Cikkek

A borzongás

0

Szerző: Bíró Lajos • Dátum: 2007-07-28

E. T. A. Hoffmann is tudott valamit; a Horla se gyenge lelkeknek való; Poe Edgart se tanácsos ijedős embereknek, magános éjszakákon olvasni – de az 1908-ik esztendőnek kellett Krisztus születése után elkövetkeznie, hogy az irodalom úgynevezett színpadán megjelenjen a borzongás specialistája, a rémítési szakember, a gyomorémelygés és az ájuldozás irodalmi tudora. Minthogy az egyetemes és összefogó lángelmék nemcsak eltűntek a literatúrából, hanem az irodalmi gondolkozás le is mond róla, hogy még egy Goethe is eljöhet, sőt minthogy a kritika egyenesen sértésnek veszi, ha a prózaíró verset ír és a drámaíró novellát, minthogy mindenki gondosan behúzódik tehát a maga kis lírai vagy drámai, szimbolista vagy naturalista céhébe és vannak a falusi idillnek és a mesedrámának specialistái – a fiatal Hanns Heinz Ewers egy nyugodt mozdulattal, egy aranytáblás, színes arabeszkes könyvvel lefoglalta magának a borzongást. („Das Grauen”, Seltsame Geschichten, bei Georg Müller, München.)  

Talán igaza is van. A jó munkának, a sikernek a kérdése minden íróra nézve – a zsenit kivéve – egyre inkább a technika kérdése. A technikát pedig tanulni kell és talán igazán sok volna egy derék íróembertől – aki nem zseni – azt kívánni, hogy egy rövid emberélet alatt olyan egészen különböző technikai készségeket tanuljon meg, mint a regény és a dráma technikája, amelyek éppen olyan kevéssé hasonlítanak egymásra, mint például a hídépítés és a gépszerkesztés. Hanns Heinz Ewersnek a hídépítés is sok, ő egészen speciális hidakat épít. Ő nem novellát ír – ő borzongás-novellát ír.  

Ősöm: a barlangember elbújt, ha zsákmánya volt és reszketett, amíg evett: mikor már kőbaltája volt, nem mert éjjel a zúgó erdőn keresztül menni; később didergett, ha az égő csipkebokrot látta; azután félt a római kereszttől és a spanyol máglyától, félt a korbácstól, a kardtól és a vértől, én gyermekkoromban dobogó szívvel mentem át az éjszakai templomkerten és nem tudom a vért nézni: ezeket a félelmeket, rettegéseket, iszonyodásokat és irtózásokat, amik százezredmagukkal mind itt szunnyadnak bent az agysejtjeimben és az idegszálaimban, ezeket akarja Hanns Heinz Ewers sikoltó ébredése híni csendes álmukból. Tízezeréves ijedelmek ideg-útján akar egy dobogó lábú hírvivőt, egy rémült futárt, egy riadt rezzenést az agyvelőmbe küldeni. Rémítgetni akar engem ez az ember. Hát lássuk mit tud.  

Az első novellájának a címe: a paradicsom-mártás. A paradicsom-mártás a délspanyoloknak egy tiltott és üldözött, titokban űzött nemzeti szenvedélye. Két spanyol paraszt leissza magát, leül a földre, szembe egymással; mind a kettőt odakötözik egy cölöphöz; mind a kettő kést kap a kezébe; a felső testük szabadon mozoghat; sötét éjszaka van... köröskörül nagy hallgató hegyek és tíz-húsz szesztől, vértől részeg ember, akik fogadásokat kötöttek... a két részeg kést kap a kezébe... lassan kijózanodnak... nekiesnek egymásnak... villog a kés és reped a hús... az egyik akkora vágást kap a hasába, hogy a belei a földre omlanak... a másik a szívébe kap egy szúrást... ezt hívják a bőven omló piros vér miatt paradicsom-mártásnak – és mindez semmi se.  

Hanem az egyik néző megkérdezi a viadal előtt:  

– Miért viaskodnak ezek az emberek? Talán gyűlölik egymást?  

– Óh, dehogy. Csak meg akarják mutatni, hogy nem gyávábbak a kakasoknál.  

Igen: ez a kakasviadalok országa... És amikor az egyik verekedő – az, akinek a belei kiomlottak – halálra szúrta a másikat, akkor azon véresen, ahogy van, a kiomlott beleivel, felemeli a fejét, büszkén körülnéz és diadalmasan belerikoltja a levegőbe:  

– Ku... ku... ri... kú...  

A győzelmes kakasnak a hangja... Ez az, aminél az embernek a hátán végigfut a hideg. Az ismeretlenség és a groteszkség; a kultúrember pszichéje számára egészen idegen önérzet, amely a halálba megy, hogy a kakassal egyenlően bátornak tartsák; és a győző undorító, nevetséges, siralmas, győzelmi kukorékolása: ez az, ami hat ránk. A nagy idegenség. És a siralmas, fájó ellentét: a groteszk. A kukorékolásnál abbahagyni az elbeszélést, ez a siker. Utána még tovább is doceálni, ez az ellaposodás. És ezt teszi Hanns Heinz Ewers. Ez egy közlékeny író. Német ember, a jogok doktora, járt Granadában és Haiti szigetén, Nápolyban és Ragusában, Caprin és Ausztráliában (amint az a novellái dátumaiból kiderül), sokat látott, sokat hallott, sokat olvasott, közölni akarja veled észleleteit, nem tud idejekorán elhallgatni és ellaposítja a novelláját. Aki borzongatni akar engem, az ne eresszen ki a kezei közül, az takarékoskodjék a legerősebb hangjaival; de ha egyszer kivágta őket, akkor ne beszéljen tovább. A hatás művészete sokszor az elhallgatás művészete; itt egészen az. Az utolsó szó legyen az, amelyik megborzongat, utána legfeljebb néhány szándékos nyugalmú, keresett közömbösségű, ellentétnek való halk hang jöhet, itt pointe-re kell dolgozni: – a technika kérdése az egész. De Hanns Heinz Ewers közlékeny, még el akar mondani egyet s mást, kiereszt a karmai közül és – megvonogatom a vállam. Hiszen borzongtam, borzongtam; de az nem az igazi. A tízezer idegszálam közül – hogy mondjam? – kapricírozza magát egyre, rá is talál, de lesiklik róla a keze.  

Rátalál. Van egy novellája: a fehér leány. Egy nápolyi herceg, egy párizsi finomságú és szodomai műveltségű herceg palotájában kis férfitársaság gyűl össze; a herceg valami újat fog mutatni. Egy fiatal lányt látnak majd, egy szűz lányt, akit apa, anya és nevelőnő őriz, aki alig tudott délután ideszökni a herceghez. A társaság egy nagy, sötét terembe megy. Egy néma szolga meggyújt egy gyertyát... azután még egyet... A terem vérvörös szőnyegekkel van borítva... a herceg az orgonán Palestrinát játssza... A terembe egy meztelen, egy csodaszép, egy hófehér, egy szűz lány jön be... A kezében egy galamb... A hófehér, meztelen szűz megáll a vérvörös teremben, magasra emeli a galambot, és – kétfelé szakítja. A vér a fehér testére ömlik és a drága szőnyegek vörössége megindul és a lány eltűnik. A vér vörössége elnyelte a fehér lányt.  

Igen: ez a borzongás. Lángoló szimbolizmus, amely mindig hat ránk, perverzitás, amelyet annál nagyobb – ijedt és félénk – csodálattal nézünk, minél egészségesebbek vagyunk és minél távolabb esünk tőle, erotika, bűn, szakrilegium, meztelenség, Palestrina: – ez az, ami megborzongat.  

Vannak itt ijesztő, megrettentő, érdekes, utálatos történetek a néhány lapos história mellett.  

És még egy novella: a halott zsidó. Párbajban agyonlőnek egy szegény kis csúnya, szeplős, görbe zsidó diákot. Segédei, akik kegyelemből és leereszkedéssel segédkeztek neki, beteszik a kocsijukba, viszik a legközelebbi kórházhoz. Esik az eső. Másfél órás út után a kórház elutasítja őket. A halottat itt nem fogadhatják be, másik kórház az illetékes. Indulnak oda. Esik az eső. A kocsi döcög. Négy órás út... A szűk hintóban bent velük a halott... A két diák előtte való éjjel nem aludt; ittak: most is isznak. Kártyázni kezdenek... Részegek... A halott beleszól a játékba... Beleszól... Nevet... Az egyik diák rákiált, rálő... A halott beszél és nevet... Az egyik diák megőrül... a másik részegen reszket... és így megy velük a kocsi az esőben és a sárban, a szörnyű szürke reggelben sok örökkévalóságokon át.  

Ez: a borzongás. A fehér leány és még inkább a halott zsidó. Mert a toll itt a transzcendentálist érintette, mert az elbeszélés az érzékfölöttiekbe nyúlik bele. Igen: mindent tudni akarunk és nem tűrünk titkokat. De borzongani csak addig borzongunk, amíg titok van előttünk. Egy hang a sötétségből: iszonyat. Mihelyt tudjuk, kinek a hangja: nevetség.  

A groteszk, a perverz és a transzcendentális: ebből sugárzik ki a borzongás, ez pattogtatja az idegeimet, ez borzolja fel az agysejtjeimet. És ébreszti fel bennem tízezer év rémületeit. Hozzáfogni a meséléshez halkan és egyszerűen, azután egyszerre felemelni a hangot... és utána hallgatni; csendesen, egyszerűen, óvatosan halmozni a dolgokat, tornyot építeni, azután egyszerre abbahagyni, hogy a falai körül a groteszk vigyorogjon, a perverz lángoljon vagy a transzcendentális suhogjon hűvösen ki; így kell ezt a munkát elvégezni, ha az író azt akarja, hogy megdöbbenjek és nem akarja, hogy egy percnyi megriadás után mosolyogjak rajta.  

Hanns Heinz Ewers megriaszt – de kiereszt a kezei közül; és mosolygok rajta.  

A borzongás legnagyobb meséi még megíratlanok. Megíratlanok még az erotika nagy, borzongó meséi. Hanns Heinz Ewers fiatal; amit nem tud, az főképpen technika. A borzongás nagy meséit, amelyek gyöngédek lesznek, mint egy női ujj ütése a clavecin-en, amelyek véresek és izzók lesznek, mint Sade márki álmai, amelyek férfiasak, erősek és szépek lesznek, mint a fiatal Goethe, ezeket a nagy meséket talán ő fogja megírni. Talán más.  

 

(Nyugat, 1908./9. szám)

Ajánlott

Itt az az Azilum 7!

Augusztusi számunk már kapható. A 80 oldalas magazinban többek közt Lovecraft, F. B. Long és Robert A. Lowndes írása olvasható.

tovább

Barlow kontra Shepherd

A Wilson Shepherd és R. H. Barlow közti érdekes levélváltás Lovecraftnak köszömhetően fennmaradt. Egy vélhetően csalás bűntette bontakozik ki tömör összefoglalójában!

tovább

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.