 2-3 métert is nőnek. Ami önnel történik, az talán ehhez hasonlítható. „Gondolja végig. Harcoljon ellene – mi segítünk önnek.” És te valóban végigcsinálod, mert olyan engedelmes vagy, és mert képzeleted oly igen gazdag. Számodra a virágok nem rejtenek már titkot. Hajnalkák? Inkább tiszavirágok. Gyors növésűek, gazdag virágzásúak, na és remek társak egy magányos gyermeknek.  

Pontosan mit jelent az, hogy áttétel? Ezt én nem akarom tovább csinálni – gondolod magadban, de nem mondod ki.  

 

II. Előzmény és iszonyat  

 

Néhány alapvető iszonyat: élet és halál. Halál. Pusztulás és borzalom, sivár terek, tengerfenék, kihalt városok. De az élet a legnagyobb iszonyat.  

A főszereplő Howard Phillips Lovecraft, született 1890. augusztus 20-án Providenceben, Bostontól nem messze. Leomló szürke fürtök, a család egy barátja Napsütésnek becéz.  

Anyja Sarah Susan Lovecraft, lánynevén Phillips. Sarah Susan hihetetlenül tehetséges festő. Minden Phillips tehetséges. A Phillips vonalon csak lányok vannak a családban. Apja Winfield Scott Lovecraft, utazóügynök. Sosincs otthon. Akkor is épp Forthlanderdaleben járt, mikor kisfia kimondja az első szót, addigra meg már a föld alatt pihen, amikor a gyerek egyik tanárával osztja meg gondolatait az emberiséget gúzsba kötő társadalmi szabályok alapvető értelmetlenségéről. Ekkor mindössze 12 éves.  

A világ, az élet téged nem foglalkoztat. Szíved szerint egészen valahol máshol lennél. Hogy hol? Hát máshol. Hogy úgy mondjuk, kezdetben ez nem az igazi. Később erről így mesélsz: „Igyekszem érdeklődni a többi fiú dolgai iránt, bizonyos sikerrel.” Téged a könyvek érdekelnek.  

Apád halála után a Phillips nagypapához költöztél. Ő volt az, aki megismertetett téged E. Thefttel, F. Walpole-lal, az angol gótikus regényírókkal. Romantikus rémregényeket, vagy ahogy mások mondják, fantasztikus dajkameséket olvasol. De téged ez tesz boldoggá. Ez a világ lesz a te világod.  

Kísértetkastélyok, romos apátságok, labirintusok, melyek nem vezetnek sehová; züllött, buja szerzetesek; bűnözők, asszonyok, akiket olasz útonállók ragadnak el; asszonyok, kiket élősdiektől nyüzsgő, mocskos tömlöcökbe zárnak; titokzatos vademberek, által megbecstelenített nők, kiket irgalmat nem ismerő lelkifurdalás gyötör. Asszonyok, akik végül mindig elvesztik az eszüket, és suttogó hangok, villámoktól sújtott, soha véget nem érő éjszakák, és hosszú, kísérteties csendekkel teli komor nappalok. Szörnyű bűntettek, levágott voltukban is beszélő fejek.  

Ebben a világban formálódik az ízlésed; itt tanulod meg elvetni a racionalizmust. Talán ezért is élsz inkább a múltban. A Phillips-házban megállt az idő. A világlátott Phillips nagypapa az ókori és görög civilizációkról mesél, meg Pompeiről, fehér füstről és vörös láváról, mely a föld gyomrából tört fel, és egy egész városról, amelyet élve temetett maga alá egy tűzhányó. Erre már odafigyelsz te is, és az ismeretlen szavaknak minden esetben utánanézel a szótárban. Verseket olvasol, valahogy minden azonnal meg tudsz jegyezni. Az Angell Street-i ház síri csendjében verseket szavalsz. Nyolc éves vagy, amikor elkezdesz írni. Első történeted egy bűntényről szól. Egy ikerpár egyik tagja megöli a másikat, a gyilkos testvér testébe azonban időről időre beleköltözik a meggyilkolt lelke. Fikció az egész, fikció, hiszen te egykeként nőttél fel. De hát az ember mindenfélét képes kieszelni, csak a valódi élet, az nem érdekel téged.  

Poe művei nyomán tanulod meg, milyen a jó történetmesélés. Így tanulod meg, hogyan érdemes indítani a narrációt. Kezd a csattanóval!  

Pontosan így kezded a Dagont 1917-ben, fiatal, kezdő íróként.  

„Jó oka van, hogy meglehetősen zaklatott idegállapotban írom e sorokat. Ma éjszaka valami véget fog érni. Az életem? Nincs pénzem, és hamarosan elfogy az a szer, amely elviselhetővé teszi számomra a létezést. Nem bírom tovább a szenvedést, ki fogom vetni magam ennek a manzárdszobának az ablakából, és le fogok zuhanni az utcára. Ne higgyék, hogy morfiumfüggőségem miatt hitvány vagy degenerált vagyok. Amikor ezeket a sebtében teleírt oldalakat fogják olvasni, talán ráéreznek, bár teljes egészében sohasem foghatják fel, hogy miért muszáj a mindent feledtető halált választanom.”  

Kezdd a csattanóval! Ez a kulcsszó. Vesd az olvasót a cselekmény kellős közepébe, mindennemű felkészítés vagy figyelmeztetés nélkül. Kezdd a legrosszabbal! Amikor a te történeteid elkezdődnek, a legborzalmasabb már rég megtörtént. Ráadásul ez a valós életben is így van. A lényeges dolgok sosem történnek csak úgy, azok már kezdettől fogva jelen vannak. Ezt igazán te is jól tudod, hisz oly sok időd volt átgondolni a világ dolgait, melyeket a többi fiú sosem vett észre, és meghallani a közelgő dolgokat, melyeket senki más nem hall meg. Még ennél is többet hallottál, amikor csendben kellett maradnod. Folyton ezzel jöttek: „Pszt! Apád pihen!”  

Phillipsék háza a kertvárosi negyedben van: Angel Street 454, Providence, Long Island. Tisztes polgári család: WASP. Angol rövidítéssel így nevezik az ilyet: fehér, angolszász és puritán ? na jó: protestáns. Ez a sok minden, amit láttál, amikor tavasszal először vittek sétálni, utána is ezeket fogod látni, amikor majd jó szívvel visszaemlékezel.  

Providence, azaz Gondviselés. Különös és méltóságteljes, amint a kék öböl fölé tornyosuló két domb hátán elterül az eleven tornyai és fellegvárai előtt heverő, zöldellő fennsíkjaival. Lám csak, hisz nem az ismeretlen vizeken, hanem a nagyon is ismerős éveken kell által evezned, hogy a célodat elérd, vissza a messzi kisgyermekkor színes, furcsa tárgyaihoz, meg a röpke napsugaras varázslatokhoz, melyeket a tágra nyílt gyermeki szem a régi dolgokban meglátott.  

A család valójában az öreg Angliából, Lincolnshire-ből származik. Egy nap így szólsz: „Bizony mondom, fejemre hófehér paróka, lábamra bricsesznadrág való.” Választott világod az óvilág és a múlt világa, a XVIII. század és a ragyogó Poe költészete. E térben és időben oly távoli miliő utáni vágyakozásból fakadnak a te végtelen merengéseid.  

Az Angel Street 454-ben megállt az idő. Megállt Providence tornyaiban és nagyapád meséiben? mindig ugyanazok a mesék. „Egy nap a föld mélyéről előtörő perzselő leheletével hamufelhő borította sötétségbe a várost. A nappal éjjellé, az élet egyszerre halállá változott.”  

Vagy ott van a vörös erdő urának a története. Emberevő óriás volt ő, aki elfogta az utazókat és kifaggatta őket. „Mi szívednek a legkedvesebb?” – kérdezte a vörös erdő ura. Akik nem tudták a helyes választ, azokat megvesszőzte. A legtöbbjük belehalt. „A legfelsőbb faág” – felelte egy napon egy kisfiú. Csak úgy kimondta, a kimerültségtől, ijedtében, vagy talán mert a fák lombjait nézegette a feje fölött, és akkor a verésnek egyszerre csak vége szakadt. De hiába jársz nesztelenül, hiába nem hagyod el a kertet, az idő végül akkor is elárasztja világodat. Dolgok történnek. Egy nap a szél szárnyán szálló vonatfütty, mely mindig azt jelentette, apád új útra indult, örökre elhallgat. Ő már nem indul új útra soha.  

Fiatalember vagy már, amikor különös és igen sajnálatos dolog történik veled, úgy mondják, ideg-összeroppanás. Később, 1920-ban így írsz erről: „Könyörtelen idő belém vájta éles karmait. 17 voltam akkor. A felnőttkor pokol nekem.”  

Végül mégis felgyógyulsz. Mikor az emberek Lovecraftra emlékeznek, erre a hosszú, halovány arcra emlékeznek. Továbbra is bezárkózva élsz, házi kabátban lézengsz naphosszat. Senki sem tudja pontosan, mit csinálsz otthon. Látszatra az égvilágon semmit. Még csak nem is írsz. Ebben a korban a legtöbb fiatalember úgy érzi, előtte az élet. Némiképp talán nyomasztó, ugyanakkor mámorító érzés ez. Te azonban úgy érzed, semmi sem sikerül. Valami azt suttogja, valami történni fog veled, és amikor megtörténik, te nem fogod kibírni.  

Néhány alapvető iszonyat, ami a rémtörténetekben előfordul: élve temetés, meghallani, hogy valaki lopakodik fel a lépcsőn, bármely titokzatos és megállíthatatlan menetelés az elkerülhetetlen vég felé.  

„Az ember legősibb és legerősebb érzelme a félelem; a félelem legősibb és legerősebb fajtája a félelem az ismeretlentől.”  

 

III. Keresés és megidézés  

 

Ám az idő telik és neked el kell hagynod a családodat; új emberekkel, idegenekkel kell találkoznod és beszédbe elegyedned. Ez nehezedre esik, ezért inkább levelezésbe fogsz. Az idegenekkel való levelezés nem csak hogy megoldható, de talán még kellemes is. Emberi kapcsolat – közvetlen érintkezés nélkül. Teljes napokat töltesz levélírással. Levelező partnereid a műkedvelő publicisták társaságának tagjai. A társaság, amely az 1920-as években igen aktív, elszigetelt íróknak nyújt lehetőséget arra, hogy műveiket kiadathassák. Levelező partnereid arra buzdítanak téged, hogy műveidet a kiadók figyelmébe ajánld.  

És te végül valóban szét is küldöd egy-két kéziratodat. A szövegeket pecsétes, gyűrött papírlapokban adod le. A Weird Tales, azaz a „Különös Történetek” című lap főszerkesztőjének küldött leveledben ez áll: „Itt küldöm öt 1917 és 1923 között íródott novellámat. Az első kettő a legjobb közülük. Ha ezek nem nyerik meg a tetszését, a többit szükségtelen elolvasnia. Egyetlen egy potenciális olvasó lebeg a szemem előtt: én magam. Ám ha valamilyen csoda folytán ön mégis ki akarná adatni a novelláimat, csak egy feltételt állítok: a szövegeket sehol se rövidítsék meg.”  

A kéziratok közt szerepel a Dagon is. Ebben a novelládban egyik olyan fóbiádról írsz, amelytől sohasem tudtál megszabadulni: a tengertől. A tengerről, a mélyben tenyésző különös lényekről és a végtelen örvényekről, melyekig soha nem ér el az égi világosság. A Dagon talán Pompey történetének folytatása, bár ez nem betemetésről, hanem inkább exhumálásról szól. A földrengés miatt a vízfelszínre emelkedett a tengerfenék egy óriási darabja, te pedig, a hajótörött, most ezen az új, ismeretlen kontinensen találod magad. „A figyelmemet hirtelen az a hatalmas, különös tárgy ragadta meg, amely az előttem néhány száz lépésnyi távolságban meredeken emelkedő túlsó völgyfal oldalában állt. A tárgy fehéren csillogott a pályája csúcspontja felé tartó hold fényében. Rövid szemlélődés után sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy csupán egy gigantikus kődarabot vettem észre, amelynek kontúrjait – ezt mindenesetre már az első percek után megállapítottam – nem a természet hozta létre, és nem a természet helyezte éppen oda, ahol állt. Miután alaposabban szemügyre vettem az óriási tárgyat, olyan érzések áradtak szét bennem, amelyeket ehelyütt egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. (...) Éjszakánként, kiváltképpen akkor, amikor a hold duzzadtan domborodik az égen, újra látom azt a lényt. (...) Közel a vég. Hangot hallok az ajtó felől; valami hatalmas, csúszós test csapódott neki kívülről. Nem fog megtalálni. Istenem, az a kéz!”  

És ekkor csoda történik. Novelláidat a Weird Tales szerkesztője elfogadja. Végre egy valódi reménysugár. Mint a 32-es Vámpír című film végén, amikor a végtelennek tűnő éjszaka után végre felszáll a köd, és vele együtt szertefoszlanak a rémálmok is. Talán az élet mégis ilyen egyszerű – és kellemes. Ha pedig így van, akkor úgy tűnik, fölöslegesen aggódtál.  

Bár te magad nem szívesen közeledsz az emberekhez, ők vonzódnak hozzád. A Publicisztikai Társaság tagjai csodálják a tehetségedet, hamar tanítómesterré fogadnak, de neked sikerül egyszerre barátjukként is megmaradnod. Elolvasod az írásaikat, és tanácsokkal látod el őket, ötleteidet nagyvonalúan osztogatod. Talán épp ezért szeretett beléd Sonia Greene is? A társaság egyik gyűlésén ismerkedtetek meg. Az egészet ő intézte, ő vitt el az étterembe, és egy nap a beszélgetés hevében ő nyomott forró csókot ajkadra. 1924. március 3-án házasodtatok össze, majd ezt követően New Yorkban telepedtetek le.  

Sonia tele van életerővel és lelkesedéssel. Nemrég volt 40 éves, te 34 vagy. Sonia elvált és zsidó. És te, Lovecraft, lappangó antiszemitizmusoddal különösebb nehézségek nélkül lépst be ebbe a világba. A zsidók mindennapi életedben nem is zavarnak igazán. Azt tudod, hogy nagyon ügyesen meg tudnak húzódni a háttérben, vagyis gyakorlatilag láthatatlanná tudnak válni, és te pontosan ezt is várod el tőlük. Antiszemitizmusod valójában alig több, mint keresztényellenesség. Gyűlölöd Jézust, amiért a pogány világ pazar kultuszainak helyébe a maga sótlan, nyafogó vallását erőltette. De itt van neked New York, ebben a városban megtalálod az ősi Babilont, amelyről gyermekként oly sokszor álmodoztál, hisz már gyermekként oly hihetetlen dolgokat mondtál, hogy „Én egy római pogány vagyok!”.  

„Amikor a hídról először pillantottam meg a várost, a lemenő nap fényében méltóságteljesen tornyosult a tenger fölé. Merész csúcsai és piramisai az ibolyaszín ködfátyolból törékeny virágként nyújtóztak a magasba, hogy a lángszínű felhőkkel és az égbolt első csillagaival játszadozzanak. Azután a város ablakról ablakra gyújt ki a csillámló habok felett, ahol lámpások suhantak a vízen fejüket lóbálgatva, és mélyszavú hajókürtők búgtak különös harmóniában. És a város már maga volt az ábrándos szemű, csillagos égbolt, tündérek zenéjét idéző, mely eggyé vált Carcosa, Samarkad és Eldorádó meg a többi félig-meddig mesebeli város csodáival.”  

A szereplő, vagyis te, Lovecraft, ezúttal tehát New York utcáin. Pusztán attól, hogy beszívod ennek a városnak levegőjét, képes vagy hinni abban, hogy minden megtörténhet.  

A műkedvelő publicisták egy kis köre Soniánál gyűlik össze hetente. New Yorkot felfedezni számodra annyi, mint ezeket a levelezés által barátokká lett idegeneket felfedezni. Itt ismerkedsz meg Lovemannel, és Dwire-rel, később Derleth-szel, meg Robert Howarddal, aki talán máris Conan, a barbárról álmodik. A gyűlések után a kis csapat kiszalad New York utcáira, és beleveti magát az éjszakába. Boldog és vidám napok ezek, te magad úgy viselkedsz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, talán azt is megkockáztathatjuk, hogy meggyógyultál.  

 

(folytatjuk)

Ajánlott

Barlow kontra Shepherd

A Wilson Shepherd és R. H. Barlow közti érdekes levélváltás Lovecraftnak köszömhetően fennmaradt. Egy vélhetően csalás bűntette bontakozik ki tömör összefoglalójában!

tovább

Megjelent az Azilum 6!

Májusi számunk már kapható. A már 80 oldalas magazinban többek közt Lord Dunsany, Thomas Ligotti és Robert E. Howard művei olvashatók.

tovább

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.