H. P. Lovecraft és az Álomföldek

0

Szerző: Varga Illés • Dátum: 2003-01-14

„I remember ’The Silver Key’—yet remember is hardly the word to use. I have constantly referred to that story in my meditations ever since I read it, years ago—have probably thought of it more than any other story that ever appeared in Weird Tales. There was something about it that struck deep. I read it aloud to Tevis Clyde Smith, and he agreed with me as to its cosmic depth.”  

(Robert E. Howard)  

 

Robert E. Howard 1933 júliusában H. P. Lovecrafthoz írt levelében lenyűgözve és kitörő lelkesedéssel üdvözölte az írónak Az ezüstkulcs kapuin át (Through the Gates of the Silver Key) című írását. A következőket nyilatkozta barátjának: „Nagyon nehéz leírni az érzéseket, amelyeket a történet olvasása közben éreztem.” S még azt is hozzátette: „A realitás hatása figyelemre méltó.” Howard tehát Lovecraft említett művének olyan vonásáról tett említést – mint erősségről –, amelyet az írót elmarasztaló kritikusok általában hiányolnak a Lovecraft-művekből.  

„...Emlékszem Az ezüstkulcsra” – folytatja Howard –, bár az emlékszem aligha a legmegfelelőbb szó, amelyet ebben az esetben használnom kellene. Állandóan utalok erre a történetre eszmefuttatásaimban – évekkel ezelőtt valószínűleg többet gondoltam rá, mint bármely más történetre, amely valaha is megjelent a Weird Talesben. Volt benne valami mélységesen megrendítő. Hangosan felolvastam Tevis Clyde Smithnek, és ő egyetértett velem annak kozmikus mélységeiben.” Lovecraftnak Az ezüstkulcs (The Silver Key) című írása – mint az az idézett sorokból is kiderül – jóval korábbi Az ezüstkulcs kapuin át című alkotásánál, amely azonban történéseiben annak közvetlen folytatása. Egy magát komolyan vevő író életművében mindig figyelemre méltó jelenség, ha nemcsak, hogy nem feledkezik meg egy történetéről, de onnan is folytatja, ahol évekkel azelőtt abbahagyta. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Az ezüstkulcs történetének főhőse Lovecraft két kisregénye egyikének is főszereplője, aligha kell bizonygatnunk: ezek a művek igen fontos szerepet játszhatnak Lovecraft életművében.  

Nem véletlen tehát, hogy Robert E. Howard, a fantasy egyik legelső úttörője felfigyelt e művekre, mint ahogyan mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, milyen mély hatást gyakoroltak Howardra – saját bevallása szerint – Lovecraft ezen írásai. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül már csak azért sem, mert Howard biztosít bennünket korrektségéről: ez alkalommal nem a mesteréért rajongó, hangját kereső írótanonccal állunk szemben, hanem az elfogulatlan szemlélődővel, aki az általa még soha nem tapasztalt jelenségtől olyannyira bizonytalan saját érzéseit és gondolatait illetőleg, hogy egy barátja véleményét kéri megerősítésképp (lásd a fentebbi idézetet). Ha azonban nem a rajongás s nem is az elfogultság beszél a kortárs íróbarátból, akkor – ha hiszünk Howardnak bízva mindama dolgokra való érzékenységében, amelyek nekünk is fontosak – H. P. Lovecraft Az ezüstkulcs című írása ritka értékes alkotás kell, hogy legyen. S feltételezhetően minden eme mű „folytatásként” született írás, illetve gondolatköréhez tartozó vers és novella különleges jelentőséggel kell, hogy bírjon a lovecrafti életművön belül. Más megvilágításba kell, hogy kerüljön maga az életmű (az átértékelődés értelemszerűen következik be), s szükségszerű az is, hogy magának Lovecraftnak megváltozzék világirodalmon belüli elhelyezése. Mifélék hát ezek az írások? Mi az a gondolatkör, amelybe valamennyi beletartozik, melyek azok a motívumok, melyek összetartják őket, s mely pontjukon érhető tetten a Cthulhu- s az egyéb híres Lovecraft-művekhez való tartozás?  

A kérdések maguktól adódnak, megválaszolásuk azonban aligha képzelhető el beható elemzés nélkül. S habár Lovecraftnak eddig a legtöbb fantasy-írónál jóval nagyobb figyelmet szenteltek a magyar irodalmárok és kiadók, a figyelem a sci-fi és a rémtörténetek szerzőjére irányult, nem pedig a fantasy egyik első úttörőjére, s egyik legnagyobb íróalakjára (igaz, fantasyjeit nem egyszer sci-fiként kezelték).  

Az ezüstkulcs először 1926-ban jelent meg a Weird Talesben, s azóta számtalan kiadást ért meg – akárcsak az író többi műve –, magyar nyelven azonban csak 1995-ben vált hozzáférhetővé Bihari György fordításában (a Galaktika 175. számában, illetve a Zarándokút Kadathba című Lovecraft-kötetben lelhető fel). A szerzőnek azon azonos gondolatkörbe tartozó írásai közé soroljuk, amelyeket együttes néven Dreamlandsként (Álomföldek) tart számon a szakirodalom, s amelyek egészen a közelmúltig ismeretlenségre voltak kárhoztatva a magyar olvasóközönség előtt. Szót Lovecraft eme műveiről először Szentmihályi Szabó Péter ejtett H. P. Lovecraft című írásában (Galaktika 40., Bp., 1980), s helyesen, mint fantasy-történetekről emlékezett meg róluk. A Zarándokút Kadathba (The Dream-Quest of Unknown Kadath) című kisregény ismertetésénél kiemelte: „Lovecraft e műve határesetet képez líra és epika között: itt teremti meg legsajátosabb mitológiáját...” Szentmihályi tehát felismerte Lovecraft fantasy-írásainak eredetiségét, az általános „Lovecraft, a science fiction úttörője”-képtől azonban nem volt hajlandó elszakadni tanulmányában (annak ellenére sem, hogy a fantasyt akkoriban hivatalosan a sci-fi egy irányzataként kezelték).  

Pedig a Dreamlands Lovecraft írói munkásságának körülbelül egyötödét teszi ki, s ez az arány semmiképp sem hagyható figyelmen kívül, ha figyelembe vesszük, hogy – bár Lovecraft utalásai majd valamennyi írását összekötik – hasonló mértékben összefüggő alkotások nem igazán fedezhetők fel életművében.  

Az ok, amely miatt a kiadók, illetve a szerkesztők és kritikusok hajlamosak megfeledkezni Lovecraft eme fantasy-műveiről, az részben a Dreamlandshez tartozó novellák nehezen emészthető, illetve értelmezhető mivolta.  

Míg rémtörténeteivel az olvasó viszonylag könnyedén boldogulhat, a kritikus, elemző elmének pedig kiváltképp nem okoz különösebb gondot, hogy felgöngyölítse Lovecraft szándékolt hatást kiváltó szálait, addig – Szentmihályi szavaival élve – a „legképtelenebb fantasztikum birodalmában, ahol tudvalevőleg minden megtörténhet az emberrel”, „a szürrealisztikus kavalkádban”, ahol „több a képzelet, mint a szervezőerő”, s melynek „alapmotívuma a keresés”, könnyen eltéved az avatatlan szemlélődő, s értetlenül, nem ritkán hitetlenül bámul mindarra, amit látni vél. Jóllehet, Lovecraft nem egy ilyen írása – például a magyarul is olvasható A feledés fátyla (Ex Oblivione) című novella – mély, s az európai – kiváltképp az amerikai – életszemlélettől idegen, életidegen filozofikus tartalmat hordoz magában, összefüggően szemügyre véve és helyesen értelmezve Lovecraft novelláit érthető képet kaphatunk az író világfelfogásáról.  

Éppen ezért a new-yorki Ballantine Books Lovecraft-sorozatában az amerikai fantasztikus irodalom nem kisebb alakja, mint Lin Carter (aki egyébként eme Dreamlandses köteteket szerkesztette a sorozatban) emelte fel szavát, hogy az olvasók, kritikusok és elemző elmék figyelmét felhívja a tényre: Lovecraft életművének megítélésekor nem fordítanak elég figyelmet ezen fantasy-írásaira. S valóban, Lovecraft írói munkássága addig nem számíthat méltó elismerésre, amíg a tradicionális fantasy stílusú írásokra nem fordítanak jóval nagyobb figyelmet.  

„A korai hetvenes években dolgozatok és értekezések jelentek meg az egyetemi kiadóknál, és előadássorozatokat hirdettek meg, melyek komolyan és behatóan foglalkoztak Lovecraft műveivel és hatásával... Életrajzok és teljes munkásságát felölelő tanulmányok születnek s részesülnek komoly figyelemben.” – írta Robert Bloch 1976-ban a Disciples of Cthulhu (Cthulhu tanítványai) című kötet előszavában. Az azóta eltelt húsz év folyamán ezek közül egyetlen egy sem jelent meg magyar nyelven, hogy legalább halovány sejtelmünk lehessen: változott-e az általános vélemény a lovecrafti életművet, illetve a Dreamlands megítélését illetően; abból azonban, hogy a Ballantine Books által szerkesztett sorozat aktuális kötetében – amelynek egyes darabjai húsz éven belül tizenhat-tizenkilenc kiadást értek meg – újra és újra indokoltnak látják megjelentetni Lin Carter előszavát, annak máig tartó aktualitására lehet következtetni. Ez a tendencia egyébként – amint fentebb már utaltam rá – a magyar könyvkiadásban és publicisztikában is megfigyelhető.  

Például az Angolszász rémtörténetek (Pallas Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1988) című horror-antológia háromsoros szerző-ismertetőjében megemlítik: Lovecraft „nemcsak kísértethistóriáiról ismert, hanem a science-fiction műfajban is hírnévre tett szert.” Talán a fantasy jellegű írásokat is sci-finek tartotta A kötet szerzőiről című végjegyzet írója – ez a tévedése megbocsátható is lenne, hiszen ekkortájt magukat jól tájékozottnak vélő publicisták is nyugodt lélekkel írtak hasonlókat –, de az is lehet, hogy a kötet(ek), mely(ek)ből a fordító Máté J. György a három novellát válogatta, nem tértek ki külön Lovecraft írói munkásságának részletes taglalására (ritka az ilyen kötet). Akár így van azonban, akár úgy, tény, hogy Lovecraftnak mint fantasy-írónak a megemlítése elmaradt. Még Kornya Zsolt, a részben a fantasy irányzatának elkötelezett Valhalla Páholy könyvkiadó Cthulhu hívása című kötetének fordítója is elsősorban fülszöveg-típusú közhelyeket írt Lovecraftról; s hiába sorolt fel megannyi tényt Lovecraft fantasy-szerző voltát bizonyítandó, portréja a horror-író arcképét rajzolta meg, így nem szakíthatta ki Lovecraftot a hagyományos horror-író-képből. Az utószó koncepcióját híven tükrözi sablonos címe: A borzalom avatott nagymestere.  

Éppen ezért a Dreamlandshez tartozó művek elemzése, Lovecraft más írásaival való összevetése elkerülhetetlenül adódó feladat, ha hiteles képet akarunk kapni Lovecraft írói munkásságáról, valamint a fantasy stílusirányzatáról. Ha az író teljes életműve nem is, de néhány írása feltétlenül elemzésre kerül majd az Aurin oldalain. Ezek közül természetesen az első Az ezüstkulcs, amely nem csak a szóban forgó cikluson belül, de valamennyi írása közül is az egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb.  

A Dreamlands-problémakörnek mindazonáltal van egy igen sarkalatos pontja. Történetesen az, hogy melyek is azok a novellák és írások, amelyek igazándiból hozzá tartoznak? Erre a kérdésre nem tudunk egyértelmű választ adni, s ennek oka Lovecraft életművének keresendő. Életművében akadnak versek, prózaversek, elbeszélések, novellák és kisregények, és ezekben az írói kifejezésmód szükségszerűen, értelemszerűen, vagyis törvényszerű módon változik. Lovecraft nem félt hozzányúlni a tudományos-fantasztikumhoz sem, jóllehet, nála az irányzatra jellemző motívumok használata adott esetben csak eszköz, amely groteszk módon akkor is a szándékolt hatás elérésének – a félelem-érzet kiváltásának – rendeltetik alá, mikor a leginkább vegytiszta formájában jelenik meg. Az író egész életművét átitatja E. A. Poe öröksége, s Lovecraft részben éppen ennek az örökségnek a továbbvivőjeként vált a fantasztikus irodalom, illetve a fantasy egyik legmeghatározóbb íróalakjává. A fantasztikum különböző irányzatainak megjelenése életművében tehát ugyanannak a gondolatkörnek, életérzésnek és világnézetnek a kifejeződése, amely Poe írói munkásságából is visszatükröződik, s amely éppoly erőteljesen jelentkezett Lovecraftnál, és bontakozott ki egyéni írói hangjának megtalálásakor, mint közel száz évvel korábban élt honfitársánál, úgy az élet különböző szféráinak, mint az irodalmi kifejezésmódok keresésének szintjén.  

Maga Dreamland (Poe-nál – amint az ebben a számban is látható – Dream-land), „Álomföld”, vagy ahogy Babits fordította: Álomország is poe-i hagyaték, amelyet Lovecraft Lord Dunsany hatására valódi, klasszikus értelemben vett, mégis sajátosan lovecrafti fantázia-, illetve fantasy-világgá szélesített ki. Közhely, hogy Poe istene volt az ifjú Lovecraftnak, a kortárs Lord Dunsany azonban legalább annyira hatott rá, mint bő fél évszázaddal korábban élt honfitársa. Közvetlen hatása tisztán érezhető Lovecraft korai írásaiban, s később is jóval könnyebb kimutatni, mint például Poe-ét, mely idővel háttérbe szorult, majd a húszas évek derekán úgyszólván teljesen megszűnt.  

Lord Dunsany legkorábbi műveivel, olyan munkáival, mint például a The Gods of Pegana című prózavers-ciklusa, vagy a The Book of Wonder című novelláskötet, alighanem William Blake nyomán hagyományt teremtett a fantasy-irodalomban. Lord Dunsany képzeletbeli istenek pantheonját teremtette meg; egy összefüggő, tömör prózavers-sorozatban megírta legendáikat, későbbi alkotásaiban pedig mint saját Pegäna-mítoszát használta mint háttérül szolgáló részleteket olyan fantasztikus mesékhez, amelyek kitalált földeken, „a Világ Peremén” („at the Edge of the World”) játszódnak. Azaz Lord Dunsany megálmodott egy olyan vallást, amelynek képzeletbeli királyságok adóztak imádsággal. Eme rendkívül leleményes ötletét még számos vagy még inkább számtalan író alkalmazta utána, s Lovecraft is felhasználta a maga Cthulhu-mítoszának megteremtésekor.  

Saját, Dunsany-stílusú fantáziavilágát Lovecraft – amint azt később látni fogjuk – következetesen kezelte életművében, noha az ismert világhoz való viszonyát meglehetősen szabadon határozta meg. Természetesen azon írások állnak legközelebb a hagyományos értelemben vett – illetve a hivatalos enciklopédiákban meghatározott – kristálytiszta fantasy irányzathoz, amelyek leginkább emlékeztetnek Lord Dunsany stílusára. Következésképpen azok a művek, amelyeknek helyszínéül Lovecraft az Álomföldeket választja (Zarándokút Kadathba, The Quest of Iranon, A Fehér Hajó, Ulthar macskái, Celephais, A feledés fátyla, The Other Gods), azok, amelyek műfajválasztásukban, hangvételükben és felfogásukban leginkább elütnek a klasszikus lovecrafti rémtörténettől. A dolog persze még így sem egyszerű, hiszen Lovecraft nem egy korai művének stílusa megtévesztésig hasonlít Lord Dunsanyére, lásd például a Poetry and the Gods, a The Tree, vagy a Memory című írásokat. Arról tehát szó sincs, hogy Lovecraft egyszerűen csak lemásolta volna az ír szerző műveit; az ún. Dunsany-hatás tanulmányozásának hatására íródott művei elsősorban a csiszolódás, az érlelődés és a tudatosság felerősödésének jegyeit viselik magukon.  

Van olyan történet, melyben Álomföld teremtményei csak néhány fenséges pillanat erejéig mutatkoznak meg, illetve csak mesék útján értesülünk róluk, vagy hatalmuknak és jelenlétüknek vagyunk közvetlenül tanúi, amilyen A különös, magas ház a ködben. Vannak azután olyan történetek is, amelyeket Lovecraft csak közvetett módon hoz kapcsolatba Álomfölddel: Az ezüstkulcs, Az ezüstkulcs kapuin át; és vannak olyanok is, amelyekre csak a fentebbi írásokban történik utalás: The Crawling Chaos, Nyarlathotep, Pickman modellje, Charles Dexter Ward esete, stb. S végül, de nem utolsósorban van olyan írás, amely csak közvetett utalások alapján hozhatók kapcsolatba Álomfölddel: A toronyszoba ablaka. Mindazonáltal Lovecraft szinte valamennyi írása utal valamely más művére; nagyon kevés az olyan novella, amely gondolati síkjától eltekintve semmilyen kapcsolatban sem áll az író többi alkotásával. Ilyen például a magyarul már kétszer is megjelent Eryx falai közt, vagy egyik legkorábbi The Beast in the Cave (A szörny a barlangban) című alkotása. Még az olyan, színtiszta science fiction történet, mint a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness) is tele van utalásokkal a lovecrafti mitológia fiktív személyeire és isteneire.  

Láthatjuk: Lovecraft szinte teljes életműve egyetlen hatalmas építmény. S hogy milyen alapokon nyugszik, s milyen falak és oszlopok tartják ezt az építményt, melyhez csak az a rettentő, monolitkoronás citadella hasonlítható, amelyben a Nagy Cthulhu álmodik sírja mélyébe zárva? Hogy milyen megfontolásból fordul egy Howard Phillips Lovecraft nevű író a horror felé a századelőn, és tart is ki mellette makacsul, s miért ír idegen, különleges, egzotikus tájakról magának és asztalfiókjának elbeszéléseket? A titok nyitja az író egy novellájában rejlik. Egy novellában, amelyet ugyanazon évben írt, amelyben a „Nagy Cthulhu”, a Cthulhu hívása megszületett: 1926-ban, s amelyről Robert E. Howard csak a legnagyobb elragadtatással tudott nyilatkozni, s amelynek címe nem más, mint Az ezüstkulcs.  

 

(Forrás: Aurin, 1996)

Ajánlott

Barlow kontra Shepherd

A Wilson Shepherd és R. H. Barlow közti érdekes levélváltás Lovecraftnak köszömhetően fennmaradt. Egy vélhetően csalás bűntette bontakozik ki tömör összefoglalójában!

tovább

Megjelent az Azilum 6!

Májusi számunk már kapható. A már 80 oldalas magazinban többek közt Lord Dunsany, Thomas Ligotti és Robert E. Howard művei olvashatók.

tovább

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.