Cikkek

Heideggerről, Lovecraftról

0

Szerző: Sárközy Bence • Dátum: 2007-09-06

Színes-szagos szerzők a Spektrumon

Azt hiszem, a Spektrummal mindig ott kezdődik a baj, amikor épp nem főznek rajta viccesen, vagy nem cseszegetnek kattant srácok egzotikus állatokat (esetleg az állatok egymást); amikor vadászgépek sem szálldosnak ügyesen-okosan, haszontalan robotokról sem áradoznak infantilis fejlesztőik, és nem is holmi habókos britek parádéznak Tibetben autómatuzsálemeik volánja mögött, rozzant és csúf, ámde életvidám nejükkel a baljukon. Minden ott romlik el, amikor hirtelen felindulásból egy-egy film alkotói nekilátnak 30/40/60 (akárhány) percben megmondani – és ami rosszabb: argumentálni – a frankót. Mondjuk egy íróról. Például – felejthetetlen emlék – innen tudtam meg még az egyetem alatt, hogy Heidegger úrral foglalkozni sem érdemes, közönséges náci disznó volt, s nevét feledni nem csak nem bűn, de kötelesség; úgyhogy lét és idő, s te kedves Dasein, isten véletek. Valamelyik nap pedig hasonlóan körültekintő alapossággal bonyolódtak bele kedvenc rémmeséim írója, Howard Phillips Lovecraft bemutatásába (ilyen biográfiai és egyszerre irodalmi izé). Na, megint lőttek maguknak egy rasszistát, gondoltam. És így is kezdtem neki a nézésnek. Fel voltam készülve rá, hogy a mozi egy erre alkalmas pontján – lehetőleg minél előbb ezt a szépségfoltot majd jól felfedik, körbemutogatják, aztán persze minden mást elfelejtenek megemlíteni. És bingó?  

A Lovecrafttel foglalkozó angol nyelvű „szakirodalom” – sajnos idehaza még ennyire „szak-„ sincsen róla – diszkrét báját erősíti, hogy sosem mulasztja el felemlegetni a szerző idegengyűlöletét; azt, hogy zsidózik, fikázza a feketéket, és persze WASP-os stb. A film meg természetesen mindezt utánamondja, „feldolgozza”. (A spektrumos mozi előnyére legyen mondva, hogy legalább utal arra, hogy Lovecraft – túl azon biográfiai adalékon, hogy egyáltalán nem kedvelt senkit és semmit, aki/ami nem a fikció része; vagyis a tere nem textuális, és a mozgatója sem retorikai – megvetése leginkább a kereszténység felé irányult (amúgy nietzscheiánus módra), amely „vérszegény Krisztusával” helyettesítette be az antik görögök, valamint Róma színpompás mitológiáit).  

A mozi védelmében mondom, hogy nem is nagyon tehet mást; műfajilag alkalmatlan arra, hogy a maga „tényfeltáró” 30/40/60 (vagy akárhány) percével bennünket közelebb hozzon, vagy egyáltalán ő közel kerüljön a szöveg(ek)hez. Ennek tükrében – belátom – hatásosabb odavetni, hogy a szerző rasszista, vagy hogy Poe-t nyúlja, mint mondjuk hosszasan fejtegetni, hogy az Az őrület hegyeinél (At the Mountains of Madness) című elbeszélés – amely a Charles Dexter Ward esete (The Case of Charles Dexter Ward) és az Árnyék Innsmouth felett (The Shadow Over Innsmouth) mellett az egyik legsikerültebb kisregénye – bevallottan az Arthur Gordon Pym folytatása, ráadásul a címe Lord Dunsany The Hashish Man című novellájának zárlatát is megidézi. Mert ugye, ha ezekről szó esnék, bekerülne a képbe egy Poe-regény és egy név (Dunsany), melyeket (ajaj?) minimum be kéne mutatni. (Nálunk pl. szinte semmi nincs az ír lordtól lefordítva, hiába alkotott egyedülállót a dráma – leginkább a short play – műfajában, hiába játszották évtizedekig a világ nevesebb színházai Moszkvától New Yorkig, hiába kiválóak a novellái, s hiába idézi eklektikus mitológiáját agyon az őt követő fantasztikus irodalom.) Bedobják nekünk inkább, hogy Charles Dexter Ward nem más, mint a szerző, H. P. Lovecraft, merthogy a kisregényben ő is New Yorkból tér vissza Providence-be, akárcsak az író a szülővárosba, miután a metropolisz forgatagában amúgy sem stabil idegrendszere végképp felmondja a szolgálatot. És ennyi bizonyíték elég is. Innen pedig már csak egy ugrás, hogy a film narrátora – egyebekben ezzel is utánamondva a „szakirodalomnak” – a szépirodalmi művek (novellák, kisregények) elbeszélőinek „politikailag inkorrekt” megjegyzéseit magának az írónak tulajdonítsa; ami mégiscsak ostobaság, mely ráadásul egy a Bovaryné tanulsága előtti irodalomszemlélet horizontjából van elgondolva. (állni látszik a szekér, bár az idő...)  

Ami mindezek ellenére dicsérendő: az a próbálkozás. Hogy neki kezd, még, ha nem is sül ki jó belőle. (Így van ez a kiadók – Móra, Valhalla, Dávid, Lazi, jelenleg pedig a Szukits – esetében is, melyeknek hála Lovecraft életműve, vagyis eddig egy része, jól-rosszul, de legalább – sok fontos szerzőével ellentétben – valahogy napvilágot látott magyarul.) Mindenesetre műfaji sajátságok ide vagy oda, azt azért tényleg nem találom szerencsésnek, hogy egy dokumentumfilm narrációjának megszólítottja egyes szám második személyű; vagyis nem nekünk, nézőknek (általánosan), hanem neki H. P Lovecraftnek (direktbe) beszél. Ez igazán akkor tűnik bizarrnak, amikor érintett rasszizmusa kapcsán leszemétalakozza, oda neki, pacekba. És talán még hálásak is lehetünk, hogy nem nekünk, róla. Nem úgy, hogy „ez egy szemét alak”, hanem inkább, hogy „te kis szemét”; elütve az élét. Heidegger „bemutatásához” képest talán már ez is előrelépés. Na és, hogy egy Lovecraft-arcú, Nosferatu-testtartású bábút tologatnak a film egésze alatt egy elhagyott lakásban, miáltal – portréfilm-műfaj ide vagy oda – kiérdemlik a 16-os számú biliárdgolyót (balra lent), igazi telitalálat.  

 

Az írók évszázada: Howard Phillips Lovecraft  

Spektrum Televízió, 60 perc

Ajánlott

Itt az az Azilum 7!

Augusztusi számunk már kapható. A 80 oldalas magazinban többek közt Lovecraft, F. B. Long és Robert A. Lowndes írása olvasható.

tovább

Barlow kontra Shepherd

A Wilson Shepherd és R. H. Barlow közti érdekes levélváltás Lovecraftnak köszömhetően fennmaradt. Egy vélhetően csalás bűntette bontakozik ki tömör összefoglalójában!

tovább

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.