Ha az ördög lovagol a melleden,

emlékezz meg a koldusokról.

Bennszülött közmondás

Történt egyszer Indiában, hogy néhány csorba teáscsésze, egy-két elkallódott melltű s egy hajkefe segítségével újjáalkották a mennyet és a földet. Rendszerint bokrok alá vagy földtúrások mélyére rejtették ezeket a tárgyakat, s egész polgárőrségre való beosztott isten foglalkozott felkutatásukkal s kijavításukkal. „Több dolgok vannak földön s égen, semmint értelmünk álmodni képes” – mondogatták mind sűrűbben az emberek. Más egyéb is történt, de az új vallás mégsem látszott túljutni eme korai megjelenési formáin, bár utóbb légipostai szolgálattal látták el, és hangeffektusokat is illesztettek hozzá, hogy lépést tartsanak a korral s megfojtsák a konkurenciát.

A vallás rugalmassága volt az, ami megakadályozta, hogy gyökeret verjen. Nyújtózkodni kezdett, lassanként befogadta magába az évszázadok vívmányait. Nagyra tartotta a szabadkőművességet, s arcátlanul plagizálta azt. Átvett minden töredékes gondolatot az egyiptomi filozófiából, amire rálelt az Encyclopaedia Britannicában, s a Védákból is lefoglalta mindazt, ami angolul vagy franciául hozzáférhető volt, a többiről pedig fecsegett. Mindent beépített, ami a német fordításban megmaradt a Zend Avestából, s lelkesen támogatta a fekete, a szürke, a fehér mágiát, beleértve a spiritizmust, a tenyérjóslást, a kártyavetést, a melegített és kettős héjú diókat és a faggyúcsepegtetést, s elsajátította volna a vudut és az obeah-t is, ha ugyan hallott volna róluk. Röviden szólva: amióta feltalálták a tengert, nem volt még egy ilyen befogadóképes és termékeny közeg a világon.

Midőn teljes gőzzel üzemelt a gépezet, s minden olajozottan működött egészen az előfizetésekig, egyszer csak megjelent a semmiből Dana Da, s beírta a maga fejezetét a vallás krónikájába, mely azonban a mai napig kiadatlan maradt. Saját bevallása szerint Dana volt a vezetékneve, és Da a keresztneve. Ha kizárjuk a New York Sun Danáját mint lehetőséget, marad, hogy a Dana bhil eredetű név, viszont Indiában egyetlen bennszülöttet sem hívnak Dának, hacsak a bengáli Dét el nem fogadjuk mint eredetit. A Da név lapp vagy finn eredetű, de Dana Da nem volt finn, sem chil, sem bhil, sem bengáli, lapp, nair, gond, roma, magh, bokhariot, kurd örmény, levantei, zsidó, perzsa, pandzsábi vagy madraszi, sem párszi, sem bármely más etnológusok által ismert néphez nem tartozott. Egyszerűen így nevezte magát, s nem volt hajlandó további felvilágosításokat adni. Hellyel-közzel a „bennszülöttnek” szólították, mivel ez így rövid volt, és hozzávetőlegesen megjelölte származását. Némelyek bizonyosra vették, hogy ő a titokzatos hegyek vénje, aki egyedüli ura a teáscsészehívők népes felekezetének. Mások tagadták ezt: Dana Da azonban mosolygott, független kísérletezőnek nevezte magát, s nem vállalt közösséget a szekta dolgaival.

Mint már mondottam, Dana Da a teljes ismeretlenségből bukkant fel, háta mögött összekulcsolt kezével. Három héten át tanulmányozta a hitvallást, olyan emberek szavain keresztül, akik a leghivatottabbak voltak a misztikus tartalmak tolmácsolására. Amikor végzett, hangosan felnevetett és elment, ám nevetését, melyet éppúgy tarthattak volna gúnyból, mint elkötelezettségből fakadónak, nem tudták mire vélni az emberek.

Amikor kifutott a pénzből, visszatért, s kijelentette, hogy tudása a föld és az ég rejtelmeiről túlszárnyalja mesteréét. Nyakasságáért kitagadtatással lakolt.

Nemsokára egy felső-indiai laktanyában látták, ahol három cinkelt kocka, egy igen piszkos vászonterítő s egy doboz ópiumtabletta segítségével mondott jövendőt a katonáknak. Ha az ópiumot megtoldották egy fél üveg whiskyvel, jövendölései sokkal szórakoztatóbbá váltak, ám az is megérte a pénzt, amit egyedül a tabletták hatására mondott. Többek között egy angol úr is igénybe vette szolgáltatásait, aki bár korábban érdekelve volt a simlai hitvallásban, utóbb megnősült, s misztikus érdeklődését eltompították az apaság e világi kötöttségei. Ez az úr, látván Dana Da szorult helyzetét, meghívta vacsorára, s a jóslat fejében néhány használt ruhadarabot s öt rúpiát adott neki. Étkezés után Dana Da felajánlotta az angolnak, hogy rendelkezésére bocsátja ezoterikus tudományát.

– Van-e valaki, akit szeret? – kérdezte Dana Da. Az angol a feleségét szerette, de mivel nem akarta belekeverni a nevét a beszélgetésbe, nemet intett.

– Van-e valaki, akit gyűlöl? – tette fel az újabb kérdést Dana Da. Az angol azt válaszolta, hogy számtalan embert gyűlöl a szíve legmélyéből.

– Kitűnő – mondta Dana Da, akin az ópium– és az alkoholmérgezés tünetei mutatkoztak. – Mondja meg a nevüket, én ajándékot küldök nekik, és megölöm őket.

A történet megértéséhez tudni kell, hogy az „ajándék” valami borzalmas dolog. Úgy mondják, Izlandon találták fel, s onnan terjedt el a világon. Az ajándék voltaképpen egyfajta átok, mely számtalan anyagi formát bír ölteni, de általában lila felhő alakjában keresi fel az áldozatot, akinek szánták, s ha rálel, lóvá, macskává, esetleg arc nélküli gyilkossá változik, s az illetőt elteszi láb alól. Nem kifejezetten bennszülött szabadalom, bár a csont és bőr kasztok chamarjai állítólag szoktak olyan ajándékot küldeni, amely éjszaka fojtja meg áldozatait. Éppen ezért nem tanácsos magukra haragítani a chamarokat.

– Kérem, engedje, hogy elküldjem az ajándékot – mondta Dana Da. – Velem hamarosan végez az ópium, az ital és a nélkülözés, de szeretnék megölni egy embert, mielőtt meghalok. Az emberi alakot kivéve, oda és olyan formában küldöm az. ajándékot, ahová akarja.

Az angol jámbor lélek volt, s nem voltak olyan ismerősei, akiknek a halálát kívánta volna, de szerette volna megnyugtatni Dana Dát, akinek forogtak a szemei, és kíváncsi is volt, hogy mi fog történni. Megkérdezte hát, hogy nem lehetne-e módosított formában elküldeni az ajándékot. Tegye terhessé a kiszemelt áldozat életét, de semmiképpen ne ölje meg. Amennyiben ez megvalósítható – mondta –, úgy szívesen áldozna tíz rúpiát erre a célra.

– Már nem az vagyok, aki valaha voltam-sóhajtott Dana Da –, s kénytelen vagyok elfogadni az összeget. Melyik angol úrnak küldjem az ajándékot?

– Lone szahibnak – felelte az angol. Ez az ember illette a legkeserűbb szemrehányásokkal, amikor hitehagyottá lett, s felszámolta a teáscsészehívők táborához fűződő kapcsolatait.

Dana Da elnevette magát, s meghajtotta a fejét.

– Magam sem választhattam volna alkalmasabb alanyt – mondta. – Gondoskodom róla, hogy ezentúl egy perc nyugta se legyen.

Ezután elterült a kandalló előtti szőnyegen, a szemeit forgatta, horkolt, és egész testében reszketett. Nem lehetett pontosan tudni, hogy ez már a varázslat, vagy az ópium vagy maga az ajándék. Amikor magához tért a révületből, megesküdött rá, hogy az ajándék elindult, s ezekben a percekben érkezik a város fölé, ahol Lone szahib lakik.

– Kérem a tíz rúpiát! – mondta Dana Da. – Írja meg Lone szahibnak és a társainak, hogy maga és a barátja hatalmasabb erőknek parancsolnak, mint ők. Majd meglátják, hogy mennyire így van.

Miután az angol megígérte, hogy az ajándék sikere esetén további rúpiák ütik a markát, Dana Da bizonytalan léptekkel távozott.

Az angol megpróbálta felidézni az összes misztikus kifejezést, melyet valaha ismert, s megírta Lone szahibnak a levelet. Így kezdődött: „Azokban az időkben, midőn te visszaesésemről panaszkodtál, magam is elértem a Világosság magas fokára, s e Világosság nagy erőknek parancsol.” Ami ezután következett, olyan mértékben volt homályos, hogy a címzett semmit sem értett meg belőle, s ennek megfelelően igen mély benyomást tett rá. Arra következtetett ugyanis, hogy barátja időközben elérte az ötkörös állapotot, márpedig az ötkörösök többre képesek, mint Slade és Houdini összegyúrva.

Lone szahib már öt különböző értelmezésével próbálkozott a levélnek, s éppen hatodszorra látott neki, hogy megfejtse értelmét, amikor lélekszakadva érkezett a ház gondnoka a hírrel, miszerint egy macska fekszik az ágyon. Lone szahib semmit nem utált annyira a világon, mint a macskákat. Megdorgálta a gondnokot, amiért nem hajította ki kérdezés nélkül az állatot, ő azonban beismerte, hogy fél. A hálószoba ajtaja és ablakai egész nap zárva voltak, tehát egy valódi macska semmiképpen nem juthatott az ágyra. Ha lehet, inkább nem nyúl hozzá a lényhez, bárminek látszik is.

Lone szahib óvatosan bement a hálószobába. A vánkoson egy pici fehér cica nyivákolt, de nem az ugribugri fajtából. Még ki sem nyíltak a szemei, tappancsaival céltalanul és tehetetlenül paskolta a párnát, egészében olyan volt, mint egy meztelen csiga. Lone szahib nyakánál fogva átadta a takarítónak, hogy fojtsa vízbe, a gondnoknak pedig levont négy annát a béréből.

Este, Lone szahib már az ágyában feküdt, amikor valami mozgást vélt látni a kandalló előtti szőnyegen, az olvasólámpa fényén kívül eső félhomályban. A nyivákolás egyértelművé tette, hogy egy cica fekszik a földön, mégpedig egy pici, vak, magatehetetlen jószág. Lone szahib nagyon megharagudott a gondnokra, és keserű szemrehányásokkal illette. Az mindössze annyit felelt, hogy amikor bevitte a lámpát a szobába, akkor még nyoma sem volt ott kismacskának, s hogy ahol valódi kiscicák vannak, ott rendszerint anyamacska is előfordul.

– Ha uraságod méltóztatik kilépni a verandára s hallgatni a ház körüli neszeket, hamar meggyőződhet róla, hogy nem tartunk macskát a házban, ennélfogva ez és a délelőtti kismacska sem lehetnek valóságosak.

Lone szahib valóban fülelt egy darabig, de nem hallott semmit. A kismacskát lehajította a domboldalon, s visszatért a házba, ahol hittársai okulására papírra vetette a nap eseményeit. Ezek az emberek mentesek voltak mindenféle babonás előítélettől, és mindent, ami valamilyen formában eltért a megszokottól, hatóerőknek tulajdonítottak. A hatóerők utáni szorgos kutatás azonban már-már illetlenül szoros kapcsolatba hozta őket a megnyilvánulások különféle formáival. Leveleik a mennyezetről hullottak a címzett kezébe, természetesen bélyegző nélkül. Megszokták, hogy éjszakánként szellemek kóboroljanak házukban, ám macskákkal mindeddig nem akadt dolguk. Lone szahib gondosan felírt mindent, nem felejtve el megjelölni a pontos helyet és az időpontot, s a jegyzetekhez csatolta az angol levelét, melyet különös tartalma folytán bízvást rokoníthatott az eseményekkel. A kívülálló számára azt hiszem a napnál világosabb lehetett volna a kusza sorok jelentése, melyet röviden így foglalhatnánk. össze: „Vigyázz, öregem! Egyszer kiröhögtél, most egy kicsit megugráltatlak.”

A hittestvérek csakugyan ilyenformán értelmezték az üzenetet, s ezt finom formában próbálták értésére adni Lone szahibnak, sűrűn használva négyszótagos szavakat. Mindazonáltal nagy örömmel töltötte el őket az eset, mert bár jól ismerték a túlvilág különféle megjelenési formáit, mégis meghatottságot éreztek a szellemvilág küldeményei előtt. Lone szahib szalonjában tartották az összejövetelt, s fátylas borongásukat csörömpölés szakította félbe. Egy pici fehér cica feküdt a kandallón az óra és a gyertyatartó közé szorulva, s az lökte fel kapálódzásával a fényképkereteket.

Ez feleslegessé tette a töprengést és a kétkedést. Íme megvolt a hús-vér manifesztáció, melynek nem látta ugyan senki az értelmét, de valódiságát nem vonhatták kétségbe.

Levelet fogalmaztak az angolnak melyre kör alakban volt felírva a szöveg, s mindenki ellátta kézjegyével. A levélben arra kérték öt, hogy ha lehet, magyarázza meg, van-e valami kapcsolat egy bizonyos egyiptomi isten megtestesülése (nem emlékszem a pontos nevére) s levelének tartalma között. A kismacskát Rának, Thothnak vagy Tumnak nevezték, s amikor Lone szahib szégyenkezve bevallotta, hogy merő tévedésből megfojtatta az első állatot, avval vigasztalták, hogy eljövendő életében nemcsak, hogy „körös” nem lesz belőle, de minden bizonnyal a legalacsonyabb rangú „bőrösök” kasztjába fog tartozni. Talán nem pontosan ezekkel a szavakkal illették, de mindenesetre ilyen volta házban a hangulat.

Az angol nagyon megrémült, amikor megérkezett a levél (ezúttal postán), amelyeken körben sorakoznak hajdani barátainak névjegyei. Azonnal elhívatta Dana Dát, aki elolvasta az írást, majd elnevette magát.

– Az ajándék – mondta – hatott. Kérem a tíz rúpiámat.

– De mi ez a zagyvaság egyiptomi istenekről? – kérdezte az angol.

– Macskák – felelte Dana Da, és csuklott egyet, mivel felfedezte az asztalon az angol whiskys üvegét. – Macskák, macskák és megint csak macskák. Több mint száz macska. Ilyen ajándékot még nem látott a világ. Most adja ide a tíz rúpiámat, és írja, amit mondok.

Dana Da levele ritkaságszámba ment. Az angol írta alá, s tele volt titokzatos utalásokkal, macskákról és macska ajándékokról. Olyan kifejezéseket használt a levél, hogy puszta kimondásuktól is végigfutott az ember hátán a hideg, s a szöveg egészében hátborzongató és mélységesen nyugtalanító volt.

– Még most sem értem egészen – mondta az angol. – Valóban képes volna ajándékot küldeni? Hisz ez képtelenség!

– Majd meglátja, mennyire nem az – felelte Dana Da. – Nemsokára mind a lábaink elé borulnak, s micsoda gyönyörűség: egész nap kába vagy részeg leszek!

Dana Da tudta, miről beszél.

Képzeljék magukat egy elszánt macskagyűlölő helyébe, aki reggel arra ébred, hogy egy kismacska fekszik a mellén, vagy félig döglött kismacskát húz elő a zsebéből kesztyű helyett, vagy rút kismacskát talál a bőröndjében az ingei között, vagy lovagolni indul, s amikor lecsatolja a nyergéből az esőkabátját, kismacska hullik ki belőle, vagy vacsora alatt vak kismacskára tapos a széke alatt, vagy a csizmájában talál kalimpáló kiscicát, vagy a dohányosszelencéjében bukkan rá, fejjel a dohányba fúródva, vagy a teraszon a terrier fogai között talál kismacskát. Ha egy ilyen ember naponta legalább egy kismacskára bukkan olyan helyeken, ahol magára valamit adó macska sohasem fordul meg, nem csoda, ha kijön a sodrából. S ha ugyanez az ember nem meri elpusztítani mindennapos vendégeit, mert felsőbb erők hírnökeinek, megtestesüléseknek, megnyilvánulásoknak, meg a jó ég tudja, minek tartja azokat, akkor bizony kétségbeesik. A hittestvérek közül volt, aki úgy vélte hogy Lone szahibot nagy megtiszteltetés éri, mások azt mondták, hogy ha az első kismacskának megadja azt a tiszteletet, ami Thoth-Ra-Tum-Szénakherib megtestesülésének kijárt volna, akkor nem következik be ez a szapora áldás. Büszkék voltak rá, annak ellenére, hogy időnként a vén tengerészhez hasonlították, de nemcsak rá, az angolra is, aki a levelet küldte. Mivel azonban nem ismerték az izlandi mágiát, nem tudták, hogy ajándékkal van dolguk.

A tizenhatodik kismacskát egy levél követte, mely a hegyek vénjétől érkezett. Ez éppen két héttel az első cica megjelenése után történt, mivel az első inapon három volt, hogy jelezze az ajándékot. A hitvallás fejének üzenete az ablakon keresztül érkezett, s benne a leggyönyörűbb nyelvezettel elmagyarázta, hogy az egész megnyilvánulás egyedül az ő érdeme. Az angol állítása merő képtelenség. Visszaeső bűnösként még arra sem volna képes, hogy egy asztalt felemeljen pusztán az akaratával, még kevésbé arra, hogy macskákat küldjön a levegőn át. A levél szerint az egész dolgot szigorúan a vallás előírásai szerint rendezték meg, méghozzá a legmagasabb hatóságok beleegyezésével és közreműködésével. A hír hallatán nagy volt az örvendezés a hittestvérek körében, mivel néhányan letértek az igaz útról, midőn látták, hogy egy független vonalon működő idegen kismacskákat képes teremteni a semmiből, míg saját uralkodójuk sohasem jutott tovább csorba edényeknél. Még a schisma lehetősége is felmerült.

Újabb levelet, formára hasonlót intéztek az angolhoz, mely ezúttal „Ó, csúfolódók fejedelme!” megszólítással kezdődött, és a legválogatottabb szitkok és átkok felsorolásával folytatódott, melyet gondos kezek válogattak össze Mizraim és Memfisz rítusaiból s Jugana parancsolataiból, aki, mint jól tudjuk, ötkörös férfiú volt, s egy ízben egy háromkörös csaló követett el szélhámosságokat a nevében. Egy pápai exkommunikáció billet doux-nak tűnt volna Jugana kommunációja mellett. A hegyek vénjének levele leleplezte az angolt. Kiderült, hogy jogtalanul birtokolja az „erényes” címet, s olyan erőkkel dicsekedett, melyeken egyedül a legfelsőbb vezetőnek van csak hatalma. Ezek után nem csoda, ha a testvérek erős kifejezéseket használtak levelükben.

Az angol Dana Dát kérte meg, hogy mondja el neki érthetően, hogy mit tartalmaz a levél. Dana Da először rettenetes haragra gerjedt, majd öt percen át nevetett.

– Azt hittem, hogy engem fognak felkeresni – mondta. – Úgy terveztem, hogy egy hét múlva elárulom, hogy én küldtem az ajándékot, s akkor lehull a hegyek vénjének fejéről a korona, aki most az én ajándékommal dicsekszik. De sebaj. A tettek mezejére lépek, és megszégyenítem őket. Adjon még tíz rúpiát, és írja, amit mondok.

Dana Da kihívást intézett levelében a hegyek vénjéhez, mely a következő szavakkal zárult: „Ha valóban a te kezed műve az ajándék, úgy folytatódjék, ám ha én küldtem azt, úgy akaratom szerint két nap múlva fejeződjék be. Azon a napon tizenkét kismacska lesz, azután egy sem. Döntsenek közöttünk az emberek.” Dana Da aláírta a levelet, majd a nyomaték kedvéért egy fél tucat pentagrammát, egy halom szvasztikát, egy crux ansatát és egy hármas taut rajzolt a neve mellé.

A levelet felolvasták a híveknek, akik jól emlékeztek rá, hogy Dana Da volt az, aki néhány éve kinevette őket. A hegyek vénjének nevében hivatalosan bejelentették, hogy a legfőbb úr megvetéssel kezeli a kihívást, mivel Dana Da független kísérletező, akit egyetlen „kör” sem támogat. A hívőket azonban ez nem nyugtatta meg. Minden átszellemültségük dacára nagyon is emberek voltak, s harcot akartak látni. Lone szahib, akit a macskák a kétségbeesés szélére sodortak, belenyugodott sorsába. Ahogy a költő mondja: „Macskák lepték el, Dana Da erejét bizonyítva ezzel.”

A jelzett napon macskaeső zúdult a házra. Gusztustalan, nyeszlett macskakölykök jelentek meg mindenütt, fehérek és foltosak vegyesen. Hármat találtak a kandalló előtt, hármat a fürdőszobában, a többit a látogatók fedezték fel egyenként, akik eljöttek, hogy tanúi legyenek, mint omlik össze a prófécia. Az ajándék teljes siker volt. A rákövetkező nap macskátlanul telt, s azután sem folytatódott az eseménysorozat. Összesúgtak az emberek, s a hegyek vénjétől várták a magyarázatot a történtekre. Érkezett ugyan egy levél a mennyezetről, melyet pálmalevélre írtak, ám Lone szahibon kívül mindenki úgy érezte, hogy itt valami többre volna szükség. Egészen pontosan egy rakás jól megtermett macskának kellett volna megjelennie. A levél mindenesetre azt bizonygatta, hogy megszakadt a pszichikus áramkör, mely összeütközésbe került a duális intenzitással, mely a percipiális aktivitás megzavarodásához vezetett a fővonalon. A macskák úton vannak, írta a levél, de sajnos az előhívó folyadék körül sincs rendben minden, s így nem tudnak megtestesülni.

A következő néhány nap folyamán mindenütt levelek potyogtak a mennyezetről, Gluckot és Beethovent játszottak láthatatlan kezek a poharakon és a lámpaburákon, ám az emberek úgy érezték, hogy mindez csupán gúnyos visszhangja a beígért macskáknak. Ebben még Lone szahib is egyetértett a többiekkel. Dana Da leveleinek tűrhetetlenül sértő volt a hangneme, bár ha erőteljesen fellép, s új kezdetet hirdet, talán másképpen alakulhattak volna a dolgok.

Dana Da ekkor az angol házában haldoklott a whiskytől meg az ópiumtól, s nem érdekelte a dicsőség.

– Megszégyenítettem őket – mondta. – Ilyen ajándékot még nem látott a világ. Ez öl meg engem.

– Bolond beszéd – felelte az angol. – Meghalsz, Dana Da, s magad mögött hagyod ezeket a dolgokat. Elismerem, hogy sok titokzatos esemény ment végbe a közreműködéseddel. Mondd meg őszintén, hogy csináltad.

– Adjon még tíz rúpiát – nyögte Dana Da. – Ha meghalok, mielőtt elkölthetném, a pénzzel együtt temessenek el.

Az angol leszámolta a pénzt a halállal viaskodó Dana Da markába, aki összeszorította a kezét, sötéten elmosolyodott, majd intett az angolnak, hogy hajoljon közelebb. Az angol lehajolt.

– Bunnia... missziós iskola... eltanácsoltak... boxwallah (árus)... gyöngyöt árultam Ceylonban... itt tanultam angol... a kasztból kizártak, kitaláltam a Dana Da nevet... Angliában egy angol gondolatolvasó emberrel... sokszor tíz rúpiát... a gondnoknak 2,80-at adtam havonta a macskáért... picike-picike macskák... a szahib gondnoka nagyon ügyes ember, ő rakta oda őket. A bazárban már van macska... Kérdezze meg a takarító feleségét Lone szahib házában.

Dana Da ezzel eltávozott az élők sorából, s ha minden igaz, olyan helyen van, ahol nincsenek megtestesülések, és nem nézik jó szemmel a vallásalapítókat.

Gondolják meg, milyen zseniálisan egyszerű az egész!

Hajnal Péter fordítása