Ezüstkulcs kapuin át, Az

Eredeti cím: Through the Gates of the Silver Key

0 1064

Szerző: Howard Phillips Lovecraft–E. Hoffmann Price • Év: 1932

I.

 

Négy ember ült az iratokkal beterített asztal körül a sajátos motívumokkal kárpitozott, szépséges és ódon buharai szőnyegekkel borított padlójú nagy szobában. A távoli sarkokból fenyőtömjén hipnotikus illatát árasztották furcsa háromlábak, amelyeket sötét libériás ősöreg néger töltögetett időnként újra; oldalt, egy mély falifülkében koporsóforma különös állóóra tiktakolt. Számlapját hajmeresztő hieroglifákkal rótták tele, négy mutatója oly ütemre járt, amelynek nem lelni párját földi időmértékek között. Rendkívüli, meghökkentő szoba volt, de éppen illett ahhoz, ami benne történt. Mert ide, a legnagyobb amerikai misztikus, matematikus és orientalista New Orleans-i otthonába jöttek össze osztozkodni annak a majdnem ugyanolyan nagy misztikusnak, tudósnak, alkotónak és álmodónak a vagyonán, akinek négy éve veszett nyoma.

Randolph Carter, aki egész életében azt kereste, hogyan menekülhetne a sivár és korlátozott éber valóságból csábító álomképekhez más dimenziók mesés útjain, 1928. október 7-én, ötvennégy éves korában tűnt el az emberek közül. Különös, magános pályát futott be, akadtak, akik furcsa regényeiből arra következtettek, hogy bizarrabb dolgokat élt meg, mint amelyeket megörökített. Kapcsolata Harley Warren dél-karolinai misztikussal, a himalájai papok ősi naacal nyelvének kutatójával fertelmes és jóvátehetetlen következményekkel járt: Carter volt az, aki egy ködös, eszelős, rettentő éjjelen végignézte, amint Warren leereszkedik egy vénséges temető nyirkos, salétromos üregébe, hogy sohase bukkanjon elő többé. Carter Bostonban élt, de a boszorkányoktól megrontott, Arkham fölötti szellemjárta vad hegyekből származott minden elődje, és ezek között az ősi, talányosan borongó magaslatok között tűnt el végképp.

Agg szolgája, Parks, aki már 1930-ban elhalálozott, emlegetett egy sajátos illatú, rémségesen kifaragott dobozt, amelyre gazdája a padláson bukkant rá, meg a dobozban lelt elolvashatatlan pergament és egy rendellenes formájú ezüstkulcsot, amelyekről Carter is írt másoknak. Parks szerint Carter azt mondta volna, hogy ez az őseitől rámaradt kulcs segít majd kinyitni elveszett gyermekkora különös dimenzióinak, fantasztikus birodalmainak a kapuját, amelyeket mostanáig elmosódó, rövid és megfoghatatlan álmokban látott csupán. Azután egy napon Carter fogta a dobozt meg a benne levő tárgyakat és elhajtott autójával, hogy soha többé ne térjen vissza.

Az autót egy fűvel benőtt régi úton találták meg a romlásnak indult Arkham fölötti egyik magaslaton, a hegyek között, ahol Carter ősei laktak valaha és ahol már csak a nagy Carter-ház beszakadt pincéje ásít az égre. A közelben áll az a hatalmas szilfacsoport, amelyek között 1781-ben rejtélyesen veszett nyoma az egyik Carternek, és nincs messze az a félig szétkorhadt kunyhó sem, amelyben még ennél is korábban Goody Fowler, a boszorkány főzte baljós kotyvalékait. A környék, amelyet 1692-ben népesítettek be a salemi boszorkánybírák elől menekült emberek, még ma is ködösen baljós és már-már felfoghatatlanul fenyegető dolgok nevét viseli. Edmund Carter épp csak el tudott futni a Gallows Hill árnyékából és még mindig sok mese járja varázslatairól. Távoli utóda pedig mintha azért ment volna el valahová, hogy kövesse ősapját!

A kocsiban megtalálták az illatos fából készült, ijesztő faragott dobozt, és az emberi ésszel megfejthetetlen pergament. Az ezüstkulcs eltűnt – feltételezhetőleg Carterrel együtt. Ettől kezdve nincs biztos nyom. A bostoni detektívek azt mondták, hogy az ódon Carter-ház ledőlt gerendái furcsa módon meg voltak bolygatva, és valaki talált egy zsebkendőt a romok mögött, a szirtekkel szegélyezett sötét erdei lejtőn, a Kígyólyuknak nevezett félelmetes barlang közelében.

Új életre keltek a Kígyólyukról keringő helyi legendák. A parasztok suttogva emlegették, minő istenkáromló célokra használta a szörnyű üreget a varázsló Edmund Carter, és ezt még tetézték azzal, mennyire szeretett a kisgyerek Randolph Carter is ebben a barlangban bóklászni. Az ő fiúkorában még állt a tiszteletre méltó, hollandi tetős ház, ahol Randolph nagybátyja, Christopher lakott. Unokaöccse gyakran meglátogatta, és különös dolgokat hordott össze a Kígyólyukról. Az emberek nem felejtették el, mit is mondott egy mély hasadékról és a mögötte tátongó ismeretlen barlangról. Sok fejtörésre adott okot a gyermeken tapasztalható változás, amelyre azután figyeltek föl, miután a kilencéves fiú egy teljes napot a barlangban töltött. Az is októberben történt és attól kezdve nyugtalanító érzéke lett eljövendő események megjósolásához.

Carter eltűnésének napján késő estig esett, így senki sem tudta követni, merre ment az autótól. A Kígyólyukban a csapadék miatt mindent elborított a híg sár. Csak a tudatlan parasztok suttogtak lábnyomokról, amelyeket állítólag az út felé boruló nagy szilfáknál és a sötét domboldalon, a Kígyólyuk közelében láttak, ott, ahol a zsebkendőt megtalálták. Ugyan ki is vetett volna ügyet pusmogásukra kurta kis lábnyomokról, szakasztott olyanokról, amilyeneket a kisfiú Randolph Carter szögletes orrú cipője hagyott? Ugyanolyan badarság volt, akárcsak a többi szóbeszéd az öreg Benijah Corey furcsa, sarkatlan bakancsáról, amelynek nyomai az úton szegődtek volna oda a tömzsi gyerekcipős apró láb mellé. Az öreg Benijah Carterék bérese volt Randolph gyermekkorában, de már harminc éve meghalt.

Ezek a suttogások, meg Carter tulajdon szavai, aki váltig állította Parksnak és másoknak, hogy a különös arabeszkekkel borított ezüstkulcs segít majd kinyitni elveszett gyermekkorának kapuját, vezethettek odáig, hogy számos, a misztikus tanokat tanulmányozó tudós kijelentette: az elveszett igazából visszafordult az idő ösvényén és visszatért negyvenöt éven át abba a másik, 1883-as októberbe, amikor kisfiúként állt ott a Kígyólyukban.

Úgy okoskodtak, hogy Carter egyetlen éjszaka alatt járta meg az egész utat 1928-ba és vissza; talán nem tudott attól kezdve sok mindent jóval hamarább, mintsem megtörtént volna? Viszont sohasem beszélt olyasmiről, ami 1928 után esett.

Egy tudós – providence-i koros különc Rhode Island-ből, aki hosszú, szorgalmas levelezést folytatott Carterrel – még cifrább elméletet állított föl. Ő úgy hitte, hogy Carter nem csupán gyermekkorába tért vissza, de további szabadságra is szert tett, tetszése szerint bejárhatván gyermekkora álmainak szivárványszín tájait. Egy különös látomás után ez az ember egy mesét írt Carter eltűnéséről, amelyben célzott rá, hogy az elveszett jelenleg királyként ül az opáltrónon Ilek-Vadban, melynek mesés tornyai az üreges üvegsziklákról tekintenek le az alkonyati tengerre, amelyben a szakállas, uszonyos Gnorrik építik semmihez sem fogható labirintusaikat.

Ez az idős ember, Ward Phillips, tiltakozott a legszenvedélyesebben az ellen, hogy Carter vagyonát szétosszák örökösei – csupa távoli unokatestvér – között, arra hivatkozva, hogy a tulajdonos még él egy másik idődimenzióban és egy napon visszatérhet. Ellene szólt az egyik unokatestvér, a chicagói törvénytudó Ernest K– Aspinwall, aki tíz évvel volt idősebb Carternél, de ifjonti hevülettel vetette magát a szakértői csatába. Négy évi tomboló csatározás után itt, ebben a New Orleans-i tágas, furcsa teremben sor került az osztozkodásra.

Itt lakott Carter irodalmi és pénzügyi hagyatékának végrehajtója: a misztika és a keleti régiségek kitűnő kreol tudósa, Étienne-Laurent de Marigny. Carter a háború alatt ismerkedett meg de Marignyval, amikor mindketten a francia idegenlégióban harcoltak és tüstént össze is barátkoztak, mivel ízlésük és világnézetük annyira hasonlított egymáshoz. Barátságukat az pecsételte meg, amikor egy emlékezetes szabadságolás alkalmával a tanult fiatal kreol elvitte a bostoni telhetetlen álmodót a délfrancia Bayonne-ba, és föltárt előtte bizonyos szörnyű titkokat a sötét, ódon kriptákban, a borongós, ősrégi város alatt. Testamentumában Carter de Marignyt jelölte ki hagyatéki végrehajtóként, és most ez a szenvedélyes tudós kelletlenül elnökölt a vagyon szétosztásánál. Szomorú munka volt ez neki, mert az öreg Rhode Island-ihez hasonlóan ő sem hitt abban, hogy Carter meghalt. De mit érnek a misztikusok álmai a világ bárdolatlan bölcsességével szemben?

Ott ültek az asztal körül a francia óváros e furcsa házában mindazok, akik érdekeltek voltak az eljárásban. Mindenütt, ahol vélhetőleg éltek Carter-rokonok, megjelent a szokott törvényes közlemény az eljárás lefolytatásáról, mégis csupán négyen ültek ott, hallgatva a semmilyen földi időt nem mutató, koporsóforma óra abnormális ketyegését, meg az udvari szökőkút csobogását az elfüggönyözött, napellenzővel árnyékolt ablakokon túl. Ahogy teltek az órák, a négy ember arcát félig elfátyolozta a háromlábakról mintegy önmagától gomolygó füst. Úgy látszott, mintha nem is lenne rá szükség, hogy a némán osonó, egyre aggodalmasabb öreg néger feltöltse a triposzokat.

A négy ember közül az egyik Etienne de Marigny volt – karcsú, sötét bőrű, jóképű, bajuszos, még mindig fiatal férfi. Az örökösöket Aspinwall képviselte: fehér hajú, gutaütéses arcú, pofaszakállas, méltóságteljes öregúr. Phillips, a providence-i misztikus magas, deres hajú, hosszú orrú, frissen borotvált, csapott vállú ernber volt. A negyedik ember korát nem lehetett meghatározni: magas volt, sötét bőrű, szakállas; éjfeketén izzó szeme, amelynek szinte nem is volt szivárványhártyája, mintha valahonnan nagyon messziről tekintett volna ki előkelő brahmanra valló turbántól keretezett, különös, mozdulatlan, feltűnően szabályos arcából. Szvámi Csandragutaként mutatkozott be, benáreszi beavatottnak mondta magát, aki fontos híreket hozott; de Marigny és Phillips – akik levelezésben álltak vele – gyorsan fölismerték benne az igazi misztikust. Különösen, mesterkélten beszélt, üres, fémes hangon, mintha megerőltetésébe kerülne az angol nyelv, ugyanakkor mégis olyan könnyedén, korrektül és fordulatosan, mint bármely bennszülött angolszász. Nagyjából európai divat szerint öltözködött, bár bő ruhái valahogy rosszul álltak rajta, bozontos fekete szakálla, keleti turbánja, vastag fehér kesztyűje viszont egzotikussá varázsolta megjelenését.

A Carter kocsijában talált pergament babrálva megszólalt de Marigny.

– Nem, semmit sem tudtam kezdeni a pergamennel. Mr. Phillips ugyancsak föladta. Churchward ezredes kijelentette, hogy nem naacal nyelven írták és egyáltalán nem emlékeztet annak a húsvét-szigeti harci buzogánynak a hieroglifáira, noha a doboz faragványai erősen hasonlítanak a húsvét-szigeti képekre. Még legközelebb áll a betűihez – figyeljék meg, hogy valamennyi írásjel mintha a vízszintes vonalakról lógna le – az az írás, amelyet szegény Harley Warren mutatott valamikor egy könyvben. Akkor kapta Indiából, amikor 1919-ben meglátogattuk Carterrel és sohasem árult el róla semmit. Azt mondta, jobb, ha nem tudjuk és célzott rá, hogy olyan helyről származik, amely nem a Földön van. Akkor is vele volt, amikor decemberben leszállt abba az üregbe a régi temetőben – de sem ő, sem a könyv sohasem bukkant elő többé. – Nemrégiben küldtem Szvámi Csandragupta barátomnak néhány emlékezetből készített vázlatot a betűkről és egy fotosztatikus másolatot a pergamenről. Ő úgy hiszi, hogy némi tájékozódás és konzultáció után képes lesz fényt deríteni a szöveg értelmére.

– Íme a kulcs – Carter küldött nekem róla egy fényképet. Különös arabeszkjei nem írásjelek, de úgy látszik, ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartozik, mint a pergamen. Carter mindig hajtogatta, hogy bizonyos pontig megfejtette a talányt, de sohasem árult el részleteket. Már-már költői magaslatokban szárnyalt, ha erről esett szó. Ez az ősi kulcs, mondta, megnyitja azokat az egymást követő ajtókat, amelyek utunkat állják, nehogy szabadon közlekedhessünk tér és idő félelmetes folyosóin egészen a Határig, amelyet ember nem lépett át Shaddad óta, akinek rettenetes lángelméje építette föl és rejtette el Arabia Petraea homokjában a százoszlopos Irem csodálatos kupoláit és megszámlálhatatlan minaretjét. Félig éhen halt dervisek, írta Carter, szomjúságtól megőrült nomádok tértek vissza onnan, hogy meséljenek az óriás kapuról és a kézről, amelyet a kapuív zárókövébe faragtak, de egyetlen halandó se ment át és jött vissza lépcsőin, és nem hagyta ott lábnyomait arra járta tanújeleként a gránátkővel telehintett homokon. Carter úgy sejtette, ez a kulcs az, amely után hiába kap a ciklopi faragott kéz.

– Hogy miért nem vitte magával a pergament is a kulccsal együtt, azt nem tudjuk megmondani. Talán megfeledkezett róla – vagy talán azért tartózkodott tőle, mivel ismert valakit, aki egy ugyanilyen betűkkel telerótt könyvet vitt magával egy üregbe és sohasem tért vissza. Vagy az is lehet, hogy nem anyagi dolog volt az, amire készült.

De Marigny szünetet tartott, mire az öreg Mr. Phillips szólalt meg hars, éles hangján:

– Csak annyit tudunk Randolph Carterről, amennyit megálmodtunk. Én sok különös helyen jártam álmaimban és sok különös dolgot hallottam Ultharban, a Skai-folyón túl. Úgy látszik, nem volt szüksége a pergamenre, mert visszatért gyermekkori álmainak világába és most Ilek-Vad királya.

– Nem hallgattatná el végre valaki ezt a vén bolondot? – csattant fel kétszer olyan vérbörzsönyös arccal Mr. Aspinwall. – Épp elég volt már ezekből a holdkórosságokból. Az a dolgunk, hogy felosszuk a vagyont, és itt az ideje, hogy belekezdjünk.

Szvámi Csandragupta ez alkalommal szólalt meg először szokatlan, idegen hangján.

– Uraim, többről van itt szó, mint gondolják. Mr. Aspinwall helytelenül teszi, ha nevet az álmok bizonyítékain. Mr. Phillips töredékes képet festett – talán mert nem álmodott eleget. Én magam sokkal többet álmodtam. Mi Indiában mindig ezt tesszük, akárcsak Carter tette minden jel szerint. Ön, Mr. Aspinwall, lévén anyai ágon rokon, természetesen nem Carter-vér. Saját álmaim és bizonyos más források sok mindent elmondtak nekem, ami homályban maradt önök előtt. Például Randolph Carter megfeledkezett a pergamenről, amelyet nem tudott elolvasni – mégis jobban járt volna, ha magával viszi. Láthatják, meglehetősen sokat tudok arról, hogy mi történt Carterral, miután, zsebében az ezüstkulccsal, otthagyta autóját négy évvel ezelőtt, azon az október hetedikén, napnyugtakor.

Aspinwall valami gúnyos megjegyzést tett, nem is túl halkan, de a többiek egyre növekvő érdeklődéssel ültek ott. Mind sűrűbb lett a háromlábakról felszálló füst és a koporsó-forma óra olyan bizarr ütemre ketyegett, mintha idegen és megfejthetetlen távirat vonalait és pontjait

közvetítette volna a világűrből. A hindu hátradőlt, félig lehunyta a szemét és beszélt tovább a maga különös, erőltetett, mégis jellegzetesen amerikai nyelvén, a hallgatóság előtt pedig kibontakozott Randolph Carter története.

 

II.

 

Arkham mögött a hegyek át vannak itatva különös varázslattal – valamivel, amit talán Edmund Carter, az öreg varázsló hívott le a csillagok közül, vagy idézett föl az alvilág kriptáiból, amikor 1692-ben elmenekült Salemből. Mihelyt Randolph Carter beért a hegyek közé, tudta, hogy megközelítette az egyik kaput, amelyet a néhány merész, rettegett és idegen lelkű ember robbantott a világ és a külső abszolútum között emelkedő titáni falakon. Érezte, hogy itt, az évnek ezen a napján sikeresen végre tudja hajtani azt, amit hónapokkal ezelőtt olvasott le a hihetetlenül régi, megfeketedett ezüstkulcs arabeszkjeiről. Most már tudta, miként kell forgatnia, hogyan kell föltartania a lenyugvó napba, és milyen szertartásos szavakat kell mondania az utolsó, a kilencedik fordulatnál. A kulcs, ily közel a sötét polaritáshoz és a megidézett kapuhoz, nem tévedhet. Carter biztosan eljut abba a gyermekkori estébe, amelyet sohasem szűnt meg gyászolni.

Kiszállt a kocsiból, zsebre vágta a kulcsot, aztán hegynek föl mind mélyebben hatolt be a komor, kísérteties tájba, a kanyargós utak, szőlővel befuttatott kőfalak, fekete erdők, kusza, elhanyagolt kertek, tátongó ablakú, kihalt tanyaházak és névtelen romok közé. A napnyugta órájában, amikor kigyúltak a rőt lángokban Kingsport távoli toronysisakjai, elővette a kulcsot, előírásosan megforgatta és elmondta a szükséges varázsigéket. Csak később döbbent rá, milyen gyorsan hatott az igézet.

Ekkor a mélyülő szürkületben egy hangot hallott a múltból: az öreg Benijah Corey hangját, aki nagybátyjának a bérese volt. Hát nem halt meg az öreg harminc évvel ezelőtt? Harminc évvel mi előtt? Milyen időben volt? Hol volt? Miért olyan különös, hogy Benijah szólítja 1883. október hetedikén? Talán nem maradt el tovább odakint, mint ameddig Martha néni megengedte? Mi ez a kulcs az inge zsebében, ahol az apró távcsőnek – amit apjáról kapott két hónapja, a kilencedik születésnapjára – kellene lennie? Odahaza találta volna a padláson? Nyitja-e azt a rejtélyes oszlopot, amelyet éles szeme fedezett föl a hegyoldalon, a fűrészes sziklák között, a Kígyólyuk mögött rejlő hátsó barlangnak a mélyén? Ez volt az a hely, amelyet mindig kapcsolatba hoztak az öreg Edmund Carterrel, a varázslóval. Emberek nem jártak arra, senki sem vette észre, nem furakodott át azon a gyökerekkel teleszőtt repedésen abba a nagy, fekete belső kamrába, ahol az oszlop áll. Kinek a keze faragta ki azt az oszlopszerűséget a sziklából? Edmund, az öreg varázsló – vagy mások, akiket fölidézett és akiknek parancsolt?

Aznap este a kis Randolph levest vacsorált Chris bácsival és Martha nénivel a hollandi tetős tanyaházban.

Másnap reggel korán kelt és a göcsörtös almáskerten átvágva felkapaszkodott az erdőfolthoz, ahol a Kígyólyuk szája leselkedett feketén, tilalmasan a groteszkül túlméretezett tölgyek között. Megnevezhetetlen várakozás ült rajta, még azt sem vette észre, hogy elvesztette a zsebkendőjét, amikor az inge zsebében kotorászott; mert látni akarta, biztonságban van-e az ezüstkulcs. Feszült, vakmerő önbizalommal furakodott keresztül a sötét nyíláson, a nappaliból elemelt gyufával világítva magának. A következő pillanatban a gyökerekkel telenőtt repedésben nyomakodott előre, a barlang túlsó végén és máris bent volt a hatalmas, ismeretlen, belső üregben, amelynek hátsó fala félig-meddig emlékeztetett egy tudatosan megfaragott, titáni pillérre. Állt némán és megilletődve a nedves, csöpögő fal előtt, bámészkodott és egyik gyufát gyújtotta a másik után. Az a kődudor a képzeletbeli ív záróköve fölött tényleg egy óriási faragott kéz? Ekkor előhúzta az ezüstkulcsot és mozdulatokat végzett, szavakat mondott, amelyeknek eredetére csak homályosan emlékezett. Megfeledkezett valamiről? Csak azt tudta, hogy át akar jutni a sorompón álmainak határtalan földjére, azokba a mélységekbe, ahol minden kiterjedés felolvad az abszolútumban.

 

III.

 

Ami ezután történt, azt alig lehet szavakba foglalni. Tele volt paradoxonokkal, ellentmondásokkal, rendellenességekkel, amelyeknek nincs helye az éber életben, de amelyek megtöltik legfantasztikusabb álmainkat és magától értetődően eltűnnek, amikor visszatérünk a korlátozott okszerűség és háromdimenziós logika szűk, merev, objektív világába. A hindu folytatta elbeszélését, és láthatólag nehezére esett fegyelmeznie magát, hogy ne áradjon egész lényéből a triviális, kamaszkori szertelenség levegője. Mr. Aspinwall undorral, vérmesen felhorkant és oda se figyelt többé.

Az ezüstkulcs rítusa, amelyet Randolph Carter abban a fekete, kísérteties barlangmélyi barlangban hajtott végre, nem bizonyult hiábavalónak. Az első mozdulattól és szótagtól érezni lehetett valamilyen furcsa, félelmes változás kisugárzását, a tér-idő kiszámíthatatlan zavarait és turbulenciáit, noha az egészben nyoma sem volt annak, amit mi mozgásnak vagy időtartamnak ismerünk. Az olyan dolgok, mint kor és hely, észrevehetetlenül elveszítették jelentésüket. Előző nap Randolph Carter csodálatos módon átugrotta az évek szakadékát. Már nem volt különbség férfi és fiú között. Csak Randolph Carter létezett, a lény, bizonyos képek összessége, amely elvesztette minden kapcsolatát a földi képekkel és körülményeikkel. Egy pillanattal korábban még egy belső barlangban állt, amelyben egy hatalmas ív, egy gigantikus faragott kéz sejlett a túlsó falon. Most nem érzékelte sem a barlangot, sem annak hiányát; sem a falat, sem a fal hiányát: Csupán a – nem annyira vizuális, mint tudati – benyomások áradata létezett, amelyben egy Randolph Carter nevű lény mindent érzékelt, megjegyzett, amit a tudata fölvetett, anélkül, hogy tudatosult volna benne, miként teszi.

Mire véget ért a szertartás, Carter tudta, hogy olyan helyen és időben van, amelyrő1 nem tud a földi geográfia vagy történetírás; pedig nem volt teljesen ismeretlen, ami történt vele. Voltak rá utalások a rejtélyes Pnakotikus Kéziratokban, és az őrült arab Abdul Alhazred tilalmas Necronomiconjának egész fejezete nyert értelmet, amikor Carter megfejtette az ezüstkulcsra vésett jelképeket. Kinyitott egy kaput – igazából nem az Utolsót, de az egyiket, amely a Földről és az időből vezet egy időn kívül eső földi dimenzióba, ahonnan ijesztően és veszedelmesen nyílik az Utolsó Kapu a minden földeken, világegyetemeken, minden anyagon túl eső Végső Őrre.

Kell lennie egy Vezetőnek, egy iszonytatónak; valakinek, aki évmillióknak előtte élt a Földön, akkor, amikor még senki sem álmodott az emberről, amikor elfelejtett alakok emeltek a gőzölgő bolygón különös városokat, melyek legutolsójának omladékai között az első emlősök játszadoztak. Carternek eszébe jutott, hogyan vázolja a szörnyű Necronomicon elmosódottan, vérfagyasztóan ennek a Vezetőnek az alakját.

És ámbátor találkoznak olyanok – írja az őrült arab – a ‘kik bé mernek pillantani az Fátyol mögé és elfogadják ŐT vezetőjükül, bölcsebb lenne, ha óvakodnának közlekedni ŐVÉLE, mert Thoth könyve leírja, mely szörnyű árat kell fizetni egyetlen pillantásért. A ‘ki egyszer kilépett volt, nem térhet vissza az mű világunkon túlnani végtelenségből, mivel vagynak ottan setét formák, a’melyek megragadnak és megkötöznek. Az Dolog, a’mely által oldalog az éjen, a gonosz, a’mely szembeszáll az Vénséges Jellel, az Pásztor, a’ki figyelmezve áll minden sírok titkos kapuiinál, arról ismerszik, hogy birtokol és gyarapodik aztól, a ‘mi kinől az ottan lakókból: mindeme Setétségek csekélyebbek, mint Ő, A’KI az Kapunál áll: Ő, A’KI általvezeti az meggondolatlant minden világokon túlra, az névtelen zabálók szurdokába. Ő az ‘UMR AT-TAWIL, az Leg-Ősibb az, ki ÉLETEN TÚLNANINAK íratik lenni.

Emlékek és képzelet formáltak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban, de Carter tudta, hogy ezek csupán az emlékezet és fantázia termékei. Mégis úgy érezte, nem véletlen, hogy épp ezek a képek épülnek föl öntudatából. Valami szavakba nem foglalható, mérhetetlen, hatalmas dolog az, amely meg akarja mutatni magát olyan jelképekben, amelyeket Carter is képes felfogni, mert nincs földi elme, amely érzékelhetné ennek a külső idő szurdokait és az általunk ismert dimenziókat átitató formának a kiterjedéseit.

Alakzatok és képek zavaros kavalkádja lebegett Carter előtt, amelyek valahogy kapcsolatban voltak a Föld ősi, eónok óta elfeledett múltjával. Szörnyeteg lények haladtak komótosan ép elme számára felfoghatatlan, fantasztikus tájakon, hihetetlen növényzet borította vidékeken, sziklák, hegyek és nem emberi kéz emelte falak között. Voltak városok a tenger alatt, és voltak lakóik; voltak tornyok a hatalmas sivatagokban, ahonnan gömbök, hengerek és névtelen szárnyas lények repültek ki az űrbe, vagy zúdultak onnan alá. Carternek a lélegzete is elállt, noha a képek nem voltak meghatározott kapcsolatban egymással vagy ővele. Neki magának sem volt állandó formája vagy helyzete; ezeket csupán foltokban vetette föl a fantázia rohanó árja.

Szerette volna megtalálni gyermekkori álmainak elvarázsolt birodalmát, ahol gályák vitorláznak föl az Oukranos-folyón, Thran aranyozott tornyai mellett, elefánt-karavánok törtetnek Kled illatos őserdein át, erezett elefántcsont – oszlopos paloták mellett, amelyek gyönyörűen és szűziesen alszanak a hold alatt, de most, hatalmasabb látomásoktól kábultan, alig értette, mit lát. Határtalanul, istenkáromlóan vakmerő gondolatok támadtak elméjében és tudta, hogy félelem nélkül fog szembenézni a Vezetővel, szörnyű, ijesztő dolgokat kérdezve tőle.

Hirtelen valami érthetetlen módon leülepedtek a kavargó benyomások. Különös, kivehetetlen formákba faragott nagy, toronyló oszlopok tömege tűnt fel, valamilyen ismeretlen, fonák mértan törvényei szerint kialakítva. Elképesztően ellentétes égtájakról érkező fény hullott alá egy meghatározhatatlan színű égből, csaknem érzékien játszadozva elmosódó, palástos alakok hieroglifákkal ékes, titáni talapzatainak ívein.

Volt ott még egy alak, amely nem foglalt el semmiféle emelvényt: siklani vagy lebegni látszott a felhős, padlószerű alsó szint fölött. Nem voltak állandó körvonalai, noha illékonyan emlékeztetett emberi formára, noha feleakkora volt csupán, mint egy ember. Súlyos lepel takarta, valamely semleges színű szövetből való, akár az emelvényeken magasodó alakokat; Carter nem látott rajta szemnyílást. A valaminek nyilván nem volt rá szüksége, hogy lásson, úgy tűnt, olyan fajtához tartozik, amely magasan fölötte áll az anyagi szervezet jellemző tulajdonságainak.

Egy pillanattal később Carter már tudta is, hogy ez így van, mivel egyenesen az ő agyában szólalt meg az Alak, minden hang vagy nyelv segítsége nélkül. Noha neve ijesztő, szörnyű volt, Randolph Carter meg sem rebbent a félelemtől, hanem válaszolt neki, szintúgy hang vagy nyelv nélkül, és üdvözölte őt a rettentő Necronomicon tanítása szerint. Mert ez az alak nem volt más, mint akit azóta retteg a világ, amióta Lomar kiemelkedett a tengerből és a Tüzes Köd Gyermekei megérkeztek a Földre, hogy átadják a Vének Tanítását az embernek. Csakugyan rémítő volt a Vezető, a Kapu Őre – ‘UMR AT-TAWIL, amaz ősrégi, az írnok szerint AZ ÉLETEN TÚLNANI.

A Vezető tudott Carter kereséséről és eljöveteléről, ahogy minden másról is, és azzal is tisztában volt, hogy az álmok és titkok kutatója félelem nélkül áll előtte. Semmi rettentő vagy rosszindulatú nem volt kisugárzásában, és Carter azon töprengett egy pillanatig, nem irigységből fakadnak-e az őrült arab borzalmas, istenkáromló célzásai vagy abból a zavaros kívánságból, hogy szerette volna megtenni, amit meg kell most tennie? Vagy talán a Vezető csak azoknak jelent rémületet és rosszindulatot, akik félnek? A sugárzás még mindig tartott, Carter átfordította szavakra.

– Én csakugyan ama Legősibb vagyok – mondta a Vezető –, akire gondolsz. Már vártunk rád, az Ősök és én. Légy üdvözölve, még ha sokáig késlekedtél is. Nálad van a kulcs és kinyitottad az Első Kaput. Most az Utolsó Kapu is kész a próbálkozásra. Ha félsz, nem kell továbbhaladnod. Sértetlenül visszatérhetsz ugyanúgy, ahogy jöttél. De ha a továbbhaladást választod...

Fenyegető szünet következett, noha a sugárzás megmaradt barátságosnak. Carter habozott egy pillanatig, amíg az égő kíváncsiság erőt nem vett rajta.

– Továbbmegyek – sugározta vissza –, elfogadlak Vezetőmnek.

Erre a válaszra a Vezető mintha meglebbentette volna köntösét, amit talán karjának vagy más végtagszerű testrészének fölemelésével– idézett elő. Aztán tett még egy mozdulatot, amelybő1 a tudományokban járatos Carter tudta, hogy nagyon közel jár az Utolsó Kapuhoz. Most egy másik, neve nincs árnyalatra váltott át a fény és a hatszögszerű emelvényeken határozottabb formát öltöttek az alakok. Merevebben ültek, körvonalaik jobban hasonlítottak emberére, noha Carter tisztában volt vele, hogy nem lehetnek emberek. Most meghatározhatatlan színű, magas süveg rajzolódott ki leples fejük fölött. Sajátos módon emlékeztettek holmi névtelen képmásokra, amelyeket egy elfelejtett szobrász faragott sziklába Tatárföldön, magas, félelmetes hegyek között; a leplek redői közül groteszkül titokzatos, ősi vésetű jogarok emelkedtek ki.

Carter sejtette, hogy mik, honnan jöttek, és Kit szolgálnak; arról is volt sejtelme, hogy mi az ára szolgálataiknak. Mégis örült, hogy egyetlen félelmetes kockázattal mindent megtud. A kárhozat csak egy szó, gondolta, amelyet azok vagdosnak egymás fejéhez, akik vakságukban mindenkit vádolnak, aki lát, hacsak félszemmel is. Eltűnődött, hogy milyen mérhetetlenül önteltek is azok, akik gonosz Ősöket emlegetnek, mintha bizony Azok megszakítanák örökké tartó álmukat, hogy kitöltsék haragjukat az emberiségen. Mintha a mamut megállna, hogy őrjöngő bosszút álljon egy földigilisztán, gondolta. Most mintha őt üdvözölték volna jogarukkal azok, akik a hatszögforma emelvényeken álltak és egy felfogható üzenetet sugároztak felé:

– Üdvözlünk téged, Legősibb, és téged is, Randolph Carter, akit merészsége közénk emelt.

Carter most vette észre, hogy az egyik emelvény üres, és a Legősibb mozdulata azt sugallta, hogy az neki van fönntartva. Látott még egy emelvényt, amely magasabb volt a többinél és közepén állt a többi talapzat által alkotott, sajátosan ívelt vonalnak, amely nem volt sem félkör, sem ellipszis, sem parabola, sem hiperbola. Úgy sejtette, ez a Vezető saját trónja. Valami felfoghatatlan módon mozogva-emelkedve elfoglalta ülőhelyét, és akkor látta, hogy a Vezető is leült.

Fokozatosan, ködösen kirajzolódott valami, amit a Legősibb tartogatott köntösének redői között, hogy palástos társai láthassák vagy érzékelhessék látásnak megfelelő szervükkel. Egy nagy gömb volt, vagy annak tűnt; valami sötéten szivárványló fémből készült, és amint a Vezető előrenyújtotta, egy mindent átjáró halk hang emelkedett-süllyedt ütemesen, földöntúli ritmusban. Énekszerű volt, vagy olyasmi, amit az emberi érzékszervek éneknek fordítanak le. A gömbszerűség világítani kezdett, hideg, lüktető, ismeretlen színű fénnyel ragyogott és Carter látta, hogy az ének idegenszerű ritmusára villog. Ekkor az emelvényeken a süveges-jogaros alakok alig észrevehetően ringatózni kezdtek a sajátos ütemre, miközben a gömbszerűség fénykoronájára emlékeztető sugárkoszorú derengett leples fejük körül.

A hindu megszakította elbeszélését és furcsa pillantást vetett a magas, koporsóforma, hieroglifákkal ékes számlapú állóórára, amelynek négy mutatója földönkívüli, eszelős ritmusra járt.

– Önnek, Mr. de Marigny – fordult oda hirtelen tanult vendéglátójához –, nem szükséges elmagyarázni, mi volt az a rendkívül különös ritmus, amelyre a hatszögletű emelvényen ülő, leplekbe burkolt alakok énekeltek és bólogattak. Amerikában ön az egyetlen, akinek fogalma van a Külső Kiterjedésről. Ezt az órát, felteszem, az a jógi küldte, akit szegény Harley Warren emlegetett: a látnok, állítása szerint az egyedüli élő ember, aki járt Jian-Hóban, az ősöreg Leng titkos örökösénél, és elhozott némely dolgokat abból a félelmetes, tiltott városból. Szeretném tudni, mennyire ismeri talányosabb tulajdonságait? Ha álmaim és olvasmányaim nem csalnak, az órát azok készítették, akik sokat tudnak az Első Kapuról. De hadd folytassam történetemet.

Végül, folytatta a Szvámi, az imbolygás és az énekre emlékeztető hangok abbamaradtak, a dicsfény elhalványodott a lehajtott, mozdulatlan fejek körül, és a leples alakok furcsán megroskadtak az emelvényen. A gömbféle azonban tovább lüktetett érthetetlen fénnyel. Carter érezte, ahogy az öregek alszanak, ahogy akkor is aludtak, amikor megpillantotta őket. Azon tűnődött, milyen kozmikus álmokat ébresztett föl bennük az ő jövetele? Lassan szivárgott el a tudatáig az igazság, hogy ez a különös, énekes szertartás utasítás volt és hogy a Társakat a Legvénebb énekelte át egy új, rejtélyes és sosem látott álomba, hogy kinyissák az Utolsó Kaput, amelyhez az ezüstkulcs az útlevél. Carter tudta, hogy álmaik legmélyén a legvégső és abszolút kívülvaló mérhetetlen végtelenségeit szondázzák és megteszik azt, amit az ő jelenléte megkövetel.

A Vezető nem osztozott álmaikban, hanem mintha utasításokat osztogatott volna titokzatos némasággal. Nyilvánvalóan képeket plántált beléjük azokról a dolgokról, amelyekről azt akarta, hogy álmodjanak róluk, és Carter tudta, hogy amint a Vének meglátják a gondolatokat, azok meg fognak nyilatkozni az ő földi szeme előtt is. Amikor az alakok álmai egységes képpé állnak össze, megtörténik a megnyilatkozás és mindent, amire neki szüksége van, megtestesít az összpontosítás. Ilyen dolgokat már a Földön is látott: Indiában, ahol a beavatottak kisugárzott akarata sűrű tapintható formába meg az ősi Atlanaatban, amelynek még a nevét is csak kevesen merik kimondani.

Hogy mi az Utolsó Kapu és hogyan lehet áthaladni rajta, azt nem sejthette Carter, de a feszült várakozás már átsuhant rajta. Tudta, hogy van valamilyen teste és az fogja kezében a végzetes ezüstkulcsot. Vele szemben a toronyló kőtömeg elkezdte fölvenni egy sima fal alakját, amelynek közepe ellenállhatatlanul vonzotta Carter tekintetét, aki hirtelen megérezte, hogy már nem hajtja előre a Legősibb szellemi árama.

Most először jött rá, milyen rémítő lehet a tökéletes testi-lelki csend. A korábbi pillanatok sohasem nélkülöztek valamilyen érzékelhető ütemet, még ha csak a Föld dimenzionális kiterjedésének halvány, sejtelmes lüktetését is, most azonban a mélység csöndje takart be mindent. Carter, noha érezte testét, nem hallotta lélegzetét, ‘Umr at-’Tawil gömbszerűségének fénye megdermedt, nem pulzált tovább. Az alakok dicsfényénél sokkal tündöklőbb, hatalmas ragyogás játszott a szörnyű Vezető csuklyás koponyája körül.

Carter szédelgett, ezerszeres erővel tudatosult benne, hogy elveszítette irányérzékét. A legátláthatatlanabb feketeségnél is feketébbnek tűntek a különös fények, az Ősök pedig mintha iszonyúan messze lettek volna hatszögforma trónusaikon. Ekkor megérezte, hogy mérhetetlen mélységek fölött lebeg, arcát illatosan meleg hullámok csapkodják. Mintha rózsás, tikkasztó tengerben úszott volna, mákonyos bor tengerében, amelynek hullámai tajtékot túrva törnek meg a bronzszín tűz partjain. Nagy félelem töltötte el, mikor félig-meddig látta, hogyan csap ki a hatalmas tengerár távoli partokra. De a csönd pillanata megtört – a hullámok beszédként szóltak fülében, olyan nyelven, amelyben nem volt hang és szó.

– Az Igazság Embere túl van jón és rosszon – zengte egy hang, amely nem volt hang. – Az Igazság Embere űzte a Minden-Egyet. Az Igazság Embere megtudta, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Hitető.

És a magasba szökkenő falazaton, amely oly ellenállhatatlanul vonzotta magához Carter tekintetét, most egy titáni ív bukkant föl, hasonlatos ahhoz, amit valaha látni vélt abban a barlangban, a háromdimenziós Föld irreális felszínén. Rájött, hogy az ezüstkulcsot kell használnia – úgy mozgatva, azzal a sohasem tanult, ösztönszerű szertartásossággal, amellyel a Belső Kaput kinyitotta. Rádöbbent, hogy ez az arcát nyaldosó, rózsától ittas tenger nem más, mint annak a szilárd falnak a gyémántkemény anyaga, amely megadja magát varázslatának és az Ősök segítő gondolatörvényének. Még mindig az ösztöntől és a vak elrendeltetéstől vezettetve előre lebegett – át az Utolsó Kapun.

 

IV.

 

Szédítő zuhanás a csillagközi mérhetetlen szakadékon át – ilyen volt Randolph Carter előrehaladása a fal irdatlan, ciklopi tömegében. Érezte a messzeségből a halálos édesség győzedelmes, isteni hullámzását, ezután nagy szárnyak csapkodását; és hallotta a Földön vagy a Naprendszerben ismeretlen lények ciripelését-morgását. Hátrapillantva nem csupán egy kaput látott, hanem számtalant. Némelyike oly alakzatokat mutatott, amelyeket igyekezett nem megjegyezni.

Ekkor hirtelen sokkal hatalmasabb rettegés fogta el, mint amit az alakzatok láttán érzett, oly rettegés, amely elől nem tudott menekülni, mert önmagával volt kapcsolatos. Még az Első Kapu is meghagyott neki valamennyi szilárdságot, bár nem tudta, milyen most a teste, milyen kapcsolatban van a környezettel, de ez nem zavarta meg önnön egységtudatát. Még mindig Randolph Carter volt, szilárd pont a dimenziók kavargásában. Most, az Utolsó Kapun túl, az emésztő félelem pillanatában rájött, hogy már nem egy személy, hanem sok.

Egyszerre volt több helyen. A Földön, 1883. október hetedikén, egy kisfiú, akit Randolph Carternek hívtak, kilépett a Kígyólyukból a tompa alkonyfénybe, és futott lefelé a sziklás lejtőn, majd az elvadult kerten át Christopher bácsi házához, amely az arkhami hegyekben állt; és mégis, ugyanabban a pillanatban, amely valamiként azonos volt a földi időszámítás szerinti 1928-as évvel, egy elmosódó árny, aki nem kevésbé volt Randolph Carter, ott ült a földi dimenziókon túl az Ősök között egy emelvényen.

Itt, az ismeretlen és formátlan kozmikus mélységben, az Utolsó Kapu mögött, egy harmadik Randolph Carter volt. És valahol másutt, oly jelenségek zűrzavarában, amelyek megszámlálhatatlan tömege és iszonytató sokfélesége az őrület szélére sodorta Cartert, ott is létezett a lények korlátlan káosza, és ő tudta, hogy ezek ugyanannyira azonosak vele, mint ez a megnyilvánulása itt, az Utolsó Kapun túl.

Voltak Carterek minden ismert és feltételezett földtörténeti korból, sőt még korábbi korokból, amelyek meghaladják tudásunkat, sejtésünket, hitünket; voltak emberi és nem emberi, gerinces és gerinctelen, értelemmel bíró és értelem nélküli, állati és növényi Carterek, azonfölül olyan hajmeresztő Carterek, akik egyáltalán nem hasonlítottak földi életformákra, más bolygók, naprendszerek, galaxisok és kozmikus világok életterében; sodródtak világról világra, világegyetemből világegyetembe az örök élet spórái, amelyek mind ő voltak. Néhány villanás álmokat idézett – halványakat, színeseket, egyszerieket, többszörieket –, az álmodással töltött hosszú évekből; és voltak hátborzongatóan, delejesen, már-már iszonytatóan ismerősek, amelyeket földi logikával nem lehetett megmagyarázni.

Randolph Cartert amikor ezzel szembenézett, iszonyú félelem kerítette hatalmába. Azon a vérfagyasztó éjszakán sem félt így, amikor másodmagával bemerészkedett a fogyó hold fényénél egy ősi, rettentő nekropoliszba, ahonnan csak egyikük került elő. Sem halál, sem végzet sem kínszenvedés nem ejt olyan kétségbe, mint az egyéniség elvesztése. Mert egy dolog békés feledkezéssel belemerülni a semmibe, de tudatosan létezni, úgy, hogy mégse tudjuk megkülönböztetni magunkat más lényektől, tudni, hogy nem vagyunk önmagunk – ez a gyötrelem és a rettegés netovábbja.

Tudta, hogy volt valamikor egy bostoni Randolph Carter de nem tudhatta, ez-e az, ez az Utolsó Kapun túli énforgács, vagy valami más? Énje – ha ugyan itt lehet még énről beszélni – megsemmisült, de mégis tudja, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon egy légiónyi más énnel azonos. Mintha hirtelen átváltozott volna afféle sokkarú és sokfejű képmássá, amilyeneket az indiai templomokban szoktak kifaragni. Ő pedig töprengve szemlélte ezt a halmazatot, és összezavarodva próbálta elválasztani az eredetit a növekménytől – ha egyáltalán (milyen szörnyű gondolat!) létezik bármilyen eredeti, amit meg lehet különböztetni a többi megtestesüléstől.

És míg e megsemmisítő gondolatokkal vívódott, a kapu mögötti Carter-töredék egyszer csak aláhullott a rettegés mélyének hitt pontról az iszonyat még mélyebb, még feketébb, szorongatóbb szakadékába. Valami külső erő okozta, egy személyiség, amely hirtelen összecsapott vele, körülvette, elárasztotta őt. És nemcsak Carterrel olvadt eggyé, de határos volt minden időkkel és terekkel. Noha nem volt látható képe, egyszerisége és mindenütt jelenvalósága mégis bénítóan félelmetes volt. A Carter-szilánkok nem is képzelték volna, hogy ilyesmi létezhet.

Ez az ijesztő csoda nyomban elsöpörte a szétroncsolt személyiség iszonyatát. Korláttalan lény volt, Minden-egyben és Egy-mindenben, nem pusztán pont az idő-tér kontinuumban, hanem a lét féktelen áradását serkentő erő párja – azé a parttalan áradásé, amely túl van minden fantázián és matematikán. Talán ez volt ama Yog-Sothoth, kit suttogva emlegetnek némely titkos földi kultuszok, e más neveken is imádott istenség, akit Túlnaniként tisztelnek Yuggoth rákszerű lényei, a spirálködök gáznemű agyai pedig lefordíthatatlan jelként ismerik – de a Carter-forgács egyetlen villanásnyi idő alatt rájött, mily sekélyesek és töredékesek ezek az elképzelések.

És most a Lény, az Ősök furcsa hajladozásának, az Első Kapu mögötti rémületes fények villódzásának nem földi ütemére porrá zúzó, perzselő, mennydörgő, csodás hullámokat indított el a Carter-forgács felé, oly hullámokat, melyeknek összpontosító ereje csaknem szétrobbantotta a befogadót. Napok, vilagok, világegyetemek látszottak tartani a tér ugyanazon pontjába, mintha összeesküdtek volna, hogy egyetlen, ellenállhatatlanul tomboló becsapódásban semmisülnek meg. De a nagyobb félelem mellett eltörpült a kisebb, mert a gyötrelmes hullámok elszigetelték a kapun túli Cartert megszámlálhatatlan hasonmásaitól, és hacsak töredékesen is, visszaadták neki az önazonosság illúzióját. Egy idő után hallószervei számára érthető beszéd alakját öltötték a hullámok, mire Carter rettegése, szorongása csökkenni kezdett. Félelme tiszteletté változott, s ami addig istenkáromlóan rendellenesnek rémlett, most kimondhatatlanul felségesnek tetszett.

– Randolph Carter – vélte hallani –, bolygódon Ősöknek nevezett megnyilvánulásaim küldtek téged, mint olyasvalakit, aki elveszített kis álomországokba akart visszatérni, de nagyobb szabadsággal fölemelkedhetne nagyobb és fennköltebb vágyakig és kíváncsiságokig. Föl akartál hajózni az arany Oukranoson, hogy megkeresd az elfelejtett elefántcsontvárosokat az orchideaillatú Kledben, hogy uralkodj Ilek-Vad opál trónján, melynek mesés tornyai és megszámlálhatatlan kupolája hatalmasan szökkennek a magasba, a te Földedtől és minden anyagi síktól idegen égen vöröslő egyetlen csillag felé. Most, hogy áthaladtál a két Kapun, még többet akarsz. Nem menekülhetsz gyermekként a kellemetlen helyzetből egy kedves álomba, de férfként belevetheted magad a képek és álmok mögött rejlő, végső titkokba:

– Helyesnek találom, amit akarsz; kész vagyok megadni neked azt, amit eddig összesen tizenegyszer adtam meg földi lénynek és mindössze ötször embernek vagy emberszabásúnak. Hajlandó vagyok feltárni előtted a Végső Titkot, hogy lásd azt, ami gyengébb szellemet elpusztíthat. Mégis, mielőtt megpillantanád a titkok alfáját és omegáját, megkapod a szabad választás lehetőségét és ha akarsz, visszatérhetsz a két Kapun át úgy, hogy a Fátyol ott marad a szemed előtt.

 

V.

 

Hirtelen elültek a hullámok. Borzongató, félelmetes csönd támadt, tele a pusztulás szellemével. Cartert minden oldalról szorította az űr határtalan kiterjedése, ugyanakkor a kutató tudta, hogy a Lény még ott van. Egy pillanat múlva Carter szavakat gondolt és szellemi lényegüket belevetette a mély szakadékba: – Elfogadom. Nem hátrálok.

Ismét elárasztották a hullámok. Tudta, hogy a Lény meghallotta az üzenetet. Tudás és magyarázat áradt abból a határtalan Szellemből, amely új látóhatárokat nyitott a kereső előtt és a kozmosz nem remélt megértésére készítette fel őt. Elmondta neki, hogy milyen gyermekes és korlátolt a háromdimenziós világ fogalma; végtelenül sok irány létezik még a föl-le, előre-hátra, jobbra-balra mellett. Megmutatta Carternek a földi istenek kicsinységét, talmi voltát, emberi érdekeik, kapcsolataik kicsinyességét, gyűlölködésüket, haragjukat, szerelmeiket, hívságaikat, megmutatta, milyen önző módon követelik a földi istenek az imádatot, az áldozatokat, az ésszerűségnek és a természetnek ellentmondó hitet.

E benyomások zömét Carter szavakként érzékelte, de voltak olyanok is; amelyeket más érzékszerveivel fogott fel. Talán a szemével, talán képzeletével érzékelte, hogy olyan dimenzió-tartományban van, amely elképzelhetetlen az emberi szem és az agy számára. Most már észlelte az őserő örvényének zord árnyékában a teremtés szédítő zuhatagát. Valami felfoghatatlan helyről látta a fantasztikus alakzatokat; fajtáik, méreteik tömege felfoghatatlan volt még az ő élethossziglani titkos stúdiumokon edzett elméje számára is. Kezdett derengeni, miért létezhet egyszerre a gyermek Randolph Carter 1883-ban az arkhami: tanyán, az elmosódott forma a hatszögszerű emelvényen az Első Kapu mögött, a forgács, amely most szembesül a Jelenéssel a feneketlen szakadékban, egyáltalán, valamennyi Carter, akit képzelete vagy érzékszervei jeleznek.

A hullámok erősödtek, mintha jóváhagynák fölismerését, beleillesztenék abba a sokalakú létezésbe, amelynek csupán paránya az ő törmeléknyi létezése. Elmondták neki, hogy minden térbeli alak egy másik dimenzióhoz tartozó alak síkkal történő metszésének következménye, mint ahogy egy négyzetet ki lehet metszeni egy kockából, vagy egy kört egy gömbből. A kocka és a gömb háromdimenziós testek, olyan négydimenziós testekből kimetszve, amelyet az emberek csak sejtéseikben és álmaikban ismerhetnek, amelyek viszont egy ötdimenziós testből vannak kimetszve és így tovább, egészen az őstípus végtelenségének szédítő és elérhetetlen ormáig. Az ember világa és az ember istenei pusztán egy infinitezimális dolog infinitezimális szakaszát jelentik. Ennek az apró egésznek a háromdimenziós fázisát az Első Kapunál érte el, ahol ‘Umr at-Tawil gerjeszti az Ősök álmait. Noha az emberek ezt tekintik valóságnak és a sokdimenziós gondolkodást irreálisnak tartják, épp az ellenkezője az igaz. Amit mi anyagnak és valóságnak vélünk, az árnyék és érzékcsalódás, és amit árnyéknak, érzékcsalódásnak nevezünk, épp az az anyag és valóság.

Az idő mozdulatlan, folytatták a hullámok, nincs kezdete és vége. A mozgás, a változások oka, csupán érzékcsalódás. A valóság is érzékcsalódás, csupán a lények dimenzióközti szűk látóterében jelenik meg, ahol nincsenek olyan dolgok, mint múlt, jelen és jövő. Az emberi gondolatok az időről csupán azzal függnek össze, amit változásnak hívnak és amely maga sem más, mint illúzió. Minden, ami volt, van és lesz, egyszerre létezik.

Mindeme kinyilatkoztatások isteni ünnepélyességgel szóltak, ami nem hagyott kétséget Carterben igazságuk felől. Noha csaknem meghaladták felfogóképességét, akkor is érezte, hogy igaznak kell lenniük annak a végső kozmikus valóságnak a fényében, amely meghazudtol minden helyi szempontot és szűkös részigazságot. Elég jártas volt az elmélyült elmélkedésben, hogy megszabadulhasson a helyi, részleges gondolatok béklyóitól. Nem azon alapult minden kutatása, hogy hitt a helyi és részleges igazságok irrealitásában?

A hullámok jelentőségteljes csönd után folytatták. Amit a néhány dimenzióra kiterjedő zónák lakói változásnak neveznek, az csupán saját tudatuk működése, amely különböző kozmikus szögekből látja belterjes világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge és lesz belőlük kör, ellipszis, parabola, vagy hiperbola, miközben a kúp változatlan marad, ugyanígy tűnik a saját szempontunkból, a kozmikus szögtől függően változásnak a változatlan és végtelen valóság. A belső világok silányka lényei e szögek válfajainak rabszolgái, mivel néhány ritka kivételtől eltekintve nem tudják megtanulni, miként uralkodjanak rajtuk. Csupán a tiltott dolgok néhány tudósa szerez némi fogalmat erről az uralomról, miáltal képesek lesznek meghódítani a teret és a változást. De a Kapun kívüli lények parancsolnak a kozmikus látószögeknek, és akaratuktól függően láthatják töredékes mozaiknak vagy változatlan totalitásnak a mindenséget.

Ismét elültek a hullámok, Carter pedig homályosan és elborzadva kezdte megérteni az elveszett egyéniség talányának hátterét, amitől eleinte annyira iszonyodott. Ösztöne összerakta a kinyilatkoztatás cserepeit, és mind közelebb és közelebb juttatta őt a rejtély megfejtéséhez. Megértette, hogy már az Első Kapu előtt rázúdulhatott volna a félelmetes kinyilatkoztatás és miriádnyi földi alakmásba porlasztotta volna lényét, ha ‘Umr at-Tawil varázslata nem hárítja el, azért, hogy Carter megfelelően használhassa a kulcsot az Utolsó Kapunál. Tisztább tudásért esdekelve gondolathullámokat bocsátott ki, vágyván részletesebben ismerni a kapcsolatot, amely összekötötte különböző aspektusait: azt a töredéket, amely most a Végső Kapu mögött volt, azt, amely még mindig a hatszögszerű emelvényen ült az Első Kapun túl, az 1883-as fiút, az 1928-as férfit, különböző őseit, akik örökségét, énjének védőfalát kialakították, más eonok, más világok névtelen lakóit, akiket a legvégső megértés amaz iszonyú első felvillanásában azonosított. Válaszképpen lassan megindultak a Lény felől a hullámok, megpróbálva világossá tenni azt, ami már-már túl volt a földi elme határain.

Ezek mind meghatározott dimenziók lényeinek sorából származnak, folytatták a hullámok, és nagyságúak egy dimenzión túli tér örök archetípusának megnyilvánulásai csupán. Valamennyi lény: fiú, apa, nagyapa és így tovább, egyáltalán az egyedi lények minden állapota – csecsemő, kisgyermek, kamasz, felnőtt – pusztán egyetlen ugyanannak az archetipikus és örök lénynek a végtelen fázisai közül. Változatait az határozza meg, milyen szögben metszi az öntudatsíkot. Minden kor Randolph Carterei, Randolph Carter valamennyi őse – legyenek emberiek, vagy ember előttiek, földiek és Föld előttiek, mindezek csupán egy végső, örök, téren és időn kívül álló „Carter” változatai, fantom kivetítődések. Minden esetben az határozza meg őket, hogy véletlenül milyen szögben metszi azt a tudatsíkot az őstípus.

A szög apró változása miatt lesz a mai diákból tegnapi gyermek, lesz Randolph Carterből Edmund Carter, a varázsló, aki 1692-ben futott el Salemből az Arkham mögötti hegyekbe, vagy az a Pickman Carter, aki 2169-ben sajátos eszközökkel állítja majd meg az Ausztráliára törő mongol hordákat. Ez a szögmódosulás alakíthat át egy emberi Cartert egy olyan ősibb létezővé, mint amilyenek az Arcturus körül keringő Kythamil kettős bolygóról szálltak alá, hogy benépesítsék az ősi Hyperboreát, és a képlékeny, fekete Tsathogguát imádták. Egy földi Carterből lehet egy távoli előd, egy kimondhatatlan alakú kythamili, vagy még ősibb lény, a galaktika közi Stronti lakója, vagy négydimenziós gáznemű tudat egy régebbi idő-tér kontinuumban, vagy eljövendő növényi agy egy elképzelhetetlen pályán keringő sötét, radioaktív üstökösön – és így tovább, végtelen kozmikus körben.

Az őstípusok, lüktették a hullámok, a Feneketlen Szakadék népéhez tartoznak – formátlan, kimondhatatlan lények, akikről kevés álmodónak van fogalma az alsó világokban. Valamennyiük vezére az a Lény, aki éppen most tanítja Cartert ...és aki valójában magának Carternek az őstípusa. Hogy Carter és minden felmenője oly kielégíthetetlen szorgalommal tanulmányozta a tiltott kozmikus talányokat, ez egyenesen abból következik, hogy a Legelső Őstípus leszármazottai. Mert minden világ valamennyi nagy varázslója, gondolkodója, művésze az Őstípus vetülete.

Randolph Carner már-már hűdött áhítattal, rémült gyönyörűséggel hódolt a transzcendens Lény előtt, amelytől származott. A hullámok ismét elcsitultak, ő tovább töprengett a félelmetes csöndben; sajátos magasztalások, sajátosabb kérdések és még sajátosabb kérések forogtak elméjében. Egymással összecsapó furcsa fogalmak lebegtek szokatlan lehetőségektől, váratlan felfedezésektől szédülő agyában: Eszébe jutott, hogy ha ezek a kinyilatkoztatások szó szerint igazak, akkor ő testi valójában látogathatja meg azokat a hihetetlenül távoli korokat és a világegyetem eddig csupán álmaiból ismert tartományait, csupán el kell sajátítania a tudatsíkok szögét megváltoztató varázslatot. Hát nem erre való az ezüstkulcs? Nem az változtatta át az 1928-as férfit 1883-as fiúvá? Különös módon testének pillanatnyi távolléte ellenére is tudta, hogy a kulcs még nála van.

Mivel a csend még mindig tartott, Randolph Carter kisugározta kínzó kérdéseit és gondolatait. Tudta, hogy ebben a mélységben egyenlő távolságra van őstípusának minden aspektusa: az emberi, a nem emberi, a földi, a földönkívüli, a galaktikus és az intergalaktikus. Izzásig hevült benne a kíváncsiság létezésének más fázisai iránt. Különösen azok érdekelték, amelyek térben-időben legtávolabb estek a földi 1928-as évtől, vagy azok, amelyek élete során a legkitartóbban üldözték álmaiban. Érezte, hogy őstipikus Lénye, a tudatsík megváltoztatásával, képes őt testi mivoltában elküldeni bármelyik régi és távoli életbe. Az eddig átélt csodák ellenére további csodákra áhítozott. Hogy hús-vér valójában járhasson groteszk és hihetetlen tájakon, amelyeknek törmelékeit már látta éjszakai látomásaiban.

Minden határozott szándék nélkül megkérte a Lényt, hogy juttassa el őt egy elmosódó fantasztikus világba, amelynek öt tarka napja, idegen csillagképei, szédítő fekete szirtjei, tapírorrú karmos lakói; bizarr fémtornyai, megmagyarázhatatlan alagútjai és talányos lebegő hengerei újra és újra behatoltak álmaiba. Homályosan érezte, hogy minden elképzelhető világegyetem között ez az, amely a legszabadabban érintkezik a többiekkel; föl akarta kutatni a tájakat, amelyeket már látott, és át akart jutni a téren azokba a még távolabbi világokba, amelyekkel ezek a karmos ormányosok kereskedtek. Nem volt ideje ijedezni. Mint különös élete összes eddigi válságában, most is mindent legyőzött a tiszta kozmikus kíváncsiság.

A hullámok ismét félelmetesen lüktetni kezdtek, Carter tudta, hogy égbekiáltó kérése meghallgatásra talált. A Lény beszélt neki a fekete szakadékokról, amelyeken keresztül kell haladnia, az ismeretlen ötös csillagról abban a nem is sejtett tejútrendszerben, amelyben az idegen világ kering meg a földet furkáló, mélybeli rémségekről, amelyek ellen a karmos ormányosok szakadatlan harcot vívnak abban a világban. Azt is elárulta, hogyan döntse meg egyszerre a tulajdon és a keresett világ téridő elemeihez viszonyított tudatsíkját, hogy a Carter-aspektus átvetüljön abba a világba.

A Láthatatlan figyelmeztette, jól jegyezze meg saját jelképeit, amennyiben valaha is vissza akar térni abból a távoli és idegen világból, amelyet kiválasztott, amire Carter türelmetlen igenlő hullámokkal válaszolt. Meg volt győződve róla, hogy az ezüstkulcs, amely még mindig vele volt, az görbítette el a két világot és személyi síkjait, visszajuttatván őt 1883-ba. A kulcsban megvannak a most emlegetett jelképek is. A Lény, megérezve türelmetlenségét, jelezte, hogy elkészült az iszonyú ugrás végrehajtására. A hullámok hirtelen megszakadtak, pillanatnyi nyugalom következett, a megnevezhetetlen, félős várakozás feszültségének némasága.

Ekkor minden átmenet nélkül zúgás, dobogás támadt, amely félelmetes mennydörgéssé dagadt. Carter ismét az energiagócban találta magát, amely a külső űr most már ismerős ritmusára csépelte, döngölte fájdalmasan, elviselhetetlenül, oly ütemre,amely sem a pusztító hévvel lángoló csillagokban, sem a mindent megdermesztően hideg feneketlen szakadékban nem honos. Világegyetemünk egyetlen színképében sem található árnyalatok sugarai játszadoztak, szövődtek össze, fonták körül. Ijesztő sebességgel mozgott. Egy futó pillanatig még látott egy alakot, amely egyedül ült egy hatszögszerű trónon?

 

VI.

 

A hindu itt elhallgatott és látta, hogy de Marigny és Phillips feszülten figyelik történetét. Aspinwall úgy tett, mintha nem érdekelné az elbeszélés, tekintetét tüntetően az előtte heverő papírokra szögezte. Új, baljós jelentést nyert a koporsó alakú óra sajátos ketyegése, a hamuba fúlt háromlábakról kanyargó füst fantasztikus, megmagyarázhatatlanul nyugtalanító szövődményeket alkotott a tapéta furcsa mintáival. Az öreg néger, akinek a háromlábakat kellett volna feltöltenie, eltűnt – talán a növekvő feszültség kergette ki a házból. Már-már bocsánatkérően tétovázott a beszélő, mielőtt visszanyerte különösen erőlködő, mégis korrekt szavát.

– Talán nehezükre esik elhinni a mélység eme dolgait – mondta –, ám ha tapintható, anyagi tárgyakkal találkoznak, akkor még nehezebben hisznek majd nekem. Így működik az elménk. A csodák kétszeresen hihetetlenek, amikor az álom elmosódó tartományaiból átkerülnek a hármas dimenzióba. Megpróbálok nem túl sokat mondani önöknek, kizárólag olyasmit, amiről mindenképpen tudniuk kell.

– Az idegen polikromatikus ritmus végső örvénylése után Carter olyan helyen találta magát, amelyről először azt hitte egy pillanatig, hogy régi álma jött vissza. Mint annyi éjnek előtte karmos-ormányos lények között haladt ismeretlen módon megmunkált fémből készült utcák útvesztőjében, különböző színű napok lángolásában; lenézvén látta, hogy a saját teste is olyan, mint a többieké – ráncos, félig pikkelyes, sajátosan, leginkább rovarszerűen ízelt, ugyanakkor mégsem nélkülöz valami karikaturisztikus emberszerűséget. Az ezüstkulcs még mindig a markában volt, noha meglehetősen rusnya volt a kéz, amely tartotta.

A következő pillanatban az álomérzés elillant és inkább úgy érezte magát, mint aki éppen most ébred álmából. A végső szakadék, a Lény, az a képtelenül idegenszerű Randolph Carter nevű fajzat, aki még meg sem született egy kialakulatlan bolygón, mindezek nem voltak mások, mint képek a Yaddith bolygón élő Zkauba varázsló állandóan visszatérő álmaiban. Túlságosan makacsul kísértették ezek az álmok – ott lebegtek körülötte, amikor kötelmeinek tett eleget, varázsigékkel tartotta odalent odvaikban a félelmetes dólokat; belekeveredtek mindama valódi világok emlékmiriádjaiba, amelyeket fénysugárburkában meglátogatott. Most már szinte olyan valósaknak tűntek, mint még soha. Itt ez a súlyos ezüstkulcs a jobb felső mancsában, pontos mása annak, amelyről álmodott, és ez nem jelent jót. Pihennie és elmélkednie kell, muszáj Nhing tábláihoz fordulnia, hogy azok adjanak tanácsot, mi most a teendő. Fölmászott a főútról nyíló köz fémfalán, belépett szobájába és odament a táblák polcához.

Hét naptöredékkel ezután Zkauba megilletődötten, már-már riadtan kuporgott prizmáján, mert új, megrendítő emlékképeket szabadított föl benne az igazság. Soha többé nem ismerhette az egyetlen lény békéjét. Attól fogva minden időben és térben ketten voltak: Zkauba, a yaddithi varázsló, attól undorodva, hogy ilyen volt és ilyenné kell lennie, mint Randolph Carter, a visszataszító földi emlős, és Randolph Carter a földi Bostonból, félelemtől vacogva, hogy ilyen karmos-ormányos lény volt és ilyen lett belőle.

– A Yaddithon töltött időegységek – recsegte a Szvámi, akinek erőltetett hangján a fáradtság jelei kezdtek mutatkozni – önmagukban is külön történetet alkotnak, amely nincs kapcsolatban ezzel a rövid összefoglalással. Jártak a Strontin, a Mthurán, a Kathon és a Yaddith teremtményeinek fénysugárhüvelyében elérhető huszonnyolc tejútrendszer más világaiban is, ide-oda közlekedtek az eónokban az ezüstkulcs és más, a Yaddith varázslói előtt ismeretes jelképek segítségével. Szörnyű csatákat vívtak a fakó nyúlós dólokkal a bolygót átlyuggató, ősi alagutakban. Áhítatos tanácskozásokon vettek részt a könyvtárakban, tízezer világ élőinek és holtjainak felhalmozott tudása között. Izgalmas tárgyalásokat folytattak, amelyeken ott voltak a Yaddith más elméi, még maga Buo, a Legfőbb Öreg is. Zkauba senkinek sem árulta el, hogy mi történt a személyiségével, de amikor Randolph Carter aspektusa kerekedett fölül, dühösen kutatott valamilyen eszköz után, amivel vissza tudna térni a Földre, emberi formájába, és kétségbeesetten gyakorolta az emberi beszédet az idegen hangképző szervekkel, amelyek annyira alkalmatlanok voltak erre a feladatra.

Nagy riadalmára a Carter-aspektusnak egyhamar rá kellett jönnie, hogy az ezüstkulcs nem képes visszaadni emberi alakját. A dolgokból, amelyekre visszaemlékezett, amelyekről álmodott és amelyekre Yaddith tudományából következtetni tudott; túlságosan későn jött rá, hogy a kulcsot a földi Hyperboreán alkották és hatása egyedül az emberi lények tudatsíkjának szögeiben érvényesült. Mindazonáltal meg lehetett változtatni vele a planetáris szöget és használóját változatlan testben tudta keresztülvinni az időn. Létezett a kulcson kívül egy bűvige, amely megadta a korlátlan hatalmat, ám ez is emberi fölfedezés volt, egy űrben elérhetetlen tartományra érvényes, és Yaddith varázslói nem tudták lemásolni. Az igét arra a megfejthetetlen pergamenre írták, amely az ezüstkulcs mellett volt a vérfagyasztó faragásokkal díszített dobozban, és Carter már keserűen bánta, hogy nem hozta magával. Az immár elérhetetlen mélységben lakozó Lény figyelmeztette, legyen biztos a jelképeiben, és minden bizonnyal úgy is vélte, hogy Carter mindent tud.

Ahogy telt az idő, Carter egyre keményebben igyekezett, hogy Yaddith félelmes tudását fölhasználva visszatérhessen a mélységbe a mindenható Lényhez. Új tudásával sokkal inkább megfejthette a titokzatos pergament, de mostani helyzetében ez a hatalom is csak merő gúnyolódásnak tűnt. Mindazonáltal voltak időszakok, amikor a Zkauba-aspektus kerekedett fölül és ilyenkor igyekezett kivetni magából a felzaklató Carter-emlékeket.

Hosszú idő múlt el ily módon – hosszabb idő, mint amennyit az emberi agy képes felfogni, mert a Yaddith lényei igen sokáig élnek. Sok százszor fordult meg a bolygó, mire a Carter-aspektus győzni látszott a Zkauba-aspektus felett. Hosszú időszakokat töltött azzal, hogy kiszámolja a távolságot, amely a Yaddithot időben és térben elválasztja az emberi Földtől: A számok hajmeresztőek voltak – olyan sok Fényév-eon, amit már nem is lehetett számolni –, ám Carternek, a yaddithi ősi tudomány segítségével sikerült felfognia e dolgokat. Álmodói képességét kiterjesztette a Föld irányába és sok olyan dolgot tudott meg bolygónkról, amiről korábban fogalma sem volt. Ám nem tudta megálmodni az elveszett pergamen nélkülözhetetlen képletét.

Végül vad tervet agyalt ki, hogy elmenekülhessen a Yaddithról. Először is talált egy kábítószert, amely a Zkauba-aspektust elaltatta, anélkül, hogy szétolvasztotta volna a mágus tudását és emlékezetét. Számításai alapján Carter úgy vélte, megkockáztathat egy utazást a fénysugárburokban, amelyet a Yaddith lényein kívül senki sem használt – egy testi utazást a számlálatlan eonon és elképzelhetetlen galaktikus tájákon át a Naprendszerig, le a Földre. Ha egyszer ott van, akár egy karmos-ormányos lény képében is, képes lesz megtalálni – és végre megfejteni – azt a különös hieroglifákkal telerótt pergament, amelyet Arkhamnál hagyott a kocsiban; ennek és a kulcsnak – a segítségével pedig visszanyerheti földi külsejét.

Tisztában volt vállalkozásának veszedelmeivel. Tudta, hogy amikor a megfelelő eonba dönti a bolygó síkját (ami nélkül képtelenség keresztülszáguldani az űrön), a Yaddith akkor már halott világ lesz, amelyen a győzelmes dólok uralkodnak és hogy igen kétséges, el tud-e menekülni a fénysugár-burokban. Tudta, hogyan: kell beavatottként előidéznie a tetszhalott állapotot, amelyben képes lesz elviselni az eonokig tartó repülést a mérhetetlen mélységek fölött. Afelől sem voltak kétségei, hogy – feltéve, ha sikerül az utazás – ellenállóvá kell tennie magát a baktériumokkal és a yaddithi testet fenyegető más földi körülményekkel szemben. Ezenfelül szereznie kell emberi álcát addig is; amíg meg nem találja és meg nem fejti a pergament és vissza nem nyeri eredeti alakját. Máskülönben valószínűleg fölfedezik és rémületükben elpusztítják az emberek, aminek nem szabad bekövetkeznie. Szereznie kell némi aranyat is – szerencsére bőviben volt a Yaddithon –, hogy átvészelhesse a keresés idejét.

Fokozatosan haladt előre terveiben. Szerzett egy rendkívül kemény fénysugárburkot, amely kibírja az óriási időugrást és a példátlan utazást a téren át. Ellenőrizte valamennyi számítását,.ismét kibocsátotta álmait a Föld felé, olyan közel férkőzve 1928-hoz, amennyire lehetséges. Lenyűgöző sikerrel gyakorolta az élettevékenység felfüggesztését. Fölfedezte a szükséges baktériumellenes anyagot és kidolgozta a különböző gravitációs terheléseket, amelyeket el kellett viselnie. Művészi viaszálarcot gyúrt és készített egy bő ruhát; hogy emberként éljen az emberek között, összeállított egy dupla erejű varázsigét, hogy visszatartsa a dólokat addig a pillanatig, amíg elindul a halott, fekete Yaddithról az elképzelhetetlen jövőbe. Arra is volt gondja, hogy kiadós mennyiséget szerezzen be a Földön hozzáférhetetlen kábítószerből, amivel inaktiválja Zkauba aspektusát, addig, amíg meg nem szabadult a yaddithi testtől, és nem mulasztott el aranyat is tartalékolni földi célokra.

Kétségek és rettegés közepette jött el az indulás napja. Carter fölmászott a fényhüvely rakfelületére azzal az ürüggyel, hogy a három csillagból álló Nython-rendszer felé indul és bekászálódott a ragyogó fémből kovácsolt burokba. Éppen annyi helye volt, hogy végrehajtsa a szertartást az ezüstkulccsal és amint ez megtörtént, lassan lebegni kezdett a burokban. Rémítő kavargás támadt, a nappal elsötétedett, szörnyű kínok gyötörték. Mintha esztelenül pörgött volna a világegyetem; a csillagképek táncoltak a fekete égen.

Hirtelen új egyensúlyba került. A csillagközi mélység hidegre marta a burok külső héját és látta, hogy szabadon lebeg a térben. A fémház, amelyből elindult, évekkel korábban szétesett. Alatta a földön hemzsegtek a-gigászi dólok; ahogy lepillantott, az egyik felszökkent sok száz méter magasba és feléje kapott kocsonyás fakó csápjával. Igéi azonban hatékonyaknak bizonyultak és a következő pillanatban sértetlenül eltávolodott a Yaddithtól.

 

VII.

 

A New Orleans-i furcsa szobában, ahonnan az öreg fekete szolga ösztönszerűen elmenekült, még rekedtebben harákolt a különös Szvámi Csandragupta.

– Uraim, nem kérem, hogy elhiggyék ezeket a dolgokat, amíg meg nem mutatom önöknek a bizonyítékot. Fogadják el meseként, hogy Randolph Carter sok ezer fényéven és számtalan milliárd mérföldön át suhant a térben névtelenül, egy elektronaktivált felületű fémburokban. A legnagyobb gonddal időzítette a felfüggesztett élettevékenységet; úgy tervezte, hogy alig néhány évvel előbb szűnjék meg, mint amikor ő 1928-ban vagy valamikor akkortájt földet ér.

– Sosem fogja elfelejteni azt az ébredést. Emlékezzenek uraim, hogy ezelőtt az eonokig tartó öntudatlanság előtt sok ezer földi évet élt át tudatosan a Yaddith idegen, szörnyűséges csodái között. Borzalmasan marta a hideg, félbeszakadtak a fenyegető álmok és kilátott a burok kémlelőnyílásán. Csillagok, csillagképek, csillagközi felhők mindenfelé – és körvonalaik végre valamilyen hasonlóságot mutattak azokkal a formákkal, amelyeket a Földről ismert.

– Lehet, hogy egyszer majd elmondja leereszkedését Naprendszerbe. Látta legszélen a Kynarthot és a Yuggothot, elszáguldott a Neptun mellett, látta a bolygó felszínét telepöttyöző ördögi fehér gombákat, közelről pillanthatott be a Jupiter párái mögé, mi által kimondhatatlan titkokat tudott meg, látta az egyik kisbolygó iszonyatait, megszemlélhette a Mars vöröses felszínét elborító ciklopi romokat. Közeledett a Földhöz, vékony holdsarlónak észlelte, amely riasztóan növekedett. Csökkentette sebességét, noha annyira kívánkozott már haza, hogy egy percet sem veszített szívesen. Nem kívánom elmondani azokat az érzéseket, amelyekről Carter számolt be nekem.

– Nos, a vége felé Carter a Föld felső légkörében lebegett, várva, hogy a hajnal fénye elárassza a nyugati féltekét. Ott akart földet érni, ahonnan elindult: a Kígyólyuk közelében, az Arkham mögötti hegyekben. Ha bármelyikük tartósan távol volt otthonától – és tudom, hogy van ilyen önök között –, az elképzelheti, hogyan hatottak rá New England hullámos dombjai, nagy szilfái, göcsörtös gyümölcsösei, ódon kőfalai.

– Hajnalban érkezett meg a régi Carter-ház alatti mezőre, és hálás volt a csendért és a magányért. Ősz volt, akárcsak távoztakor, a dombok illata balzsamként üdítette lelkét. Fölvonszolta a fémburkot a lejtőn a Kígyólyuk melletti erdőfoltig, de most nem furakodott át a növényi szövedéktől takart résen a belső barlangba. Idegen testét emberi ruhával takarta el és fölvette a viaszálarcot, amelyre nagy szüksége volt. A burkot egy évig hagyta itt, amíg a körülmények miatt új rejtekhelyet nem kellett keresnie.

– Bement Arkhamba – közben gyakorolta az emberi testtartást, szokta a földi nehézkedést és átváltotta az aranyát pénzre. Némi kutatást is végzett – úgy tett, mintha külföldi lenne, aki nem sokat tud angolul –, és rájött, hogy 1930-ban van. Mindössze két évvel tévesztette el az időt.

– Természetesen szörnyű helyzetben volt. Képtelen lévén bebizonyítani személyazonosságát, minden pillanatban éberen kellett vigyáznia. Voltak nehézségei az evéssel és tartósítania kellett az idegen kábítószert, amely továbbra is álomba merítette Zkauba aspektusát. Érezte, hogy olyan gyorsan kell cselekednie, amennyire lehetséges. Bostonba utazott és kivett egy szobát a lerobbant West Enden, ahol olcsón és észrevétlenül élhetett, majd rögtön nyomozni kezdett Randolph Carter vagyona és személyes holmija után. Ekkor tudta meg, hogy mennyire igyekszik felosztani Mr. Aspinwall a vagyont, amelyet Marigny és Mr. Phillips vitézül megpróbálnak egyben tartani.

A hindu meghajolt, de semmiféle érzelmet nem lehetett látni sötét, nyugodt, sűrű szakállal benőtt arcán.

– Carter – folytatta – közvetett úton szerzett egy jó másolatot az elveszett pergamenből és elkezdett dolgozni a megfejtésén. Boldogan közölhetem, hogy a segítségére lehettem. Elég hamar fölkeresett és rajtam keresztül léphetett kapcsolatba más misztikusokkal szerte a világon. Elmentem Bostonba, és nála laktam egy szánalmas lyukban a Chambers Streeten. Ami a pergament illeti, örömömre szolgál, hogy kisegíthetem Mr. de Marignyt zavarából. Hadd mondjam el, hogy ezeket a hieroglifákat nem naacal, hanem r’lyehi nyelven írták, amelyet Cthulhu ivadékai hoztak a Földre időtlen időkkel ezelőtt. Ez természetesen fordítás – a hyperboreai eredeti évmilliókkal korábban készült Tsath-yo ősi nyelvén.

– Több megfejteni való akadt, mint azt Carter előre láthatta, de egy pillanatra sem adta föl a reményt. Idén év elején nagy lépést tett előre egy Nepálból hozatott könyv segítségével, és semmi kétség, hogy ezek után győzni fog. Sajnálatos módon jelentkezett még egy akadály. Elfogyott a kábítószer, amellyel a Zkauba-aspektust álomban lehetett tartani. Mindazonáltal ez nem jelentett akkora bajt, mint amitől félt. Carter személyisége uralja a testet és amikor Zkauba ébred öntudatra – egyre rövidebb időszakokra, mostanában csak akkor, ha valamilyen szokatlan izgalom fölriasztja –, általában túlságosan kábult ahhoz, hogy hátráltassa Carter munkáját. Nem találja a fémburkot, amely visszavihetné Yaddithba, bár egy alkalommal majdnem sikerült neki, de Carter újból elrejtette, egy olyan időben, amikor a Zkauba-aspektus teljes mértékben távol volt. Mindössze annyi kárt okozott, hogy megijesztett néhány embert és bizonyos lidérces pletykákra adott okot a bostoni lengyelek és litvánok között a West End környékén. Eddig még nem rongálta meg a Carter-aspektus gondos álcáját, noha időnként ledobja, úgyhogy egyes részeket pótolni kell. Láttam, mit rejtenek a ruhák – nem volt szép látvány.

– Egy hónapja Carter fölfedezte ennek a találkozónak a hirdetését és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, ha meg akarja menteni a vagyonát. Nem várhatta meg, amíg megfejti a pergament és visszanyeri emberi formáját, következésképpen engem küldött ide, hogy a nevében eljárjak.

– Uraim, közölhetem önökkel, hogy Randolph Carter nem halt meg; átmenetileg rendkívüli helyzetben van, de legföljebb két-három hónap, és képes lesz megjelenni tulajdon alakjában, hogy érvényesítse jogait a vagyonára. Ha kell, kész vagyok bizonyítékokat nyújtani. Éppen ezért nagyon kérem, napoljuk el meghatározatlan időre ezt az összejövetelt.

 

VIII.

 

De Marigny és Phillips úgy bámultak a hindura, mintha megdelejezte volna őket, míg Aspinwall hörgött és harákolt. Az öreg ügyvéd undora leplezetlen haraggá erősödött és vérmesen verte öklével az asztalt. Amikor megszólalt, valósággal ugatott.

– Meddig tűrjük még ezt az ostobaságot? Egy órája hallgatom ezt az őrültet, ezt a csalót, és most van olyan átkozottul pimasz azt állítani, hogy Randolph Carter él! Azt követeli, minden ésszerű ok nélkül, hogy halasszuk el az osztozkodást! Miért nem dobja ki ezt a csirkefogót, de Marigny? Netán azt akarja, hogy ennek a sarlatánnak vagy idiótának minden bárgyúságát végighallgassuk?

De Marigny nyugodtan fölemelte a kezét és halkan megszólalt.

– Gondolkodjunk nyugodtan és világosan. Ez egy rendkívül különös elbeszélés volt, és vannak benne olyan elemek, amelyekről misztikus létemre bírok némi tudomással. El kell ismernem, hogy nem teljesen lehetetlenek. Továbbá 1930 óta részletes beszámolókat, leveleket kaptam Szvámitól, amelyek megegyeznek ezzel az elbeszéléssel.

Elhallgatott, és most Mr. Phillips szúrt közbe néhány szót.

– Szvámi Csandragupta bizonyítékokról beszélt. Én is elismerem, hogy sok mindennek van értelme ebben az elbeszélésben, az utóbbi két évben jómagam is kaptam számos levelet a Szvámitól, amelyek ezt támasztják alá: ezek a kijelentések azonban meglehetősen szélsőségesek. Nincs valami kézzelfogható dolog, amit megmutathatna nekünk?

Lassan és rekedten szólalt meg a rezzenéstelen arcú hindu, miközben előhúzott valamit bő kabátja zsebéből.

– Magát az ezüstkulcsot egyikük sem látta, de Marigny és Phillips urak azonban tanulmányozhatták a fényképét. Ismerős ez önöknek?

Vastag fehér kesztyűs kezével sután az asztalra fektetett egy súlyos, megfeketedett ezüstkulcsot. Tizenkét centiméter hosszú volt, ismeretlen, rendkívül egzotikus munkának játszott, amelyet egyik végétől a másikig a legbizarrabb hieroglifák borítottak. De Marigny és Phillips levegő után kapott.

– Ez az! – kiáltott föl de Marigny. – A fényképezőgép nem hazudik. Nem lehet tévedés!

Aspinwall azonban már készen állt a válasszal.

– Bolondok! Mit bizonyít ez? Ha ez tényleg az a kulcs, amely az unokaöcsémé volt, akkor ideje, hogy ez az idegen – ez az átkozott nigger – elmagyarázza, miként jutott hozzá! Randolph Carter négy évvel ezelőtt tűnt el a kulccsal együtt. Honnan tudhatjuk, hogy nem rabolták ki és gyilkolták meg? Maga is félbolond volt és még bolondabb népekkel állt össze.

– Ide figyelj, nigger, honnan szerezted ezt a kulcsot? Megölted Randolph Cartert?

A Szvámi arcvonásai meg se rezzentek, abnormálisan nyugodtak maradtak, ámde beesett, távoli, szivárványhártya nélküli, fekete szeme veszedelmesen fölvillant. Csak nehezen bírt megszólalni.

– Kérem, őrizze meg a nyugalmát, Mr. Aspinwall. Van más bizonyíték is, amelyet nyújthatok, de ez nem mindenkire fog kedvezően hatni. Viselkedjünk ésszerűen. Van itt néhány papír, amelyeket nyilvánvalóan 1930 után írtak és eltéveszthetetlenül tükröződik bennük Randolph Carter stílusa.

Ügyetlenül előhúzott egy hosszú borítékot bő kabátjából és odaadta a fröcsögő ügyvédnek. De Marigny és Phillips kuszán kavargó gondolatokkal, a természetfölötti csoda derengő előérzetével figyelték őket.

– A kézírás természetesen csaknem olvashatatlan, de emlékezzenek rá, hogy Randolph Carternak most nem olyan keze van, amely alkalmas lenne emberi írásra.

Aspinwall sietve átnézte a papírokat és láthatóan zavarba jött, de nem lett más a modora. A szoba izgalomtól és valami névtelen félelem feszültségétől sercegett, a koporsóforma óra idegenszerűen, ördögien tiktakolt de Marigny és Phillips fülében, ám az ügyvédet láthatólag hidegen hagyta. Megint ő szólalt meg:

– Ügyes hamisítványok. Ha mégsem azok, akkor Randolph Carter olyan emberek hatalmában van, akiknek nem tisztességesek a szándékaik. Itt csak egyet lehet tenni: ezt a csalót le kell tartóztatni. De Marigny, fölhívná a rendőrséget?

– Várjunk – kérte vendéglátója. – Nem hinném, hogy ebben az esetben a rendőrséget kellene hívni. Van egy ötletem. Mr. Aspinwall, ez az ember tehetséges misztikus. Azt állítja, hogy bizalmas viszonyban van Randolph Carternal. Kielégíti Önt, ha válaszol olyan kérdésekre, amelyekre csupán ilyen bensőséges barát tudja a választ? Én ismerem Cartert, és módomban áll feltenni bizonyos kérdéseket. Hadd hozzak egy könyvet, amely véleményem szerint megfelelő lesz a vizsgálathoz.

A könyvtár felé fordult, Phillips gépiesen, báván követte. Aspinwall maradt, ahol volt, közelről fürkészve a hindut, aki abnormálisan mozdulatlan arccal nézett farkasszemet vele. Miközben Csandragupta ügyetlenül visszarakta az ezüstkulcsot a zsebébe, az ügyvéd hirtelen torokhangú kiáltást hallatott.

– Hé, a mindenit, megvan! Ez a gazember álruhát visel. Még azt sem hiszem el, hogy indiai. Ez az arc – ez nem arc, csak álarc! Már azt hittem, az egész történetet azért találta ki, hogy engem kábítson, de mégis igaz. Egyáltalán nem mozog az arca, és a turbán meg a szakáll takarja el a szélét. Ez a fickó közönséges szélhámos! Még csak nem is külföldi – figyeltem a kiejtését. Valami jenki lehet. Nézzék azokat a kesztyűket – tudja, hogy az ujjlenyomatai alapján elkaphatják. A fene bele, lerántom róla!

– Megállj! – Nem földi rémület csengett a Szvámi rekedt, különös, idegen hangjában. – Azt mondtam, van még egy bizonyíték, amellyel szolgálhatok, ha szükséges, de figyelmeztettem Önöket, ne kényszerítsenek rá. Ennek a vörös képű öreg totyakosnak igaza van – valójában nem vagyok indiai. Ez itt álarc, és amit borít, az nem emberi arc.

Önök ketten sejtették – már percek óta érzem. Nem volna kellemes dolog levenni ezt az álarcot – hagyjuk inkább, Ernest. Azt is elmondhatom Önöknek, hogy én magam vagyok Randolph Carter.

Senki sem mozdult. Aspinwall felhorkant és bizonytalanul hadonászott. De Marigny és Phillips a szoba másik végéből figyelték, miként rángatózik a vörös arc, és bámulták a turbános alakot, aki a hátát fordította nekik. Az óra ijesztően, abnormálisan tiktakolt, a háromlábak füstje és a kárpit lebbenő figurái táncoltak, haláltáncot jártak. A fuldokló ügyvéd törte meg a csöndet.

– Nem, te gazember – nem fogsz megijeszteni! Megvan neked a saját okod, ha nem akarod levenni azt az álarcot. Talán megtudnánk, ki vagy. Le vele!

Ahogy előrenyúlt, a Szvámi elkapta a kezét egyik ügyetlen, kesztyűs végtagjával, majd egyszerre fájdalmas és megdöbbent, sajátos kiáltást hallatott. De Marigny megindult feléjük, de zavartan megtorpant, mert az álhindu tiltakozó kiáltása megmagyarázhatatlan kerepelő és zümmögő hangokba csapott át. Aspinwall arca kivörösödött a dühtől, szabad kezével ellenfele bozontos szakálla felé kapott. Ez alkalommal sikerült megragadnia. Egy őrjöngő rántás, a viaszarc kiszabadult a turbán alól és az ügyvéd vérmes markában maradt.

Aspinwall ekkor rémült, hörgő kiáltást hallatott, és arca megvonaglott az iszonytató rettegéstől. Phillips és de Marigny egyetlen arcon sem láttak még ehhez fogható pánikot. Az ál-Szvámi elengedte az ügyvéd másik kezét és úgy állt ott, mintha szédülne, miközben abnormálisan zümmögött. Azután furcsán megroskadt turbános alakja, immár alig emlékeztetve emberi tartásra és mintegy delejezetten, vánszorogva elindult a koporsóforma óra felé, amely tovább ketyegett a maga kozmikus ritmusában. Álcafosztott arcát elfordította, így de Marigny és Phillips nem tudhatták, mit látott az ügyvéd. Figyelmük ismét Aspinwall felé fordult, aki nehézkesen lezuhant a padlóra. A varázs megtört – de amire odaértek, az öregember halott volt.

De Marigny gyorsan visszafordult a csoszogva távolodó Szvámihoz, és észrevette, hogy az egyik vaskos fehér kesztyű ernyedten lecsúszik a leejtett kézről. Sűrűn gomolygott a gyanta füstje, ezért csak annyit láthatott, hogy a föltáruló kéz hosszú és fekete. Mielőtt a kreol odaérhetett volna a visszavonuló alakhoz, az öreg Mr. Phillips megragadta a vállát.

– Ne! – suttogta. – Nem tudjuk, melyik van ébren. Tudja, a másik aspektus – Zkauba, a yaddithi varázsló...

A turbános alak most már az abnormális óránál járt és ők ketten a sűrű füstön át homályosan látták, amint egy fekete mancs matat a hieroglifákkal borított magas ajtón. A tapogatózás eredményeként különös kattanás hallatszott. A lény belépett a koporsóforma ládába, és behúzta maga után az ajtót.

De Marignyt nem lehetett többé visszatartani, de amikor elérte és kinyitotta az órát, az üres volt. Az abnormális ketyegés folytatódott, tovább hallatszott a sötét kozmikus ütem, amely minden misztikus kapunyitást kísérni szokott. A padlón ott hevert egy vastag fehér kesztyű és egy halott, kezében szakállas álarccal. Ezenkívül nem maradt semmi nyom.

Egy év telt el anélkül, hogy Randolph Carterről bármilyen hír érkezett volna. Vagyonának sorsa még mindig bizonytalan. A bostoni lakást, ahonnan „Szvámi Csandragupta” küldte leveleit a különböző misztikusoknak ezerkilencszázharminctól ezerkilencszázharminckettőig, valóban egy különös hindu bérelte, de ő röviddel a New Orleans-i összejövetel előtt eltávozott, és azóta nem került elő. Sötét, kifejezéstelen arcú, szakállas embernek írták le, a háziúr úgy vélte, hogy a sötét álarc – amelyet annak rendje-módja szerint megmutattak neki – nagyon hasonlít rá. Mindazonáltal sohasem sejtette, hogy bármi köze lehetne a helybéli szláv lakosság lidércnyomásos szóbeszédeihez. Az Arkham mögötti hegyeket átkutatták a „fémburok” után, de sohasem találtak semmit. Ennek ellenére áz arkhami First National Bank egyik hivatalnoka emlékezett egy különös, turbános emberre, aki egy furcsa alakú aranyrögöt váltott pénzre 1930 októberében.

De Marigny és Phillips nemigen tudták, mit kezdjenek az egész dologgal. Végül is mit tudtak bizonyítani? Csupán egy történetük volt. Meg egy kulcs, amelyet hamisíthattak is valamelyik képről, amelyeket Carter 1928-ban mindenfelé szétküldött. És voltak iratok, de egyik sem bizonyít semmit. Volt egy álarcos idegen, de van-e olyan élő ember, aki látta, hogy mi van az álarc mögött? A feszültség és a tömjénfüst miatt az eltűnés abban az órában könnyen lehet kettős hallucináció eredménye. A hinduk nagyon értenek a hipnózishoz. Az ész azt sugallta, hogy a „Szvámi” egy bűnöző, aki rá akarta tenni a kezét Randolph Carter vagyonára. A boncolás azonban azt mutatta ki, hogy Aspinwall sokk következtében halt meg. Vajon a düh egymagában elegendő ehhez? És hát voltak a történetben dolgok...

Egy tágas szobában, ahol különös mintájú kárpitok lógnak és tömjénfüstös a levegő, Étienne-Laurent de Marigny gyakran elüldögél, és bizonytalan érzésekkel hallgatja a hieroglifákkal borított, koporsóforma óra abnormális ritmusát.

 

Bihari György fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre