Márványba vésett jelenés

Eredeti cím: Man-Size in Marble

0 434

Szerző: Edith Nesbit • Év: 1887

Noha e történet minden szava oly igaz, mint a végső kétségbeesés, nem várom el, hogy higgyenek nekem. Korunk embere „racionális magyarázatot” igényel, mielőtt bárminek is hinne. Hadd álljak elő mindjárt egy ilyennel. Azok fogadják el leginkább, akik hallottak életem tragédiájáról. Eszerint Laura és jómagam holmi „tévképzet” áldozatai voltunk október 31-án. Ez a feltevés egyszeriben kielégítő és hihető alapokra helyezi az egész ügyet. Az olvasó történetemet meghallgatva eldöntheti, mennyiben számít mindez magyarázatnak, és milyen értelemben nevezhető „racionálisnak”. A történetnek három szereplője van: Laura, én és még valaki. Ez a valaki, egy férfi, ma is él, és tanúskodhat elbeszélésem legtöbb kételyt ébresztő mozzanatainak igazsága mellett.

Soha nem tudtam, hogyan tegyek szert annyi pénzre, amennyivel kielégíthetném legelemibb szükségleteimet: jó minőségű festékekhez, vásznakhoz, ecsetekhez és tartalmas könyvekhez juthatnék, vagy éppen ki tudnám fizetni a bérkocsit. Mikor összeházasodtunk, tudtuk, hogy kizárólag a „legszigorúbb pontosság és munkafegyelem” mellett élhetünk meg valahogy. Akkoriban festettem, Laura pedig írt, bíztunk tehát abban, hogy legalább a napi betevőre futja majd. A városi élet szóba sem jöhetett, ezért vidéki házikó után néztünk; olyat képzeltünk el, amelyik egyszerre egészséges és festői. E két tulajdonság oly ritkán testesül meg ugyanabban az épületben, hogy jó ideig hiába kutakodtunk. Megpróbálkoztunk hirdetéssel, de a legtöbb szóba jövő vidéki lakról, amelyet megnéztünk, bebizonyosodott a végén, hogy mindkét tulajdonságnak híján van. Ahol egyáltalán volt vízvezeték, stukkó rondította el, vagy úgy festett, mint egy teásdoboz. Ha pedig vadszőlővel vagy rózsával befuttatott teraszra bukkantunk, szinte bizonyos, hogy omladozott. Annyira belekábultunk az ingatlanügynökök ékesszólásába, nemkülönben a miazmás helyek kipárolgásaiba vagy a szépség megcsúfolását jelentő szembántó förmedvényekbe, amelyeket megvetéssel szemléltünk, hogy erősen kétlem, vajon egybekelésünk reggelén egyikünk is meg tudott volna különböztetni egy házat egy szénakazaltól. Hanem azután mézesheteinken, barátainktól és az ingatlanügynököktől távol ismét tisztábban láttunk, és ha végre takaros lak került elénk, meg tudtuk becsülni.

Ami Brenzettben esett meg velünk. Ez a falucska egy dombról tekint alá a déli lápvidékre. Abból a tengerparti faluból mentünk oda, ahol megszálltunk, hogy megnézzük a templomát, s két birtokkal odébb rátaláltunk álmaink házára. Egymagában állt, két mérföldre a falutól. Alacsony épület volt, melynek helyiségei a legváratlanabb helyeken ugrottak elő a falból. Két ódon szobáját mohos kőfal övezte – mindössze ennyi maradt a régi házból, amely egykor itt magasodott. A mostani épület e köré a kőfal köré sorjázott. Bájos házikó volt, s rövid vizsgálódás után kivettük. Képtelenül olcsón adták oda.

Mézesheteink hátramaradó részét azzal töltöttük, hogy a közeli vidéki város ócskásait járva vén tölgyfa bútorokat és Chippandale székeket szereztünk be berendezés gyanánt. Végezetül ellátogattunk a Liberty’shez a városban, s nem telt bele sok idő, hogy otthonos szobákat mondhattunk magunkénak alacsony, tölgyfa keretes rácsos ablakok mögött. Volt hátul egy igencsak régimódi kert, melynek pázsitját ösvények szelték keresztbe-kasul, s amelyet valósággal elborított a mályvarózsa, a napraforgó meg a nagyra nőtt liliom, Az ablakból kiláttunk a láp rétjére, mögötte a tenger szépséges vékony csíkja kéklett. Boldogságunk oly sugárzó volt, akár a nyári nap, s hamarébb láttunk munkához, mint vártuk. Egyik vázlatot a másik után készítettem a tájról meg a nyitott ablakból rajzlapra firkantott csodás felhőeffektusokról soha nem fáradtam bele ebbe a foglalatosságba. Laura az asztalnál ülve írta verseit, amelyekben többnyire főszerepet kaptam.

Felfogadtunk egy szálas, öreg parasztasszonyt, hogy vezesse háztartásunkat. Megnyerő jelenség volt mind arcára, mind termetére nézve, a főztje azonban a lehető legegyszerűbb póri étek. Ugyanakkor a kisujjában volt a kertészkedés tudománya, s ismerte a pagonyok és kukoricaföldek régi elnevezéseit, Tömérdek történetet tudott csempészekről és útonállókról, mi több, „járó valamikről” meg olyan „látásokról”, amelyek elhagyatott völgyekben törtek a magányos vándorra csillagfényes éjszakákon. Nagy segítségnek éreztük a jelenlétét, mert Laura utálta a házimunkát, én viszont legalább ennyire imádtam népi babonákat. Rövidesen minden házi teendőt Mrs. Dormanre hagytunk. Legendáit és rémmeséit leközölték a képes újságok, ami csengő aranyakat hozott a konyhára.

Három hónapja éltünk boldog újházasként, s még egyszer sem veszekedtünk. Az egyik októberi este elmentem, hogy elszívjak egy pipát a doktorral –egyetlen szomszédunkkal –, egy kellemes fiatal írrel. Laura otthon maradt, hogy befejezzen a Monthly Marplot számára egy komikus karcolatot a falusi életről. Mikor magára hagytam, javában kacagott saját tréfáin, ám hazaérve könnyek között találtam, halvány muszlinruhája gyűrött tömegként világított az ablakmélyedésben.

– Az istenért, drágám, mi a baj? – kiáltottam, s karomba kaptam.

Fekete hajkoronával ékes, kicsiny fejét a vállamra hajtotta, és tovább hulltak a könnyei. Soha nem láttam még sírni – hisz mindig végtelenül boldogok voltunk –‚ ezért bizonyosra vettem, hogy valami irdatlan szerencsétlenség történhetett.

– Mi történt? Kérlek, beszélj!

– Mrs. Dormannel van baj – hüppögte.

– Miért, mit követett el? – tudakoltam jócskán megkönnyebbülve, hogy komolyabb a dolog.

– Azt mondja, muszáj felmondania még a hónap vége előtt, mert beteg az unokahúga... el is ment... ma este, hogy meglátogassa. De nehogy azt hidd, hogy ez az igazi ok, mert ez az unokahúg folyvást betegeskedik. Azt gyanítom, hogy valaki ellenünk beszólt a faluban. Rendkívül furcsán viselkedett... mintha teljesen kivetkőzött volna magából.

– Emiatt csöppet se fájjon a fejed, drágám – mondtam. – Tégy bármit, csak ne sírj, vagy én is veled sírok szolidaritásból, és akkor soha többé nem tiszteled majd a férjed urad!

Engedelmesen felszárogatta könnyeit a zsebkendőmmel, még mosolyogni is megpróbált, noha ez csak halvány mása volt szokásos víg mosolyának.

– Csak tudod, ez tényleg komoly gond – mondta –‚ mert ezek a falusiak olyanok, mint a birkák; ha az egyik megmakacsolja magát, mérget vehetsz rá, hogy az összes többi követi a példáját. Végül nekem kell főznöm és elmosogatnom azokat az undorító zsíros tányérokat, te meg majd hordhatod a vizes vödröket, tisztogathatod a lábbeliket és a késeket. Nem marad időnk dolgozni, se pénzt keresni, meg semmi egyébre. Látástól vakulásig robotolhatunk, s csak akkor jutunk egy kis lélegzethez, mikor arra várunk, hogy felforrjon a víz a kannában!

Igyekeztem meggyőzni, hogy még amennyiben nekünk is kell mindezt elvégeznünk, akkor is marad idő egyéb foglalatosságokra és kikapcsolódásra. Ő azonban a lehető legborúsabb kilátásokat festette elém. Teljesen ésszerűtlenül viselkedett, de hát akkor sem szerethettem volna jobban, ha olyan ésszerű, mint Whately érsek.

A templom jókora, elhagyatott épület volt. Szerettünk odajárni, kivált holdvilágos éjszakákon. Az ösvény elhaladt egy erdő mellett, s egy ízben át is vágott rajta, majd a dombtetőre felkapaszkodva két mezőt szelt át, végül megkerülte a templomkert falát, mely felett sötét tömbökben borongtak a tiszafák. A csak részben kövezett ösvényt a „koporsók útjának” is nevezték, mivel jó ideje erre vitték el temetések alkalmából az elhunytak tetemét. A lombos templomkertre szálas szilfák vetettek árnyat, amelyek kívülről fogták körül a falat, s fenséges karjaikat áldón terjesztették a megboldogultak fölé. Nagy, alacsony tornác vezetett be az istenházába a normann kapubélleten és a vasszögekkel kivert súlyos tölgyfa ajtón keresztül.

A belső tér ívei belevesztek a sötétbe, s az ólomüveg ablakok fehéren világítottak a holdfényben. A szentély körüli átjáróban dús, nemes színezésük fel-felcsillant a sápatag fényben, amelyben a karzat sötét tölgyfa padjai alig tűntek kézzel foghatóbbnak az árnyékoknál. Hanem az oltárt kétfelől egy-egy szürke márványból faragott lovag vette körül. Teljes páncélzatban pihentek alacsony talapzatukon, miközben kezük örök imára kulcsolódott. Ez a két márványfigura különös módon akkor is szembetűnt, mikor a templom teljes, áthatolhatatlan sötétségbe borult.

Nevüket már senki sem tudta, a parasztok azonban azt rebesgették róluk, hogy istentelen, elvetemült gonosztevők voltak életükben, a szárazföld és a tenger martalócai, akiktől rettegtek a maguk idejében. Oly sötét bűntettek terhelték lelküket, hogy házukra – arra a nagy épületre, amely egykor a mi házikónk helyén állt – villám sújtott le, az ég bosszúja.

Mindennek dacára örököseik aranya helyet szerzett nekik a templomban. A márványba vésett kemény, ádáz arcvonásokat elnézve nem volt nehéz elhinni ezt a falusi mendemondát.

A templom éjszaka mutatta legjobb és leghátborzongatóbb formáját, mert ilyenkor a tiszafák árnyéka a templomhajó padlójára hullott, s tépett árnyakat vetett az oszlopokra. Csak ültünk ott szótlanul, s azzal az áhítattal csodáltuk a vén istenháza ünnepélyes szépségét, amely talán építőit is eltölthette. Aztán a szentélyhez sétáltunk, és elnéztük az alvó lovagokat, Némi időt a tornác kőülésén is eltöltöttünk, végigtekintve a holdsütötte, néma mezőkön. Minden idegrostunkban ott éreztük az éjszaka békéjét, s lényüket átitatta szerelmünk boldogsága. Végül azzal az érzéssel távoztunk, hogy egy kis sikálástól és súrolástól igazán nem dől össze a világ.

Mrs. Dorman visszatért a faluból, s nyomban négyszemközti beszélgetést kezdeményeztem vele.

– Nos, Mrs. Dorman – kezdtem, miután bevezettem a műtermembe –‚ mi ez az egész ügy a felmondásával?

– Szeretnék még a hónap vége előtt elmenni, uram – felelte a tőle megszokott szelíd méltósággal.

– Van valami kifogása, Mrs. Dorman?

– Egy fikarcnyi sem, uram. Ön és a felesége mindig a lehető legkedvesebbek voltak velem, ez nem kérdés...

– Akkor mi itt a bökkenő? A bérét kevesli?

– Nem, uram, eleget kapok.

– Akkor miért nem marad?

– Nem tehetem – mondta némi habozás után –‚ az unokahúgom súlyos beteg.

– De az unokahúga azóta betegeskedik, hogy ideköltöztünk.

Hallgatás volt a válasz. Hosszú, feszélyezett csönd, amit végül én törtem meg.

– Nem tudna legalább még egy hónapig maradni? – kérdeztem.

– Nem, uram. Csütörtökig el muszáj mennem.

Pedig már hétfő volt!

– Nos, meg kell mondjam, előbb is közölhette volna velünk a szándékát. Nincs már időnk mást felfogadni, és az úrnője nem alkalmas nehéz házimunkára. Nem maradhatna a jövő hétig?

– A jövő héten talán vissza tudnék jönni.

Szentül hittem, hogy nem akar mást, mint egy szusszanásnyi pihenőidőt, ezt készségesen meg is adjuk majd neki, amint találunk helyette valakit.

– De miért akar elmenni ezen a héten? – makacskodtam. – Ki vele, bökje ki bátran!

Mrs. Dorman kicsiny kendőjét, amely mindig rajta volt, szorosan összefogta a mellkasán, mintha fázna. Némiképpen erőt véve magán, s ezt mondta:

– Úgy hírlik, uram, hogy jókora ház volt ez a katolikus időkben, és sok mindent látott.

Ennek a „sok mindennek” a természetére Mrs. Dorman hanghordozásából következtethettem; mindez elég volt, hogy az embernek hideg futkározzon a hátán. Még szerencse, hogy Laura nem volt a helyiségben. Ideges, túlfűtött alkat volt, s tartottam attól, hogy a házunkat övező babonák, melyeket ez az öreg parasztasszony tárt elém a maga hatásos modorában és ragályos hiszékenységével, talán kevésbé kedvessé teszik otthonunkat feleségem szemében.

– Mondja el, amit tud, Mrs. Dorman – mondtam. – Nekem bátran elmondhatja. Nem vagyok olyan, mint azok az éretlen fiatalok, akik kinevetik az ilyesmit.

Ami részben igaz is volt.

– Nos, uram – halkította le a hangját –‚ bizonyára látott két figurát a templomban, az oltár mellett.

– A páncélos lovagok képmásaira gondol? – kérdeztem könnyedén.

– Arra a két életnagyságú márványba faragott alakzatra – felelte.

El kell ismernem, hogy az ő leírása ezerszer szemléletesebb volt az enyémnél, nem szólva e megjelölés némiképpen nyugtalanító, baljós felhangjairól.

– Úgy tartják, hogy mindenszentek estéjén ez a két alakzat felül márványöltözetében a talapzatán, leszáll róla, végigmegy a templomhajón, s amint a templom harangja elüti a tizenegyet, kilép a templomból, majd továbbmegy a koporsók útján. Esős időben ott látni a lábnyomokat a sárban.

– És hová mennek? – kérdeztem.

– Ide, az otthonukba, uram, és amennyiben bárkivel találkoznak..

– Nos, mi történik akkor? – kérdeztem.

A jóasszony erre mindössze azt felelte, hogy beteg az unokahúga, és meg kell látogatnia. Semmi kedvem nem volt az unokahúgról locsogni, s megpróbáltam többet kicsikarni Mrs. Dormanből a legendáról. De csupán intésekkel szolgált.

– Történjen bármi, zárja be jól az ajtót, uram. Mindenszentek előestéjén, de elébb rajzoljon keresztet az ajtó fájára és az ablakokra!

– Van erre bizonyíték, látta bárki ezeket a szörnyeteg micsodákat? – faggatóztam tovább.

– Jobb erről hallgatni, uram. Tudom, amit tudok. Ki lakott itt tavaly?

– Senki, uram. A hölgy, akié a ház volt, csak nyaralni járt le, s a mondott éjszaka előtt mindig egy teljes hónappal elment Londonba. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok önnek és a feleségének, de muszáj távoznom csütörtökön.

A legszívesebben jól megráztam volna – most, hogy tudtam a valódi okait –‚ amiért ezzel a nyilvánvaló sületlenséggel jön nekem. De hiába kérleltük mindketten, nem lehetett lebeszélni.

Nem szóltam Laurának a márványlovagok históriájáról, amelyek felkelnek és fel-le flangálnak, részben, mert ez a házunkra vonatkozó legenda megzavarhatta volna feleségemet, részben pedig, gondolom, valamiféle rejtélyes félelemtől vezérelve. Másként fogadtam ezt a rémmesét, mint a többit, és nem akartam beszélni róla, amíg el nem múlik a jelzett nap. Aztán hamarosan elfeledkeztem az egészről.

Javában festettem egy portrét Lauráról, akit az ablak elé ültettem, ezért semmi másra nem tudtam gondolni. A naplemente sárgái és szürkéi nagyszerű hátteret alkottak, amit sikerült hatásosan visszaadnom, s most lelkesen dolgoztam a ruha csipkéin.

Mrs. Dorman elment csütörtökön. A búcsúzáskor egészen engedékenynek mutatkozott:

– Ne fárassza agyon magát, asszonyom, és ha bármiben segítségére lehetek a jövő héten, állok elébe.

Bízvást hihettem ezek után, hogy halottak napja után vissza szándékozik térni hozzánk. Mindamellett a beteg unokahúg meséjéhez továbbra is foggal-körömmel ragaszkodott.

A csütörtök eseménytelenül telt el. Laura figyelemre máltó rátermettségről árulkodott a sült és a burgonyaköret dolgában, és merem állítani, hogy nekem is jobban sikerült a mosogatás – ragaszkodtam ahhoz, hogy a kések és kanalak rám tartoznak –‚ mint remélni mertem.

Eljött a péntek. Egész elbeszélésem ennek a pénteknek kedvéért íródott. Nagy valószínűséggel én sem hittem volna el, mi történt aznap, ha mástól hallom. Úgy írok meg mindent, ahogy megesett, minő1 rövidebben és a lényegre szorítkozva. A nap valamennyi eseménye beégette magát elmémbe, nem felejtek vagy hagyok hát ki semmit.

Emlékszem, korán keltem. Nekifogtam, hogy tüzet gyújtsak a konyhában, s már valamicske füstölgő eredményt el is értem, mikor odaszaladt hozzám az én kis feleségem, édesen és vígan, amilyen ez a derült októberi reggel is volt. Együtt készítettük el a reggelit, és közben kitűnően éreztük magunkat. Rövidesen a házimunkával is elkészültünk, s miután súrolókefék, seprűk és vödrök a helyükre kerültek, a ház elcsendesedett. Csodálatos, mire képes egy ilyen takarítás! Vérzett a szívünk Mrs. Dormanért, és nem csupán a lábosok meg serpenyők miatt. A napot könyveink leporolgatásával és rendezgetésével töltöttük, s vidáman elköltöttük hideg sültből meg kávéból álló ebédünket.

Laura, ha lehet, a szokásosnál is jobb kedvű, vidámabb és kedvesebb volt, úgyhogy kezdtem azt gondolni, jót tesz neki egy kis házimunka. Soha nem volt ilyen könnyű a szívünk házasságunk kezdete óta, s a délutáni séta, azt hiszem, a legszebb volt az életemben. Megcsodáltuk, amint a felhők mély skarlátpirosa fokonként ólomszürkére fakul a halványzöld ég hátterében, s elnéztük, hogy támad fel a fehér köd a sövénykerítések között a távoli földeken, majd némán, kéz a kézben hazaindultunk.

– Szomorú vagy, drágám – mondtam, félig tréfásan, mikor együtt letelepedtünk kicsiny szalonunkban.

Tiltakozásra számítottam, mert az én hallgatásom a tökéletes boldogságé volt. Legnagyobb meglepetésemre azonban feleségem így felelt:

– Igen. Azt hiszem, szomorú vagyok, vagy legalábbis nyugtalan. Nem érzem magam túl jól. Mintha a hideg is rázna, amióta hazaértünk. Meghűlhettem volna, mit gondolsz?

– Nem – mondtam, és reméltem, nem az alattomos köd miatt fázott meg, amely a lápok felől szokott előhömpölyögni kihunyó alkonyati fények közepette.

– Nem, én sem hiszem – mondta. Aztán némi szünet után váratlanul megkérdezte:

– Voltak valaha is baljós előérzeteid?

– Nem – feleltem mosolyogva –‚ de akkor sem hinnék nekik, ha lennének.

– Nekem voltak – folytatta. – Apám halálát is megéreztem, pedig messze járt éppen, Észak-Skóciában.

– Nem – feleltem, mit is mondhattam volna erre.

Egy ideig csöndesen ült a tűz mellett, és a kezemet simogatta. Végül felpattant, mögém került, s fejem hátravonva megcsókolt.

– No, ezzel vége is – mondta. – Micsoda gyerekes dolog volt tőlem! Gyere, gyújtsunk gyertyát, és játsszunk el néhányat az új Rubinstein-duettekből!

Pár boldog órát töltöttünk ezután a zongora mellett.

Fél tíz körül hiányozni kezdett az estéli pipám, de Laura olyan sápadt volt, hogy bárdolatlanságnak éreztem volna, ha telefüstölöm nappalinkat az erős cavendish dohány páráival.

– Elszívom odakint a pipámat – mondtam.

– Hadd menjek veled!

– Nem, édesem, ma este ne gyere, túl fáradt vagy ahhoz. Nem maradok el sokáig. Te csak feküdj le, különben holnap nem csupán cipőpucolásnak nézhetek elébe, de egy magatehetetlen beteg ápolásának is.

Megcsókoltam, és már indultam volna, mikor nyakam köré fonta a karját, és akkora erővel kapaszkodott belém, mintha soha többé nem akarna elengedni.

Megsimogattam a haját.

– Gyere, drágám, túl fáradt lehetsz. Kifogott rajtad a házimunka.

Valamicskét engedett a szorításán, és mélyet sóhajtott.

– Ugyan már. Boldog nap volt ez a mai, Jack, nem igaz? Ne maradj el sokáig!

– Ígérem, hamar jövök, drágaságom.

Ráérősen kiléptem a bejárati ajtón, amelyet nem zártam be magam után. Micsoda éjszaka volt ez! Időről időre súlyos, sötét felhőtömbök vonultak át a szemhatár egyik végétől a másikig, s a csillagokat vékony fehér pamacsok fátyolozták el. A hold fuldokolva, erejét megfeszítve úszott e felhőfolyamon, el-elmerülve a homályban. Mikor időről időre megvilágította az erdőket, ezek mintha lassan, hangtalanul egy ütemre ringtak volna a felettük hömpölygő felhőkkel. Különös szürke fény foszforeszkált a talaj fölött, s a mezők árnyakat virágzottak. Ez a különös fényhatás kizárólag a harmat és a holdvilág, vagy a fagy és a csillagfény frigyéből áll elő.

Fel-le jártam az estében, s magamba ittam a csöndes föld meg a folyton változó ég szépségét. Néma volt az éj. Mintha minden élet megszűnt volna a szabadban. Nem motoztak a fűben a nyulak, nem csivogtak félálomban a madarak. S bár felhők vitorláztak át az égen, a szél, amely hajtotta őket, soha nem csapott le elég alacsonyan, hogy megzörgesse az avart az erdei ösvényeken. A réteken túl a templomtorony szürkés- fekete tömbje magasodott. Megindultam feléje, s közben három boldog hónapunkra gondoltam... meg a feleségemre, drága szempárjára, kedves lényére. Ó, én drága kislányom! Én kicsikém, minő hosszú, boldog élet vár még rá és rám!

Megkondult a templom harangja. Már tizenegy van!

Megfordultam, hogy hazamegyek, de az éjszaka fogva tartott. Nem mehetek vissza a mi meleg kis fészkünkbe. Még nem. Előbb megnézem a templomot. Az a bizonytalan érzésem támadt, nekem is oda kell vinnem szeretetem és hálám a szentélybe, ahová oly sok férfi és nő hordta öröme és bánata terhét a letűnő évek során át.

Még indulóban bekandikáltam házikónk alacsony ablakán. Laura félig elnyúlt székében a kandalló előtt. Nem láttam innen az arcát, csupáncsak kicsiny, kecses fejének sziluettje sötétlett a halványkék fal kontrasztjában. Meg se moccant. Alszik, semmi kétség. Hálás szívvel gondoltam a jóistenre, ahogy tovább mentem. Kell hogy legyen Isten, és hogy Isten jó legyen, gondoltam. Hogy születne a földre különben ilyen drága, édes teremtés?

Lassan baktattam az erdő szélén. Ekkor valamiféle zörej törte meg az éjszaka csöndjét, amely az erdőből hallatszott. Megálltam és füleltem, s ezzel együtt megszűnt a zörej is. Az erdő maga volt a tökély a holdsütésben. A fatörzsek úgy vettek körül, mint holmi gótikus oszlopok. Erről eszembe jutott a templom, ezért ráfordultam a koporsók útjára, s megindultam a sírok között az alacsony tornác felé. Ekkor észrevettem, hogy a templom ajtaja nyitva áll, és magamat okoltam, amiért nem csuktam be az előző este. Megijedtem, hogy gondatlanságom miatt a nyirkos őszi levegő a templombelsőbe jutva kárt tehet az ódon szövetekben. Beléptem. Különösnek tűnhet talán, hogy félúton jártam már a főhajóban, amikor jeges borzongással eszembe jutott, hogy ez az a nap és óra, amikor a helyi babona szerint a márványba vésett életnagyságú alakok felkelnek helyükről és megindulnak.

Most, hogy így eszembe jutott a legenda, odamentem oltárhoz. Csak hogy megnézzem magamnak a márványalakzatokat, biztattam magam, valójában azonban egyrészt azt kívántam magam előtt fitogtatni, hogy nem hiszek az efféle babonákban, másrészt be szerettem volna bizonyítani balgaságukat. A beszűrődő gyér szürke fényben az istenháza keleti oldala nagyobbnak tetszett a szokottnál, s a sírok fölé magasodó boltívek is mintha megnőttek volna. A felhők mögül előbúvó hold megadta a jelenség magyarázatát. Rémülten hőköltem vissza e látványra, s csak álltam ott szédelegve.

Mert az „életnagyságú márványba faragott alakzatok” nem voltak sehol; márványtalapzatuk üresen kopárlott a keleti ablakon át rézsút beszüremlő derengő holdfényben.

Hová lehettek? Vagy elment az eszem? Valaki elvitte volna ezeket a lovagokat? Vagy ez valami rossz tréfa? Így vagy úgy, de meg kell győződnöm az igazságról. Egy szemvillanás alatt összesodortam az újság lapjait, melyek történetesen zsebemben lapultak, majd meggyújtottam és a fejem fölé emeltem e hevenyészett fáklyát. A sárgás fény megvilágította a sötét boltíveket és a kőlapokat. A márvány domborművek nem voltak sehol. Én pedig egyedül voltam a templomban, már ha valóban egyedül voltam.

Ekkor elmondhatatlan, leírhatatlan rettegés tört rám... Elhajítottam a fáklyát, végigszáguldottam a templomhajón. Futás közben ajkamba kellett harapnom, nehogy hangosan felüvöltsek. Megőrültem volna... és ugyan mi szállt meg, mi kerített a hatalmába? Árkon-bokron át rohantam át a földeken, ablakaink fénye felé. Alig jutottam túl az első sövényátjárón, mikor egy sötét alak termett elébem. Még mindig szinte őrjöngtem, nekirontottam hát annak a valaminek, De erősebb ellenállásba ütköztem. A csontos ír doktor valósággal megrázott.

– Engedjen el, maga bolond! – lihegtem a képébe. – A márványlovagok eltűntek a templomból, és azt is tudom, hová mentek.

Csengő kacagásra fakadt.

– Látom, holnap ki kell kúrálnom magát, mer’ dajkamesékre hallgat.

– Mondom, hogy láttam, a kőlapok üresek.

– Akkor jöjjön vissza velem! Benézünk a templomba. Hadd látom azokat az üres kőlapokat.

– Maga csak menjen, ha akar – mondtam, kissé megnyugodva a nevetésétől. – Én hazamegyek a feleségemhez.

– Miket hord itt össze, ember? – dörögte. – Azt hiszi, hogy hagyom ezt? Hogy élete végéig azt mondja, látta életre kelni a márványkövet, én meg egész életemben gyávának higgyem? Nem uram, erről szó se lehet!

Az éjszaka hűvöse, az emberi hang, és az a tény, hogy hat láb magas, megtermett józanság állt velem szemközt, észre térített kissé, S a „gyáva” szó is hideg zuhanyként hatott rám.

– Menjünk akkor – mondtam vonakodva –‚ lehet, hogy igaza van.

Még mindig szorosan fogta a karom. Átkeltünk a sövényátjárón, s beléptünk a templomba, amely halotti csöndbe burkolózott, s dohos földszagot árasztott. Végigmentünk a templomhajón. Nem szégyellem bevallani, hogy közben behunytam szemem, mert azt vártam, hogy a márványlovagok nem lesznek ott. Hallottam, amint Kelly sercintve meggyújt egy gyufát.

– Itt vannak ezek, látja, ott, ahol kell. Már megbocsásson a keresetlen szóért, de maga vagy beivott, vagy álmodott.

Kinyitottam a szemem. Kelly gyufájának kialvó fényénél két heverő alakot láttam „márványöltözetében” a kőlapon.

Mélyet sóhajtottam, és megragadtam az orvos kezét.

– Borzasztóan lekötelezett – mondtam. – Talán a fényviszonyok tették vagy túlhajtottam magam, talán ez az ok. Tudja, szentül hittem, hogy nincsenek a helyükön.

– Értem én – felelte meglehetősen barátságtalanul. – Vigyáznia kellene az idegeire, barátom. Nekem elhiheti.

Előrehajolva tanulmányozta a jobb kéz felőli lovagot, akinek kőbe vésett ábrázatán a lehető legádázabb, gyilkos kifejezés honolt.

– Jupiterre! – kiáltotta. – Valami történt itt... ennek eltört a keze.

Mert bizony eltört. Meg mertem volna esküdni, hogy amikor utoljára jártunk itt Laurával, a kéz sértetlen volt.

– Tán valaki megpróbálta eltávolítani a domborműveket – vélte a fiatal doktor.

– Ez nem magyarázza meg, amit én láttam – tiltakoztam.

– Túl sokat fest és keveset alszik, az a magyarázat.

– Jöjjön – mondtam –‚ vagy a feleségem még aggódni kezd. Ugorjon be hozzánk egy korty whiskyre. Igyon arra, hogy a szellemek takarodjanak a pokolba, nekem meg jöjjön meg a jobbik eszem.

– Legyen hát, magával tartok – válaszolta.

Gondoltam, úgy ítélte meg, nagy szükségem van orvosi segítségre. Elindultunk a házunk felé. Közben élénken vitattuk, hogyan kerülhet sor a hasonló illúziókra, s átfogó tanulságokat vontunk le a szellemjelenésekre vonatkozóan. A kerti ösvényre érve láttuk, hogy éles fény szűrődik ki az ajtórésen keresztül, mert a bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Sétára indult volna a feleségem?

– Jöjjön! – mondtam, és dr. Kelly követett a szalonba.

Mindenütt gyertyák égtek, nem csupán háztartási viaszgyertyák, de néhány fröcsögő, magas díszgyertya is, vázákba és díszekbe állítva, a lehető legvalószínűtlenebb helyeken. Laura világossággal szokta gyógyítani idegességét. Szegény gyermek! Miért is hagytam magára? Hát miféle fenevad vagyok én?

A szobában körbepillantva először nem láttuk meg őt. Az ablak is nyitva volt, s a légvonat valamennyi gyertya lángját ugyanabba az irányba hajlította. Laura széke üres volt, kendője és könyve a padlón hevert. Az ablak felé fordultam. Ott, az ablakmélyedésben találtam rá. Ó, én édes gyermekem, drága szerelmem, csak nem azért ült ki az ablakba, hogy az én jövetelemet lesse? De akkor mi jött be a szobába mögötte? Mi felé fordult ezzel a rettegő arccal és páni félelemmel? Jaj, kicsikém, csak nem arra gondolt, hogy az én lépteimet hallja, ekkor azonban megfordulva szembekerült... mivel is?

Az ablakba állított asztalra bukott. Teste félig erre nehezedett, félig az ablakpadkára. Feje az asztallapra kókadt, barna haja kibomolva a szőnyeget seperte. Száját rémült grimaszra húzta, szeme kerekre tágult. Ez a szempár mostanra semmit sem látott. Vajon mit láthatott utoljára?

A doktor feléje indult, de félrelöktem, mellette termettem, a karomba kaptam, és felkiáltottam:

– Minden rendben, Laura! Itt vagyok! Biztonságban vagy.

Teljes súlyával a karomba zuhant. Megragadtam és csókolgatni kezdtem, a nevén szólongattam, de közben azt hiszem, mindvégig tudtam, hogy már nem él.

Keze mereven ökölbe szorult. Egyik markában szorongatott valamit. Miután meggyőződtem arról, hogy meghalt, és többé úgysem számít semmi, kifeszegettem az öklét, hogy lássam, mi van benne.

Egy jókora márványujj volt.

 

Béresi Csilla fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre