Élve vagy holtan – nincs más út.

Bennszülött közmondás

Ez a mese „nem csalás, nem ámítás”, ahogy a bűvészek mondják. Jukes egészen véletlenül bukkant a falura, melynek létezéséről ugyan mindenki tud, de ő az egyetlen angol, aki járt ott. Kalkutta külvárosában virágzott valaha ehhez hasonló létesítmény. Mesélik, hogy az ember elmerészkedik Bikanír szívéig, amely maga is a nagy Indiai-sivatag szívében fekszik, egész várost talál ott, ahol azok a „halottak” élnek, akik nem haltak meg egészen, de mégsem élhetik az emberek életét. S mivel. ugyanebben a sivatagban található az a nagyváros, ahová a kiöregedett uzsorások vonulnak vissza összegyűjtött vagyonukkal (melyek rendszerint olyan hatalmasak, hogy még az erős kezű kormányzatra sem merik rábízni, s ezért a sívó homokba menekítik), és pazar négyüléses nyitott hintókon hajtatnak az arannyal, elefántcsonttal, Mintol-cserepekkel s igazgyöngyökkel díszített palotáik között, melyekben gyönyörű, megvásárolt lányokkal élnek: éppen ezért nem tudom, miért ne lehetne igaz; amit Jukes mesél. Jukes foglalkozására nézve kultúrmérnök, s van feje a térképekhez, a távolságokhoz meg az ehhez hasonlókhoz, tehát bizonyosan nem pazarolná az idejét képzeletbeli csapdák feltalálására. Rendes munkája nagyobb jövedelmet biztosít neki. Soha nem változtat a történeten, amikor újra elmeséli, és valahányszor felidézni kénytelen a méltánytalanságokat, melyek érték, bosszús lesz, és haragos. Amikor először papírra vetette a történetet, szigorúan a tényekhez tartotta magát, ám időközben többször átírta, melynek során bizonyos erkölcsi tanulságokkal szolgáló megjegyzéseket is fűzött a szöveghez. Ezt a változatot közöljük...

Azzal kezdődött, hogy. egy kissé belázasodtam. Munkám során úgy adódott, hogy néhány hónapot egy Pakpattan és Mubarakpur között fekvő táborban voltam kénytelen eltölteni a szabad ég alatt. Aki járt ott, az tudja, milyen kietlen és sivatagos vidék az. Kulijaim nem voltak sem többé, sem kevésbé bosszantóak, mint akármelyik ilyen csapat, s munkám amúgy is eléggé lefoglalt ahhoz, hogy ne eresszem búnak a fejemet, bár amúgy sem jellemző rám a gyengeségnek ez a férfiatlan fajtája. 1884. december 23-án lázasnak éreztem magam. Holdtölte volt, s egész éjjel vonítottak a sátram körül a kutyák. Kettes-hármas csoportokba verődve ugatták a holdat, s ezzel az őrületbe kergettek. Néhány nappal korábban már agyonlőttem az egyik tátott pofájú énekest, s tetemét in terrorem kifeszítettem körülbelül ötven yardra a sátramtól. Barátai rávetették magukat a dögre, rövid marakodás után felfalták, majd újult erővel zendítettek rá hálaadó himnuszukra.

A lázas rohamokkal járó türelmetlenség más-más hatással van különböző emberekre. A bosszúság rövidesen elszántsággá érlelődött bennem, s elhatároztam, hogy hidegvérrel lemészárolom az egyik fekete-fehér vadállatot. Kétszer is elhibáztam, kilőve ezzel mindkét töltényt a puskámból, amit remegő kezemnek köszönhetett, és annak, hogy enyhén szédültem. Ekkor eszembe ötlött, hogy az lesz a legokosabb, ha üldözőbe veszem a sivatagban menekülő állatot, és lóról végzek vele lándzsámmal. Ez az ötlet persze csakis egy delíriumos állapotban levő lázas beteg agyából pattanhatott ki, de emlékszem, hogy akkor kifejezetten gyakorlatias és keresztülvihető megoldásnak tűnt.

Inasomat utasítottam, hogy nyergelje fel Pornicot és vezesse fel a sátram mögött. Amikor a ló elkészült, megálltam mellette, és fülelni kezdtem, hogy amint a kutya újból rákezdi, azonnal a nyeregbe pattanhassak. Pornic mellesleg napok óta nem hagyta el a tábort, s aznap éjjel a szokottnál is csípősebb és hidegebb volt a levegő. Különlegesen éles sarkantyúkat viseltem, melyekkel még délután bírtam nagyobb lelkesedésre egy lusta kis zömök lovat. Elhihetik, hogy amikor kieresztettem a kantárt, nem sokat tétlenkedett a ló. Úgy lőttünk ki, mint egy ágyúgolyó, pillanatok alatt magunk mögött hagytuk a tábort, s nyílegyenesen száguldottunk előre a homokos talajon a sivatagba.

Nemsokára a kutyák mellett is elvágtattunk, s én elfelejtettem, miért ültem eredetileg lóra, és miért vettem magamhoz a lándzsát.

A lázas önkívület és a levegőt szelő száguldás okozta izgalom hatására maradék ítélőképességemet is elvesztettem. Halványan emlékszem, hogy a nyeregből felemelkedve megcsillogtattam lándzsámat az őrült vágtámat nyugodtan szemlélő hatalmas fehér hold fényében, és eszeveszett kihívásokat üvöltöztem a mellettem elsuhanó tüskebokroknak. Egyszer-egyszer azt hiszem a nyeregből is kicsúsztam, és Pornic nyakára borulva a szó szoros értelmében csak a sarkantyú, mentett meg attól, hogy halálra zúzzam magamat. A jelek másnap reggel mindenesetre erre utaltak.

Az átkozott állat megszállottként rohant előre a holdfényben úszó, végeláthatatlannak tűnő sivatagban. Azután hirtelen emelkedőre emlékszem, melynek csúcsáról egy pillanatra megpillantottam a Sutlej ezüstösen csillogó vizét. Pornic hirtelen botlására és arra, hogy mindketten legurulunk egy láthatatlan domboldalon.

Alighanem eszméletemet vesztettem, mert amikor magamhoz tértem, a hasamon feküdtem egy halom finom, fehér homokon, s a lejtő pereme felett, amin legurultam, láttam, hogy már hajnalodik. Az erősödő fényben láttam, hogy patkó alakú homokkráterbe kerültem, ami az egyik oldalon közvetlenül a Sutlej partjára nyílt. Lázam elmúlt, s enyhe szédülésen kívül más következményét nem éreztem az előző esti zuhanásnak.

A tőlem néhány yardra álldogáló Pornicot természetesen alaposan kifárasztotta az éjszakai út, de nem szenvedett sérülést. A nyereg, egyik kedvenc pólónyergem a zuhanás következtében átfordult a hasára. Eltartott egy darabig, amíg sikerült helyre igazítanom, és közben kiváló alkalmam nyílott megfigyelni a helyet, ahová őrültségem juttatott.

Abban a reményben, hogy a későbbiek megértését elősegítheti, ha megfelelő képet kap az olvasó a helyszínről, részletes leírásba vagyok kénytelen bocsátkozni, vállalva ezzel az unalmasság kockázatát. Képzeljenek tehát maguk elé, mint már mondottam, egy körülbelül 35 láb magas, meredeken emelkedő falakkal körülvett lópatkó alakú völgyet. (A lejtők és a talaj szöge hozzávetőlegesen 65' volt.) A kráter mélyének legnagyobb hosszúsága SO yard, legnagyobb szélessége 30 yard körül volt. Közepén kezdetlegesen megmunkált kút állt. Nagyjából 3 lábnyira a talajszinttől, körös-körül a kráter falainak mentén 83 darab kör, ellipszis és sokszög formájú mélyedés volt látható. Miután közelebbről is megszemléltem ezeket a lyukakat, láttam, hogy mindegyik gondosan ki van bélelve ázalékfával és bambusszal, továbbá mindegyiknek a tetején egy-két lábnyira kiugró félkör alakú, zsokésapkához hasonló “ellenző” volt a homokba illesztve, melyek nyilvánvalóan a homok ellen védték a betömődéstől a járatokat. Az alagutak környékén nem találtam életre utaló jeleket, viszont az egész amfiteátrumot át– meg átjárta valami émelyítő bűz. Számos indiai faluban megfordultam már vándorlásaim során, ám ehhez fogható szaggal még sehol sem találkoztam.

Felültem Pornicra, aki szintén türelmetlenül sóvárgott már a tábor kényelme után, és a távozásra alkalmas hely keresésére indultam. Mivel a katlan lakói úgy látszik nem érezték magukra nézve kötelezőnek, hogy előbújjanak, így személyesen kellett utánajárnom a dolognak. Első próbálkozásaim, melyek során nekifutásból akartam Pornic-kal felkaptatni a meredélyen, hamarosan bebizonyították, hogy csapdám szerkezete azonos avval, melyet az oroszlánhangya épít áldozatának. Minden mozdulatommal valóságos homoklavinát szakítottam a nyakamba, s a homokszemcsék sörétes kopogással hullottak az ellenzőkre, melyről lecsorogva a katlan fenekén fejezték be útjukat. Néhány hatástalannak bizonyult kísérlet után homokzuhatagoktól fulladozva gurultunk vissza a talajra, s én kénytelen voltam a folyópartra fordítani figyelmemet.

Erre egyszerűbbnek látszott a dolog. Bár a homokdombok lejtői közvetlenül a folyóparton értek véget, még így is akadt néhány gázló és zátony, melyeken átügethettem Pornic-kal, és éles jobb vagy bal kanyarok után ismét szilárd talajt érezhettem a lábam alatt. Lassan, tapogatózva kerestük az utat, amikor hirtelen puskalövés dörrent a folyó felől, és a becsapódó lövedék egyazon pillanatban közvetlenül Pornic feje mellett szórta a levegőbe a homokot.

Azonnal felismertem a lövedék típusát. A szabályzatban előírt Martini-Henri „pickett”-tel lőttek ránk. Tőlünk körülbelül 500 yard távolságra egy falusi 188 dzsunka horgonyzott a folyó sodrában. A mozdulatlan hajnali levegőben a hajó orra felett lebegő füst azonnal elárulta nekem, honnan érkezett a tapintatos figyelmeztetés. Tiszteletre méltó gentleman ilyen „impasse”-ban! Egy homoklejtő álnoksága lehetetlenné tette távozásomat egy helyről, melyet ráadásul akaratomon kívül látogattam meg, s folyóparti sétámra eszeveszett lövöldözéssel válaszolnak, nyilvánvalóan őrült bennszülöttek valami csónakból. Attól tartok, meglehetősen kijöttem a sodromból.

Újabb lövés dörrent, s beláttam, hogy ajánlatosabb visszavonulni, mintsem felesleges kockázatot vállalni, s így sietve igyekeztem vissza a katlanba a homoklejtőn, amerről jöttem. Visszatértemkor körülbelül 65 embert találtam ott fogadásomra, akik azokból az ürgelyukakból bújtak elő a lövés hallatára melyeket eddig lakatlannak hittem. Kíváncsian nézelődő tömeg kellős közepén találtam magamat, mely 40 férfiból, 20 nőből és egy gyermekből állt, mely utóbbi aligha lehetett ötévesnél idősebb. Lazacszínű rongyokból álló hevenyészett ruházatuk első pillanatban hindu kuruzslókra emlékeztetett, de akár egy csapat visszataszító fakírnak is tarthattam volna őket. Leírhatatlanul mocskos és gusztustalan voltuk érzékeltette velem, milyen lehet az életük az ürgelyukakban, és összerázkódtam a gondolattól.

Habár az utóbbi időben terjedő helyi önkormányzati rendszer hatására némileg csökkent az a tisztelet, melyben a bennszülöttek valamikor a szahibokat részesítették, én mégis elvártam a nálamnál alacsonyabban állóktól, hogy udvariasak legyenek velem, s így azt gondoltam természetesen, hogy kieszelnek valamit a fogadásomra. Ez be is következett, ám meghökkentő formában.

A rongyos banda egyszerűen a képembe nevetett, méghozzá olyan hangon, amilyet, remélem, nem hallok többé. Kukorékoló, sivító, fütyülő és vonító hangok törtek fel torkukból, s ahogy elléptettem köztük, néhányan a szó szoros értelmében a földön fetrengtek a nemtelen gyönyörűség görcseiben fuldokolva. Felszakadt bennem az elfojtott düh, melyet előbbi kalandom váltott ki belőlem, elengedtem Pornic kantárját, s öklömmel teljes erőmből csépelni kezdtem a hozzám legközelebb esőket. A nyomorult teremtmények tekebábokként dőltek a földre, abbahagyták a nevetést, s kérlelni kezdtek, hogy ne bántsam őket, míg akik még talpon maradtak, térdemet átölelve könyörögtek faragatlan nyelvükön kegyelemért.

Már-már szégyellni kezdtem, hogy így elragadtattam magam, amikor magas, vékony, suttogó hang ütötte meg a fülemet a tolongásban:

– Szahib! Szahib! Én vagyok az, szahib! Gunga Dass, a távírász!

A hang a vállam felett érkezett, ezért megfordultam, és szembetaláltam magam a megszólítóval. Négy évvel korábban ismerkedtem meg Gunga Dasszal (természetesen fenntartások nélkül használom eredeti nevét). Az egyik Khalsia államnak kölcsönözte akkoriban a punjabi kormány, mind deccanee brahmint, s a helyi távíróállomás vezetésével bízták meg. Kövérkés, joviális, méltóságteljes kormányalkalmazottat ismertem meg benne, aki egészen különleges tehetséggel adta elő a légválogatottabban ízetlen angol vicceket. Ez a képessége évekkel azután is megtartotta őt emlékezetemben, amikor hivatalos minőségében nyújtott szolgálatairól réges-rég megfeledkeztem. Oly ritkán találkozik az ember olyan hindukkal, akiknek van érzékük valamelyest az angol humorhoz.

A felismerhetetlenségig megváltozott. Híre-hamva sem maradt palaszürke pantallójának, domborodó hasának, rangjelzésének, még kevésbé kenetteljes szónoklatainak. Fedetlen fejű, aszott csontváz állt előttem, kis híján anyaszült meztelenül, hosszan lógó, fénytelen haj keretezte arcának gödreiből mélyen ülő halszemek néztek rám. Az arcának bal oldalán látható félhold alakú forradástól eltekintve, semmi sem maradt meg az emberből, ami felismerhetővé tette volna számomra. Azonban minden kétséget kizáróan Gunga Dass állt előttem, s én hálát adtam a sorsnak, amiért egy angol nyelvet értő bennszülöttet vetett az utamba, hiszen így remélhettem, hogy magyarázatot kapok mindarra, amit átéltem.

A tömeg visszavonult tőlünk bizonyos távolságra, s én a nyomorúságos alakhoz fordultam s ráparancsoltam: mutassa meg, hogyan lehet kijutni a katlanból. Frissen kopasztott varjat tartott bal kezében, s válasz helyett lassan felkapaszkodott a lyukak előtt húzódó homokpadra, s ott csendben előkészületeket tett a tűzgyújtáshoz. A tűz, melyet szikkadt növények és sivatagi pipacsok meg ázalékfa segítségével rakott, hamar fellángolt, s én némi vigasztalást merítettem abból a tényből, hogy közönséges kénes gyufával gyújtotta meg a száraz növényeket. Miután Gunga Dass szabályszerűen elhelyezte a varjat a parázs fölött, hirtelen minden bevezetés nélkül így szólt:

– Kétféle ember van, szahib. Aki él, és aki meghalt. Aki meghalt, az meghalt, s aki él, az él. (Itt egy pillanatra a varjú kötötte le figyelmét, mivel a lebillenő nyárs avval fenyegetett, hogy az állat szénné ég). Aki otthonában, saját házában meghal, majd feltámad, mikor a ghatra viszik elhamvasztani a testét – az az ember kerül ide.

Azonnal világossá vált előttem a bűzlő település rendeltetése, s a brahmin beszámolójának hatására úgy éreztem, minden szörnyűség s borzalom, melyet a világ tartogat, elhalványul helyzetem groteszkségének fényében.

Tizenhat évvel ezelőtt, midőn először vetettem meg a lábam a bombayi kikötő kövezetén, találkoztam egy örmény világutazóval, aki mesélt nekem ezekről a falvakról. Elmondta, hogy Indiában vannak bizonyos helyek, ahol élethosszig tartó rabságban sínylődnek azok az emberek, akik olyan szerencsétlenül jártak, hogy feltámadtak kómás állapotukból, vagy magukhoz tértek egy katalepsziás rohamból. Emlékszem a harsány nevetésre, amit ez a rémtörténet kiváltott belőlem, melyet akkor egy világjáró bolondériájának tudtam be. Most, a homokcsapda mélyén egyszerre fényképszerű élességgel láttam magam előtt a Watson Szálló előkelő hallját, amint a hintázó punkák s a sürgölődő fehér ruhás szállodai alkalmazottak között kényelmesen elhelyezkedve hallgatom a fecskearcú örmény elbeszélését. Olyan képtelennek és nevetségesnek tűnt az ellentét akkori és mostani helyzetem között, hogy hangosan kacajra fakadtam.

Gunga Dass a koszos madár fölé hajolt, s meglepett pillantást küldött felém. Kevés dolog van a világon, ami egy hindut mosolyra fakasztana, s Gunga Dass a körülményekre való tekintettel bizonyára feleslegesnek s ide nem illőnek érezte jókedvem e megnyilvánulását. Méltóságteljes arccal húzta le a varjat a nyársról, s a helyzethez illő komolysággal be is kebelezte. Csak ezután fejezte be történetét, melyet saját szavaival adok vissza:

– Amikor kolerajárvány van, gyakran halála előtt viszik elhamvasztani az embert. A folyóparton hideg a levegő, s esetleg feltámad. Akkor sárral betapasztják az orrát és a száját, s ettől hal meg. Ha erős az emberben az élet, akkor még több sarat raknak, de ha túlságosan akar élni, akkor nem bántják, hanem elviszik. Én nem akartam meghalni, és haragosan tiltakoztam a méltánytalanság ellen. Brahmin voltam, büszke ember. Most halott ember vagyok, s ezt kell megennem.

Találkozásunk óta az első megnyilvánulása, melyben valami érzelem tükröződött, az a pillantás volt, amelyet az alaposan lerágott mellcsontra vetett.

– Ezt is meg egyebeket is – folytatta. – Amikor látták, hogy nem akarok meghalni, kibontottak a lepelből, s kaptam gyógyszert. Egy hét alatt felgyógyultam. Akkor egy embert adtak mellém, és felraktak egy vonatra, amellyel Okara állomásra mentünk. Ott engem meg még két másikat éjszaka tevékre raktak, és idehoztak. Két és fél éve már, hogy itt vagyok. Valaha brahmin voltam, büszke ember. Most varjakat eszem.

– Lehetetlen innen kijutni? – kérdeztem.

– Nincsen út. Amikor megérkeztem, én is sokszor megpróbáltam, meg mások is. De a homok, amely a fejünkre zúdult, erősebb volt.

– De hiszen – vetettem közbe – a folyóparton szabad az út, a golyókat el lehet kerülni, és éjszaka pedig...

Körvonalazódóban volt bennem szökésem terve, de önzésem természetes ösztöne nem hagyta, hogy ezeket a gondolatokat megosszam Gunga Dasszal. Mielőtt alaposabban átgondoltam volna a dolgot, Gunga Dass már pontosan látta, hogy mit forgatok a fejemben, s legnagyobb megdöbbenésemre hosszan, mélyen és gúnyosan kacagott. Nem akármilyen nevetés volt ez. Ennek alapján felettem állónak vagy legalábbis velem egy szinten levőnek gondolhatta magát.

– Nem fog sikerülni – mondta. A bevezető mondat óta nem szólított szahibnak. – De megpróbálhatja. Én is megtettem. De csak egyszer.

A kimondhatatlan rémületnek és páni félelemnek az érzése, amely ellen eddig a pillanatig sikerrel küzdöttem, most egyszerre elhatalmasodott rajtam. Az előző esti vágta szokatlan izgalmai s a hosszú böjtölés – hiszen előző napi villásreggelim óta egy falatot sem ettem, s most tíz óra felé járt –, érthető módon teljesen kimerítettek. Azt hiszem, néhány percig úgy viselkedtem, mint aki megőrült. Újból és újból nekiveselkedtem a könyörtelen homokfalnak, azután válogatott szitkozódások és fohászkodások közepette rohantam körbe a katlan fenekén. Elkúsztam a folyóparton húzódó nádasig, majd a mögöttem becsapódó golyók által felvert porfelhők elől eszeveszett félelemtől reszketve menekültem vissza, mivel nem akartam veszett kutya módjára elpusztulni az alvilágian borzalmas banda pillantásaitól kísérve. Végül őrjöngő kimerültségben rogytam össze a kút kávája mellett. Senki sem kísérte figyelemmel rohamom lefolyását, de én még ma is pirulok, ha eszembe jut.

Néhányan, akik vízért jöttek, egyszerűen keresztülléptek rajtam. Szemmel láthatóan megszokták már az ilyesmit, s időpazarlás lett volna törődniük velem. Megalázó helyzetbe kerültem. Gunga Dass vette ugyan magának a faradságot, hogy rám löttyintsen egy fél pohárra való poshadt vizet, de előbb hosszasan elidőzött azzal, hogy gondosan befedje a parazsat. Talán térden állva illett volna megköszönnöm neki ezt a szívességet, azonban tettét ugyanazzal a ziháló, gúnyos röhejjel kísérte, mellyel már az előbb is kommentálta a folyóparti menekülés esélyeiről való gondolataimat. Félig eszméletemet vesztve feküdtem ott egészen délig. Mivel azonban nem haltam meg, hamarosan megéheztem, s ezt jeleztem Gunga Dassnak, akit immár természetes védelmezőmként tartottam számon. Külvilági tapasztalatokban szerzett reflexemnek engedelmeskedve előszedtem a zsebemből 4 annát, s készültem átnyújtani neki szolgálatainak fejében. Azonnal megéreztem az ajándék képtelen voltát, s igyekeztem eltüntetni a pénzt.

Gunga Dass azonban más véleményen volt.

– Ide a pénzzel! – mondta. – Ha nem ad ide mindent, ami magánál van, segítséget hozok, és megöljük.

Mindezt a világ legtermészetesebb hangján mondta, s bár egy angol számára kevés fontosabb dolog van a világon, mint az; hogy zsebeinek tartalmát biztonságban tudja, hamar beláttam, hogy nem sok értelme van összetűzésbe kerülnöm az egyetlen emberrel, aki valamelyes kényelmet biztosíthatott számomra, s akinek egyedül számíthattam a segítségére egy esetleges szökési kísérletben. Mindent odaadtam neki, azaz Rs. 9-8-5-öt, ami kilenc rúpiát, 8 annát és öt rézgarast jelentett. Táborozásaim alkalmával mindig tartok magamnál baksisra való aprópénzt. Gunga Dass az érmék után kapott, sebesen elrejtette azokat tépett, rongyai között, majd ördögi fénnyel a szemében körbepillantott, hogy meggyőződjék róla: senki sem látott meg bennünket.

– Így már kaphat valamit enni – mondta.

El sem tudtam képzelni, miféle élvezetet meríthetett pénzem birtoklásából, de mivel láttam, hogy örömöt szereztem neki, egy cseppet sem bántam, hogy ilyen könnyen beadtam a derekamat. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy szó nélkül eltett volna láb alól, ha visszautasítom. Az ember ne tiltakozzék egy vadállatokból álló horda szeszélyei ellen, a társaim az állatoknál is mélyebbre süllyedtek. Ezek az emberek egy pillantásra sem méltattak, miközben elfogyasztottam a Gunga Dass adományozta ételt, mely egy darab száraz korpakenyérből s egy pohár romlott kútvízből állt. Semmi nem volt bennük abból a kíváncsiságból, mely egyébként törvényszerűen jellemzi az indiai falvak lakóit.

Talán még az is felmerült bennem, hogy megvetéssel fordulnak el tőlem. Mindenesetre fagyos közönnyel viseltettek irányomban, s ez alól Gunga Dass sem volt kivétel.

Faggatásaimra, melyekkel a szörnyű faluról szerettem volna megtudakolni egyet s mást, egyetlen kielégítő választ sem kaptam. A falu, mondta, időtlen idők óta létezik (vagyis legalább száz éve), s eddig még senkinek sem sikerült megszöknie. Két kézzel kellett visszatartanom magam, nehogy a vak kétségbeesés újabb ámokfutásba kergessen. Gunga Dass kéjes elégtételt érzett, midőn arcomat eltorzulni látta. Semmivel sem tudtam rávenni, hogy elárulja, kik azok a titokzatos „ők”, akik mindezért felelősek.

– Így rendeltetett – mondta –, s eddig még soha senki nem szegte meg a parancsokat.

– Csak várj! – vágtam vissza. – Amikor észreveszik, hogy eltűntem, ezt a helyet eltörlik a föld színéről, s te, barátom, kapsz egy kis leckét udvariasságból.

– A szolgáit darabokra tépik, mielőtt ideérnek, s ráadásul maga halott, kedves barátom, önhibáján kívül persze, de ez mit sem változtat a tényeken. Meghalt és eltemették.

Mint megtudtam, szabálytalan időközökben élelem érkezett, melyet a lejtőn legurítottak a katlanba, s az itt lakók vadállatok módjára marakodtak a megszerzéséért. Ha valamelyikük úgy érezte, hogy közeleg a vég, csendben visszavonult odújába, és ott adta ki a lelkét. A testet esetleg előhúzták, és kidobták a homokra, máskor viszont hagyták megrohadni ott, ahol volt.

Amikor azt mondta, “kidobják a homokra”, felkaptam a fejem, s megkérdeztem: nem vezet ez járványokhoz?

– Ezt majd megtapasztalja magának – felelte asztmásan kuncogva. – Bőségesen lesz ideje megfigyeléseket végezni.

Észrevettem, hogy elégedetten szemléli rémült arcomat, s ezért sietve folytattam a társalgást:

– Milyen az élet menete itt? Mit csinálnak egész nap?

A kérdésre ugyanazt a választ kaptam, mint az előbb, azzal a kiegészítéssel, hogy a hely hasonlatos a mi európai mennyországunkhoz annyiban, hogy nincs házasság, s a nők nem fogannak.

Gunga Dass bevallotta, hogy missziós iskolán nevelkedett, s ha bölcs emberként cselekszik, s idejében vallást változtat, akkor talán elkerülhette volna sorsát, s nem kerül már életében a pokolra. De azt hiszem, az a tudat, hogy én is odakerültem, egyenesen boldoggá tette őt.

Íme egy szahib. Maga előtt láthatta a felsőbbrendű faj képviselőjét, aki mostani helyzetében gyámoltalan gyermekként ki van szolgáltatva bennszülött szomszédai kényének-kedvének. Lustán, kényelmesen s egyben elszántan készült kínzásomra, akár az iskolás fiú, aki félórán át képes vidáman szemlélni a lábaitól megfosztott szarvasbogár kínjait, vagy a menyét, amely lustán elheveredve egy pillanatra sem engedi el zsákmányának torkát, amíg az el nem pusztult. Akármilyen irányba próbáltam terelni a beszélgetést, mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Elmenekülni lehetetlen, s itt fogom leélni az életemet, amíg meg nem halok, s testemet a homokra vetik. Sajnos nem tudhatjuk előre, hogy milyen formában beszélik meg egymás között az elkárhozott lelkek, amikor új lakó érkezik a pokolba, ám valószínű, hogy egészében nem sokban különbözik mindattól, melyet Gunga Dass mondott el nekem azon a hosszúra nyúló délutánon. Nem voltam képes ellenállást kifejteni, még kevésbé szembeszegülni vele. Minden erőm arra ment el, hogy leküzdjem azt a megmagyarázhatatlan erővel feltörő rettegést, mely újból és újból avval fenyegetett, hogy elborítja elmémet. A szorongásnak ezt az érzését talán csak a csatornai átkelések rosszullétéhez lehetne hasonlítani, ám ez a lélek szenvedése volt, ami összehasonlíthatatlanul borzalmasabb annál.

Telt az idő, s a katlan lakói lassanként előbújtak odúikból, hogy valamelyest érje testüket a napfény, mely ebben az időpontban kezdett beáradni a katlan pereme felett. Kis csoportokba verődve beszélgettek, s ránk ügyet sem vetettek. Amennyire meg tudtam ítélni, négy óra körül járt az idő, amikor Gunga Dass egyszer csak eltűnt az odú bejáratában, s amikor felbukkant, egy élő varjút szorongatott a markában. A szerencsétlen madár siralmas állapotban volt, de nem látszott, hogy félne gazdájától. Gunga Dass fűcsomóról fűcsomóra lépkedve óvatosan megközelítette a folyópartot, s megállt annál a homokpadnál, amely közvetlenül a esőnek tűzvonalában feküdt. A fegyveresek nem törődtek vele. Lehajolt, gyakorlott mozdulatokkal szétfeszítette a madár szárnyait, s ilyen helyzetben rögzítette a talajon. A varjú természetesen hangos rikácsolásban tört ki, s karmaival kétségbeesetten markolászta az üres levegőt. Pár száz yarddal arrébb egy csapat varjú éppen egy azonosíthatatlan fajtájú döggel foglalatoskodott egy zátonyon, s azonnal felfigyeltek a zajra. Fél tucat közülük szárnyra kapott, hogy felderítse a helyzetet, s mint kiderült, azért is, hogy megtámadják szerencsétlen, megbéklyózott társukat. A fűben lapuló Gunga Dass egy kézmozdulattal csendre intett, de ez felesleges elővigyázatosság volt. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, az egyik támadó tehetetlenül rikoltozó rokona karmai közé szorult. Gunga Dass azonnal ott termett, kiszabadította a madarat, s kifeszítette nyomorult társa mellé a homokra. A madárraj többi tagján is erőt vett a kíváncsiság, s mielőtt még Gunga Dassnak és nekem időnk lett volna visszahúzódni a fűcsomók rejtekébe, már újabb két csapdába szorult állat rikoltozott a csalétkek karmai között. Gunga Dass végül hét varjúval zárta a vadászatot, ha ugyan ez méltó megnevezése ennek a tevékenységnek. (ötnek azonnal kitekerte a nyakát, a másik kettőt életben hagyta későbbi zsákmányszerzés céljára. Elismerően nyilatkoztam Gunga Dassnak a vadászat ezen új és számomra eddig ismeretlen módjáról, mely egészen lenyűgözött.

– Semmi az egész – mondta. – Holnap helyettem is maga csinálja. Maga jobb erőben van nálam.

A hangjában rezgő nyugodt felsőbbség annyira felbőszített, hogy ráripakodtam:

– Még mit nem, te gazember! Mit gondolsz, miért kaptad azt a pénzt?

– Nos, rendben van – felelte rezzenéstelen arccal. – Talán nem holnap és még holnapután sem vagy még később sem. De eljön a nap, amikor rászánja magát, és azután még hosszú évekig fogja fogdosni és enni a varjakat, és áldani fogja európai istenét, hogy ad varjút, amit megfoghat és megehet.

Ezekért a szavakért legszívesebben kitekertem volna a nyakát, de a körülmények alapján helyesebbnek ítéltem, ha nem adom jelét gyűlöletemnek. Egy óra múlva, fogaim között a varjú húsával, igazat kellett adnom neki. Hálát adtam Istennek, hogy van varjú, amit ehetek. Amíg élek, emlékezni fogok arra a vacsorára. A település lakói előbújtak odúikból, és a nyílások előtt húzódó homokpadon guggolva élesztgették hordalékfából és száraz növényekből rakott tüzeiket. A halál, mely egyszer már lecsapott ezekre az emberekre, s azután kiengedte őket pokoli szorításából, most úgy tűnt, ott lebeg mindannyiuk felett. A kolónia nagyrészt az évek súlya alatt megtört, nyúzott öregemberekből és asszonyokból állt, akik olyan öregnek látszottak, mint maga a sors. Hangjuk egyenletes moraja, ahogy kis csoportokban üldögéltek a tüzek körül, és beszélgettek, elhatolt a fülemig, s arra gondoltam, miféle beszédtémájuk akadhat itt, ezen a helyen. Mindez furcsa ellentétben áll azzal a fülhasogató, rikácsoló zsivajgással, mellyel a bennszülöttek rendszerint elviselhetetlenné teszik számunkra az indiai hétköznapokat. Időről időre erőt vett valamelyiken az az őrjöngő roham, melyet délután én is átéltem. A szerencsétlen asszony vagy férfi kétségbeesett kiáltásokkal, szitkozódva nekirohant a homoklejtőnek, s miután meghiúsult a kísérlete, véresen és fulladozva zuhant vissza a homokpadra, ahol mozdulatlanul elterült, képtelenül arra, hogy akár az ujját is megmozdítsa. A többieket nem érdekelte a látvány, fejüket sem emelték fel. Tudták, milyen hiábavalóak ezek a próbálkozások, s fárasztotta őket az esemény szüntelen ismétlődése. Aznap este négy ilyen kitörést néztem végig.

Gunga Dass üzleti szempontból mérlegelte helyzetemet. Most már nevettek rajta, de akkor nagyon fájdalmasan érintett, amikor vacsora alatt elmondta, hogy milyen feltételek mellett hajlandó szolgáltatásokat nyújtani nekem. Ha a kilenc rúpiát és nyolc annát beosztjuk – fontolgatta –, s napi három annával számolunk, akkor ötvenegy napot kapunk, vagyis körülbelül hét hétig hajlandó gondoskodni ellátásomról. Ha lejárt ez az idő, magamra maradok. További fizetség fejében – mondta, s ezen elsősorban a csizmámat értette – átengedi nekem az övével szomszédos odút, száraz füvet, melyből elkészíthetem ágyamat, persze csak annyit, amennyit ő maga nélkülözni tud.

– Rendben van, Gunga Dass – feleltem. – Amit először mondtál, azt elfogadom, viszont semmi a világon nem akadályoz meg engem abban, hogy itt helyben, ültödben megöljelek, és mindenedet elvegyem. – Akkor a két megfizethetetlen varjúra gondoltam. – Nem adom oda a csizmámat, és abba az odúba fogok beköltözni, amelyikbe jólesik.

Ez merész vágás volt. Örömmel láttam, hogy Gunga Dass azonnal hangnemet vált, és mindenre megesküszik, hogy semmit sem akar a csizmámtól. Döbbenetes, hogy akkor és ott semmi különöset nem találtam abban, hogy egy átlagos angol gentleman, aki 13 éve szolgálja hazáját mint kultúrmérnök, hidegvérrel megfenyegessen egy embert, aki jóllehet fizetség fejében, de mégiscsak szárnyai a1á vette őt. Mintha évszázadok választottak volna el a világtól. Szilárdul hittem, hogy az erősebb joga az egyetlen törvény, amelyet ebben a faluban ismernek, hogy ezek az emberek semmibe veszik annak a világnak a rendszabályait, amely kivetette őket magából, s végül, hogy életem kizárólag erőmön és éberségemen múlik. Ezt az elmeállapotot talán csak a szerencsétlenül járt Mignonette legénysége ismeri rajtam kívül. Egyelőre – gondoltam magamban – jó erőben vagyok, és feltétlenül igyekeznem kell megtartani egészségemet szabadulásom pillanatáig, mely egyszer talán elérkezik.

Magamat elhatározásomban megerősítve jócskán ettem és ittam, majd Gunga Dassnak értésére adtam, hogy ezentúl köteles engedelmeskedni parancsaimnak, s a legcsekélyebb ellenkezést az egyedül rendelkezésemre álló módon fogom megtorolni : erőszakos halállal.

Nemsokára ezután aludni tértem. Gunga Dasstól kaptam kétölnyi száraz növényt, melyet belehajítottam az övétől jobbra eső odúba, majd lábbal előre utánaereszkedtem. A belülről szépen kideszkázott nyílás körülbelül kilenc láb mélységben, enyhén lejtősen fúródott a homokba. Az odú bejáratából odalátszott az újhold fényében csillámló Sutlej árja, s lehetőségeimhez képest kényelmesen elhelyezkedve kíséreltem meg álomba ringatni magamat.

Annak az éjszakának a borzalmai újabb kitörölhetetlen emlékként vésődtek emlékezetembe. A koporsóra emlékeztető szűk odú deszkás falait simára koptatta és bezsírozta a számtalan meztelen test. Ez a rettenetes bűz s izgatott állapotom kizárták az alvás lehetőségét. Telt az idő, s az éjszakában tisztátalan démonok ezreit véltem látni a katlanban, akik a folyópartról felmenetelve a szerencsétlen emberek odúi elé álltak, s gúnyolták őket álmukban.

Ami engem illet, sok mérnökhöz hasonlóan én sem vagyok hajlamos a képzelődésre, de ezúttal egészen átjárt az asszonyokra jellemző ideges rettegés. Beletelt egy félórába, amíg legyőztem magamban a remegést, s ismét mérlegelni kezdtem szökésem esélyeit. A meredek homokfalon természetesen ki volt zárva a menekülés, erről már meggyőződhettem. Egyetlen aprócska lehetőséget azonban mégiscsak láttam, nevezetesen, hogy a bizonytalan holdfényben talán épségben átjuthatok a puskák tüzén. A hely nyomasztó hangulata megérlelte bennem az elszánást, s minden kockázatot szívesen vállaltam volna a menekülés érdekében. Elképzelhetik örömömet, midőn óvatos léptekkel megközelítettem a folyópartot, s észrevettem, hogy a pokoli csónak nyomtalanul eltűnt. Néhány lépés, és szabad vagyok! Pontosan láttam az utat. Átgázolok a patkó bal oldali csúcsánál elterülő pocsolyán, elkanyarodom, s a folyóra merőlegesen folytatom utamat a sivatagon át. Haladéktalanul elindultam. Határozott léptekkel áthaladtam a fűcsomókon, melyeken Gunga Dass tőrbe csalta a varjakat, s a sima fehér homok felé fordultam. Egy lépés elég volt ahhoz, hogy a menekülés minden reménye szertefoszoljon. Alig helyeztem kinyújtott lábamat a homokra, azonnal éreztem, hogy furcsán elnehezül s süllyedni kezd. A talaj egy pillanat alatt térdig magába szippantotta a lábamat. Csalódott arcom láttán ördögi gúnykacajjal látszott megremegni az előttem elterülő sivatag. Kétségbeesett mozdulatokkal kiszabadítottam magamat, hátratántorodtam a mögöttem levő fűcsomókhoz, s az ijedtségtől reszketve és verejtékezve elvágódtam a fűszálak között.

A menekülés egyedüli lehetséges útját mocsár őrizte !

Nem tudom, meddig feküdtem ott öntudatlanul. Gunga Dass kárörvendő, kuncogó suttogása rázott fel kábultságomból.

– Fogadd meg tanácsomat, ó, szegények védelmezője – angolul beszélt a gazember –, s térj vissza lakodba. Nem egészséges itt feküdni, s ha visszatér a csónak, egészen biztosan lőni fognak rád.

Néztem a derengő hajnali fényben fölébem magasodó kuncogó alakot, s miután legyőztem magamban az ellenállhatatlan vágyat, hogy nyakánál fogva belenyomjam a fickót a mocsárba, hirtelen mozdulattal talpra álltam, s követtem őt a katlanba. A homokpadhoz érkezve egyszer csak önkéntelenül kiböktem a bennem motoszkáló kérdést, s mialatt beszéltem, már éreztem, hogy milyen hiábavaló értelmes feleletet várni ettől az embertől.

– Mondd csak, Gunga Dass! Minek a csónak, ha amúgy is lehetetlen elmenekülni?

Emlékszem, hogy még ebben a szorult helyzetemben is felfigyeltem rá, hogy micsoda pazarlás egy ilyen jól védett partrészt külön egységgel őriztetni.

-A csónak csak nappal áll itt – felelte újabb kuncogással. – Mert van út. Remélem, hosszasan élvezhetjük még egymás társaságát. Ennek a helynek is megvan a maga bája, s ha az ember már régóta itt van, s elég sokszor evett sült varjat, a végén egészen kellemesnek találja.

Némán és tehetetlenül támolyogtam büdös odúmhoz, s hamar álomba merültem. Egy órát aludhattam, amikor hangos sikolyra ébredtem. A szenvedő lovak magas, fültépő kiáltása volt ez, melyet soha nem felejt el, aki egyszer hallotta. Némi nehézségek árán kikászálódtam a lyukból, s megpillantottam Pornicot. A jó öreg paripa holtan hevert a homokon. Végeztek vele. Gunga Dass szolgáltatta a magyarázatot:

-A lóhús ízletesebb, mint a varjú – mondta –, s ismert politikai maxima, miszerint a többség java a legfőbb jó egy köztársaság számára. Köztársasággá alakultunk, Mr. Jukes, s maga sem marad ki az osztozkodásból. Amennyiben kívánja, köszönetet szavazhatunk magának. Előterjesszem?

Köztársaságban voltunk, valóban. Zabálásra, verekedésre s végül pusztulásra ítélt, verembe zárt vadállatok köztársasága. Nem tiltakoztam. Leültem, s szótlanul szemléltem a feltárulkozó borzalmas látványt.

Annyi idő sem kellett hozzá, amíg ezt leírom, Pornic tetemét különféle mocskos módokon már fel is osztották egymás között. A férfiak és az asszonyok felcipelték a hús rájuk eső részét a homokpadra, s nekiláttak elkészíteni reggelijüket. Az én adagomat Gunga Dass főzte meg. Nekem arra kellett ügyelnem, hogy küzdjek az indulat ellen, amely ismét arra késztetett, hogy megostromoljam a homokfalat. Gunga Dass bántóan vidám hangulatban volt, s ennek igyekezett is jelét adni, amíg fel nem hívtam a figyelmét, hogy ha még egy rám vonatkozó megjegyzést tesz, azonnal kitekerem a nyakát. Mély hallgatásba burkolózott, s mivel a csend kezdett elviselhetetlenné válni, engedélyt adtam neki a szólásra.

– Haláláig itt lesz, mint a másik Ferringhi – mondta hidegvérrel, mialatt sandán pislogott rám a szájában levő csont fölött.

– Miféle másik szahib, te disznó? Felelj, de ne merj hazudni!

– Az. – Gunga Dass az enyémtől számolva körülbelül negyediknek következő nyílás felé mutatott. – Megnézheti, ha akarja. Ott halt meg az odújában, ahogyan maga is, én is, a férfiak, a nők, a gyerekek, ahogyan mindannyian meg fogunk halni.

– Az Isten szerelmére kérlek! Arról beszélj, hogy ki volt ez az ember! Mikor jött ide? Mikor halt meg?

A könyörgés elhibázott lépés volt, Gunga Dass szemtelenül bámult az arcomba, s így felelt:

– Nem mondok semmit, amíg nem ad érte valamit.

Ekkor eszembe jutott, hol vagyok, s ököllel a szemei közé vágtam. Miután magához tért az ütés okozta kábulatból, azonnal lekászálódott a homokpadról, szolgaian hajlongott, hízelegni kezdett, könnyezett, s megkísérelte átkarolni a lábamat, majd odavezetett a lyukhoz, amelyre az előbb rámutatott.

– Semmit nem tudok erről a gentlemanről. A nagy európai Isten legyen rá a tanúm. Egy napon lezuhant ide a katlanba. Menekülni akart, mint maga. Mi megpróbáltuk visszatartani, de nem lehetett, s végül a csónakból lelőtték. Ide lőttek. – Gunga Dass lapos hasára tette a kezét, s meghajolt.

– Na és aztán? Folytasd!

– Azután mi történt, méltóságos uram? Azután bevittük őt a házába, adtunk neki vizet, és borogattuk a sebet, de hamarosan elköltözött belőle a lélek.

– Meddig élt még? Meddig?

– Egy félórával a sebesülése után meghalt. Visna legyen a tanúm, hogy mindent megtettem érte! – kiáltotta a nyomorult. – Mindent, amit csak tudtam, megtettem. – Földre vetette magát, és átkarolta a lábamat. Mivel erősen kételkedtem Gunga Dass jóhiszeműségében, lerugdostam magamról a tiltakozó fickót.

– Én azt hiszem, hogy kiraboltad, de ez azonnal kiderül. Milyen hosszú ideig volt itt a szahib?

– Majdnem másfél évig. Azt hiszem, megbolondult. De hallgasd meg az eskümet, ó, szegények védelmezője! Hallgasd meg, hogy esküszöm, soha egy ujjal sem értem hozzá semmihez, ami az övé volt. Mit fog tenni velem, méltóságos uram?

Megragadtam Gunga Dasst a csuklójánál fogva, és az elhagyott odú bejáratához vonszoltam. Szerencsétlen társam nyomorúsága járt a fejemben, aki tizennyolc hónapig tengődött ezen a szörnyű helyen. Az utolsó órák szenvedéseit éltem át gondolatban, amikor golyóval a hasában hevert a pokoli vájatban, hogy ott pusztuljon el, mint patkány a lyukban. Gunga Dass kegyelemért könyörgött, gondolom, azt hitte, végzek vele. A katlan lakói, a húsos ebédtől jóllakva, mozdulatlan lustasággal figyeltek minket.

– Befelé, Gunga Dass! – parancsoltam neki. – Hozd ki a testet!

Enyhén szédültem, és rosszullét környékezett. Gunga Dass kis híján legurult a padkáról, s fájdalmas bömbölésben tört ki.

– Én brahmin vagyok, szahib! Előkelő kaszthoz tartozom. Könyörgöm, ne tegye ezt velem!

– Brahmin ide, brahmin oda, atyám lelkére vagy a sajátomra, bemész! – mondtam. Felsőtestét vállánál fogva belenyomtam a nyílásba, utánarugdostam a lábait, azután leültem, és arcomat kezembe temettem. Pár perc elteltével zörgést és recsegést hallottam, valamint Gunga Dass hangját, aki könnyektől fulladozó hangon motyogott magában, azután tompa puffanás következett, amire felnéztem.

A száraz homok mumifikálta a holttestet. Gunga Dasst elparancsoltam onnan, és közelebb léptem. Az elhasználódott, pecsétes, olívzöld vadászruhába bújtatott test egy 30 és 40 év közötti férfié lehetett. A ruha vállrésze bőrből készült. A férfinak szőke haja volt, bajuszt és szakállt viselt. Egyébként teljes fogsorából a bal felső szemfog hiányzott, és jobb fülcimpájából le volt tépve egy darab. Bal kezének gyűrűsujján kalcedonköves, monogramos aranygyűrűt viselt. A betűket nem lehetett pontosan elolvasni, talán B. K. vagy B. L. volt belevésve. Jobb kezének mutatóujján kopott, patinás ezüstgyűrű volt, melyen a véset tekergő kobrát ábrázolt. Gunga Dass talált néhány apróságot a mélyedés alján, ezeket elém szórta a földre. A holttest arcát letakartam a zsebkendővel, és lehajoltam, hogy megvizsgáljam ezeket a tárgyakat, melyekről teljes listát készítettem, hátha valakit hozzásegíthet a szerencsétlen férfi azonosításához.

1. Kopott és megfeketedett, csipkézett rózsafa pipa, a csavarnál zsinórral.

2. Két szabvány csavarkulcs, mindkettő törött.

3. Tollkés, teknőspáncélból készült nyéllel, ezüst vagy nikkel névtáblával, benne B. K. monogram.

4. Boríték, bélyegző kivehetetlen. Viktoriánus bélyeg. A címzett: Miss Mon-ham-nt. (A többi olvashatatlan.)

S. Notesz, krokodilbőr utánzatból készült fedéllel, hozzávaló ceruzával. Az első 45 lap üres, négy és fél olvashatatlan, további tizenöt személyes jellegű feljegyzéseket tartalmaz. A következő nevek fordulnak elő: Mrs. L. Singleton (többször Lot Single-ként rövidítve). Mrs. S. May, továbbá Garmison, utóbbi Jerry és Jack megnevezéssel is.

6. Kisméretű vadászkés, pengéje törött. A nyél szarvasagancsból készült, illesztett üvegvágó gyémánttal, a végén kampó, valamint fémgyűrűdarabka zsinórral.

Ne úgy képzeljék, hogy mindezt ott helyben ilyen gondosan lejegyzeteltem. Mindenekelőtt a notesz vonta magára figyelmemet, melyet azonnal el is raktam, hogy majd később átnézem. A többi tárgyat biztonságba helyeztem odúmban, s ott készítettem el utóbb a leltárt nyugodtabb körülmények között, mivel a módszeres munkának vagyok híve. Gunga Dassra ráparancsoltam, hogy vigye le a testet a folyópartra. Cipelés közben üres töltényhüvely hullott ki az egyik zsebből, s a lábamhoz gurult. Gunga Dass nem vette észre, de engem elgondolkodtatott a dolog. Az ember rendszerint nem tart magánál használt hüvelyeket, különösképpen nem brow márkájú fegyverekhez valót, melyek csupán egyszer használatosak. Valószínűsíthető volt, hogy a hüvelyt a katlanban használták fel, ami azt is feltételezte, hogy puska is van valahol. Már éppen készültem Gunga Dasshoz fordulni a kérdéssel, amikor észbe kaptam. Ha tud is a fegyverről, feltétlenül letagadná. A testet a mocsár határát képező fűcsomókra fektettük. Úgy terveztem, hogy kilököm a homokra, mivel ez volt a temetés egyetlen lehetséges módja, amit ki tudtam gondolni. Gunga Dasst elküldtem, s kettesben maradtam a holttesttel.

Óvatosan előretoltam a hasra fordított holttestet, s ezenközben eltéptem a vadászruha amúgy is meggyengült és szakadozott szövetét. A test hátán rettenetes nyílás tátongott. A száraz homok, mint már említettem, mumifikálta a holttestet, s így azonnal látszott, hogy a lyukat golyó ütötte, mégpedig egy közvetlenül a férfi háta mögött elsütött fegyverből származó golyó. Ezzel megvilágosodott előttem a szerencsétlen nyomorult halálának rejtélye. A katlan lakói közül végzett vele valaki, feltehetően Gunga Dass, mégpedig ugyanazzal a fegyverrel, melyhez a kilőtt töltényhüvely is tartozik. Soha nem akart a csónakban ülő fegyveresek szeme láttára menekülni.

Gyorsan eltoltam magamtól a testet, és végignéztem, amint a mocsár a szó szoros értelmében pillanatok alatt magába szippantja. Megrázó látvány volt. Szédültem, és ájulással küszködve vettem elő a noteszt, hogy megvizsgáljam tartalmát. Amint kinyitottam, megsárgult, pecsétes papírdarabka hullott ki a bélésből. A következő írást találtam rajta:

4 kifelé a varjúdombtól, 3 balra, 9 ki, 2 jobbra, 3 vissza, 2 balra, 14 ki, 2 balra, 7 ki, 1 balra, 9 vissza, 2 jobbra, 6 vissza, 4 jobbra, 7 vissza.

Semmiképpen nem bírtam felfogni a perzselt szélű papírra rótt sorok értelmét. Amint ott ültem az elszáradt növények között, ujjaimmal a papírszeletkét forgatva, egyszer csak arra eszméltem, hogy Gunga Dass áll mögöttem, s villogó szemekkel nyújtja felém karjait.

– Megvan? – lihegte. – Megnézhetem? Esküszöm, hogy visszakapja.

– Miről beszélsz? Mit akarsz visszaadni?

– Azt ott a kezében. Mindkettőnkön segíthet. – Madárkaromszerűen görbült ujjai remegtek az izgatottságtól. – Lelőttem, mert elrejtette előlem. De nem találtam meg nála.

A töltényhüvellyel kapcsolatos gyanúim ezzel beigazolódtak, de a hír nem okozott különösebb megrázkódtatást. A tetszhalottakkal való tartósabb érintkezés lazítólag hat erkölcseinkre.

– Miről beszélsz összevissza? Mit akarsz tőlem?

– Azt a papírt, amit a noteszben talált. Mindkettőnkön segíthet. Maga bolond! Bolond! Hát nem érti? Megszökhetünk innen!

Már-már kiabált, s az izgatottságtól nem tudott helyben maradni. Körbe-körbe ugrándozott a homokon.

Bevallom, engem sem hagyott érintetlenül a felcsillanó lehetőség.

– Maradj nyugton! Ha jól értem, azt állítod, hogy ez a papírdarab segíthet rajtunk. De hogyan?

– Olvassa fel! Olvassa fel! Kérem, könyörgök, olvassa fel!

Felolvastam. Gunga Dass örömtől ragyogó arccal hallgatta, s ujjával szabálytalan vonalakat rajzolt a homokba.

– Nézze! – mondta, amikor befejeztem a felolvasást. – A puska csövei szolgáltak mértékegységül. Szerencsére elraktam őket. 4 cső hosszát kell kilépni attól a ponttól, ahol a varjakat fogtam. Egyenesen előre. Ért engem? Azután hármat balra. Igen, igen! Emlékszem, amint éjszakáról éjszakára dolgozott a terven. Azután kilencet előre megint és így tovább... Ha azt írja: ki, azt jelenti: egyenesen előre a mocsáron át. Mielőtt megöltem, elmondta nekem.

– De ha tudtál a tervről, akkor miért nem szöktél meg már korábban?

– Nem ismertem a tervet. Másfél évvel ezelőtt mondta el nekem, hogy esténként, ha elment a csónak, eljön ide a mocsárhoz, és egy szökési terven dolgozik. Azt ígérte, hogy magával visz. De féltem, hogy ha elkészül a tervvel, akkor nélkülem megy el. Ezért lőttem le. Egyébként sem tanácsos megszökni innen annak, aki egyszer ide került. De én brahmin vagyok!

A kasztja méltóságát visszanyert Gunga Dass vadul gesztikulálva járkált fel-alá a homokon. Amikor sikerült kijózanítanom, elmondta, hogy az angol hat hónapi keserves munkával, centiről centire feltérképezte a mocsáron keresztülhúzódó ösvényt, hogy a patkó bal oldali falától körülbelül 20 yardot kell megtenni, s onnan pofonegyszerű meglelni a helyes utat.

Emlékszem, hogy az örömtől szinte eszemet vesztve öleltem meg Gunga Dasst, s megbeszéltük, hogy még aznap éjjel megkíséreljük a szökést.

Tíz óra felé járt, amikor a hold megjelent a katlan pereme felett, s Gunga Dass felhozta odújából a puskacsöveket, melyekkel kimérhettük utunkat. A csónak nemrég hagyta el őrhelyét, s a település lakói is aludni tértek vackaikba, s mi magunkban álltunk a varjúdombon. Gunga Dass a csövekkel bajlódott, s valahogy kicsúszott kezéből az utasításokat tartalmazó cédula. Azonnal utánakaptam, de ahogy lehajoltam, irtózatos ütés ért a tarkómon. Későn vettem észre a mozdulatot. Szemem előtt elhomályosult a világ, s eszméletlenül terültem el a mocsár partján.

Amikor magamhoz tértem, a hold már letűnőben volt, s fejem elviselhetetlenül sajgott, szám tele volt alvadt vérrel.

Gunga Dassnak természetesen nyoma veszett. Fekve maradtam, s őszintén sóvárogtam a halál után, mígnem elhatalmasodott rajtam az őrjöngő indulat, melynek hatásáról már korábban beszámoltam, s tántorgó léptekkel indultam a katlan felé. Egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha valaki a nevemet suttogná, s a hang hasonlított a fiúéhoz, akinek az volt a feladata, hogy reggelenként ébresszen. Bizonyítékként, hogy nem érzékeim csalnak meg, egy marék homok hullott a lábamhoz. Felpillantottam, s egy fejet láttam a szakadék pereme felett kirajzolódni az éjszakában. Dunnoo volt, az a fiú, akit kutyáim őrzésével bíztam meg. Hadonászva értésemre adta, hogy kötél van nála. Miután jeleztem neki, leeresztette a bőr-punkah szíjakból összecsomózott alkalmatosságot, hurokkal a végén, melyet átbújtattam magamon, s összeszorítottam a hónom alatt. Hallottam, amint Dunnoo odafent nógat egy állatot, s én éreztem, hogy haladok felfelé a lejtőn, mígnem félig ájultan, homoktól fulladozva, egyszer csak a katlant övező homokdombokon találtam magam. Dunnoo ólomszürkére vált arccal könyörgött, hogy egy percet se időzzünk ott feleslegesen, hanem azonnal térjünk vissza a táborba.

Dunnoo, úgy látszik, követte nyomainkat a katlanig, de amikor visszatért a táborba, s szolgáimnak beszámolt az engem ért szerencsétlenségről, azok kereken megtagadták, hogy kiszabadítsanak egy embert a holtak falvából, akár fekete, akár fehér az illető. Dunnoo azonban elkötötte az egyik lovat, s néhány punkah-szíjjal felszerelkezve visszatért a katlanhoz, s a fent leírt módon kiszabadított onnan.

Nem szeretném a végtelenségig nyújtani beszámolómat. Befejezésül csak annyit, hogy a kaland óta Dunnoo látja el a személyem körüli teendőket, s fizetsége egy arany mohur egy hónapra, mely még így is jelentéktelen összeg azok után, amit értem tett. Semmi a világon nem bírhat rá, hogy még egyszer a közelébe menjek annak a helynek, vagy akár világosabban leírjam hollétét, mint megtettem. Gunga Dassról azóta sem hallottam, de nem is bánom. E beszámolónak is pusztán egy célja lehet. A leltár és a különféle részletek alapján, melyeket belefoglaltam a történetbe, talán akad majd valaki, aki felismeri azt a szerencsétlenül járt olívzöld vadászruhás férfit.

Hajnal Péter fordítása