Titokzatos vázlat, A

Eredeti cím: L'esquisse mystérieuse

0 486

Szerző: Erckmann-Chatrian • Év: 1860

 

I.

 

Nürnbergben, szemközt a Szent Sébaldus-kápolnával, a Darabontok utcájának sarkán áll egy kis fogadó; keskeny, magas épület csipkés oromzattal, poros ablakokkal, tetején gipszbe öntött Mária-szobor. Ezen a helyen töltöttem életem legszomorúbb napjait. Azért mentem Nürnbergbe, hogy a régi német mestereket tanulmányozzam, de pénz híján arcképeket kellett festenem... és minő arcképeket! Vaskos nénémasszonyokat macskával ölükben, tanácsos urakat parókával fejükön, polgármestereket háromszögletű kalapban, mindezt bőségesen fölkent okkersárga és cinóbervörös színekkel.

Az arcképek után vázlatok következtek, a vázlatok után pedig árnyképek.

Nincs annál szánalomra méltóbb helyzet, mint amikor a fogadós örökké az ember sarkában van, s rikácsoló hangján, fintorogva, szemtelen képpel mindennap elmondja: „Nahát, remélem, hamarosan fizetni fog az úr! Tudja, hogy mennyire rúg már a számlája? Ugyan, hiszen nem is törődik vele... Az úr eszik, iszik, nyugodtan alszik... Isten csak az égi madárkáknak ad ám eledelt, Az úr számlája kétszáz forint és tíz krajcár... na persze említésre sem érdemes,”

Azok, akikre nem zúdítottak hasonló szóáradatot, el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen gazfickó szavainak hallatán mily gyorsan szertefoszlik a művészet iránti rajongás, a képzelőerő, a szépség szent imádata... Az ember hirtelen ügyefogyott és félénk lesz; cserbenhagyja ereje is, méltóságának tudata is, s már messziről tiszteletteljesen köszönti Schnéegans polgármester urat!

Egyik éjjel, mikor szokás szerint egyetlen fillérem sem volt már, s kiváló Rap gazdám börtönnel fenyegetett, arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább elmetszem torkomat, ezzel legalább őt is csődbe viszem. Az ötlet elszórakoztatott, ültem ócska ágyamon szemközt az ablakkal, s többé-kevésbé mulatságosan filozofikus elmélkedésekbe merültem.

„Mi is az ember? – töprengtem. Mindenevő állat, amint azt az állkapcsán látható szemfogak, metszőfogak és zápfogak is mutatják. Szemfogaival tépi szét a húst, metszőfogaival harap bele a gyümölcsbe, zápfogaival pedig megrágja, összezúzza és megőrli az ízletes és illatos állati vagy növényi táplálékot. De ha nincs semmi rágnivaló, akkor ez az élőlény a természet fölösleges, értelmetlen darabja lesz, ötödik kerék Csupán egy szekéren.”

Ilyen gondolatok jártak a fejemben. Nem mertem kinyitni a borotvámat, mert attól tartottam, kérlelhetetlen logikám arra késztet, mindennek vessek véget azonnal. Miután ezt átgondoltam, elfújtam a gyertyát, másnapra halasztva a folytatást.

Az az utálatos Rap egészen elbutított. Már csak rajzok jártak a fejemben, egyetlen vágyam az volt, hogy pénzhez jussak, s megszabaduljak gyűlöletes jelenlététől, Ezen az éjszakán azonban rendkívüli változás játszódott le elmémben. Egy óra felé felriadtam, meggyújtottam a lámpát, és szürke köpenyembe burkolózva gyorsan papírra vetettem egy vázlatot németalföldi stílusban, valami furcsa, meghökkentő dolgot, mely cseppet sem hasonlított szokásos munkáimhoz.

Képzeljenek el egy sötét udvart omladozó falak közé ékelve. A falakon hét-nyolc lábnyira a földtől kampók. Első látásra föl lehet ismerni egy hentes udvarát.

Balra lécekből készült rács, mögötte boltíves hajlatban felnégyelt ökör függ hatalmas csigákon. A kövezeten széles patakokban folyik a vér, folyóvá terebélyesedik, tele formátlan törmelékkel.

A fény fentről, a kémények közül hatol be, a szélkakasok kirajzolódnak az égbolt tenyérnyi darabkáján, s a szomszéd háztetők élesen, lépcsőzetesen vetítik előre árnyékukat.

Az odú mélyén egy pajta húzódik... a pajtában máglyaszerűen felhalmozott szalmacsomó, lajtorja, kötelek, egy kalicka tyúkoknak és egy rég nem használt nyúlketrec.

Hogy juthattak eszembe ezek a... El sem tudom képzelni, semmi hasonlóra nem emlékszem, s ennek dacára valamennyi vonal, amit ceruzámmal húztam, valamiféle fantasztikus megfigyelés eredményeképpen pontosan olyan volt, mint a valóságban!

De a vázlat jobb oldalán egy sarok fehéren maradt... nem tudtam, mit is rajzoljak oda... Mintha valami nyugtalanul mozgott volna ott... Hirtelen feltűnt egy láb, egy ég felé fordított lábfej... A valószínűtlen póz ellenére akaratlanul, gondolkodás nélkül rajzoltam tovább. A lábfej lábszárban folytatódott... az erővel kifeszített lábszár fölött egy ruha szárnya lebegett... Kisvártatva sápadt, rendetlen, zilált hajú öregasszony tűnt fel, akit mind közelebb vonszoltak egy kút kávájához, s aki a torkát szorongató kézzel viaskodott…

Egy gyilkossági jelenetet rajzoltam le. A ceruza kihullott kezemből.

Megijedtem ettől az asszonytól, amint a legképtelenebb helyzetben dereka a kútkávának feszült, arca vonaglott a rémülettől, két kezével görcsösen kapaszkodott gyilkosa karjába... Nem mertem ránézni. De a férfit magát, a gyilkos kar gazdáját sehogyan sem láttam. Képtelen voltam megrajzolni.

„Fáradt vagyok, mondtam magamban, miközben homlokom verítékben fürdött, csupán az arc hiányzik már, ráérek holnap befejezni... Ez már semmiség.”

Újra lefeküdtem, egészen elrémülve a látomástól. Öt perc múlva mégis mélyen aludtam.

Másnap már korán reggel fent voltam. Épp felöltöztem, s hozzá akartam látni a félbehagyott munkához, amikor két rövid koppanás hallatszott az ajtón.

„Szabad!”

Az ajtó kitárult. A küszöbön megjelent egy már nem egészen fiatal férfi, magas és sovány, fekete ruhában. A jövevény egész arcában, egymáshoz közel ülő szemeiben, hatalmas sasorrában, s fölötte a széles, csontos homlokban volt valami könyörtelen. Kimérten üdvözölt.

– Christian Vénius úrhoz, a festőhöz van szerencsém? – kérdezte.

– Igen, uram, én vagyok.

Újból meghajolt:

– Frédéric Van Spreckdal báró!

Van Spreckdal, a gazdag műgyűjtő s egyben törvényszéki bíró megjelenése szegényes odúmban egészen felkavart. Nem tudtam megállni, hogy ne vessek titokban egy pillantást öreg, szúette bútoraimra, az átnedvesedett tapétákra, a poros padlóra. Megalázónak éreztem ennyi nyomorúságot... ám úgy tűnt, Van Spreckdalt nem érdeklik ezek a semmiségek, leült a kis asztalka mellé, és így folytatta:

– Vénius mester, azért jöttem, hogy...

Ekkor pillantása a befejezetlen vázlatra esett... s a megkezdett mondat félbeszakadt. Az ágy szélén ültem, s valami megmagyarázhatatlan szorongás dobogtatta meg a szívemet, hogy ez a fontos személyiség hirtelen ilyen különleges érdeklődést tanúsít egyik munkám iránt.

Egy pillanat múlva Van Spreckdal fölemelte a fejét:

– Ön készítette ezt a vázlatot? – kérdezte, és figyelmesen rám nézett.

– Igen, uram.

– Mennyibe kerül?

– Nem szoktam eladni a vázlataimat... Ez egy kép terve.

– Ó! – mondta, miközben hosszú, sárgás ujjaival fölvette a papirost.

Mellényzsebéből csíptetőt húzott elő, és csöndben tanulmányozni kezdte a rajzot.

A nap ekkor már ferdén besütött a szobába. Van Spreckdal egyetlen szót sem szólt, hatalmas orra ragadozó karomként görbült meg, vastag szemöldökét összehúzta, álla hegyesen előremeredt, hosszú, vékony arcát ezernyi ránc szántotta. A csend olyan mély volt, hogy tisztán hallottam egy pókhálóba akadt légy panaszos dongását.

– És mekkora lesz a kép, Vénius mester? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Háromszor négy láb.

– Az ára?

– Ötven arany.

Van Spreckdal visszatette a rajzot az asztalra, zsebéből hosszúkás, körte formájú, zöld selyemerszényt húzott elő, és kibontotta.

– Tessék az ötven arany! – mondta.

Elkábultam.

A báró felállt, elköszönt, s hallottam, hogy amint lefelé haladt, minden lépcsőfokon koppant egyet elefántcsont gombos sétapálcája. Mikor magam– hoz tértem meglepetésemből, eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem, s mint a villám, rohantam le az ötödik emeletről, de amint a kapuba értem, hiába néztem jobbra-balra, csak a kihalt utcát láttam.

„Nahát, milyen különös” – gondoltam...

S lihegve ismét felkapaszkodtam a lépcsőn.

 

II.

 

Van Spreckdal váratlan megjelenésétől egészen fölvillanyozódtam: „Tegnap – töprengtem magamban, miközben a napfényben csillogó pénzoszlopot szemléltem –‚ tegnap arra a bűnös elhatározásra jutottam, hogy elvágom saját torkomat néhány nyomorult fillér miatt, és tessék, ma az égből pottyant ölembe a szerencse... Minden bizonnyal jól tettem, hogy nem nyúltam a borotvámhoz, s ha legközelebb újra megkísértene az az ötlet, hogy végezzek magammal, gondom lesz rá, hogy a dolgot másnapra halasszam.”

E józan elmélkedés után leültem, hogy befejezzem a vázlatot; négy vonalat kellett még húznom ceruzámmal, hogy az egész készen legyen. De különösképpen csalódnom kellett. Képtelen voltam meghúzni ezt a négy vonalat; ihletem elhagyott, a képzelet homályából nem pattant M a titokzatos figura. Nekikezdtem, félig-meddig megrajzoltam, újrakezdtem; de körülbelül úgy illeszkedett a kép egészébe, mint ahogy egy Raffaello-alak mutatna a füstös lebujban egy Téniers-vásznon... A veríték hatalmas csöppekben ömlött rólam.

A leggyötrelmesebb pillanatban belépett Rap, dicséretes szokása szerint még csak nem is kopogott, szeme a pénzoszlopra meredt, majd rikácsoló hangon felkiáltott:

– No csak, no csak! Most aztán rajtakaptam. Még mindig azt mondja a festő úr, hogy nincs egy fityingje sem?!

Bütykös ujjai azzal a mohó reszketéssel nyúltak a pénz után, amely mindig elfogja a fösvényt, ha aranyat lát.

Néhány percig döbbenten álltam.

Hirtelen eszembe jutott az a sok-sok megaláztatás, melyekben e nyomorult miatt volt részem; kapzsi tekintete, szemérmetlen vigyorgása a végsőkig felbőszített. Egyetlen ugrással rávetettem magam, kitaszigáltam a szobából, bevágtam orra előtt az ajtót.

Mindez hipp-hopp, meglepetésszerű gyorsasággal ment végbe, mintha játékdobozból pattant volna km egy kis krampusz.

Kívül a vén uzsorás visítozott:

– A pénzem! Tolvaj! A pénzem!

A lakók kitódultak a folyosóra, egymást kérdezgették:

– De hát mi ez? Mi történt?

Kivágtam az ajtót, és hátulról úgy ülepen rúgtam Rap mestert, hogy legalább húsz lépcsőfokot gurult lefelé:

– Most már láthatják, hogy mi történt! – kiabáltam magamon kívül.

Aztán újra bezártam az ajtót, kétszer ráfordítottam a kulcsot, miközben szomszédaim nevetve köszöntötték a leérkező Rap urat. Kezemet dörzsölgettem elégedettségemben... A kaland visszaadta alkotókedvemet, újra elővettem munkámat s már épp be akartam fejezni a vázlatot, amikor szokatlan zajra lettem figyelmes.

Puskatus koppant a kövezeten... Kinéztem az ablakon, és három csendőrt vettem észre, amint karabélyukat lábuk mellé engedve, ferde, kétágú kalapban a bejáratot őrizték.

„– Csak nem tört el valamije ennek a nyomorult Rapnak?” – gondoltam rémülten, Lám, milyen különös is az emberi lélek: én, aki előző nap még el akartam vágni a torkomat, most beleborzongtam a gondolatba, hogy akár fel is akaszthatnak, ha Rap meghalt. A lépcsőház zavaros lármával telt meg..

Tompa léptek közeledtét, fegyvercsörömpölést, kurta szavakat hallottam. Egyszer csak valaki megpróbálta kinyitni az ajtómat. De zárva volt! Ekkor mindenfelől kiabálás hallatszott.

– A törvény nevében... kinyitni!

Reszketve fölálltam, lábaim összeakadtak…

– Kinyitni! – szólalt meg az előbbi hang.

Eszembe jutott, hogy a tetőn át kellene menekülnöm, de amikor kidugta fejemet a kis csapóablakon, megszédültem, és azonnal visszahúzódtam Egy pillanatra felvillantak az alsó ablakok, az üvegtáblák tükrei, a virágcserepek, redőnyök, rácsok. És lejjebb láttam a balkont, aztán még lejjebb a gázlámpát, az Arany Hordó szegecsekkel kivert cégérét; és legvégül a három csillogó bajonettet, arra várva, hogy lezuhanjak, s talpamon keresztül a tarkómig felnyársaljanak. A szemközti ház tetején kövér, vörös macska állt lesben egy kémény mögött, s a csiripelő, ereszcsatornában veszekedő verebek csapatát figyelte.

El sem tudjuk képzelni, milyen tisztán, erőteljesen, gyorsan és tökéletesen képes látni a félelem hatására az emberi szem.

Ekkor elhangzott a harmadik felszólítás:

– Kinyitni vagy betörjük az ajtót!

Látván, hogy úgysem tudok menekülni, az ajtóhoz tántorogtam, és kinyitottam. Abban a pillanatban két kéz ragadta meg a galléromat. Egy kis köpcös emberke, akiből dőlt a borszag, így szólt:

– Letartóztatom!

Állig begombolt palackzöld kabátot, kürtőkalapot viselt... Hatalmas, barna pofaszakálla volt...‚ minden ujján gyűrű csillogott, és Passauf névre hallgatott...

Ő volt a rendőrfőnök.

Kívülről öt buldogfej meredt rám lapos sapkában, pisztoly csövére emlékeztető orral, hegyes állkapoccsal.

– Mit óhajt? – kérdeztem Passauftól.

– Velem jön! – kiáltotta, és utasítására egyik embere megragadott. Sem élő, sem holt nem voltam, amint magával cipelt, miközben a többiek fenekestül felforgatták szobámat.

Hónom alá nyúlva lerángattak, mint egy végét járó tüdőbajost, hajam homlokomba lógott, minden lépésnél megbotlottam.

Belöktek egy fiákerbe két marcona alak közé, akik jóindulatúan megmutatták bőrszíjjal csuklójukhoz erősített ólmosbotjukat... aztán a kocsi elrobogott. Hallottam, amint a város összes utcagyereke mögöttünk fut.

– De hát mit követtem el? – kérdeztem egyik őrzőmtől. Ez furcsa mosollyal nézett társára és így szólt: „Hallod, Hans?... még azt kérdi, hogy mit követett el!” Mosolyától minden csepp vérem megfagyott.

Nemsokára sötét árnyék vonta körül a kocsit, boltív verte vissza a lovak patáinak zaját. A Raspelhausban voltunk... Itt aztán el lehet mondani:

 

E barlangba

Nagyon könnyű bejutni, De annál nehezebb kikerülni innen.

 

Helyzetem nem volt rózsásnak mondható: Rap karmaiból egy zárkába kerültem, ahonnét csak igen ritkán szabadulnak ki a magamfajta szegény ördögök.

Hatalmas, árnyékos udvarok, kürtős ablakok sora, mint a kórházakban, sehol egy fűszál vagy borostyánfüzér, még egy szélkakas sem látszott a távolban… ez volt új szálláshelyem. A hajamat téptem kétségbeesésemben. A csendőrök és a foglár átmenetileg egy őrszobába vezettek.

A foglárt, ha jól emlékszem, Kasper Schlüsselnek hívták; szürke vászonsapkájában, foga közé szorított pipával, övében kulcscsomóval mintha a karib bagolyisten lett volna. Hatalmas aranyszínű szeme az éjszakában is látott, orra egyenes vonal, nyaka eltűnt vállai között.

Schlüssel egykedvűen zárta rám az ajtót, mint amikor harisnyákat pakolunk el egy szekrénybe, és közben egészen máson jár az eszünk. Kezemet összefontam a hátamon, fejemet lehajtottam, és így maradtam egy helyben vagy tíz percen keresztül. Eközben elmélkedtem: – Rap zuhanása alatt azt kiabálta: „Meggyilkolnak!” De nem említett nevet... Azt fogom mondani, hogy a szomszédom volt, az öreg látszerész: akkor őt akasztják fel helyettem.

Ettől a gondolattól megkönnyebbülten felsóhajtottam. Szemügyre vettem börtönömet. Nemrégiben meszelhették újból fehérre, falait még nem firkálták össze, csupán az egyik sarokba rajzolt az elődöm egy hevenyészett bitófát

A fény egy körülbelül kilenc-tíz láb magasságban lévő kicsiny, kerek ablakon át hatolt be; a bútorzat egy szalmazsákból és egy dézsából állott. Leültem a szalmára, térdemet átkulcsoltam, végtelen csüggedés vett rajtam erőt... Mindenbe belefáradtam; de hirtelen eszembe jutott, hogy Rap a halála előtti pillanatban kimondhatta a nevemet, s ettől elzsibbadt a lábam, levegő után kapkodva felugrottam, mintha máris a kenderkötél szorította volna össze torkomat.

Szinte ugyanebben a pillanatban hallottam, hogy Schlüssel közeleg a folyosón; kinyitotta zárkámat, és felszólított, hogy kövessem, A két ólmosbot még mindig nála volt, de elszántan mentem utána,

Hosszú, zárt folyosón haladtunk keresztül, melyet egymástól egyforma távolságra lévő belső ablakok világítottak meg. Az egyik rács mögött megpillantottam a híres Jic-Jackot, aki másnapi kivégzésére várt. Kényszerzubbonyt viselt, rekedtes hangon énekelt:

„Én vagyok a király e hegyekben!”

Amikor meglátott, elkiáltotta magát:

– Hé cimbora, a jobbomon van még egy hely!

Lúdbőrös lett a hátam, ahogyan a két csendőr és a bagolyistenre emlékeztető foglár egymásra nevetett.

 

III.

 

Schlüssel egy magas, homályos terembe taszigált, amelyben, félkörívben padsorokat helyeztek el. A kihalt terem látványa, a két hatalmas, rácsos ablak, a megbarnult tölgyfa Krisztus, amint karjait széttárja, s fejét fájdalmasan vállára hajtja, különös, áhítattal vegyes félelemmel töltött el. Mindez megfelelt akkori helyzetemnek.

A hamis vádról szóló elképzeléseim szertefoszlottak, ajkaim imát mormoltak.

Hosszú ideje nem imádkoztam, de a bajban mindig visszatalálunk az alázatosság útjára... Hisz oly esendő az ember!

Szemben velem egy emelvényen két alak ült háttal a fénynek, arcuk árnyékban maradt. Mégis felismertem Van Spreckdalt sasra emlékeztető arcéléről, melyre ráhullott egy sápadt fénysugár az üvegen át. A másik személy kövérkés volt, arca telt, gömbölyű, karja rövid, és ugyanúr bírói talárt viselt, mint Van Spreckdal.

Az emelvény alatt ült Conrad, az írnok, alacsony asztalkán jegyezgetett, lúdtollával fülcimpáját csiklandozta. Amikor beléptem, felállt, és kíváncsian szemügyre vett.

Leültettek, és Van Spreckdal emelt hangon így szólt:

– Christian Vénius, hol szerezte ezt a rajzot?

Felmutatta a vázlatot, melyen az éjszaka dolgoztam, s amely már az övé volt. A kezembe adták... Miután megvizsgáltam, válaszoltam:

– Én készítettem.

Sokáig csend volt. Conrad lejegyezte válaszomat Hallottam tollának sercegését a papiroson, S közben azt gondoltam: „Vajon mit jelenthet ez a kérdés? Az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy Rapot hátsón rúgtam.” Van Spreckdal folytatta:

– Tehát ön készítette. És mi a rajz tárgya?

– Csak a képzelet játéka.

– Nem másolta valahonnét ezeket a részleteket?

– Nem uram, mindent én magam találtam ki.

– Christian vádlott – mondta a bíró szigorúan –‚ felszólítom, hogy gondolkodjék. És ne hazudjon!

Elvörösödtem, és indulatosan kiáltottam:

– Az igazat mondtam,

– Írnok, – jegyezze intett Van Spreckdal.

A toll újból sercegett.

– És ez a nő – folytatta a bíró –‚ ez a nő, akit meggyilkolnak a kút mellett. ‘. ezt is ön találta ki?

– Természetesen.

– Soha nem látta?

– Soha.

Van Spreckdal méltatlankodva felállt; aztán visszaült, és társával suttogva váltott néhány szót.

Az ablak világos hátteréből kiváló két fekete arcél, a mögöttem álló három férfi... a terem csöndje... mindez együtt megborzongatott.

„Mit akarhatnak tőlem? Mit követtem el?” – motyogtam.

Van Spreckdal egyszer csak így szólt őreimhez:

– Vezessék vissza a rabot a kocsihoz; a Metzer-strasséra megyünk.

Aztán hozzám fordult:

– Christian Vénius – kiáltotta –‚ nyomorult helyzetben van... Szálljon magába és jusson eszébe, hogy ha az emberi igazságszolgáltatás hajthatatlan is... Isten irgalmas lehet önhöz... Ha bevallja bűnét, elnyerheti az irgalmát!

Elkábultam e szavak hallatán, mintha kalapáccsal vertek volna fejbe... Széttártam karomat, hátratántorodtam és felkiáltottam:

– Ó! Milyen borzalmas álom!

Elájultam.

Mikor magamhoz tértem, a kocsi lassan haladt az utcán: egy másik ment előttünk. A két biztonsági őr még mindig ott volt. Menet közben az egyik dohánnyal kínálta társát; én gépiesen a szelence felé nyúltam, mire ő gyorsan elkapta a dobozt.

A szégyentől elpirultam, elfordítottam a fejem, hogy elrejtsem zavaromat.

– Ha kinéz – mondta az az ember, akinél a dohányszelence volt –‚ kénytelenek leszünk megbilincselni.

– Vinne el az ördög, nyomorult gazember! – gondoltam. Ekkor a kocsi megállt, s egyikük leszállt, míg a másik galléromnál fogva megmarkolt; aztán látva, hogy a másik már készen áll, durván kitaszigált.

Ez a vég nélküli óvatosság, ahogy személyemet őrizték, semmi jóval nem kecsegtetett, de még nem fogtam fel igazán a rám nehezedő vád súlyosságát, amikor egy rettentő körülmény felnyitotta szememet, és a teljes reménytelenségbe döntött.

Alacsonyan fekvő kapubejáróba tuszkoltak, a kövezet töredezett és egyenetlen volt; sárgás, bűzös szagot árasztó víz folydogált a fal mentén. Mentem középen a sötétben, a két férfi mögöttem. Távolabb egy belső udvar halvány fénye látszott.

Ahogy mentünk előre, mindjobban elfogott a rettegés. Nem volt ez természetes érzés: marcangoló aggodalom volt, rendellenes, mint valami rémálom. Minden lépésnél ösztönösen visszahőköltem.

– Gyerünk már! – kiáltott az egyik csendőr, és vállon ragadott. – Igyekezzen!

De mekkora volt megdöbbenésem, amikor a folyosó végén megláttam azt az udvart, amelyet a múlt éjszaka rajzoltam le: a kampókat a falakon, az ócskavashalmot, a kalickát a tyúkokkal és a nyúlketrecet... Egyetlen apró nyílás, lent vagy a magasban, egyetlen repedt üvegablak, a legkisebb részlet sem hiányzott!

Megbénított a felismerés.

A kút mellett állt a két bíró, Van Spreckdal és Richter. Lábuk előtt a földön ott feküdt az idős asszony, haja kibomlott... arca elkékült... szemei ijesztően kitágultak... nyelve kilógott a fogai közül.

Rettenetes látvány volt!

– Nos – mondta Van Spreckdal ünnepélyesen –‚ óhajt valamit mondani?

Nem válaszoltam.

– Beismeri hát, hogy ezt a nőt, Thérésa Beckert ön bedobta ebbe a kútba, miután megfojtotta és ellopta a pénzét?

– Nem – kiáltottam –‚ nem! Nem ismerem ezt az asszonyt, sosem láttam. Ó Istenem, könyörülj rajtam!

– Elég volt – felelte szárazon.

Egy szót sem szólt többé, társával sietve távozott.

Az őrök azt hitték, hogy meg kell bilincselniük. Visszavittek a Raspelhausba, a legmélyebb döbbenet állapotában. Már azt sem tudtam, mit gondoljak... elmém összezavarodott; azon töprengtem, vajon nem én gyilkoltam-e meg az öregasszonyt!

Őrzőim szemében már elítélt voltam.

Nem mesélem el annak az éjszakának gyötrelmeit, amelyet a Raspelhausban töltöttem; csak ültem a szalmacsomón, szemben velem a szűk kis ablak, távolban a bitófa, s az őrjárat kiabálását hallottam a csöndben:

„Nürnberg lakói, térjetek nyugovóra! Az Úr vigyáz rátok! Egyet ütött már az óra!... Kettőt ütött már az óra!... Hármat ütött már az óra!”

Bárki elképzelheti, milyen volt ez az éjszaka. Hiába a mondás, hogy jobb ártatlanul felakasztatni, mint bűnösen... Talán a lélek számára jobb, de a test nem tesz különbséget, sőt, tiltakozik, átkozza a sorsot, menekülni akar, mivel jól tudja, hogy a kötél véget vet földi pályafutásának. Vegyük még hozzá a sajnálkozást, hogy nem élvezte eléggé az életet, hogy hallgatott a lélekre, amely önmegtartóztatásra tanította.

„Ó, ha tudtam volna! – kiált fel a test –‚ nem tartottál volna pórázon fellengzős szavaiddal, Szép mondataiddal, magas röptű ítéleteiddel!... Nem hitegethettél volna csábító ígéreteiddel... Kihasználtam volna a soha vissza nem térő alkalmakat… Most már késő! Azt mondtad, uralkodj a szenvedélyeiden! Hát uralkodtam... És mire mentem vele... mindjárt felakasztanak, téged pedig majd felsőbbrendű, beletörődő léleknek neveznek, aki az igazságszolgáltatás tévedésének áldozata lett... Rólam említést sem fognak tenni!”

Ezek voltak nyomorúságos testem gondolatai.

Felkelt a nap... előbb sápadt, bizonytalan fénnyel nézett be a kicsiny ablakon… az egymást keresztező rácsokon át... majd egyre erősebben világította meg a szoba mélyét. Kint ébredezni kezdett az utca, piac napja volt, péntek. Hallottam az elhaladó zöldségeskocsikat, a puttonyaikat cipelő jóravaló parasztokat. Néhány tyúkketrecből kotkodácsolás hallatszott, a tejesasszonyok egymással beszélgettek. Kinyílt a szemközti csarnok... kipakoltak az asztalokra.

Aztán reggel lett, s az egyre sokasodó tömeg zajából, a háziasszonyok jövés-menéséből, amint kosárral karjukon összegyűltek, fecsegtek és alkudoztak, arra következtettem, hogy reggel nyolc óra lehet.

A fénnyel együtt a higgadtságom is visszatért kissé. Sötét gondolataim egy része szertefoszlott, s kedvem támadt megnézni, mi is történik odakünn.

Előttem már más rabok is felmászhattak a kis ablakhoz, lyukakat véstek a falba, hogy könnyebben felkapaszkodjanak... én is felkúsztam, s amikor összehúztam magam és lehajtottam a fejemet, elhelyezkedvén a kerek ablaknyílásban, elém tárult a tömeg, az élet, a mozgás... és a könnyek végigfolytak az arcomon. Már nem gondoltam öngyilkosságra... úgy éreztem, mindenáron, az utolsó leheletemig ragaszkodom az élethez.

„Ó! gondoltam – milyen gyönyörűség is élni!... Nem baj, ha talicskát kell húznom, ha vasgolyót kötnek a lábamra... Mit számit! Csak élhessek!...”

Az egész ódon csarnokot nagyszerűen beláthattam gyertyakoppantóhoz hasonló, vaskos oszlopokon nyugvó tetejével együtt. Öregasszonyok ültek zöldségesládáik, tyúkketreceik, tojással teli kosaraik előtt; mögöttük sárgás arcú zsidók árulták ócskaságaikat, a hentesek feltűrt ingujjban vágták fel tőkéiken a húst; a falusiak tarkójukon hátratolt, széles posztókalapban komótosan és ünnepélyesen dőltek hátra magyalfa botjukra támaszkodva, s kényelmesen szívták pipájukat... És tolongás, a tömeg morajlása... rikácsoló, kiabáló, mély, magas, nyers szavak... kifejező mozdulatok... szokatlan testtartások, melyek messziről elárulják a beszélgetés kimenetelét, és oly híven megmutatják az illető személyiséget... egyszóval mindez megragadt figyelmemet, és szomorú helyzetem ellenére örömmel töltött el, hogy még életben vagyok.

De ahogy így nézelődtem, elhaladt előttem egy ember, egy hentes, háta meggörnyedt, vállán egy negyed ökör hatalmas darabját cipelte, karja mezítelen volt, könyöke fölfelé meredt, feje lecsüngött... Mint Salvatore Szikamber férfit ábrázoló képén, ennek is lobogó haja rejtette el arcát, mégis, ahogy megpillantottam, összerezzentem...

„Ez ő!” – hasított belém.

A vér hatalmas lökéssel tódult a szívembe... Leereszkedtem az ablakból, egész testemben reszkettem, vonagló arcomat sápadtság öntötte cl. elfullad hangon dadogtam:

„Ez ő! itt van... itt, és én vezeklek halállal az ő bűne miatt... Ó, Istenem!... Mit tegyek?... Mit tegyek?...”

Hirtelen mintha égből jövő sugallat lett volna, átcikázott az agyamon egy gondolat... Ruhám zsebébe nyúltam!... benne volt a doboz rajzszereimmel.

A falhoz rohantam, és őrült gyorsasággal elkezdtem rajzolni a gyilkossági jelenetet. Nem volt már semmi bizonytalankodás, semmi sikertelen próbálkozás. Már ismertem a férfit... Láttam… Ott állt előttem.

Tíz órakor bejött zárkámba a foglár. Bagolyszerű közömbösségét csodálkozás váltotta fel.

– Lehetséges volna? – tört ki belőle, amint megállt a küszöbön.

– Menjen és keresse meg a vizsgálóbíró urakat – mondtam, miközben egyre nagyobb lendülettel dolgoztam tovább.

Schlüssel így folytatta:

– Várják önt a kihallgatóteremben.

– Fontos dolgokat akarok megmagyarázni – kiáltottam fel, és az utolsó vonalat húztam a titokzatos személy alakján.

Egészen élethű volt, félelmetes látvány. Így szemből az arca, melyet félig eltakart a fal, rendkívül erőteljesen vált ki a fehér háttérből.

A börtönőr kiment.

Pár perccel később megjelent a két bíró. Kővé dermedtek.

Kinyújtottam a kezem, és minden ízemben reszketve így szóltam:

– Íme, a gyilkos!

Néhány pillanatig csönd volt, aztán Van Spreckdal megkérdezte:

–A neve?

– Nem tudom... de most éppen a csarnokban van... Húst vág, a harmadik tőkénél, balra, a Darabontok utcája felőli bejáratnál.

– Mi a véleménye? – kérdezte kollégája felé hajolva.

– Meg kell keresni ezt az embert – felelte a másik határozottan.

A folyosón várakozó néhány őr teljesítette a parancsot. A bírák csak álltak ott, még mindig a vázlatot tanulmányozták. Szinte megsemmisülten rogytam le a szalmára, fejem előrecsuklott térdeim közé.

Nemsokára lépések zaja hallatszott távolabbról, az árkádok felől. Azok, akik soha nem vártak a szabadulás órájára, és soha nem számolták az évszázadoknak tűnő perceket... azok, akik nem ismerik a várakozással járó megrázó érzéseket, a félelmet, a reménységet, a kételyt... azok nem is érthetik, micsoda belső feszültség kerített hatalmába abban a pillanatban. Ezer közül is felismertem volna a gyilkos lépteit, amint az őrök között halad. Közeledtek. A bírák maguk is meg voltak döbbenve... Fölemeltem a fejem, szívemet mintha vasmarok szorította volna, mereven az ajtóra szegeztem tekintetemet. És az ajtó kinyílt... A férfi belépett... A vér arcába szökött, összeszorította állkapcsait, s ettől megfeszültek izmai egészen a füle tövéig, farkaséra emlékeztető apró, nyugtalan és vad szemei vörösessárga tűzben lobogtak a vastag szemöldök alatt.

Van Spreckdal egyetlen szó nélkül mutatta a rajzot.

Ahogy megpillantotta, ez a vérvörös, széles vállú ember elsápadt... majd oly üvöltésben tört ki, hogy mindnyájan megdermedtünk a félelemtől, széttárta hatalmas karjait, hátraugrott, hogy feldöntse az őröket. A folyosón irtóztató küzdelem folyt; csak a hentes lihegését lehetett hallani, tompa szitkozódást, rövid szavakat, valamint az őrök lábának koppanását a kövezeten…

Hosszú percekig tartott mindez.

Végre visszajött a gyilkos, fejét leszegte, szeme vérbe borult, keze összekötözve a hátán. Újból a gyilkosságot ábrázoló képet bámulta... úgy tűnt, gondolkodik, majd halkan, mintha magában beszélne, így szólt:

– Ugyan ki láthatott meg éjfélkor?

– Megmenekültem!!!...

 

***

 

Sok év telt már el e rettenetes kaland óta. Istennek hála, már nem rajzolok árnyképeket, polgármestereket sem festek. A munkának és a kitartásnak köszönhetően felragyogott rám a nap, s becsülettel megkeresem a kenyeremet műalkotások készítésével, ami véleményem szerint minden igazi művész egyetlen célja. De az éjszakai vázlat emléke örökre bennem maradt. Néha a munka kellős közepén visszagondolok rá. Olyankor leteszem a palettát, s hosszú órákon át elmélázom.

Hogyan is történhetett, hogy egy számomra ismeretlen férfi által elkövetett bűntény... egy olyan házban, melyet soha nem láttam... hogy megelevenedett ceruzám alatt, a legapróbb részletekig...

Véletlen volt? Nem! Egyébként is mi a véletlen, ha nem egy számunkra ismeretlen ok következménye?

Schillernek lett volna igaza, amikor így írt: „A halhatatlan léleknek semmi köze az anyag gyöngeségéhez; miközben a test alszik, a lélek kiterjeszti sugaras szárnyait és elszáll, isten tudja, hová!... Hogy mit is tesz ilyenkor... senki sem tudná megmondani... de az ihlet néha leleplezi éjszakai zarándokútjainak titkát.”

Ki tudja? A természet valósága vakmerőbb... mint... mint az emberi képzelet látomásai!

 

Maár Judit fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre