Az ezüstkulcs keletkezési ideje 1926. Lovecraft ebben az évben hagy fel a Lord Dunsany ihlette fantasy novellák írásával (Polaris, Iranon keresése, Celephais, A Fehér Hajó, A Fa stb.), és megalkotja az élete főművének tartott Chtulhu-mítoszt. Az ezüstkulcs a két irodalmi világszemlélet határán keletkezett. Az első mondat drámai hatású szavaival azonnal felkelti az olvasók érdeklődését: „Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát.” A novellában megtudhatjuk, ki is valójában Carter, az író mesél életstílusáról (magányos, magába forduló, művelt és társaságkerülő). Leírja, hogy álmaiban egy teljesen más világban él, hatalmas minaretek és paloták, szépséges folyók és tarka rétek között. Az Álomföldeken.  

Amikor hősünk elveszti álmait, pszichológushoz fordul, és azt a tanácsot kapja, hogy a racionális dolgokban higgyen, felejtse el az álmokat és járjon társaságba. Carter emberkerülése és lelki beállítottsága miatt nem fogadja meg a tanácsot, kutatni kezdi múltját, az őseit, mígnem egyszer csak rátalál egy ezüstkulcsra. Innen az események felgyorsulnak egészen addig, amíg Carter el nem tűnik.  

A történet a folytatása Az ezüstkulcs kapuin át című novella. Az írás 1932-ben keletkezett, Lovecraft ekkora már nyakig merült a Cthulhu-mítoszba, amely erőteljes nyomot hagy írásain. A novellában fény derül, hogy tulajdonképpen hova tűnt Randolph Carter. Bemutatásra kerül a teljes Cthulhu-panteon, megismerjük a világ összes titkát, és a végén egy meglepő fordulattal az egész lovecrafti életmű érthetővé válik. A két szemlélet közti elmosódást az idő oldja fel. Lovecraft a korai évektől és az Álomföldektől végleg elfordulva írta meg több olyan novelláját, mely szerves részét képzi a Cthulhu-mítosznak. Viszont szerette volna letisztázni, lezárni Randolph Carter történetét. Az ezüstkulcs kapuin át című írásban akarva-akaratlanul összemossa az eseményeket, megteremtve ezzel a közös nevezőt a korai és későbbi művei között, amelyeket így már egy egészként értelmezhetünk.  

Lovecraft ezen két műve, de legerőteljesebben Az ezüstkulcs jelenti azt a határt, melynél már nem beszélhetünk vegytiszta fantasy- vagy horrortörténetekről, mivelhogy addig vagy Poe nyomán horrortöténeteket (pl. A kriptában) vagy Dunsany és más romantikusok után fantasyket írt. Az ezüstkulcs befejezetlensége elgondolkodtatja, megborzongatja az olvasót, a folytatása pedig tudatosítja az ember elveszettségét és teljes kicsinységét a világ többi dolgához viszonyítva. Lovecraft Álomföldeken játszódó vagy azokról csak közvetve értekező írásai színtiszta fantasyk, legyenek akár a távoli múltban játszódóak (A végzet, amely elértre Sharnathot, Más istenek), vagy hosszú, nagy ívű, jelen idejű kisregények (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei).  

Mégis ezeket az írásait nagyon nehéz összegezni, hiszen akár azt is mondhatjuk, hogy minden írása ide tartozik, de ez nem fedné a valóságot (például mit kezdenénk a Suttogás a sötétben című kisregénnyel, ami színtiszta science-fiction?)  

Mindezek tudatában újraértelmezhetjük Poe és Lovecraft viszonyát is. Közhely, hogy Lovecraft példaképének tekintette Poe-t, ám ez tulajdonképpen a teljes életműhöz viszonyítva elég kevés műnél jelenik meg konkrétan. Ezen történetei is szülőföldjén, Új-Anglia környékén játszódnak, visszatérő elemek benne az Arkham Elmegyógyintézet, a Miskatonic Egyetem és a helyi földrajzi nevezetességek, vidékek. Ezekből az írásokból merít egy csomó B-film is: az okkult kísérletek a padláson, hatalmas könyvtár tele a tiltott tudományok könyveivel mind ismert sablonok. Ebben is meglátszik Lovecraft rajongása az okkultizmus iránt, egy igazi klasszikust is teremt, melyet azóta is sokan igaznak és létezőnek hisznek: Abdul Alhazredet, az őrült arabot és könyvét, a Necronomicont.  

Lovecraft poe-i ihletésű történeteiben (a Herbert West, illetve ezen történetek legnagyszerűbbike és egyben összegzője: a Charles Dexter Ward esete stb.) rendre előfordulnak az amerikai folklór elemei (ami nem meglepő, hiszen Lovecraft fiatalkorában maga is foglalkozott néprajzzal), például az indián mitológia és a holland telepesek hiedelemvilága, csakúgy, mint az első amerikai legenda-novellában, a Washington Irving által írt Álmosvölgy legendájában.  

A másik út, amin Lovecraft haladt az Lord Dunsany és a többi romantikus költő útja volt. Dunsany költeményeinek hatására írta korai fantasy történeteit és verseit. Ezekben a művekben felbukkannak a romantika tipikus „védjegyei” – holott addigra a romantika csaknem letűnt, és a művészek inkább visszatértek a realista ábrázolásmódra és gondolkodásra. Írásaiban rendre tetten érhető az elvágyódás: hatalmas városok, elképzelhetetlen vidékek kapcsán gyönyörű és túlzó tájleírásokba ütközünk folyton-folyvást. A XVIII-XIX. századi romantika továbbvivőjét üdvözölhetjük az íróban - gondoljunk csak Hoffmann Az arany virágcserép című művére vagy Novalis történeteire.  

Lovecraft maga is elvágyódott, beteges és emberkerülő volt, dolgozószobájában ülve írta történeteit, miközben folyamatosan levelezett barátaival. Halála után közel százezer (!) levelet hagyott hátra. Olyannyira vágyott eljutni azokra a helyekre, amelyekről írt, hogy végeredményben saját magát írta bele novelláiba: Lovecraft és Randolph Carter egy és ugyanazon személy.  

A húszas évek végére Lovecraft már elhagyta mindkét irányzatot és rátalált saját hangjára, melyet először a Cthulhu hívásában érhetnek tetten az olvasók. Nincs ebben tulajdonképpen semmi új, csak ötvözi a kettőt, és egy teljesen új érzést visz bele a műbe: az ember kicsinységét és mérhetetlen félelmét az ismeretlennel szemben. A recept hatásosnak bizonyult, még mind a mai napig adják ki Lovecraft műveit itthon is és külföldön is.  

Ebből is látszik, hogy Lovecraftet butaság lenne csak sci-fi, csak horror vagy csak fantasy szerzőként beskatulyázni. Megpróbáltam rávilágítani arra, hogy fantasy történetei tulajdonképpen sokkal egyénibbek és összetettebbek, mint más művei, ezért ha valamelyik csoportba mindenképpen be akarjuk sorolni, inkább fantasy íróként tartsuk számon. Ha az életműhöz viszonyítunk, akkor még inkább megállja helyét ez a feltételezés.  

Lovecraftet saját kora nem tudta megérteni, egyszerű horror-szerzőként tartották nyilván, ám utódai kettős munkájának köszönhetően (egyrészt kiadták a Lovecraft-életművet, másrészt teljesen összekutyulták: Lovecraft néven számtalan silány epigon látott napvilágot) egyre inkább elfogadják már a „magasabb” irodalmi körök, elsősorban a hozzá hasonló sorsú argentin író, Jorge Luis Borges munkája eredményeként. Beláthatjuk, hogy Lovecraft helye ott van Poe és Ambrose Bierce mellett az amerikai halhatatlan szerzők panteonjában.