IV. Sorsfordulat és őrület  

New Yorkban mindenki ír, ráadásul rosszul. Rengeteg a javítani és átírni való, és az irodalmi életben nagy szükség van négerekre, akik mások helyett írnak, ám négernek lenni – még ha csak metafora szerint is – nem egy életbiztosítás. A kiadott novelláid sem hoznak túl sokat a konyhára – a Weird Tales szavanként 1 centet fizet. A józan ész azt diktálná, írj a valódi életről – kapcsolatokról, érzelmekről, hétköznapi gondokról – az emberek szeretik az ilyesmit. De te azt mondod: ilyen szemetet sohasem tudnék magamból kiizzadni; még ha az életem is függne ettől. A probléma csak az, hogy az életed valóban ettől függ.  

Csakhogy a pénz téged vajmi kevésbé érdekel. Sőt, ha már itt tartunk, a saját életed sem. Szerencsére a családban Sonia a kenyérkereső – boltot vezetet a 5th Avenuen. 1924. júliusa és októbere közt több lehetőségről is hallasz: a Reading Lamp című folyóirat irodalmi kritikust keres, a Weird Tales főállású szerkesztőt, a Ghost Stories pedig főszerkesztőt. Ám ezeket a lehetőségeket egytől egyig elszalasztod.  

New York él és virul. Itt mindig történik valami. Például az, hogy Soniának hirtelen el kell hagynia a várost. Talál egy érdekes állást – csak hogy egy másik városban. Mielőtt elutazik, új ruhákat vásárol neked. Drága asszony; mindenre gondol. Egyedül maradsz.  

„New Yorkba költözésem hiba volt. Ahol megrendítő csodákat és inspirációt kerestem, ott csupán borzalmat és szorongást találtam, mely szép lassan úrrá lett rajtam, megbénított és kis híján teljesen tönkretett. A rettenetes kipárolgásoktól füstölgő utcákon kavarog a tömeg, a zömök, füstös képű, merev arcú és résnyire húzott szemű, alattomos idegenek nem ismernek semmiféle álmot, nem éreznek közösséget az őket körülvevő világgal. Ezeket az embereket nyilván nem tarthatja semmire az ősi nép kékszemű fia, kinek szíve zöldellő erdei ösvényekért és hófehér New England-i falusi kápolnákért dobog.”  

Te, Lovecraft, mindig is hálaadás-ellenes voltál. Azt vallottad, hogy az élet szebb és valódibb volt a múltban, és minden változás egyre messzebbre és messzebbre sodor ettől a szépségtől és igazságtól.  

És persze rasszista is vagy. Emlegeted, mennyire iszonyodsz az italo-szemita mongoloidoktól. Fogalmad sincs, miről beszélsz, hisz egyszer már kimondtad, téged a valóság nem érdekel, csakis az álom. Így írsz: „A déli üdülőhelyeken természetesen nem szabad engedélyezni, hogy niggerek is használják a strandot. El tudják képzelni, hogy egy jóérzésű ember valaha is egy csapat visszataszító, csimpánzképű közelében fürödjön?” Te bezzeg jóérzésű ember vagy. Hisz minden kékszemű úriember jóérzésű és finom lelkű. Tehát rasszista is. Tulajdonképpen nem vagy te más, mint egy szimpla szemét alak.  

Úrrá lesz rajtad a félelem és a gyűlölet, és markában tart egészen az egyelőre még távoli 1937-ig, amikor egy nap szemtől szemben találod magad az igazsággal. 1925-ben vagyunk; rohan az idő, és te egyedül vagy. Hol van most Phillips nagypapád? Réges-rég halott már. Téged pedig a rohanó idő egyre parányibb, huzatosabb és egyre nyomorúságosabb albérletekbe sodor. Hol van Sonia, amikor egyre gyűlik a lakbér, és halmozódnak a gáz- és villanyszámlák? Sonia Cincinettiben van, vagy talán Clevelandben; intézi a maga dolgát, és miután csődbe ment, visszavonult egy szanatóriumba. És te, a szereplő, hol voltál akkor, amikor egy éjjel 1926-ban idegenek – külföldiek, tolvajok – mentek be a lakásodba, és nesztelenül megléptek az új öltönyeiddel, melyeket még Sonia vett neked? Hol voltál, mondd? A magad teremtette álomvilágban.  

Legalább az álmaidban megáll az idő. Így él minden irodalmi néger – folyton-folyvást a meg nem írt könyveiről álmodik. Kezdesz elsüllyedni. Azt mondod, hogy „ki miből él, az vajmi kevésbé lényeges; ami igazán fontos, az az, hogy ki mennyire fogékony a világ szépségeire. Sosem kérdem senkitől, mi a kenyérkereső foglalkozása. Én a gondolataikról és álmaikról kérdezem az embereket.”  

1926. áprilisában végül feladod a küzdelmet. New York és az élet teljesen tönkretett. Mint Ward, a következő évben megírandó regényed hőse, visszatérsz Providencebe. Legyőzettél, de megmenekültél.  

V. Rémálom és összeomlás  

„Amikor a kocsi a késő tavaszi délután aranyló mesebeli fényével átkelt a dombon és átlépte Rhode Island határát, Ward szíve megdobbant. Lélegzetvisszafojtva árulta el, micsoda szép is a Providencebe vezető út, végig a reservoir, majd az Elmwood fasoron. A naplemente lángoló aranyában, ameddig a szem ellát, sorjáztak végig lefelé a dombon az óvárosnak emlékeiben megőrzött kedves kis házai, villái és templomtornyai. Vén Providence! Ez a város szülte őt, hosszú, szakadatlanul kanyargó történelmének rejtélyes erőiben. Ez vonzotta vissza őt a csodákhoz és a titkokhoz, melyek határát egyetlen látnok sem láthatja előre. A taxi sebesen szaladt át vele a postatéren, ahonnan szemébe csillant a folyó, végül ott állt előtte a hatalmas téglaház, a szülőháza. Leszállt az alkony, és Charles Dexter Ward hazaérkezett.”  

Rémálmaidban azonban minden éjjel a koszos kis lakást látod és kínoz a bűntudat. Sonia! 1929-ben váltok el. Sonia angyal volt. Te is az vagy, csak valahogy az egész világ ellened van. Az asszony egyetlen leveledet tartja meg, amelyben azt írod: „A férfi és nő közti kölcsönös szerelem csupán a képzelet világában élhető át.” Ám amik nemcsak a képzeletedben léteznek, azok az erős és rettenetes érzelmek, melyekre New York tanított. A félelem és a gyűlölet – különösen a gyűlölet. És álmaidban, éjszakáról éjszakára, visszatérsz ehhez a gyűlölethez, és ebből a szörnyűséges forrásból elég energiát merítesz egyik fő műved megírásához. New York örökké kísért.  

„A szerves lények, melyek ezt a rettenetes fertőt, ezt a pöcegödröt lakják, nem lehet emberinek nevezni. Torz és homályos vázlatai csupán az amőbaszerű, ugyanakkor majomemberhez hasonlatos lényeknek, melyek egykor a Föld rothadásának valamely bűzös és nyúlós váladékából formáztak. Semmi máshoz nem hasonlítható, mint az élősdi férgekhez, meg az óceán végtelen mélyén élő, megnevezhetetlen lényekhez. Szüntelenül szivárognak és csordogálnak kifelé a szörnyűséges házak tátongó, nedvedző repedéseiből. Erjesztőkádak jutottak eszembe, melyek tömve vannak üszkösödő mocsokkal, és bármikor kiönthetnek, s akkor majd özönvízszerűen árasztják el a világot egyetlen leprát hozó, sűrű-folyó, rothadó kotyvalékkal.” E sorok egy leveledben olvashatók, melyben New York szegénynegyedének bevándorlóiról írsz utálkozva. Már tudod, hogy kizárólag a legminimálisabb eszközökre van szükséged: éles észlelőkészségre és tudatosságra. A többit – az érzelmet, az emóciókat –, nos, ezeket nevezik irodalomnak. A szerelem igazsága fiziológiai igazság. Nem más, mint puszta testnedvek kicserélése. Az Anyag. Semmi más nem létezik. Egy világ, ahol a halál csupán az élet egyik válfaja. Igazi materializmus ez, annak viszont meglehetősen nyomasztó.  

Mindössze tíz éves maradt; ezalatt megírsz mindent, amit csak tudsz. Nevet szerzel magadnak, melyet az egész világon ismerni fognak. „Lovecraft.” Az Anyag képzelt világának mestere leszel, talán még Poe-t is felülmúlod. Történeteidben a fikció nyelve olyan fokú precizitást ér el, mely azelőtt csak a természettudományoknak volt sajátja.  

„Alakjuk halványan emlékeztetett az antropoid testfelépítésre; ám a fejük halfej volt, abnormális méretű, dülledt szemekkel. Nyakuk oldalsó felén lüktető kopoltyú, végtagjaik úszóhártyásak, mélyről jövő gurgulázó hangjuk az önkifejezés minden sötét árnyalatát magában hordozta, de merev arcuk ezt képtelen volt kimutatni.”  

E hatásos sorok félelemből és gyűlöletből táplálkoznak. Szomorú dolog ez; ám a borzalom és gyűlölet megbízhatóbb szövetségeseid, mint a szeretet vagy a bizalom. Mindent újrakezdesz. Felkutatod a legelső isteneket, a Véneket. Komplett mitológiát építesz fel. Minden benne van a Necronomiconban, ebben az ősrégi értekezésben, melyet egy őrült arab, Abdul Alhazred vetett papírra. A nevük meg az igék, melyekkel megigézhetők. Nem látjuk őket, de ők szüntelenül figyelnek bennünket. A Vének voltak, a Vének vannak és a Vének lesznek. Nem az általunk ismert terekben, hanem azok között. Yog-Sothoth ismeri a kaput; Yog-Sothoth maga a Kapu; Yog-Sothoth a Kapu őrzője és kulcsa. Múlt, jelen és jövő – Yog-Sothothban mind egy és ugyanaz. Ő tudja, hol törtek át a Vének a ködön, és hol törnek át egykor újra. Tudja, hol járták a földi mezőket. Szagukról az ember néha megérzi közelségüket, ám senki sem látta őket szemtől szemben, egyedül talán azokban a vonásokban, amelyeket az emberre származtattak. Minden készen áll: múlt, jelen, jövő összefonódik; az idő megáll, és lebeg a semmiben.  

Egy szimpla szemét alak vagy, az igaz. De immár nagy művész is, hiszen végül mégis csak teret engedsz műveidben az igazságnak. A Charles Dexter Ward esete talán az egyik legjobban sikerül írásod. Te magad vagy Ward; osztozol vele az elfeledett ősök és a szülőház szeretetében. „Ward őrületének kezdete heves vitát váltott ki az elmeorvosok körében. Dr. Lyman, az elismert bostoni szaktekintély 1919-re, esetleg 1920-ra teszi a dolog kezdetét. Erre nyilván Ward különös, új szokásai késztették a kiváló doktort. Ward ugyanis szüntelenül kutatott egy bizonyos 1771-ben ásott sír után, amelyben Joseph Curwen nevű őse pihent. Dr. Willett szerint azonban a valódi őrület a beteg későbbi megváltozásával hozható összefüggésbe, vagyis csak akkortól számítható, mikor a Curwen-portrét és az ősi papírokat kiásták. Miután Ward különös, távoli vidékeken tett utazásairól visszatért, és miután bizonyos rettenetes varázsigéket kántált, furcsa és titokzatos körülmények között. A Ward által hallott kósza legendák és az általa kiásott furcsaságok összessége alapján úgy tűnt, Joseph Curwen igen bámulatos, titokzatos és megmagyarázhatatlanul félelmetes egyén volt. Salem városából menekült Providencebe a nagy boszorkányperek idején. Joseph Curwen, akit a 17. század végén máglyán égettek el, nagyhatalmú boszorkánymester volt. Arcképét, valamint a feltámasztásához szükséges mágikus receptet sikerült elrejtenie egy márványtábla mögé.” Most úgy hiszed, rábukkantál egy távoli rokonod arcképére, pedig az az arckép valójában az idők végtelensége óta vár rád. Curwen csak feltámadásának óráját várja, hogy megöljön, és a helyedbe léphessen. Történetedben Wardnak a gyökerek iránt érzett nosztalgiájában már ott rejlik egy másik igazság. Ez az egyetemes igazság pedig a kegyetlenség, a gyilkosság. Nevezhetjük továbbörökítésnek, ha hiszünk benne. Ám a lényeg az, hogy az a vérszomjas fenevad az idő rejtekében lapulva vár és figyel bennünket. A legjobb nem felébreszteni.  

„A Rhode Island-i Providence közelében egy magánkézben lévő elmegyógyintézetből eltűnt egy szerfelett különös egyén. A neve Charles Dexter Ward. Az orvosok nem tagadják, zavarba ejti őket az eset, hiszen a betegen általános fiziológiai, valamint pszichológiai rendellenességeket is megfigyeltek. Először is, a páciens furcsa mód jóval idősebbnek tűnik, mint azt kora alapján gondolni lehetne. 26 éves. Igaz ugyan, hogy a mentális zavar szokatlanul öregít, ám a fiatalember arcán különös, csupán idős korban szokásos vonások jelentek meg. Másodszor, szervi folyamatai is az orvosi gyakorlatban is mindezidáig példa nélküli rendellenességeket mutatnak. Légzése és szívműködése érthetetlen módon egyáltalán nincs összhangban. Emésztése minimális mértékű és hihetetlenül hosszadalmas. A szabványos ingerekre mutatott idegi reakciók pedig egyetlen korábban feljegyzett esettel sem mutatnak hasonlóságot. A szövetek sejtszerkezete szokatlanul durva és laza; általában véve tehát az összes orvos egyet értett abban, hogy Ward szervezetében az anyagcsere-folyamatok példátlan mértékben lelassultak.”  

Konzervatív vagy és rasszista; de valami igazság mégis rejlik az írásaidban. Azt mondják, a gyökereinkkel való egyesülés utáni vágy önpusztításhoz, végül pedig halálhoz vezet. A nagy igazság az idővel kapcsolatban az, hogy a történelem gyilkosság. A múlt iránti túlfűtött szenvedély pedig kórság. Ám ezekkel a dolgokkal te nem foglalkozol, egészen 1937-ig, amikor egy nap váratlanul fény derül minden dolgok nyitjára. Egy hang szól hozzád: „Gyorsan növekszik, mint némely növény. Harcolnia kell ellene. Minden nap számít, ha élni akar.” De te már nem figyelsz. Számodra ezek a dolgok már nem rejtenek titkot. Nevezzék bár ráknak, mert hogy manapság így hívják, mindegy, hisz az ember kedve szerint adhat nevet a dolgoknak. Apádat 44 éves korában a szifilisz vitte el, anyád haláláért az elmebaj a felelős; az Angel Street-i házban egyre mélységesebb csend uralkodott. Most te, a szereplő, Lovecraft szörnyű kínokat élsz át. Ezzel a környezeted is tisztában van. Kitartásoddal és nyájas modoroddal kihívod az orvosok, de mindenekelőtt a nővérek csodálatát.  

Már mindent értesz. Te, aki a kezdetek kezdetétől úgy féltél mindentől, még az ajtót sem merted kinyitni, most rádöbbensz, hogy a veszély benned volt. Tebenned – nem a külvilágban –, hanem tebenned. Ám a nagy vörös erdő számodra nem rejt már titkot; azt mondod, „én vagyok a legfölső faág”, és a verés abbamarad. 1937. március 15-én megáll a szívverésed. 46 éves vagy. Panasz és megbánás nélkül halsz meg. De hisz az élet sosem érdekelt téged igazán.