Nos, Thomas Mann novellája ugyanazon okokból került az Aurin oldalaira, mint Lovecrafté; elsősorban a fantázia-irodalom mérföldköveit látjuk ezekben a művekben, s nem feltétlenül kell, hogy több párhuzamot fedezzünk fel bennük, mint amennyit e munkák első elolvasása után lehet, vagy, hogy egyéb kapcsolatot is keressünk közöttük, mint a 20. század és irodalma.  

Thomas Mann korai írásaiban bizony keresni kell a fantasztikumot, de talán egyetlen fiatalkori történetében sem jelenik meg annyira kézzelfoghatóan és félreérthetetlenül, mint A ruhásszekrény című novellában. Thomas Mann többi korai realista vagy szimbolista-dekadens stílusú novelláját elolvasván könnyedén hangolódunk rá A ruhásszekrény kezdősoraira, hiszen az elbeszélő hangnem már ismerősen cseng. Mann ezúttal olyan ravaszul játszik az elbeszélés szellemével, hogy amikor – realista stílusától pillanatra sem szakadva el – eljut odáig, hogy a címben foglalt ruhásszekrény végre megnyílik az olvasó előtt, pontosan annyira vagyunk meglepődve, mint amennyire Van Der Qualen lehet. Ámde hirtelen megdöbbenésünk inkább rácsodálkozás, semmint megrökönyödés, s annak a különös, álomszerű hangulatnak köszönhetően, amely a novella utolsó részére rátelepszik (ám amely kezdettől fogva ott bujkált a felszín alatt, érzékelhető feszültséget teremtve a novella első részére erőltetett nyugalom és az azt uraló eseménytelenség között), ugyanolyan könnyedén fogadjuk el a történteket, mint amennyire a főszereplő. S ha mégis volnának akadékoskodók, hiszen akadékoskodók mindig akadhatnak, még mindig ott van a csattanó: „Ez mind egészen bizonytalan. Hadd lebegjen minden a levegőben…” És még csak 1897-et írunk. Ez egyértelműen jelzi számunkra: ha ekkor még nem bizonyul is a realizmus elviselhetetlenül szűknek egyes írók számára – fiatalabb képviselőinek „erkölcsrendszere” már erősen fellazult.  

Igaz, Thomas Mann még A Buddenbrook-ház előtt áll, a tündérmesének azonban, helyesebben szólva a fantasztikumnak már megvan a maga helye az irodalomban. És nem csak A ruhásszekrény vagy akár Thomas Mann más műveinek tanulsága szerint. Sir Henry Rider Haggard például már a 19. század végén aggodalom nélkül írt egzotikus tájakról, sosemvolt kultúrákról s ősi, valós kultúrákkal kapcsolatos misztikus halhatatlanságról Ayesha című művében. S bizony annak ellenére, hogy az angol író regényeinek vonzereje némileg megkopott a 20. századi fantázia-irodalom óriásainak és törpéinek könyváradata mellett, kalandregényei, amelyekből nem sajnálta a fantasztikumot, ma már csak ódonságuk miatt is klasszikusnak számítanak a fantasztikus, illetve a kaland-irodalom piacán. Mindenesetre erősen ódzkodunk attól, hogy Haggard műveit fantasynek nevezzem a szó köztudatban élő, a Világirodalmi lexikonban meghatározott értelmében, noha szóban forgó munkáiban kétségtelenül jelen van a fantasztikum, illetve számos olyan vonás fedezhető fel bennük, melyek adott esetben a fantasy stílusirányzatának ismertetőjegyei. Az Ayesha és az Ayesha visszatér című regények véleményünk szerint nem annyira az uralkodó stílusirányzatok ellenében, hanem inkább mellette-alatta születtek, mint afféle századvégi, illetve -eleji sikerkönyvek, az irodalom alatti ponyvairodalom igényesebb darabjaiként. Haggard írói stílusa kielégítette korának könnyedebb olvasmányokra vágyó olvasóközönségét, mivel olyasmit csempészett regényeibe, ami az igazán népszerű kalandregényeknek mindig is sajátja volt: a fantasztikumot. Haggard Dél-Afrikában szolgált katonaéveiben, s az író az egzotikum légkörében otthonossá válva önkéntelenül is a vad, az elemi, a kiszámíthatatlan, az ősi felé fordult, vagyis afelé, amit általánosságban Afrika jelent az európai embernek. Ő azonban egy generációval előbbi világba születvén, még a műfajt választotta meg gondosan, mint tudatosan alkotó író, nem pedig a stílust, mint a fantasy első, korai óriásai, H. P. Lovecraft, Robert E. Howard és J. R. R. Tolkien, s a műfaji kereteket feszítette oly mértékben, hogy valóban a fantasy előfutárának nevezhetjük. Hogy munkássága e korai óriásokra mekkora hatással volt, annak legmeggyőzőbb bizonyítékát Robert E. Howard Koponyák holdja és Lovecraft Arthur Jermyn című novellája szolgáltatja, noha az angol úr írásai elsősorban a másik előfutár, Edgar Rice Burroughs Tarzan-történetein keresztül hatottak – döntően – Robert E. Howard írói hangjára. H. P. Lovecraftra azonban nem Haggard kalandregényei, hanem E. A. Poe rémtörténetei és elvágyódásról, a tiszta szépségről való álmodozásról regélő költeményei, illetve Lord Dunsany ír folklórból táplálkozó fantasztikus történetei gyakoroltak hatást legnagyobb mértékben. S bár Lovecraft, míg tanult, nem egy sikeres elemet átvett más íróktól – így Lord Dunsanytól is –, tudatosan alkalmazva saját céljaira ezeket a nagyon is meghatározó elemeket – s nem egyszerű, felszínes utánérzések közvetítésére használva őket – végül is a szóban forgó íróknak nem epigonjaként, hanem örökségük méltó továbbvivőjeként vált az amerikai irodalom s a fantasy egyik óriásává. Lord Dunsanynek H. P. Lovecraftra gyakorolt hatásáról Lin Carter így ír az amerikai The Doom That Came to Sarnath and Other Stories című kötetének egyik kommentárjában:  

„Valamennyi közül [az író három Carter által kiválogatott novellájáról van szó] a ’Sarnath’ tükrözi leginkább Dunsany hatását, mely 1919-ben íródott, abban az évben, melyben Lovecraft először bukkant rá egy könyvre a nagyszerű ír fantasy-írótól. Ugyanez év novemberében Dunsany Bostonban járt, egyikén ritka amerikai előadókörútjainak, és Lovecraft részt vett a felolvasáson, s testközelből láthatta Dunsanyt; habár ahhoz túl bátortalan volt, hogy a felolvasás után odamenjen, és beszéljen a nagy ír íróval, mégis rendkívüli benyomást tett rá. Ez a két esemény – először Dunsany olvasása, aztán pedig hallani őt beszélni – borzasztóan nagy benyomást tett rá. Mert hónapokkal későbbi levelei visszhangzanak Dunsany felfedezésének hatásától. Egy tipikus szakasz következik Reinhardt Kleinerhez írt leveléből, mely 1919. december 3.-i keltezésű.  

   »Amint kikövetkeztetted, ’A Fehér Hajó’ egy részében valóban jelentkeznek Dunsany-tanulmányaim. Számos rendkívül hatásos elem van Dunsany stílusában, és akármelyik képzelettel játszadozó prózaíró jobb lesz, ha őt olvassa… Ma lementem megszerezni a legutóbbi Dunsany-könyvet, amelyet csak most adtak ki – Unhappy Far-Off Things –, s az Atlanticban láttam hirdetve... feltétlenül olvasnod kell Dunsanyt – írása több helyen is tiszta költészet, annak ellenére, hogy próza.«”  

A Fehér Hajó valószínűleg Lovecraft első olyan műve, amelyben nem a horror-elemek dominálnak, és egyértelműen, ugyanakkor nyíltan és bevallottan Lord Dunsany hatását tükrözi. A novella jelentősége az író életművében és a fantasy irodalmának történetében azonban nemcsak abban áll, hogy Lovecraft feltételezhetően ekkor fordult, mégpedig Lord Dunsany hatására visszafordíthatatlanul afelé az irodalmi stílus felé, amely majd többek között az ő működése nyomán szélesedik irányzattá a huszadik század folyamán, és válik fantasy néven ismertté. Hanem abban is, hogy Lovecraft életművében ebben a novellában tárulkozik ki először az olvasó előtt a Poe-tól örökölt Dreamland, amelyre később Lovecraftnak számos hőse kalandozik majd el, s amely épp annyira, helyesebben jobban kidolgozott, mint Robert E. Howard Hyboriája, berendezkedését tekintve pedig inkább J. R. R. Tolkien Középföldéjéhez hasonlítható. Hiszen Lovecraftnál az istenek pantheonjai hasonlóképpen kidolgozottak, az Álomföld történelme statikus, szereplői, fontosabb személyiségei rendre visszatérnek, kezelésük következetes.  

Ez az álomvilág magába sűrít mindent, ami Lovecraft számára fontos: a rémületes, a szép, illetve a bájos és szeretetre méltó, szépséges dolgokat és lényeket, amilyenek a kietlen, elhagyatott, szörnyű titkokkal átitatott levegőjű tájak, az ismeretlen, förtelmesen idegen lények, a macskák vagy a harmonikus táj, s az ennek részét képező ragyogó, pompázatos, nemes építőanyagokban, illetve polgárokban gazdag város. Mint verseiből is kiderül, Lovecraft számára az Álomföldek az elveszett Paradicsomot jelentik, s elvesztéséért közvetlenül a kor, közvetetten pedig a tudományok tehetőek felelőssé.  

Akárcsak Poe, Lovecraft is gyűlölte a modern tudományokat, melyek szerinte elsősorban vezettek az álmok világának eltűnéséhez a hétköznapi emberek mindennapjaiból, amelyeknek szépsége egyedül hivatott elviselhetővé tenni az életet. A tudományok fejlődése, vagyis ami előremozdítja azt: az emberi tudni akarás, az ismeretlen megismerésére ösztönző vágy Lovecraft szemében az eredendő bűnnel egyenlők.  

A Fehér Hajó úgy emelkedik ki a ködből az északi fok jelzőtüzének őre előtt, mint az ithakai vitorlása, amikor elhagyta Nyugat oszlopait. A Fehér Hajó Odysseusa azonban pontosan a dantei figura ellentéte. Míg az Isteni Színjáték Odysseusa törhetetlen akaraterővel hajszolja előre kis csapatát az ismeretlen előtt csak lélekvesztőnek számító hajójával, hogy még az örök kárhozatba zuhanva, s még az Úr színe előtt se tagadja meg szellemiségét, amely az isteni szándék ellenében is a tudás megszerzését helyezi mindenek fölé, mondván: „Gondoljatok az emberi erőre:/ nem születtetek tengni, mint az állat,/ hanem tudni és haladni előre!”, addig Lovecraft Basil Eltonja a semmibe, az elérhetetlenbe taszítja az álmok birodalmát, minden örömével, szépségével és boldogságával együtt. Oktalan elméje felett pedig csak gúnyolódni tud keserűségében a mennyei madár, amely ha főnix, éppúgy az örök visszatérés mítoszát jelképezi, ahogyan maga a mű egy kor, egy 1914-gyel egyszer s mindenkorra visszahozhatatlan világ elmúlásának mementója egy olyan toposz, illetve archetípus felhasználásával, amely, valljuk meg, párját ritkítja a világirodalomban. S ha így van, talán már nem is kell többet mondanunk erről a Lovecraft-műről, hogy lássuk, A Fehér Hajó nemcsak az Álomföldekhez tartozó írásoknak, de a fantasy-irodalom egészének kiemelkedő alkotása.  

(Aurin, 1996)