E. T. A. Hoffmann is tudott valamit; a Horla se gyenge lelkeknek való; Poe Edgart se tanácsos ijedős embereknek, magános éjszakákon olvasni – de az 1908-ik esztendőnek kellett Krisztus születése után elkövetkeznie, hogy az irodalom úgynevezett színpadán megjelenjen a borzongás specialistája, a rémítési szakember, a gyomorémelygés és az ájuldozás irodalmi tudora. Minthogy az egyetemes és összefogó lángelmék nemcsak eltűntek a literatúrából, hanem az irodalmi gondolkozás le is mond róla, hogy még egy Goethe is eljöhet, sőt minthogy a kritika egyenesen sértésnek veszi, ha a prózaíró verset ír és a drámaíró novellát, minthogy mindenki gondosan behúzódik tehát a maga kis lírai vagy drámai, szimbolista vagy naturalista céhébe és vannak a falusi idillnek és a mesedrámának specialistái – a fiatal Hanns Heinz Ewers egy nyugodt mozdulattal, egy aranytáblás, színes arabeszkes könyvvel lefoglalta magának a borzongást. („Das Grauen”, Seltsame Geschichten, bei Georg Müller, München.)  

Talán igaza is van. A jó munkának, a sikernek a kérdése minden íróra nézve – a zsenit kivéve – egyre inkább a technika kérdése. A technikát pedig tanulni kell és talán igazán sok volna egy derék íróembertől – aki nem zseni – azt kívánni, hogy egy rövid emberélet alatt olyan egészen különböző technikai készségeket tanuljon meg, mint a regény és a dráma technikája, amelyek éppen olyan kevéssé hasonlítanak egymásra, mint például a hídépítés és a gépszerkesztés. Hanns Heinz Ewersnek a hídépítés is sok, ő egészen speciális hidakat épít. Ő nem novellát ír – ő borzongás-novellát ír.  

Ősöm: a barlangember elbújt, ha zsákmánya volt és reszketett, amíg evett: mikor már kőbaltája volt, nem mert éjjel a zúgó erdőn keresztül menni; később didergett, ha az égő csipkebokrot látta; azután félt a római kereszttől és a spanyol máglyától, félt a korbácstól, a kardtól és a vértől, én gyermekkoromban dobogó szívvel mentem át az éjszakai templomkerten és nem tudom a vért nézni: ezeket a félelmeket, rettegéseket, iszonyodásokat és irtózásokat, amik százezredmagukkal mind itt szunnyadnak bent az agysejtjeimben és az idegszálaimban, ezeket akarja Hanns Heinz Ewers sikoltó ébredése híni csendes álmukból. Tízezeréves ijedelmek ideg-útján akar egy dobogó lábú hírvivőt, egy rémült futárt, egy riadt rezzenést az agyvelőmbe küldeni. Rémítgetni akar engem ez az ember. Hát lássuk mit tud.  

Az első novellájának a címe: a paradicsom-mártás. A paradicsom-mártás a délspanyoloknak egy tiltott és üldözött, titokban űzött nemzeti szenvedélye. Két spanyol paraszt leissza magát, leül a földre, szembe egymással; mind a kettőt odakötözik egy cölöphöz; mind a kettő kést kap a kezébe; a felső testük szabadon mozoghat; sötét éjszaka van... köröskörül nagy hallgató hegyek és tíz-húsz szesztől, vértől részeg ember, akik fogadásokat kötöttek... a két részeg kést kap a kezébe... lassan kijózanodnak... nekiesnek egymásnak... villog a kés és reped a hús... az egyik akkora vágást kap a hasába, hogy a belei a földre omlanak... a másik a szívébe kap egy szúrást... ezt hívják a bőven omló piros vér miatt paradicsom-mártásnak – és mindez semmi se.  

Hanem az egyik néző megkérdezi a viadal előtt:  

– Miért viaskodnak ezek az emberek? Talán gyűlölik egymást?  

– Óh, dehogy. Csak meg akarják mutatni, hogy nem gyávábbak a kakasoknál.  

Igen: ez a kakasviadalok országa... És amikor az egyik verekedő – az, akinek a belei kiomlottak – halálra szúrta a másikat, akkor azon véresen, ahogy van, a kiomlott beleivel, felemeli a fejét, büszkén körülnéz és diadalmasan belerikoltja a levegőbe:  

– Ku... ku... ri... kú...  

A győzelmes kakasnak a hangja... Ez az, aminél az embernek a hátán végigfut a hideg. Az ismeretlenség és a groteszkség; a kultúrember pszichéje számára egészen idegen önérzet, amely a halálba megy, hogy a kakassal egyenlően bátornak tartsák; és a győző undorító, nevetséges, siralmas, győzelmi kukorékolása: ez az, ami hat ránk. A nagy idegenség. És a siralmas, fájó ellentét: a groteszk. A kukorékolásnál abbahagyni az elbeszélést, ez a siker. Utána még tovább is doceálni, ez az ellaposodás. És ezt teszi Hanns Heinz Ewers. Ez egy közlékeny író. Német ember, a jogok doktora, járt Granadában és Haiti szigetén, Nápolyban és Ragusában, Caprin és Ausztráliában (amint az a novellái dátumaiból kiderül), sokat látott, sokat hallott, sokat olvasott, közölni akarja veled észleleteit, nem tud idejekorán elhallgatni és ellaposítja a novelláját. Aki borzongatni akar engem, az ne eresszen ki a kezei közül, az takarékoskodjék a legerősebb hangjaival; de ha egyszer kivágta őket, akkor ne beszéljen tovább. A hatás művészete sokszor az elhallgatás művészete; itt egészen az. Az utolsó szó legyen az, amelyik megborzongat, utána legfeljebb néhány szándékos nyugalmú, keresett közömbösségű, ellentétnek való halk hang jöhet, itt pointe-re kell dolgozni: – a technika kérdése az egész. De Hanns Heinz Ewers közlékeny, még el akar mondani egyet s mást, kiereszt a karmai közül és – megvonogatom a vállam. Hiszen borzongtam, borzongtam; de az nem az igazi. A tízezer idegszálam közül – hogy mondjam? – kapricírozza magát egyre, rá is talál, de lesiklik róla a keze.  

Rátalál. Van egy novellája: a fehér leány. Egy nápolyi herceg, egy párizsi finomságú és szodomai műveltségű herceg palotájában kis férfitársaság gyűl össze; a herceg valami újat fog mutatni. Egy fiatal lányt látnak majd, egy szűz lányt, akit apa, anya és nevelőnő őriz, aki alig tudott délután ideszökni a herceghez. A társaság egy nagy, sötét terembe megy. Egy néma szolga meggyújt egy gyertyát... azután még egyet... A terem vérvörös szőnyegekkel van borítva... a herceg az orgonán Palestrinát játssza... A terembe egy meztelen, egy csodaszép, egy hófehér, egy szűz lány jön be... A kezében egy galamb... A hófehér, meztelen szűz megáll a vérvörös teremben, magasra emeli a galambot, és – kétfelé szakítja. A vér a fehér testére ömlik és a drága szőnyegek vörössége megindul és a lány eltűnik. A vér vörössége elnyelte a fehér lányt.  

Igen: ez a borzongás. Lángoló szimbolizmus, amely mindig hat ránk, perverzitás, amelyet annál nagyobb – ijedt és félénk – csodálattal nézünk, minél egészségesebbek vagyunk és minél távolabb esünk tőle, erotika, bűn, szakrilegium, meztelenség, Palestrina: – ez az, ami megborzongat.  

Vannak itt ijesztő, megrettentő, érdekes, utálatos történetek a néhány lapos história mellett.  

És még egy novella: a halott zsidó. Párbajban agyonlőnek egy szegény kis csúnya, szeplős, görbe zsidó diákot. Segédei, akik kegyelemből és leereszkedéssel segédkeztek neki, beteszik a kocsijukba, viszik a legközelebbi kórházhoz. Esik az eső. Másfél órás út után a kórház elutasítja őket. A halottat itt nem fogadhatják be, másik kórház az illetékes. Indulnak oda. Esik az eső. A kocsi döcög. Négy órás út... A szűk hintóban bent velük a halott... A két diák előtte való éjjel nem aludt; ittak: most is isznak. Kártyázni kezdenek... Részegek... A halott beleszól a játékba... Beleszól... Nevet... Az egyik diák rákiált, rálő... A halott beszél és nevet... Az egyik diák megőrül... a másik részegen reszket... és így megy velük a kocsi az esőben és a sárban, a szörnyű szürke reggelben sok örökkévalóságokon át.  

Ez: a borzongás. A fehér leány és még inkább a halott zsidó. Mert a toll itt a transzcendentálist érintette, mert az elbeszélés az érzékfölöttiekbe nyúlik bele. Igen: mindent tudni akarunk és nem tűrünk titkokat. De borzongani csak addig borzongunk, amíg titok van előttünk. Egy hang a sötétségből: iszonyat. Mihelyt tudjuk, kinek a hangja: nevetség.  

A groteszk, a perverz és a transzcendentális: ebből sugárzik ki a borzongás, ez pattogtatja az idegeimet, ez borzolja fel az agysejtjeimet. És ébreszti fel bennem tízezer év rémületeit. Hozzáfogni a meséléshez halkan és egyszerűen, azután egyszerre felemelni a hangot... és utána hallgatni; csendesen, egyszerűen, óvatosan halmozni a dolgokat, tornyot építeni, azután egyszerre abbahagyni, hogy a falai körül a groteszk vigyorogjon, a perverz lángoljon vagy a transzcendentális suhogjon hűvösen ki; így kell ezt a munkát elvégezni, ha az író azt akarja, hogy megdöbbenjek és nem akarja, hogy egy percnyi megriadás után mosolyogjak rajta.  

Hanns Heinz Ewers megriaszt – de kiereszt a kezei közül; és mosolygok rajta.  

A borzongás legnagyobb meséi még megíratlanok. Megíratlanok még az erotika nagy, borzongó meséi. Hanns Heinz Ewers fiatal; amit nem tud, az főképpen technika. A borzongás nagy meséit, amelyek gyöngédek lesznek, mint egy női ujj ütése a clavecin-en, amelyek véresek és izzók lesznek, mint Sade márki álmai, amelyek férfiasak, erősek és szépek lesznek, mint a fiatal Goethe, ezeket a nagy meséket talán ő fogja megírni. Talán más.  

(Nyugat, 1908./9. szám)