Cikkek

Előszó a H. P. Lovecraft összes művei 1. kötethez

0

Szerző: Kornya Zsolt • Dátum: 2003-01-03

A New England-i remete öröksége  

 

Hogy „horrorsztorit” vagy „rémtörténetet” olvasunk; nagy különbség.  

A „horrorsztorinak” erőteljes ponyvaíze van, azzal a fajta olcsó vásári borzongással kecsegtet, mely rutinelemekből, rutinfogásokkal állítanak elő futószalagon a lektűrszakma bóvligyárosai, s ha a filmvilágból kellene párhuzamot keresni rá, a legkézenfekvőbbnek az amerikai B-kategóriás mozik tömény nívótlansága kínálkozna. Feledhető szórakozás még annak is, aki – legalább kikapcsolódás szintjén – élvezetét leli benne –; a kicsit is igényesebb olvasó számára azonban még ennyit sem jelent, csupán untatja vagy idegesíti.  

A „rémtörténet” ezzel szemben más. Ez a szó évszázados irodalmi örökséget idéz, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Mary Shelley, Oscar Wilde vagy Robert Louis Stevenson; Guy de Maupassant, Prosper Mérimée vagy Gaston Leroux; és – hogy az Újvilág se maradjon ki a felsorolásból – Edgar Allan Poe vagy Ambrose Bierce. A „rémtörténet” ugyanúgy rejtett félelmeinkkel játszik, ugyanúgy az iszonyat szunnyadó érzését próbálja felriasztani bennünk, mint a „horrorsztori”; csak éppen összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon, és – bármilyen furcsának tűnjön is ez első olvasásra – sohasem öncélúan. Ezért kell különbséget tenni a két kategória között; no meg mert ízlésünk kissé talán furcsállná, hogy a Dorian Gray arcképét vagy A kút és az ingát egyszerűen és sommásan „horrornak” minősítsük, mint bármelyik modern, filmforgatókönyvből átírt amerikai fércművet.  

Amerika a két világháború között – nem meglepő módon – nem ismerte ezt a különbségtételt. A művelt (és kevésbé) művelt olvasóközönség számára ott és akkoriban pusztán a „horror” fogalma létezett, ide skatulyáztak be minden olyan szerzőt, akinek a művei megborzongtatták az idegeiket. Több mint fél évszázad távlatából mégsem esik nehezünkre különválasztani az ocsút a búzától. A harmincas években született igazi „horrorsztorik” – az egész termés elsöprő többsége – ma már olvashatatlanok; az a kevés rémtörténet viszont, amely a korszak olcsó magazinjaiban itt-ott elvétve napvilágot látott, reneszánszát éli az ezredfordulón.  

Howard Phillips Lovecraft életműve, pályatársai zömétől eltérően, nem merült feledésbe: újra és újra kiadják, nem csupán hazájában, hanem külföldön – így Magyarországon – is, s az igazat megvallva ma sokkal népszerűbb, mint életében valaha is volt. Ez már önmagában mutatja, hogy a kétféle irodalmi hagyomány közül melyikhez sorolható; ám erről tesz tanúságot az egyre gyarapodó Lovecraftiana is, a tanulmányok és értekezések gyorsan burjánzó halmaza, melyben a jeles esztéták és irodalmárok fejezik ki nézeteiket a munkásságáról, gyakran egymással is vitatkozva. Lovecraft öröksége a mai napig eleven: az általa teremtett stílusban, az általa fölvázolt világkép hátterére évről évre számtalan új írásmű születik, melyek vaskos antológiákat töltenek meg. Ezek a modern szerzők értelmezik és átértelmezik Lovecraftot, hozzáadnak anélkül, hogy elvennének belőle; nem mellékes körülmény, hogy soraikat a kortárs irodalom talán legnagyobb alakja, az argentin Jorge Luis Borges nyitotta meg, aki nemrégiben hunyt el, az irodalmi Nobel-díj örökös várományosaként, melyet pusztán politikai okok miatt nem kaphatott meg.  

Maga Lovecraft tökéletesen tisztában volt a két tradíció különbségével, s bár amíg élt, művei csupán silány tömegmagazinokban láttak napvilágot, önmagát mindig Poe és Bierce követőjének tekintette. Sajátos világképe, mely összetéveszthetetlen ízt kölcsönöz írásainak, nem ösztönös kreáció volt; roppant tudatosan dolgozott a kialakításán, az irodalmi előképek kutatását is beleértve, melyről egy terjedelmes esszében is számot ad. (Ezt gyűjteményes összkiadásunk második kötetében közöljük.) Felfogásának lényege dióhéjban annyi, hogy megfosztotta rémtörténeteit a késő középkorból örökölt misztikus-mágikus sallangoktól – a „gótikus körítéstől”, ahogy egyik mai méltatója nevezi –, s helyükre egy jellegzetesen modern életérzést állított: azt a fajta hideg iszonyatot, ami az embert a gigantikus, személytelen világegyetemmel szembesülve tölti el, midőn tudatára ébred önnön jelentéktelenségének. A gondviselés illúziójától megfosztott egyén pánikreakciója ez, amikor rádöbben, hogy magára hagyottan, minden felsőbb pártfogás nélkül áll ebben a világban, amelynek a szempontjából ő semmiféle pozitív vagy negatív értéket nem képvisel, tökéletesen mindegy, hogy él-e, hal-e. Azok az interpretátorok, akik Lovecraft kozmikus szörnyeit gonosznak tüntetik föl, s ellenséges érzelmeket tulajdonítanak nekik az emberiség iránt, teljesen félreértik őt. Ezek a sokat emlegetett szörnyek – a személytelen kozmosz megszemélyesítései az írói síkon – valójában abszolút közönyösek; az egyes ember – sőt, az egész emberi faj – semmiféle jelentőséggel nem bír számukra. És persze éppen ez bennük az iszonyatos; sokkalta iszonyatosabb, mint bármiféle szimpla gonosz lélek a keresztény kultúrkör naivan kétosztatú hiedelemvilágából.  

Lovecraft, nem meglepő módon, ateista volt. Továbbá ókonzervatív, rajongó romantikus és – sajnos – fajgyűlölő. Ezek az első pillantásra összeegyezhetetlen vonások mégis egésszé olvadtak össze a személyiségében; mi sem áll távolabb az igazságtól, mint azok az utólagos lélekbúvárló elemzések, melyek fél évszázad távlatából lelki sérültnek – vagy egyenesen pszichopatának! – próbálják feltüntetni őt. Mizantróp alkat volt, ez kétségtelen; utálta, ha emberek vannak körülötte, s ezzel ugyancsak kirítt a harmincas évek tipikus amerikai közegéből. Időnként roppant provokatív fellépésekre ragadtatta el magát, mint például amikor a Függetlenség Napján egy Washington-emlékmű előtt nyilvánosan éltetni kezdte a királyt és a brit birodalmat. Ezek azonban egy teljesen egészséges, csak épp szélsőségesen öntörvényű személyiség megnyilvánulásai; márpedig a történelem bőséges példával szolgál rá, hogy az ilyet a társadalom jobbik esetben csodabogárnak, rosszabbikban őrültnek tekinti. (S különösen igaz ez egy testületileg alulművelt társadalomra, ahol futótűzként dühöng a pszichoterápia divatja…)  

Lovecraft élete nem volt boldognak mondható. A siker és a hírnév csak posztumusz jutott osztályrészéül, életében elkerülte; ez azonban valószínűleg korántsem zavarta annyira, mint azt némelyik életírója manapság feltételezi, hisz mindig is irtózott tőle, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. Viszont folyton anyagi gondokkal küszködött, ami alighanem érzékenyen érintette arisztokratikus öntudatát (az egyik legrégibb és legpatinásabb New England-i telepescsaládban született). Az is bánthatta, hogy „oklevelet” sohasem sikerült szereznie, s autodidakta úton elsajátított műveltsége – minden tudásszomja dacára – felszínes és eklektikus maradt. Az egészsége már gyermekkorában sem állt biztos lábakon; fiatalon halt meg, gyomorrákban, hosszas szenvedés után. Életműve torzóban maradt.  

Mindennek dacára Lovecraftból mégsem vált megkeseredett, önsajnálatba süppedő ember. Remetei magányában – melyet önként vállalt, és nagyon jól érezte benne magát – kiterjedt baráti kapcsolatokat ápolt pályatársainak gondosan megválogatott körével, levelezés útján. Ezekből a levelekből – összterjedelmük monumentális! – az is kiderül, hogy rendkívül szellemes férfi volt, aki nem félt gúnyt űzni önmagából és saját írói stílusából, s sziporkázó derűje élete végén, az örökös fájdalmak közepette sem hagyta cserben. Kiadóinak merev elzárkózása okolható érte, hogy ez a bölcs, fanyar humor – a szellemi egészség és érettség csalhatatlan jele – még nyomokban is alig szivárgott át publikálásra szánt írásaiba, a mai olvasó igen nagy kárára. (Nevezetes kivétel a Szörnyű Öregember című karcolat, amely e kevéssé ismert oldaláról mutatja be a szerzőt, sajnos fájdalmasan kurta terjedelemben.)  

Amíg élt, Lovecraft írásai a kimondottan rossz értelemben vett tömegkultúra termékeiben: olcsó és filléres pulp-magazinokban jelentek meg (Weird Tales, Unknown). Holta után hagyatéka gondozását egyesületbe tömörült rajongói vették át, kicsiny kultuszkiadót alapítva (Arkham House). Egyik megoldás sem volt igazán szerencsés, a Lovecraft-örökség mindkettőt megsínylette. A magazinok kiadói nem törődtek a szövegminőséggel, a szerkesztők minden egyeztetés (és lelkifurdalás) nélkül belejavítottak a szerző szövegébe, néhol egész fejezeteket fogalmazva át barbár módon; majd az így kapott textust helyesírási és tördelési hibáktól hemzsegve publikálták. Az Arkham House első munkatársait viszont épp ellenkezőleg, a Mester iránti kritikátlan rajongásuk vezette tévútra, amelyhez nem mindig társult a Mester megértése. A legkirívóbb példa erre a kiadó alapítójának, August Derlethnek a működése. Szerkesztőként felbecsülhetetlen szolgálatokat tett a Lovecraft-filológiának, amikor a magazinokban megjelent novellákat az eredeti kéziratokkal összevetve emendálta és újra kiadta. Szerzőként viszont legalább ekkora rombolást végzett, amikor számos Lovecraft-töredéket és –vázlatot a saját felfogásában kiegészített, kisregény terjedelmű opuszokat kerekítve belőlük; ezek egytől egyig silány utánzatok, mi több, gyökereiben értik félre Lovecraft írói alapelvét.  

Hogy csak egy példát hozzak föl, Lovecraft tudatosan hagyta meg ködösnek és körvonalazatlannak híres-hírhedt kozmikus istenszörnyeit – azon az igen helyes alapon, hogy a legnagyobb félelmet mindig az ébreszti, ami ismeretlen marad. Derleth ezzel szemben gondosan rendszerbe szedte őket, megalkotván a Cthulhu-mítoszt; maga az elnevezés is tőle származik, s mint szinte minden más, amihez hozzányúlt, ez is jókora melléfogás – hiszen Lovecraft kozmikus rémalakjai között Cthulhu eléggé alárendelt szerepet játszik. Derleth őselemi szellemekként kategorizálta a Mestertől öröklött szörnyeket, akik gonoszul az emberiség pusztulására törnek; a saját szakállára mindjárt megalkotta jóindulatú ellenpárjait is, akik örök harcban állnak velük, a gyámoltalan halandókat védelmezve; majd egy untig idézett, gyanús hitelű Lovecraft-levélrészlet alapján az egészet nyakon zuhintotta fekete és fehér mágiával. Mindezzel még akkor is agyoncsapta volna Lovecraft „kozmikus iszonyatát”, ha történetesen jó lett volna; minthogy azonban nem volt az, csupán fantáziaszegény epigon, a Mester neve alatt publikált művei még tovább rombolták a Mester nimbuszát. A Lovecraftot lesújtó kritikával illető modern elemzők általában Derleth írásaiból indulnak ki, melyeket tévesen eredetinek hisznek.  

Mentségükre legyen mondva: a szöveghagyománynak ebben a kusza dzsungelében rendet tenni – vagy egyáltalán tisztán látni – igencsak kemény dió. Lovecraft egyik leghíresebb – bár messze nem a legjobb! – novellája, a Dunwich Horror például legalább hat különböző változatban jelent meg angolul, s ezek helyenként komoly eltéréseket mutatnak. A legújabb Grafton-féle összkiadásból a szerző két hiteles novellája hiányzik, belekerült viszont egy olyan, amit nem ő írt. Így már nem csodálkozhatunk azon a kaotikus állapotokon, amelyek a magyar nyelvű Lovecraft-fordításokban uralkodnak. Ha a teljes anyagot tekintjük, amely hazánkban Lovecraft neve alatt napvilágot látott, némi vizsgálódással megállapítható, hogy közel harminc százalékához alig van valami köze, a szerzőjének semmiképpen nem tekinthető. Mindamellett a mai napig vannak olyan írásai – köztük néhány eléggé terjedelmes –, amelyeket még nem ültettek át a mi nyelvünkre; másokat pedig (szerencsére aránylag keveset) csupán hibás és méltatlan fordításban ismer az olvasóközönség.  

A fentiek előrebocsátásával a ránk maradt Lovecraft-korpuszon belül nagyjából a következő kategóriákat különböztetjük meg:  

Lovecraft által írt művek, melyek eredetileg a saját neve alatt jelentek meg, többnyire még az életében, esetenként csak elhunyta után. Ezek alkotják jelen összkiadásunk gerincét.  

Lovecraft által írt művek, melyek a saját neve alatt jelentek meg, de már csak posztumusz, mivel eredetileg nem kívánta publikálni őket. Ide tartoznak ifjúkori zsengéi, melyekből csupán néhány maradt ránk, mert többségüket megsemmisítette; valamint pl. A gonosz lelkész, ami tulajdonképpen kiragadott részlet az egyik leveléből, kidolgozatlanságán is látszik, hogy nem novellának szánta.  

Lovecraft által írt művek, melyek eredetileg más név alatt jelentek meg. Itt nem írói álnevekről van szó, hanem „négermunkákról”; a legismertebb ilyen novellát a szerző Harry Houdininak, a híres – egyébként magyar származású – szabadulóművésznek írta. E művek fölött a korábbi magyar kiadók szerkesztői jobbára átsiklottak.  

Lovecraft töredékei és vázlatai, melyeket halála után más szerzők egészítettek ki teljes novellává, ám az ő neve alatt adták ki őket. Ezeket nem vettük fel összkiadásunkba, mert hangulatuk, stílusuk gyakran kirívóan elüt az eredeti művektől, s a színvonal terén is komoly különbségek mutatkoznak.  

Más szerzők művei, melyek megírásában Lovecraft tevékenyen közreműködött, levélben nyújtott tanácsokkal vagy igen alapos átszerkesztéssel. Annak idején ezek az eredeti szerzők neve alatt jelentek meg, amit csak modern újrakiadásuk alkalmával váltott fel a Lovecrafté. Ezeknek a műveknek a színvonala rendkívül egyenetlen – az „alapanyag” néha megérdemelte a rá fordított figyelmet, de legtöbbször nemigen –, ám még a sikerültebbek is annyira eltérnek Lovecraft önálló stílusától, hogy szerepeltetésüktől eltekintünk.  

Töredékek. Lovecraft nagy mennyiségű kidolgozatlan fragmentumot hagyott hátra; a terjedelmesebbek és összefüggőbbek közül néhányat ízelítő gyanánt közzéteszünk.  

Versek, prózaversek, esszék. Együttvéve ezek önálló kötetet tennének ki; összkiadásunk második kötetében rövid válogatást adunk belőlük. Teljes terjedelmében közöljük Lovecraft elemző irodalmi áttekintését a rémtörténetírásról, amely alapvető fontosságú műveinek értelmezéséhez.  

Levelezés. Ez önmagában három vaskos kötetet tesz ki, amely valószínűleg csak az igazán elszánt Lovecraft-rajongók, illetve a filológiai hajlamokkal bíró olvasók érdeklődésére tarthatna számot.  

 

Jelen összeállításunk, melyet két kötetre tervezünk, a színvonalas és áttekinthető Lovecraft-összkiadás hiányát kívánja pótolni, remélhetőleg az olvasóközönség megelégedésére. Az 1. – 3. pont alatti művek kivétel nélkül szerepelnek benne; reprezentatív válogatást nyújt továbbá a 6. – 7. pont alattiakból. Ami a 4. – 5. pont alá esőket illeti, ezeknek a közreadásától a purizmus jegyében eltekintünk, még akkor is, ha ezáltal kiadványunkból kimarad néhány olyan írás, amelyet az érdeklődő olvasó már régóta Lovecraft műveként ismer. Szándékunk azonban az volt, hogy könyvünkkel Lovecraft irodalmi munkásságáról nyújtsunk hiteles és átfogó képet – és ebbe a koncepcióba nem férnek bele azok az írások, amelyek csak részben vagy alig-alig őrzik az ő keze nyomát, megkérdőjelezhető színvonalukról nem is beszélve.  

Lovecraft életművének töredékességét a hazai olvasó számára még hangsúlyosabbá tette, hogy művei elég nagy összevisszaságban láttak napvilágot magyarul, s az egyes novelláskötetek – tisztelet a kivételnek! – kevés jelét mutatták a szerkesztői munkának. Ezért jelen kiadványunkban igyekeztem a lehetőség szerint áttekinthetően, a közös témakincs és a belső időrend szerint csoportosítani őket. Ahol több magyar átültetés állt a rendelkezésemre, ott az általam sikerültebbnek vélt változatot választottam; s ha ez két fordító túlsúlyához vezetett, akik közül az egyik jómagam vagyok, az reményeim szerint nem önhittséget tükröz, hanem a Lovecrafthoz és életművéhez fűződő évtizedes kapcsolatomat, mely már-már a meghitt szellemi rokonság határait súrolja.  

Ennek fényében végezetül arra kérném az olvasót, hogy ha valahol hibára vagy botlásra lel a szövegben, ne a szerzőt – a szerkesztőt okolja érte.

Ajánlott

Barlow kontra Shepherd

A Wilson Shepherd és R. H. Barlow közti érdekes levélváltás Lovecraftnak köszömhetően fennmaradt. Egy vélhetően csalás bűntette bontakozik ki tömör összefoglalójában!

tovább

Megjelent az Azilum 6!

Májusi számunk már kapható. A már 80 oldalas magazinban többek közt Lord Dunsany, Thomas Ligotti és Robert E. Howard művei olvashatók.

tovább

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.