Kint az éjszaka hideg és nedves volt, de a Lakesnam Villa aprócska társalgójában a függönyöket behúzták, a tűz pedig fényesen világított. Apa és fia sakkoztak, az előbbi, aki ötletszerű, radikális csereáldozatokkal kombináló taktikájával királyát éles és fölösleges veszélyeknek tette ki, melyekhez ráadásként provokatív megjegyzésekkel járult hozzá a tűz mellett békésen kötögető fehérhajú hölgy.

– Hallgasd a szelet! – szólalt meg Mr. White, aki, amikor már túl késő volt, végzetes hibát vett észre, s így próbálta finoman fia figyelmét e tényről elterelni.

– Hallgatom – felelt ez utóbbi, kíméletlenül pásztázva a táblát, miközben kezét kinyújtotta. – Sakk.

– Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ma este el fog jönni – szólalt meg az apa, miközben keze megállt a sakktábla fölött.

– Matt – válaszolta a fiú.

– Ez a legrosszabb ebben a dologban, hogy ilyen távol lakunk, – kiáltott fel Mr. White, hirtelen és személyétől nem várható durvasággal –; ilyen latyakos, állati, elérhetetlen helyen élni, ez a legrosszabb. Az ösvény már szinte mocsár, az út pedig olyan, mint a megáradt patak. Nem tudom, a népek hogy vélekednek erről. Úgy gondolom, nem érdekli őket, hiszen csak két ház van erre az út mentén.

– Ne vedd a szívedre, drágám – szólt közbe a felesége megnyugtatóan –, legközelebb talán te nyersz.

Mr. White élesen felnézett, épp jókor, hogy elkapja, amint anya és fia sokat sejtetően összepillant. A szavak elhalkultak az ajkain, és egy bűnös vigyort rejtett el vékony, szürke szakálla mögé.

– Ez ő lesz – jelentette ki Herbert White, amikor a kapu hangosan becsapódott és az ajtó irányából nehéz léptek hallatszottak.

Az idős férfi vendégszerető sietséggel emelkedett és távozott a szobából, a nyitott ajtónál hallották, amint részvétet nyilvánít a frissen érkezőnek. Az újonnan érkező pedig ugyancsak sajnálta önmagát, úgy hogy Mrs. White is megszólalt – Ugyan! Ugyan! – és finoman köhögött, mikor a férje a szobába lépett. Egy magas, testes, gombszemű, veresképű ember követte.

– Morris törzsőrmester – mutatkozott be.

A törzsőrmester kezet rázott, és elfoglalta a felkínált karosszéket a tűz mellett, elégedetten nézelődött, míg vendéglátója whiskyvel és poharakkal meg nem fordult, majd egy aprócska, rézből készült kannát helyezett a tűz fölé.

A harmadik üvegnél a szemei fényesebbek lettek, és elkezdett beszélni, a család pedig tiszteletteljes érdeklődéssel figyelt a messziről jött látogató szavaira, ahogy elrendezgette széles vállait a fotelben és távoli színhelyekről, bátor tettekről, háborúkról, járványokról és idegen nemzetekről mesélt.

– Huszonegy éve történt – jegyezte meg Mr. White, felesége és fia felé biccentve –, hogy elment, távozását pedig ifjúkori botlásként kezeltük. Nézzél rá most.

– Nem változott túl sokat – udvariaskodott Mrs. White. – Szeretnék Indiába menni magam is, épp csak körbenézni egy kicsit, hiszen tudod.

– Higgye el, jobb önnek itt, ahol most van – felelte fejét ingatva a törzsőrmester. Letette az üres üveget, majd lágyan sóhajtva újra megrázta a fejét.

– Látnom kéne azokat az öreg templomokat és fakirokat és zsonglőröket – folytatta az öregember. – Mi volt az, amit elkezdtél egy majom mancsáról vagy valamiről a minap elmesélni nekem, Morris?

– Semmi – sietett a válasszal a katona. – Legalábbis, nincs semmi érdemleges.

– Majom mancsa? – ismételte Mrs. White furcsállva a hallott kifejezést.

– Igen, de csak egy darabkája, az, amellyel varázserőt idézhetünk meg, talán – folytatta fesztelenül a törzsőrmester.

Három hallgatója türelmetlenül várt a folytatásra. A látogató szórakozottan emelte a már korábban megüresedett poharat ajkaihoz, majd újra letette. A házigazda újra töltött neki.

– Nézze meg ezt – szólt a törzsőrmester, zsebében motoszkálva –, ez itt csak egy közönséges mumifikált mancsocska.

Előhúzott valamit a zsebéből és a kérdező felé nyújtotta. Mrs. White fintorogva lépett hátra, ám fia a kezébe vette és különös kíváncsisággal vizsgálta.

– És mi olyan különleges ebben? – érdeklődött Mr. White, miközben átvette fiától a tárgyat, megvizsgálta és az asztal lapjára helyezte.

– Egy vén fakír mágikus erővel ruházta fel – állította a törzsőrmester – egy valódi szent ember. Meg akarta mutatni, hogy az emberi sorsok milyen törvények szerint alakulnak, és hogy azokra, akik megsértik ezeket a törvényeket, milyen sors vár. Olyan erővel látta el, mely által három különböző ember három kívánságát képes teljesíteni.

Határozott, komoly magyarázatának némileg ellentmondott hallgatóinak könnyed nevetése.

– Rendben van, de önnek nem jutott három, uram? – kérdezte Herbert White pimaszul. A katona olyan tisztelettel bánt a legénnyel, ahogyan a meglett ember bánik a szemtelen ifjúval.

– Jutott – mondta nyugodtan és foltos arca elsápadt.

– És önnek valóban teljesültek a kívánságai? – kérdezte Mrs. White.

– Igen – válaszolt a törzsőrmester, és pohara csikorgott erős fogai alatt.

– És kívánt már valaki más is ettől a mancstól? – érdeklődött az idős hölgy.

– Az első embernek mindhárom kívánsága teljesült, valóban – válaszolta. – Nem tudom mit kívánt első kettőre, de harmadjára halált kívánt magának. Így jutottam én ehhez a mancshoz.

Olyan síri hangon szólt, hogy a csoport egy pillanat alatt elcsendesedett.

– Ha már elhasználtad a három kívánságot, akkor most már értéktelen, Morris – szólalt meg végül az öregember. – Minek tartogatod mégis?

A katona a fejét rázta.

– A különlegessége miatt, gondolom – felelte lassan. – Időnként voltak olyan gondolataim, hogy pénzzé teszem, de nem hiszem, hogy sort kerítek rá. Már így is éppen elég bajt okozott. Azon kívül pedig az emberek úgysem veszik meg. Azt gondolják, hogy csak mese az egész, azok viszont, akik valamire használni akarják, először ki szeretnék próbálni és csak utólag fizetni.

– Ha lenne másik három kívánságod – mondta a öregember, s élesen nézett a másik szemei közé – kívánnál?

– Nem tudom – mondta a másik. – Nem tudom.

Felvette a mancsot, hüvelyk és mutatóujja között lóbálva, majd hirtelen a tűzre dobta. White könnyű kiáltással hajolt le érte és kikapta mielőtt még megperzselődött volna.

– Jobb lenne elégetni – szólalt meg a katona ünnepélyesen.

– Ha nem kell neked, Morris – mondta az öregember –, add nekem.

– Nem adom – válaszolta a barátja makacsul. – Inkább tűzre hajítom. Ha megtartod, nem hibáztathatsz a következményekért. Dobd tűzre, minden józan ember ezt tenné.

A másik azonban a fejét rázta, és közelről vizsgálgatta új szerzeményét.

– Hogyan működik? – kérdezte.

– Fogd a jobb kezedbe és kívánj valamit hangosan – mondta a törzsőrmester –, de figyelmeztetlek, hogy következményekkel jár.

– Hangok, mint az Ezeregy éjszakában – szólalt meg Mrs. White, miközben felállt, hogy előkészítse a vacsorát. – Nem kéne négy pár kezet kívánnod nekem?

Férje kihúzta zsebéből a talizmánt és ekkor mindhárman harsogó nevetésben törtek ki, miközben a törzsőrmester riadt kifejezéssel az arcán megragadta a karját.

– Ha mindenképpen kívánnod kell – mondta mogorván –, akkor kívánj valami értelmeset.

Mr. White a zsebébe rejtette szerzeményét, és a székeket az asztal köré rendezte, majd barátját az asztalhoz invitálta. Vacsora közben szinte elfelejtődött a mancsocska, utána pedig mindhárman elbűvölve figyelték a katona beszámolójának második részét az indiai kalandokról.

– Ha a történetben a majom mancsáról nincs több igazság, mint azokban, amiket mesélt nekünk – mondta Herbert, amikor bezárta az ajtót vendégük mögött, aki indult, hogy még időben elérje az utolsó vonatot –, akkor nem fogunk sok bajt okozni vele.

– Nem kéne adnod érte valamit, Apus? – érdeklődött Mrs. White, szorosan férje mellé húzódva.

– Valami apróságot – mondta közömbös hangon. – Nekem igazán nem kellett, de úgy adódott, hogy nekem adta. Ráadásul később pedig erősködött, hogy dobjam el.

– Elképzelhető – szólalt meg Herbert, megjátszott borzongással. – Talán akkor gazdagok, és híresek, és boldogok lennénk. Kívánd, hogy császár lehess, Apus, kezdetnek; akkor majd megpapucs alá.

S már inalt is az asztal körül, nyomában pedig a megrágalmazott Mrs. White egy karosszékvédő kézimunkával felfegyverkezve.

Mr. White kivette a zsebéből a mancsot, és kétkedve vizsgálgatta.

– Nem tudom, mit is kívánhatnék, ez az igazság. – mondta lassan. – Úgy tűnik nekem, mindenem meg van, amit csak szeretnék.

– Te már akkor egészen boldog lennél, ha egyszer végre kitakarítanád a házat, nem így van? – szólt Herbert, kezét apja vállára helyezve. – Rendben van, akkor kívánj kétszáz fontot; ennyit igazán megtehetsz.

Apja, saját hiszékenységén szégyenlősen mosolyogva felemelte a talizmánt, míg fia komoly tekintettel kereste anyja pillantását és kacsintott össze vele, majd a zongora mellett ülve lejátszott néhány hatásos akkordot.

– Kétszáz fontot szeretnék – mondta a öregember tisztán.

Finom zengés szállt fel zongorából e szavakat üdvözölve, majd a piano hangját az öregember borzongó kiáltása szakította félbe. Felesége és fia odaszaladt hozzá.

– Megmozdult – visította, undorral pillantva a padlón fekvő tárgyra. – Amikor kívántam, úgy tekergett a kezemben, mint egy kígyó.

– Igen, de nem látok pénzt – szólt a fia, ahogy az ágyról visszahelyezte az asztalra –, és fogadni mernék, hogy soha nem is látok.

– Ó, igen ez csak a képzeleted lehetett, Apus – kontrázott a felesége is, nyugtalanságára válaszul.

Ő erre a fejét rázta.

– Rá se ránts; hiszen semmi kár nem ért bennünket, bár ez a dolog ugyancsak megijesztett.

Újra csak a tűz körül ültek mindannyian, mígnem a két férfi befejezte a pipázást. Odakint a szél vadabbul süvöltött, mint bármikor korábban, és az öregember idegesen rezzent össze, amikor egy emeleti ajtó becsapódott. Szokatlan és lehangoló csend hagyott érezhető nyomot mindhármukon, majd végül az idős házaspár felállt, hogy elinduljon lefeküdni.

– Már várom, hogy kötegnyi pénzt találj egy jó nagy táskában az ágyad közepén – jelentette ki Herbert, mikor jó éjt kívánt szüleinek –, és valami szörnyűség lapul fenn a ruhásszekrény tetején és téged figyel, amint zsebre vágod azt az ebül szerzett jószágot.

A következő reggel télies napfénye ragyogott keresztül az étkezőn, reggeli közben pedig Herbert közös félelmeiken mulatott. A szoba levegője olyan hétköznapi frissességet árasztott, amilyennek az előző éjjel igencsak hiján volt, és a piszkos, összezsugorodott mancsocska pedig gondatlanul a tálalóasztalra volt ejtve, ez pedig nem jelentett túlzott bizalmat a tárgy különös tulajdonságát illetően.

– Úgy vélem, minden öreg katona egyforma – állapította meg Mrs. White. – Az ötlet, hogy ilyen ostobasággal vonják magukra a figyelmet! Méghogy teljesültek volna a kívánságai? Piha! És ha teljesülnének is, miként tudna kétszáz font kárt okozni neked, Apus?

– Talán ha az égből a fejére pottyanna – találgatott a jópofa Herbert.

– Morris úgy mondta, hogy természetes módon történnek a dolgok – válaszolta az apja –, tehát ha teljesíthető, amit kívántál, akkor úgy teljesül, mintha a véletlen műve lenne.

– Hát jól van, csak nehogy belefulladjatok a pénzbe, mielőtt hazaérek – sóhajtott Herbert amikor felállt az asztaltól. – Attól félek, eluralkodik majd rajtad a kapzsiság, és meg kell, hogy tagadjunk téged, Apus.

Anyja nevetett, és követte fiát az ajtóig, majd szemével követte, ahogy az lefelé halad az úton, utána pedig visszatért a reggelizőasztalhoz, igazán boldoggá tette férje hiszékenységének következménye. Ám mindez nem akadályozta meg abban, hogy rohanjon az ajtóhoz a postás kopogására, sem abban, hogy egyszerűen kijelentse később, hogy a törzsőrmestert részegeskedése miatt nyugdíjazták, amikor rájött, hogy mindössze egy szabó számlát hozott a postás.

– Herbert egyre furcsább az utóbbi időben, szólok is neki, majd ha hazajön – mondta, amikor leültek vacsorázni.

– Egyetértek – válaszolt Mr. White, némi sört öntve magának; – de mindezek dacára, az a dolog csakugyan úgy mozgott kezemben; hogy káromkodnom kell.

– Te csak azt gondolod, hogy így történt – csillapította az öreg hölgy.

– Mondom, hogy így történt – válaszolta a másik. – Nem pusztán gondolat volt ez; én csak…

– Mi a baj?

Felesége nem válaszolt. Egy férfire figyelt, aki a ház előtt téblábolt, bizonytalan módon tekintgetve a ház felé, mint aki képtelen eldönteni, vajon bemenjen–e. A kétszáz fonttal társítva feltűnt neki az idegen jól öltözöttsége és a fején viselt csillogó újdonság: egy selyemkalap. Háromszor is megállt a kapunál és sétált tovább. Negyedszerre kezével a kapuba kapaszkodott, majd hirtelen elhatározással belépett a kerti ösvényre. Mrs. White ugyanebben a pillanatban kezeit a háta mögé tette, és erőltetett sietséggel kötötte ki a masnit kötényén, majd székének háttámlájára hajtotta. A szobába vezette az idegent, aki erőltetett nyugalommal próbálta zavarát palástolni. Lopva tekintett Mrs. White–re, és mintegy gondolataiba merülve hallgatta, ahogy az idős hölgy mentegetőzik a szobában fellelhető rendetlenség, és férje öltözete miatt, melyet általában a kerti munkákhoz szokott használni. A hölgy olyan türelmesen várt, amennyire csak a helyzet megengedte, ám vendége csak nem akart megszólalni.

– Én – engem küldtek – szólalt meg végül, majd lehajolt és egy szövetdarabkát szedett le a nadrágjáról. – A Maw és Meggins Társaságtól jöttem.

Az idős hölgy szólalt meg először.

– Történt talán valami? – kérdezte lélekszakadva. – Valami történt Herberttel? Mi történt? Mi történt?

A férje lépett közbe.

– Oda, oda, Anyus – mondta kapkodva. – Ülj le, és hagyd végigmondani. Nem hozott rossz híreket, biztos vagyok, uram – és a másikra emelte könyörgő tekintetét.

– Sajnálom – kezdte a látogató.

– Megsérült? – követelte az anya.

A látogató beleegyezően bólintott.

– Súlyosan megsérült – felelte nyugodtan –, de semmiféle fájdalmat nem érez.

– Ó, köszönet érte, Istenem! – sóhajtott az idős hölgy, kezeit összekulcsolva. – Istenem, köszönet érte! Köszönet…

Hirtelen omlott össze, ahogy a szavak elméjében baljóslatú értelmet nyertek, s hogy félelmei a másik férfi elfordított arcában borzasztó módon megerősítést nyertek. Lélegzete elakadt, és lassabb felfogású férje felé fordult, Reszkető, öreg kezeit a másikéba fektette. Hosszú csend következett.

– Bekapta a testét a gép – nyögte ki csendesen a látogató végül.

– Bekapta a testét a gép – ismételte kábultan Mr. White. – Igen.

A férfi csak ült és üres tekintettel bámult ki az ablakon, felesége kezét szorongatva markaiban, úgy támaszkodott neki, ahogyan egykor vagy negyven éve volt szokása, még megismerkedésük idején.

– Egyedül ő maradt nekünk – mondta, szelíden a látogatóhoz fordulva.

– Kemény csapás ez.

A másik köhécselt, majd felkelt, és lassan az ablakhoz lépett.

– A cég azt kérte továbbítsam a tulajdonosok őszinte együttérzését is – mondta, anélkül, hogy feltekintett volna. – Könyörgöm, értsék meg, én csak egy alkalmazottjuk vagyok és kénytelen vagyok végrehajtani az utasításokat.

Nem volt válasz; az idős hölgy arca fehér volt, csak bámult, lélegzete sem volt hallható; férjének arcán pedig olyan kifejezés jelent meg, amilyennel talán őrmester barátja indult első bevetésére.

– El kell mondanom, hogy a Maw és Meggins elhárít magától minden felelősséget – folytatta a másik. – Egyáltalán nem érzik magukat felelősnek a történtekért, de mivel az önök fiát végül is a cég szolgálata közben érte a szerencsétlenség, bizonyos összeget, mint kártérítést, felajánlanak az önök részére.

Mr. White elengedte neje kezét és rettenetes tekintettel bámult a látogatóra. Száraz ajkai szavakat formáltak:

– Mennyit?

– Kétszáz fontot – hangzott a válasz.

Felesége öntudattalanul sikoltott, az idős férfi pedig halványan elmosolyodott, kezeit vak ember módjára nyújtotta előre, majd eszméletlem halomként csuklott össze a padlóra.

A hatalmas újtemetőben, itt-ott kétmérföldnyire is kiterjedő térségben temették a régi népek halottaikat, innen sétáltak vissza a házig, melyet árnyék és csend burkolt be. Minden olyan gyorsan lezajlott, hogy először képtelenek voltak felfogni, mi is történt, így félig–meddig reményteljes állapotuk megmaradt, hátha történik valami – valami olyasmi, amely segít terhüket enyhíteni, melyet megfáradt szívüknek oly nehéz viselni. Ám a napok teltek, és a reménykedés átadta helyét a lemondásnak – a reménytelen lemondásnak, melyet időnként, régen helytelenül apátiának is neveztek. Alig–alig váltottak szót egymással, hiszen mostanra semmi megbeszélni valójuk nem maradt, és napjaik a fáradtságba nyúltak. Aztán egy héten történt, hogy felriadt álmából hirtelen az öregember, tapogatózva nyújtotta ki a kezeit, majd rádöbbent, hogy egyedül van. A szobában sötétség honolt, és szaggatott, zokogó hangra lett figyelmes az ablak irányából. Felemelkedett az ágyban és figyelt.

– Gyere vissza – mondta gyengéden. – Kezd hideg lenni.

– A fiamnak még hidegebb – sóhajtott az idős hölgy, és ismét utat engedett fájdalmának.

Zokogó hangja lassan elhalt. Az ágy meleg volt, és szemei elnehezültek. Görcsösen aludt, addig aludt, míg felesége hirtelen jajveszékelése egy pillanat alatt elűzte szeméből az álmot.

– A majom mancsa! – sírta vadul. – A majom mancsa!

A férfi felriadt álmából.

– Hol? Hol van? Mi a baj?

Felesége botladozva igyekezett felé.

– Szükségem van rá – mondta nyugodtan. – Ugye nem égetted el?

– Ott van a szalonban, a párkányon – válaszolt csodálkozva. – Miért kérded?

Sírt és nevetett egyszerre, majd fölé hajolt és arcon csókolta.

– Én csak azon gondolkodom, – mondta zaklatottan. – Miért nem jutott eszembe korábban? És miért nem jutott neked sem eszedbe?

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Ott van még két kívánság – jött gyorsan a válasz. – Mi csak egyet használtunk el.

– Nem volt ennyi elég? – követelte erőszakosan.

– Nem – rikoltotta diadalmasan. – Még egyet feltétlenül meg kell tennünk. Menjél le érte, és gyorsan kívánjad azt, hogy éljen újra a fiunk.

A férfi felült az ágyban, lelökve remegő tagjairól a paplant.

– Te jó Isten, te teljesen megőrültél! – kiáltotta döbbenten.

– Hozzad – lihegte a nő –, hozzad gyorsan és kívánj – Ó, az én fiam, a fiam!

Férje gyufát vett elő és gyertyát gyújtott.

– Gyere vissza az ágyhoz – mondta bizonytalanul. – Nem tudod, mit beszélsz.

– Nekünk az első kívánságunk teljesült – lihegte lázasan az idős asszony – miért nem a második?

– Csak egy szerencsétlen egybeesés… – dadogta az öregember.

– Menj, hozzad és kívánj – zokogta az idős hölgy, és húzta párját az ajtó felé.

Lebotorkált a sötétbe, kitapogatta a szalonba vezető utat, aztán elérte a kandallópárkányt. Az amulett a helyén volt, és szívét teljesen összeszorította a félelem, az attól való rettegés, hogy kívánságára megjelenik előtte megcsonkított fia, mielőtt még kimenekülhetne ebből az átkozott szobából, s lélegzetet sem volt képes venni, amikor észrevette, hogy elvétette a kijáratot. Homlokán hideg izzadtság gyöngyözött, az utat tapogatta az asztal körül, majd a fal mentén, míg végül a kis folyosón találta magát, azzal az istentelen dologgal a kezében.

A nő tekintete teljesen megváltozott, amikor férje a szobába lépett. Hófehér volt és reménykedő, és félelmei egészen természetfeletti külsőt kölcsönöztek neki. A férfi pedig már egyszerűen félni kezdett tőle.

– Kívánjad! – rikoltotta erős hangon.

– Ez egy bolond és bűnös dolog – dadogta.

– Kívánjad! – ismételte a felesége.

Kezébe vette a talizmánt.

– Azt kívánom, hogy újra éljen a fiam.

Az amulett a padlóra pottyant, és a férfi pedig iszonyodva remegett. Minden ízében reszketve huppant egy fotelbe, felesége pedig égő szemekkel lépett az ablakhoz, félrehúzva a függönyt. A férfi addig ült ott, míg csak fázni nem kezdett, időnként felesége alakjára pillantott. A nő az ablaknál állt, és kifelé tekintgetett. A gyertya a végét járta, a láng már elérte a kínai gyertyatartó peremét, lüktető árnyékot vetve a plafonon és falon, majd végül egy hosszabb pislákolást követően, végleg kialudt. Az öregember elmondhatatlan módon megkönnyebbült, s visszabújt az ágyába. Egy vagy két perc elteltével csendesen és apatikusan követte őt a párja is. Egyik sem szólt, csak feküdtek mindketten és hallgatták csendben az óra tiktakolását. Egy lépcsőfok nyikorgott, egy vinnyogó egér pedig zajosan inalt keresztül a falon. Teljes volt a sötétség, és a férj egy idő után elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy felkeljen, elővegyen egy doboz gyufát, egy szálat meggyújtson és elinduljon a földszintre gyertyát keresni.

A gyufaszál lehullott a lépcsőfokra, ő pedig másikért nyúlt, és ebben a pillanatban egy koppanás, olyan csendesen és óvatosan, hogy szinte nem is volt észlelhető, hallatszott a bejárati ajtó felől.

A gyufa kiesett a kezéből. Mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva állt, míg a koppanás meg nem ismétlődött. Akkor megfordult és visszamenekült a szobába, maga mögött becsukta az ajtót.

– Mi az? – sírta az öregasszony, felijedve.

– Egy patkány – válaszolt reszkető hangon a férfi –, egy patkány. A lépcsőn mászik.

Felesége felült az ágyban és fülelt. Hangos koppanás visszhangzott át a házon.

– Ez Herbert! – sikította. – Ez Herbert!

Az ajtóhoz futott, ám a férje megelőzte, és megragadta a karjait, szorosan tartva.

– Mit akarsz tenni? – suttogta rekedten.

– Ez a fiam, ez Herbert! – sírta, küszködve a párja szorításában. – Elfelejtettem, hogy majd kétmérföldnyire érte a baj. Miért nem hagyod? Engedj. Ki kell nyitnom az ajtót.

– Az isten szerelmére, hiszen nem engedhetjük be – visította reszketve az öregember.

– Te a saját fiadtól félsz – zokogta erőlködve a másik. – engedj kimenni. Jövök, Herbert; jövök.

Újabb koppanás, majd még egy. Az öregasszony hirtelen mozdulattal kiszabadult és kiviharzott a szobából. Férje utánalódult, és szólongatta, mikor meghallotta, hogy a lépcsőn leszalad az asszony. Lánc csörgött és az alsó zár hangját hallotta, amint lassan kicsúszik a nyelv a fészkéből. Ekkor felesége feszült és lihegő hangját hallotta.

– A retesz – sírta hangosan. – Gyere le. Nem érem el.

Ám a férfi inkább négykézlábra ereszkedett, és tébolyultan a mancsot kereste. Meg kell találnia, mielőtt az a dolog onnan kintről, bejut a házba. Sortűzszerű kopogás járta át a házat, majd egy szék nyikorgását hallotta, amint felesége az ajtó felé taszigálja. A zár recsegett, ahogy lassan kicsúszott a retesz, de ugyanabban a pillanatban megtalálta a majom mancsát, majd elzihálta a harmadik és utolsó kívánságát. A kopogás hirtelen félbeszakadt, bár visszhangja még nem hagyta el a házat. Hallotta, amint a szék hátraborul és az ajtó kinyílik. Hűvös szél kavargott fel a lépcsőn, majd felesége hosszú, hangos jajveszékelése adott neki elég bátorságot ahhoz, hogy utánaszaladjon, mellé, aztán kilépjen, túl a kapun. Az utcai lámpa lobogó fénye egy csendes és kihalt útra ragyogott.

Vitális Imre fordítása