Cikkek

Az Álomföldek kulcsa (1. rész)

0

Szerző: Varga Illés • Dátum: 2005-03-30

Bevezető  

 

„When Randolph Carter was thirty he lost the key of the gate of dreams – Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát” – kezdi Howard Phillips Lovecraft The Silver Key, azaz Az ezüstkulcs című írását. Drámai feszültségű szavak ezek. Aki előtt nem ismeretlenek Lovecraft korai munkái, már ebből az első mondatból megsejtheti, -érezheti, hogy ez az alkotás többnek ígérkezik, mint a korábban keletkezett fantasy-történetek, amelyek bár jóval többek annál, hogysem csak az anglo-ír Lord Dunsany stílusa iránti leplezetlen rajongás megnyilvánulásainak tekintsük őket, mégis egy olyan írói alkotói korszak termékei, melyből végül a fantasztikum más formái felé való fordulás és a horrorhoz való visszatérés jelentette az író számára az önálló írói hang megtalálását.  

 

A mű keretei  

 

Keretes szerkezet  

 

Az ezüstkulcs 1926-ban készült el, vagyis azután, hogy a Dunsany-féle hatás már alábbhagyott, s Lovecraft új írói kifejezésmódok felé fordult. Ennek az írói váltásnak a mementójaként írta meg Az ezüstkulcsot, mintegy összegzéseként azon korai műveinek, amelyek a Dunsany-élmény hatása alatt íródtak, s mintegy ars poeticájaként és előrevetítéseként következő, s egyben legtöbbre tartott írói korszakának, amelyben az úgynevezett Cthulhu-mítosz köré szerveződő művei születtek. Ez a változás nem jelentett azonnali elfordulást korábbi, Dunsany-típusú világaitól, vagyis a tulajdonképpeni Álomföldek ciklustól. Lovecraftnak még két olyan jelentős alkotása született ebben az átmeneti korszakában, mint briliáns elbeszélése, A különös, magas ház a ködben és három kisregénye közül az egyik, a Zarándokút Kadathba. Ez a két írás – Az ezüstkulccsal és a Cthulhu hívásával egyetemben – tartalmi és formai jegyeik alapján éppúgy hozzátartozik Lovecraft Dunsanys korszakához, mint amennyire elkülönül tőle, ám Az ezüstkulcsot még ezek közül az írások közül is kiemeli gondolati mélysége és hihetetlen dimenzionáltsága, noha való igaz, hogy Lovecraft ezen egy időben íródott műveit a legnehezebb egymáshoz mérni, és kérdéses, hogy lehet-e objektív választ adni akkor, amikor egy írónak stílusát tekintve átmeneti korszakában született műveit vesszük szemügyre, melyek egyszerre hordoznak magukban új lehetőségeket és őriznek értékeket korábbról, s ezt az író különleges tehetsége folytán valamennyien eltérő arányban, ugyanakkor mégis lehengerlően varázslatosan teszik.  

 

Álomföld  

 

Az ezüstkulcsban E. A. Poe és Lord Dunsany hagyatéka, Álomország (Dreamland) kezdettől fogva jelen van, és végig is kísér minket a mű egészén, noha közvetlenül csak az elején és a végén találkozunk vele.  

A műhöz a keretet tehát témaválasztásában éppúgy, mint formailag Álomország adja. Ezen a kereten belül az írás két nagyobb szerkezeti egységre tagolódik. Az első egység a főhős, Randolph Carter keresését foglalja magába. Carter ugyanis elvesztette az álmok kapujának kulcsát. Amint arról az elbeszélő tájékoztat minket: „Annakelőtte, az élet hétköznapisága elől téren túli idegen, ősi városokba, szépséges, hihetetlen kertországokba tett éjszakai kirándulásokat túl az éteri tengereken; ahogy azonban a középkorúság rákeményedett, érezte, amint a szabadság szigetei apránként elsiklanak előle, míg végül minden abbamaradt.” Igaz, a fordító ráerősít egy kicsit: az éteri tengerekre a szabadság szigeteit rímelteti, ami nem ugyanaz, mint a „kiváltságos jogok” (liberties), mely pontosan foglalja magába mindazt, amit Carter fokozatosan elveszít (tudniillik a jogot az álomvilágba való belépésre), de alliteráló jellegénél fogva kétségkívül szebb, noha pontatlanabb, s ezért zavaróbb, mintha nem ez a romantikus metafora állna itt, mely egyébként stílusát tekintve úgy-ahogy, de illik az Álomföldekről való értekezés hangvételéhez. Lovecraft a maga visszafogottabb stílusában folytatja a beszámolót: „Gályái nem vitorláztak fel többé az Oukranos folyón az aranyos tornyú Thranig, elefántkaravánjai sem vándoroltak illatos őserdőkön át Kledbe, hol erezett elefántcsont oszlopokkal ékes, elfelejtett paloták alszanak bájosan, szűziesen a hold fényében.”  

Ez tehát a Dreamland, az Álomföld, ahonnan az egész történet indul, s amely kísértetiesen emlékeztet egy jelenségre, mely a történetet író személyét érinti, történetesen arra, hogy – műveiből kikövetkeztethetően – Lovecraftnak is egyre inkább nehezére esik életben tartani érdeklődését az általa teremtett álombéli földek iránt. Igaz, Lovecraft maga még csupán harminchat éves, de már érzi a benne végbemenő változásokat, és mer gondolkodni és jósolni. Félelmetes, hogy éppen négy évvel később, 1930-ban fogja majd megírni saját írásának pillanatnyi élményétől elragadtatva s a választott stílusirányzat követelményeinek eleget téve egész életművét félresöprő elbeszélését, a Suttogás a sötétben című elbeszélését (The Whisperer in Darkness), amely közel áll ahhoz, hogy egy olyan írói én szerzeményének tekintsük, aki már valóban elvesztette „az álmok kapujának kulcsát”.  

 

Randolph Carter alakja  

 

Túl azonban a tényen, hogy Lovecraft saját, jól felismerhető toposzaként életrajzi vonásokat csempész a műbe, Randolph Carter alakja úgyszólván rejtve marad előttünk. Alig tudunk meg róla valamit, s ha mégis, az csak tovább erősíti bennünk a gyanút, hogy Randolph Carter akár mi is lehetnénk: mi, akiket valaha bizony érdekeltek a hétköznapi életen kívül eső dolgok; mivel ezek az adalékos, szűk marokkal mért információk igazából nem Carterhez, hanem a magunk világához, önmagunkhoz visznek közelebb. A szinte nullinformációs leírásfolyamba például majdhogynem oda nem illően hasít bele a közölt adat: Carter Bostonban él.  

Ám nézzük, mit is tudunk meg Randolph Carterről! Tudjuk, hogy harmincéves, vagyis se nem öreg, se nem fiatal; s később még megtudjuk, hogy részt vett az I. Világháborúban1. Álmodozó természet, aki „sok mindent olvasott dolgokról, és túl sok embernek beszélt róla.” „Jó szándékú filozófusok azt tanácsolták neki, hogy a dolgok logikus kapcsolataira figyeljen, elemezze a gondolatait és ábrándjait formáló folyamatokat.” Carter tehát meg nem értett ember. Környezete a logikára, vagyis az észre hivatkozik, irtózik minden titokzatostól, s meg sem tűri azt. Lovecraft a századelőn divatba jövő freudizmusra, illetve a pszichoanalitikus pszichológiai iskola tanításaira utalva érzékelteti a kor szegényességét, amely el nem ismer titkokat, de vakon hisz abban, hogy birtokában van a megoldásnak. A veszteséget, amely e gondolkodásmód által éri a világot, Lovecraft egyértelműen fogalmazza meg: „A csoda eltűnt...” S rögtön okát is adja e szomorú jelenségnek: „...Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyban, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között, és nem létezik ok, amely alapján egyiket többre lehetne becsülni a másiknál.” E magyarázat okfejtés, egyben egyfajta védőbeszéd is. Ha figyelünk, észrevesszük, hogy Lovecraft tulajdonképpen hitet tesz a fantasztikus irodalom mellett. Még véletlenül sem csak Carter agyáról beszél, ahogyan az Bihari György fordításában olvasható. Hanem épp ellenkezőleg: általánosít; tehát állást foglal és tényként kezel: „all life is only a set of pictures in the brain”.  

Carter tehát álmodó ember, az író, s Carter az, akivel azonosulunk, aki mi vagyunk. Carter tehát maga az álmodó ember megtestesítője. Figurája egyszerre egyedi és mindenki által érthető. Lovecraftnak sikerül véghezvinnie azt, amire csak igazi tehetségek képesek: személyes problémájának megfogalmazása révén egy egész közösség problémáját érinteni – az emberiségét.  

Szimbólummá előléptetve Carter egyetemes, archaikus örökségévé válik az emberiségnek. Ő a sorsába bele nem nyugvó, kutató ember, illetve emberi elme, aki vállalja a terheket, amelyek a kereséssel járnak.  

 

Keresés  

 

Ám túlságosan előreszaladtunk. Térjünk vissza oda, hogy Randolph Carter világa egyéb vonatkozásaiban is kísértetiesen hasonlít a miénkre, a 20. század végire. Elég csak megfigyelnünk, hányféle módon, mi mindennel próbálkozik Carter, hogy megtalálja elveszett paradicsomát, azaz a nyugalmat és a kielégülést, amelynek biztosítása minden vallás célja is egyben.  

 

Deszakralizáció és materializmus  

 

Lévén a századelő embere hitetlen, az elbeszélő hangja így kezdi ecsetelni a Cartert körülvevő világ hiábavaló próbálkozásait arra, hogy az önámítással mit kezdeni nem tudó, igazabb világot kereső embert magába szippantsa:  

„A szokás a fülébe zsongta a fogható és fizikailag létező dolgok babonás tiszteletét, és titokban szégyenkezett amiatt, hogy látomásokban lakozik. Okos emberek azt mondták neki, hogy egyszerű ábrándjai együgyűek, gyermekesek, sőt képtelenek, mert szereplői csökönyösen jelentősnek és céltudatosnak képzelik magukat, miközben a vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.  

Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani a megismerhető és mérhető dolgokon, azt mondták, hiányzik belőle a képzelőerő, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzióinál.”  

 

Uniformizáció  

 

Láthatjuk: a világ beolt, okít, nevel, agyat mos és csendre int. Magyaráz és elfojt. Mindemellett pedig hiábavalóságról beszél, észre sem véve, hogy önmagával kerülve ellentmondásba saját létjogosultságát is kétségbe vonja. Így aztán nem is meglepő, ha más nem marad utána, mint pusztulás, s hogy nem ismer más utat, csak amelyet maga tapos ki. Egy ilyen világban csak a kutató ember alkalmazkodik, mindenki más résszé, alkotóelemmé, kötőanyaggá válik, s Randolph Carter, mint olyan számára, aki kilóg a sorból, aligha akad más lehetőség, ha be akar illeszkedni, mint hogy beáll a sorba. „Így hát Carter igyekezett azt tenni, amit a többiek, és mímelte, hogy a közönséges események, a földhözragadt elmék indulatai többet jelentenek számára, mint a ritka, kifinomult lelkek álomképei. Nem vitatkozott, mikor azt hallotta, hogy a való életben fontosabbak egy leszúrt disznó vagy egy savhiányos földműves kínjai, mint Narath páratlan szépsége száz faragott kapujával, kalcedonkupoláival, amelyekre halványan emlékezett álmaiból, és aggályosan elsajátította a szánakozás és a tragédia értelmét.”  

 

Önmegtagadás  

 

Carter tehát igyekszik megtagadni önmagát, s az alkalmazkodásban el is jut a képmutatásig, amelynek képessége alapvető követelmény a társadalmi életet élő emberek számára. Önmagát ugyan nem tagadja meg, de már nem is vállalja fel a közösség előtt. Hitegetni azonban nem képes magát; nem képes nem észrevenni a társadalmi élet nyújtotta lehetőségek hiábavalóságait és álságosságát. Ahogyan Lovecraft folytatja: „...időnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de ő úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködő, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízről ízre mesterkélt és szertelen.” Hogy mit tehet egy entellektüel, egy egyéniség, ha meg nem értett, s egy ráerőltetett viselkedésformát kénytelen magáénak vallani? Természetesen megkeseredik, és keserűségét abban a formában adja környezete tudtára, amelyet még hajlandó, de legalábbis kénytelen elnézni neki: szatirikus lesz belőle: „Így hát afféle humorista lett belőle, míg meg nem látta, hogy még a humor is üres az összefüggések vagy összefüggéstelenségek igaz törvényeitől megfosztott, értelmetlen világegyetemben.”  

 

Dogmatizmus  

 

Randolph Carter azonban sokkal kiábrándultabb és csalódottabb, de kreatívabb egyéniség is annál, hogysem beérje azzal, hogy egy olyan világra pazarolja szellemi képességeit, amely nemhogy felfogni vagy megérteni nem képes lelkivilágának, valóságos igényeinek mibenlétét, de még csak tudomást sem hajlandó venni róla. A lét örök kérdéseit feszegető s a konvencionális polgári életforma értelmetlenségével szembekerülő ember, aki azonban eme bizonyos polgári életforma adta lehetőségeken belül keresi a választ, hiszen részévé kíván válni, s ezért alkalmazkodni kényszerül, természetes módon fordul a vallás, az aktív vallásos élet felé. Carter is megteszi ezt a lépést kénytelen-kelletlen. Lovecraft nem felejti el hangsúlyozni, hogy bár ennek a lépésnek a megtételére Cartert természetes lelki forrásból fakadó vágy sarkallta, ezt a lépést a transzcendens s a misztikum felé gyermeki áhítattal s hittel fordulni kész lélek mint a polgári lét börtönének rabja s mint a társadalom elvárásainak megfelelni s annak igényeit kielégíteni kívánó szolga tette meg, s hogy éppen ezért mint bukik meg próbálkozása az önmagával meghasonlott egyház és képviselőinek különböző ellentmondásain. Lovecraft így írja le a vallás adta lelki és szellemi tápláléktól való megcsömörlés folyamatát és mikéntjét: „Szolgaságának első napjaiban a szelíd templomi hit felé fordult, melyet apáinak naiv bizalma kedveltetett meg vele, mert ebből mintha misztikus utak indultak volna, melyek menekvést ígértek az élettől. Csupán alaposabb vizsgálódás után fedezte föl az éhező képzeletet és szépséget, az áporodott és lapos közhelyeket, a rendíthetetlennek kikiáltott igazság bagolyszerű nehézkességét, amely unalmasan és lehengerlően uralkodott legtöbb professzorának előadásaiban, vagy látta át fonákságát az igyekezetnek, mely továbbra is szó szerinti értelmet akar tulajdonítani az ősember mára levetkezett félelmeinek az ismeretlennel szemben. Fárasztónak találta azt az ünnepélyességet, mellyel az emberek földi igazságot akarnak csinálni ősi mítoszokból, holott épp agyondicsért tudományuk cáfolja őket szóról szóra. Ez a nem helyénvaló ügybuzgalom megölte a ragaszkodást, melyet talán táplálhatott volna a régi hiedelem iránt, ha az beéri azzal, hogy átszellemült ábrándok igaz köntösében kínálja a zengő szertartásokat és érzelmi pótlékokat.”  

Lovecraft kitűnő érzékletességgel ecseteli Randolph Carter tapasztalatait, s így éleslátásának köszönhetően precíz és érthető képet fest korának válságba jutott egyházáról. Ám nem csak arról. Nagyító alá veszi azokat is, akik az ő szavaival élve „elvetették a régi mítoszokat”. Carter őket „még rútabbnak” találja. Szemével láttatva a századelő tüzéreit, akik az egyház és általában a vallások állásait ágyúzzák, egyúttal az író ars poeticájának egy darabja is megfogalmazódik ezekben az ateistákat bemutató sorokban – sűrűn átitatva persze azzal a lovecrafti filozófiával, amely más Álomföldeken játszódó írásában is (The Quest of Iranon, Celephais) konkrétan megfogalmazódik: „Ezek nem tudták, hogy a szépség lényege a harmónia, és hogy egy céltalan világegyetemben nincs törvénye a szépségnek, kivéve, hogy összhangban legyen a kezdetben volt álmokkal és érzésekkel, melyek vakon mintázták kisded szféráinkat a kozmoszból. Nem látták, hogy jó és rossz, szépség és csúfság távlati cifraságok csupán; értéküket a kapocs adja szerencsés apáink hitvallásának tárgyához, melynek finomabb részletei minden fajtában és kultúrában különböznek egymástól. Ezek vagy mindenestül tagadtak mindent, vagy átgyúrták a barmokéval közös, megbízhatatlan, durva ösztönökké; így bűzben, fájdalomban, rútságban, aránytalanságban tengették napjaikat, ama nevetséges büszkeségben éldelve, hogy elszöktek valamitől, ami semmivel sem volt tévesebb annál, mint ami fogva tartotta őket.”  

S a műnek ezen a pontján nem csak az mutatkozik meg, hogy Lovecraft mennyire tisztában van azzal, amiről ír, hogy Robert E. Howarddal ellentétben nemcsak érezteti, de tisztázza önmaga s egyúttal olvasója számára, s ily módon tudatosítja is azokat a konkrétumokat, amelyek kiváltják ellenszenvét kora iránt (gondolok itt arra, hogy nyilvánvalóan Freud nézetei és Frazer felismeréseinek alapos ismerete húzódik meg a sorok mögött; s hogy bár előbbinek hatására bizonyos körökben pánikszerűen formálódik át az alkotói szemlélet, azok Lovecraft életművében, lévén, hogy az író egyszerűen túl otrombának tartja őket, határozott elutasításra találnak); hanem az is, hogy a mű koncepciójának kivitelezésében mennyire következetes. Ugyanis ezen a ponton nem kéne ateistákról papolnia, ha csak a szépség iránti sóvárgásról, a szépség kereséséről kívánna szólni, mint már annyiszor tette, de Lovecraft koncepciója most nemcsak ez, hanem az egész általa megismert 20. század kórképének hiteles felvázolása, hogy ő maga és olvasója is átlássa a lehetséges utakat, és rámutatva azok járhatatlanságára igazolja az általa választott és járni kívánt út helyességét, mely – ha a szóban forgó idézet első mondatát nézzük – az irodalomra vetítve egyben egy stílusirányzat létjogosultságának igazolása is.  

E két szélsőség lehetetlen mivoltát kihangsúlyozandó végül egyetlen tömör mondatba sűríti mindazt, ami az arany középutat járó átlagpolgártól megkülönbözteti a vakon hívőt és a megrögzött ateistát: „A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire.” Vagyis mindkét fél hisz isteneiben, de hitük különbözősége elsősorban annak tárgyában mutatkozik meg, s így Carter, képtelen lévén arra, hogy őszintén a magáénak vallja álláspontjukat, nem tud hinni egyikben sem.  

 

Kispolgári lét  

 

A nyárspolgár számára az alkotmányban biztosított jogok, de még előbb a társadalmi konvenciók lesznek a mérvadóak, ám ha az átlagpolgár szerepe eljátszhatatlannak bizonyul Carter számára, akkor eme dolgok távolabb állnak jellemétől, mint a materializmus tanai, s éppen ezért még kevésbé vannak rá hatással, mint a fentebb említett tudós gondolkodók szellemisége. Ahogy Lovecraft írja: „Carter nemigen kóstolt bele a modern szabadságba; olcsósága, hitványsága émelyítette szépségimádó szellemét, értelme föllázadt a piszkos logika ellen, amelynek bajnokai a megdöntött bálványokról letépett szentséggel próbálták bearanyozni a nyers ösztönt.”  

 

Polgári ideológiák – Hazug ábrándok  

 

S az író, ahogyan eddig is, nem egyszerűen Carter szemszögéből láttatja a világot, és írja le az általa tapasztalt és megismert tudatformákat, illetve világnézeteket, hanem mint egyes szám első személyű elbeszélő ad hangot véleményének. Más kérdés, hogy Carter – értelemszerűen – azonos véleményen van az elbeszélővel – Lovecraft az ő szemén keresztül ismerteti meg az olvasóval világát és korát; a következőképp:  

„Látta, a legtöbben nem képesek szabadulni az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beléálmodnak, és még akkor is fölébe helyezik a szépségnek az otromba erkölcsöt és a kötelességeket, amikor tudományos felfedezéseik öntudatlanságától és személytelen erkölcstelenségétől jajgat az egész természet.”  

 

Túltechnicizálódás  

 

Lovecraft személyes életfilozófiáján kívül, mely szerint a világ olyan, amilyennek az ember látja, vagy éppen látni akarja, a huszadik (s valószínűleg, míg az emberi faj él, minden utána következő) század egyik általános jellemzőjének iszonytató és hátborzongató mivoltára mutat rá: a felelőtlen és oktalan technicizálódás következményeire, a környezetszennyezésre és -rombolásra.  

Lovecraft két olyan témát érint ezen az egy – fentebb idézett – mondatán belül, amelyet majd olyan művek karolnak, illetve dolgoznak föl, amelyeket bizton sorolhatunk a huszadik század legnagyobb regényei közé: Elias Canetti Káprázat és Tolkien A Gyűrűk Ura című nagyregénye; a monománia és a környezetszennyezés problematikáját.  

Jellemző, hogy Lovecraft mennyire tartja magát koncepciójához. Életfilozófiáját és annak viszonyrendszerét nem egyszerűen belecsöpögteti a műbe, de a háttérben a korkép mögött meghúzódó másodlagos szervezőerő szintjére emeli: „A félreértelmezett szabadság, igazság és logika bűvöletében – írja, nem véletlenül a klasszikus filozófiai rendszerek központi témáira utalva – vakbuzgón elvetik az ótudományt, az ősi hitet és a régi utat; még csak eszükbe sem jut, hogy ez a tudomány és ez az út formálta gondolataikat és ítéleteiket, jelentette az egyetlen törvényt és útmutatót a cél vagy támpont nélküli világegyetemben.”  

Lovecraft a jóság helyett a szabadságot, a szépség helyett a logikát említi, ami akkor sem meglepő, ha meggondoljuk, hogyan vélekedett a jó és rossz, szép és csúf ellentétpárjáról néhány bekezdéssel korábban. Azonban éppen mert a huszadik század Amerikájának s majdan az egész nyugati civilizációnak a szabadság eszménye fontosabb, s ahogyan azelőtt a nyugati, keresztény kultúrákban a jóság, nap mint nap hangoztatott értékévé vált, s mert a szépség, mint a jóság Lovecraft koncepciója szerint elképzelhetetlen, ha nincs összhangban a kezdetben volt álmokkal, nagyon is érthető, hogy nem a hagyományos polgári értékrendnek megfelelő szépség-igazság-jóság értékhármas félreértelmezéséről beszél, hiszen ez a polgári értékrend ebben a korban már megsemmisülőfélben van.  

 

Megsemmisülő polgári értékrend  

 

Az ótudomány, az ősi hit, a régi út, vagyis a tradicionális módszerek, a tradíciók, Isten és a család, vagyis a hagyományos polgári értékrend azon alapjai, amelyeknek szellemében H. P. Lovecraftnak még volt alkalma felnőni, de amelynek hanyatlását meg kellett hogy élje családja és egzisztenciája hanyatlásával együtt, Lovecraft érett férfikorában már csak nyomokban lelhetőek fel. Amikor Az ezüstkulcsot írja, az I. világháborúval a valamikori nyugodt, kiegyensúlyozott, békés, harmonikus és mindenekfelett szép világ már örökre a múlté, s ennek a gyerekkori élménynek szilánkjait az író gyerekkorának emlékképeivel együtt őrzi. S ezért tűnik olyan mesebelinek és távolinak számára, mint valami illúzió, amely látszólag azért oszlott szét, mert felnőtt. Vagyis Lovecraft Az ezüstkulcsban közvetlenül fogalmazza meg személyes élményét, éppen úgy, ahogy a Celephaisban, ahol a főszereplő Kuranes egy ősi család utolsó leszármazottjaként nem találván helyét a londoni milliók között visszatér gyermekkorának álomvilágához, s ezzel örökre kivonul a valóságból.  

 

A különböző világnézetek egymás mellett élésének társadalmi következményei – Értékválság  

 

Ám az író még tovább megy a felvázolt társadalom ábrázolásában, és a következő lépésben e társadalom uralkodó világnézeteinek következményeit veszi szemügyre: „E mesterséges keretek híján életükből mind jobban kilúgozódott az irány és az érdek, míg végül mímelt hasznosságba, nyüzsgésbe, zajba, izgalomba, barbár kérkedésbe és állati indulatokba akarták fojtani unalmukat. Amikor ezek színüket vesztették, csalódást okoztak, vagy hirtelen émelyíteni kezdtek, akkor a keserűséget, gúnyt választották, a társadalmi rendben kerestek hibákat.”  

 

Antiutopikus látomás  

 

Lovecraft hihetetlen éleslátással és tömörséggel önti szavakba a század első harmadának morális válságát, s azzal a biztos látnoki képességgel, mely minden korára különösen érzékeny író és költő sajátja, vetíti elénk az elkövetkezendő évtizedek minden borzalmát, noha kifinomult intellektusa nem képes megbirkózni azzal, amiről voltaképp értekezik (tudniillik, hogy amiről ír, néhány évvel később már nem csak az akarat, de a cselekvés szintjén válik valósággá). Igaz ugyan, nem is valamely elrettentően negatív jövőképfestés a célja, hanem korának minél hűbb ábrázolása, hogy érzékeltetve Randolph Carter cseppet sem irigylésre méltó helyzetét, magyarázatot adjon annak különös, nem mindennapi viselkedésére. „Soha nem jöttek rá – folytatja –, hogy maguk a durva lapok voltak olyan csalárdak és ellentmondásosak, mint őseik istenei, és hogy a pillanatnyi vágyak kielégítése pusztulást hoz a következő pillanatban.” És ezzel Lovecraft máris visszakanyarodott sajátos életszemléletéhez. Ahogy az óriás tengeri kígyó testének is csak bizonyos, ugyanakkor kiszámítható közönként bukkan fel egy-egy félköríve a vízfelszín fölé, s válik ezáltal láthatóvá, úgy bukkan fel újra és újra Lovecraft filozófiája, s kapunk ezáltal teljes képet az egészről, miként a hüllőről is, ha csak bizonyos részeit ismerjük is meg.  

 

Végkövetkeztetés avagy Lovecraft filozófiája  

 

Ugyanakkor a filozófiához visszakanyarodván Lovecraft egyszerre zárja le egy-egy önálló, ám értelemszerűen egymásba fonódó gondolatmenetét: „Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait.” S Carter történetének mesélésében is innen lép tovább.  

„Az űrnek és nyugtalanságnak e zűrzavarában Carter igyekezett úgy élni, ahogy egy élénk eszű, tisztes örökséggel bíró embernek illik. Hogy álmai elfakultak a kor gúnykacajában, már nem tudott semmiben sem hinni?”  

 

Hitetlenség – Káosz  

 

Űr és nyugtalanság. Zűrzavar. Ezzel a két, illetve három szóval jellemzi Lovecraft a kort, s ebbe a sűrítménybe robban bele a mű immáron ki tudja, hányadik felismerése: ebben a világban semmiben sem lehet hinni. Megint csak egy olyan vonás, amely a huszadik századra általánosan jellemző. A kor, amelyben már minden eszmét lejárattak, minden vallást kipellengéreztek, minden hőst deheroizáltak, amelyben bálványokról tépik le a szentséget, s amelyben elveszik az emberektől az álmokat, az a kor nem képes igazi értéket szülni, sem pedig meglévőt kibontakoztatni. S a már jól ismert okokból az egyetlen igaz és örök szépség sem születhet meg ebben a világban. A megoldást a menekülés jelenthetné Carter számára, ámde sorsa másképp alakul: „a harmónia szeretete nem engedte, hogy túlságosan eltávolodjék fajának útjaitól és pozíciójától.”  

 

Konvencionális életmód  

 

Carter tehát belső igényeiből fakadóan enged (egyelőre) a társadalmi konvencióknak, ellentétben például A kutya (The Hound) két főhősével, akik mit se törődve a külvilág véleményével kizárólag eszement szenvedélyüknek élnek, s nem is törődnek mással, csak perverz, groteszk és obszcén vágyaik kielégítésével. „Ocsmány expedícióik” (sírrablás) során megszerzett zsákmányukat a „neurotikus virtuózok sátáni ízlésével” rendezik be, létrehozva így a „borzalom és bomlás világegyetemét”, „csak hogy felizgassák eltompult érzékeiket”, mígnem egyszer csak?  

A menekülésnek, „eltévelyedésnek” azonban csak egyik formája lehet az, amelyet St. John és barátja, az elbeszélő űztek. A korunkbeli ember inkább (legalábbis egyelőre) – Carterhez hasonlóan – kerüli az extrém helyzeteket, törődve egzisztenciájával. S talán nem árt még egyszer hangsúlyozni: Carter szociális helyzete lehetővé tette volna számára, hogy St. Johnék életmódját válassza. Az, hogy Lovecraft négy év elmúltával egy olyan műben, mint Az ezüstkulcs visszatér a témához, csak a mű dimenzionáltságát igazolja, egyszersmind rámutat az író koherenciát kedvelő alkotószemléletére, amelyet előszeretettel alkalmazott minden alkotói korszakában és természetesen azok között is, s ezért is nem minden szempontból jogos a korszak szó használata. (A kutya jó példa erre; 1922-ben íródott, amikor Lovecraft úgymond „Dunsany hatása alatt állt.”)  

 

Elvágyódás és beilleszkedés  

 

Visszatérve azonban a menekülésre, amely külön nevet is kapott az irodalomban (littérature d’ évasion, azaz menekülő irodalom), azt javaslom, álljunk meg egy gondolat erejéig. Minden jóérzésű halandó, aki csak egy kicsit is együtt érez Randolph Carterrel, elvágyódik ebből az életből, elutasítja totális értékvesztettségében hánykolódó korunk zűrzavaros miliőit, s megcsömörödve világunktól egy határozott, világos és járható értékrendet kívánván maga előtt látni egy olyan korba, világba vágyik, ahol van tartalmuk a hagyományos értékeknek, ahol lehetséges nagy tetteket végrehajtani, s ahol ezeknek a tetteknek lehet következményük: a jó cselekedeteknek a jutalom, a rossz cselekedeteknek a büntetés. Természetesen botorság volna azt hinnünk, hogy nem az „érdek” volt mindig is az elsődlegesen meghatározó tényező az emberi kapcsolatokban úgy az egyén, mint a közösség szintjén, ugyanakkor talán az „irány”, a gátlástalan szándék nem volt mindig olyan gusztustalanul egyértelmű, olyan ízléstelen, mint korunk erkölcstelen, semmilyen illemet sem ismerő társadalmában, ahol a konvenciók nem őrködnek a morál felett. Mindazonáltal az áldozatvállalást, a hősiességet, a lemondani tudást, az önzetlenséget mint követendő eszményképet elismerték, s ha létezett róluk mese, fáma, mítosz, legenda, rege, szóbeszéd, könyv, papirusztekercs, vagy éppen játszották a színházban, a közönség, a befogadó közeg, a közösség, amelyekben ezek a művek, hiedelmek, történetek megszülettek és éltek, valóságként élte meg őket. És ez a lényeges különbség – a századelőn még nem is olyan „régmúlt” korok és a 20. század emberének kollektív tudata között – az alapja minden olyan vágyakozásnak, mely irigy sóvárgással tekint ama egyszer s mindenkorra letűnt világok értékrendjeire, s azokra a kivételes személyekre, akik ezeknek a világoknak sorsát befolyásolni voltak hivatottak. Még egyszer hangsúlyozom: ezek a korok a múlt korai. S mivel mi itt, a századvégen, illetve Lovecraft kortársai ott, a századelőn, a huszadik század emberei már nem vagyunk képesek hinni, nem hihetünk semmiben sem, vagyis nem alkalmazhatjuk a lovagok etikáját és értékrendjét saját életünkre, s nem követelhetjük vagy várhatjuk el vagy kérhetjük számon ugyanezt vagy valami hasonlót – szájízünk szerint – a társadalomtól, előszeretettel vesszük ezt a korkülönbséget tudomásul, hiszen azokban az időkben a már említett okok miatt mégiscsak léteztek ezek a világok, léteztek ezek az értékrendek és léteztek emberek, akik ezek szellemében éltek és tevékenykedtek, mi több: hatottak világunkra. Nem kérhetjük számon már csak azért sem, mert az említett eszményképek gyakran éppen az egyénre vannak kihegyezve, a tömegkultúrának pedig tucatemberre van szüksége, nem pedig személyének egyéni értékeivel tisztában lévő és egyedi igényeit megfogalmazni tudó individuumra, akit sajátosan csak rá jellemző érzelem és gondolat-, vagyis lelkivilága vezérel, s éppen ezért lehetetlenség oly mértékben befolyásolni, ahogyan a fogyasztói társadalom polgárát kell, s ahogyan az a tömeget manipuláló, ugyanakkor kiszolgáló sejteknek megfelel. Márpedig Lovecraft Amerikája, pontosabban Randolph Carter jelene ily módon felépülő szervezet; egy Carterhez hasonló karakterű figura nem is talál egyhamar megfelelő társaságot benne: „Egy ideig barátokat keresett, de hamar belefáradt érzelmeik nyerseségébe, látomásaik egyhangúságába és szürkeségébe. Tétova örömére szolgált, hogy csak távoli rokonai voltak, akikhez nem volt köze, mivel amúgy sem értették volna meg szellemi életét. Ez alól csak nagyapja és Christopher nagybátyja jelentett kivételt, ők pedig rég meghaltak.”  

 

Az autentikus lét ellehetetlenülése  

 

Mikor pedig egyetlen emberként maga próbál a szépség forrásává válni, változtatni, bedobni valamit, alkotni, szülni, kiábrándító tényekkel kénytelen szembenézni önnön személyével kapcsolatosan: Lovecraft így ecseteli az író kétségbeejtő felfedezését: „Ismét könyveket kezdett írni, amiről akkor mondott le, amikor álmai először hagyták cserben. De most már ebben sem lelt enyhülést vagy beteljesedést; a Föld érintése rajta volt elméjén, nem tudott olyan szépségekre gondolni, mint hajdanán. Ironikus humor rontotta le az alkonyi minareteket, amelyeket épített, és a valószerűtlenség földi félelme tarolta le tündérkertjének finom és meghökkent virágait.”  

 

Írói kifejezésmód és művészi hitvallás  

 

Randolph Carter álomélményeiből merített azelőtt, következésképp (a mű koncepciója szerint) hiteles forrásból. Fantázia-történeteket írt, képzelt világokat írt le; vagyis olyan környezetet teremtett olvasója számára, amelyben a már sokat emlegetett értékrendek létezésének s létjogosultságának megkérdőjelezése is merő képtelenség, ha az ember nem olyan gőgös olvasó vagy irodalmár, hogy egyáltalán hajlandó észrevenni ezt a tényt. Carter – miként Lovecraft is – fantasy-műveket írt. A fantasy az a bizonyos stílusirányzat, amelyre az egyénben felmerülő igény születését a kezdetektől követhettük nyomon. S éppen mert a képzelt világ, a képzelt kor, az idealista érték- és optimista életszemlélet az uralkodó stíluseleme ennek az irodalomnak, senki emberfia nem kérheti számon olvasóin a bolondságot, hogy „túlhaladott”, korszerűtlen, az emberiség gyermekkorára jellemző, sosemvolt, lejáratott, divatból kiment nézetekért rajonganak, hogy valamiért ezeket tartanák ideálisnak, követendő eszmerendszernek, vagy cselekedeteik maximája alapjának.  

Csakhogy Carter „elvesztette az álmok kapujának kulcsát”. „Alakjaira a hamis sajnálkozás löttyintett érzelgősséget, míg a valóság, a jelentőségteljes események és emberi szenvedélyek mítosza az allegóriák fátyláig és az olcsó társadalmi szatíráig alacsonyították magasan szárnyaló fantáziáját. Új regényei olyan sikeresek voltak, amilyenek a régiek sohasem; mivel tudta, mily üreseknek kell lenniük, ha elnyerték egy sekélyes csorda tetszését, elégette őket, és abbahagyta az írást. Nagyon kecses írások voltak, amelyekben udvariasan nevettek a könnyű kézzel felvázolt álmokon, de Carter látta, hogy mesterkéltségük elszívja az egész életet.” Ha valahol a műben igazán tetten lehet érni a tömegkultúra bemutatását, akkor azok ezek a sorok (amelyekben egyben a cinikus chestertoni meglátás is visszhangzik, illetve felfedezhető, mely szerint „a siker a legnagyobb kudarc”); egyszersmind az egyes szám első személyű elbeszélő (Carterével természetesen egyező) véleményét is tükrözik.  

Lehetetlen ugyanakkor nem észrevenni Carter s műveihez való viszonyának megváltozásában a Michael Ende teremtette Fantázia és a valós világ között fennálló viszony ősképét s Carter alakjának hasonlóságát a klasszikusokhoz méltó fantázia-szépirodalom néhány kiemelkedő alkotásának főszereplőihez: hogy író s kirekesztett, ahogyan Bux Barnabás Boldizsár, A Végtelen Történet főhőse is az, ahogyan Thomas Covenant, A Kárhozat Urának Átka főhőse is az, s akik szintén létező álomvilágokban tesznek hatalmas utazásokat, míg végül megtalálják önmagukat. Carter alakja tehát a fantasy-irodalom jól ismert alakjainak előképe, ahogyan maga sem teljesen eredeti, hiszen éppúgy megvan az ősképe, mint az említett férfiaknak, akiknek nagy utat kell bejárniuk, hogy bizonyíthassanak. S persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Randolph Carter nem akármilyen író volt: éteri világokkal állt kapcsolatban, s volt bejárása oda. Olyan szerző volt, aki álmokból ihletődött, sámán és bárd volt egyszerre, aki mikor majd az Álomföldekre települ át, királyoknak kijáró tiszteletben részesül, sőt elfoglalja a mesés tornyú Ilek-Vad opáltrónját a Skai-folyón túl. Ámde ismét túlságosan is előreszaladtunk.

Ajánlott

Barlow kontra Shepherd

A Wilson Shepherd és R. H. Barlow közti érdekes levélváltás Lovecraftnak köszömhetően fennmaradt. Egy vélhetően csalás bűntette bontakozik ki tömör összefoglalójában!

tovább

Megjelent az Azilum 6!

Májusi számunk már kapható. A már 80 oldalas magazinban többek közt Lord Dunsany, Thomas Ligotti és Robert E. Howard művei olvashatók.

tovább

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.