Charles Dexter Ward esete

Eredeti cím: Case of Charles Dexter Ward, The

0 694

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1927

I. KÖVETKEZMÉNY ÉS ELŐJÁTÉK

 

1.

A Rhode Island-i Providence melletti magán-elmegyógyintézetből nemrég eltűnt egy módfelett különös ember. A Charles Dexter Ward névre hallgató egyént megtört szívű édesapja záratta oda kénytelen-kelletlen, akinek a szeme láttára hatalmasodott el fián az elmezavar, és vált egyszerű különcségből sötét mániává, ami nemcsak gyilkos hajlamait dobta felszínre, hanem furcsamód megváltoztatta elméjének tudati tartalmát is. Az orvosok megvallják, hogy teljes tanácstalansággal szemlélik ezt az esetet, amelyben keveredik az általános fiziológiai, valamint a pszichológiai furcsaságok sokasága.

Először is, a beteg különös módon idősebbnek látszott, mint azt huszonhat éve indokolná. Az igaz, hogy az elmezavar fölgyorsítja az öregedést, a fiatalember arca azonban olyan finom jellegzetességeket mutatott, amelyek csak a nagyon öreg embereken jelennek meg. Másodszor, szervi funkcióiban olyan meglepő aránytalanságok mutatkoztak, ami példátlan az orvosi gyakorlatban. Légzése és szívműködése meghökkentő módon nélkülözte az összhangot, hangját elvesztette, s csak suttogva tudott beszélni, emésztése hihetetlenül elhúzódó és renyhe volt, és az alapingerekre való idegi válaszai eltértek mindattól, amit azelőtt akár normális, akár patologikus körülmények között följegyeztek. Bőre hideg volt és száraz, akár a hulláé, szövetének szerkezete szerfölött durvának és lazának látszott, Jobb csípőjéről a nagy olajbarna anyajegy is eltűnt, ehelyett egy nagyon különös májfolt vagy feketés stigma jelent meg a mellén, amelynek korábban nyoma sem volt. Általánosságban minden orvos megegyezik abban, hogy Ward anyagcsere-folyamatai példátlanul lelassultak.

Charles Ward lelki alkata is egyedülálló vonásokat mutatott. Őrültségéhez még a legújabb és legrészletezőbb értekezésekben sem lehet hasonlót találni, és ez olyan szellemi képességgel párosult nála, ami lángésszé vagy vezérré tehette volna őt, ha nem ölt ilyen szokatlan és groteszk alakot. Dr. Willett, Wardék háziorvosa azt állítja, hogy a betegnek rohama óta még fokozódott is általános szellemi képessége, ha az őrületi körén kívül eső dolgokra való reagálásait vesszük figyelembe. Igaz, Ward mindig is tudós hajlamú, régészkedő fiatalember volt, ám legragyogóbb korai munkássága sem tanúskodott arról a bámulatos éleslátásról, amit az elmeorvosok mostani vizsgálataik során fölfedeztek nála. Az ifjú elméje annyira élesnek és fényesnek tűnt, hogy nem volt könnyű megszerezni számára a törvényes elmekórházi beutalást, és csak mások tanúsága és az a körülmény juttatta őt zárt intézetbe, hogy intelligenciáját meghazudtolóan, rendellenesen sok hézag tátongott az ismeretanyagában. Eltűnése pillanatáig kitűnt mindenevő könyvéhségével, és társalgási kedvének is csupán a hangja gyengesége szabott határt; az éles szemű megfigyelők, akik gondolni sem mertek volna, a szökésére, azt jósolták, hogy nem sok idő kell, és szabadon engedik fogságából.

Mintha egyedül dr. Willettet rémisztette volna Charles Ward esetleges szabadulásának a gondolata, akit ő maga segített erre a világra, és azóta is figyelemmel kísérte testi és lelki gyarapodását. Lelkét egy szörnyű élmény és egy rettenetes fölfedezés nyomta, amit nem mert megosztani szkeptikus kollégáival. De magának dr. Willettnek az ügyben játszott szerepe is fölér egy kisebbfajta rejtéllyel. ő volt az utolsó ember, aki szökése előtt látta a beteget, és amikor három órával később kitudódott Ward eltűnése, többen visszaemlékeztek arra az iszonyattal elegy megkönnyebbülésre, amellyel arról az utolsó beszélgetésről távozott. De maga a szökés is dr. Waite kórházának megoldatlan rejtélye marad. Mert ugyebár egy húsz méter magasban nyitva hagyott ablak aligha fogható föl magyarázatként, csak annyi bizonyos, hogy a Willett-tel való beszélgetés után az ifjúnak nyoma veszett. Maga Willett semmiféle elfogadható magyarázattal nem tud szolgálni, bár sajátságos módon a szökéssel mintha kő esett volna le a szívéről. Sőt, sokan úgy érzik, hogy a jó doktor szívesen kiöntené a szívét, ha biztos volna benne, hogy hinnének neki. Wardot a szobájában kereste föl, ám röviddel a távozása után az ápolók hiába kopogtattak az ajtón. Amikor benyitottak, a betegnek hűlt helyét találták, és csak a nyitott ablakon sodort be a hűvös áprilisi szél a szobába valamilyen finom, kékesszürke port, amelytől csaknem megfulladtak. Igaz, valamivel korábban a kutyák is csaholtak, de ez akkor volt, amikor még Willett a szobában tartózkodott, meg aztán nem láttak semmit, amit elkaptak volna, és utána nyugton maradtak. Ward Apjának azonnal megtelefonálták a dolgot, de ő inkább szomorúnak hatott, semmint meglepettnek. Mire dr. Waite személyesen is felhívta, akkorra dr. Willett már beszélt az apával, és egybehangzóan tagadták, hogy tudtak volna a szökésről, vagy pláne közrejátszottak volna abban. Csupán Willett és az idősebbik Ward meghitt barátaitól sikerült egy-két részletet megtudni, de ezek is olyannyira a zabolátlan fantázia szüleményeinek hatottak, hogy senki sem adott hitelt nekik. Csak egy dolog biztos: mind a mai napig nem sikerült az eltűnt bolond nyomára akadni.

Charles Ward kiskorától kezdve vonzódott a régi dolgokhoz; ebbéli érdeklődésében kétségkívül ösztönzést kapott a nagy múltú várostól, amelyben felnőtt, meg a múltnak azoktól az emlékeitől, amelyek a dombtetői Prospect Streeten lévő ősi ház minden zegét-zugát megtöltötték. A régiségek iránti rajongása az évek során csak fokozódott, olyannyira, hogy a végén a történelem, a genealógia meg a gyarmati építészet, bútorzat és kézművesség tanulmányozása minden mást kiszorított érdeklődési köréből.

Őrültsége szempontjából fontos, hogy emlékezzünk erre a vonzódására, mert bár nem ez volt annak kizárólagos magja, kimagasló szerepet játszott külső megnyilvánulásában. Azok a hézagok, amiket az elmegyógyászok a tudásanyagában megfigyeltek, mind a mai dolgokra vonatkoztak, de ezt bőségesen ellensúlyozta a régi dolgok annál kiterjedtebb, ám gondosan titkolt és csak ügyes kérdezősködésre előbukkanó ismerete; olyannyira, hogy már-már azt hihette volna az ember, hogy a beteg valamiféle sötét önhipnózis útján szó szerint visszarepült egy régebbi korba. Az volt a furcsa, hogy mintha Wardot többé nem érdekelnék azok a régiségek sem, amelyekben olyan jól eligazodott. Mintha pusztán ismert mivoltuk kioltotta volna irántuk az érdeklődését, és az utóbbi időkben mintha minden erőfeszítését arra összpontosította volna, hogy elsajátítsa a modern időknek azokat a tényeit, amelyek szinte mindenestül és kétséget kizáróan kimosódtak az agyából. Mindent megtett, hogy leplezze a tényét ennek a kimosódásnak, csakhogy minden megfigyelő átlátott a szitán, és észrevette, hogy olvasmányait és beszélgetéseit az a lázas igyekezet fűtötte, hogy önmagáról meg a huszadik század mindennapjainak gyakorlati dolgairól és kultúrájáról magába szívja azokat az ismereteket, amelyeknek – már csak azért is, mert 1902-ben született, és napjaink iskoláiba járt – a birtokában kellene lennie. Az elmegyógyászok most amiatt aggódnak, hogyan fog a szökött beteg ezzel a hiányos ismeretanyagával boldogulni a mai bonyolult világban; a legtöbben azt hiszik, hogy meghúzza magát valamilyen szerény és nem sok követelményt támasztó zugban mindaddig, amíg föl nem tölti magában a korszerű ismeretek tárházát.

Az elmegyógyászok vitatkoznak róla, mikor is kezdődött Ward őrültsége. Dr. Lyman, a kiváló bostoni szaktekintély 1919-re vagy 1920-ra teszi azt, amikor a fiú a Moses Brown középiskola utolsó éves diákjaként a múlt tanulmányozását feladva, hirtelen az okkult tudományok felé fordult, és visszautasította a főiskolára való jelentkezést, mondva, hogy őreá sokkal fontosabb egyéni kutatómunka vár. Ez nyilvánvaló következménye volt annak, hogy Ward magatartása akkoriban megváltozott, és ennek legfeltűnőbb jeleként egyre-másra bújni kezdte a város irattárát, és a régi temetőkben egy bizonyos 1741-es sír után kezdett kutatni. Ebben a sírban egy Joseph Curwen nevű őse nyugodott, akinek egyes irományaira – saját bevallása szerint– a Stampers-dombon, egy Olney Court-i régi házban, Curwen egykori otthonában, a falburkolat alatt bukkant rá.

Nagyjában-egészében tagadhatatlan, hogy 1919-20 telén Ward nagy változáson esett át; ekkor hagyta abba hirtelen általános régészeti vizsgálódásait, lázasan elkötelezte magát az okkult dolgok iránt, és ezt a mániáját csak ősapja sírjának konok és megmagyarázhatatlan kutatása szakította meg.

Ettől a véleménytől azonban lényegesen eltér dr. Willett felfogása, aki arra alapozza ítéletét, hogy elejétől végig közelről ismerte a beteget, meg azokra a vérfagyasztó felfedezésére, amelyekre a vége felé bizonyos vizsgálódásai során eljutott. Ezek a vizsgálódások és fölfedezések nem múltak el rajta nyomtalanul: a hangja remeg, ha beszél róluk, és reszket a keze, ha megkísérli papírra vetni őket. Willett elismeri ugyan, hogy az 1919-20-as változást el lehet fogadni, mint annak a progresszív hanyatlásnak a kezdetét, amely az 1928-as rettenetes, szomorú és titokzatos tébolyban kulminált, személyes megfigyelései alapján azonban úgy vélekedik, hogy ennél finomabb megkülönböztetésre van szükség. Készségesen elismeri, hogy a fiú hangulatilag mindig is kiegyensúlyozatlan volt és hajlamos arra, hogy túlzott érzékenységgel és lelkesedéssel reagáljon a környező jelenségekre, azt azonban tagadja, hogy az a korábbi változás az épelméjűségből az őrületbe való átmenet jele lett volna; ehelyett hajlandó inkább elfogadni Ward saját nyilatkozatát, hogy akkoriban valami olyasmit fedezett föl vagy fedezett föl újra, ami bizonyára csodálatos és mélyre ható befolyással lesz az emberi gondolkodásra.

Biztosra veszi, hogy a valódi téboly egy későbbi változással következett be: amikor a fiú megtalálta a Curwen-arcképet meg a régi iratokat; amikor különös távoli helyekre utazott, és furcsa, titokzatos körülmények között hátborzongató ráolvasásokat kántált; amikor ezekre a szellemidéző könyörgésekre egyértelmű válaszokat kapott, és gyötrelmes és megmagyarázhatatlan körülmények között megírta azt a zaklatott levelét; amikor a vámpírok garázdálkodni kezdtek, és Pawtuxetet szárnyára kapta a rémhír; és amikor a beteg emlékezetéből kezdtek kihullani a jelen tényei, és ezzel egyidejűleg elvesztette a hangját, és a teste is elszenvedte azokat a megmagyarázhatatlan változásokat, amelyek később oly sokaknak szemet szúrtak.

Willett szenvedélyesen amellett kardoskodott, hogy csak ettől az időtől kezdve lehet kétséget kizáróan kapcsolatba hozni Wardot a lidérces erőkkel, és a doktor hátborzongató bizonyossággal állítja, hogy elegendő szilárd bizonyíték szól a fiatalember döntő fontosságú fölfedezése mellett. Először is, két igen értelmes munkás is szemtanúja volt a Joseph Curwen-féle iratok megtalálásának. Másodszor, a fiú egyszer neki is megmutatta azokat az iratokat és Curwen naplójának egy lapját, és mindkét dokumentum kétséget kizáróan valódinak látszott. A rejtekhely,

ahol állítása szerint Ward rájuk bukkant, szemmel látható valóság, de Willettnek alkalma volt egy alig hihető és talán sohasem bizonyítható környezetben egy nagyon meggyőző utolsó pillantást is vetni rájuk. Azután ott vannak az Orne– és Hutchinson-levelekkel kapcsolatos misztériumok és egybeesések meg a Curwen-féle kézírás problémája és mindaz, amit a nyomozóknak sikerült dr. Allenről földeríteniük. Mindezekhez jön az a középkori írásmóddal írott rémséges üzenet, amelyet Willett, miután megrázó kalandja után eszméletre tért, ott talált a zsebében.

Mindennél meggyőzőbb azonban az a két iszonyú eredmény, amelyet az orvosnak vizsgálódásai vége felé sikerült bizonyos két formula segítségével kicsikarnia; ezek az eredmények kézzelfoghatóan bizonyították az iratok és rettentő következményeik valódiságát, miközben maguk az iratok mindörökre kitöröltettek az emberi tudás kincsestárából.

 

2.

Ha visszatekintünk Charles Ward korábbi életére, az ugyanúgy hozzátartozik a múlthoz, mint az általa oly hőn szeretett régiségek. 1918 őszén, mivel igen nagy élvezetét lelte a korabeli katonai kiképzésben, beiratkozott az otthonához közeli Moses Brown középiskolába. Az 1819-ben épült régi főépület mindig is lenyűgözte ifjonti régészeti érdeklődését; az Akadémiát övező tágas park pedig tájkép iránti szeretetének hízelgett. A közösségi megmozdulásokban nemigen vett részt; idejét megosztotta az otthon; a hosszú barangolások, az iskola és a kiképzés, valamint a City Hall, a State House, a közkönyvtár, az Atheneum, a Történeti Társaság, a Brown Egyetem John Carter Brown és John Hay könyvtárai és a Benefit utcában újonnan megnyílt Shepley könyvtár között, ahol régészeti és genealógiai adatok után fürkészett. Az emberek még emlékeznek akkori alakjára, a magas, sovány, szőke, elmélyült tekintetű, kissé görnyedt hátú, meglehetősen hanyag öltözetű fiatalemberre, aki inkább keltette az ártatlan sutaság, mintsem a kellem benyomását.

Sétái mindig a régimúltba tett kirándulások voltak, amelyek során sikerült neki az elbűvölő régi város ezer és ezer emlékéből a régi századok összefüggő és eleven képét életre keltenie. Otthona egy nagy György-kori kúriában volt, a folyó keleti partja fölé magasodó meredek domb tetején, és a zegzugos épület hátsó ablakaiból szédülő tekintetével bebarangolhatta az alsóváros összes tornyait, kupoláit, háztetőit és a felhőkarcolók csúcsait, valamint a mögöttük húzódó bíborszínű dombhátakat. Itt látta meg a napvilágot, a kétszárnyú téglahomlokzat kedves, klasszicista tornácáról tolta ki először kocsijában a dajkája; el a kétszáz éves kis fehér tanya előtt, amelyet rég magába nyelt a város, és tovább az árnyas kollégiumok fényes és előkelő utcáján, ahol a régi szögletes téglapaloták meg a kisebb faházak súlyos dór oszlopokkal ékesített keskeny tornácaikkal álmodták szolid és exkluzív álmaikat tágas udvaraik és kertjeik közepette.

Végigtolták az álmos Congdon utcán is, amely magas tornácos, keleti házaival egy fokkal lejjebb kanyargott a meredek domb oldalán. A kis faházak itt régibb idők tanúi voltak, minthogy valaha a növekvő város erre a dombra kezdett fölkapaszkodni; ezeken a kirándulásokon a kisfiú magába itta a gyarmati falu különös levegőjét. A dajka meg szokott pihenni a Prospect Terrace padjain, hogy elcsevegjen a rendőrökkel; a gyermek egyik első emléke a ködbevesző háztetők és kupolák, tornyok és messzi dombok nyugat felé eláradó széles tengere, amilyennek egy téli délutánon erről a korlátokkal övezett, tágas teraszról megpillantotta; csupa ibolyaszín rejtelem a vörös és arany, óbor és sejtelmes zöld lázas világvége – naplementében. A kormányzósági palota hatalmas márványkupolája kimagaslott masszív sziluettjével, a lángoló eget becsíkozó színes felhővonulatok egy helyütt megtörtek, és fantasztikus dicsfényt vontak a kupolát megkoronázó szoboralak köré.

Amikor kissé fölcseperedett, elkezdte híres sétáit, eleinte a türelmetlenül magával vonszolt dajkával, később álmodozó magányos mélázásban. Egyre lejjebb merészkedett azon a szinte függőleges domboldalon, minden alkalommal régibb és régiségében érdekesebb szirtjeit fedezve föl az öreg városnak. Óvatosan leereszkedett a meredek Jenckes utca magas hátsó falai és koloniál oromzatai mentén az árnyas Benefit utca sarkáig, ahol egy régi, jón oszlopos kapuzatú faház magasodott előtte, oldalt pedig egy még megmaradt szántófölddarabka elején egy történelem előtti hollandi tetős ház, a másik oldalon pedig a Durfee bíró-féle nagy kúria a György-kori pompa omladozó maradványaival. A környék egyre nyomorúságosabb külsőt öltött, a százados szilfák azonban jótékonyan elleplezték a züllést; a kisfiú gyakorta sétált itt déli irányban a nagy központi kéményes és klasszicista portálú forradalom előtti házak hosszú sorai előtt. Kelet felé mindegyiket a meredély fölé magasodó falú pincék támasztották alá, amelyekbe korláttal ellátott kettős kőlépcsők vezettek le, és a fiatal Charles elképzelte, milyen lehetett, amikor még új volt az utca, és a festett oromfalakat hangsúlyozó vörös párkány és héjazat még nem viselte a romlás ma már olyannyira szembeszökő jeleit.

Nyugat felé a domb csaknem olyan meredeken zuhant alá, mint odafönt, le egészen a patinás Town Streetig, amelyet még az alapítók tűztek ki 1636-ban a folyó partján. Itt a számtalan utcácskában megroskadt, ősöreg házikók kapaszkodtak meg egymás hegyén-hátán; és bármilyen elragadtatással szemlélte is őket, csak nagy sokára merészkedett alá archaikus ferdeségük közé, attól tartva, hogy csak álomnak vagy ismeretlen borzalmak kapujának bizonyulnak. Távolról sem találta olyan félelmetesnek, ha folytatta útját a Benefit utcán, a Szent János-templom tekintetektől elzárt kertjének vaskerítése mellett, elhaladva az 1761-es Colony House háta meg a Golden Ball Inn málladozó tömbje mellett, amelyben valaha Washington is megpihent. A Meeting Street – később Gaol Lane, majd King Street – torkolatánál kelet felé fölnézett a boltozatos lépcsősorra, amelyhez az utca kénytelen volt folyamodni, hogy föl tudjon kapaszkodni a meredeken; lefelé nyugatnak megpillantotta a gyarmati idők régi téglaiskoláját, amint átmosolyog az utca túloldalára a Shakespeare’s Head cégtáblájára, amely mögött a forradalom előtt kinyomtatták a Providence Gazette and Country Journalt. Odébb az 1775-ben épült Első Baptista Templom magasodott páratlan Gibbs tornyával, s körötte a György kori tetők és kupolák sokasága. Itt és innen dél felé a környék egyre előkelőbb arculatot öltött, mígnem az egészet megkoronázta a régi udvarházak festői csoportja; nyugat felé azonban még itt is folytatódnak a meredélyen lecsurgó régi keskeny sikátorok, és soktornyos festőiségükben belehanyatlanak a tarka enyészet tengerébe, ahol a bűnös folyópart még őrzi a büszke kelet-indiai napok emlékét soknyelvű bűnével és mocskával, korhadó mólóival, vaksi hajólámpáival és az olyan, máig fönnmaradt utcanevekkel, mint Bála, Aranyrúd, Arany, Ezüst, Tallér, Kéttalléros, Font Sterling, Gulden, Dollár, Hatos és Cent.

Az ifjú Ward, amikor testmagassága és vállalkozó kedve is megnövekedett, olykor le-lemerészkedett a düledező házaknak, roskadozó gerendáknak, omladozó lépcsőknek, vetemedett mellvédeknek, füstös arcoknak és megnevezhetetlen illatoknak ebbe a forgatagába; a South Maintől a South Water utcáig kanyarogva fölkereste a dokkokat, ahol az öböl– és tengerszorosjáró gőzösök még ki-kikötöttek; majd visszafelé északnak fordult, és az alsóbb utcán az 1816-ban épült meredek tetős raktárak mellett kiért a Nagyhíd előtti tágas térségre, ahol az 1773-ból való Vásárcsarnok még mindig szilárdan terpeszkedik régi árkádjain. Itt megállt, és beitta tekintetével a keleti dombra fölkapaszkodó óváros káprázatos szépségét, ahol a György-kori tornyok erdejét – mint Londont a Szent Pál-székesegyház – megkoronázza az új Christian Science-templom hatalmas kupolája. Leginkább késő délután szeretett ide érkezni, amikor a lemenő nap sugarai aranyba öltöztetik a Vásárcsarnokot, a dombtető régi házait és harangtornyait, és varázslatba vonják az alvó dokkokat, ahol egykor a providence-i India-járó hajók himbálóztak horgonyaikon. A látványban való hosszas elmerengéstől szinte költői révületbe esve, az esti szürkületben az öreg, fehér templom mellett nekivágott hazafelé a meredek sikátoroknak, ahol már pislákoló, sárga fények kezdtek kikandikálni az apró ablakszemeken és a jellegzetes kovácsoltvas korlátú páros lépcsőszárnyak fölött magasan virító félkörös világítóablakokon.

Máskor, különösen a későbbi években, az eleven kontrasztokat kereste; sétája egyik felét a lakásától északnyugatra elterülő, omladozó gyarmati negyedben töltötte el, ahol a domb az alant kimagasló Stampers Hill-i gettó és négernegyed felé lejt, amelyek körbefogják azt a helyet, ahonnan a forradalom előtt a bostoni gyorskocsi szokott indulni; a másik felét pedig a George, Benevolent, Power és Williams utca környéki elegáns déli negyednek szánta, ahol a régi lejtő változatlanul megőrizte a pompás birtokokat és a fallal kerített kerteket, meg a meredek, zöld fasort, amelyekben még ott lebeg a régmúlt illatok emléke.

Jórészt ezeknek a kóborlásoknak meg az őket kísérő tanulmányoknak a számlájára írandó annak a régiségtani ismeretanyagnak a nagy része, amely végül is kiszorította Charles Ward elméjéből a modern világot, és megtermékenyítette azt a szellemi talajt, amelybe 1919-20-nak azon a végzetes telén aztán belehullottak a különös és rémes gyümölcsöt termő magok.

Dr. Willett biztosra veszi, hogy az első változásnak eddig a baljós teléig Charles Ward régészkedő buzgalmában még nyoma sem volt semmilyen morbiditásnak. A sírok akkor még régiségükön és történeti értékükön kívül semmi különösebb vonzerőt nem gyakoroltak rá, és teljesen hiányzott belőle az erőszak és kegyetlenség ösztöne. Ekkor azonban a megelőző év egyik genealógiai fölfedezése alattomban furcsa gyümölcsöt kezdett érlelni; anyai ősei között ugyanis akkoriban bukkant rá egy bizonyos Joseph Curwen nevezetű, magas kort megélt férfira, aki 1692-ben költözött ide Salemből, és akiről igen különös és hátborzongató történetek légiói keringtek.

Ward ükapja, Welcome Potter 1785-ben elvett egy bizonyos „Ann Tillinghastot, Mrs. Eliza leányát, James Tillinghast kapitány unokáját”, akinek az apjáról semmilyen emléket nem őrzött a család. Az ifjú genealógus 1918 végén a városi levéltár egyik eredeti kéziratos kötetében rábukkant egy törvényes névváltoztatásra vonatkozó följegyzésre, amely szerint Mrs. Eliza Curwen 1772-ben hétesztendős kislányával együtt újból fölvette leánykori nevét, a Tillinghastot, azzal az indoklással, hogy „Férjének neve mindenek szemében gyalázatos lőn az ő elhalálozása után napvilágra került okok miatt, a melyek már azelőtt is közszájon forganak, ámbátor az hűséges Hitves addig nem adhatott hitelt nékik, amíg minden kétségek fölött be nem bizonyosodának”. Erre a bejegyzésre úgy derült fény, hogy két gondosan egyberagasztott és az oldalak fáradságos átszámozásával egyként kezelt lap véletlenül szétvált.

Charles Ward rádöbbent, hogy egy eleddig ismeretlen szépapjára sikerült rábukkannia. Ez a fölfedezés kétszeresen is föllelkesítette, mivel már maga is hallott kósza mendemondákat erről a személyről, sőt itt-ott célzásokkal is találkozott olvasmányaiban őróla, akiről olyan kevés nyilvánosan hozzáférhető följegyzés maradt fönn – azokat kivéve, amelyek csak napjainkban váltak közkinccsé – mintha szándékosan ki akarták volna törölni ezt az embert az emlékezetből. Sőt még ami fönn is maradt róla, az oly mértékig furcsa és provokatív jellegű, hogy óhatatlanul fölcsigázta az olvasó kíváncsiságát az iránt, amit a gyarmati írnokok oly gondosan el akartak titkolni és felejteni, vagy azt a gyanút keltette, hogy a törléseknek meg volt az alapos okuk.

Korábban Ward megelégedett a régvolt Joseph Curwen személyét illető meddő ábrándozással, de miután rájött, hogy maga is rokoni viszonyban van ezzel a láthatóan agyonhallgatott személlyel, módszeresen kutatni kezdte a rá vonatkozó adatokat. Ez a lázas búvárkodás végül is a legmerészebb várakozásait is fölülmúló eredményt hozott, mivel a pókhálós providence-i és egyéb padlásszobákban föllelt régi levelek, naplók és kiadatlan emlékirat-kötegek rengeteg olyan tanulságos részlettel szolgáltak, amelyeket íróik annak idején nem érdemesítettek arra, hogy megsemmisítsék őket. Még olyan messziről is sikerült egy fontos anyagot beszereznie, mint New York, ahol a Fraunces Taverni múzeumban őriznek egyes Rho Island-i gyarmati levelezéseket. Az igazán döntő anyagra azonban, amely dr. Willett határozott véleménye szerint Ward vesztét okozta, 1919 augusztusában lelt rá az Olney Courton lévő omladozó ház falburkolata alatt. Kétségkívül ez nyitotta meg azokat a sötét ösvényeket, amelyek a bányánál is mélyebb szakadékba torkolltak.

 

II. ELŐZMÉNY ÉS BORZALOM

 

1.

Joseph Curwen, amilyennek a Ward által hallott és fölkutatott kósza legendákban megtestesült, egy igen meghökkentő, talányos és sötét borzalmakkal teli egyén volt. A boszorkányüldözés kezdetén menekült Salemből Providence-be – a különcöknek, szabadoknak és szakadároknak ebbe az egyetemes menedékébe –, mivel tartott tőle, hogy különcsége és szokatlan kémiai és alkimista kísérletei miatt őt is perbe fogják. Harminc körüli, színtelen megjelenésű ember volt ekkor aki hamarosan elnyerte a providence-i szabad polgár státusát, minekutána telket vásárolt Gregory Dexter házának északi szomszédságában, az Olney Street lábánál. Házát a Stamper-dombon, a Town Street – amely később az Olney Court nevet kapta – nyugati oldalán húzta föl; e ház helyébe 1761-ben egy nagyobbat épített, amely még ma is áll.

Joseph Curwennel az első furcsaság az volt, hogy amióta ide érkezett, szinte semmit sem öregedett. Hajózási ügyletekkel kezdett foglalkozni, a Mile-End Cove mellett kikötőhasználatot vásárolt, 1713-ban hozzájárult a Nagy-híd újjáépítéséhez, 1723-ban pedig egyik alapítója volt a dombtetői kongregacionalista szentegyháznak; mindvégig megtartotta azonban az olyan ember meghatározhatatlan külsejét, aki alig lépte túl a harminc-harmincöt évet. Az évtizedek múlásával ez a különös tulajdonsága széles körű érdeklődést gerjesztett; Curwen azonban azzal ütötte el a dolgot, hogy szívós ősöktől származik, és egyszerű életmódja nem koptatja el. A városi népeknek persze furdalta az oldalát, hogyan fér meg ez az egyszerű életmód a zárkózott kalmár megmagyarázhatatlan jövés-menésével meg azzal a különös világossággal, amely az éjszaka minden órájában kiáradt az ablakaiból; ezért inkább hajlottak arra, hogy hervadatlan ifjúságát és hosszú életét egyéb okoknak tulajdonítsák. A legtöbben azt gyanították, hogy a vegyszerek szakadatlan keverésének és kotyvasztásának nem kis köze van Curwen állapotához. A nép szájára vette azokat a furcsa anyagokat, amelyeket a hajói Londonból vagy az Indiákról szállítottak neki, vagy amelyeket Newportban, Bostonban vagy New Yorkban vásárolt össze. Amikor pedig az öreg dr. Jabez Bowen Rehobothból ideköltözött, és a Nagyhíd mögött az Egyszarvú és Mozsár cégére alatt megnyitotta apotékáját, megállás nélkül emlegették azt a sok medicinát, acidumot, metallumot, amit a hallgatag remete nyakra-főre vásárolt vagy rendelt nála. Abban a hitben, hogy Curwen valamiféle csodás gyógyerő titkos birtokosa, a legkülönfélébb nyavalyákban szenvedő számos beteg kereste fel őt gyógyulást remélve; és bár ő hallgatólagosan megerősíteni látszott őket ebben a hitükben, és sohasem engedte el őket különféle furcsa színű szerek nélkül, az emberek figyelmét nem kerülte el hogy a kezelései ritkán jártak eredménnyel. A vége az lett, hogy amikor már több mint ötven esztendő telt el az idegen fölbukkanása óta, s ez alatt az idő alatt arcban és alakban öt évet sem változott, az emberek sötét dolgokról kezdtek sutyorogni, és maguk is elkerülték az amúgy is magányra vágyó különcöt.

A korabeli magánlevelek és naplók sok egyéb okát is elárulják annak, hogy miért csodálták, félték, és a végén pestisként miért kerülték Joseph Curwent. Hírhedt volt a temetők iránti szenvedélye, ahol éjjel és nappal, sárban és esőben föl-föltünedezett, habár olyasmit senki sem vett észre, amit hullarablással lehetett volna összefüggésbe hozni. A Pawtuxet Roadon volt egy tanyája, ahol általában a nyarat tölteni szokta, és ahová a nap és az éj legszokatlanabb óráiban látták őt kilovagolni. Itt csupán egy mogorva narragansetti indián házaspárt lehetett látni, akik a szolgai, paraszti és gondnoki teendőket egyaránt ellátták, a néma férj testét különös sebhelyek borították, a feleségnek pedig feltehetőleg a néger beütés igen visszataszító külsőt kölcsönzött. A tanya toldalékszárnyában volt a laboratórium, a legtöbb kémiai kísérlet színhelye. A kíváncsi hordárok és kocsisok, akik a kis hátsó ajtón flaskákat, zsákokat és ládákat szoktak becipelni, legendákat meséltek egymásnak azokról a fantasztikus üvegcsékről, tégelyekről, lombikokról és olvasztókemencékről, amiket az alacsony, polcos helyiségben megpillantottak, és suttogva azt jósolgatták, hogy a szűkszavú „kimista” – amin ők alkimistát értettek – hamarosan fölfedezi a bölcsek kövét. A tanya legközelebbi szomszédai – a négyszáz méternyire lakó Fennerék – még furcsább dolgokat regéltek bizonyos hangokról, amiket állításuk szerint éjszakánként hallottak a Curwen-tanya felől. Kiáltásokról meg kitartó vonításokról beszéltek; de nem tetszett nekik a legelőkön tolongó állatok sokasága sem, minthogy egy öregember meg egy-két szolga hús-, tej– és gyapjúszükségletének kielégítésére korántsem volna szükség ennyi jószágra. Az állomány összetétele hétről hétre változott, mivel állandóan újabb és újabb csordákat vásároltak össze a kingstowni farmerektől. Aztán volt valami gyanúsan visszataszító abban a különálló nagy kőépületben is, amelyen az ablakokat csupán keskeny rések helyettesítették, magasan a tető alatt.

A Nagyhíd környéki járókelők sokat mesélhettek volna Curwen Olney Court-i városi házáról is; nem is annyira arról a szép, új épületről, amelyet 1761-ben emelt, amikor már lehetett vagy százéves, hanem arról az első alacsony, manzárdtetős, ablaktalan padlású, deszkaburkolatúról, amelynek a faanyagát lebontása után olyan nagy gonddal elégette. Az igaz; hogy itt kevesebb volt a misztérium, ám a szokatlan órákban kiszűrődő világosság, a két füstös képű idegen titkolózása, akik az egész férfiszolga-állományt kitették, a vénséges vén francia házvezetőnő förtelmes, érthetetlen motyogása, a házban lakó, mindössze négy emberhez képest hatalmas mennyiségű élelem, amit oda szállítottak, és a legalkalmatlanabb órákban kiszűrődő fojtott beszélgetés jellege – és ha ehhez még hozzávesszük mindazt, amit a pawtuxeti tanyáról rebesgettek – bőven elegendő, hogy ennek a helynek is rossz híre keljen.

A Curwen-ház jobb körökben is szóbeszéd tárgya volt; hiszen ahogy a jövevény bedolgozta magát a város egyházi és kereskedelmi életébe, oly mértékben tett szert ismeretségekre a jobb körökben is, annál is inkább, mert minden adottsága megvolt hozzá, hogy élvezni tudja azok társaságát és társalgását. Ő maga is közismerten jó családból származott, hiszen a salemi Curwenek vagy Carwenek nem szorultak bemutatásra New Englandben. Így adódott, hogy Joseph Curwen ifjúkorában sokat utazott, egy ideig Angliában is élt, és legalább kétszer megjárta a Keletet; a beszéde pedig, amikor méltónak tartotta, hogy megszólaljon, a tanult és művelt angol úriember beszéde volt. Curwen azonban valami miatt nem vágyódott társaságra. Bár a látogatót egyenesen sohasem utasította el, minden alkalommal a tartózkodásnak olyan falát vonta maga köré, hogy csak kevesen mertek bármit is szóba hozni előtte, ami ne hangzott volna a fülükben ostobaságnak.

Személyét körüllengte valami sejtelmes, gúnyos arrogancia, mintha mindenkit unalmas alaknak tartana azokhoz a furcsa és befolyásos emberekhez képest, akik között forgolódott. Amikor a szellemességéről híres dr. Checkley 1783-ban a King’s Church lelkészeként idejött Bostonból nem mulasztotta el, hogy fölkeresse azt az embert, akiről oly sokat hallott; ám kurtán-furcsán faképnél is hagyta őt, mivel valamilyen baljós csengést vélt kihallani vendéglátója szavaiból. Charles Ward egyszer azt mondta az apjának, amikor egy téli estén Curwenről beszélgettek, hogy sokat adna érte, ha megtudhatná, mit is mondott az a titokzatos aggastyán annak a virgonc egyházi férfiúnak, de a naplóírók megegyeznek abban, hogy dr. Checkley vonakodott elismételni a hallottakat. A jó embert kegyetlenül megrázta az eset, és attól kezdve sohasem volt képes szóba hozni Joseph Curwen nevét anélkül, hogy el ne hagyja híres jó kedélye.

Ennél kézzelfoghatóbb volt viszont az az ok, ami miatt egy másik előkelő és nemes személyiség elkerülte a dölyfös remetét. 1746-ban Mr. John Merritt, egy irodalomban és tudományokban jártas idősebb angol gentleman ideköltözött Newportból ebbe a városba, amely rangban oly sebesen föléje kerekedett amannak, és egy szép vidéki rezidenciát épített magának a földnyelven, amely manapság a legelőkelőbb villanegyed központjává avanzsált. Nagystílű és kényelmes életmódot folytatott, a városban ő tartott először hintót és libériás inasokat, és nagy büszkeségét lelte a távcsövében, a mikroszkópjában, no meg jól összeválogatott angol és latin nyelvű könyvtárában. Meghallván, hogy Providence-ben Curwené a legjobb könyvtár, Mr. Merritt hamarosan tiszteletét tette nála, s mindenki másnál szívélyesebb fogadtatásban részesült. Nem győzte csodálni vendéglátója zsúfolt polcait, amelyeken a görög, latin és angol klasszikusokon kívül jókora helyet foglaltak el a filozófia, matematika és a tudományok művei. Köztük olyan szerzőktől, mint Paracelsus, Agricola, Van Helmont, Sylvius, Glauber, Boyle, Boerhaave, Becher és Stahl. A meghatott Curwen fölajánlotta, hogy megmutatja a tanyáját meg a laboratóriumát, ahová eddig még senkit sem hívott meg; és Merritt hintaján nyomban útnak is eredtek.

Mr. Merritt bevallása szerint semmi hátborzongatót nem látott a tanyán, ám elég volt megpillantania az első szobában a varázslással, alkémiával és teológiával foglalkozó szakkönyvek címeit, hogy leírhatatlan irtózat vegyen erőt rajta. De az is meglehet, hogy a könyvekkel eldicsekvő házigazda arckifejezése sokban hozzájárult ennek az előítéletnek az eluralkodásához. Ez a bizarr gyűjtemény egy sor alapművön kívül – és Mr. Merritt riadalma még nem hatalmasodott el rajta annyira, hogy ne tudná őket irigyelni – fölsorakoztatta szinte valamennyi ismert kabalistát, démonológust és varázslót, és valóságos kincsestára volt az alkímia és asztrológia kétes tudományának. Megtalálható volt itt Hermes Trismegistustól Mesnard kiadásában a Turba Philosopharum, Geber Liber Investigationisa, Artephoustól A bölcsesség kulcsa, aztán a kabalista Zohar, Peter Uamm Albertus Magnus kötete, Raymond Lully Ars Magna et Ultima-ja Zestner kiadásában, Roger Bacon Thesaurus Chemicusa, Fludd Clavis Alchimiaeja és Trithemiustól a De Lapide Philosophico. Jócskán képviselve voltak itt a középkori zsidó és arab szerzők, és Mr. Merritt arca elsápadt, amikor egy díszes kötetet leemelve, amely a Qanoon-é-lslam feltűnő címet viselte, kiderült róla, hogy valójában az őrült arab szerző, Abdul Alhazred betiltott Necronomiconjával azonos, amelyről néhány évvel korábban, amikor a Massachusetts-Bay tartományban lévő furcsa kis halászfaluban, Kingsportban leleplezték azokat az ismeretlen rítusokat, annyi szörnyűséges dolgot hallott suttogni.

A derék úriembert azonban furcsamód egy különös apróság zökkentette ki leginkább a lelki nyugalmából. A terjedelmes mahagóniasztalon címlapjával lefelé egy elnyűtt Borellus-kötet hevert, telis-tele Curwen saját kezű rejtélyes széljegyzeteivel és betoldásaival. A könyv valahol a közepe táján volt felnyitva, és az egyik bekezdés misztikus fekete betűsorait egy reszkető kéz tintával olyan vastagon aláhúzta, hogy a látogató nem tudott ellenállni, hogy el ne olvassa. Maga sem értette, hogy egyedül az aláhúzott szöveg tette-e vagy az aláhúzás lázas ereje, a kettő együtt azonban valahogy különös és fejbe kólintó hatással volt rá. Élete végéig nem felejtette el, ahogy emlékezetből bemásolta azt a szöveget a naplójába, és egyszer megpróbálta fölmondani közeli barátjának, dr. Checkleynek, míg észre nem vette, hogy mennyire fölzaklatja vele a nyájas tiszteletest. A szöveg így hangzott:

„Lehetséges az Barmoknak főfő Sóit oly módon preparálni és megőrizni hogy egy ügyes ember a’ Műhelyébe gyűjtse össze akár az egész Noé Bárkáját, és kedve szerint felelevenítheti az Hamvaikból egy-egy Állat hű alakját; és hasonló módon az emberi Pornak főfő Sóiból egy Philosophus bűnös halottgyalázás nélkül bármely régmegholt Eleinket életre szólíthatja haló Poraiból, amellyé az Testét elégették vala.”

A Town Street déli szakaszán, a kikötőknél suttogták azonban a legsötétebb dolgokat Joseph Curwenről. A tengerészek babonás népség; és azok a viharvert tengeri patkányok, akik a számtalan rum-, rabszolga- és melaszbárkán, a karcsú kalózhajókon vagy a Brownok, Crawfordok, és Tillinghastok kétárbocosain szolgáltak, egytől egyig lopva furcsa ördögűző jeleket tettek a kezükkel, amikor megpillantották az ösztövér, megtévesztően fiatalos, szőke és kissé görnyedt alakot, amint belép a Doubloon utcai Curwen-raktárakba, vagy a hosszú rakpartokon beszédbe elegyedik a nagyszámú Curwen-hajó kapitányaival és teherfelügyelőivel. Curwent saját tisztviselői és kapitányai gyűlölték és rettegték, tengerészei pedig csupa szedett-vedett népség volt Martinique-ról, St. Eustatiusról, Havannából vagy Port Royalból. Talán a matrózok gyakori váltása volt az, amiből az öreg iránti félelem leghevesebb és legkézzelfoghatóbb forrása táplálkozott. Ha a legénység kimenőt kapott a városban, vagy egyeseket ilyen-olyan feladattal partra küldtek, a gyülekezőnél szinte mindig hiányzott közülük egy vagy több ember. Az is szöget ütött az emberek fejébe, hogy ezek a feladatok legtöbbször a Pawtuxet Road-i tanyával voltak kapcsolatban, ahonnan nem sok matrózt láttak valaha is visszatérni; ezért Curwennek egyre nagyobb nehézségébe került megtartani ezt a balkézről összeverbuvált legénységet. Mindig meglépett közülük néhány, mihelyt a fülükbe jutottak a Providence kikötőiben keringő pletykák, a kalmár pedig egyre nehezebben tudta pótolni őket a Nyugat-Indiákról.

l760-ra Joseph Curwen jószerivel számkivetett volt, akit megfoghatatlan rémségekkel és ördögi praktikákkal gyanúsítottak, amelyeket annál félelmetesebbnek éreztek, minthogy az emberek nem tudták felfogni, nevén nevezni vagy rábizonyítani őket. Meglehet, az 1758-ban eltűnt katonák ügye volt az utolsó csepp a pohárban; az év márciusában és áprilisában ugyanis két Uj-Franciaországba tartó királyi ezredet szállásoltak el Providence-ben, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan okból a szokásos szökési átlagot jóval meghaladó mértékben megfogyatkoztak. A szóbeszéd szárnyára kapta Curwent, hogy milyen gyakran szóba elegyedett a vörös zubbonyos idegenekkel; amikor pedig ezek kezdtek eltünedezni, az embereknek eszükbe jutottak a tengerészek körüli furcsaságok. Ki tudja, mivel végződött volna a dolog, ha a két ezredet nem rendelték volna tovább.

Ezenközben a kalmár e világi ügyei virágzásnak indultak. Valóságos monopóliumra tett szert a város salétrom– feketebors– és fahéj-kereskedelmében, míg a Brownok kivételével minden más hajózási vállalkozót megelőzött a rézáruk, indigó, gyapot, gyapjú, só, kötél, vas, papír és mindenféle ánglius portéka behozatalában. Olyan kereskedőházak, mint a cheapside-i James Green (cégjele az elefánt), a hídon túli Russellek (aranysas) vagy Clark és Nightingale az új kávéház mellett (serpenyő és hal), szinte teljes egészében az ő árukészletétől függtek; aztán a helyi szeszfőzőkkel, a narragansetti tejesekkel és lótenyésztőkkel meg a newporti gyertyaöntőkkel kötött megállapodása a gyarmat egyik legnagyobb exportőrévé tette.

Ha kiközösítették is őt, azért nem volt híján bizonyos közösségi szellemnek. Amikor leégett a gyarmati kormányzóság épülete, szép summával benevezett abba a lutriba, amelynek a bevételéből aztán 1761-ben fölépítették az új téglaépületet, amely még ma is ott díszeleg a régi főutcán. Ugyanabban az évben hozzájárult az októberi vihar után a Nagyhíd helyreállításához. A Colony House égésekor elpusztult könyvek közül sokat pótolt a könyvtárban, és alaposan kivette a részét abból a sorsjátékból is, amelyből a sáros Market Parade és a hepehupás Town Street új, macskaköves burkolatát kapta, gyalogjáróval avagy „korzóval” a közepén. Ebben az időben építette föl egyszerű, ám nagyszerű új házát is, amelynek a kapuját fafaragás ékesíti. Amikor a whitefieldi hívők 1743-ban elszakadtak dr. Cotton dombtetői egyházától, és a hídon túl megalapították Deacon Snow eklézsiáját, Curwen is velük tartott, jóllehet ezután hamarosan alábbhagyott a buzgalma és templomba járása. Most azonban ismét jámborságra adta a fejét, mintha csak el akarná oszlatni azt az árnyékot, amely elszigeteltségbe taszította, és amely, ha nem tesz ellene, hamarosan üzleti szerencséjét is kikezdi.

 

2.

Volt valami egyszerre szánalmas, drámai és megvetésre méltó abban, ahogy ez a külsőre alig középkorú, ám a valóságban nem kevesebb mint százéves, különös, sápatag férfi egyszerre ki akart törni a félelemnek és megvetésnek abból a ködéből, amelyet oly nehéz volt közelebbről meghatározni. A gazdagság és a felszínes gesztusok azonban megtették a hatásukat, és valóban mintha lelohadt volna a vele szembeni idegenkedés, különösen azóta, hogy egyszerre megszűntek a tengerészei között a váratlan eltűnések. Bizonyára arra is jobban ügyelt, hogy temetői kirándulásai titokban maradjanak, mivel soha többé nem kapták rajta efféle barangolásokon; közben ugyanilyen mértékben alábbhagyott a pawtuxeti tanyáról kiszűrődő titokzatos hangok és az ott folyó tevékenység körüli szóbeszéd is. Élelmiszer-fogyasztása és jószágutánpótlása továbbra is rendellenesen magas maradt; azonban egészen napjainkig, amíg Charles Ward a Shepley-könyvtárban át nem tanulmányozta a könyvelését meg a számláit, talán egy elkeseredett fiatalember kivételével senkinek sem jutott eszébe, hogy sötét következtetéseket vonjon le az 1776 előtt behozott guineai feketék nagy száma és azoknak a nyugtalanítóan alacsony száma között, akikről akár a Nagyhíd környéki rabszolga-kereskedőktől, akár Narragansett megye ültetvényeseitől tisztességes számlát tudott volna fölmutatni. Egy bizonyos: ez a megvetett alak, ha sarokba szorították, hátborzongató ravaszságról és találékonyságról tett tanúbizonyságot.

Persze ez az elkésett jóvátétel szükségképpen sovány eredménnyel kecsegtetett. Az emberek továbbra is bizalmatlanul elkerülték Curwent, amire vénségére is megőrzött fiatalossága önmagában is elégséges okot szolgáltatott, és be kellett látnia, hogy ezt előbb-utóbb a vagyona is megsínyli. Úgy látszik, sokrétű tanulmányait és kísérleteit, bármik legyenek is azok, csak jelentékeny jövedelemből volt képes fönntartani; mivel pedig a környezetváltoztatás megfosztaná őt a kivívott üzleti előnyöktől, most nem volna számára hasznos, ha egy másik helyen mindent újra kellene kezdenie. A józan ész azt diktálta hát, hogy próbálja meg helyreállítani a jó viszonyt a providence-iekkel, hogy ne súgjanak össze a háta mögött, ha meglátják, és ne hozakodjanak elő mindenféle elfoglaltságukra vonatkozó átlátszó kifogásokkal, ha találkozik velük; egyáltalán szűnjék meg közöttük a tartózkodás és feszélyezettség légköre. Az alkalmazottai, akik közül már csak azok a henye és csóró semmirekellők maradtak meg, akiket senki más nem fogadna föl, elég sok gondot okoztak neki; hajóskapitányait és tisztjeit csak úgy tudta megtartani, hogy valamilyen ravasz fogással: jelzáloggal, váltóval vagy valamilyen, a jólétüket nagyon is közelről érintő információval a kezében tartotta őket. A naplóírók némi félő tisztelettel jegyezték föl, hogy Curwen szinte boszorkányos ügyességgel tudott családi titkokat kétes célokra előásni. Élete utolsó öt évében az volt az emberek érzése, hogy egyik-másik információhoz, amellyel olyan gátlástalanul dobálózott, csakis réges-rég eltemetett emberektől juthatott hozzá közvetlenül.

Ebben az időben a fortélyos tudor egy utolsó, kétségbeesett lépésre szánta el magát, hogy visszanyerje az emberek közötti tekintélyét. Ő, aki eddig szigorú remeteségben élt, most arra adta a fejét, hogy egy előnyös házassági szerződés segítségével olyan lady kezét szerzi meg magának, aki vitán felüli társadalmi pozíciójánál fogva megmenti a házát a kiközösítéstől. Az is lehet, hogy mélyebb okai is voltak a társkeresésnek; olyan okok, amelyek messze kívül estek az ismert kozmikus szférákon, és csak a halála után másfél évszázaddal előkerült iratok kelthették föl irántuk a gyanút; erről azonban sohasem lehet megbizonyosodni. Azzal természetesen tisztában volt, milyen félelem és méltatlankodás fogadná, ha csak úgy közönségesen udvarolni kezdene valakinek, ezért olyan megfelelő jelöltet keresett, akinek a szüleire kellő nyomást tud gyakorolni. Hamarosan rájött azonban, hogy nem is olyan könnyű ilyen jelölteket találni, minthogy nagyon is szigorú követelményeket támasztott az illető hölgy szépségét, erényeit és társadalmi pozícióját illetően. Végül is kutató tekintete megállapodott egyik legjobb és legrégibb hajóskapitányának, egy Dutie Tillinghast nevű, jó családból származó és feddhetetlen életű özvegyembernek a háztartásában, akinek Eliza nevű egyetlen leánya minden kellő előnnyel meg volt áldva, kivéve azt, hogy nincs kilátása örökségre. Tillinghast kapitányt Curwen teljesen a kezében tartotta, aki a Power’s Lane tetején lévő kupolás házában lefolyt rettentő kihallgatás után beleegyezését adta az istentelen frigyhez.

Eliza Tillinghast akkor tizennyolc éves volt, és apja korlátozott lehetőségeihez képest jó nevelésben részesült. Stephen Jackson iskolájába járt a Court House Parade-del szemben, és az anyja, mielőtt 1757-ben elvitte őt a himlő, szorgalmasan beavatta kislányát a háziasszonyi teendők minden csínjába-bínjába. Egyik 1757-ben, kilencéves korában készített hímzése ma is megtalálható a Rhode Island-i Történelmi Társaság múzeumában. Édesanyja halála után ő vezette a háztartást, és csak egy idős fekete asszony segített neki. A Curwennel kötendő házasság ügyében keserű vitája lehetett az apjával, erről azonban nem maradt fönn semmilyen följegyzés. Annyi bizonyos, hogy az ifjú Ezra Weedennel, a Crawford cég Enterprise nevű postahajóján szolgáló másodtiszttel kötelességszerűen fölbontotta az eljegyzését, és hogy Joseph Curwennel 1763. március 7-én a város egyik legelőkelőbb társaságának jelenlétében lépett frigyre a baptista templomban; a szertartást az ifjabb Samuel Winson vezette le. A Gazette csak rövid hírben emlékezett meg az eseményről, és azt is kivágták vagy kitépték a legtöbb fönnmaradt példányból. Ward csak hosszas kutatás után bukkant rá egy sértetlen példányra egy neves magángyűjtő irattárában, és elszórakozott a szöveg semmitmondó udvariasságán:

Az városunkból való Kereskedő, Mr Joseph Curwen hétfőn este házasságot kötött Miss Eliza Tillinghasttel, Dutie Tillinghast kapitány leányával, ezen ifjú Hölggyel, kinek Erénye és Szépsége fölékesítendi a házassági Köteléket és megörökítendi annak Boldogságát.

A Durfee-Arnold-levelezés, amelyre Charles Ward röviddel állítólagos első őrültsége előtt akadt rá a George Street-i Mellvill S. Peters magángyűjteményében, élénk fényt vet arra a fölzúdulásra, amellyel a közvélemény fogadta ezt az összetákolt házasságot. A Tillinghastek társadalmi befolyását azonban nem lehetett semmibe venni, és Joseph Curwen hamarosan azt vette észre, hogy a házában olyan emberek adják egymásnak a kilincset, akiket egyébként sohasem tudott volna rávenni arra, hogy átlépjék a küszöbét. Elfogadása azonban nem volt teljes, és társadalmilag az ifjú asszony itta meg az erőszakolt vállalkozás levét; egészében véve azonban némileg leomlott a teljes kirekesztettség fala. A különc férj az arát és a társaságot egyaránt meghökkentette azzal a túlzó nyájassággal és figyelemmel, amellyel a nejét körülvette. Az Olney Court-i új házban most nem volt tapasztalható semmiféle nyugtalanító jelenség, és bár Curwen ideje nagy részét a pawtuxeti tanyán töltötte, ahová a felesége egyszer sem tette be a lábát, most sokkal inkább, mint hosszú itt lakása alatt bármikor, egy normális polgár benyomását keltette. Csak egyetlen személy maradt meg esküdt ellenségének: az a fiatal hajóstiszt, akivel kurtán-furcsán fölbontatták Eliza Tillinghasttel kötött eljegyzését. Ezra Weeden nyíltan bosszút esküdött, és most ezt az egyébként csendes és galamblelkű ifjút gyűlölet táplálta, ádáz elhatározás fűtötte, ami semmi jóval sem kecsegtette a birtokló férjet.

1765. május hetedik napján megszületett Ann, Curwen egyetlen gyermeke, akit John Graves tiszteletes tartott keresztvíz alá a King’s szentegyházban, amelynek röviddel házasságkötésük után a férj is meg a felesége is tagja lett, hogy korábbi kongregacionalista, illetőleg baptista hovatartozásukat ezzel kompenzálják. Az erre a születésre, mint ahogyan a két évvel korábbi esküvőre vonatkozó bejegyzést a legtöbb egyházi és városi anyakönyvből eltávolították, és Charles Wardnak csak a legnagyobb nehézséggel sikerült mindkettőt földerítenie, azok után, hogy az özvegy névváltoztatása tudatosította benne saját rokoni kapcsolatát, és fölcsigázta benne azt a lázas érdeklődést, amely őrültségében csúcsosodott ki. A születési bejegyzésre elég különös módon a royalista dr. Graves leszármazottaival való levelezés vezette rá; ez a Graves a forradalom kitörése után elhagyta lelkészi hivatalát, és magával vitte az anyakönyvek másolatát is. Ward azért próbálkozott ezzel a forrással, mivel tudomása volt róla, hogy az ükanyja, Ann Tillinghast Potter episzkopalista felekezetű volt.

Röviddel lánya születése után, amit szokásos tartózkodását meghazudtolva kitörő örömmel fogadott, Curwen elhatározta, hogy megfesteti az arcképét. Ezzel a feladattal egy nagyon tehetséges skót piktort, Cosmo Alexandert bízta meg, aki akkoriban Newportban lakott, és azóta is arról nevezetes, hogy ő volt Gilbert Stuart korai tanára. A portrét a hírek szerint az Olney Court-i ház könyvtárában az egyik fal burkolatára festette meg, ám a két régi napló közül, amely említést tesz erről, egyik sem adja meg közelebbről a helyet. Ez idő tájt a tévelygő tudor szokatlan szórakozottságot tanúsított, és szinte minden percét a Pawtuxet Road-i tanyán töltötte. Azt mondják, hogy valamiféle visszafojtott izgalom vagy belső feszültség sugárzott róla, mintha valamilyen tüneményes dologra várna, vagy valamilyen különleges fölfedezés küszöbére ért volna. Ebben nagy szerepe lehetett a kémiának meg az alkímiának, minthogy a legtöbb ilyen tárgyú könyvét átszállította a házából a tanyára.

Közéleti érdeklődése nem lohadt le, és minden alkalmat megragadott, hogy segítsen az olyan vezetőknek mint Stephen Hopkins, Joseph Brown és Benjamin West, a város kulturális fényének növelésében, amely akkoriban a szabad művészetek pártolásában messze Newport mögött kullogott. 1763-ban hozzásegítette Daniel Jenckest könyvesboltja megnyitásához, akinek ettől fogva ő volt a legszorgosabb vevője, és hasonlóképpen megtámogatta a vergődő Gazette-et, amelyet szerdánként nyomtattak ki a Shakespeare Feje cégérű nyomdában. A politikában lelkesen támogatta Hopkins kormányzót a Ward-párt ellenében, amelynek Newportban volt a fő ereje; és 1765-ös Hacher ‘s Hall-beli igazán ékesszóló beszéde, amelyben föllépett az ellen, hogy Észak-Providence önálló várossá alakuljon, és ezzel Ward-párti szavazatot juttasson be a Nemzetgyűlésbe, minden korábbi erőfeszítésénél többet tett azért, hogy lerombolja a vele szembeni előítéletet. Ezra Weeden azonban, aki árgus szemekkel figyelte őt, cinikusan lekicsinyelte mindezt a közéleti nyüzsgést, és nyíltan hangoztatta, hogy mindez nem egyéb, mint a pokol legsötétebb erőivel való trafikálás elleplezésére hivatott álca. A bosszúszomjas ifjú, valahányszor a kikötőben tartózkodott, rendszeresen tanulmányozta az emberét meg a cselekedeteit; éjszakánként órákat töltött éber várakozással a rakpart közelében, és készenlétben tartott ladikjával nyomban a kis hajó nyomába eredt, mihelyt az ide-oda lopakodott az öbölben. Úgyszintén a lehető legszorgosabb megfigyelés alatt tartotta a pawtuxeti tanyát is, és egyszer alaposan összemarták a kutyák is, amelyeket a vén indián házaspár uszított rá.

 

3.

Joseph Curwen végső átváltozása 1766-ban következett be, méghozzá egy csapásra, és széles körű feltűnést keltett a város kíváncsi népében, ugyanis a feszült várakozás, mint valami elnyűtt kabát, lehullott róla, és hirtelen átadta helyét a tökéletes diadal alig leplezett újdonságának. Curwen láthatóan alig tudta fékezni magát, hogy nagydobra ne verje, mit tudott meg vagy vitt végbe; a titkolózás kényszere azonban úgy látszik legyőzte azt a vágyát, hogy megossza örömét, mert sohasem nyílt magyarázatra a szája. Ez után a változás után, ami valamikor július legelejére eshetett, kezdték megfigyelni azt, hogy az ördöngös tudor olyan információkkal döbbentette meg az embereket, amelyeket látszólag csak rég halott őseiktől csikarhatott ki.

Ez a változás azonban távolról sem vetett véget Curwen lázas, titkos tevékenységének. Ellenkezőleg, inkább mintha még fokozta volna; hajózási ügyeit ezért egyre inkább ráhagyta a kapitányaira, akiket most már a félelemnek legalább olyan erős kötelékével láncolt magához, mint korábban a csőd fenyegetésével. A rabszolga-kereskedelmet végképp abbahagyta, azzal érvelve, hogy az egyre kevesebb hasznot hajt. Lehetőség szerint minden idejét a pawtuxeti tanyán töltötte, ámbátor hébe-hóba még most is szárnyra keltek olyan hírek, hogy meg-megjelent bizonyos helyeken, amelyek, ha nem voltak is a temetők közelében, mégis kapcsolódtak valahogy a temetőkhöz. Komoly emberek föl is tették magukban a kérdést, hogy mennyire lehet komolyan venni az öreg kalmár viselkedésében bekövetkezett változást. Ezra Weedent, jóllehet tengeri útjai között szükségképpen csak kevés ideje maradt a kémkedésre, a konok bosszúszomj is égette, ami hiányzott a praktikus városi polgárokból és a farmerekből, így hát minden korábbinál alaposabban nagyító alá helyezte Curwen ténykedését.

A furcsa kalmár hajóinak görbe útjai senkinek sem szúrtak szemet az akkori nyugtalan időkben, amikor a gyarmat minden polgára igyekezett kijátszani a normális kereskedelmet akadályozó cukortörvény előírásait. A Narragansett-öbölben a csempészés és az ellenőrzés kijátszása volt a szabály, és mindennapi dolog volt a tiltott áruk éjszakai rakodása. Weeden azonban, aki éjszakáról éjszakára a nyomukban volt a Town Street-i Curwen-rakpartról ellopakodó dereglyéknek és kisebb bárkáknak, hamarosan kész volt megesküdni rá, hogy a sötétben bujkáló kalmár nem csupán őfelsége fegyveres őrhajói éberségét igyekezett kijátszani. Az 1766-os változás előtti időkben ezek a hajók a legtöbbször leláncolt négereket csempésztek be az öbölbe és raktak ki Pawtuxettől északra a partnak egy elhagyatott zugában; innen aztán a meredek parton és a szárazföldön át a Curwen-tanyára terelték őket, és bezárták abba a hatalmas kőépületbe, amelyen csak keskeny, tető alatti rések helyettesítették az ablakokat. Az említett változás után azonban az egész programot megmásították. A rabszolgák behozatala egy csapásra megszűnt, és egy időre Curwen éjszakai hajóútjait is fölfüggesztette. Aztán 1767 tavasz táján új tevékenység vette kezdetét. A rakodóhajók ismét kilopakodtak a sötéten hallgató dokkokból, ezúttal azonban messzebbre, alkalmasint egészen Nanquit Pointig leeveztek az öbölben, ahol aztán jókora nagyságú és a legkülönfélébb külsejű idegen hajókkal találkoztak, és teherárut rakodtak át róluk. Curwen matrózai azután a megszokott helyen partra rakták ezt a portékát, majd onnan a szárazföldön át a tanyára vitték, és ugyanabban a titokzatos kőépületben raktározták el, amely korábban a négereket is befogadta. A rakomány csaknem kizárólag szögletes és hosszúkás ládákból állott, egyik-másik hosszúkás alakjánál és súlyánál fogva nyugtalanítóan emlékeztetett a koporsóra.

Weeden lankadatlan buzgalommal figyelte a tanyát, hosszú időn keresztül egyetlen éjszakát sem mulasztott el, és csak akkor függesztette föl egy-egy hétre a látogatásait, amikor a talajt lábnyom eláruló hóréteg fedte. De még ilyenkor is gyakorta merészkedett a kitaposott úton vagy a folyó jegén, kihasználva a mások vágta csapást. Amikor pedig tengerészkötelezettségei elszólították az őrszolgálattól, akkor egy Eleazar Smith nevű kocsmai cimboráját bízta meg a megfigyelés folytatásával. E két ember könnyen megtehette volna, hogy szárnyra bocsát valamilyen rendkívüli szóbeszédet. Hogy nem tették meg, annak egyetlen oka volt: tudták, hogy a nyilvánosság az áldozatot megriasztotta, és ezzel az ő ténykedésüket is kudarcra kárhoztatta volna. Mielőtt akcióba lépnek, mindenképpen szükségük volt valamilyen kézzelfogható tényre. Amit végül is megszereztek, az eléggé döbbenetes lehetett, mert Charles Ward gyakran emlegette a szüleinek, mennyire sajnálja, hogy Weeden elégette a jegyzeteit. Fölfedezéseikről csak annyit lehet tudni, amit Eleazar Smith nem túlságosan összefüggő naplójában papírra vetett, vagy más napló– és levélírók félénken megismételtek a végén mégiscsak megtett vallomásaikból, amelyekből kiderül, hogy a tanya csupán külső héja volt egy nagy és felháborító veszedelemnek, amelynek józan emberi ésszel föl sem lehet fogni a mélységét és kiterjedését.

Weeden és Smith korán rájött, hogy a tanya alatt kiterjedt alagút– és katakombarendszer húzódik, amelyben a vén indiánon és a feleségén kívül népes személyzetnek is laknia kell. A ház maga hatalmas, kürtős kéményével és rombuszrácsos ablakaival a tizenhetedik század közepének jellegzetes csúcsos építménye volt; a laboratórium az északi oldalon helyezkedett el egy melléképületben, ott, ahol a tető csaknem a földig ereszkedett alá. Ez az építmény különállt a többiektől, ám a legkülönbözőbb időben onnan kiszűrődő hangok tanúsága szerint alul titkos folyosón át is meg lehetett közelíteni. Ezek a hangok 1766 előtt fojtott motyogásból, a négerek sugdolózásából és eszeveszett üvöltözéséből, valamint különös kántálásokból és könyörgésekből állottak. Ettől kezdve azonban szokatlan és félelmetes jelleget öltöttek, minthogy a beletörődő mormolástól az üvöltöző dühkitörésig, a nyugodt beszélgetéstől a vinnyogó esdeklésig, a ziháló buzgalomtól a tiltakozó felkiáltásokig az egész hangskálát átfogták. Méghozzá különféle nyelveken, amelyeket Curwen mind ismerni látszott, akinek gyakorta föl lehetett ismerni rekedt hangját a válaszokban, korholásokban vagy fenyegetőzésekben.

Néha úgy tűnt, hogy többen is vannak a házban: Curwen, néhány rab és a rabok őrzői. Egyik-másik beszédet sem Weeden, sem Smith nem tudta hová tenni, jóllehet sok-sok külföldi kikötőben megfordultak már, másokat viszont nemzetiségük szerint azonosítani véltek. A beszélgetés mindig valamiféle kérdés-felelet játéknak hatott, mintha Curwen valamilyen információt próbált volna kicsikarni a megrettent vagy ellenkező foglyokból.

Weeden számos kihallgatott szóváltásrészletet lejegyzett a füzetében azok közül, amelyek a számára ismert angol, francia és spanyol nyelven folytak; ebből azonban semmi sem maradt fönn. Annyit mindenesetre elárult, hogy néhány kísérteties beszélgetés kivételével – amelyek a providence-i családok múltbéli viselt dolgairól folytak – a számára is érthető legtöbb párbeszéd történelmi vagy tudományos témákat feszegetett, hellyel-közzel távoli helyeket és korokat érintve. Egy alkalommal például egy hol dühöngő, hol alázatos alakot francia nyelven a fekete herceg 1370-es linnoges-i mészárlásairól faggattak, mintha csakis ő ismerhetne bizonyos rejtett összefüggéseket. Curwen arról faggatta a foglyot – ha fogoly volt egyáltalán az illető –, hogy a mészárlási parancsot vajon azért adták-e ki, mert a katedrális alatti régi római kripta oltárán fölfedezték a Bak jelét, avagy mert az Haute Vienne Coven fekete embere kiejtette a száján a Három Szót. Nem kapván választ, a vallató úgy látszik szélsőséges eszközhöz folyamodott, mert egy velőtrázó üvöltés hangzott föl, amit hallgatás, majd nyöszörgés és tompa zuhanás hangja követett.

Ezeknek a párbeszédeknek sohasem volt szemtanúja, mivel az ablakokat mindig nehéz függönyök takarták el. Egy alkalommal azonban egy ismeretlen nyelven folytatott társalgás alkalmával egy árnyék vetődött rá a függönyre, amely hallatlanul megdöbbentette Weedent: emlékeztette őt annak a spektákulumnak az egyik figurájára, amelyet 1764-ben látott a Hacher’s Hallban, ahol egy, a pennsylvaniai Germantownba való mutatványos így hirdette ügyes mechanikai színházát: „Jeruzsálem híres városának látványa, amelyben be lesz mutatva maga Jeruzsálem, Salamon temploma, az ő királyi trónusával, az ismert tornyok, a dombok, úgyszintén a mi Megváltónknak szenvedései a Getsemane kertjétől a Golgotán való keresztre feszítettségéig; senki érdeklődő el nem mulaszthatja ezen míves figurának elősorolását.” Ekkor történt, hogy a hallgatózó, aki közel lopakodván az elülső szoba ablakához, ahonnan a beszéd kiszűrődött, meglepetésében fölkiáltott, és ezzel fölhívta magára a vén indián házaspár figyelmét, akik ráuszították a kutyákat. Ettől kezdve sohasem hallatszott beszélgetés a házból, amiből Weeden és Smith arra következtetett, hogy Curwen mélyebb régiókba helyezte át a tevékenységét.

Hogy ilyen régiók léteznek, azt sok minden nyomatékosan alátámasztotta. Időnként olyan helyeken is fojtott kiáltások és nyögések törtek föl a látszólag szilárd talajból, amelyek minden építménytől távol estek; hátul a folyóparton pedig, ahol a domb meredeken alázuhan a Pawtuxet völgyébe, a bokrok közé rejtve szilárd kőfalba épített boltíves tölgyfa ajtót találtak, amely láthatóan bejáratul szolgált a domb mélyébe vágott üregekhez. Weeden nem tudta volna megmondani, mikor és miként létesíthették ezeket a katakombákat, arra azonban gyakran fölhívta a figyelmet, hogy a folyó felől akárhány munkás könnyen és észrevétlenül odalopakodhatott. Joseph Curwen aztán sok mindenre fölhasználta gyülevész matrózait! Az 1769-es nagy tavaszi esőzések idején a két leskelődő szorgosan figyelni kezdte a meredek folyópartot, hátha a felszínre mosódik valamilyen föld alatti titok, és meg is volt a jutalmuk, mert a mély parti vízmosások rengeteg emberi és állati csontot dobtak napvilágra. Persze sokféle magyarázatot lehetne találni erre egy ilyen helyen, amely egy állattenyésztő farm mögött van, vagy ahol lépten-nyomon régi indián temetkezési helyekre lehet bukkanni, Weeden és Smith azonban levonta a maga következtetését.

1770 januárja volt – amikor Weeden és Smith még mindig nem tudott dűlőre jutni ebben az egész zűrzavaros ügyben – ,hogy a Fortaleza-incidens megesett. A vámőrségi flotta, amelyet felbőszített a Liberty-őrhajó előző nyári felgyújtása Newportban, Wallace tengernagy parancsnoksága alatt fokozott éberséggel kezdte ellenőrizni az idegen hajókat; és ekkor történt, hogy őfelsége kétárbocos ágyúnaszádja, a Cygnet, amelynek Harry Leshe kapitány volt a parancsnoka, az egyik nap hajnalán rövid hajsza után elfogta a spanyolországi Barelonában regrsztrált Fortaleza nevű dereglyét, amely Manuel Arruda kapitány parancsnoksága alatt – a hajónapló tanúsága szerint – az egyiptomi Grand Cairóból tartott Providence-be. Amikor csempészáru után átkutatták a hajót, fény derült arra a megdöbbentő tényre hogy a hajó rakománya teljes egészében egyiptomi múmiákból állott; a szállítmányt „A. B. C. matróznak” címezték aki Nanquit Port közelében fogja azt rakodóhajóra átrakni, és akinek a személyazonosságát Arruda kapitány becsületbeli kötelességből nem árulta el. A newporti ellentengernagyi bíróság tanácstalan volt, mit tegyen, tekintettel arra, hogy a szállítmány elvégre is nem csempészáru, még ha törvénytelen módon, suttyomban lopták is be; végül is Robinson vámszedő javaslatára olyan kompromisszumos döntést hozott, hogy szabadon engedte a hajót, de megtiltotta, hogy a Rhode Island-i kikötőkbe belépjen. Később mintha a bostoni kikötőben látták volna a hajót, ámbár senki sem tudta megmondani, mikor vitorlázott be oda. Ez a különös incidens nagy port vert föl Providence-ben, és nem sok ember akadt, aki kétségbe vonta volna, hogy valamilyen kapcsolat van a múmiaszállítmány és az ördöngös Joseph Curwen között. Minthogy közismert volt az egzotikus dolgok iránti érdeklődése, és sokan gyanították a temetők iránti vonzódását is, ezért nem volt szükség nagy képzelőerőre, hogy kapcsolatba hozzák őt ezzel a bizarr árurakománnyal, amelyről föl sem tételezték, hogy a városban bárki más a címzettje legyen. Mintha maga Curwen is megérezte volna ezt a gyanakvást, ezért gondoskodott róla, hogy el-elejtsen egy-egy megjegyzést a múmiákon található balzsam vegytani értékéről; talán úgy vélte, hogy ezzel elveszi az eset természetellenes élét, anélkül, hogy beismerné saját érdekeltségét. Weeden és Smith persze egy pillanatig sem kételkedett az eset jelentőségében és a legvadabb találgatásokba bocsátkoztak Curwenről és undok ténykedéséről.

A rákövetkezó tavaszon, akárcsak az előző évben, nagy esőzések voltak, és a leselkedők gondos megfigyelés alatt tartották a Curwen-tanya mögötti folyópartot. A víz jókora szakaszokat alámosott, és bizonyos mennyiségű csontot is napvilágra hozott, ám semmilyen föld alatti kamrára vagy vájatra nem derült fény Egymérföldnyivel alább azonban, Pawtuxet falunál, ahol a folyó egy sziklapadról lezúdulva beleömlik a szárazföld közé zárt csendes öbölbe, valamiről suttogtak az emberek. Itt, ahol a rusztikus hídtól festői, vén házikók másztak föl a dombra, és halászbárkák pihentek álmos kikötőikben, híre kelt, hogy furcsa dolgok úszkáltak lefelé a folyón, és az emberek szemébe ötlöttek, mielőtt alábuktak volna a zuhatagon. Persze a Pawtuxet hosszú folyó, és számos sok temetőjű helységen kanyarog keresztül, és persze a tavasz is bővelkedett esőben, a híd környéki halászoknak azonban nem tetszett, ahogy az egyik valami vadul meresztgette a szemét, miközben alázuhant a lenti csendes vízbe, vagy ahogyan egy másik fölkiáltott, jóllehet egyáltalán nem hasonlított azokra a dolgokra, amelyek rendesen kiáltozni szoktak. Ez a szóbeszéd arra sarkallta Smith-t – Weeden ugyanis éppen a tengeren hajózott –, hogy a tanya mögötti folyópartra rohanjon, ahol meg is lelte egy jókora omlásnak a helyét. Bejáratnak azonban nyoma sem volt a meredek part belsejében; a miniatűr lavina ugyanis a föld és a fenti növényzet elegyéből szilárd falat emelt maga után. Smith egy-két helyen ásással is próbálkozott, de aztán a sikertelenség – vagy a sikertől való félelem – abbahagyatta vele. Érdekes volna tudni, mit tett volna a célratörő és bosszúvágyó Weeden, ha történetesen nincs éppen távol.

 

4.

1770 nyarán Weeden elérkezettnek látta az időt, hogy másokat is beavasson fölfedezéseibe; ekkorra ugyanis nagy mennyiségű tényanyag birtokába jutott, és egy második szemtanú azt az esetleges gyanút is eloszlathatta, hogy féltékenység és bosszú fűti a képzeletét. Elsőnek az Enterprise kapitányát, James Mathewsont avatta be a bizalmába, aki egyrészt elég jól ismerte őt, hogy ne kételkedjék a szavahihetőségében, másrészt elég nagy befolyással bírt a városban, hogy odafigyeljenek a szavára. A beszélgetés a kikötő közelében, Sabin kocsmájának egy emeleti szobájában esett meg, Smith jelenlétében, aki barátjának szinte minden állítását hitelesítette; és azonnal látszott, hogy Mathewson kapitányra óriási hatással voltak a hallottak. Mint szinte mindenki a városban, ő is sötét gyanút táplált Joseph Curwen iránt, ezért elég volt ez a megerősítés és magyarázat, hogy minden kétsége eloszoljék. A tanácskozás végén ünnepélyes komorsággal szigorú titoktartásra intette a két fiatalembert. Megígérte, hogy külön-külön be fog avatni vagy tíz nagy tudású és neves providence-i polgárt, megtudakolja a véleményüket, és meghallgatja esetleges tanácsaikat. A titoktartásra mindenképpen szükség lesz, mivel ez nem olyan ügy, amivel a város rendőrsége vagy a milícia meg tudna birkózni, és mindenekfölött tudatlanságban kell tartani az ingerlékeny tömeget, nehogy ezekben az amúgy is zavaros időkben megismétlődjék a rettenetes salemi pánik, amely alig egy évszázada idesodorta Curwent.

Hite szerint a beavatásra méltó emberek a következők lennének: dr. Benjamin West, akinek a Vénusz legutóbbi átvonulásáról írott cikke tudós és gondolkodó férfiú hírnevét kölcsönözte; James Manning tiszteletes, elnöke a főiskolának, amely mostanában költözött ide Warrenből, és amíg a Presbyterian Lane fölötti dombon el nem készül az épülete, ideiglenesen az új King Street-i iskolában kapott helyet; Stephen Hopkins volt kormányzó, aki tagja a newporti Filozófiai Társaságnak, és széles látókörű ember hírében állott; John Carter, a Gazette kiadója; a négy Brown testvér: John, Joseph, Nicholas és Moses, akik a helyi mágnások körét alkották, és akik közül Joseph afféle amatőr tudós volt; az öreg dr. Jabez Bowen, e nagy műveltségű férfiú, aki első kézből sokat tud mesélni Curwen furcsa beszerzéseiről; és Abraham Whipple kapitány, ez a hírhedetten merész és nagy erejű tengeri farkas, aki minden esetleges akcióban vezető szerepet játszhat. Egyetértés esetén ezeket az urakat a végén közös tanácskozásra is össze lehet hívni, és rájuk hárul majd annak eldöntése, hogy mielőtt akcióba lépnének, jelentsék-e az ügyet Joseph Wanton gyarmati kormányzónak Newportban.

Mathewson kapitány küldetése a legvérmesebb reményeket is felülmúló sikerrel járt, mert miközben egy-két kiválasztott bizalmasa némi kétségének adott hangot Weeden elbeszélésének kísérteties vonatkozásait illetően, egyetlenegy sem akadt, aki ne tartott volna szükségesnek valamilyen titkos és összehangolt akciót. Senki sem vonta kétségbe, hogy Curwen megfoghatatlan veszedelemmel fenyegeti a város és a gyarmat jólétét, és mindenáron meg kell szabadulni tőle. 1770 decemberének végén a város kiválóságainak egy csoportja összedugta hát a fejét Stephen Hopkins házában, és meghányta-vetette a lehetséges lépéseket. Gondosan elolvasták azokat a följegyzéseket, amelyeket Weeden Mathewson kapitánynak átadott, és őt is meg Smith-t is megidézték, hogy a részletekről kifaggassák őket. Az összejövetel végére a félelemhez nagyon hasonló érzés hatalmasodott el az egybegyűlteken, habár ezt a félelmet át– meg áthatotta az a komor elszántság amit talán Whipple kapitány nyers és hangos káromkodása fejezett ki leginkább. A kormányzót legjobb kihagyni az ügyből, minthogy nem maradhatnak belül a törvényesség keretein. Curwen, aki ki tudja, milyen és mekkora titkos hatalomnak a birtokában van, nem az az ember, akit ki lehetne utasítani a városból. Nem tudni, mivel vághatna vissza, és ha az ördöngös alak be is adná a derekát, eltávolítása csak mások nyakába zúdítaná ezt a tisztázatlan terhet. Törvénytelen idők jártak akkor, és ezek az emberek, akik éveken keresztül kijátszották a királyi vámszedőket ha úgy látják jónak, keményebb eszközök alkalmazásától sem fognak visszariadni. Curwenre a pawtuxeti tanyáján kell lecsapni egy tusákban edzett kalózkülönítménnyel, és adni kell neki egy utolsó lehetőséget, hogy kimagyarázkodjék. Ha az derül ki róla, hogy egy kelekótya, aki azzal szórakozik, hogy különböző hangokon üvöltözik, és magában társalog, akkor szépen zárt intézetbe dugják. De ha valami sötétebb dologra derül fény, és igaznak bizonyulnak azok a föld alatti rémségek, akkor neki is meg mindenkinek, aki ott van vele, pusztulnia kell. Ezt szép csendben el lehet intézni, és még az özvegyének meg az apósának sem kell elárulni, mi lett vele.

Miközben ezeket a komoly lépéseket latolgatták, a várost egy iszonyú és megmagyarázhatatlan esemény rázta meg, ami mérföldnyi körzetben hosszú időre minden más beszédtémát kiszorított. Egy holdvilágos januári éjszaka közepén, amikor a földeket vastag hótakaró borította, a folyón túli domb felől velőtrázó üvöltések sorozata álmos fejekkel töltötte meg az ablakokat; a Weybosset környéki lakosok pedig egy jól megtermett fehér alakot láttak fejvesztve rohanni a Törökfej előtti, úgy-ahogy tisztára takarított térségen keresztül. A távolban kutyák csaholtak, de a fölébredt város ricsaja elhallgattatta őket. Lámpákkal és muskétákkal fölfegyverzett emberek rohantak elő, kutatásukat azonban nem koronázta siker. Másnap reggel viszont egy tagbaszakadt, izmos ember pucér testére találtak a Nagyhíd déli pillérénél összetorlódott jég hátán, ott, ahol Abbott szeszfőzdéjénél elterpeszkedik a Hosszú kikötő, és ez a lelet véget nem érő találgatások és suttogások témája lett. Nem annyira a fiatalabb, mint inkább az idősebb nép volt az, amely összesúgott-búgott, mivel az az iszonyattól kiguvadt szemű, merev arc csak az aggastyánok emlékezetében pendítette meg a felismerés húrját. Álmélkodva és a félelemtől borzongva lopva összesúgtak egymás között, ugyanis ezek az iszonyatba fagyott arcvonások a megtévesztésig hasonlítottak valakire – egy olyan emberre, aki már ötven éve elköltözött az élők világából.

Ezra Weeden jelen volt a test megtalálásánál, és emlékezve az elmúlt éjszakai kutyaugatásra, a Weybosset Streeten és a Muddy Dock hídon át a hang forrásához sietett. Kíváncsi várakozásában nem is csalódott, mert a lakott település szélén, ott, ahol az utca a Pawtuxet Roadba torkollott, igen különös nyomokra akadt a hóban. A mezítelen óriást számos kutya és csizmás férfi üldözte, és könnyedén meg lehetett különböztetni a vérebek és gazdáik visszatérő nyomait is. Az üldözést akkor hagyták abba, amikor túl közel jutottak a városhoz. Weeden komoran elmosolyodott, és fölösleges buzgalomból követte a nyomokat a forrásukhoz. Mint előre gyanította, azok Joseph Curwen pawtuxeti tanyájához vezettek, és sokért nem adta volna, ha az udvart nem taposták volna annyira össze. Ám nappali világosságban akkor sem merészkedett volna oda szaglászni. Dr. Bowen, akinek Weeden tüstént beszámolt fölfedezéséről, fölboncolta a különös tetemet amelyen olyan furcsaságokat fedezett föl, amelyek mélységesen megdöbbentették. A roppant férfi mintha sohasem használta volna az emésztőszerveit, míg az egész bőre szokatlanul durva és laza szövetű volt: Weedennek szöget ütött a fejébe, amit az öregek sutyorogtak arról, hogy ez a tetem mennyire hasonlít Daniel Greenre, a rég meghalt kovácsra, akinek a dédunokája, Aaron Hoppin mint szállítmányfelügyelő Curwen alkalmazásában áll; ezért mintegy véletlenül el-elejtett egy-egy kérdést, és végül is megtudta, hová temették el Greent. Azon az éjszakán egy tíztagú társaság kereste föl a Herrenden’s Lane melletti régi temetőt, és föltárt ott egy sírt, amelyet várakozásuknak megfelelően üresen találtak.

Eközben már rávették a postakocsisokat, hogy tartsák vissza Joseph Curwen leveleit, és nem sokkal a mezítelen holttest esete előtt kezükbe akadt egy levél, amelyet Jedediah Orne adott postára Salemben. Ez a levél alaposan elgondolkoztatta az összeesküdött polgárokat. Egy részlete, amelyet Charles Ward az egyik család magángyűjteményében fedezett föl, így hangzott:

Örömmel tölt el, hogy a Régi Dolgokkal az Te módszered szerént mesterkedsz továbbra is, mindazonáltal ne hidd, hogy Mr Hutchinson Salem Village-ben messzebbre jutott. Mert bizon csak eleven Szörnyetegeket sikerült H.-nak föl hívnia abból amit mi nem tudnánk az ő Teljességekben összvegyűjtenünk. A mit te elküldtél nekem, nem sikeredett, vagy mert hiányzott belőle valami, avagy mert az szavak akár az én mondásomban, akár a te leírásodban nem voltak igazak. Egyedül nem tudok mit tenni. Én nem ösmerem az Chemiai Tudományokat, bennünket, és gondosan válogasd meg, kiket hívsz föl, mert jól tudod, mit írt Mr Mather a ...-i Magnaliában, és magad is megítélheted, mily híven leírta ama szörnyűséges dolgot. Bizony mondom néked, ne hívjál föl senkit, azkit nem bírsz visszaküldeni; vagyis hogy senki olyant, azki a maga részéről olyasvalakit hívhat föl ellened, azmi ellen a te leghatalmasabb fortélyod is hiábavalónak bizonyulhat. Hívjad föl a kisebbet, nehogy a nagyobb válaszoljon, amely fölébed kerekedhet. Rémülettel olvastam, hogy tudod, mi hogy megértsem Borellust, és megvallom, hogy belezavarodtam a Necronomicon VII. Könyvébe, amit te ajánlál. Tanácsolnám azonban, hogy fogadd meg az Intelmeket, amikkel elláttak volt vagyon Ben Zaristnatmik Ébenfa Dobozában, minthogy rájöttem, ki árulhatta el tenéked. Továbbá arra kérlek téged, hogy Jedediah, nem penig Simon névre írjál nékem. Ebben a községben az ember nem élhet meg hosszú életet, te viszont ösmered az én szándékomat, hogy úgy jövék vissza, mint az én Fiam. Óhajtom, hogy ösmertess meg véle, mit tudott meg a fekete Ember a Római Fal alatti Kriptában lévő Sylvanus Cocidiustól, és hálás lennék, ha kölcsön adnád nékem az említett MS-t.

Egy másik, Philadelphiában föladott aláírás nélküli levél ugyancsak elgondolkodtatta olvasóit, különösen annak alábbi részlete:

Tudomásul veszem, hogy mint mondád, csak a te Hajóiddal fogod elküldeni a Számvetéseket, csakhogy nem tudom mindig biztosra venni az érkezésöket. Az említett Dologban még csak egyet kívánok; ámbár biztos akarok lenni abban, hogy helyesen értelek-é. Azt mondod nékem, hogy ha a legjobb eredményt akarjuk elérni, egyetlen Rész sem hiányozhat, csakhogy te is jól tudod, milyen nehéz erről megbizonyosodni. Nagy kockázat és teher az egész Ládát elvinni, az Városban pedig (azaz Szt. Péter, Szt. Pál, Szt. Mária vagy Christus egyházaiban) ez szóba sem jöhet. Ismerem azonban, millyen Tökéletlenségek valának abban, azkit múlt Októberben föltámasztál, és hogy mennyi eleven Példányt kényszerültél alkalmazni, mielőtt 1766-ban föltaláltad az igaz Módszert, ezért mindenben a te utadat fogom járni. Türelmetlenül várom a Hajódat, és naponta fogok érdeklődni Mr. Briddle mólójánál.

Egy harmadik gyanús levél ismeretlen nyelven, sőt ismeretlen írással volt írva. A Charles Ward által megtalált Smith-féle naplóban ügyetlen kézzel ki volt másolva egy gyakran ismétlődő betűcsoport, és a Brown egyetem szakértői annharának vagy abesszinnek vélték az írást, jóllehet a szavakat nem ismerték föl. Ezeket a leveleket nem kézbesítették ki Curwennek, bár az a körülmény, hogy röviddel ezután Jedediah Orne eltűnt Salemből, arról tanúskodik, hogy a providence-i férfiak suba alatt foganatosítottak bizonyos intézkedéseket. A pennsylvaniai Történelmi Társaság levéltárában is akad néhány furcsa levél, amely arról értesíti a címzettet, dr. Shippent, hogy Philadelphiában megbújik egy veszedelmes alak. Ám határozottabb intézkedések is a levegőben lógtak, és Weeden leleplezésének legfőbb következményeit azokban a titkos összejövetelekben kell keresnünk, amelyekre éjszakánként a Brown-féle raktárakban kerítettek sort a fölesküdött és kipróbált tengerészek és megbízható öreg kalózok. Ezeken lassan, de biztosan kikovácsolódott egy hadjárat terve, amely minden nyomát el fogja tüntetni Joseph Curwen titkos mesterkedéseinek.

Hiába volt minden óvatosság, úgy látszik, Curwen mégis szimatot kapott, hogy valami készül ellene, mert mindenkinek föltűnt szokatlanul gondterhelt arckifejezése. Kocsiját a nap minden órájában látták a városban és a Pawtuxet Roadon, és lassanként lepattogzott róla annak az erőltetett nyájasságnak a máza, amellyel megpróbálta eloszlatni a város előítéletét. A tanya legközelebbi szomszédai, Fennerék egy éjjel nagy fényoszlopot láttak az égre törni annak a titokzatos, magas és keskeny ablakos kőépületnek a tetejéről, és ezzel a hírrel tüstént besiettek John Brownhoz Providence-be. Mr. Brown lett a Curwen kiirtására létrejött válogatott csapat vezetője, aki most elárulta Fenneréknek, hogy hamarosan akcióba lépnek. Ezt szükségesnek látta megtenni, mert úgysem tudnák elkerülni hogy ne legyenek tanúi a végső rajtaütésnek, amelyet azzal indokolt, hogy Curwen a newporti vámhivatal kéme ezért minden providence-i hajós, kalmár és farmer feni rá a fogát. Nem tudni, hogy a szomszédok, akik már oly sok fura dolgot láttak a tanyán, bevették-e ezt a mesét, de az biztos, hogy Fennerék minden rosszat el tudtak képzelni egy ilyen fura alakról. Mr. Brown megkérte őket, hogy tartsák szemmel a Curwen-tanyát, és rendszeresen tegyenek jelentést mindenről, amit ott tapasztalnak.

 

5.

A szokatlan fényoszlop azt a gyanút keltette, hogy Curwen résen van, és váratlan dolgokra készül, ezért az eltökélt polgárok csapata elhatározta, hogy meggyorsítja a gondosan kitervelt akció végrehajtását. Smith naplója szerint 1771. április 12-én, este tíz órakor mintegy száz ember gyülekezett Thurstonnak a hídon túli Weybosset Pointon lévő, Arany Oroszlánhoz címzett kocsmája nagytermében. A neves személyiségek hangadó csoportjából John Brownon, a vezetőn kívül operáló műszereit tartalmazó táskájával együtt megjelent dr. Bowen; Manning elnök, aki odahaza hagyta híres (az egész gyarmat legnagyobb) parókáját; fekete köpenyébe burkolva Hopkins kormányzó, tengerész fivérével, Esehhel együtt, akit a többiek beleegyezésével csak az utolsó pillanatban avatott be; John Carter, Mathewson kapitány és Whipple kapitány, akire a tulajdonképpeni rajtaütést végző csapat parancsnoksága várt. Ezek a vezetők még egy utolsó tanácskozásra elvonultak a hátsó szobába, minekutána Whipple kapitány megjelent a nagyteremben összegyűlt matrózok előtt, és még egyszer utoljára megeskette és eligazította őket.

Eleazer Smith a vezetőkkel maradt a hátsó szobában, ahol együtt várakoztak Ezra Weedenre, aki azt a feladatot kapta, hogy szemmel tartsa Curwent, és jelentse, ha elindul a kocsija a tanyára.

Fél tizenegy tájban feldübörgött a híd, majd az utcán folytatódott a kocsi zörgése, vagyis most már meg sem kell várni Weeden jelentését, hogy a kárhozott ember elindult elvetemült ördöngösségének utolsó éjszakájára. Egy perccel később, amikor a távolodó kocsi elhaló zörgése már a Muddy Dock hídról szűrődött ide, megjelent Weeden is, mire a támadók némán katonai alakzatba sorakoztak az utcán, ki-ki flintát, sörétes puskát vagy bálnaszigonyt cipelve a vállán. Weeden és Smith a rajtaütőkhöz csatlakozott, és az összeesküvő polgárok közül rajtuk kívül bevetésre készen itt volt még Whipple kapitány, a vezérük, Eseh Hopkins kapitány, John Carter, Manning elnök, Mathewson kapitány és dr. Bowen; ezenkívül Moses Brown, aki csak a tizenegyedik órában jelent meg, és így nem vett részt a kocsmai megbeszélésen. Ezek a szabad polgárok és száz matrózuk haladék nélkül nekivágtak a hosszú menetnek, komor arcukon némi nyugtalanság is tükröződött, amint maguk mögött hagyták a Muddy Dockot, és a szelíden emelkedő Broad Streeten fölkapaszkodtak a Pawtuxet Road felé. Elder Snow templomát elhagyva néhányan visszafordultak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek a kora tavaszi csillagok fényében nyújtózkodó Providence városára. A tornyok és a csúcstetők sötét sziluettjei rárajzolódtak az ég kárpitjára, és a Híd északi oldalánál megbúvó tengeröböl felől sós párát hozott föl a szellő. A Vega már fölkapaszkodott a vízen túli domb fölé, amelyen a fák koronái alkotta taréjt megtörte a befejezetlen egyetemi épület tetőzete. A domb lábánál és az oldalára fölkapaszkodó keskeny sikátorok mentén az óváros, Old Providence aludta álmát; az ő biztonsága és épsége érdekében készülnek most ezt a szörnyű és roppant szentségtörést megsemmisíteni.

Egy és negyed óra múlva a rajtaütők az előzetes megállapodásnak megfelelően megérkeztek a Fenner-tanyára, ahol meghallgatták még egy utolsó beszámolót kiszemelt áldozatukról. Az több mint félórája ért ki a tanyára, és röviddel utána még egyszer az égre szökkent a furcsa fénycsóva, ezenkívül azonban egyetlen ablakból sem szűrődött ki világosság. Az utóbbi időben már megszokták ezt. Míg a beszámolót hallgatták, az emberek déli irányban újabb erős fényt láttak fölragyogni, és egyszerre rádöbbentek, hogy félelmetes és természetellenes csodák közelébe férkőztek. Whipple kapitány három szakaszra osztotta csapatát: egy húsztagú különítmény levonul a partra, és megakadályozza, hogy Curwen esetleg erősítést kapjon a tengerről, és ott marad, amíg szükség esetén a főerőkhöz nem rendeli küldönc útján; egy másik húsztagú csapat Eseh Hopkins kapitány vezetésével a Curwen-tanya hátában lelopakodik a folyópartra, és fejszékkel vagy lőporral betöri a magas, meredek partoldalon lévő tölgyfa ajtót; a harmadik pedig felvonul a ház és melléképületei ellen. Ennek a csapatnak az egyharmada Mathewson kapitány vezetésével a magas és keskeny ablakos titokzatos kőépületet rohamozza meg, a másik harmadot maga Whipple kapitány vezeti föl a főépület ellen, míg a megmaradó harmad gyűrűt von az egész épületcsoport köré, amíg föl nem hangzik a támadásra szólító riadó.

A folyóparti különítmény egy sípjelre betöri a domboldali ajtót, majd lesben áll, és elfog mindent, ami belülről kitörhet. Két sípjelre benyomul az ajtón, és megtámadja az ellenséget, vagy csatlakozik a többi ostromlóhoz. A kőházhoz kirendelt csapat hasonlóképpen cselekszik: az első sípjelre utat vág az épület belsejébe, a másodikra pedig tovább nyomul előre a föld belsejébe vezető akármilyen folyosón, és csatlakozik a katakombákban várható általános vagy főütközethez. A három sípjelből álló harmadik vagy vészjelzés mozgósítja őrszolgálatáról a közvetlen tartalékot; ez a húsz ember kétfelé oszlik, és a főépületen, illetőleg a kőházon keresztül lehatol az ismeretlen mélységekbe. Whipple kapitány szilárdan meg volt győződve a katakombák létezéséről, és a tervek kidolgozásánál nem is számolt más lehetőséggel. Erős és messze hangzó síppal látta el magát, és nem tartott attól, hogy megzavarják vagy félreértik a jelzéseit. A mólóhoz küldött végső tartalék természetesen jórészt kívül esik a síp hallótávolságán, ezért lesz szükség küldöncre, ha rászorul a segítségére. Moses Brown és John Carter Hopkins kapitánnyal a folyóhoz ment, míg Manning elnök Mathewson kapitány kőházi különítményéhez csatlakozott. Dr. Bowen és Ezra Weeden Whipple kapitány csapatával maradt, amely magát a tanyaházat fogja megostromolni. A támadás akkor veszi kezdetét, mihelyt Hopkinstól megérkezik a futár Whipple kapitányhoz a hírrel, hogy a folyóparti különítmény elfoglalta hadállását. A vezér ekkor leadja egyetlen, hangos sípjelét, mire a három előretolt egység egyszerre támadásba lendül. A három szakasz röviddel éjjel egy óra előtt elhagyta a Fenner-tanyát; az első, hogy őrizze a mólót, a második, hogy lehatoljon a folyóvölgybe, a domboldali ajtóhoz, és a harmadik, hogy részekre válva elfoglalja állásait a Curwen-tanya épületei ellen.

Eleazar Smith, aki a partőrséghez csatlakozott, naplójában beszámol az esemény nélküli menetelésről, majd a hosszú várakozásról az öböl melletti szirten, amit egyszerre egy jelzősíp távoli hangja, majd rákövetkezően ugyanabból az irányból tompa kiáltozás, üvöltözés és lőporrobbanás furcsa keveréke tört meg. Később valaki mintha távoli puskalövéseket is hallott volna, még később Smith füléhez is eljutott a magasból valamilyen titáni szavak mennydörgésszerű lüktetése. Már pirkadt, amikor egy elgyötört futár tágra meredt szemmel és az öltözékéből undorító bűzt árasztva megérkezett hozzájuk, és közölte velük, hogy csendben menjenek haza, és soha egy szóval se említsék az éjszakai kalandot és azt az embert, akit Joseph Curwennek hívtak. Volt valami a küldönc megjelenésében, ami minden szónál ékesebben meggyőzte őket; valami, ami titokzatos módon kiégett belőle, vagy örökre bevésődött a lelkébe, és mindörökre elválasztotta tőlük ezt a sokak által jól ismert, egyszerű matrózt. Később ugyanezt tapasztalták régi cimboráikkal is, amikor újból összetalálkoztak velük, akik megjárták a borzalmaknak azt a bugyrát. A legtöbben mintha elveszítettek vagy éppen nyertek volna valami megmérhetetlent és leírhatatlant. Olyasmit láttak, hallottak vagy tapasztaltak ők, ami nem embernek való, és amit sohasem lesznek képesek elfelejteni. Ezeknek az embereknek soha egy fecsegő szó nem hagyta el az ajkát, mert még a legközönségesebb emberi ösztönt is legyűri az iszonyat. Abból az egy szál hírnökből olyan leírhatatlan iszonyat áradt át rájuk, ami valósággal lepecsételte az ajkukat. Nagyon kevés az a szóbeszéd, amit ők indítottak volna útnak; Eleazar Smith naplója az egyetlen írott emlék erről az expedícióról, amely az Arany Oroszlánból a csillagok fényében hadra kelt.

Charles Ward azonban ezenkívül talált még némi homályos utalást a Fenner-levelezésben is, amelyre New Londonban akadt rá, ahol tudomása szerint a család egyik ága élt. Úgy látszik, Fennerék, akiknek a házából odalátszott a pusztulásra ítélt, távoli tanya, végignézték az ostromló sereg elvonulását, és tisztán hallották Curwen kutyáinak dühös acsarkodását és az első éles sípszót, amely jelt adott a rohamra. Az első sípszó után megismétlődött a kőépületből az égre törő fényoszlop, és nyomban ezután az általános támadásra jelt adó sietős sípjelzés nyomán távoli muskétaropogás, majd egy velőtrázó üvöltés hangzott föl, amelyet Luke Fenner, a levél írója ezekkel a betűkkel próbált visszaadni: „Waaaahrrrr-R’waaahrrr”. Volt azonban valami ebben a kiáltásban, amit semmilyen szóval nem lehet visszaadni, és a levélíró megemlíti, hogy a hang hallatára az anyja elájult. Az üvöltés később valamivel halkabban megismétlődött, amit további, a korábbinál tompább puskaropogás, majd a folyó irányából hangos lőporrobbanás követett. Egy órával később minden kutya rémült csaholásba kezdett, és a föld alól tompa moraj tört fel, amelytől táncolni kezdtek a gyertyatartók a kandallópárkányon. Erős kénszag terjengett, és Luke Fenner apja váltig erősködött, hogy hallotta a harmadik vészjelzést is, bár a többiek ezt nem erősítették meg. Újból fölhangzott a muskéták tompa ropogása, amit a korábbiaknál kevésbé átható, ám annál rémisztőbb mély kiáltás követett; egyfajta torokból jövő, gonoszul képlékeny köhögés vagy hörgés, amelynek nem annyira akusztikai értéke, mint inkább elnyújtott volta és lélekbe markoló iszonyata adta meg üvöltésjellegét.

Ezután ott, ahol a Curwen-tanya lehetett, megjelent egy égő alak, amelyet rémült emberek kétségbeesett kiáltozása követett. Muskéták villantak és dördültek, és a lángoló alak a földre zuhant. Újabb lángoló alak tűnt föl, és tisztán ki lehetett venni egy emberi kiáltást. Fenner azt írta, hogy néhány őrjöngő szót is meg tudott különböztetni:

„Mindenható, óvd meg a te bárányodat!” Újabb lövések dörrentek, és a második égő alak is elterült. Ezután mintegy háromnegyed órára csönd állt be, amikor a kis Arthur Fenner, Luke kisöccse fölkiáltott, hogy a távoli elátkozott tanyáról „vörös ködöt” látott fölcsapni a csillagos égre. A gyermeken kívül ezt senki sem tudja tanúsítani, Luke azonban megemlít egy fontos körülményt, nevezetesen, hogy ugyanabban az időben a szobában tartózkodó három macska háta fölpúposodott, és a szőrük égnek meredt a görcsös rémülettől.

Öt perccel később hideg szél kerekedett, és a levegőt olyan tűrhetetlen bűz árasztotta el, hogy a parti különítmény vagy Pawtuxet falu éber lakói csak a tenger túláradó frissessége miatt nem vehették észre. Ez a bűz semmihez sem hasonlított, amit a Fenner család valaha is megtapasztalt, és valamiféle torokszorító, megfoghatatlan, a sírgödör vagy a kripta keltette félelemnél is nagyobb rettegéssel töltötte el az embereket. Röviddel ezután hangzott föl az iszonytató hang, amelyet egyetlen boldogtalan fültanú sem fog soha elfelejteni. A hang, akár az utolsó ítélet harsonája, a magas égből mennydörgött alá, és tovagördülő visszhangja megremegtette az ablakokat. Mély volt és dallamos, erős, akár az orgona basszus sípjai, ugyanakkor gonosz, akár az arabok titkos könyvei. A szavakat senki sem ismerte föl, mert valamilyen ismeretlen nyelven hangzottak el, Luke Fenner azonban megpróbálta visszaadni az ördögi szózatot, imigyen: „DISZMISZ – DZSESET– BONEDOSZEFEDUVEMA – ENTEMOSSZ”. Egészen 1919-ig egyetlen ember sem volt képes az emberi tudás tárházban rátalálni ennek a nyers átiratnak a mására, csak Charles Ward ismerte föl bennük hátborzongva azokat szavakat, amelyeket Mirandola borzadva úgy bélyegzett meg, mint a fekete mágia legiszonyatosabb ráolvasását.

A Curwen-tanyáról egy félreismerhetetlen emberi kiáltás vagy mély, többszólamú sikoly válaszolt erre a gonosz csodára, mire a rettenetes bűz egy hasonlóképpen elviselhetetlen miazmával egészült ki. A sikolyhoz is csatlakozott egy határozottan megkülönböztethető, hosszan elnyújtott, hol magasba szökő, hol mélybe zuhanó kántáló üvöltés. Időnként már-már a beszéd határát súrolta, bár aki hallotta, egyetlen érthető szót sem tudott volna megkülönböztetni; egyszer pedig valósággal hisztérikus ördögi kacajba csapott át. Ekkor emberi torkok tucatjaiból a halálos rettegés és a mélységes őrület üvöltése szakadt föl olyan erővel, hogy a mélyek mélyéből is tisztán és erőteljesen hangzott; utána sötétség és csend borított be mindent. Kavargó, maró füst oltotta ki a csillagokat, jóllehet lángot nem lehetett látni, és másnap egyetlen épületen sem lehetett fölfedezni a tűz nyomait.

Hajnaltájt két riadt, iszonyatos és leírhatatlan bűzt árasztó hírnök zörgetett be Fennerékhez, és jó pénzért egy kis hordó rumot kért. Egyikük közölte a családdal, hogy a Joseph Curwen-afférnek vége, és hogy az éjszaka történtekről hallgassanak, mint a sír. Bármily arrogánsnak hatott is ez a rendelkezés, a hírnök megjelenése minden neheztelést elaltatott, és félelmetes tekintéllyel ruházta föl őt; ennek köszönhető, hogy mindössze Luke Fennernek ezek a titkos levelei – amelyeknek a megsemmisítését kérte connecticuti rokonától – maradtak fönn az események egyedüli hírmondóiként. Csak az mentette meg a dolgot a jótékony feledéstől, hogy a rokon nem engedelmeskedett a kérésnek, és a levelek mégis fönnmaradtak. Charles Wardnak sikerült még egy részlet birtokába jutnia, annak köszönhetően, hogy a pawtuxeti polgárok megrögzötten kutattak őseik emlékei után. A falu egyik lakosa, az öreg Charles Slocum elmondta, hogy a nagyapja még emlékezett egy különös szóbeszédre bizonyos összeégett és torz holttestről, amelyre egy héttel azután akadtak rá a mezőn, hogy Joseph Curwen halálát bejelentették. A mendemondát az tartotta elevenen, hogy ez a tetem, amennyire összeégett és eltorzult alakjából föl lehetett ismerni, nem volt egészen ember, de egyetlen olyan állatra sem hasonlított, amilyennel a pawtuxetiek személyesen vagy olvasmányaikban valaha is találkoztak.

 

6.

Annak a rettenetes rajtaütésnek egyetlen résztvevőjéből sem lehetett soha egyetlen szót sem kivenni az esetről, és a legkisebb hírtöredék is azok révén maradt fönn, akik nem voltak tagjai a harcoló különítménynek. Van valami félelmetes abban a kínos igyekezetben, amellyel ezek a rajtaütők a legkisebb részletet is megsemmisítették, ami akár a leghomályosabban is utalna az eseményre.

Nyolc matróz esett el, és bár a holttestüket nem szolgáltatták ki, hozzátartozóik belenyugodtak abba, hogy a vámosokkal történt összetűzésnek estek áldozatul. Ezzel magyarázták azt a rengeteg sebet is, amit dr. Jabez Bowennek, a rajtaütés résztvevőjének el kellett látnia. Nehezebb volt megmagyarázni az összes résztvevőből áradó orrfacsaró bűzt, ami még hetekig szóbeszéd tárgya volt. A vezető polgárok közül Whipple kapitány és Moses Brown szenvedte el a legsúlyosabb sebeket, és a feleségek leveleiből kiderül az az értetlenség, amit férjeik titkolózása és sebeik féltékeny takargatása keltett bennük. Lelkileg minden résztvevő megöregedett, megfontolttá vált és megrendült. Szerencsére egytől egyig szívós, gyakorlatias és egyszerű, hagyományos hitelveket valló polgárok voltak, mert egy szemlélődőbb, komplikáltabb elme aligha állta volna a sarat. Az ügy legjobban Manning elnököt viselte meg, de ő is kilábalt a legmélyebb árnyékból, és az emlékeket imádságba fojtotta. A vezetők mindegyikére mozgalmas élet várt a későbbiekben, és talán szerencse is, hogy ez így alakult. Alig telt el egy év, és Whipple kapitányt máris ott látjuk a csőcselék élén, amely felgyújtotta a Gaspee nevű vámőrhajót, és ebben a merész kiállásban bizonyára fölfedezhetjük azt a törekvést, hogy elfojtsa magában a nyugtalanító emlékeket.

Joseph Curwen özvegyének átadtak egy szokatlan alakú, lezárt ólomkoporsót, amelyet úgy látszik, ott találtak készen a helyszínen, és azt mondták, hogy a férje holtteste van benne. Azt állították, hogy a vámőrséggel folytatott csatározásban esett el, és nem tanácsos nagyon firtatni a részleteket. Ennél többet egyetlen száj sem ejtett Joseph Curwen sorsáról, és Charles Ward is mindössze egy apró morzsából próbálta rekonstruálni a történteket. Ez is csak egy vékonyka fonál volt, egyetlen passzusnak a reszketeg aláhúzása abban az elkobzott levélben, amelyet Jedediah Orne írt Curwennek, és amelyet Ezra Weeden részlegesen lemásolt. Ez a másolat Smith leszármazottjainak a birtokában maradt fönn; és nem tudni, vajon Weeden adta-e át a társának az események után, mintegy néma bűnjeleként annak, ami megesett, vagy – és ez a valószínűbb – már eleve Smith birtokában volt a szöveg, és ő maga húzta alá azokat a sorokat, annak alapján, amit agyafúrt találgatással és ügyes kérdezősködéssel kiszedett a barátjából. Íme az aláhúzott rész:

Bizony mondom néked, ne hívjál föl senkit; azkit nem bírsz visszaküldeni; vagyishogy senki olyant, azki a maga részéről olyasvalakit hívhat föl ellened, azmi ellen a te leghatalmasabb fortélyod is hiábavalónak bizonyulhat. Hívjad föl a kisebbet, ne– hogy a nagyobb válaszoljon, amely fölébed kerekedhet.

Ennek a passzusnak a fényében, no meg azt a lehetőséget is figyelembe véve, hogy ez a sarokba szorított ember végső kétségbeesésében ki tudja, milyen ördögi szövetségesekhez folyamodhatott, Charles Ward nem is volt olyan biztos benne, hogy valamelyik providence-i polgár végzett Joseph Curwennel.

A rajtaütést vezető férfiak befolyása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a halott minden emlékét kitöröljék Providence életéből és évkönyveiből. Eleinte még nem vették olyan szigorúan a dolgot, és hagyták, hogy az özvegy, valamint annak apja és gyermeke sötétben tapogatózzon a dolog lényegét illetően; Tillinghast kapitány azonban szemfüles ember volt, és hamarosan elég mendemondát szedett össze ahhoz, hogy rémülten követelje a lányától meg az unokájától, hogy változtassák meg a nevüket, égessenek el minden könyvet és megmaradt iratot, és kaparják le a nevet Joseph Curwen sírkövéről. jól ismerte Whipple kapitányt, és bizonyára mindenki másnál többet ki tudott szedni ebből a nyers tengeri medvéből arról, hogy milyen véget is ért az az elátkozott varázsló.

Ettől kezdve egyre szigorúbban ügyeltek rá, hogy Curwen minden emlékét kitöröljék, és ez a tisztogató akció közmegegyezéssel a végén a városi irattárra és a Gazette kartotékaira is kiterjedt. Szellemében hasonlított ez ahhoz a hallgatáshoz, amely kegyvesztettsége után tíz évig Oscar Wi1de nevét övezte, méretében pedig annak a bűnös Runagur királynak a sorsához Lord Dunsany történetében, akiről az istenek nemcsak azt döntötték el, hogy szűnjék meg létezni, hanem azt is, hogy sohasem létezett.

Mrs. Tillinghast – ahogy az özvegyet 1772 után ismerték – eladta az Olney Court-i házat, és 1817-ben bekövetkezett haláláig a Power’s Lane-en lakott az apjánál. A pawtuxeti tanyát, amelyet minden jótét lélek messzire elkerült, átadták az enyészetnek, amely aztán megfoghatatlan gyorsasággal el is hatalmasodott rajta. 1780-ra már csak a kő– és téglafalak álltak, 1800-ra pedig ezek is alaktalan romhalmazzá dőltek össze. Senki sem vett bátorságot ahhoz, hogy áthatoljon a sűrű folyóparti bozóton, hogy földerítse a domboldalon rejtőző ajtóbejáratot, és senki sem próbált pontos képet alkotni arról, hogyan is vágta ki magát Joseph Curwen a maga fölidézte borzalmak közül.

Csak az öreg tengeri medvét, Whipple kapitányt hallották néha a jó fülű cimborák az orra alatt dörmögni: „A himlő essen abba a..., mi a fenén nevetett, mikor úgy üvöltött. Mintha tartogatott volna még az átkozott... valamit a tarsolyában. Biz’ isten egy fél tallérért fölperzselném a... házát.”

 

III. KUTATÁS ÉS FÖLIDÉZÉS

 

1.

Amint láttuk, Charles Ward 1918-ban fedezte föl, hogy Joseph Curwen leszármazottja. Nincs mit csodálkozni, hogy azonnal élénk érdeklődést mutatott minden iránt ami a régmúlt titokkal kapcsolatos, hiszen minden kósza szóbeszéd, amit Curwenről hallott, most egyszerre elevenen érintette őt, akiben Curwen vére folyt. Nincs az a lelkes és képzelettel megáldott származástanász, aki ne állt volna nyomban neki, hogy szorgosan és módszeresen összegyűjtsön minden Curwenre vonatkozó adatot.

Kezdeti búvárkodásában kísérletet sem tett a titkolózásra, ennélfogva még dr. Lyman sem nagyon merné az 1919 vége előtti időre datálni az ifjú megőrülését. Gondolatait szabadon megosztotta a családjával – jóllehet az anyja nem volt túlságosan elragadtatva egy olyan őstől mint Curwen – meg a fölkeresett múzeumok és könyvtárak munkatársaival. Akkor sem rejtette véka alá a szándékát, amikor egyes családokat megkeresett a feltehetően birtokukban levő följegyzések végett, és osztozott vélük abban a kissé lemosolygó kételkedésben, amellyel a régi napló– és levélírók beszámolóit kezelték. Gyakran hangot adott élénk kíváncsiságának, mi is történt valójában másfél évszázaddal korábban a pawtuxeti tanyán, amelynek hasztalan próbálta megtalálni a helyét, meg hogy miféle ember is lehetett az a Joseph Curwen.

Amikor a kezébe került Smith naplója és iratanyaga, és megismerte Jedediah Orne levelét, elhatározta, hogy elmegy Salembe, és utánanéz Curwen korábbi ténykedésének és ottani kapcsolatainak; erre az útra az 1919-es húsvéti szünetben kerített sort. Az Essex Intézetben – amelyet már jól ismert az omladozó, csúcsos, puritán oromzatoknak és egymáshoz bújó hollandi tetőknek ebben az elbűvölő, régi városában tett korábbi útjaiból – nagyon szívélyesen fogadták, és sikerült is jelentékeny mennyiségű Curwen-adatot kibányásznia. Kiderítette, hogy őse a várostól tizenegy kilométernyire lévő Salem-Village-ben (ma Danvers) látta meg a napvilágot 1662. vagy ‘63. február tizennyolcadikán (régi idő szerint), és hogy tizenöt éves korában elszökött a tengerre, és csak kilenc év múlva tért vissza egy született angol beszédével, öltözködésével és viselkedésével, és magában Salemben telepedett le. Abban az időben nem sokat törődött a családjával, és idejének nagy részét az Európából magával hozott furcsa könyvekkel meg azokkal a különös vegyszerekkel töltötte, amelyeket Angliából, Franciaországból és Hollandiából szállítottak neki a hajók. Bizonyos vidéki útjai sok súgás-búgásra adtak okot, és a szóbeszéd összefüggésbe hozta azokat a hegyekben megfigyelt éjszakai tüzekkel.

Curwennek csak két közeli barátja volt: a Salem-Village-be való Edward Hutchinson és a salemi Simon Orne. Ezekkel gyakran látták őt együtt a közlegelőn, és elég sűrűn össze is jártak. Hutchinsonnak az erdő alján volt a háza, és a jóérzésű emberek nem nagyon szívelték őt a házából éjszakánként kiszűrődő hangok miatt. Híre kelt, hogy különös látogatók fordultak meg nála, és az ablakaiból kihatoló világosság nem volt mindig egyazon színű. Határozott ellenszenv övezte őt a régi halott emberekre és rég feledett eseményekre vonatkozó ismeretei okán és amikor elkezdődött a boszorkánypánik, neki is nyoma veszett, és azóta sem hallottak felőle semmit. Abban az időben Joseph Curwen is elköltözött, ám hamarosan megtudták, hogy Providence-ben telepedett le. Simon Orne egészen 1720-ig Salemben maradt, amikor az emberek kíváncsiságát fölcsigázta azzal, hogy látszatra nem fogott rajta a kor. Ekkor eltűnt, harminc évvel később azonban megjelent a pontos hasonmása és önjelölt fia, hogy bejelentse igényét a vagyonára. Az igényt Simon Orne saját kezűleg írott dokumentumai alapján jogosnak ismerték el és Jedediah Orne egészen 1771-ig Salemben lakott, amikor is a providence-i polgároknak Thomas Barnardhoz és másokhoz írt bizonyos levelei nyomán csendben eltették őt láb alól.

Mindezekről a különös eseményekről voltak bizonyos dokumentumok az Essex Intézetben, a bíróságon, a telekkönyvben; voltak köztük olyan ártatlan iratok, mint ingatlanügyletek és adásvételi szerződések, de akadtak ennél sokkal pikánsabb titkos ügyirattöredékek is. Előfordult négy-öt kétséget kizáró utalás a boszorkányperek irataiban is, így például egy bizonyos Hepzibah Lawson eskü alatt vallotta 1692. július tizedikén, a Hathorne bíró vezette Oyer és Terminen-i bíróság előtt, hogy „negyven boszorkányok és az Fekete Ember találkozni szokott a Mr. Hutchinson háza mögötti erdóben”; és egy bizonyos Amity How az augusztus nyolcadikai tárgyaláson kijelentette Gedney bíró előtt, hogy „Mr. G. B. (George Boroughs) azon az éjszakán ráhelyezte az Ördög Jelét Bridget S.-re, Jonathan A.-ra, Simon 0.-ra, Deliverance W.-re, Joseph C.-re, Susan P.-re, Mehitable C.-re és Deborah B.-re”. Aztán ott volt egy összeírás Hutchinson ördöngös könyvtáráról, amelyet eltűnése után vettek föl, meg egy, az ő kezétől való befejezetlen, rejtjeles iromány, amelyet senki sem tudott megfejteni. Ward csináltatott erről a kéziratról egy fénymásolatot, és mihelyt ezt kézhez kapta, alkalomadtán próbálkozott a rejtjellel. Augusztustól kezdve lázasan nekiveselkedett, és a szavaiból meg a magatartásából joggal lehet arra következtetni, hogy októberre vagy novemberre sikerült megfejtenie. Hogy valóban így van-e, azt sohasem árulta el.

A legnagyobb érdeklődésre azonban az Orne-anyag tartott számot. Wardnak nem sok idejébe telt, hogy a kézírás azonossága alapján rájöjjön valamire, amit már amúgy is sejtett a Curwenhez írott levélből, nevezetesen, hogy Simon Orne és állítólagos fia egy és ugyanaz a személy. Amint Orne megírta a levélben, nem nagyon biztonságos sokáig Salemben élni, ezért egy harmincéves külföldi utazást tett, és csak egy új emberöltő képviselőjeként tért vissza, hogy bejelentse jogát a birtokára. Orne láthatóan nagy gondot fordított rá, hogy levelezése nagy részét megsemmisítse, az 1701-es akciót szervező polgárok azonban megtaláltak néhány levelet és iratot, és megőrizték azokat, amelyek fölkeltették a kíváncsiságukat. Ezek között voltak az ő és mások kezétől származó titkos formulák és diagramok, amelyeket most Ward gondosan lemásolt vagy lefényképezett; ezenkívül egy szerfölött titokzatos levél, amelynek az írójában a kutató a szerződések tárában őrzött iratok alapján határozottan fölismerte Joseph Curwent.

Ez a Curwen-levél, jóllehet a keletkezés éve nincs rajta feltüntetve, láthatóan nem azonos azzal, amelyre válaszul Orne megírta azt az elkobzott episztolát, és Ward bizonyos belső jelek alapján nem sokkal 1750 utánra datálta. Talán nem lesz fölösleges, ha idemásoljuk a levél teljes szövegét, hogy némi képet kapjunk ennek az embernek a stílusáról, aki olyan sötét és iszonyú sorsot ért meg. A címzett „Simon”-nak szólítja, ám (Ward nem tudta eldönteni, hogy Curwen vagy Orne kezétől-e) a szó át van húzva.

Providence, május l.

Testvérem!

Tisztelt régi Barátom, igaz Respectus és legjobb kívánság Őnéki, azkinek örök Hatalmáért szolgálunk. Tudatom Véled, hogy mostanság megtaláltam, mit tegyek az végső Szükség esetében. Én nem követem a Te példádat, hogy éveim száma mián eltávozzak innen, mivelhogy Providence nem üldözi csahos Ebként és nem viszi Ítélőbíróság elé a szokatlan Dolgokat. Engem elfoglalnak az Hajók és az Kalmár ügyek, ezért nem tehetek úgy, miként Te tevél, ezenkívül a pawtuxeti tanyám alatt, mint Te is jól tudod, ott vagyon az, mi nem várhat, amíg én más orcában megtérek.

De mint mondám, én sem várom felkészületlenül az Balszerencsés Időket, és régóta dolgozom azon, hogyan térhetnék vissza a Vég után. Tegnap éjjel rátalálék azokra az Igékre, amelyek fölhozzák Yogge-Sothhthe-ot, és én először pillantám meg az orcát, amelyről Ibn Schacabac beszél a ...-ben. És Ő azt mondta, hogy a Liber Damnatus 111. zsoltára adja meg a kulcsot. Amikor a Nap az V Ház-ban, a Saturnus a III. ban lészen, rajzold meg a Tűz ötágú csillagát, és háromszor mondd el a kilencedik Verset. Ezt a Verset ismételd el minden Nagypénteken és Halottak napján, és az Dolog tenyészni fog a Külső Sphérákban.

És a régi Magból megszűletend egy, azki vissza fog nézni, ámbár nem fogja tudni mit keres.

Ám minden hiába, ha nem lészen utód és a Sók vagy az Sók elkészítésének módja nem lesz készen az ő kezei számára. És meg kell vallanom, hogy én nem tettem meg a szükséges Lépéseket és nem sokra jutottam. A processus átkozottul nehezen elvégezhető, és oly töméntelen speciment emészt el, hogy hiába vagynak az Indiákról való tengerészeim, alig tudok elegendőre szert tenni. Az emberek kezdenek kíváncsiskodni, bár el tudom őket hárítani. A Dzsentri rosszabb, mint a Köznép, mivel az cselekedeteikben körültekintőbbek és jobban elhiszik, amit mondanak. A Tiszteletes és Mr. Merritt sajnálatosképpen elejtett néhány szót, eddig azonban nincs nagy veszély Az Kémiai Anyagokhoz könnyű hozzájutni, mert két jó patikárius is van a Városban, dr. Bowen és Sam Carew. Elindultam Borellus nyomán és segítségemre van Abdul A1-Hazred, az ő VII-dik Könyve. Ha jutok valamire, Véled is megosztom. Ezenközben pedig ne mulaszd el használni az Szavakat, melyeket itt megadok jól és helyesen, de ha látni akarod Őt, használd az írást azon a darab – mellyet ide tettem ezen Levél mellé. Mondd el az Verseket minden Nagypénteken és Mindenszentek estéjén, és ha a Te Magod nem szakad meg, „idő múlásával eljő az, ki visszafog nézni és felhasználja azokat a Sókat vagy Sóra való Materiákat, a’miket Te hátrahagysz néki.” Jób XIV. XIV.

Örvendezek, hogy ismét Salemben vagy és reménylem, hogy hamarost megláthatlak. Jó Istállóm vagyon, és szándékomban áll, hogy veszek egy Kocsit, egy már van (Mr. Merittnek) Providence-ben, habár az utak rosszak. Ha utazáshoz volna kedved, ne kerülj el engem. Bostonból vedd a Dedhamon, Wrenthamon és Attleborough-n keresztül vezető Postautat, mindhárom Városban jó fogaók vagynak. Wrenthamben szállj meg Mr. Balcoméban, ahol az ágyak jobbak, mint Hatchéban, de egyél a másikban, mert az étek ott jobb. Providence felé a Patucket zuhatagnál fordulj le a Mr. Sayles fogadója melletti útra. Az én Házamat megleled a Towne Streetről nyíló Epenetus Olney-féle fogadóval szemben; az Olney’s Court É-i oldalán az első. A Boston Store-tól a távolság cca. XLIV mérföld.

Uram, maradok régi és igaz Barátod és Szolgád Almonsin-Metratonban.

Josephus C.

Simon Orne Úrnak,

William’s Lane, Salemban.

Különös módon Ward először ebből a levélből tudta meg Curwen providence-i házának pontos helyét, ugyanis az addig föllelt irományok nem adtak erre vonatkozóan pontos fölvilágosítást. Ez a fölfedezés kétszeresen is meglepő volt, mivel Curwen újabb házaként, amelyet 1761-ben a régi helyén építtetett, azt az Olney Court-i rozoga építményt nevezte meg, amelyet Ward jól ismert Stampers Hill-i múltkutató barangolásaiból. Csak néhány utcával volt lejjebb saját domboldali házuknál, és jelenleg egy néger család lakott benne, amely közmegbecsülésnek örvendett alkalmi mosási, takarítási és fűtői szolgálataiért. Ward-ra mély benyomást tett, amikor a távoli Salemben váratlanul megbizonyosodott róla, hogy ez az ismerős nyomortanya saját családjának a történetében is szerepet játszik, és elhatározta, hogy hazatérése után nyomban nekilát a ház földerítésének. A levél misztikusabb elemei, amelyekben valamiféle hóbortos szimbolizmust vélt fölfedezni, őszintén zavarba ejtették, bár kíváncsi borzongással ismerte föl a bibliai utalásban – Jób könyve 14. rész 14. Vers – az ismerős igét: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.”

 

2.

Az ifjú Ward kellemes izgatottságtól fűtve tért haza, és a rákövetkező szombatot az Olney Court-i ház hosszú és tüzetes tanulmányozásának szentelte. A vénségtől málladozó épület sohasem volt palota, hanem az ismert providence-i gyarrnati stílusban kivitelezett szerény két és fél emeletes városi faház, sima, csúcsos tetővel, nagy központi kéménnyel; művészi faragású kapuzatát legyező alakú világítóablak, háromszögletű oromfal és csinos dór gyámoszlopok övezték. Külsőleg nem sok változáson esett át és Wardot elfogta az érzés, hogy itt áll egy közvetlen tanúja előtt azoknak a sötét dolgoknak, amelyekbe belevetette magát.

A jelenlegi néger lakókat ismerte, és a vén Asa meg vaskos felesége, Hannah, túláradó udvariassággal kalauzolták végig a házon. Belül több volt a változás, mint amit a külső elárult, és Ward sajnálkozva állapította meg, hogy a finom míves csiga– és kazettadíszítésű kandallópárkány fele és a szekrényajtók kagylómintás burkolata eltűnt, míg a nemes tölgyfaburkolat és párkányzat javarészt össze volt karcolva, vésve és vagdosva vagy olcsó tapétával átragasztva. Végeredményben a szemle nem adott annyit mint amennyit Ward remélt tőle, de legalább átélte azt az izgalmat, hogy ezek között az ősi falak között járhat, ahol szörnyeteg őse, Joseph Curwen élt valaha. Borzongva fedezte föl, hogy a régi rézkopogtatóról gondosan lecsiszolták a név kezdőbetűit.

Ezt követően Ward egészen az iskolaév végéig minden idejét a Hutchinson-féle rejtjel másolatának és a helyben összegyűjtött Curwen-adatoknak szentelte. Amaz még mindig nem adta meg magát; emezekből viszont oly sokat megtudott, vagy oly sok, más helyütt rejtező adatra vonatkozó hivatkozást talált, hogy elhatározta: New Londonba és New Yorkba megy, és megkeresi azokat a leveleket, amelyeknek az adatok szerint ott kell rejtőzniök. Ez az út nagyon gyümölcsöző volt, mert ez adta kezébe a Fenner-leveleket a pawtuxeti tanya elleni támadás hátborzongató leírásával, valamint a Nightingale-Talbot-leveleket, amelyekből tudomást szerzett a Curwen-könyvtár falburkolatára festett arcképről. Ez az arckép dolog különösképpen fölcsigázta a kíváncsiságát, mivel sokért nem adta volna, ha megtudja, hogyan is festett az a Joseph Curwen; ezért elhatározta, hogy másodszor is átvizsgálja az Olney Court-i házat, nem maradt-e valami nyoma a régi arcvonásoknak a pergő festékrétegek vagy a penészes tapéták alatt.

Ennek a kutatásnak Ward augusztus elején ejtette szerét, amikor tüzetesen átvizsgálta a ház minden olyan szobájának a falát, amely elég tágasnak látszott ahhoz, hogy helyet adhatott a rossz emlékű építtető könyvtárának. Kitüntető figyelmet szentelt a még megmaradt kandallópárkányok fölötti nagyméretű paneleknek, és heves izgalom fogta el, amikor körülbelül egy óra elteltével az egyik tágas földszinti helyiség kandallója fölött, a széles falrészen, a többszörös festékréteg lehántása után észrevehetően sötétebbnek látta a falfelületet, mint a szokásos belső festék vagy a faburkolat eredeti színe lehetett. Még egypár próba a vékony késsel, és most már biztos volt benne, hogy egy nagyméretű olajfestményre bukkant. Az ifjú igazi tudósi önmérséklettel nem kockáztatta meg, hogy a késsel nekiesve azon nyomban feltárja és megvizsgálja a rejtett képet, hanem elvonult a felfedezése színhelyéről, hogy szakértő segítség után nézzen. Három nap múlva visszatért egy nagy tapasztalatú művésszel, Mr. Walter Dwight-tal, akinek a College Hill lábánál van a műterme és ez a rutinos képrestaurátor aztán megfelelő módszerrel és vegyszerekkel nyomban munkához is látott Az öreg Asa meg a felesége egészen izgalomba jött ezektől a szokatlan látogatóktól, és kellő kártérítésben részesültek családi tűzhelyük megbolygatásáért.

A restaurálás előrehaladtával Charles Ward növekvő érdeklődéssel figyelte, ahogy a vonások és árnyalatok fokozatosan előtűnnek hosszú rejtőzésükből. Dwight alulról kezdte a munkát, ezért – minthogy a portré háromnegyedes hosszúságú volt – az arc még sokáig nem bukkant elő.

Annyi már látható volt, hogy a kép egy szikár, jóvágású férfit ábrázol, aki sötétkék kabátban, hímzett mellényben, fekete szatén térdnadrágban, fehér selyemharisnyában ül egy faragott székben az ablak előtt, amelyen át kikötőkre és hajókra látni. Amikor a fej is kiszabadult, szembetűnt a gondozott Albemarle-paróka keretezte sovány, nyugodt, jellegtelen arc, amely valahogy mind Ward, mind a művész számára olyan ismerősnek tűnt. Ám csak a legutolsó pillanatban állt el a lélegzete a restaurátornak és megbízójának, mert annak a ványadt, sápadt arcnak a vonásai akkor döbbentették rá őket, micsoda drámai tréfát űzött az öröklés. Mert csak az utolsó olajfürdő és a finom kaparóvas utolsó simítása hozta végleg napvilágra az évszázadok óta rejtve maradt arcot, hogy most Charles Dexter Ward, a múlt idők vándora, szörnyeteg ükapjának a képében döbbenten ráismerjen saját, eleven arcmására.

Ward elhozta a szüleit, hogy nekik is eldicsekedjen a föltárt csodával, és az apja nyomban eltökélte, hogy megvásárolja a képet, jóllehet az a szilárd falburkolatra volt ráfestve. A szembeötlő korkülönbség ellenére csodába illő volt a kép és a fiú közötti hasonlóság; rögtön látszott, hogy az öröklődés valamilyen trükkje folytán Joseph Curwen testi vonásai másfél század múltán pontosan megismétlődtek. Nem mondható, hogy Mrs. Ward emlékeztetett volna az ősére, tudott azonban olyan rokonokról, akik viseltek néhányat a fia és a régvolt Curwen közös arcvonásaiból. Az asszony nem örült a fölfedezésnek, és arra biztatta a férjét, hogy inkább égesse el a képet, de ne hozza haza. Azt bizonygatta, hogy van benne valami tisztátalan, nemcsak magában a képben, hanem abban, hogy annyira hasonlít Charlesra. Mr. Ward azonban gyakorlatias és hajlíthatatlan férfiú volt – textilgyáros nagyszámú szövödével a Pawtuxet-völgyben lévő Riverpoint környékén –, és nem hagyta magát asszonyi aggályoskodástól befolyásolni. A képnek a fiára való hasonlatossága lenyűgöző hatással volt rá, és úgy vélte, a fia megérdemli, hogy megajándékozza vele. Mondani sem kell, hogy Charles a legmesszebbmenőkig osztotta ezt a véleményt, így hát pár napra rá Mr. Ward fölhajtotta a ház tulajdonosát, egy patkányarcú, torokhangú akcentussal beszélő, apró emberkét, és egy nagylelkűen megajánlott összeggel elejét véve a kenetes alkudozásnak, megvásárolta az egész kandallópárkányt meg a fölötte lévő falburkolatot a képpel együtt.

Most már csak az volt hátra, hogy lefejtsék a burkolatot és átszállítsák a Ward-házba, ahol megtették az előkészületeket a kép gondos restaurálására, hogy aztán elhelyezzék Charles harmadik emeleti könyvtár– és dolgozószobájában egy elektromos álkandalló fölé. A kép eltávolítását Charles felügyeletére bízták, aki augusztus huszonhetedikén a Crooker lakberendező cég két szakemberével megjelent az Olney Court-i házban, ahol nagy gonddal és precizitással lefejtették a kandallópárkányt és a fölötte lévő képhordozó panelt, és fölrakták a cég teherautójára. A panel mögött ott maradt a kémény csupasz téglafala, amelyen az ifjú Wardnak a szemébe tűnt egy harminc centiméteres kocka alakú üreg, pontosan az arckép feje mögötti részen. Az ifjú kíváncsian az üreghez lépett és bekukucskált, hogy mi célt szolgálhat vagy mit rejtegethet ez a mélyedés. Vastag por– és koromréteg alatt néhány megsárgult papírlapot, egy vastag, durva füzetet meg némi porladt textilfoszlányt talált, amely annak a szalagnak a maradványa lehetett, amellyel egykor átkötötték az iratokat. A por és hamu nagyját lefújva fölemelte a füzetet, és kisilabizálta a fedelén lévő nagybetűs címet. A kézírásra ráismert az Essex Intézetben talált levelek alapján, amit a cím is meg– erősített: „A Providence-ültetvényeken lakó, Salemből való nemes Jos. Curwen Naplója és Fő jegyzései”.

Az izgalomtól repeső Ward megmutatta fölfedezését a mellette álló két kíváncsi munkásnak. Ezek tanúsága megingathatatlan erővel bír a lelet jellegét és valódiságát illetően, és dr. Willet ővelük támasztja alá azt az elméletét, hogy az ifjú még nem volt őrült, amikor legfőbb különcségeit elkezdte. A többi iraton is fölismerhető volt Curwen kézírása; az egyiket különösen vészjóslóvá tette a felirata: „Annak, azki utánam jövend, és miként lehet úrrá az Időn és a Spherákon”. A következő rejtjelben íródott; Ward azt remélte, hogy ugyanabban, mint a Hutchinson-féle, amely mindeddig kifogott rajta. A harmadik – amely ujjongásra késztette a kutatót – a rejtjel kulcsának látszott, míg a negyedik és az ötödik „Edw. Hutchinson, Armiger”, illetve Tek. Jedediah Orne”, „avagy az ő Leszármazottuknak vagy „Leszármazottaiknak, vagy azok Képviselőinek” volt címezve.

A hatodik és utolsón a következő felírás volt olvasható:

„Joseph Curwen és az ő Élete és Utazásai az 1676-dik és 1687-dik esztendők között: hová utazott, hol szállt meg., kiket látott, és mit tapasztalt.”

 

3.

Most elérkeztünk ahhoz az időponthoz, amelytől az elmegyógyászok konzervatívabb iskolája Charles Ward tébolyát számítja. Az ifjú kíváncsian belelapozott a frissen fölfedezett füzetbe és a kéziratokba, és úgy látszik, olyasmit talált bennük, ami mélyen megrendítette. Mert amikor a munkásoknak megmutatta az iratok címeit, féltékenyen ügyelt rá, hogy magát a szöveget eltakarja, és olyan izgatottság fogta el, ami aligha magyarázható a lelet régészeti és származástani jelentőségével. Hazaérve csak kelletlenül adott számot az eseményről, mintha tudatni akarná ugyan a dolog rendkívüli fontosságát, anélkül azonban, hogy magukat a tárgyi bizonyítékokat elővezetné. Szüleinek még a címeket sem mutatta meg, csupán annyit közölt velük, hogy rábukkant néhány Joseph Curwen kezével írott dokumentumra, „nagy részük rejtjelezve van” és csak nagyon gondos tanulmányozás derítheti ki, hogy van-e jelentőségük. Az sem valószínű, hogy a munkásoknak annyit is megmutatott volna, ha nem tanúsítanak akkora leplezetlen kíváncsiságot. Nyilván el akarta kerülni, hogy a vonakodásával gyanút keltsen, és még jobban a szájukra vegyék az esetet.

Charles Ward egész éjjel fönnmaradt a szobájában, és elmerült a frissen talált füzet és az iratok olvasásában, és még a reggel is a papírok fölé görnyedve találta. Amikor az anyja aggódva benyitott hozzá, türelmetlenül azt követelte, hogy az ételt is hozzák föl a szobájába; és délután is csak rövid időre bújt elő, amikor az emberek meghozták a dolgozószobájába a Curwen-képet meg a kandallópárkányt. A következő éjszaka ruhástól szundított kicsit, majd lázasan birkózott a rejtjeles kézirat megfejtésével. Reggel az anyja látta, hogy a Hutchinson-féle titkosíráson dolgozik, amelyet korábban többször megmutatott neki, kérdésére azonban a fia azt felelte, hogy a Curwen-kulcs nem illik hozzá. Délután abbahagyta a munkáját, és elbűvölten figyelte a munkásokat, akik a befejezéséhez közeledtek kép és faépítménye elhelyezésének egy ügyesen valósághű elektromos farakás fölött; az álkandallót és a párkány egy kissé kiemelték az északi falból, mintha a kéményt akarnák mögötte érzékeltetni, és oldalt a szoba burkolatával megegyező lambériával vonták be. A képet hordozó fatáblát elfűrészelték és sarokpántokkal látták el, hogy mögéje polcokat lehessen elhelyezni. Amikor az emberek elvonultak, munkájával beköltözött a dolgozószobájába, és ott nekiült az iratoknak, egyik szemével a rejtjelet vizsgálva, másikkal az arcképre sandítgatva, amely korosító, századokat idéző tükörként nézett vissza rá. A szülők, amikor később visszaidézték fiuk ekkori viselkedését, érdekes részleteket említettek az ifjú titkolózási fogásairól. A szolgák elől ritkán dugott el valamit, amin éppen dolgozott, joggal föltételezve, hogy Curwen cirkalmas és régies kézírása túl kemény dió nekik. A szüleivel azonban körültekintőbb volt, és hacsak a kérdéses kézirat nem volt rejtjeles vagy rejtélyes szimbólumok és ismeretlen hieroglifák tömkelege (mint például amilyennek az „Ahhoz, azki eljövend” stb. című látszott), valamilyen keze ügyében lévő papírlappal eltakarta, amíg a látogatója magára nem hagyta. Éjszakára egy antik szekrénybe zárta el őket, de ugyanitt helyezte el azokat akkor is, valahányszor eltávozott a szobából. Hamarosan eléggé szabályos munka– és szokásrendet alakított ki magának, de mintha felhagyott volna hosszú kószálásaival és egyéb külső tevékenységével. Az iskola, ahol maturandus évét kezdte el, halálosan untatta, és gyakran hangoztatta, hogy nem érdekli az egyetem. Őreá – szokta mondogatni – fontos szakkutatások várnak, amelyek több ösvényt nyitnak előtte a tudományos és klasszikus ismeretek felé, mint a világ bármely egyeteme.

Persze csak olyasvalaki volt képes hosszabb ideig észrevétlenül folytatni ezt, aki amúgy is mindig kitűnt szorgalmával, különcködésével és zárkózottságával. Ward alkatánál fogva tudós volt és remete, ezért a szülők inkább sajnálkoztak, mintsem meglepődtek fiuk elzárkózásán és titkolózásán. Ugyanakkor az apa és az anya egyaránt furcsállotta, hogy kincsesládájából egy morzsányit sem mutatott meg nekik, és arról sem adott számot, mit sikerült neki megfejtenie. Ő azzal mentegette vonakodását, hogy szeretné kivárni, amíg valamilyen összefüggő felismerésről tud számot adni, ám ahogy múltak a hetek, és mindenféle közlés elmaradt, az ifjú és családja között kezdett kialakulni valamiféle feszélyezett tartózkodás, amit az anya részéről az is erősített, hogy nem titkolt ellenérzéssel fogadott mindenféle Curwenre vonatkozó búvárkodást.

Októberben Charles Ward újból elkezdte a könyvtárakat bújni, csakhogy most már nem a korábbi évek régészeti témái érdekelték. Most a boszorkányság és mágia, az okkultizmus és a demonológia kötötte le a figyelmét; és amikor a providence-i forrásokat már kimerítette, felült a bostoni vonatra, és kiaknázta a Copley Square-i nagykönyvtár, a harvardi Widener-könyvtár, a brooklyni Zion Research Library kincseit; ezekben a könyvtárakban több bibliai tárgyú ritkaságot is őriznek. Rengeteget vásárolt is és egész polcrendszert állított be a dolgozószobájába titokzatos tárgyú szerzeményei számára; a karácsonyi vakáció alatt pedig más vidékekre, köztük Salembe is elutazott, ahol az Essex Intézetben megnézett bizonyos följegyzéseket.

1920. január közepe táján Charles viselkedésében megjelent a diadalérzet vonása, aminek nem adta magyarázatát, ám többé nem látták őt a Hutchinson-rejtjel fölé görnyedni. Ehelyett kettős tevékenységbe kezdett: a vegytani kísérleteket adatfeltáró kutatással párosította; az egyikre laboratóriumot rendezett be a ház használaton kívüli padlásán, a másikra átböngészte Providence egész népesedési adattárát. A helybéli vegyszer– és laborfelszerelés-kereskedők, akiket később megkérdeztek, meghökkentően furcsa és értelmetlen anyagok és műszerek egész listájáról adtak számot, amiket náluk vásárolt; a State House, a City Hall és a különféle könyvtárak munkatársai viszont mind megegyeznek a fiú második számú érdeklődését illetően. Megszállottan és lázasan kutatott ugyanis Joseph Curwen sírhelye után, amelyről egy korábbi nemzedék bölcsen levakarta a nevet.

A Ward család lassan-lassan arra a meggyőződésre jutott, hogy valami nincs rendjén a fiúval. Charlesnak korábban is megvoltak a dilijei, és gyakran váltogatta vesszőparipáit, ez a növekvő titokzatoskodás és különcködés azonban még őtőle is sok volt. Iskolai feladatait csak tessék-lássék végezte el, és bár egy vizsgán sem bukott meg, látható volt, hogy a régi szorgalomnak vége. Most más dolgok kötötték le, és ha nem tartózkodott egy rakás idejétmúlt alkimista könyv társaságában az új laboratóriumában, akkor vagy a városban bújta a régi temetkezési nyilvántartásokat, vagy a dolgozószobájában görnyedt az okkult tudományok kötetei fölé, ahol Joseph Curwen meghökkentően – sőt mondhatni egyre inkább – hasonlító arca bámult le rá nyájasan az északi fal nagy kandallópárkánya fölül.

Március végén Ward levéltári búvárkodását kiegészítette a város régi temetőiben való kísérteties kószálásaival. Ennek okára csak később derült fény, amikor a City Hall tisztviselői elárulták, hogy a fiú valószínűleg ráakadt egy fontos nyomra. Ugyanis Joseph Curwen sírja helyett egyszerre egy bizonyos Naphthali Field temetkezési helyét kezdte kutatni; és a vizsgálók meg is találták ennek magyarázatát, és rábukkantak egy olyan töredékes utalásra amely valahogy túlélte a Curwenre vonatkozó adatok megsemmisítésére kezdeményezett általános kampányt és amely szerint a Curwen földi maradványait tartalmazó különös ólomkoporsót „Naphthali Field ...-ben lévő sírjától 10 lábra D-re és 5 lábra Ny-ra” földelték el. A fönnmaradt töredék nem jelölte meg magát a temetőt, ami nagyon megnehezítette a kutatást, és Naphthali Field sírja ugyanolyan rejtély maradt, akár Curwené, arra azonban nem volt érvényes a föliratok eltüntetése, ezért joggal lehetett föltételezni, hogy ha a nyilvántartás elenyészett is, magára a sírkőre rá lehet akadni. Ezért járta aztán a temetőket amelyekből a Szent János (korábban Király)-templom temetőkertjét és a Swan Point közepén lévő régi kongregacionalista temetkezési helyet eleve kizárta, minthogy egyéb adatok tanúsága szerint az egyetlen Naphthali Field (meghalt 1729-ben), akinek a sírja számításba jöhet baptista volt.

 

4.

Május vége felé történt, hogy az idősebbik Ward kérésére és azoknak a Curwenre vonatkozó adatoknak a hatására, amiket a család még a titkolózás előtti korszakában kiszedegetett Charlesból, dr. Willett beszélt a fiatalember fejével. Az interjúból azonban nem sok kerekedett ki, mivel Willettnek az volt az érzése, hogy Charles tökéletesen ura önmagának, és igazán fontos dolgokkal foglalatoskodik; de legalább a titkolózó ifjú rákényszerült arra, hogy valamilyen ésszerű magyarázatát adja mostani viselkedésének. A nehezen zavarba hozható, egykedvű, sápatag Ward szívesen beszélt a tevékenységéről, bár annak tárgyát nem árulta el, Kijelentette, hogy az ősétől ráhagyományozott irományok a korai tudományra vonatkozó figyelemreméltó titkokat tartalmaznak jórészt rejtjelezve, és a horderejüket csak Bacon páter fölfedezéseihez lehet mérni, de előfordulhat, hogy még azokon is túltesznek. Ám azok csak akkor nyernek értelmet, ha egybevetjük egy azóta teljesen elavult tudással, ezért ha most rögtön a világ elé tárnánk őket, amely csak a modern tudományt ismeri, megfosztanánk minden hatásuktól és drámai jelentőségüktől. Ha el akarjuk helyezni őket az emberi gondolkodás történetében, akkor előbb valakinek el kell végeznie ezt a viszonyítást, olyannak, aki jól ismeri azokat a viszonyokat, amelyek között kifejlődtek, és Ward most ennek a korrelációs feladatnak szenteli magát. Azon igyekszik, hogy mielőbb elsajátítsa a régi időknek azokat az elhanyagolt tudományait, amelyek nélkül nem lehet helyesen értelmezni a Curwen-anyagot, és bízik benne, hogy idejében ki tud rukkolni a világ előtt fölfedezésével, amely hallatlanul érdekes lesz az egész emberiség és az emberi gondolkodás számára. Még Einsteinnek sem sikerült, dicsekedett Ward, mélyebben fölforgatni jelenkori világfelfogásunkat.

Ami pedig a temetői kutatásait illeti, ezek tárgyát egy pillanatig sem titkolta, ám azt nem árulta el, hogy mennyire jutott, csak annyit mondott, hogy jogos föltevése szerint Joseph Curwen megcsonkított sírkövén még ott vannak azok a misztikus jelek, amelyeket végakarata szerint véstek oda, és tudatlanul rajtahagytak azok, akik a nevét levakarták, és amelyek elengedhetetlenül szükségesek rejtjelrendszerének megfejtéséhez. Szerinte Curwen gondosan meg akarta őrizni a titkait, ennek okából szerfölött különös módszert eszelt ki az adatok szétszórására. Amikor dr. Willett arra kérte, hogy mutassa meg neki a misztikus dokumentumokat, Ward csak hímezett-hámozott, és megpróbálta olyan dolgokkal kiszúrni a doktor szemét, mint a Hutchinson-féle titkosírás meg az Orne-féle formula és diagramok fotómásolatai; a végén azonban néhány eredeti Curwen-anyag címlapjait is megmutatta – így a „Napló és Följegyzések”-et, a titkosírást (amelynek a címe is rejtjeles), valamint a formulákkal teli üzenetet „Annak, azki utánana jövend” –, és azt is megengedte, hogy bepil– lantson az ismeretlen írásjelekkel írott dokumentumokba.

Egy gondosan megválasztott közömbös helyen a naplót is szétnyitotta, és hagyta, hogy Willett egy pillantást vessen Curwen angol nyelvű folyamatos kézírására. A cirkalmas kaparásból a doktort nagyon közelről megcsapta a tizenhatodik századnak az írásmódból és a stílusból egyaránt kiáramló levegője, annak ellenére, hogy az író jócskán megérte a tizennyolcadik századot; és ez elég volt arra, hogy Willett egykettőre meggyőződjék a dokumentum eredetiségéről. A szöveg viszonylag semmitmondó volt és Willettnek csak egy rövid részlet maradt meg az emlékezetében:

„1754. oct. 16-dika, szerda. Wahefal nevezetű egyárbocosom megjöve Londonból XX új emberekkel, kiket az Indiákon szedének föl, valamint Martinecóból való spanyolokkal és Surinamból való hollandusokkal. Az hollandusok dezertálni akarának, mert valami rosszat hallottak ezekről a Vállalkozásokról, én azonban maradásra fogom bírni őket. Knight Dexter úr Babér és Könyv cégérű boltja részére 120 db Camblet, 100 db különféle Cambletin, 20 db kék düftin, 100 db Shalloon, 50 db Calamancoco, 300 db Shendsoy és Humhum. Green úrnak az Elefánthoz részére 50 gall.fazék, 20 serpenyő, 15 lábas, 10 fogóvas. Perrigo úr részére 1 árkészlet. Nightingale úr részére 50 rizsma fólió papiros. Múlt éjjel háromszor elmondtam a SABAOTH-ot, de senki sem jelent meg. Transylvániából H. úrtól várok izenetet, habár nehéz őt megközelítenem és szerfölött különös, hogy nem bírja megosztani vélem, azmit oly jól használt e száz esztendők alatt. Simon nem írt az elmúlt V hétben, de hamarosan várok tűle levelet.”

Amikor dr. Willett ehhez a ponthoz ért, és továbblapozott, Ward résen volt és szinte kitépte a kezéből a füzetet. Az átfordított oldalon a doktornak csak két rövid mondatot sikerült elolvasnia, ezek azonban különös módon szilárdan megragadtak az emlékezetében. A két mondat így hangzott: „V nagypénteken és IV mindenszentek estéjén elmondám az Liber Damnatusból való verset, és reménylem, hogy az Valami tenyészik a Spherákon kívül. Ez előfogja hívni Őt, azki eljövend, ha sikerül elérnem, hogy légyen, és ő gondolni fog az elmúlt Dolgokra és visszafog tekinteni az éveken át, evégből nékem készen kell lennem az Sókkal avagy Azzal, amivel azokat meg lehet teremteni.”

Willett ennél többet nem tudott kivenni, de ez a rövid pillantás is elég volt neki ahhoz, hogy új és megfoghatatlan borzadállyal ruházza föl a kandalló fölül nyájasan alátekintő Joseph Curwen vonásait. Ettől kezdve folyton az a különös képzet üldözte – jóllehet orvosi tudománya azt súgta neki, hogy ez csak képzelődés –, hogy az arckép szemei igyekeztek követni, vagy ténylegesen követték is az ifjú Wardot, amint az ide-oda járkált a szobában. Távozás előtt a doktor megállt a kép előtt, és figyelmesen tanulmányozta az arcot, amely oly varázsos módon hasonlított Charlesra, és emlékezetébe véste a titokzatos fakó arc minden apró részletét, egészen a sima jobb szemöldök fölötti apró sebhelyig vagy gödröcskéig. Meg kell hagyni, gondolta, hogy Cosmo Alexander méltó festőfia volt Skóciának, amely Raeburnöt adta a világnak, és méltó tanára volt neves tanítványának, Gilbert Stuartnak.

Miután a doktor megnyugtatta Wardékat, hogy Charles értelmét nem fenyegeti veszély, és igazán fontos kutatásokkal foglalkozik, jóval megértőbben fogadták júniusban az ifjú elhatározását, hogy nem akar beiratkozni az egyetemre. Kijelentette, hogy sokkal fontosabb tanulmányok várnak rá, és jelezte, hogy a következő évben szeretne külföldre utazni olyan adatok megszerzése végett, amelyek Amerikában nem találhatók meg. Az idősebbik Ward, miközben ezt a kívánságot abszurdumnak nyilvánította egy tizennyolc éves ifjú részéről, az egyetemre vonatkozó elhatározását beleegyezően tudomásul vette, minek folytán a Moses Browen School nem túlságosan fényes elvégzése után Charles három évet kapott, hogy elmélyüljön az okkult tudományok tanulmányozásában és a temetők kutatásában. Tudomásul vették fiuk különcségét, aki még a korábbinál is jobban elvonult a család barátai elől, nyakig belemerült a munkájába, és csak hébe-hóba tett egy-egy kirándulást más városokba, hogy ismeretlen följegyzésekben búvárkodjék. Egy alkalommal délre utazott, hogy beszéljen egy különös, öreg mulattal, aki egy mocsár közepén bújt meg, és akiről az egyik újságban érdekes cikk jelent meg. Máskor egy apró falucskát keresett föl a dirondacki hegyekben, ahonnan szokatlan szertartásokról szóló híreket kapott szárnyra a fáma. A szülők azonban még mindig nem engedték el az Óvilágba, ahová annyira vágyott.

Amikor azonban 1923 áprilisában nagykorú lett, és anyai nagyapjától kisebb vagyont örökölt, Ward végre rászánta magát az addig elérhetetlen európai útra. Útitervéről csak annyit árult el, hogy kutatómunkája sokfelé fogja szólítani, de megígérte, hogy mindenről hűségesen be fog számolni a szüleinek. Amikor ezek belátták, hogy a fiukat nem tudják szándékától eltántorítani, fölhagytak az ellenkezéssel, és tőlük telhetően még egyengették is az útját így hát júniusban a fiatalember atyai és anyai áldástól kísérve útra kelt Liverpool felé, sőt az anyja Bostonig is elkísérte, és a charlestowni White Star mólóról búcsút intett a tenger távolába enyésző hajónak. A levelek hamarosan hírül adták, hogy biztonságban megérkezett, és nem akarván a család barátait háborgatni, megfelelő szállást talált Londonban a Great Russell Streeten, és mindaddig itt marad, amíg egy bizonyos területen ki nem meríti a British Museum készleteit. Mindennapi életéről keveset tudósított, mert nem is nagyon volt mit írnia. Tanulmányai és kísérletei kitöltötték minden idejét, említést tett a laboratóriumáról, amelyet egyik szobájában rendezett be. Szülei megnyugvással vették tudomásul, hogy új érdeklődése mennyire leköti az elméjét, amit abból is kikövetkeztettek hogy a fiuk egy szóval sem említette, mintha a fényes, öreg város műemlékeit járná, és elcsábítanák az égre rajzolódó ősi kupolák és tornyok és a váratlanul elé táruló látvány hol csalogatja, hol ámulatra készteti a vándort.

1924 júniusában rövid levélben tudatta, hogy Párizsba költözött, ahová már korábban is tett egy-két rövid kiruccanást a Bibliothéque Nationale-ban föllelhető anyagok kedvéért. Ettől kezdve három hónapon keresztül csak levelezőlapokat küldött egy Rue St.-Jacques-i címről, és jelezte, hogy egy meg nem nevezett magángyűjtemény kézirattárában végez speciális gyűjtőmunkát. Nem kötött ismeretséget, és egyetlen utazó sem számolt be arról, hogy találkozott volna vele. Ezután félbeszakadtak a levélküldemények, és Wardék csak októberben Prágából kaptak tőle egy képeslapot, amelyben tudatta, hogy azért jött ide, ebbe az ősi városba, mert beszélni akar egy bizonyos aggastyánnal, aki állítólag az utolsó élő birtokosa néhány nagyon érdekes középkori ismeretnek. Egy újvárosi címet adott meg, ahonnan a következő év januárjáig ki sem mozdult, amikor is néhány Bécsben keltezett lapban azt tudatta, hogy átutazóban tartózkodik ebben a városban egy keleti tartomány felé, ahová egyik levelezőtársa és az okkult tudományok szerinti kollégája hívta meg.

A következő lap az erdélyi Kolozsvárról érkezett, és arról adott hírt, hogy Ward közeledik úticélja felé. Egy bizonyos Ferenczy báróhoz készül, akinek Rákostól keletre, a hegyekben van a birtoka, és Rákosra, a nemes úr címére írjanak neki. Egy héttel később már Rákosról küldött lapot, amelyben beszámolt róla, hogy vendéglátója kocsival várta őt a faluban, és most indulnak a hegyekbe. Jó ideig ez volt az utolsó hír felőle, és egészen májusig egy sorban sem válaszolt szülei sürgető leveleire, ekkor is csak azért, hogy lebeszélje az anyját, aki felajánlotta, hogy a nyáron, amikor Európába készülnek, találkozhatna a fiával Londonban, Párizsban vagy Rómában. Azt írta, hogy kutatómunkájának természete nem engedi, hogy mostani helyét elhagyja, Ferenczy báró kastélya pedig nem tud vendégeket fogadni. Ugyanis a hegyekben, sűrű rengeteg közepén, egy sziklaszirt tetején rejtőzik, és a helybéli nép is essze elkerüli az egész vidéket, ezért normális emberek nagyon feszélyezve éreznék ott magukat. Ráadásul a báró nem az az ember, aki jóérzésű és konzervatív új-angliai úriembereknek megnyerhetné a tetszését. Külseje és viselkedése bővelkedik furcsaságokban, a kora pedig nyugtalanítóan élemedett. jobb lenne – írta Charles –, ha a szülei megvárnák, amíg ő visszatér Providence-be, ami már nincs is olyan nagyon messze.

Erre a visszatérésre azonban egészen 1925 májusáig várni kellett, amikor is az ifjú vándor, hírnökként előreküldött néhány levelezőlap nyomában a Homeeric fedélzetén csendben besurrant New Yorkba, ahonnan autóbusszal tette meg a hosszú utat Providence-ig, és útközben szomjasan magába itta a hullámzó, zöld dombokat, a virágzó kertek illatát, a tavaszi Connecticut fehér tornyos kisvárosait; csaknem négyévi távollét után először ízlelve az ősi New England ízeit. A szíve gyorsabban vert, amikor a busz keresztezte a Pawcatuck folyót, és megérkezett a tavasz végi délután varázsos aranyában fürdő Rhode Islandbe, és hiába merült bele nyakig a titkos tudományokba, a lélegzete is elállt a gyönyörűségtől, amikor a Reservoir és Elmwood sugárúton begördült Providence– be. A négyszögű tér magasából, ahol a Broad, a Weybosset és az Empire utcák találkoznak, a lángoló naplementében megpillantotta elöl és odalent az óváros jól ismert, kedves házait, kupoláit és tornyait, és furcsán kóvályogni kezdett a feje, amikor a jármű befutott vele a Biltmore mögötti végállomásra, és a folyó mögött a szemébe ötlött az öreg domb a rajta ülő nagy kupolával és lágy, tető szabdalta zöldjével; odébb pedig a First Baptist Church a gyarmati időkről való magas tornyával, amelyet a varázsos esti fény rózsaszínűre festett a meredek háttér friss tavaszi zöldje előterében.

Jó öreg Providence! Ez a város meg hosszú, megszakítás nélküli történetének titokzatos erői gyúrták őt életre és vonzották vissza olyan csodák és titkok felé, amelyeknek nincs az a próféta, aki megjövendölhetné a határait. Itt rejteznek azok a titkok, a csodás és félelmetes titkok, amelyekre évek vándorlása és szorgalma fölkészítette őt.

Egy taxi átrepítette a Post Office Square-en, ahonnan egy pillantást vetett a folyóra, a régi vásárcsarnokra meg az öböl csúcsára, majd fölkaptatott vele a Waterman Street meredek – szerpentinjén a Prospect Streetre, ahonnan a Christian Science-templom hatalmas, fénylő kupolájával és a naplemente izzásában lángoló jón oszlopaival integetett észak felé. Aztán nyolc blokkon keresztül gyermekkorának szép, régi palotái meg az öreg téglajárda, amelyet ifjú lábai oly sokszor tapostak. Végül jobbra a kis, fehér, benőtt tanyaház, bal kéz felől pedig görög oszlopos verandájával és tekintélyt parancsoló kapufülkéjével a nagy téglaház, ahol megszületett. Alkonyodott, mire Charles Dexter Ward megérkezett az otthonába.

 

5.

A dr. Lymannél valamivel kevésbé konzervatív elmegyógyászok Ward európai útjához kötik igazi tébolyának kezdetét. Elismerve, hogy útra keléskor még épelméjű volt, visszatérése utáni viselkedése azonban állításuk szerint végzetes változásról tanúskodik. Dr. Willett viszont még ezt az állítást sem hajlandó elfogadni. Szerinte ez később következett be, és a fiatalember furcsaságait ekkor még azoknak a külföldön elsajátított rítusoknak tulajdonítja, amelyek, meg kell hagyni, eléggé szokatlanok, ám semmiképpen sem vallanak lelki torzulásra. Maga Ward, bár korosabbnak és megállapodottabbnak látszott, mindennapi viselkedésében ekkor még normálisnak tűnt: Willett többször is beszélt vele, és mindannyiszor olyan kiegyensúlyozottnak mutatkozott, amit semmilyen – még a kezdeti stádiumban lévő – őrült sem képes hosszú ideig megjátszani. Ebben az időben csak egy dolog volt, ami az őrület gyanúját fölkeltette nála: azok a hangok, amelyek Ward padláslaboratóriumából a nap minden órájában kiszűrődtek, ahová szinte állandóan elzárkózott. Csak a kántálások és citálások meg a hátborzongató ritmikus szavalások hallatszottak ki onnan, és bár ezekben mindig fölismerték Ward saját hangját, volt ebben a hangban és a fölmondott szövegben valami, amitől megfagyott a hallgatókban a vér. Észrevették, hogy Nig, a ház tiszteletreméltó és szeretett fekete macskája bizonyos hangokra szemmel láthatóan fölpúposította a hátát és fölborzolta a szőrét.

Időnként szerfölött furcsa szagok is kiszivárogtak a laboratóriumból. Csak ritkán voltak orrfacsaróak, a legtöbbször azonban volt bennük valami méla, megfoghatatlan varázs, ami fantasztikus látomásokat gerjesztett föl. Aki beszippantotta ezeket az illatokat, egy pillanatra végeláthatatlan délibábokat látott fölvillanni maga előtt, különös dombokat és szfinxeknek meg szárnyas pegazusoknak végtelenbe nyúló sorait. Ward nem kezdte újra régi barangolásait, ehelyett szorgalmasan bújta a magával hozott szokatlan könyveket, és belemerült hasonlóképpen szokatlan otthoni búvárkodásaiba, és váltig bizonygatta, hogy az európai források hallatlanul kitágították munkája horizontját, és nagy felfedezések előtt nyitották meg számára az utat. Éltesebb korában meghökkentően megnőtt a hasonlósága a könyvtárszobában függő Curwen-portréhoz, és dr. Willett, ha meglátogatta, gyakorta megállt ez utóbbi előtt és elálmélkodott ezen a kiköpött hasonlóságon; már csak az arckép jobb szeme fölötti gödröcske különböztette meg a rég halott varázslót az élő ifjútól. Furcsa dolgok voltak ezek a Willett-féle látogatások, amelyekre az idősebb Wardék kérésére vállalkozott a doktor. Ward sohasem zárkózott el előle, ám a doktor nem tudott a fiatalember lelke mélyére hatolni. A doktor gyakran látott ott fura dolgokat: groteszk kis viaszfigurákat a polcokon vagy az asztalokon, a nagy szoba padlójának szabaddá tett középső részén pedig krétával vagy szénnel rajzolt körök, háromszögek, ötágú csillagok félig letörölt maradványait. Éjszakánként pedig folyvást zengett a ház azoktól a szavalásoktól és ráolvasásoktól; a vége az lett, hogy alig lehetett megtartani a szolgákat, és elejét venni a Charles őrültségéről szóló suttogásoknak.

1927 januárjában különös eset történt. Az egyik éjjel, úgy éjféltájt, miközben Charles rituális kántálása hátborzongató kádenciájával betöltötte az egész házat, az öböl felől hirtelen hideg szélroham söpört végig a tájon, és a szomszédságában mindenki megérezte, hogy gyengén megremeg a föld. Ezzel egy időben a macskán iszonyú félelem lett úrrá, a kutyák pedig mérföldes körzetben vad csaholásba kezdtek. Mindez csak előjáték volt egy vakító villámhoz, amelyet olyan rettenetes dörrenés követett, hogy Mr. és Mrs. Ward azt hitte, a házukba csapott bele a mennykő. Mindketten fölrohantak a lépcsőn, hogy megnézzék, milyen kárt tett a villám, Charles azonban már ott várt rájuk a padlásajtóban, sápadtan és baljós eltökéltséggel, arcán szinte félelmetesen elegyedett a diadal a komolysággal. Megnyugtatta a szüleit, hogy a házat nem érte semmi kár, és a vihar hamarosan elül. Azok az ablakon kinézve valóban megbizonyosodtak róla, hogy a fiuk igazat mond, mivel a villámlás egyre távolodott, és a fákat sem hajlítgatta már a tenger felől betört különös, fagyos szélroham. A mennydörgés is tompa morajjá szelídült, és hamarosan el is halt. Előbújtak a csillagok, és Charles Ward arcán a diadal bélyege egy egészen sajátságos kifejezésbe merevült.

Ezt az esetet követően jó két hónapig Ward a szokásosnál kevesebb időt töltött a laboratóriumában. Szokatlan érdeklődést tanúsított az időjárás iránt, és különösen azt szerette volna tudni, hogy mikor enged ki a földből a tél fagya. Március vége felé éjfél után eltávozott a házból, és csak hajnaltájt tért vissza, amikor is az anyja, aki nem tudott aludni, dohogó motorzajra lett figyelmes a kocsibejárat felől. Fojtott káromkodások hallatszottak, és Mrs. Ward az ablakhoz sietve négy sötét alakot vett észre, akik Charles irányításával egy hosszú, súlyos ládát emelnek le egy teherautóról és cipelnek be az oldalajtón. Hallotta az emberek nehéz lélegzését és súlyos lépteit a lépcsőn, majd a padlásról egy tompa robajt; ezután a lépések megint a lépcsőn dübörögtek, a négy ember újból megjelent a ház előtt, és elhajtott a teherautóval.

Másnap Charles újrakezdte szigorú padlásremeteségét, még a laboratóriumi ablakok fekete sötétítő függönyeit is lehúzta, és úgy hallatszott, mintha valamilyen fémtárggyal bajlódna. Senkinek sem nyitott ajtót, és makacsul visszautasította a felkínált ételt. Déltájban csikorgás, majd egy szörnyű kiáltás és zuhanás hangja hallatszott, ám amikor Mrs. Ward bezörgetett a fia ajtaján, az nagy sokára bágyadtan kiszólt, hogy nincs semmi baj. Az az orrfacsaró, kibírhatatlan bűz is, amely most kiáramlik, mondta, teljesen ártalmatlan, de sajnos elkerülhetetlen. Most mindennél fontosabb, hogy magára hagyják, később azonban le fog menni vacsorázni. Estefelé, miután elült a zárt ajtó mögül kiszűrődő különös sistergő hang, végre rendkívül elcsigázott állapotban megjelent a fiú, és megtiltotta, hogy bárki bármilyen ürüggyel betegye a lábát a laboratóriumába. Ez már egy új titkolózási politika kezdetét jelentette; ettől kezdve ugyanis az égvilágon senkinek sem engedte meg, hogy belépjen a titokzatos manzárddolgozóba vagy a belőle nyíló kamrába, amelyet kiürített, úgy-ahogy berendezett és hálóhelyiségként hozzácsatolt sérthetetlen magánbirodalmához. Mindaddig itt lakott a lenti könyvtárból fölcipelt könyvek társaságában, amíg meg nem vette a pawtuxeti házat, ahová aztán összes tudományos cókmókját áthurcolta.

Este Charles a család többi tagjának az orra elől kézbe kaparintotta az újságot, és mintegy véletlenül kitépett belőle egy darabot. Később Willett a háztartás különböző tagjai segítségével azonosította a dátumot, és a Journal szerkesztőségében egy sértetlen példányban megállapította, hogy a kitépett részen eredetileg az alábbi rövid hír volt olvasható:

ÉJSZAKAI TURKÁLÓKAT KAPTAK RAJTA AZ ÉSZAKI TEMETŐBEN

Robert Hart az Északi temető éjjeliőre ma reggel egy néhány emberből álló társaságot meg egy teherautót vett észre a temető legrégibb parcellájában, de azok úgy látszik megijedtek, és dolguk végezetlenül elfutottak.

A felfedezés körülbelül négy órakor történt, amikor Hart motordübörgésre lett figyelmes a kunyhója előtt. Kinézvén, néhány ölnyire onnét egy nagy teherautót vett észre a főúton, ám nem tudott a közelébe férkőzni, mert a kavicsos út elárulta a lépteit. Az emberek nagy sietve fölraktak egy nagy ládát a teherautóra, és mielőtt megakadályozhatta volna, elhajtottak az utca felé; de mivel egyetlen ismert sírt sem bolygattak meg, Hart úgy véli, hogy ezt a ládát akarták elföldelni.

Az emberek már jó ideje dolgozhattak, mire Hart fölfedezte őket, mivel egy jókora gödröt talált a főúttól messzebb, Amosa Field parcellájában, ahol a régi sírkövekből már rég nem maradt semmi. A gödör, amely nagyságra és mélységre akkora volt, mint egy sírgödör, üres volt, és a nyilvántartásban szereplő egyetlen temetkezési hellyel sem volt azonosítható.

Riley őrmester a kettes őrszobáról megszemlélte a helyszínt, és annak a véleményének adott hangot, hogy a gödröt szeszcsempészek áshatták azzal a bűnös szándékkal, hogy ravaszul oda rejtsék el az italt, ahol senki sem keresné. Kérdésre Hart azt állította, hogy a teherautó a Rochambeau Avenue irányába menekült el, bár ezt nem állította teljes bizonyossággal.

A rákövetkező néhány napban a családja nem sokat látott Charles Wardból. Miután hálószobával is kiegészítette padlásbirodalmát, alig bújt onnan elő, az ételt is az ajtó elé rendelte, és csak akkor vette be, amikor a szolgáló eltávozott. A formulák egyhangú mormolása és a bizarr ritmusok kántálása fel-felújult, közben pedig a véletlen hallgatózók üvegek összekoccanását, vegyszerek sistergését vízcsobogást vagy gázláng lobogását vélték kihallani. Az ajtó körül időnként meghatározhatatlan, a korábbiaktól teljesen eltérő illatok keringtek, és ha az ifjú remete rövid időre kidugta az orrát, lényéből akkora feszültség sugárzott, ami a legvadabb találgatásokra adott okot. Egyszer fogta magát, és elrohant az Athenaeumba egy könyvért, máskor pedig Bostonból hozatott ide küldönccel egy fölöttébb obskurus kötetet. Baljós feszültség lebegett a fiú körül, és mind a család, mind dr. Willett tanácstalan volt mit tegyen, vagy mire vélje az egész dolgot.

 

6.

Aztán április 16-án különös fordulatot vett a dolog. Bár minőségileg látszatra semmi sem változott, mennyiségileg annál rémesebb volt a változás, aminek dr. Willett valahogy nagy jelentőséget tulajdonít. Aznap nagypéntek volt, a szolgák szemében sokatmondó nap, ám a többiek természetesen csak legyintenek a véletlen egybeesésen. Késő délután az ifjú Ward szokatlanul hangosan valamilyen formulát kezdett kántálni, s közben valamit égetett, mert az egész házat betöltötte az orrfacsaró bűz. A formula olyan tisztán kihallatszott a zárt ajtó mögül, hogy a hallban aggodalmasan hallgatózó Mrs. Ward akaratlanul emlékezetébe véste, és később dr. Willett kérésére papírra vetette. A szövegről, amely itt következik, a szakértők elmondták dr. Willetnek, hogy egy hozzá nagyon hasonlót lehet találni „Eliphas Levi’ misztikus írásaiban; ez volt az a titokzatos lélek, aki a tiltott ajtó repedésén átsurranva megpillantotta túlnan az úr félelmetes mélységeit:

Per Adonai Eloim, Adonai Jehova,

Adonai Sabaoth, Metraton Ou Agla Methon,

verbum pythonicum, mysterium salamandrae,

cenventus sylvorum, antra gnomorum,

daemonia Coeli God, Almonsin, Gibor,

Jehosua, Evam, Zarúathnatmik, Ueni, veni, veni.

Ez szünet és változtatás nélkül így folytatódott két órán át, amikor a környék összes kutyája fergeteges vonításba kezdett. A vonítás erejére következtetni lehet abból, hogy mekkora helyet foglalt el a másnapi újságokban, a Ward-háztartás tagjainál azonban mindent elnyomott az a bűz, amihez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem szagolt közülük senki. E dögletes áradatot egyszerre villámhoz hasonló fellobbanás szelte ketté, amelynek vakító fényét csak a nappali világosság nyomta el; erre következett a hang, amely mennydörgésszerű messzesége, hihetetlen mélysége és a Charles Wardétól való hátborzongató különbözősége folytán örökre bevésődött azok emlékezetébe, akik hallották. A hang megremegtette a házat, és a kutyák vonítása ellenére legalább két szomszéd is meghallotta. Mrs. Ward, aki kétségbeesetten fülelt fia laboratóriumának zárt ajtaja előtt, megborzongott, amikor megsejtette annak pokoli természetét; Charles ugyanis korábban elmesélte, milyen gonosz híre van ennek a sötét könyvekben, és hogyan dübörgött föl az égre a Fenner-levelek tanúsága szerint azon a bizonyos éjszakán az elátkozott pawtuxeti tanya fölött, amikor Joseph Curwennel leszámoltak. Nem lehetett eltéveszteni ezt a lidérces mondatot, mivel Charles nagyon is élénken ecsetelte azt azokban a régi szép napokban, amikor még gátlástalanul eldicsekedett Curwenre vonatkozó kutatásaival. Pedig íme, csak egy rövid töredék volt az egy rég elfeledett nyelvből: DIES MIES JESCHET BOENE DOESEF DOUVEMA ENITEMAUS.

A mennydörgő hang nyomán pillanatra elsötétült a nap, jóllehet naplementéig még egy óra volt hátra, aztán újabb, az előzőtől különböző, ám ugyanolyan ismeretlen és elviselhetetlen bűzpamacs pöffent ki. Charles ismét kántálásba fogott, és az anyja ilyesféle szótagokat vett ki, mint „Yi-nash-Yog-Sothoth-he-lglb-fi-throdag”, majd a végén egy „Yah!” fölkiáltást, amelynek mániákus ereje fültépő crescendóba csapott át. Egy pillanat múlva minden korábbit elnyomott egy elnyújtott üvöltés, amely őrjöngő szenvedéllyel kirobbanva fokozatosan hisztérikus sátáni kacajba csapott át. Mrs. Ward az anyaság félelemmel vegyes, vak merészségétől hajtva az ajtóhoz lopakodott, és félénken bekopogott, odabentről azonban nem kapott választ. Megismételte a kopogtatást, de riadtan visszahőkölt, amikor felhangzott egy újabb üvöltés, méghozzá kétséget kizáróan a fia jól ismert hangján, amely csatlakozott a még mindig harsogó sátáni kacajhoz. Az asszony erre elájult, bár még ma sem tudja megmondani az eszméletvesztés igazi és közvetlen okát. Az emlékezet néha kegyes törléseket végez.

Mr. Ward negyed hétkor hazatért az üzleti negyedből, s miután a földszinten nem találta a feleségét, a rémült szolgáktól megtudta, hogy valószínűleg Charles ajtajánál hallgatózik, ahonnan minden eddiginél szokatlanabb hangok szűrődnek ki. Azonnal fölsietett a lépcsőn, és ott találta a feleségét a laboratórium előtt, teljes hosszúságában elnyúlva a padlón; s látva, hogy nincs eszméleténél, sietve öntött egy pohár vizet a közeli benyílóban található kancsóból. A hideg vizet az asszony arcába löttyintve örömmel nyugtázta, hogy az éledezni kezd, és felnyitja zavart tekintetét amikor a férj hátán egyszerre végigfutott a hideg, és nem sok hiányzott hozzá, hogy maga is abba az állapotba zuhanjon, amelyből a felesége éppen hogy kezd kilábalni. Ugyanis a némának vélt laboratórium nem is volt olyan néma, hanem valamilyen feszült, fojtott társalgás töltötte be, ami ahhoz túl halk volt, hogy meg lehessen érteni, ám volt benne valami mélységesen lelket nyugtalanító.

Már megszokták persze, hogy Charles formulákat mormol, ez a mostani azonban messze eltért a korábbiaktól. Ezúttal ugyanis odabent minden kétséget kizáróan párbeszéd folyt, vagy legalábbis a kérdés és felelet, állítás és viszontállítás hanglejtésének az imitálása. Az egyik hang félreismerhetetlenül Charlesé volt, a másik azonban kitűnt mélységével és öblösségével, amit az ifjú legügyesebb utánzóképességével sem volt képes addig produkálni. Volt benne valami visszataszító, szentségtelen és abnormális, és ha nincs az a sikoly a fölocsúdó felesége ajkáról, amely fölriasztotta védekező ösztönét, akkor Theodore Howland Ward aligha tudta volna még egy jó esztendővel megnyújtani megszokott kérkedését, hogy még sohasem vesztette el az eszméletét. Így azonban gyorsan karjába kapta a feleségét, és lesietett vele a lépcsőn, mielőtt még annak a tudatáig is elhatoltak volna azok a hangok, amelyek őt oly szörnyű mód kizökkentették lelki nyugalmából. De még így sem volt elég gyors ahhoz, hogy ő maga ne kapjon el valamit, ami miatt veszélyesen megtántorodott a terhével. Mert úgy látszik, rajta kívül mások is meghallották Mrs. Ward sikolyát, mivel válaszul a zárt ajtó mögül felhangzott az első érthető szó, amit az a rémes, fojtott párbeszéd megtermett. Noha ez nem volt más, mint egy izgatott figyelmeztetés Charles Ward szájából, az apában mégis megfagyott a vér attól, amit kihallott belőle. Az intelem ez volt: „Pszt! Írásban!”

Vacsora után Ward és Wardné alaposan megtanácskozta a dolgot, és az előbbi megfogadta, hogy még aznap este komolyan beszél Charles fejével. Akármilyen fontos is a cél, ezt a viselkedést nem lehet tovább elviselni, mivel ezek a legutóbbi fejlemények a józan ész minden határát messze túllépték, és az egész ház rendjét és nyugalmát megingatták. Az ifjúnak valóban elmehetett az esze, mert csakis egy komplett őrülttől telhet ki az a vad üvöltözés meg képzelt beszélgetés, amit a mai nap produkált. Ez így nem mehet tovább, különben Mrs. Ward belebetegszik, és a szolgák is mind kereket oldanak.

Mr. Ward az étkezés végén fölállt, és megindult fölfelé a lépcsőn Charles laboratóriumához. A második emeleten azonban megtorpant, mert zajt hallott fia utóbbi időben nem használt könyvtárából. Mintha könyveket dobálnának, és türelmetlenül iratok között lapoznának, és az ajtóhoz lépve Mr. Ward megpillantotta odabent a fiát, amint kapkodva mindenféle irodalmat a karjába halmoz. Charles arca feszült volt és elgyötört, és amikor meghallotta az apja hangját, ijedten kiejtette a kezéből az egész rakományt. Az idősebb férfi parancsára helyet foglalt, és egy ideig szótlanul hallgatta a rég megérdemelt korholást.

Nem rendezett jelenetet. A leckéztetés végén elismerte, hogy az apjának igaza van, és valóban megbocsáthatatlan kellemetlenséget okoz a hangoskodásával, a motyogásával, a kántálásával és vegyészeti illataival. Megígérte, hogy ezután csendben lesz, ám továbbra is ragaszkodott a teljes elzárkózáshoz. A jövőben amúgy is, mondta, a könyveket fogja bújni, később pedig, ha netán megint szükségessé válnának a szóbeli rituálék, majd másutt keres nekik helyet. Anyját töredelmesen megkövette, amiért megijesztette és ájulásba kergette, és megmagyarázta, hogy az utóbb hallott párbeszéd része volt egy bonyolult szimbolikának, és azt a célt szolgálta, hogy megfelelő lelkiállapotba hangolja magát. Mr. Wardot kissé zavarták a fia által használt érthetetlen kémiai kifejezések, de egészében azzal a benyomással távozott, hogy a fia, a rajta látható mélységes és megmagyarázhatatlan feszültség ellenére, a józan eszénél van és kiegyensúlyozott. A dolog érdemi részét illetően azonban a beszélgetés nem sokat adott, és amikor Charles a végén fölnyalábolta papírjait és elhagyta a szobát, Mr. Ward semmivel sem tudott többet az egész ügyről. Továbbra is ugyanolyan titokzatosság övezte azt, mint szegény Nig halálát, akinek tágra meredt tekintetű és a rettegéstől eltorzult szájú, merev holttetemére egy órával korábban akadtak rá a pincében.

A tanácstalan szülőapa valamilyen homályos nyomozási ösztöntől hajtva kíváncsian szemügyre vette az üres polcokat, hogy vajon miféle könyveket cipelt föl a fia a padlásra. Az ifjú könyvtára szigorúan rendszerezve volt, így egy pillantással meg lehetett állapítani, melyik vagy legalábbis miféle könyveket emeltek le a polcokról. Mr. Wardot meglepte, hogy a már korábban eltávolított okkult és régészeti irodalmon kívül most semmi ilyesmi nem hiányzott. Az újonnan eltávolított könyvek mind modern tárgyúak voltak, úgymint történelmi, természettudományos szakcikkek, földrajzi, irodalmi kézikönyvek, filozófia meg néhány jelenkori újság és folyóirat. Ez nagyon különös változás Charles korábbi érdeklődési köréhez képest, és az apát egyre inkább elragadta az örvénylő bizonytalanság és furcsaság érzete. Különösen a furcsaság érzete nyugtalanította, olyannyira, hogy szinte a keblét marcangolva űzte-hajszolta az a kérdés, hogy mi is az, ami nincs rendben körötte. Mert valami nincs rendjén, az szent, megfoghatóan és lelkileg egyaránt. Amióta csak belépett ebbe a szobába, érezte, hogy valami nincs rendjén, és most végre rájött, hogy mi az.

Az északi falon még mindig ott magasodott az Olney Court-i házból ideszállított régi, faragott kandallópanel, ám a repedezett és oly nagy gonddal helyreállított nagy Curwen-arcképet már kikezdte az enyészet. Az idő és az egyenetlen hőmérséklet végre megtette a magáét, és a legrosszabb azóta következett be, mióta a szobát utoljára kitakarították. Az olajfesték lehámlott a fáról, mindjobban fölkunkorodott, és a végén néma hirtelenséggel apró darabokra hullott; úgyhogy Joseph Curwen arca örökre felhagyott az ifjú bámész felügyeletével, aki oly szokatlan hasonlatosságot mutatott vele, és most vékony, kékesszürke porrétegként hever elszórva a padlón.

 

IV. ÁTVÁLTOZÁS ÉS TÉBOLY

 

1.

Az emlékezetes nagypénteket követő héten Charles Ward a szokásosnál gyakrabban mutatkozott, és egyremásra hordta a könyveket könyvtárszobájából a padláslaboratóriumba. Viselkedése nyugodt volt és józan, volt azonban a tekintetében valami lopakodó, hajszolt kifejezés, ami nem tetszett az apjának, emellett hihetetlen farkasétvágyra tett szert, legalábbis a szakácsnak föladott rendelések tanúsága szerint.

Dr. Willettet is tájékoztatták azokról a pénteki hangokról és történésekről, aki a rákövetkező hét keddjén hosszú beszélgetést kezdeményezett a könyvtárszobában az ifjúval, ahol többé nem bámult le a falról a kép. Ez az interjú is akárcsak a többi, meddő maradt; ám Willett ma is kész megesküdni rá, hogy akkor a fiatalember a józan eszénél volt. Egyre azt ígérgette, hogy hamarosan sikerre jut, és fölvetette, hogy valahova máshova kellene költöztetnie a laboratóriumát. A kép elvesztésén, ahhoz képest, hogy kezdetben mennyire rajongott érte, meglepően keveset bánkódott, sőt még humorosnak is találta hirtelen elenyészését.

A második héten Charles hosszabb időre eltűnt otthonról, és az egyik napon a jó öreg Hannah, aki a tavaszi nagytakarításban segédkezett, megemlítette, hogy a fiú gyakran megjelenik egy nagy szatyorral az Olney Court-i öreg házban, és rejtélyes kutatást végez a pincében. Mindig közvetlen volt hozzá meg az öreg Asához, de most tele van nyugtalansággal, ami nagy bánattal tölti el az asszonyt, aki születésétől kezdve figyelemmel kísérte a fiú felnövekedését.

Mások pawtuxetbeli ténykedéseiról hoztak hírt, ahol a család egyes barátai meglepően gyakran látták őt a távolból. Az volt az emberek benyomása, hogy a rhodeson-the-pawtuxeti üdülő– és csónakház környékén fordult meg a leggyakrabban, és dr. Willett későbbi helyszíni szemléi kiderítették, hogy mindannyiszor kijárást keresett a sövénykerítéssel eléggé elzárt folyópartra, ahol aztán jó sok időre eltűnt északi irányban.

Május vége felé rövid időre felújultak a padláslaboratóriumi rituális hangzatok, amit rögvest követett Mr. Ward szigorú rosszallása és Charles kissé zavart fogadkozása, hogy többé nem fog előfordulni. Mindez a reggeli órákban esett meg, és olybá tűnt, mintha felújult volna az a viharos nagypénteki, kísérteties társalgás. Mintha az ifjú szenvedélyesen vitatkozott vagy veszekedett volna önmagával, ugyanis tisztán kihallatszott, hogy a két különböző hang ádáz szócsatát folytat egymással, amelyben sürgető kérésre heves tiltakozás felelt, és ez arra indította Mrs. Wardot, hogy felsiessen a lépcsőn és hallgatózzék az ajtó előtt. De csak szófoszlányok ütötték meg a fülét, és csak annyit sikerült tisztán kivennie, hogy „három hónapig kell ismételni”, kopogtatására pedig minden elcsöndesedett. Később apja kérdezősködésére Charles annyit mondott, hogy bizonyos konfliktus következett be a tudati szférák között, amit csak nagy rátermettséggel lehetne elkerülni, de ő megpróbálja más tartományokba átterelni.

Június közepe táján egy éjszaka szokatlan dolog történt. Kora este lárnna és dobogás szűrődött le a fenti laboratóriumból, és Mr. Ward már éppen utána akart nézni, hogy mi történt, amikor hirtelen elült a lárma. Éjfélkor, amikor már a család nyugovóra tért, és az inas készült bezárni a bejárati ajtót, elmondása szerint Charles kissé bizonytalanul imbolyogva egy nagy bőröndöt cipelt a lépcsőn, és intett, hogy ki akar menni. Az ifjú nem szólt egy szót sem, ám a derék yorkshire-i férfiú egy pillanatra elkapta annak lázas tekintetét, és akaratlanul megborzongott. Kinyitotta az ajtót, és kiengedte az ifjú Wardot, reggelre kelve azonban benyújtotta Mrs. Wardnak a fölmondását. Volt valami sátáni Charlesnak abban a pillantásában, mondta. Mi jogon néz így a fiatalúr egy tisztességes emberre, dohogott, és aligha tudna még egy éjszakát itt eltölteni. Mrs. Ward útjára engedte az embert, állítását azonban nem vette készpénznek.

Nevetséges föltételezni, hogy Charles épp azon az éjszakán ilyen brutálisan viselkedjék, ugyanis amíg el nem aludt, halk neszeket hallott a padlásról, zokogást és járkálást meg sóhajtásokat, amelyek csak a legmélyebb kétségbeesésből fakadhattak. Mrs. Ward egészen belejött az éjszakai hallgatózásba, mert a fiát körülvevő titok minden mást gyorsan kiűzött az elméjéből.

Másnap este ugyanúgy, mint csaknem három hónappal korábban, Charles Ward elsőnek kaparintotta meg az újságot, és véletlenül elveszítette a fő oldalakat. Erre az esetre később derült fény, amikor dr. Willett megpróbált egyes csomókat kibogozni és bizonyos hiányzó láncszemeket fölkutatni. A Journal szerkesztőségében sikerült megtalálnia azokat a Charles elvesztette oldalakat, és két olyan hírt is megjelölt rajtuk, amelyek fontosak lehetnek. Ezek voltak azok:

ÚJABB TURKÁLÁSOK A TEMETŐBEN

Robert Hart, az Északi temető éjjeliőre ma reggel fölfedezte hogy megint megjelentek a hullarablók a temető régi részlegében. Ezra Weeden sírját, aki kidöntött és barbár módon megcsonkított sírkövenek tanúsága szerint 1740-ben született és 1824-ben halt meg, feldúlták és kifosztották, azzal az ásóval, amelyet a közeli szerszámkamrából tulajdoníthattak el.

A sírból eltűnt minden, ami a temetés óta eltelt évszázad alatt megmaradhatott benne, kivéve néhány korhadt deszkadarabot. Keréknyomot nem találtak, a közelben azonban a rendőrség egy ember lábnyomára bukkant, aki a cipők tanúsága szerint a finomabb körökhöz tartozhat.

Hart hajlik arra, hogy ezt az esetet kapcsolatba hozza a márciusival, amikor egy teherautós bandát riasztott el onnan, miután az egy mély gödröt ásott; Riley őrmester azonban a kettes őrszobáról elveti ezt a feltételezést, és azt hangoztatja, hogy lényegbevágó különbség van a két eset között. Márciusban ott ástak, ahol nem volt sír; ezúttal azonban egy jól ismert és gondozott sírt fosztottak ki, minden jel szerint előre megfontoltan és szándékos rossz– indulattal, ami abból is kitűnik, hogy megrongálták az előző nap még sértetlen sírkövet.

A Weeden család tagjai, akiket értesítettek az esetről, megdöbbenésüknek és sajnálkozásuknak adtak hangot, és egyetlen olyan ellenségüket sem tudták felhozni, aki képes volna ősük nyughelyét megbecsteleníteni. Hazard Weeden, az Angell Street 598-ból, emlékszik egy legendára, amely szerint Ezra Weeden röviddel a forradalom előtt belekeveredett valamilyen, számára nem dehonesztáló bonyodalomba, semmilyen újabb viszályról vagy titokról azonban nincs tudomása. Az esettel Cunningham felügyelőt bízták meg, aki azt reméli, hogy hamarosan használható nyomra bukkan.

KUTYAUGATÁS PAWTUXETBEN

Pawtuxet lakóit ma hajnalban három óra tájt elképesztő kutyaugatás riasztotta föl, amely a folyó közelében, Rhodeson-the-Pawtuxettől kissé északabbra összpontosult. A legtöbb tanú szerint a csaholás ereje és jellege szokatlanul furcsa volt; Fred Lemdin, rhodesi éjjeliőr pedig közben egy halálfélelemben vergődő ember üvöltését is hallani vélte. A lármának egy rövid és heves égiháború vetett véget, amely valahol a part közelében törhetett ki. Az emberek az öböl melletti olajtartályokból származó különös és kellemetlen bűzt összefüggésbe hozzák ezekkel az eseményekkel, és úgy vélik, hogy az a kutyák izgatottságához is hozzájárult.

Charles rendkívül elgyötörtnek látszott, és visszagondolva mindenki osztja azt a véleményt, hogy ekkor valamilyen vallomás kívánkozott ki belőle, és csak a puszta rettegés tartotta vissza attól. Az anya morbid éjszakai hallgatózása felszínre hozta azt a tényt, hogy a fiú a sötétség leple alatt gyakran kisurrant a házból, és a konzervatívabb elmegyógyászok legtöbbje arra a megállapításra jutott, hogy őt kell vádolni a vámpírizmusnak azokkal a visszataszító eseteivel, amelyek körül a korabeli sajtó akkora hűhót csapott, de amelyeknek még ma sem sikerült kétséget kizáróan megállapítani a tettesét. Ezekben az esetekben, amelyek még túlságosan friss keletűek és széles körben ismertek ahhoz, hogy részletesen ki kellene térnünk rájuk, minden korú és rangú áldozatok érintve voltak, méghozzá két pontosan körülhatárolható helyszínen: nevezetesen a Wardék házához közeli villanegyedben és a North Enden, valamint a Cranston-vonalon túl a Pawtuxet környéki külvárosi fertályban. Késői járókelőket és nyitott ablaknál alvókat egyaránt ért támadás, és azok, akik túlélték a kalandot, egybehangzóan egy sovány, ösztövér rémalakról regélnek, aki égő szemekkel a torkukba vagy a felsőkarjukba mélyesztette a fogait, és mohón szipolyozni kezdte a vérüket.

Dr. Willett, aki még ekkor sem tartja őrültnek Charles Wardot, óvatosságra int ezeknek a szörnyűségeknek a megítélésében. Kijelenti, hogy neki megvan a maga elmélete, pozitív állítását pedig szokatlan tagadásra korlátozza. „Azt nem árulhatom el – mondja –, hogy szerintem ki vagy mi követte el ezeket a rajtaütéseket és gyilkosságokat, azt azonban kijelenthetem, hogy Charles Ward ártatlan az ügyben. jó okom van rá, hogy biztosra vegyem: ő nem ismerte meg a vér ízét, amit minden szóbeli érvnél ékesszólóbban bizonyít a fiú progresszív anaemiája és fokozódó sápadtsága. Ward szörnyű dolgokba ártotta bele magát, amiért meg is fizetett, szörnyeteg vagy gonosztevő azonban sohasem volt. Hogy most mi van, arra gondolni sem merek. Változás történt, és abban biztos vagyok, hogy azzal együtt a régi Charles Ward is meghalt. A lelke legalábbis, mert annak az őrültnek, aki a Waite kórházából meglépett, más lelke volt.”

Willettnek minden alapja megvan rá, hogy így beszéljen, hiszen gyakori vendég volt a Ward-házban, ahol Mrs. Wardot kezelte, akinek a feszültség nyomása alatt kezdték felmondani az idegei a szolgálatot. Éjszakai hallgatózásai lidérces képzelgéseket szültek, amikről csak habozva adott számot a doktornak, aki igyekezett tréfával elütni őket, ám amikor magára maradt, mélyen elgondolkodott fölöttük. Az asszony úgy vélte, hogy a padláslabor és a háló felől mindig tompa hangok szűrődnek ki, és különösen a leglehetetlenebb időben feltörő fojtott sóhajtozást és zokogást emlegette. Willett július elején elküldte Mrs. Wardot egy hosszabb gyógyító kúrára Atlantic Citybe, Mr. Wardot és az elkínzott és megközelíthetetlen Charlest pedig egyaránt arra intette, hogy csak vidám dolgokról írjanak neki. Az asszony valószínűleg ennek a kényszerű és nem szívesen vállalt száműzetésnek köszönheti az életét és elméje épségét.

 

2.

Charles Ward nem sokkal anyja elutazása után alkudozni kezdett a pawtuxeti házra. Ez egy koszos kis földszintes faépítmény volt betongarázzsal, alig valamivel Rhodes fölött, a ritkásan beépült folyóparton, valamilyen különös okból azonban az ifjút semmi más nem érdekelte. Addig-addig járt az ingatlanügynökség nyakára, míg az egyik égbekiáltó áron meg nem szerezte neki a vonakodó tulajdonostól, és ez alig ürítette ki a házat, amikor az ifjú a sötétség leple alatt bepakolta az egész laboratóriumát meg a könyvtárából oda fölhordott különös és modern könyveket egy furgonba, és birtokba vette a házat. A rakodásra az éjfél utáni órákban kerített sort, és ebből az éjszakából az apja csak a félálomban elkapott fojtott káromkodásokra és a lábdobogásra emlékszik. Ettől kezdve Charles visszaköltözött második emeleti lakosztályába, és a padlásszobába sohasem tette be többé a lábát.

Charles magával vitte a pawtuxeti házba mindazt a titokzatosságot is, amelybe padlásbirodalmát beburkolta azzal a különbséggel, hogy most két másik emberrel is megosztotta titkait: egy a South Main Street vízparti részéről való lator külsejű portugál félvérrel, aki szolgának adta ki magát, és egy sovány, sötét szemüveges, festett szakállú, tudós kinézetű idegennel, aki láthatóan a kollégája volt. A szomszédok hasztalan próbáltak szóba elegyedni ezekkel a fura alakokkal. Gomez, a mulatt csak törte az angolt, és a szakállas, aki dr. Allenként mutatkozott be, önként követte a másik példáját. Maga Ward igyekezett nyájasabban viselkedni, de csak még jobban fölkeltette maga iránt a kíváncsiságot kémiai kutatásaira vonatkozó zavaros magyarázataival. Nem sok idő telt bele, és gyanús szóbeszéd kezdett kerengeni az egész éjjel világító lámpákról; valamivel később pedig, amikor ezek a fények egyszerre kihunytak, ennél is nagyobb gyanakvást keltett a hentestől rendelt aránytalanul nagy mennyiségű hús, meg az a fojtott kiáltozás, szavalás, ritmikus kántálás és sikoltozás, amely mintha a ház alól törne föl valamilyen mély pincéből. A környék tisztes polgárságában heves ellenszenv sarjadt a különös új háztartás iránt, és mondani sem kell, hogy az emberek sötét célzásokat eresztettek meg a gyűlölt intézmény címére az ekkoriban fellépő vámpírtámadási és gyilkossági jároány kapcsán; annál is inkább, minthogy ez a pestis ezúttal szorosan Pawtuxetre és a szomszédos edgewoodi utcákra korlátozódott.

Ward ideje nagy részét a bungalóban töltötte, néha azonban hazajárt aludni, és továbbra is az apai ház lakójának tekintették őt. A városból kétszer is eltávozott egy-egy hétre, de még ma sem tudni, hová. Egyre sápadtabb lett és a korábbinál is ványadtabb, és elszállt belőle az a magabiztosság, amellyel annak idején dr. Willettet életbevágó kutatásairól és várható eredményeiről ámította. Willett gyakran lecsapott rá az atyai házban minthogy az idősebb Wardot mélységesen nyugtalanította és bizonytalansággal töltötte el a fia ügye, és szerette volna, ha annyi józan felügyeletben részelteti őt, amennyit egyáltalán elviselhet egy ilyen titkolózó és független felnőtt. A doktor azt állítja, hogy az ifjú még ekkor is épelméjű volt, és számtalan beszélgetést hoz föl ennek alátámasztására.

Szeptember táján alábbhagyott a vámpírizmus, a rákövetkező év januárjában azonban Ward csaknem megütötte a bokáját. Már egy ideje szóbeszéd tárgya volt a pawtuxeti ház éjszakai teherautó-forgalma, most azonban egy váratlan esemény lerántotta a leplet a szállítmánynak legalábbis egy tételéről. Akkoriban gyakran megesett hogy útonállók szeszes ital reményében rajtaütöttek a teherautókon; és most ilyesmi történt a Hope Valley közelében egy eldugott helyen, ezúttal azonban a rablókra várt a nagyobb meglepetés. Mert amikor az „eltérített” hosszú ládákat felnyitották, valami határtalanul hátborzongató zsáknnányra leltek bennük, olyannyira hátborzongatóra, hogy a zsákmány nem sokáig maradhatott titokban az alvilág köreiben. A tolvajok sietve elföldelték a ládák tartalmát, ám amikor az állam rendőrsége szimatot kapott, alapos vizsgálatot rendelt el. Egy frissen őrizetbe vett csavargó, miután ígéretet kapott, hogy minden más bűne alól föloldozást nyer, végül is hajlandónak mutatkozott, hogy a helyszínre vezesse a lovas rendőröket, akik ezen a hevenyészett rejtekhelyen valami iszonyatos és gyalázatos leletre bukkantak. Nem tenne jót a nemzeti – sőt a nemzetközi – méltóságnak, ha a közvélemény valaha is tudomást szerezne arról, mire is bukkant rá ott az a megdöbbent csapat. Ezt még ezek a nem túlságosan kiművelt hadfiak is belátták, ezért lázas sietséggel táviratot röpítettek Washingtonba.

A ládák Charles Ward pawtuxeti házához voltak címezve, és az állami és szövetségi tisztviselők tüstént komolyan és nyomatékosan érdeklődni kezdtek nála. A fiatalember két fura társával egyetemben az izgalomtól sápadtan fogadta őket, és ártatlansága bizonyítására elfogadható magyarázattal rukkolt ki. Kutatási programjához, úgymond – amelynek mélyreható fontosságát bárki tanúsíthatja, aki az elmúlt tíz évben ismerte őt – a szükséges mintákat a kellő mennyiségben olyan ügynökségektől rendelte meg, amelyek ebben a szakmában, amennyire lehet, törvényesnek tekinthetők. A minták kilétéről a leghalványabb sejtelme sincs, és őszintén megrendült, amikor a nyomozók céloztak rá, milyen szörnyű hatással lenne az emberek érzékenységére és a nemzeti méltóságra, ha az ügy nyilvánosságra kerülne. Magyarázkodásában szilárd támogatóra lelt szakállas kollégájában, dr. Allenben, akinek furcsa, tompán kongó hangjából még nagyobb meggyőződés sütött ki, mint az ifjú izgatott szavaiból; így a végén a hivatalos közegek nem kezdeményeztek semmilyen eljárást, mindössze gondosan följegyezték azt a New York-i címet, amelyet Ward megnevezett, ám ahol a megejtett házkutatás semmi eredményre nem vezetett.

A tisztesség okából meg kell mondani, hogy a mintapéldányokat csendben és sietve visszavitték eredeti helyükre, és a közönség soha semmit sem fog megtudni szentségtörő megháborgatásukról.

1928. február 9-én dr. Willett levelet kapott Charles Wardtól, amelynek ő rendkívüli fontosságot tulajdonít, és amelyről sokszor összevitatkozott dr. Lymannel. Lyman úgy véli, hogy ez az írás pozitív bizonyítéka a kifejlett dementia praecox kóresetének; ezzel szemben Willett úgy tekint arra, mint a szerencsétlen ifjú utolsó, teljesen normális megnyilatkozására.

Külön felhívja a figyelmet a kézírás normális jellegére amely, bár itt-ott árulkodik a feldúlt idegekről, mégis határozottan Ward írása.

A teljes szöveg a következő:

Providence, R. I.

100 Prospect St.,

1928. február 8.

Kedves dr. Willett!

Úgy érzem, eljött az ideje, hogy beszámoljak azokról a fölfedezésekről, amelyeket oly régen ígérek Önnek, és amelyek miatt Ön oly sokszor noszogatott engem. Örökké méltányolni fogom a türelmét és a szándékom tisztességébe vetett bizodalmát.

Most azonban, amikor kész vagyok a vallomásra, töredelmesen meg kell gyónnom, hogy az olyannyira áhított diadal örökre álom marad. Diadal helyett iszonyatot találtam, és most nem azért fordulok Önhöz, hogy a győzelmemmel eldicsekedjem, hanem hogy a segítségét és a tanácsát kérjem, hogy önmagamat és az emberiséget megmentsem egy olyan rémségtől, amely minden emberi képzeletet és számítást felülmúl. Emlékszik, ugye, a Fenner-levelekre meg a régi pawtuxeti tanya elleni rajtaütésre? Nos, most ezt újból meg kell tenni, méghozzá sürgősen! Nem lehet szavakba foglalni, mi minden függ most tőlünk – az egész civilizáció, a természeti törvények, de meglehet, hogy az egész Naprendszer, sőt a világegyetem sorsa. Egy természet ellen való szörnyűséget hívtam életre, engem azonban a tudás érdeke vezérelt. De most az egész élet és az egész természet érdekében Önnek segítenie kell nekem, hogy újból visszavessük azt a sötétségbe.

Én mindörökre elhagytam azt a pawtuxeti helyet, és mindent, ami ott van, élőt és holtat el kell pusztítanunk. Én sohasem térek oda vissza, és Ön ne higgye el, ha azt hallja, hogy én ott vagyok. Majd szóban elmagyarázom, miért mondom ezt. Én végleg hazajöttem, és azt szeretném, ha Ön tüstént eljönne hozzám, mihelyt szakítani tud rá öt vagy hat órát, hogy egyfolytában meghallgasson. Ugyanis annyi időre van szükségem, és higgyen nekem, hogy sohasem volt ennél fontosabb szakmai feladata. Az életem és a józan eszem a legkevesebb, ami kockán forog.

Az apánnnak nem merem elmondani, mert ő nem tudná fölfogni a dolgot. Az engem fenyegető veszélyről azonban szóltam neki, és ő fölfogadott egy detektívügynökségtől négy embert a ház őrzésére. Nem tudom, mire megyünk velük, minthogy olyan erőkkel állunk szemben, amelyeket még ön sem volna képes elképzelni vagy fölismerni. Ezért arra kérem, siessen, ha még életben akar találni engem, és meg akarja tudni, hogyan menthetjük meg a világmindenséget a pokoltól.

Bármikor jöhet, én nem hagyom el a házat. Ne telefonáljon, mert nem lehet tudni, ki vagy mi hallgathatja le önt. És imádkozzunk akármilyen istenekhez, hogy semmi se akadályozza meg a találkozásunkat.

A legmélyebb kétségbeeséssel:

Charles Dexter Ward

P S.: Dr. Allent lője le, és a testét oldja föl savban. Ne égesse el.

Dr. Willett körülbelül délelőtt fél tizenegykor kapta kézhez ezt a levelet, és nyomban intézkedett, hogy az egész délutánt és estét szabaddá tegye a sorsdöntő beszélgetés számára, amely, ha kell, az éjszakába is átnyúlhat. Négy óra körülre tervezte, hogy odaérkezik, és az addig hátralévő egész idejét annyira lefoglalták a legvadabb találgatások, hogy a munkájára csak gépiesen tudott odafigyelni. Egy kívülálló talán őrültnek vélhette volna a levél íróját, Willett azonban annyi különcséget tapasztalt már Charles Wardnál, hogy képtelen volt kézlegyintéssel napirendre térni fölötte, mint az őrület puszta képzelgése fölött. Határozottan érezte, hogy valami megfoghatatlan, ősi és iszonyatos leng a levegőben, és a dr. Allenre való utalás meg sem hökkentette, ha mindazt figyelembe veszi, amit Ward rejtélyes kollégájáról suttogtak Pawtuxetben. Maga Willett sohasem látta azt az embert, sokat hallott azonban beszélni a külsejéről meg a viselkedéséről, és furdalta a kíváncsiság, miféle tekintet rejtőzhet a mögött a sokat emlegetett sötét szemüveg mögött.

Dr. Willett pontban négykor bekopogtatott Wardékhoz ám bosszankodva hallotta, hogy Charles nem tartotta magát ahhoz az ígérethez, hogy nem mozdul ki otthonról. Az őrök a helyükön voltak, de arról adtak számot, hogy úgy látszik a fiatalember részben kizökkent félénkségéből. Az egyik detektív szerint délelőtt sokáig riadtan érvelt és tiltakozott a telefonon, ilyesmiket mondva az ismeretlen hívónak: „Nagyon kimerültem, és egy ideig pihennem kell”, „Bocsáss meg, de egy ideig senkit sem fogadhatok” „Kérlek, várj addig a döntő akcióval, amíg nem találunk valamilyen kompromisszumos megoldást”, vagy „Nagyon sajnálom, de teljes kikapcsolódásra van szükségem, később majd beszélek veled”. Majd úgy látszik, magába szállva elég bátorságot gyűjtött össze, mert titokban elhagyta a házat, és mindaddig senki sem jött rá a távozására vagy egyáltalán a távollétére, amíg egy óra tájt vissza nem tért, és szótlanul be nem nyitott a házba. Fölment a lépcsőn, és úgy látszik odafönn újból megszállta a félelem, mert amikor belépett a könyvtárba, rettegéssel teli hangon hevesen fölzokogott, s ez a zokogás valamiféle fuldokló zihálásba csapott át. Amikor azonban az inas fölment és érdeklődött, mi baj van, az ifjú nagy hetykén megjelent az ajtóban, és némán, olyan mozdulattal szólította fel a távozásra az embert, hogy abba akaratán kívül belemart a félelem. Ezt követően a kihallatszó hangos csattogás, dübörgés és nyikorgás tanúsága szerint átrendezhette a polcait majd ismét megjelent, és sietve eltávozott. Willett megkérdezte, nem hagyott-e üzenetet számára, de tagadó választ kapott. Valami nagyon felzaklathatta az inast Charles szokatlan megjelenésében és viselkedésében, mert aggályoskodva megkérdezte, van-e remény rá, hogy helyre lehet hozni az ifjú zilált idegeit:

Dr. Willett csaknem két órát várt hiába Charles könyvtárában, nézegetve a poros polcokat, ahol tágas hézagok tátongtak az eltávolított könyvek helyén, és komor mosolyt vetve az északi fal kandallója fölötti panelre, ahonnan alig egy éve a régvolt Joseph Curwen barátságos arca tekintett alá nyájasan. Egy idő után gyülekezni kezdtek az árnyékok, és a kedélyes napszálltát valamiféle megfoghatatlan rémület sodorta el, amely árnyként suhant át az éjszaka előtt. Végre Mr. Ward is hazatért, és alaposan meglepődött, hogy a fia minden őrizet ellenére kereket oldott. A megbeszélt találkozóról nem tudott, de megígérte, hogy szól Willettnek, ha hazajön a fia. A doktort kikísérve mélységes elképedésének adott hangot fia állapota fölött, és arra kérte a vendéget, hogy tegyen meg mindent a gyógyulásáért. Willett megkönnyebbülten hagyta ott a könyvtárat mert valami rémséges és szentségtelen lakozott ott, mintha az elenyészett arckép örökül maga után hagyta volna a gonoszt. Sohasem szerette azt a képet; de még most, az üres panelről is sugárzott valami, ami – bármilyen erős idegzettel dicsekedett is – arra sarkallta, hogy minél előbb kiszabaduljon onnan a tiszta levegőre.

 

3.

Másnap reggel Willett üzenetet kapott az idősebbik Wardtól, hogy Charles még miradig nem tért haza. Mr. Ward megemlítette, hogy dr. Allen telefonált: Charles egy ideig Pawtuxetben marad, és nem szabad őt zavarni. Ezt az tette szükségessé, hogy magát Allent hirtelen meghatározatlan időre elszólították, és a kutatómunka megköveteli Charles részéről az állandó felügyeletet. Charles üdvözletét küldi, és elnézését kéri, ha tervének váratlan megváltoztatásával kellemetlenséget okozott volna. Ezt az üzenetet hallgatván Mr. Ward először hallotta dr. Allen hangját, amely valamilyen homályos és megfoghatatlan emléket támasztott föl benne, amit nem tudott hová tenni, ám mélységesen fölzaklatta.

E meghökkentő és egymásnak ellentmondó hírek hallatán dr. Willett maga sem tudta, mitévő legyen. Egyrészt nem lehetett letagadni Charles levelének kétségbeesett őszinteségét, másrészt mit gondoljon az ember a levél írójának váratlan szószegéséről. Az ifjú Ward azt írt, hogy kutatásai szentségtörő és fenyegető gyümölcsöket teremtek, hogy ezeket meg szakállas kollégáját mindenáron el kell pusztítani, és hogy ő maga soha többé nem fog visszatérni arra a végzetes színhelyre; mégis, a legutóbbi üzenet szerint mindezt elfeledte, és megint ott van a titok sűrejében. Ajózan ész azt sugallná, hogy hagyja magára azt a fiatalembert minden bogarával együtt, a lelke mélyén azonban nem tudott szabadulni annak a zaklatott levélnek a benyomása alól. Willett újra meg újra elolvasta a levelet, és képtelen volt olybá venni azt, mint egy őrült ömlengését, bármennyire ezt sugallná is a bombasztikus hangnem meg a megszegett ígéret. Túlságosan mélyről jövő és valóságos volt a belőle kisütő rettegés, és ha ezt a doktor összevetette mindazzal, amiről már tudomása volt, kisejtette belőle az időn és téren túlról fenyegető szörnyűséget, és képtelen volt cinikus kézlegyintéssel napirendre térni fölötte. A világ ismeretlen borzalmakkal van teli, és bármily erőtlen legyen is valaki velük szemben, minden pillanatban készen kell állnia rá, hogy szembeszegüljön velük.

Dr. Willett egy egész hétig rágódott rajta, mitévő legyen, míg a végén egyre inkább hajlott afelé, hogy látogatást tegyen Charlesnál a pawtuxeti házban. Az ifjú egyetlen barátja sem vette magának a bátorságot, hogy behatoljon ebbe a tiltott menedékbe, sőt még az apja sem tudott többet annak belsejéről, mint amennyit a fia jónak látott elárulni. Willett azonban úgy érezte, hogy beszélnie kell négyszemközt a betegével. Mr. Ward csupán rövid és semmitmondó gépírásos üzeneteket kapott a fiától, és elmondta, hogy Mrs. Ward sem járt jobban Atlantic City-beli pihenőhelyén. Ezért a doktor végül is tettre szánta el magát, és merészen nekivágott a folyó fölé meredő domb tetején megbúvó háznak, nem hagyva magát visszatántorítani a Joseph Curwenről keringő régi legendáktól vagy a Charles Wardtól hallott újabb figyelmeztetésektől sem.

Willettet korábban már elhozta erre a helyre a puszta kíváncsiság, s jóllehet a házba nem tette be a lábát, és nem is adott hírt az ottlétéről, azért pontosan ismerte az odavezető utat. Február vége felé, egy kora délután kis autójával végighajtott hát a Broad Streeten, miközben furcsamód arra a komor csapatra gondolt, amely százötvenhét esztendővel korábban ugyanezen az úton elindult arra a rettentő és örökre felfoghatatlan küldetésre.

Nem sokáig tartott az út a város enyészetnek indult peremén át, és máris ott terpeszkedett előtte a takaros Edgewood és az álmos Pawtuxet. Willett a Lockwood Streetnél jobbra fordult, és addig hajtott ezen a falusi úton, ameddig csak lehetett, majd kiszállt a kocsiból, és gyalog elindult észak felé, ahol a domb a szemet gyönyörködtető folyókanyarok és a ködös távolba vesző lapály fölé magasodik. itt még mindig ritka volt a ház, és el sem lehetett téveszteni a bal kéz felőli magaslaton azt a különálló házat a betongarázsával. Peckesen végiglépkedett az elhanyagolt kavicsos gyalogúton, határozottan bezörgetett az ajtón, és rezzenéstelen hangon megszólította a gonosz kinézésű portugál félvért, aki résnyire kinyitotta az ajtót.

Haladéktalanul beszélnie kell Charlesszal, mondta, egy életbevágó ügyben. Semmilyen kifogást nem fogad el, és a visszautasítás csak azt eredményezné, hogy mindent elmond az idősebb Wardnak. A mulatt nem mutatott hajlandóságot, és nekifeszült az ajtónak, amikor Willett megpróbálta benyomni, a doktor azonban emeltebb hangon megismételte a követelését. Ekkor a ház belsejéből rekedt suttogás felelt, amelytől a doktorban akarata ellenére megfagyott a vér. „Engedd be, Tony – mondta a hang –, most is beszélhetünk, ha kell.” Ám akármennyire nyugtalanító volt is ez a suttogás, a java rettenet csak ezután következett. Megnyikordult a padló, és előtűnt a beszélő is – és annak a furcsa vibráló hangnak a tulajdonosa nem volt más, mint Charles Dexter Ward.

Dr. Willett a legapróbb részletére is emlékszik ennek a délutáni beszélgetésnek, amelyet azért rögzített magában olyan tüzetesen, mert nagy fontosságot tulajdonított ennek az időszaknak. Ugyanis végre ő is hajlandó elismerni, hogy lényegbevágó változás következett be Charles Dexter Ward szellemiségében, és úgy véli, hogy ennek az ifjúnak, akivel most beszélt, reménytelenül idegen az elméje attól az elmétől, amelynek huszonhat esztendőn keresztül figyelemmel kísérte a fejlődését. A dr. Lymannel fönnálló nézeteltérése arra sarkallta, hogy nagyon pontos legyen, így Charles Ward tébolyának a kezdetét határozottan arra az időre teszi, amikor a géppel írott levelek elindultak a szüleihez. Ezek a levelek elütnek Ward megszokott stílusától, de még attól a Willettnek címzett utolsó zaklatott írástól is. A stílusuk furcsa és régies, mintha írójuk elméjének a megroppanása olyan hajlamokat és benyomásokat bugyogtatott volna föl, amiket még gyerekkori régészkedése alatt szedett össze a tudtán kívül. Kiérződik belőlük az igyekezet a modern szóhasználatra, szellemiségük és néha a nyelvük is azonban a múltat idézi.

Ez a múlt tűnt elő Ward minden hangsúlyából és mozdulatából is, amikor a doktort abban a félhomályos házban fogadta. Meghajolt Willett előtt, intett egy szék felé, és minden átmenet nélkül beszélni kezdett azon a különös, suttogó hangján, amelynek az okát igyekezett mindenekelőtt megmagyarázni.

– Elkapott a sorvadás – kezdte –, ettől az elátkozott folyami ájertől. Bocsásson meg, kérem, a beszédemért. Úgy hi– szem, az atyám küldte önt hozzárn, hogy nézné meg, miben senyvedek, de reménylem, hogy nem fogja őt megriasztani.

Willett a lehető legéberebb füllel figyelte ezt a reszelős hangot, de még ennél is alaposabb tanulmányozásnak vetette alá a beszélő arcát. Itt valami nincs rendjén, gondolta, és eszébe jutott, mit is mondott a család arról, ami az egyik éjszaka megijesztette azt a yorkshire-i lakájt. Jobb szerette volna, ha nincs ilyen sötét, de nem kérte, hogy nyissák meg a zsalukat. Inkább felelősségre vonta Wardot amiért meghazudtolta az alig több mint egy héttel korábban írott zaklatott levelét.

– Épp erre akarok kilyukadni – felelte a vendéglátó. – Tudnia kell, hogy idegeimnek állapota nagyon nyomorúságos, és sok furcsa dolgot mondok és cselekszem, amikről magam sem tudok számot adni. Amint sokszor mondám, nagy dolgoknak vagyok a küszöbén, és azoknak nagysága a fejembe szállt. Bárki emberfia visszarettenne attól, amit én föltaláltam, engem azonban nem lehet sokáig eltántorítani. Ostoba voltam, hogy őriztettem magam, és otthon maradék, mert amilyen messzire jutottam, itt vagyon a helyem. Leskelődő szomszédjaim a nyelvöket köszörülik rajtam, és bizonyára gyengeségből én magam is elhittem, amit rólam mondtanak. Merthogy semmi gonosz sincsen abban, amit én cselekszem, mindaddig, amíg helyes úton járok. Legyen olyan jó és várjon még hat hónapot, és én gazdagon megfizetek türelméért.

Értse meg azt is, hogy én a régi dolgokat jobban meg tudom tanulni magukból a dolgokból, mint a könyvekből, és magára bízom, hogy megítélje, mi fontosat bírok én nyújtani a történetnek, a filozófiának és a művészetnek annak folytán, hogy milyen ajtók vagynak nyitva énelőttem. Az ősapámnak már mindez a kezében volt, amikor azok az ostoba kotnyeles népek idejöttek és megölték őt. Nekem újfent a birtokomban van az, avagy tökéletlen módon annak egy része. Ezúttal semminek sem szabad történnie, legkevésbé az én dőre aggályaim miatt. Kérem, uram, feledjen el mindent, amit én írék kegyednek, és ne légyen félelemmel ettől a helytől vagy bármitől, ami itten vagyon. Dr. Allen kiváló ember, és én megkövetem őt mindazért a rossz szóért, amit róla mondék. Bárcsak ne kellett volna megválnom tőle, ám máshová szólítá őt a kötelessége. Az ő buzgalma ugyanolyan nagy ezekben a dolgokban, akár az enyém, és úgy hiszem, amikor a munkától féltem, őtőle is féltem, aki pedig az én legnagyobb segedelmem abban.

Ward elhallgatott, és a doktor azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Szinte úgy érezte, hogy hülyének veszik a levélnek ezzel a szenvtelen megtagadásával; és mégsem hagyta őt nyugton az a tény, hogy míg a mostani társalgás különös idegen és vitathatatlanul tébolyult, addig a levél a maga természetességében és a jól ismert Charles Wardhoz való hasonlatosságában tragikus volt. Willett most megpróbálta, hogy régebbi dolgokra terelve a szót, fölidézzen az ifjú előtt néhány múltbéli eseményt, hogy visszazökkentse őt a normális kerékvágásba, törekvése azonban fölöttébb groteszk eredményt hozott. Később a többi elmegyógyász is ugyanígy járt. Charles Ward emlékezetéből főleg a modern időkre és személyes életére vonatkozó fontos részletek megmagyarázhatatlanul kimosódtak; ugyanakkor ifjúsága minden régészkedése valahonnan a mély tudatalattijából fölbuzgott, és minden jelenkorit és személyest maga alá temetett. A régi dolgok messzemenő ismerete abnormális volt és istenkísértő, s az ifjú meg is próbált mindent, hogy véka alá rejtse ezt a képességét. Ha Willett utalt is ifjúkori régészeti búvárkodásának valamilyen kedvenc témájára, az ifjú szinte kapásból olyan éles megvilágításba helyezte azt, hogy az egyetlen normális halandótól sem várható el, és a doktor beleborzongott ebbe a folyékony szóáradatba.

Mert nem lehet ördögi segédlet nélkül tudni olyasmiről, hogyan esett le a kövér seriff parókája akkor, amikor Mr. Douglass King Street-i Histrionick Academyjában a játék fölé hajolt 1762. február tizenegyedikén, ami akkor keddre esett; vagy arról, hogy a színészek úgy megvágták Steele Megfontolt szeretőtének a szövegét, hogy az ember szinte örült, amikor két hét elteltével a baptisták uralta törvényhozás bezáratta a színházat. Az még csak kiderülhetett régi levelekből, hogy Thomas Sabin bostoni delizsánsza „átkozottul kényelmetlen” volt, ám hol van az a becsületes régész, aki arra is emlékezne, hogy Epenetus Olney új cégtáblája (a rikító korona, amit akkor helyezett ki, amikor a kocsmáját Korona kávéháznak keresztelte el, pontosan ugyanazon a hangon csikorgott, mint annak az új dzsessz-számnak az első néhány üteme, amelyet Pawtuxet összes rádiója üvöltöz?

Ward azonban nem sokáig hagyta magát vizsgáztatni. A modern és a személyes témákat sommásan félresöpörte, a régi dolgok iránt pedig hamarosan nem titkolt unalmat tanúsított. Látszott, hogy csak egy dolog érdekli: olyan mértékig kielégíteni látogatója kíváncsiságát, hogy az minél előbb eltávozzon, és sohase térjen vissza. Evégett fölajánlotta Willettnek, hogy megmutatja neki az egész házát, és máris nekikészülődött, hogy végigkalauzolja a doktort a pincétől a padlásig. Willett nyitva tartotta a szemét, ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy a szeme elé kerülő könyvek kevés számuknál és triviális tárgyuknál fogva aligha tölthetnék be a Ward otthoni könyvtárpolcain tátongó hézagokat, és a satnya kis úgynevezett laboratórium a legátlátszóbb porhintés csupán. Nyilvánvaló, hogy valahol másutt lennie kell még egy könyvtárnak meg egy laboratóriumnak, de hogy hol, arra képtelen volt rájönni. Willett még az est beállta előtt úgy tért vissza a városba, hogy lényegében nem érte el a maga előtt pontosan meg sem fogalmazott célját, de mindenről töviről hegyire beszámolt az idősebb Wardnak. Abban megegyeztek, hogy a fiatalember határozottan nincs az eszénél, ám úgy vélték, hogy most még korai volna bármilyen drasztikus lépés. Mindenekfölött Mrs. Wardot teljes tudatlanságban kell tartani, már amennyire a fia furcsa gépelt levelei ezt lehetővé teszik.

Mr. Ward elhatározta, hogy maga is meglátogatja a fiát méghozzá meglepetésszerűen. Az egyik este dr. Willett elvitte őt a kocsiján egészen odáig, ahonnan már látni lehetett a házat, és ott türelmesen várakozott rá. A szeánsz jó sokáig tartott, és az apa nagyon letörve és feldúltan tért meg róla. Fogadása nagyjából ugyanúgy zajlott le, mint Willetté, azzal a különbséggel, hogy Charles csak nagy sokára azután jelent meg, hogy a látogató beerőszakolta magát az előszobába, és határozott paranccsal a fiáért küldte a portugált; no meg, hogy a megváltozott fiú viselkedésében nyoma sem volt a fiúi szeretetnek. A helyiséget félhomály töltötte be, de az ifjú még így is panaszkodott, hogy a fény tűrhetetlenül vakítja a szemét. Csak suttogva beszélt, azzal mentegetőzve, hogy a torka nagyon rossz állapotban van; volt azonban ebben a rekedt suttogásban valami olyannyira felzaklató, hogy Mr. Ward képtelen volt szabadulni a hatása alól.

Mr. Ward és dr. Willett ettől kezdve eltökélten összefogtak, hogy mindent megtegyenek az ifjú elméjének a megrnentéséért, és a legkisebb adatfoszlányt is gyűjteni kezdték az ügyről. Először a pawtuxeti szóbeszédet vették vizsgálat alá, amit aránylag könnyű volt összeszedegetniük, mert mindkettőjüknek voltak barátai ezen a környéken. Dr. Willetnek sikerült a legtöbb pletykát begyűjtenie, mert őelőtte könnyebben megoldódott az emberek nyelve, mint a főszereplő szülője előtt, és mindabból, ami a füléhez jutott, megállapíthatta, hogy az ifjú Ward igazán különös életet élt az utóbbi időben. A köznyelv nem habozott, hogy összefüggésbe hozza a házát az előző nyár vámpírizmusával, de a teherautók éjszakai jövés-menése is hozzájárult a sötét találgatásokhoz. A helyi kereskedők elmesélték, milyen szokatlan megrendelésekkel látta el őket a gonosz ábrázatú portugál; különösen szemet szúrt az a rendellenesen nagy mennyiségű hús és friss vér, amit a két közeli hentestől szereztek be. Egy háromtagú háztartás számára mégiscsak abszurd ez a mennyiség.

Aztán ott volt azoknak a föld alatti hangoknak az ügye. Erre vonatkozóan nehezebb volt pontos információt beszerezni, az összes homályos célzások azonban megegyeztek bizonyos alapdolgokban. Annyi bizonyos, hogy voltak rituális jellegű hangok, méghozzá olyankor, amikor a ház sötétbe burkolózott. Ezek persze jöhettek az ismert pincéből is, a pletyka azonban kitartott amellett, hogy a föld alatt mélyen kiterjedt kriptarendszer húzódik. Willett és Mr. Ward nagy figyelmet szentelt ezeknek a szóbeszédeknek, mert emlékeztek a Joseph Curwen-féle katakombákról szóló régi mesékre, és biztosra vették, hogy a mostani ház kiválasztásában az volt az elsődleges szempont, hogy ez a kép mögött talált dokumentumok tanúsága szerint a régi Curwen-telken fekszik; és a két férfiú sokszor, ám eredménytelenül kutatott a régi iratok említette folyóparti bejárat után. A ház lakóit illetően hamarosan kiviláglott, hogy a környék emberei a lator portugált gyűlölték, a szakállas és szemüveges dr. Allentől féltek, a sápadt ifjú tudóstól pedig mélységesen idegenkedtek. Az utóbbi egy-két hétben Ward láthatóan sokat változott, mert fölhagyott nyájaskodó közeledési próbálkozásaival, és ha megmutatkozott is néha, csak rekedt és különösen visszataszító suttogással szólalt meg.

Ilyen és ehhez hasonló hírfoszlányokat sikerült innen-onnan összeszedegetniük, és Mr. Ward meg dr. Willett sokszor és hosszasan összedugták fölöttük a fejüket. Igyekeztek kihasználni a dedukció, az indukció és az alkotó képzelet minden lehetőségét, és Charles utóbbi életének minden megismert tényét – ideszámítva azt a kétségbeesett levelet is, amelyet a doktor most az apának is megmutatott – összevetették a Joseph Curwenre vonatkozó szegényes dokumentációval. Sokat adtak volna érte, ha bepillantást nyerhetnek a Charles megtalálta iratokba, mert egy dolog világos: az ifjú tébolyának kulcsa abban keresendő, ami a régvolt varázslóról és cselekedeteiről a tudomásukra jutott.

 

4.

Ám mégsem Mr. Ward és dr. Willett akciói voltak azok, amelyek ennek az egyedülálló esetnek a fejleményeit előrelendítették. Az apa meg az orvos, akiket elbátortalanított és megzavart az alaktalan és megfoghatatlan árnyékkal való birkózás, nyugtalanul szusszantak egyet, miközben az ifjú Ward egyre kevesebb és kevesebb gépírásos levelet küldött a szüleinek. Közben eljött a hónap első napja, a szokásos számlarendezésekkel, amikor is bizonyos bankok tisztviselői furcsán csóválni kezdték a fejüket, és telefonálgattak egymásnak. Közülük azok, akik személyesen is ismerték Charles Wardot, kimentek a házához, és kíváncsian firtatták, miért van az, hogy minden újabban kibocsátott csekkje ügyetlen hamisításnak hat, és csak részben nyugodtak meg, amikor a fiatalember rekedten kifejtette, hogy egy idegi megrázkódtatás folytán a keze elveszítette normális íróképességét. Csak óriási erőfeszítések árán képes, bizonygatta, írott betűket megformálni, amit azzal is tanúsíthat, hogy újabban minden levelét kénytelen géppel írni, még a szüleinek is, akik igazolhatják állítását.

Nem ez volt az egyetlen körülmény, amely zavart tanácstalanságra indította a vizsgálókat, hiszen ebben nem volt semmi rendkívüli vagy alapvetően gyanús; de még csak nem is a pawtuxeti szóbeszéd, amely egyik-másikuknak a füléhez is eljutott. Ami a leginkább elképesztette őket, az a fiatalember kusza beszéde volt, amely elárulta, hogy a fontos pénzügyi dolgokat illetően teljes emlékezetkiesésben szenved, holott ezekben még egy-két hónappal azelőtt tökéletesen kiismerte magát. Valami itt nincs rendjén, mert hiába tűnik összefüggőnek és értelmesnek a beszéde, mivel is lehetne megindokolni ezt a kiesést oly fontos dolgokban. Ráadásul, bár közelebbről egyikük sem ismerte Wardot, lehetetlen volt nem észrevenni beszédének és modorának a megváltozását. Annyit mindenki hallott, hogy régészkedik, de hát nincs az a szenvedélyes régész, aki ilyén elavult kifejezésekkel és gesztusokkal élne. Mindent egybevetve, a rekedtség, a bénult kéz, az emlékezetkiesés, a beszéd és a viselkedés megváltozása együttesen valami olyan zavarodottságot vagy igazán súlyos kórságot jeleztek, ami kétségkívül alapul szolgálhatott a róla keringő furcsa pletykáknak; és amikor a hivatali férfiak eltávoztak, elhatározták, hogy sürgősen beszélnek az idősebb Warddal.

Így 1928. március hatodikán hosszú és komoly beszélgetésre került sor Mr. Ward irodájában, minekutána a mélységesen megdöbbent atya reménytelen lemondással dr. Willettért küldött. Willett átvizsgálta a csekkek ügyetlen és erőltetett aláírásait, és magában összehasonlította annak az utolsó zaklatott levélnek a kézírásával. A két írás között valóban szembeötlő és gyökeres volt az eltérés, mégis volt valami átkozottan ismerős az új írásmódban is. Cirkalmas és régies vonásai mélységesen különböztek az ifjú megszokott keze vonásától. Különös, de mintha valahol már látta volna ezt az írást. Egészében véve annyi bizonyos, hogy Charles nem normális. Ehhez nem férhet semmi kétség sem. S mivel aligha lesz rá képes, hogy továbbra is kezelje a vagyonát vagy kapcsolatot tartson a külvilággal, sürgősen tenni kell valamit a felügyelete vagy esetleges gyógyítása érdekében. Ekkor hívták ki az elmegyógyászokat: dr Pecket és dr Waite-et Providence-ből és dr. Lymant Bostonból, akikkel Mr. Ward és dr. Willett a lehető legrészletesebben ismertette az eset előzményeit, és akik hosszú tanácskozást tartottak ifjú betegük használaton kívüli könyvtárában, megvizsgálták az ott hátrahagyott könyveket és irományokat, hogy képet alkossanak az ifjú szellemi beállítottságáról. Ennek az anyagnak az átnézése és a Willetthez írott levél tanulmányozása után egyöntetűen megállapították, hogy Charles Ward tanulmányai elégségesek ahhoz, hogy bármely közönséges intellektust kizökkentsenek vagy legalábbis megrendítsenek, és nagyon szerettek volna bepillantást nyerni a fiú intimebb könyveibe és dokumentumaiba; ám tisztában voltak vele, hogy ezt csak akkor tehetik meg – ha megtehetik egyáltalán –, ha látogatást tesznek a házában. Willett lázas energiával belevetette magát az ügybe; ekkoriban faggatta ki azokat a munkásokat, akik tanúi voltak, amikor Charles megtalálta a Curwen-dokumentumokat, és ekkor kereste meg a Journal szerkesztőségében az eltüntetett újságoldalakat.

Március nyolcadikán, csütörtökön, dr. Willett, Peck, Lyman és Waite Mr. Ward társaságában megejtette nagy jelentőségű látogatását az ifjúnál; és céljukat nem rejtve véka alá, a legnagyobb alapossággal kifaggatták őt. Charles annak ellenére, hogy szertelenül sokára válaszolt a hívásra, és amikor végre izgatottan előtolta a képét, még mindig áradt belőle a laboratórium különös és orrfacsaró bűze, távolról sem bizonyult vonakodó alanynak, és készségesen elismerte, hogy az emlékezete meg a lelki egyensúlya valahogy megsínylette az obskúrus tudományokba való túlzott elmélyülését. Akkor sem tanúsított ellenállást, amikor közölték vele, hogy máshová kell költöznie, és a puszta emlékezőképességen túl nagyfokú intelligenciáról tett tanúbizonyságot. Magaviseletét látva vallatói zavartan magára is hagyták volna, ha beszédjének lépten-nyomon előtűnő régies vonásai, és tudatában a modern elemeknek régiekkel való feltűnő kiszorítása nem tanúskodott volna arról, hogy messze nem normális. Munkájáról az orvoscsapatnak sem árult el többet, mint amennyit már korábban elmondott a családjának meg dr. Willettnek, az előző hónapi zaklatott levelét pedig azzal intézte el, hogy az ideges hisztéria íratta vele. Váltig azt bizonygatta, hogy ebben a félhomályos házban az itt láthatókon kívül nincs más könyvtár és laboratórium, és kertelni kezdett, amikor azt próbálta megmagyarázni, hogy miért nincs nyoma a házban a ruhájából áradó bűznek. A szomszédság pletykáit a zavart kíváncsiság olcsó kitalációrnak festette le, dr. Allen távollétéről pedig annyit mondott, hogy nincs szabadságában határozott választ adni, ám biztosította a látogatóit, hogy ha szükség, lesz rá, a szakállas-szemüveges férfiú vissza fog térni. Wardon nyoma sem látszott izgatottságnak, amikor kifizette a közönyös haramiát, aki a látogatók minden kérdezősködésének ellenállt, vagy amikor bezárta maguk mögött a még mindig oly sok sötét titkot rejtegető házat, ha csak azt nem vesszük, hogy néha alig észrevehetően a fülét hegyezte, mintha valamilyen halk neszre figyelne. Mintha abból a bölcs belenyugvásból vett volna bátorítást, hogy eltávozása csupán múló incidens, amely akkor jár a legkisebb bajjal, ha mihamarabb túlesik rajta. Látszott rajta, hogy szellemének csorbítatlan élére hagyatkozott, amikor ellensúlyozni próbálta mindazt a kínos hatást, amit kificamult emlékezete, hangjának és kézírásának elvesztése, valamint titkolózó és excentrikus viselkedése keltett az emberekben. Abban megegyeztek, hogy az anyjának nem árulják el a változást, és a fia nevében az apja fog neki továbbra is gépírásos leveleket küldözgetni. Wardot dr. Waite nyugalmas és festői környezetű magánkórházában helyezték el az öbölben lévő Conanicut szigetén, ahol a kezelésébe bevont orvosok nagyon alaposan megvizsgálták és kikérdezték. Ekkor vették észre testi furcsaságait: a renyhe anyagcserét, az elváltozott bőrt és a szabálytalan idegi reflexeket. A különböző vizsgálatok közül dr. Willettet dúlta föl a legjobban az eset, hiszen ő Wardot, annak egész életét kezelte, és a legelevenebben ő tudta megítélni az ifjú szörnyű testi leromlását. Még az ismerős anyajegy is eltűnt csípőjéről, míg a mellén megjelent egy nagy fekete heg vagy sebhely, amely azelőtt nem volt ott, és Willett azon kezdett morfondírozni, hogy nem sütötték-e rá az ifjúra a „boszorkánybélyeget” valamilyen istenkáromló éjszakai összejövetelen, amilyeneket a fáma szerint vad és isten háta mögötti helyeken szoktak megrendezni. A doktornak nem ment ki a fejéből az a salemi boszorkányper, amelynek egy részletével Charles még a régi, titkolózás előtti napokban ismertette meg őt, s amely így szólt: „Mr. G. B. éjszaka rátevé az ördögnek jelét Bridget S.-re, Jonathan A.-ra, Simon 0.-ra, Deliverance W.-re, Joseph C.-re, Susan P-re, Mehitable C.-re és Deborah B.-re.” Ward arca is rettenetesen nyugtalanította, míg végül rá nem jött, hogy mi az, ami elrettenti rajta. A fiatalember jobb szeme fölött megjelent valami, amit eddig sohasem vett észre – egy apró sebhely vagy gödröcske, pontosan olyan, mint Joseph Curwen porrá enyészett régi képén, és amely talán valamilyen iszonytató rituális beavatás nyomát őrzi, amelyen okkult pályafutásuk során valamikor mindketten átestek.

Miközben Ward ilyen nagy szeget ütött a kórház orvosai fejébe, azalatt szigorú ellenőrzésnek vetették alá a neki vagy dr. Allennek címzett postát, és Mr. Ward úgy intézkedett, hogy azt küldjék tovább az ő házába. Willett azt jósolta, hogy sokat nem fognak nyerni, minthogy bizonyára küldöncökre bíznak minden fontos közlendőt: március második felében azonban dr. Allen nevére érkezett egy levél Prágából, amely mind a doktort, mind az apát elgondolkoztatta. A kézírás nagyon cirkalmas és régies volt, és bár látszott, hogy nem idegen ajkú írta, szinte ugyanazt a szokatlan eltérést mutatta a modern angoltól, mint az ifjú Ward beszéde.

A levél így szólt:

Malá ulica 11.

Prága, Óváros

1928. február 11.

Testvérem Almonsin-Metratonban!

A mai napon megkaptam értesítésedet, mi jött elő azokból a Sókból, mellyeket elküldtem volt néked. Nem volt jó, ami világosan azt jelenti, hogy Barnabus elcserélte a nékem küldött Minta fejfáját. Ez gyakran megesik, emlékezz csak rá, mit kaptál 1769-ben a King’s Chapell temetőjéből, és mit a régi temetőből 1690-ben, amely aztán végzett vele. Én is kaptam illyent Egyptumban 75 évekkel ezelőtt, tőle kaptam azt a sebhelyet, amelyet a Fiú 1924-ben látott rajtam. Már régen megmondtam néked, hogy ne hívjál föl senkit, azkit nem bírsz visszaküldeni, akár a halott Sókból, akár az Tulnansó Sphérákból. Tartsad mindig készenlétben a visszaküldés szavait, és ne pihenj meg addig, amíg meg nem bizonyosodol róla, ki az, akit felhívál. Mostanság tíz temető közül nyolcban megváltoztak a kövek. Soha sem lehetünk bizonyosak, amíg meg nem kérdezzük. Ma hallottam H.-tól, hogy baja akadt a katonákkal. Sajnálja, hogy Transsylvania Magyarországtól Romániához került, és szívesen áthelyezné a székhelyét, ha a vára nem volna tele azzal, amit mi ismerünk. De erről bizonyára írt neked is. Legközelebb küldök néked valamit egy keleti halomsírból, amelyben nagy örömödet fogod lelni. Ezenközben ne feledd, hogy óhajtom B. F.-et, ha meg tudod szerezni nékem. Te jobban ismered G.-t Philadelphiában, mint én. Ha úgy gondolod, először őt támaszd fel, de ne légy véle nagyon erőszakos, mert utána én is beszélni akarok vele.

Yogg-Sothoth Neblod Zin

Simon 0.

Mr. J. C.-nek

Providence-ben

Mr. Ward és dr. Willett, mint akiket fejbe kólintottak, úgy olvasták a leplezetlen tébolynak ezt a megnyilvánulását. Csak fokozatosan jutott el a tudatukig, mit is akar mondani ez a levél. Ezek szerint nem is Charles Ward, hanem a távollévő dr. Allen lett Pawtuxet vezérlő szelleme? Ez megmagyarázhatja az ifjú utolsó, zaklatott levelének vad és elszánt felszólítását. De miért szólítják ezt a szakállas és szemüveges idegent „Mr. J. C.”-nek? Nem tudtak szabadulni a gyanútól, de hát minden szörnyűségnek vannak határai. Ki ez a Simon 0. nevű öregember, akit Ward négy évvel korábban fölkeresett Prágában? Jó jó, de az elmúlt századokban már élt egy másik Simon 0. is, a Salemből való Simon Onae, alias Jedediah, akinek 1771-ben nyoma veszett, és akinek a jellegzetes kézírására most dr Willett ráismert azoknak az Orne-féle formuláknak az alapján, amelyeket Charles egyszer megmutatott neki. Miféle rémségek és titkok, miféle természetellenes szörnyűségek keltek életre másfél évszázad múltán, hogy kísértsenek Old Providence tornyai és kupolái között? Az apa meg az idős orvos teljes tanácstalanságban vergődve elment a kórházba, és a lehető legkíméletesebben kifaggatták Charlest dr. Allenről, a prágai útról, és hogy mit tudott meg a sálemi Simon avagy Jedediah Orne-ról. Az ifjú udvariasan semmitmondó válaszokat adott ezekre a kérdésekre, és rekedt, suttogó hangján csak annyit vetett oda, hogy dr. Allen figyelemreméltó lelki közösséget mutat föl bizonyos múltbéli szellemekkel és hogy esetleges prágai levelezőtársa is hasonló képességekkel bírhat. Távozásuk után Mr. Ward és dr. Willett bosszúsan konstatálta, hogy valójában ők voltak a kivallatott fél; az elzárt ifjú ugyanis anélkül, hogy maga bármi lényegeset is elárult volna, ügyesen kiszedett belőlük mindent, ami a prágai levélben foglaltatott.

Dr. Peck, Waite és Lyman nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az ifjú Ward társa által írott különös levélnek mivel jól tudták, hogy a hasonszőrű különcök és monomániások szeretnek bandába verődni, és azon a véleményen voltak, hogy Charles és Allen egyszerűen előkapart valahonnan egy külföldi alakmást, valószínűleg olyasvalakit, akinek alkalma volt szemügyre venni Orne kézírását, és lemásolta azt, azzal a szándékkal, hogy kiadja magát a régvolt egyén reinkarnációjának. Valószínűleg Allen is hasonló eset volt, és nyilván beadta az ifjúnak, hogy ő a rég megholt Curwen avatárja. Korábban is volt már példa hasonló esetekre, ezért a hitetlenkedő doktorok kézlegyintéssel intézték el azt a növekvő nyugtalanságot, amellyel Willett vizsgálta Charles Ward különféle cselekkel megszerzett jelenlegi kézírását. Willett úgy hitte, végre sikerült megfejtenie annak különös hasonlatosságát – amire távolról emlékeztetett, az nem volt más, mint a régvolt Joseph Curwen kézírása; a többi orvos azonban úgy vélte, hogy ez csak az efféle mániával velejáró utánzókészség, és nem tulajdonítottak neki sem kedvező, sem kedvezőtlen jelentőséget. Kollégái prózai hozzáállását látva Willett azt tanácsolta Mr. Wardnak, hogy tartsa meg magának azt a levelet, amely április másodikán érkezett dr. Allen részére a transsylvaniai Rákosból, s amelyen olyan tökéletesen és tévedhetetlenül fölismerték a Hutchinson-féle titkosírás mását, hogy az apa és az orvos csak szorongva bontotta föl a pecsétjét.

A levél így hangzott:

Ferenczy-kastély

1928. március 7.

Kedves C.!

Cca. 20 milicista látogatott meg annak okán, amit a falusi népség híresztelt rólam. Muszáj mélyebbre ásnom és kevésbé hallatnom magamról. Ezek a Románok átkozottul rászállnak az emberre, mert míg egy Magyart étellel-itallal megvásárolhatsz, ezek fontoskodnak és mindenbe beleütik az orrukat. A múlt hónapban M. elküldte nékem az Acropolis Öt Sphinxéből való Sarcophagust, onnan, ahol azkit én előhívtam megjelölte, és 3 beszélgetést folytattam azzal, azki abban el volt földelve. Elküldörn S. 0.-nak egyenesen Prágába, majd Tenéked. Makacs, de te az illyenekkel el tudsz bánni. Bölcs tőled, hogy kevesebbet tartasz, mint korábban, mivelhogy szükségtelen az őröket formában tartani, mert ez csak ráfizetéssel jár, és te is jól tudod, hogy ha baj van, csak több lészen mit föltalálnak. Ha úgy hozná a szükség, most könnyebben máshová költözhetel anélkül, hogy gondot okozna, hogyan szabadulj meg tőlük, ámbátor reménylem, hogy egyhamar semmi sem kényszerít illyen bajos dologra. Szívemben örvendezek, hogy nem sokat érintkezel azokkal ott kint, mert az mindétig halálos veszedelem forrása vala, és jól tudod, mi származna abból arnikor védelmet kértél olyasvalakitől aki vonakodott megadni azt. Nálam jobban buzgólkodál, hogy szert tettél azokra a formulákra, mellyeket egy másik sikeresen fölmondhat, Borellus azonban úgy vélte, hogy ugyanilyen eredménnyel jár, ha csak a megfelelő igékkel élsz. Gyakran él vélük a Fiú? Kár, hogy elfinnyásodik amit én már akkor előre láték, amikor csaknem tizenöt hónapokig itt volt nálam, hitem szerint azonban Te jól tudod, hogy kell elbánni véle. A formulákkal nem igézheted le őt, mivelhogy azok csak olyanokra hatnak, azkiket a másik formulák fölhívtak volt az Sóikból; néked azonban van erős kezed meg késed és Pisztolyod, és sírokat sem nehéz ásni, avagy acidumok is vagynak elégetésre. 0. azt mondja, hogy odaígérted néki B. F.-et. Utána én is akarom őt. Hamarosan meglátogat téged B. és lehet, hogy elviszi néked azt, amire attól a Memphis alatti Sötét Dologtól áhítozol. Légy óvatos, mit hívsz föl, és óvakodjál a Fiútól.

Egy esztendő múlva megérik rá az Idő, hogy fölhívjuk az Alvilági Légiókat, és attól fogva semmi sem lészen Korlátja aznak, mi miénk. Bízzál az én szavaimban, mert jól tudhatod, hogy ezekben a 150 esztendőkben 0. meg én több lehetőséggel bírunk náladnál ezen dolgokkal foglalatoskodnunk.

Nephreu – Ka nai Hadoth Edw. H.

Tek. J. Curwen úrnak

Providence

Ha Willett és Mr. Ward nem mutatta is meg ezt a levelet az elmegyógyászoknak, ők maguk azonban megtették a lépéseket annak alapján. Mert nincs az a tudós csűrés-csavarás, amely eltagadhatná, hogy az a különös szakállas és szemüveges dr. Allen, akit Charles zaklatott levelében olyan szörnyű veszedelemnek állított be, szoros és sötét levelezést folytat két titokzatos lénnyel, akiket maga Ward is fölkeresett utazásai során, és akik nyíltan azt állítják magukról, hogy Curwen salemi cimboráinak túlélői avagy avatárjai, és hogy ő maga Joseph Curwen reinkarnációjának tartja magát, és gyilkos szándékot táplál – vagy legalábbis erre bíztatták őt – egy „fiú” iránt, aki aligha lehet más, mint Charles Ward. Szervezett szörnyűséggel álltak szemben, és bárki kezdte is azt, a mostanra eltűnt Allen lehetett az egész dolog mögött. Ezért – hálát adva az égnek, hogy Charles biztonságban van a kórházban – Mr. Ward sürgősen detektíveket fogadott föl, hogy amit csak lehet, derítsenek ki a rejtélyes szakállas doktorról, hogy honnan került ide, és mit tud róla Pawtuxet, és ha lehet, kutassák föl jelenlegi tartózkodási helyét is. Az embereknek odaadta a Charlestől kapott házkulcsok egyikét, és a lelkükre kötötte, hogy kutassák át Allen elhagyott szobáját, amelyet a beteg holmijának összecsomagolásakor azonosítottak, és az esetleg ott hátrahagyott holmijai alapján próbáljanak valamilyen nyomra vezető jelre bukkanni. Mr. Ward a fia régi könyvtárában beszélt a detektívekkel, akik láthatóan megkönnyebbültek, amikor végre kitehették a lábukat a szobából, amelyben megfoghatatlanul ott lebegett a Gonosz árnyéka. Talán a hírhedt régi varázslóról hallott szóbeszédek tették ezt akinek a képe egykor lebámult a kandalló fölötti panelról talán valami egészen más és független dolog; de elég az hozzá, hogy szinte mindenki érezni vélte a megfoghatatlan miazmát, ami ennek a régi hajléknak a faragott maradványaiból kigőzölgött, és hellyel-közzel már-már materiális intenzitást ért el.

 

V. RÉMÁLOM ÉS KATAKLIZMA

 

1.

Ezek után villámsebesen elkövetkezett az a cudar élmény, amely a rettenet kitörölhetetlen jelét véste be Marinus Bicknell Willett lelkébe, és egy évtizeddel megtoldotta annak a férfiúnak a látható életkorát, aki fölött már amúgy is réges-rég elszállt az ifjúság. Dr. Willett hosszas tanácskozást folytatott Mr. Warddal, és közös nevezőre jutottak néhány olyan dologban, amiken érzésük szerint az elmegyógyászok csak nevetnének. Egyetértettek abban, hogy egy iszonyatos mozgalom kelt életre a Földön, amely tagadhatatlanul kapcsolatban áll még a salemi boszorkányságnál is ősibb halottidézéssel. Szinte kétséget kizáróan bizonyítottnak vették azt is, hogy legalább két élő ember – meg egy harmadik is, akire gondolni sem mertek – minden ismert természeti törvénynek fittyet hányva teljesen az uralmuk alatt tartanak olyan elméket vagy személyeket, akik 1690-ben vagy még korábban éltek a Földön. Hogy mit tesznek, vagy mire készülnek ezek a szörnyalakok – és velük együtt Charles Ward –, meglehetősen kiviláglik a levelezésükből meg azokból a régi és újabb fényfoszlányokból, amelyek az esetre rávetődtek. Kifosztják a legkülönbözőbb korokból való sírokat, köztük a világ legnagyobb és legbölcsebb férfiúiét is, hogy a régi hamvakból életre hívják annak a tudatnak és tudásnak a maradványait, amely valaha éltette és gazdagította őket.

Ezek a lidérces hullarablók ocsmány kapcsolatban állanak egymással, és azzal a hideg számítással cserélgetik egymás között a híres emberek csontjait, akár a diákok a könyveket, és annak segítségével, amit ebből a százados porból kicsikartak, olyan hatalomra és tudásra reméltek szert tenni, ami fölülmúl mindent, ami a világmindenségben valaha is egyetlen ember vagy csoport kezében összpontosult. Rájöttek arra, hogyan tartsák életben valamilyen ördögi módon saját elméjüket, akár ugyanabban akár egy másik testben, és a jelek szerint megtalálták annak a módját, hogy az összegyűjtött halottak tudatát megcsapolják. Úgy látszik, volt valami igazság abban, amikor az öreg fantaszta Borellus arról adott számot, hogy még a legrégebbi földi maradványokból is kinyert bizonyos „Főfő Sókat”, amikből föl lehet támasztani a régóta halott élőlény árnyait. Megvan a formula egy ilyen árny fölélesztésére, egy másik pedig a visszaküldésére; és mindezt már olyan tökélyre vitték, hogy akár sikeresen oktatni is lehet. A fölélesztéssel azonban vigyázni kell, mert a régi sírok jelzései nem mindig megbízhatóak.

Willettet és Mr. Wardot a hideg is kilelte, amikor egyik következtetésról a másikra jutottak. A lényeket – akár testi mivoltukban, akár valamilyen hang formájában egyaránt elő lehet hívni ismeretlen helyekről vagy a sírból ám ebben az eljárásban is óvatosnak kell lenni. Joseph Curwen kétségkívül előhívott sok tiltott dolgot, de mit gondoljon az ember Charlesról? A „külső szféráknak” miféle erői jutottak el hozzá Joseph Curwen napjaiból és fordították rá az elméjét a rég elfeledett dolgokra? Mert tény, hogy mutatták neki az utat, és ő nem habozott rálépni arra. Beszélt a prágai ember-szörnyeteggel, és hosszan időzött annál a lénynél is a transsylvaniai hegyekben. És a végén nyilván Joseph Curwen sírjára is rábukkant. Nagyon is sokatmondó az az újságcikk, meg az, amit az anyja hallott azon az éjszakán, hogysem figyelmen kívül hagyhatnák. Aztán megidézhetett valamit, ami elő is jött. Az az erős hang odafönt nagypéntek napján, és az a két különböző beszédhang a bezárt padláslaboratóriumban. Mi volt az a mély és öblös hang? Lehetséges, hogy szörnyű előhírnöke volt a rettegett idegennek, dr. Allennek, az ő fantomszerű basszusának? Igen, ez volt az, amit Mr. Ward iszonyodva megsejtett, amikor egyszer telefonon beszélt azzal az emberrel – ha ember volt az egyáltalán.

Miféle pokoli tudat vagy hang, miféle síri árny vagy test válaszolt Charles Ward titkos rítusaira a zárt ajtó mögött? Azok a feleselő hangok – „három hónapon át olvasandó” –, szentséges Ég! Nem ezután tört ki a vámpírizmus? Ezra Weeden sírjának kifosztása, majd utána üvöltések Pawtuxetben – kinek az agyában született meg a bosszú, és ki fedezte föl újra a régi boszorkányságok rettegett fészkét? Aztán a ház, a szakállas idegen, a szóbeszéd és a rettegés. Charles végső tébolyát sem az apa, sem a doktor nem próbálta megmagyarázni, azt azonban bizton gyanították, hogy Joseph Curwen szelleme újra fölbukkant a Földön, és tovább végzi régi szörnyűségeit. Valóban lehetséges volna az ördög általi megszállottság? Allennek valami köze van ehhez, és a detektíveknek mindent meg kell tudniuk erról az emberről, akinek a léte fenyegetést jelent a fiatalember életére. Közben az épület alatt meg kell találni azt a nagy kriptarendszert, amelynek a létezése majdnem vitán felül áll. Willett és Mr. Ward, az elmegyógyászok szkeptikus hozzáállását tapasztalván, utolsó megbeszélésükön elhatározták, hogy átkutatják az egész házat, és megállapodtak, hogy másnap reggel hátizsákokkal és épületen belüli és föld alatti kutatásokra alkalmas szerszámokkal és eszközökkel fölfegyverkezve a ház előtt találkoznak.

Április hatodika felhőtlen reggelre virradt, és a két kutató tíz órakor már ott volt a ház előtt. A kulcsot Mr. Ward hozta magával, és a behatolás után futólagos szemlét végeztek. Dr. Allen feldúlt szobájából arra következtettek, hogy a detektívek már jártak itt, és a mostani kutatók abban reménykedtek, hogy azok találtak valamilyen használható nyomot. A fő feladat persze a pincében várt rájuk, ezért késedelem nélkül leereszkedtek oda, és újból végigjárták azt a kört, amelyet egyszer már eredménytelenül megtettek a fiatal őrült tulajdonos jelenlétében. Egy ideig tétován vizsgálgatták a földpadlót meg a kőfalakat, amelynek minden darabkája olyan szilárd és érintetlen benyomást keltett, hogy föl sem tudták tételezni, hogy itt valahol lejárat rejtőzhet. Willett úgy vélekedett, hogy mivel a pincét eleve úgy vájták ki, hogy senki sem gyanította alatta a katakombák létezését, azok lejáratát az ifjú Ward és társai legújabb kori ásatásai nyomán kell keresni, ott, ahol a régi boltozatos járatok után a sötét úton fülükbe jutott szóbeszéd alapján kutatni kezdtek.

A doktor megpróbálta magát Charles helyébe képzelni, hogy vajon ő hol fogna hozzá az ásatáshoz, ám ebből nem sok ihletet merített. Aztán a kizárásos módszert választva gondosan végigvizsgált, egy tenyérnyi helyet sem kihagyva, minden függőleges és vízszintes felületet a föld alatt. Hamarosan eléggé leszűkült a vizsgálat köre, és csak a kádak előtti szűk térség maradt, amellyel egyszer már eredménytelenül próbálkozott. Most azonban minden fortélyát bevetve és erejét megkétszerezve végül is rájött, hogy a padló egy helyütt egy sarokcsukló mentén elfordul, és vízszintesen félrecsúszik. Alatta egy jó állapotban lévő betonfelület tűnt elő, rajta egy vas aknafedővel, amelyhez Mr. Ward is izgatottan odasietett. A tetőt nem volt nehéz felemelni, és az apa már egészen eltávolította, amikor Willetnek föltűnt a férfi különös viselkedése. Kábán tántorgott, és a doktor ennek okát is hamarosan fölismerte a fekete aknából fölcsapó bűzhödt levegőben.

Dr. Willett egy szempillantás alatt a földre fektette alélt társát, és hideg vízzel próbálta életre kelteni. Mr. Ward bágyadt reagálásából látható volt, hogy a kriptából kitörő dögletes áramlat alaposan levette őt a lábáról. Willett nem akart semmit kockáztatni, ezért kirohant taxiért a Broad Streetre, és a beteg erőtlen tiltakozása ellenére egykettőre hazaszállította őt, minekutána zseblámpát ragadott, orrát steril gézzel bekötötte, ismét leereszkedett a pincébe, és lenézett az imént föltárt mélységekbe. A bűzös levegő kissé szétoszlott, és Willett levilágított az alvilági nyíláson. Vagy három méter mély betonaknát pillantott meg, benne egy vaslétrával; odalent az akna régi kőlépcsőbe ütközött , amely eredetileg a mostani épülettől kissé délebbre bukkanhatott felszínre.

 

2.

Willett készségesen beismeri, hogy a régi Curwen-legendák emléke egy pillanatig visszatartotta attól, hogy egyedül leereszkedjék abba a bűzös lyukba. Emlékezetébe tolakodott, mit jegyzett föl Luke Fenner arról az utolsó szörnyű éjszakáról. De aztán felülkerekedett benne a kötelességérzet, és kezében jókora utazótáskát cipelve az esetleg odalent fellelhető fontos dokumentumok számára elszánta magát. Éltes korához illő tempóssággal lekecmergett a létrán, és lejutott a nyálkás lépcsőhöz. Lámpája fényénél látta, hogy ez régi kőművesmunka; a csöpögő falakat undorító, százados penész födte. A lépcsők lefelé vittek, nem csigavonalban, hanem három éles fordulattal, és két ember csak nagy üggyel-bajjal fért volna el rajta egymás mellett. Körülbelül harminc lépcsőfokot számlált, amikor fojtott hang ütötte meg a fülét; ettől kezdve elment a kedve a lépcsőfokok számlálásától.

Istentelen egy hang volt az; a természetnek egy olyan tompa, álnok becstelensége, amelynek nem szabadna léteznie. Ha tompa jajgatásnak vagy az elkínzott gyötrelem és a sebzett, agy nélküli hús kétségbeesett szűkölésének neveznénk, akkor nem adnánk vissza annak leglényegibb förtelmességét és lélekbe markoló felhangjait. Ez volt az vajon, amire Ward eltávolítása napján úgy odafülelt? Willett még sohasem hallott ennél megrázóbb hangot, amely csak egyre áradt feléje valamilyen meghatározhatatlan pont felől, amíg a doktor le nem ért a lépcső aljára, és lámpájával be nem világította a gigászi boltívekkel fedett és számtalan átjáróval megszakított folyosói falakat. A terem, ahol állott, lehetett vagy öt méter magas a boltívek csúcsáig és három vagy négy méter széles. Padlózatát nagyméretű pattintott kockakövek burkolták, a falait és a mennyezetét vakolat fedte. A hosszát nem tudta megbecsülni, mert elöl beleveszett a végtelen sötétjébe. Az átjárók némelyikét régi gyarmati típusú, hatkazettás ajtó zárta el, a többi üresen tátongott.

Willett a bűz és üvöltés keltette félelmét leküzdve, egyenként végigvizsgálta ezeket az átjárókat; mögöttük közepes méretű, szokatlan rendeltetésű, kőmennyezetű, keresztboltozatos helyiségeket talált, a legtöbbükben kandallóval; ezek kéményeinek felső traktusa érdekes építészeti találmány tárgya lehetne. Azelőtt soha, de azóta sem látott ilyen szerszámokat vagy szerszámnak tűnő tárgyakat, mint amelyek itt lépten-nyomon a szemébe tűntek a másfél évszázados porréteg alól; sokukat talán a régi rajtaütők törték darabokra. Számos kamrába régóta nem tehette be ember a lábát, nyilván ezek voltak Joseph Curwen legrégebbi és félbemaradt kísérleteinek a szúnhelyei.

Végül ráakadt egy újabb időkből való vagy legalábbis nemrég használt szobára. Olajkályha állt benne, meg könyvespolcok és asztalok, székek és szekrények; az egyik íróasztalon nagy kupac különböző korokból való irodalom. Itt-ott gyertyák és olajlámpák hevertek, és Willett az ott talált gyufával meggyújtotta azokat, amelyeket használatra kész állapotban talált.

Erősebb fényben az is kiderült, hogy ez a helyiség nem egyéb volt, rnint Charles Ward legutóbbi dolgozó– vagy könyvtárszobája. A könyvek közül többet felismert a doktor, a bútorzat jó részét pedig szemmel láthatólag a Prospect Street-i palotából hozták ide. Willett itt is, ott is rábukkant egy-egy jól ismert darabra, és a meghittség érzése már-már feledtette vele a bűzt és a jajveszékelést, pedig ezen a helyen mindkettő erősebb volt, mint a lépcső lábánál. A korábban elhatározott terv szerint első kötelessége az volt, hogy fölkutasson és lefoglaljon minden olyan irományt, amely döntő fontosságú lehet; különösen azokat a vészt hozó dokumentumokat, amelyeket Charles oly sok idővel ezelőtt Olney Courton a kép mögött fölfedezett. Kutatás közben értette meg, micsoda elképesztő vállalkozás lesz az ügy végső kibogozása; ugyanis dosszié dosszié hátán tömve volt különös kézírású és különös ábrákat hordozó papírokkal, és hosszú hónapokba, sőt évekbe is beletelhet, mire mindet megfejtik és rendszerezik. Egy helyütt nagy halom prágai és rákosi keltezésű levélre bukkant, amelyeken világosan fölismerte Orne és Hutchinson keze írását – az egész köteget belegyömöszölte a táskájába, hogy majd magával viszi.

Végre egy lezárt mahagóniszekrényben, amely egykor a Ward-otthon éke volt, Willett ráakadt a régi Curwen-féle papírokra: fölismerte őket annak az egy rövid pillantásnak az alapján, amelyre Charles oly sok évvel ezelőtt érdemesítette őt. Az ifjú láthatóan együtt tartotta őket úgy, ahogy rájuk talált, mert a munkások említette minden cím itt lapult, kivéve az Orne-nak és Hutchinsonnak címzett iratokat meg a titkosírást a megfejtés kulcsával. Willett az egész paksamétát elsüllyesztette a táskájába, és tovább kutatott az iratkötegek között. Minthogy Charles jelen állapota volt a legégetőbb ügy, ezért legalaposabban az egészen újnak tetsző papírokat vizsgálta át, és a friss keletű kéziratoknak ebben a bőségében nyomban fölfedezett egy fejbe vágó furcsaságot. Ez a furcsaság az volt, hogy alig talált közöttük olyat, amely Charles normális kézírásával lett volna írva, és ezek között is két hónapos volt a legfrissebb. Másfelől szó szerint rizsmaszámra lehetett találni olyan szimbólumokat és formulákat, történelmi jegyzeteket és filozófiai megjegyzéseket, amelyek – bár tagadhatatlanul mostani keltezéssel – Joseph Curwen régi cirkalmas kézírásával voltak írva. Nyilvánvaló, hogy az újabb anyag egy része a régvolt varázsló írásának gondos utánzása volt, amit Charles a jelek szerint csodálatos tökélyre vitt. Nyoma sem volt itt egy harmadik, Allenre utaló kéznek. Ha valóban ő lett a vezér, akkor úgy látszik, az ifjú Wardot arra kényszerítette, hogy az íródeákja legyen.

Ebben az új anyagban egy misztikus formula, helyesebben egy formulapár oly gyakran ismétlődött, hogy Willett még a feléig sem jutott az iratoknak, máris kívülről ismerte őket. Ez két párhuzamos oszlopból állott, a bal oldalit a „sárkányfejnek nevezett archaikus szimbólum koronázta, amelyet az almanachokban az emelkedő pályaív jelölésére használtak, míg a jobb oldali fölött a „sárkányfaroknak” megfelelő szimbólum, azaz a leszálló pályaív jele díszelgett. Az egész valahogy így nézett ki, és a doktor szinte önkéntelenül rájött, hogy a második nem más, mint az első formula visszafelé szótagolva, kivéve az utolsó egytagú szavakat meg ezt a különös nevet: Yog-Sothoth, amellyel ennek a borzasztó ügynek a kapcsán más-más betűalakban több más anyagban is találkozott.

A formulák a következők – méghozzá betű szerint, állítja Willett nagyon határozottan –, és az első rögtön megpendített az emlékezetében valamilyen kellemetlen húrt, amire csak utóbb jött rá, amikor újra elővette az előző év rettenetes nagypénteki eseményeit.

Ezek a formulák annyira a szemébe tolakodtak, és oly sokszor találkozott velük, hogy a doktor hamarosan akaratlanul szavalni kezdte magában őket. A végén azonban úgy látta, hogy már minden papírt összeszedett, amit egyelőre meg tud emészteni, ezért abbahagyta a vizsgálódást mindaddig, amíg ide nem csődíti a tamáskodó elmegyógyászokat egy alaposabb és rendszeresebb rajtaütésre. Még meg kell találnia a rejtett laboratóriumot, ezért táskáját a megvilágított helyiségben hagyva újból kilépett a sötét és dögletes folyosóra, ahol a boltívek szünet nélkül visszhangoztak a hátborzongató tompa jajveszékeléstől.

A következő néhány helyiség elhagyatott volt, vagy korhadó ládák és baljós kinézetű koporsók töltötték meg őket, a doktorra azonban mély benyomást tett Joseph Curwen eredeti tevékenységének nagyszabású volta. E1töprengett az eltűnt rabszolgákon és matrózokon, a világ minden táján feltúrt sírokon, és azon, hogy mit láthattak itt egykor a rajtaütők; ám riadtan elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Egy helyütt jobb kéz felől egy nagy kőlépcső vezetett fölfelé, következtetése szerint Curwen egyik melléképületébe, talán éppen a hírhedt résablakos kőépületbe, föltéve persze, ha az a lépcső, amelyen lejött, a csúcsos tetejű tanyaépületből ereszkedett valaha alá. Elöl egyszerre mintha eltűntek volna a falak, és a bűz meg a jajgatás fölerősödött. Willett előtt egy jókora nyitott térség tárult föl, a lámpája fénye nem ért el a túloldaláig; és ahogy előrelopakodott, helyenként a tetőboltozatot tartó zömök oszlopokba ütközött.

Kisvártatva egy oszlopcsoporthoz érkezett, amelyek a Stonehenge monolitjaihoz hasonlóan körbe rendeződtek, s középütt három lépcsőfok magasában egy nagy faragott kőoltár foglalt helyet; zseblámpájával közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a különös metszeteket. Ám mihelyt meglátta őket, riadtan visszahőkölt, és nem vizsgálta meg az oltár felső felületén a sötét foltokat sem, amelyek helyenként keskeny csíkokként oldalt le-lecsorogtak. Ehelyett nekiütközött a távolabbi falnak, és követte annak gigászi körívét, amelyet itt-ott fekete ajtók szakítottak meg, egész felületébe azonban megszámlálhatatlan, vasráccsal elzárt sekély cella mélyedt bele; a cellák hátsó, homorú falába erősített láncokon kéz– és lábbilincsek fityegtek. Ezek a cellák üresek voltak, a szörnyű bűz és a rettenetes jajgatás azonban nem akart szűnni, sőt itt minden korábbinál erősebben érződött, és időnként cuppogó csapkodás szakította meg.

 

3.

Willett képtelen volt továbbra is elterelni a figyelmét arról a rettenetes bűzről és hátborzongató hangról. Ebben a nagy oszlopcsarnokban mindkettő határozottabb és iszonyúbb volt, mint másutt, és még ebben a titokzatos föld alatti birodalomban is olyan benyomást keltettek, mintha alulról jönnének. A doktor, mielőtt a fekete ajtók valamelyike mögött kutatott volna lefelé vezető lépcső után, a kockaköves padlóra vetítette a lámpája fényét. A kövek ragyon lazán illeszkedtek egymáshoz, és szabálytalan közökben feltűnt egy-egy olyan kőlap, amely furcsa összevisszaságban át volt lyuggatva, egy helyütt pedig rendetlenül odavetve egy létra hevert. Furcsamód ebből a létrából különösen erősen áradt az a mindent betöltő, irtózatos bűz. Amint Willett lassan körbejárta a termet, egyszerre rájött, hogy a hang is meg a bűz is közvetlenül a furcsa, átlyuggatott kőlapok fölött jóval erősebb, mintha ezek valamiféle durva csapóajtók volnának a még szörnyűbb mélységek felé. Letérdelt az egyik mellé, feszegetni próbálta, és igen nagy erőfeszítéssel sikerült elmozdítania. Alighogy hozzányúlt a kőhöz, odalent fölerősödött a nyöszörgés, és a doktor egész testében reszketett, mire föl tudta emelni a nehéz kőlapot. Lentről iszonyatos bűz csapta meg, a doktor kóválygó fejjel lefektette a kőlapot, és a lámpájával levilágított a négyzetméternyi tátongó feketeségbe.

Willettnek csalódnia kellett, ha azt várta, hogy valamilyen lépcsőre talál, amely a poklok mélységes bugyraiba vezeti; ugyanis a bűz és a tébolyult szűkölés közepette csak egy mintegy másfél méter átmérőjű hengeres kút téglából rakott felső részét pillantotta meg, és nem vett észre sem létrát, sem a leereszkedés egyéb eszközét. Ahogy a fénycsóva lejjebb csúszott, a nyüszítés rettentő ugatásba csapott át, és egyidejűleg újból hallatszott a vak, céltalan kaparás és cuppogó csapkodás hangja. A kutató megborzongott, és még elképzelni is irtózott, miféle iszonytató valami rejtőzhet odalent a mélyben; egy perc múlva azonban összeszedte a bátorságát, és hasra fekve teljes karhossznyira lenyúlt a lámpájával az egyenetlen kőperem fölött, hogy lássa, mi van odalent. Egy pillanatig nem tudott kivenni semmit, csak a nyálkás, penészes téglafalat látta végeláthatatlanul beleveszni a bűz, a homály és a gyötrő kétségbeesés szinte tapintható párájába; ekkor azonban észrevette, hogy valamilyen sötét figura ugrál esetlenül és kétségbeesetten föl-alá a keskeny akna fenekén, amely legalább hét– vagy nyolcméternyire lehetett a fenti kőpadló alatt. A lámpa megremegett a doktor kezében, de nem vette le a szemét az ugráló alakról, és próbálta megállapítani, miféle élő teremtmény lehet itt bebörtönözve ennek a természetellenes kútnak a sötétjébe, étlen-szomjan azóta, amióta hosszú hónapokkal ezelőtt az orvosok elvitték innen az ifjú Wardot; és ez csak egyike azoknak, akik ott kuksolnak abban a sok hasonló aknában, amelyeknek átlyuggatott kőfedői sűrűn ellepik a nagy boltozatos pince padlóját. Bármilyen lények is ezek, lefeküdni sem tudnak szűkös börtönükben; és nyilván azóta várnak görnyedten szűkölve vagy ernyedten ugrándozva, amióta hetekkel ezelőtt kíméletlenül magukra hagyta őket a gazdájuk.

Marinus Bicknell Willett azonban megbánta, hogy még egyszer lepillantott, mert hiába volt sebész és a boncterem veteránja, ettől a pillanattól kezdve nem volt ugyanaz az ember. Nehéz megmagyarázni, hogyan képes egy megfogható és megmérhető tárgyra vetett egyetlen pillantás úgy megrendíteni és kizökkenteni egy embert; csak annyit mondhatunk, hogy léteznek olyan körvonalak és tárgyak szimbólumok és szuggesztiók, amelyek rettenettel homályosítják el egy érzékeny gondolkodó látását, és iszonyú célzásokat sugdosnak a fülébe a józan világlátást védelmező illúziók mögött megbúvó, sötét kozmikus viszonylatokról és titokzatos létezőkről. Másodszor lepillantva Willett ilyen körvonalat vagy tárgyat látott meg, mert a rákövetkező néhany percig legalább olyan tébolyult volt, mint dr. Waite magánkórházának akármelyik bentlakója.

Erejétől és idegi koordinációjától megfosztott keze kiejtette a villanylámpát, és a doktor közömbösen nyugtázta, milyen sorsra jutott a lámpája – a csámcsogó fogak tanúsága szerint – az akna fenekén. Willett csak üvöltött, üvöltött és üvöltött, olyan páni félelemrnel teli fejhangon, hogy a legközelebbi barátja sem ismert volna rá, és mivel képtelen volt talpra állni, eszeveszetten mászott és hempergett el onnan a nedves padozaton ahol tébolyult üvöltözésére pokoli kutak tucatjaiból válaszolt fáradt nyüszítés és csaholás. Kezét fölsebezték a nyers, laza kövek, és a fejét számtalanszor beverte a sűrűn álló oszlopokba, de csak mászott tovább. Aztán lassacskán magához tért a síri sötétségben és bűzben, és hallgatni kezdte a vontatott nyüszítést, amellyé a fölcsattant ugatás lelohadt. Teste verítékben úszott, és semmi sem volt nála, amivel világosságot csiholhatna; a pokol sötétsége és borzalma a földre sújtotta, minden erejét kiszipolyozta, és örökre kitörölhetetlen emléket hagyott a lelkében. Odalent többtucatnyi hasonló lény él még, és az egyik aknáról hiányzik a fedő.

Tisztában volt azzal, hogy az a valami, amit megpillantott, sohasem képes fölkapaszkodni a csúszós falon, ám beleremegett abba a gondolatba, hogy hátha mégis talál magának valamilyen rejtett fogódzót.

Hogy mi volt az a valami, nem árulta el soha. Hasonlított a pokoli oltár egyik-másik faragására, csakhogy eleven volt. Nem lehet a természet műve, mert ahhoz képest túlságosan befejezetlen volt. A legmeglepőbb hiányokat mutatta, az aránytalansága leírhatatlan volt. Willett csak annyit mondott, hogy ezt a lényt Ward valószínűleg tökéletlen sókból hívta elő, és szolgai vagy rituális célokra tartogatta. Ha nem volna bizonyos jelentősége neki, akkor a képét nem vésték volna rá arra az átkos oltárkőre sem. Még csak nem is ő volt azon a kövön a legocsmányabb – Willett azonban a többi aknát nern nyitotta föl. Ebben a pillanatban az első összefüggő gondolata egy kósza bekezdés volt a régebben megemésztett Curwen-iratokból – egy mondat abból az elkobzott, baljós levélből, amelyet Simon avagy Jedediah Orne küldött a régvolt varázslónak:

„Bizony, csupán iszonytató szörnyűség volt abban, amit H. abból fölhívott, amit csak részben sikerült összeszednie.”

Aztán ennek a képnek borzalmas kiegészítéseként felötlött emlékezetében az a régi kósza szóbeszéd arról az összeégett, torz valamiről, amit a Curwen elleni rajtaütés után egy héttel találtak a mezőn. Charles Ward egyszer megemlítette a doktornak, hogy az öreg Slocum szerint az a valami nem volt teljesen ember, de egyetlen olyan állatra sem hasonlított, amilyet a pawtuxeti nép valaha látott, vagy amiről olvasott.

Ezek a szavak zümmögtek a doktor fejében, miközben a salétromos kőpadlón guggolva ide-oda imbolygott. Hogy elűzze őket, magában egyre a miatyánkot ismételgette, ami lassacskán afféle emlékezeterősítő halandzsává kalandozott el, olyasfélévé, mint T. S. Eliot modernista Pusztája, míg végül is kikötött a Ward föld alatti könyvtárában talált, sokat ismételt kettős formulánál:

„Y’ai’ng’ngah, Yog-Sothoth” és így tovább, egészen a végső kiemelt „Zhró”-ig. Ettől mintha megnyugodott volna és egy idő múltán talpra kászálódott, keservesen siratva a pánikban elveszített zseblámpáját, és lázasan kutatva valamilyen fénysugár után a hideg pince fojtogató tintafeketeségében. Gondolkodni nem mert, csak a szemét erőltetve körös-körül próbálta fölfedezni a könyvtárban gyújtott világosság pisla fényét vagy eltévedt sugarát. Egy idő után úgy rémlett neki, mintha a végtelen messzeségben halvány fény pislákolna, és rettegő óvatossággal négykézláb arrafelé kezdett mászni a bűzben és a vonításban, gondosan kitapogatva maga előtt a terepet, nehogy nekiütközzön a sok oszlop valamelyikének vagy lezuhanjon a borzalmas akna tátongó száján.

Egyszer remegő ujjal kitapintott valamit, amiről sejtette, hogy csak a pokoli oltárhoz vezető lépcső lehet, és iszonyodva hátrahőkölt. Máskor rábukkant az elmozdított lyukas kőfedőre, és ettől kezdve szinte szánalmas óvatossággal folytatta tapogatózását. Ám végül is sikerült elkerülnie a rettegett nyílást, és abból sem ugrott ki semmiféle veszedelem. Az, ami ott lent lapult, meg sem moccant, és hangot sem hallatott. Úgy látszik, nem tett neki jót a villanylámpa összeropogtatása. Willett mindannyiszor összerázkódott, valahányszor egy-egy ilyen fölött áthaladt, odalent fölerősödött a jajongás, általában azonban semmi sem változott, mert szinte hangtalanul mozgott. Útja során többször is észrevette, hogy elöl a fény elhalványul, amiből rájött, hogy a számos meggyújtott lámpa és gyertya egymás után kialszik. Az a lehetőség, hogy gyufa nélkül itt ragad, elveszve ebben a lidérccel teli föld alatti útvesztőben, arra sarkallta, hogy talpra szökkenjen és futásnak eredjen, amit most már biztonságban megtehetett, miután maga mögött hagyta a nyitott aknát; tisztában volt vele ugyanis, hogy ha a fény kialszik, egyetlen reménye a menekülésre és a túlélésre az marad, ha bizonyos idő elteltével Mr. Ward valamilyen mentőcsapatot küld utána. Most azonban sikerült kijutnia a nagy hodályból a keskeny folyosóra, ahonnan határozottan megállapította, hogy a fény az egyik jobb kéz felőli ajtón szivárog ki. Egy szempillantás alatt ott termett, és a megkönnyebbüléstől remegve újból ott találta magát az ifjú Ward titkos könyvtárában, ahol utolsót pislogott a menedéket hozó utolsó lámpa lángja.

 

4.

A következő pillanatban sietve megtöltötte a kiégett lámpákat egy olajoskannából, amelyet még korábban megfigyelt, és az ismét világosságban úszó szobában valamilyen kézilámpa után nézett, amellyel tovább folytathatná a kutatást. Bármennyire megviselte is őt az iszonyat, makacs céltudatossága még mindig nern hagyta el, és szilárdan eltökélte magában, hogy minden követ megmozgat, hogy kiderítse, mi rejlik Charles Ward bizarr tébolya mögött. Lámpás híján végül is megragadta a legkisebb lámpát, zsebeit megrakta gyertyával meg gyufával, és magához vett egy négyliteres kanna olajat is arra az eshetőségre, ha valamilyen titkos laboratóriumra bukkanna a mögött a szörnyűséges hodály mögött a maga tisztátalan oltárával és iszonyú fedett kútjaival. Minden bátorságát össze kell szednie, ha még egyszer át akar evickélni azon a térségen, de tudta, hogy ennek meg kell lennie. Szerencsére sem a félelmetes oltár, sem a nyitott akna nem volt a rengeteg cellával szabdalt fal közelében, amely a barlangtermet övezte, és amelynek a titokzatos sötét átjárói képezik a következő kutatás logikus célját.

Így hát Willett visszatért a bűznek és a kétségbeesett nyüszítésnek ebbe a nagy oszlopcsarnokába, és lejjebb csavarta a lámpáját, nehogy meglássa a távolban azt a pokoli oltárt vagy a fedetlen aknát, mellette az átlyuggatott kőlappal. A legtöbb ajtónyílás kisebb kamrákba vezetett, ezek vagy üresen tátongtak, vagy raktárul szolgáltak; ez utóbbiak egynémelyikében egészen furcsa tárgyakat látott fölhalmozva. Az egyik zsúfolva volt foszladozó és porlepte ruhaneműkötegekkel, és a fölfedező izgatottan állapította meg, hogy a másfél száz évvel azelőtti kor öltözékeit szemléli. Egy másik kamrában napjaink öltözködésének számtalan darabjára bukkant, mintha valakik folyamatosan igyekeztek volna beszerezni egy nagyobb embercsapat felöltöztetéséhez a szükséges holmikat. A legvisszataszítóbbnak azonban az itt-ott föllelhető nagy kádakat tartotta, meg a rajtuk látható baljós lerakódást. De még ennél is hátborzongatóbbnak találta a különös mintázatú ólomüstöket a bennük lévő visszataszító maradványokkal, amelyek körül olyan dögletes bűz lebegett, amely még a kriptát kitöltő egyetemes bűzön is átütött. Miután a körfalnak mintegy felét átvizsgálta, egy másik olyan folyosóra bukkant, amelyen át idejött, s abból nagyszámú ajtó nyílott.

Nekifogott a folyosó vizsgálatának, és három közepes méretű és semmitmondó tartalmú helyiség után végre egy nagy, ovális terembe jutott; az ott található tartályok és munkaasztalok, kemencék és modern műszerek, elszórt könyvek és az üvegekkel és lombikokkal zsúfolt végtelen polcok elárulták, hogy ez Charles Ward – és őelőtte minden bizonnyal a régvolt Joseph Curwen – sokáig keresett laboratóriuma.

Dr. Willett, miután meggyújtotta a feltöltve és működésre készen talált három lámpát, élénk érdeklődéssel végigvizsgálta a szobát és minden tartozékát, és a polcokon lévő vegyszerek mennyiségéből arra következtetett, hogy az ifjú Ward legfőbb érdeklődési területe a szerves kémia valamely ága lehetett. Egészében véve nem sokat tudott megállapítani a tudományos fölszerelésből, amelyhez egy ijesztő kinézetű boncasztal is tartozott, ezért ez a szoba igazából csalódást okozott a doktornak. A könyvek között ott volt egy fekete betűs Borellus régi, elnyűtt példánya is, és hátborzongatóan érdekes volt, hogy Ward ugyanazokat a sorokat húzta alá, amelyeknek a kiemelése másfél évszázaddal korábban úgy fölzaklatta a Curwen-tanyán a jó Mr. Merrittet. Persze az a régi példány bizonyára megsemmisült Curwen okkult könyvtárával együtt a végzetes rajtaütés során. A laboratóriumból három folyosó nyílt, és a doktor egymás után szemügyre vette ezeket. Első látásra megállapította, hogy kettő közülük egy-egy kisebb raktárhelyiségbe vezet; ezeket azonban alaposan átvizsgálta, fölfedezte bennük az enyészet különböző stádiumában lévő koporsók egymásra halmozott tömegét, és irtózva betűzte ki egyik-másik koporsó föliratát. Sok ruhanemű is volt ezekben a helyiségekben, azonkívül néhány új, gondosan leszögezett láda, de elállt attól, hogy ezeket is átvizsgálja. Mind közül talán a legérdekesebb az a néhány holmi volt, amelyekről föltételezte, hogy Joseph Curwen régi laboratóriumi műszerernek a maradványai. Ezek magukon viselték ugyan a rajtaütők keze nyomát, ám még most is föl lehetett bennük ismerni a György kori vegyészeti kellékeket.

A harmadik átjáró egy jókora kamrába torkollott, amely a padlótól a mennyezetig körös-körül polcokkal volt kibélelve, a közepén pedig egy asztal állott, rajta két lámpával. Willett meggyújtotta őket, és ragyogó fényüknél tanulmányozni kezdte körben a végtelen polcsorokat. A felső sorok némelyike üres volt, a polcok nagy részét azonban kétféle apró, különös formájú ólomedény töltötte ki; az egyik magas, fül nélküli fajta, hasonlított a görög leküthoszhoz vagy olajoskorsóhoz, a másik pedig formájában az egyfülű Phaleron-korsót utánozta. Mindegyiket fémdugó zárta le, és az oldalukat sekély vésésű, különös szimbólumok borították. A doktor egy pillanat alatt megállapította, hogy ezeket a korsókat szigorú rend szerint csoportosították; az összes leküthosz a szoba egyik falát foglalta el, fölöttük nagyméretű deszkatábla jelezte: „Custodes”, míg a phaleronok a másik oldalon sorakoztak „Materia” felirat alatt. Minden edényben, a felső polcokon helyet foglalók egynémelyikét kivéve, amelyek üresnek látszottak, kartonpapír függőcímke lógott, rajtuk számokkal, amelyek valamilyen katalógusra utalhattak, és Willett rögtön el is határozta, hogy előkeríti azt. A jelen pillanatban azonban mindennél jobban érdekelte, hogy mi van a korsókban, és kísérletképpen a nagy átlagot szem előtt tartva innen-onnan fölnyitott néhány leküthoszt és phaleront. Az eredmény mindenütt ugyanaz volt. Mindkét korsófajta ugyanabból az anyagból tartalmazott kisebb mennyiséget: finom, könnyű, a semleges szürke számtalan árnyalatában játszó porszerű anyag volt bennük. A színárnyalat, amely az egyetlen különbséget jelentette közöttük, nem látszott rendező elvnek, és a leküthoszokban és a phaleronokban lévő anyag között sem volt semmi különbség. Meglehet, hogy egy rózsaszínes-fehér por mellett egy kékesszürke állt; és egy phaleronban lévő pontos mása megtalálható volt egy leküthoszban. A porok legsajátosabb tulajdonsága a tapadóképesség hiánya volt. Willett öntött belőlük a kezébe, és amikor a port visszaszórta a tartójába, a tenyeréhez egyetlen szem sem tapadt hozzá.

A két tábla előtt tanácstalanul állt, és azt sem értette, hogy miért különítették el ezeket a vegyszereket ilyen gondosan azoktól, amelyek magában a laboratóriumban sorakoztak üvegedényekben a polcokon. „Custodes” „ Materia”, ez latinul annyit tesz, hogy „őrök”, illetve”anyagok”, és ekkor villanásszerűen az emlékezetébe hasított, hogy hol is találkozott már korábban e félelmetesen titokzatos ügy során az „őrök” szóval. Hát persze, abban az új keletű levélben, amelyet állítólag a régvolt Edward Hutchinson írt dr. Allennek; és a mondat abban így hangzott: „Szükségtelen az őröket formában tartani, mert ez csak ráfizetéssel jár, és te is jól tudod, hogy ha baj van, csak több lészen mit föltalálnak”. Mit akar ez mondani? De várjunk csak: nem volt ebben az ügyben még egy utalás valahol az őrökre, amit nem tudott teljességgel az emlékezetébe idézni, amikor Hutchinson levelét olvasta? Ward még azokban a titkolózás előtti időkben mesélt neki Eleazar Smith naplójáról, amely beszámolt arról, hogyan figyelték meg Weedennel együtt a Curwen-tanyát, és ez a félelmetes krónika említést tesz egy kihallgatott beszélgetésről, amikor az öreg varázsló még nem vonult vissza teljesen a föld alá. Smith és Weeden azt állítja, hogy abban a hátborzongató társalgásban részt vettek Curwen meg bizonyos foglyai és ezeknek a foglyoknak az őrei. Hutchinson vagy az ő megtestesülése szerint ezek az őrök „csak ráfizetéssel járnak”, ezért dr. Allen nem tartja őket többé formában. És ha nem formában, akkor hogyan másként, ha nem azokban a „sókban”, amikké a jelek szerint ez a varázsló társaság igyekezett a lehető legtöbb emberi testet vagy csontvázat átváltoztatni?

Ez hát, amit ezek a leküthoszok rejtenek; olyan szörnyűséges gyümölcsei szentségtelen rítusoknak és cselekedeteknek, akiket feltehetően sikerült megnyerni vagy rákényszeríteni arra, hogyha valamilyen pokolbéli ráolvasással életre hívják őket, akkor készségesen védelmére keljenek istenkáromló gazdáiknak vagy segítsenek nekik a vonakodók kihallgatásában! Willett megborzongott arra a gondolatra, hogy mit is öntögetett ő a tenyerébe, és egy pillanatig a legszívesebben fejvesztve kirohant volna az iszonyatnak ebből a barlangjából, a polcokon hallgatagon és bizonyára figyelőn sorakozó őrszemek közül. Aztán eszébe jutott a „Materia” felirat alatt a szoba másik oldalán sorakozó phaleron-korsók sokasága. Szintén sók – de ha nem az „őrök” sói, akkor kiké? Uristen! Lehetséges volna, hogy itt hevernek minden korok gondolkodó titánjainak földi maradványai, amelyeket mesteri hullarablók eloroztak biztonságosnak hitt kriptáikból, hogy őrült emberek intésére fölelevenedjenek, akik még ennél is vadabb cél érdekében kicsikarják a tudásukat, olyan cél érdekében, amely végső soron – mint ahogy szegény Charles utalt rá zaklatott levelében – „az egész civilizációt, a természet összes törvényeit, s talán az egész Naprendszer és a világegyetem sorsát” érintené? És Marinus Bicknell Willett az ujjai között szitálta a poraikat!

Ekkor a szoba távoli sarkában észrevett egy kis ajtót, és erőt véve magán odalépett, és szemügyre vette a fölötte látható durván vésett jelet. Ez csak egy szimbólum volt, de elég ahhoz, hogy megfagyjon benne a lélek; egy morbid kedvű, álmodozó barátja ugyanis lerajzolta neki egyszer, és megmagyarázta, mi mindent jelent ez a jel az álom mély szakadékában. Koth jele volt az, amit az álomlátók a félhomályban magányosan magasodó fekete torony kapuja fölött látnak meg – és Willettnek nem nagyon tetszett, amit Randolph Carter mondott neki annak hatalmáról. Egy pillanat múlva azonban megfeledkezett a jelről mert a bűzös levegőben új, maró illat ütötte meg az orrát. Inkább vegyi, mint állati eredetű szag volt ez, és egyértelműen az ajó mögül csapott ki. És kétséget kizáróan fölismerte benne ugyanazt a szagot, amely Charles Ward öltözékét átitatta, amikor az orvosok elvitték őt. Ez volt tehát az a hely, ahonnan az ifjút elragadták? Ő bölcsebb volt, mint Joseph Curwen, mert nem tanúsított ellenállást. Willett, aki merészen eltökélte magában, hogy a mélyére hatol minden csodának és lázálomnak, ami ezt az alvilági birodalmat betölti, rnegragadta a kis lámpát, és átlépte a küszöböt. Megnevezhetetlen rettenet hulláma csapott szembe vele onnan, ő azonban semmilyen akaratnak nem adta be a derekát, és semmilyen csábításnak nem engedett. Hiszen nincsen itt semmi élő, ami árthatna neki, és őt semmi sem fogja visszarettenteni, hogy áthatoljon a betegét elnyelő pokoli felhőn.

Az ajtó mögötti közepes méretű szobának egy asztalon és egy széken kívül nem volt más bútorzata, mint két, fogókkal meg kerekekkel ellátott különös szerkezet, amelyekben Willett nyomban fölismerte a középkori kínzóeszközöket. Egyik oldalon az ajtó mellett egy csomó kegyetlen korbács hevert, azok fölött néhány polcon a görög külixhez hasonló, üres talpas ólomserlegek sorakoztak. A másik oldalon állt az asztal, rajta egy erős fényű Argand-lámpa, egy jegyzetfüzet ceruzával és hanyagul, mintegy időlegesen vagy sietve odavetve, két ledugaszolt leküthosz a kinti polcokról. Willett meggyújtotta a lámpát és gondosan átvizsgálta a jegyzetfüzetet, hogy mit vethetett papírra az ifjú Ward, mielőtt félbeszakították, de semmit sem talált, kivéve Curwen cirkalmas keze írásával az alábbi összefüggéstelen töredéket, amely semmivel sem járult hozzá az egész ügy megvilágításához:

„B. nem tevé. Elszökött a falak közé, és helyet talált odalent.”

„Láttam az öreg V-t a Sabaothot mondani, és megismerém az utat.”

„Háromszor fölhívám Yog-Sothothot, és másnap megkapám.”

„F. megprób. kitörölni minden tudást, hogyan kell fölhívni odaátról.

Az Argand-lámpa egész kamrát betöltő erős fényében a doktor észrevette, hogy a szemközti fal a sarkokban álló két kínzóeszköz között tele van verve pöckökkel, amelyekről formátlan, eléggé visszataszító, sárgásfehér köpönyegek lógnak alá. Ennél azonban jóval érdekesebb volt a két szabad fal, amelynek simara vakolt kőfelülete telis-tele volt vésve titokzatos jelekkel és formulákkal. A nedves padlón is voltak vésetek, és Willett némi nehézséggel megfejtett a szoba közepén egy nagy pentagramot, amelyet a négy sarok felé félúton egy-egy méternyi átmérőjű kör övezett. Az egyik körben, egy hanyagul odavetett sárgás köpeny közelében hevert egy azok közül a külixek közül, amelyek a korbácstartó fölötti polcokon sorakoztak; a körön kívül közvetlenül pedig a másik szoba polcairól való phaleron-korsó volt látható; a címkéje a 118-as sorszámot mutatta. A dugó ki volt belőle véve, és közelebbről megvizsgálva üresnek bizonyult; a kutató azonban borzadva konstatálta, hogy a külix nem volt az. Sekély öblét penészrétegként valószínűleg a korsóból való kevés, száraz, tompán szürkés por fedte, amely csak annak köszönhette létét, hogy ebben az eldugott barlangban nem volt légmozgás; és Willett szinte hanyatt esett a fejbe vágó fölismeréstől, amikor apránként az összes részletek és előzmények egységes képpé álltak össze. A korbácsok és kínzóeszközök, a „Materia” feliratú korsóból való por vagy só, a két leküthosz a „Custodes” polcról, a köpenyek, a formulák a falon, a jegyzetfüzetbe írott bejegyzések, a levelek és a legendák utalásai meg az a sok ezernyi ellesett pillanat, kétség és föltételezés, ami Charles Ward barátait és szüleit gyötörte – mindez az iszonyat hullámaként öntötte el a doktort, amikor a tekintete rámeredt a padlón heverő talpas ólomkülixben szétkent száraz, zöldes porra.

De Willett nagy nehezen erőt vett magán, és tanulmányozni kezdte a falba vésett formulákat. A kérges szennyréteggel fedett betűk arról tanúskodtak, hogy még Joseph Curwen idejében vésték be őket, a szövegük pedig nagyjából ismerős volt azok számára, akik átrágták magukat a Curwenre vonatkozó anyagon, vagy elmélyedtek a mágia történetében. Az egyikben a doktor világosan fölismerte azt a szöveget, amelyet Mrs. Ward hallott a fiától kántálni azon az egy évvel korábbi baljós nagypénteken, és amely egy szakértő szerint nem más, mint a megszokott szférákon kívüli Htkos istenségeknek szóló rettenetes invokáció. itt nem pontosan úgy volt betűzve, ahogyan Mrs.

Ward emlékezetből papírra vetette, vagy ahogyan az a bizonyos szakértő „Eliphas Levi” tiltott könyvéből megmutatta: azonosságához azonban nem férhetett kétség, és az ilyen szavak, mint Sabaoth, Metraton, Almonsin és Zariatnatmik a rettenet hullámát zúdították a kutatóra, aki alig egy lépésre innen annyi kozmikus borzalmat tapasztalt meg.

Mindez a helyiségbe belépve a bal oldali falon volt található. A jobb oldali fal ugyancsak sűrűn tele volt írva, és ezek között Willett meglepetten ismerte föl azt a két formulát, amely oly gyakran előfordult a könyvtár újabb keletű följegyzéseiben. Nagyjából hasonlítottak azokra: fölöttük a „Sárkányfej” és a „Sárkányfarok” ősi szimbólumával, akárcsak Ward keze írásában. A helyesírása azonban sokban eltért a modern változatokétól, mintha régen Curwen másként jelölte volna az egyes hangokat, vagy a későbbi kutatás hatásosabb, javított változatát fejlesztette volna ki a kérdéses ráolvasásnak. A doktor megpróbálta összeegyeztetni a falba vésett változatot azzal, amely még most is szüntelenül ott motoszkált a fejében, de sikertelenül. Amíg az emlékezetébe rögzült szöveg: így kezdődött:

„Y’ai ng’ngah, Yog-Sothoth”, addig ez a fölirat így indult:

„Aye, cngengah, Yogge-Sothotha”, ami szerinte a második szó szótagolását is nagyban befolyásolná.

Minthogy a későbbi szöveg mélyen beégett a tudatába, nem hagyta nyugodni ez az eltérés, és azon kapta rajta magát, hogy hangosan kántálja az első formulát, hátha így sikerül összhangba hozni a hangokat a bevésett betűkkel.

Hangja furcsán és fenyegetően csengett az ősi szentségtörésnek ebben a bugyrában, hanghordozását vontatott kántálássá torzította a múlt és az ismeretlen varázsa vagy talán az aknákból feltörő egyhangú, istentelen nyüszítésnek az a pokoli lármája, amely nem emberi hideg leheletként föl-alá hullámzó ritmusban még mindig borzadállyal töltötte el a bűzön és a sötétségen keresztül.

„Y’AI ‘NG’NGAH

YOG-SOTHOTH

H’EE – LBEG

F’AI’ THRODOG

LIAAAH!

De mi volt ez a hideg fuvallat, amely mindjárt a kántálás kezdetén életre kelt? A lámpák bánatosan pislákoltak és a homály úgy megsűrűsödött, hogy a betűk a falon csaknem láthatatlanná enyésztek. Füst kerekedett, és maró bűz, amely teljesen elnyomta a távoli kutakból áradó miazmát; korábban már érzett ilyen szagot, csak most sokkal erősebb és visszataszítóbb volt annál. Hátat fordított a falfeliratnak, és a szoba bizarr tárgyai között észrevette, hogy a padlón heverő külixből, amelyet belülről az a baljós púder fedett, sűrű, zöldesfekete, meglepően bő és átlátszatlan füst emelkedik a rnagasba. Nagy Isten! a por a „Materia” polcról – mi történik vele, és mi indította el? A kántált formula – a pár első fele – Sárkányfej – emelkedő pályaív – szentséges Megváltó, csak nem...

A doktor megtántorodott, és a fejében kusza összevisszaságban száguldozott mindaz, amit Joseph Curwen és Charles Dexter Ward rémisztő esetéről látott, hallott vagy olvasott. „Bizony mondom néked, ne hívjál föl senkit, azkit nem bírsz visszaküldeni... Tartsad mindég készenlétben a visszaküldés szavait, és ha kétséged van, bizonyosodjál meg róla, kit hívtál föl... Háromszor beszéltem azzal, mi abban el volt földelve.” Irgalmas ég, miféle alak az ott, a foszladozó füst mögött?

 

5.

Marinus Bicknell Willett reménytelennek tartotta, hogy néhány együtt érző barátján kívül bárki is hitelt adna a történetének, ezért kísérletet sem tett rá, hagy legintimebb környezetén kívül elmesélje azt. Ezen a körön kívül csak egy-két ember fülébe jutott el, és ezek többsége is csak nevetett és tréfálkozott, hogy lám, a doktor fölött is eljárt az idő. Azt tanácsolták neki, hogy vegyen ki magának egy hosszabb szabadságot, és a jövőben tartózkodjék az elmezavaros esetektől. Csak Mr. Ward van meggyőződve, hogy a veterán orvos a szörnyű igazságot mondja. De hiszen ő is látta a ház pincéjében az undok aknanyílást. Vagy nem küldte őt haza Willett betegen tizenegy órakor azon a baljós reggelen? Vagy ki próbálta, ha nem ő, hasztalan hívni a doktort telefonon még azon az estén, majd a következő napon, és ment el másnap délben maga a házhoz, ahol eszméletlenül, bár sértetlenül, meg is találta barátját az egyik emeleti ágyban? Willett hortyogva kapkodta a levegőt, és csak nagy nehezen nyitotta föl a szemét, miután Mr. Ward beléerőszakolt néhány korty brandyt, amit a kocsijából hozott föl. Ekkor az összerázkódott, és hangosan felüvöltött: „Az a szakáll... azok a szemek... Úristen, ki maga? Különös dolog ilyesmit mondani egy nett, kék szemű, simára borotvált úriemberről, akit kisgyerekkora óta ismer.

A ragyogó déli napfény semmilyen változást nem árult el a házban az előző nap reggeléhez képest. Willett öltözékén sem látszott semmi rendetlenség, kivéve néhány foltot meg kopást a térdénél, és csak alig érződött belőle az a savanyú szag, amely a fiából is áradt, amikor kórházba szállították. A doktor zseblámpája eltűnt, a táskája azonban ott volt mellette, ugyanolyan üresen, mint ahogy idehozta. Mielőtt bármilyen magyarázkodásba bocsátkozott volna, Willett nagy nehezen legyűrte iszonyodását, lekóválygott a pincébe, és megpróbálkozott a kádak előtti végzetes térséggel. Ám hasztalan erőlködött. Megkereste az előző napon használatba sem vett szerszámostáskáját elővett egy vésőt, és egyenként fölfeszegette a makacs pallókat. Alattuk most is látható volt a sima beton, ajtónak vagy nyílásnak azonban többé nyomát sem látta. Ezúttal semmi sem tátongott ott, ami levehetné lábáról a zavart atyát, aki követte ide a doktort; a deszkák alatt csak a sima beton – sem undorító kút, sem a föld alatti borzalmak világa, sem titkos könyvtár, sem Curwen-féle iratok, sem bűzös és vonító, lidérces álmok, sem laboratórium és polcok és falba vésett formulák, semmi... Dr. Willett elsápadt, és megragadta a fiatalabb férfi karját.

– Tegnap, ugye – kérdezte bágyadtan –, te is láttad... és érezted a szagát?

És amikor Mr Ward, aki maga is alig állt a lábán a félelemtől és az ámulattól, elég erőt talált magában, hogy egyetértően bólintson, a doktor félig felsóhajtva, félig levegő után kapkodva rábólintott.

– Akkor most elmesélem – mondta.

Megkeresték hát odafönt a legnaposabb szobát, és az orvos elsuttogta hátborzongató meséjét az álmélkodó apának. Azon túl, hogy a külixből föltámadó zöldesfekete pára mögül előtűnt az az alak, nem volt mit mesélnie, és Willett túlságosan kinnerült volt ahhoz, hogy érdeklődjék mi is történt ővele. A két férfi zavartan csóválta a fejét csak Mr. Ward rukkolt ki egyszer suttogva a javaslattal:

– Mit gondolsz, volna értelme, ha nekiesnénk ásni?

A doktor hallgatott, mert mit is felelhetne egy emberi elme, amikor ismeretlen szférák hatalmai ilyen szemérmetlenül betolakodtak a nagy szakadék innenső oldalára? Mr. Ward azonban nem nyugodott.

– De hát hova tűnhetett? Mert hiszen ő hozott ide téged, és valamiképpen a lejáratot is eltüntette. – Willett válasza azonban most is hallgatás volt.

Ezzel azonban még nem volt vége az ügynek. Dr. Willett már távozáshoz szedelőzködött, és benyúlt a zsebkendőjéért, amikor az ujjai megakadtak a zsebében egy darab papiroson, amely korábban nem volt ott, és mellette kitapogatta azokat a gyertyákat és azt a gyufát is, amelyeket az eltűnt boltíves helyiségben markolt föl. Közönséges papírlap volt, valószínűleg abból az olcsó jegyzetfüzetből tépték ki, amelyet ott látott valahol a föld alatt a rémségeknek abban a mesebeli kamrájában; rajta az írás közönséges ceruzától származott – kétségkívül attól, amely a füzet mellett hevert. Sebtiben hajtogatták össze és a titokzatos kamra enyhe savanyú illatán kívül semmilyen túlvilági nyom vagy jel nem volt rajta. Magából a szövegből azonban csak úgy áradt a csoda, mert nem normális kornak volt a terméke, s az erőlködő laikus alig tudta kibetűzni a sötét középkornak ezeket a vonásait, jóllehet egyik-másik jelkombináció mintha isrnerős volna. Íme ez volt a rövid üzenet, amely egyszerre célt adott a megrendült kettősnek, s a két férfiú erőre kapva kisietett Ward kocsijához, és utasította a sofőrt, hogy először hajtson valamilyen csendes ebédelő helyre, onnan pedig föl a dombra a John Hay könyvtárba.

A könyvtárban nem esett nehezükre paleográfiával (régi írásmódokkal) foglalkozó jó kézikönyveket találniuk, és a két férfiú addig bújta ezeket, míg föl nem ragyogott a nagy csillár esti fénye. A végén meg is találták, amit kerestek. A betűk nem voltak valamilyen beteg fantázia szüleményei, hanem egy nagyon sötét kor megszokott írásmódja. A Kr u. nyolcadik vagy kilencedik század csúcsos szász kisbetűi voltak, és fölidézték egy durva kornak az emlékét, amikor a friss keresztény máz alatt titokban még ott mozgolódtak a régi hitek és régi rítusok, és Britannia sápadt holdja néha még különös dolgokra bámult alá Caerleon és Hexhaus római romjai között és a Hadrianus düledező falát kísérő tornyok tövében. A szavak olyasféle latinsággal voltak írva, amilyen egy barbár kor szellemiségéből kitelt: „Corwinus necandus est. Cadaver Aq(ua) forti dissolvendum, nec alig(ui)d retinendum. Tace ut potes.” Amit nagyjából így lehetne lefordítani: „Curwent meg kell ölni. A holttestet fel kell oldani aqua fortisban (savban), nehogy valami is megmaradjon. Hallgass, ahogy tudsz.”

Willett és Mr. Ward döbbenten hallgatott. Találkoztak az ismeretlennel, és íme, semmi sem mozdul bennük, hogy illőképpen válaszoljanak neki. Legalábbis Willett teljesen kimerítette azt a képességét, hogy az újabb borzalmak hatással lennének rá; és mindketten csak ültek ott némán és tanácstalanul, míg a könyvtári záróra ki nem tessékelte őket. Ezután letaglózva Ward Prospect Street-i palotájához hajtattak, ahol céltalanul végigbeszélgették az egész estét. A doktor reggel felé ott helyben lepihent. Még vasárnap délben is ott találta azoknak a detektíveknek a telefon.hívása, akiket dr. Allen fölkutatására fogadtak föl.

Mr. Ward, aki fürdőköpenyében idegesen föl-alá sétált, maga vette föl a kagylót, és amikor meghallotta, hogy az emberek csaknem elkészültek a beszámolójukkal, másnap kora reggelre odarendelte őket. Willett-tel együtt örültek, hogy az ügynek ez a része tető alá kerül, mivel bárki írta is azt a különös minuszkulum (kisbetűs) üzenetet, abban biztosak voltak, hogy az a „Corwinus”, akit meg kell semmisíteniük, nem lehet más, mint az a szakállas és szemüveges idegen. Charles is rettegett ettől az embertől, és zaklatott levelében meg is írta, hogy öljék meg és oldják föl savban. Ráadásul Allen Curwen nevére kapott leveleket az Európában élő különös varázslóktól, és minden jel szerint a régvolt halottidéző megtestesülésének tekintette magát. És most egy ismeretlen forrásból újabb üzenetet kaptak, hogy Curwent meg kell ölni és savban feloldani. A két üzenet kapcsolata túlságosan egyértelmű volt ahhoz, hogy valamilyen cselre gyanakodhatnának, no meg aztán nem éppen Allen készült a Hutchinsonnak nevezett személy tanácsára eltenni az ifjú Wardot láb alól? Ez a levél persze nem jutott el a szakállas egyén kezéhez, a szövegéből azonban azt vették ki, hogy Allen már eltervezte, hogy leszámol az ifjúval, ha az túlságosan „finnyásnak” bizonyul. Semmi kétség, hogy Allent kézre kell keríteni, és ha nem alkalmaznák is vele szemben a legdrasztikusabb eszközt, el kell őt dugni olyan helyre, ahonnan nem tud ártani Charles Wardnak.

Aznap délután az apa meg a doktor lement az öbölbe és fölkereste a kórházban az ifjú Charlest, abban a reményben, hátha sikerül belőle, mint az egyetlen elérhető forrásból kicsikarni valamilyen információt a rejtélyek rejtélyéről. Willett teketória nélkül eléje tárta mindazt, amire rájöttek, és észrevette, hogy az ifjú arca halottsápadttá vált, amikor a részletes leírás meggyőzte a fölfedezés valódiságáról. Az orvos bevetett minden drámai effektust, és leste, hogy vajon megrezzen-e Charles arca, amikor a fedett aknák és a bennük kuksoló torz hibridek ügyéhez érkezett. Ward arca azonban közömbös maradt. Willett elhallgatott, majd méltatlankodva azt kezdte ecsetelni, mennyire kínlódnak ott étlen-szomjan azok a lények. Szemére hányta a fiatalembernek, hogy hogy lehet olyan embertelen, és beleborzongott, amikor válaszul csak egy gúnyos revetést kapott. Charles ugyanis, miután többé nem ragaszkodott ahhoz a hiábavaló állításához, hogy semmiféle kripta nem létezik, most mintha afféle morbid tréfára venné a dolgot, és rekedten röhögcsélt, mint aki jól szórakozik valamin. Aztán recsegő suttogása még hátborzongatóbbá tette azt, amit megjegyzett:

– Igen, esznek a pokolfajzatok, pedig nincs is szükségük rá! Ez a pompás az egészben! Azt mondja, egy hónapig nem kaptak enni? jó uram, ön túlságosan jóhiszemű. Tudja ám, mivel jártunk túl a szegény jó öreg Whipple erényes buzgalmán? Aki a legszívesebben mindet elpusztította volna? Azzal, hogy a szerencsétlen félig süket volt a külvilág hangjaira, és semmit sem látott vagy hallott a kutakból. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy ott vannak! Azok a pokolfajzatok azóta ott üvöltöznek odalent, amióta száz és ötvenhét éveknek előtte Curwent kinyiffantották!

Ennél többet azonban nem sikerült Willettnek kiszednie az ifjúból. Elszörnyedve és akarata ellenére már-már meggyőzve folytatta elbeszélését, abban a reményben, hátha valamelyik jelenettel sikerül kizökkentenie hallgatóját tébolyult közönyéből. A doktor iszonyodva látta mennyire megváltoztatták az elmúlt hónapok az ifjú arcát. Meg kell hagyni, a fiú szörnyű veszedelmeket idézett le az egekből. A formuláknak és a zöldes pornak otthont adó edény említése először hívott élénkséget Charles arcára. Arca csúfondáros kifejezést öltött, amikor Willett elmondta, mit olvasott a jegyzetfüzetben, és jámborul megjegyezte, hogy azok a régr följegyzések nem jelentenek semmit annak, aki nincs alaposan beavatva a mágia történetébe.

– Ám ha ismerte volna az igét, és föltámasztotta volna azt, ami ott volt a serlegben, akkor most nem lehetne itt, hogy nekem számot adjon – szólalt meg Ward gúnyosan. – 118-as volt a száma, és hanyatt esett volna, ha utánanéz a szomszéd szobában lévő lajstromban. Ezt én még sohasem hívtam föl, és épp aznap akartam sort keríteni rá, amikor értem jöttek.

Ekkor Willett beszárnolt a formuláról meg a föltámadó zöldesfekete füstfelhőről, mire először látott igazi félelmet megjelenni Charles Ward arcán.

– Előjött, és ön életben maradt! – Ward huhogó hangja mintha kiszabadult volna nyűgéből, és pokolbéli mélységek öblös zengésévé süllyedt. Willett, akinek megvolt a képessege a gyors helyzetfölismerésre, úgy érezte, hogy átlát a szitán, és a válaszába beleszőtt egy intelmet az egyik levélből:

– 118-as, azt mondod? De ne felejtsd el, hogy tíz temető közül nyolcban megváltoztak a kövek. Sohasem lehetsz bizonyos, amíg meg nem kérdezed. – És ekkor minden figyelmeztetes nélkül elővette a minuszkulum üzenetet és a páciense szeme elé tartotta. Nagyobb hatást nem is remélhetett, ugyanis Charles Ward egyből elájult.

Természetesen az egész beszélgetés a legnagyobb titokban zajlott le, nehogy a kórházi elmegyógyászok azzal vádolják meg az apát meg az orvost, hogy bátorítják az őrültet a téveszméiben. Most külső segítség nélkül fölemelték az alélt ifjút, és az ágyra fektették. Félig magához térve egyre bizonyos szavakat ismételgetett, amelyeket rögvest Orne és Hutchinson tudomására kell hoznia; ezért, amikor a fiú végleg eszméletre tért, a doktor elárulta neki, hogy ezek közül a furcsa teremtmények közül az egyik esküdt ellensége neki, mivel azt tanácsolta dr. Allennek, hogy tegye el őt láb alól. Ez a kijelentés semmilyen látható hatást nem tett az ifjúra, sőt már korábban is feltűnt a látogatóknak, hogy a beteg űzött vadként viselkedik. Ettől kezdve nem volt hajlandó egy szót sem szólni, ezért Willett és az apa magára hagyta őt, még egyszer óva intve őt a szakállas Allentől, mire az csak annyit jegyzett meg, hogy az a személy nagyon jó kezekben van, és ha akarna, sem tudna ártani senkinek. Mindezt gonoszkás nevetéssel kísérte, ami szinte sértette a vendégek fülét. Attól nem kellett tartaniuk, hogy Charles esetleg üzenetet juttat el Európába ahhoz a két szörnyeteghez, mert tudták, hogy a kórház vezetése minden kifelé irányuló levelezést cenzúráz, és nem enged át semmilyen vad vagy szokatlan küldeményt.

Van azonban egy furcsa utóélete ennek az Orne– és Hutchinson-féle ügynek, ha egyáltalán ők voltak azok a száműzött varázslók. Az akkori sok szörnyűség okozta előérzettől indíttatva Willett megbízott egy nemzetközi sajtófigyelő ügynökséget, hogy gyűjtsék ki a mostanában Prágában és Kelet-Transsylvaniában történt nevezetes bűntényekről és balesetekről szóló tudósításokat; és fél év múltán az volt az érzése, hogy a kézhez kapott és lefordított sok tarka eset között két nagyon is jelentóségteljes hírre bukkant. Az egyik arról tudósított, hogy Prága legrégibb negyedében egy éjjel teljesen összeomlott egy ház, és az emberemlékezet óta ott lakó gonosz vénember, Josef Nada nyomtalanul eltűnt. A másik azt adta hírül, hogy a Rákostól keletre húzódó transsylvaniai hegyekben egy irtózatos erejű robbanás minden lakójával együtt eltörölte a föld színéről a hírhedt Ferenczy várát, akinek a parasztok és a katonák között egyaránt olyan gonosz híre volt, hogy hamarosan Bukarestbe rendelték volna kihallgatásra, ha ez a baleset nem vetett volna véget egy minden emberi emlékezetnél hosszabb életútnak. Willett azt tartja, hogy az a kéz, amely a minuszkulát írta, erősebb fegyverek forgatására is képes; és míg Curwen sorsát az ő kezére bízták, addig a levélke írója fölkutatta Orne-ot és Hutchinsont, és elbánt velük. Arra, hogy milyen sors érte őket, a doktor igyekezett nem gondolni.

 

6.

Másnap reggel dr. Willett már jókor útra kelt, hogy ott legyen Wardéknál, amikor a detektívek beállítanak. Úgy vélte, bármi áron keresztül kell vinni Allen elpusztítását vagy börtönbe zárását – avagy Curwenét, ha hinni lehet a reinkarnációs taktika hitelében –, és amíg az emberekre várakoztak, ezt a meggyőződését ki is fejtette Mr. Wardnak. Ezúttal a földszinten tartózkodtak, minthogy a ház felső emeleteit egyre inkább elkerülték az ott lebegő furcsa és megfoghatatlan utálatosság miatt, ami a régi szolgák szerint összefügg azzal az átokkal, amelyet az elenyészett Curwen-arckép hagyott maga után.

Kilenc órakor megérkezett a három detektív, és késedelem nélkül beszámoltak mindenről, amit sikerült megtudniuk. Sajnos hiába szerették volna, a kalózképű Tony Gomezt nem sikerült előkeríteniük, de nem akadtak nyomára dr. Allennek sem, viszont jókora mennyiségű helyi véleményt és tényt gyűjtöttek össze a hallgatag idegenről. Allen olyan benyomást keltett a pawtuxeti emberekben, mint aki nem egészen az, akinek beállítja ma át, és mindenki megegyezett abban, hogy az a sűrű, homokszínű szakáll vagy festett, vagy hamis – ezt a véleményt meggyőzően alátámasztja az a körülmény, hogy annak a végzetes háznak a szobájában meg is találtak egy ilyen szakállt meg egy sötét szemüveget. A hangjának – amit Mr. Ward is tanúsíthat a vele folytatott telefonbeszélgetés alapján – volt valami kongó üressége, amit nem lehet egyhamar elfelejteni; a tekintetéből pedig még a fekete szarukeretes szemüvegen keresztül is átsütött a gonoszság. Az egyik boltos a vele való tárgyalás során látta a kézírását amely szerinte nagyon különös és cirkalmas volt; a kereskedő fölismerte ezt az írást a szobájában talált megfejthetetlen ceruzajegyzetekben is.

Az előző nyári vámpírveszedelemmel kapcsolatban a többség úgy vélekedett, hogy Allen volt a vámpír és nem Ward. Kihallgatták azokat a hivatalos személyeket is, akik a kellemetlen teherautó-rablás után fölkeresték a házat. Ők kevesebb ördögit fedeztek föl dr. Allenben, viszont őt tartották a furcsa és valószerűtlen ház uralkodó figurájának. A helyiségben ahhoz túl sötét volt, hogy alaposabban szemügyre vehessék őt, de azért fölismernék, ha újra találkoznának vele. A szakállát ők is furcsának találták, és a sötét szemüveg mögé rejtett jobb szeme fölött kisebb sebhelyet véltek fölfedezni. Ami pedig Allen szobájának az átkutatását illeti, ott semmi említésre méltót nem találtak, kivéve a szakállt meg a szemüveget, valamint néhány ceruzajegyzetet, amelyekről Willett rögvest megállapította, hogy cirkalmas kézírásuk azonos a régi Curwen-kéziratokéval meg az ifjú Ward legutóbbi nagyszámú följegyzéseivel, amiket a borzalmak eltűnt katakombáiban találtak.

Dr. Willettet és Mr. Wardot valamilyen átható, megfoghatatlan és fondorlatos kozmikus rémület csapta meg ezekből a fokozatosan föltáruló adatokból, és beleremegtek, amikor végiggondolták azt a homályos, vad gyanút, amely egyszerre belehasított mindkettőjük agyába. Az álszakáll és a szemüveg, a cirkalmas Curwen-kézírás, a régi arckép azzal a kis sebhellyel – és a megváltozott ifjú a kórházban ugyanazzal a sebhellyel –, az a mély, kongó hang a telefonban – pontosan az, ami Mr. Wardnak eszébe jutott, amikor a fia szájából meghallotta azt a szánalmas rikácsolást, amellyé állítólag most a hangja elsatnyult. Van, aki Charlest és Allent együtt látta? Igen, egyszer a hivatalos személyek látták, de később? Vagy nem Allen távozása után szűnt meg hirtelen Charles növekvő félelme, és nem akkor költözött át végleg a rettenetes házba? Curwen – Allen – Ward – miféle ördögi és gyalázatos egyesülése ez két kornak és két személynek? A képnek az a hátborzongató hasonlatossága Charlesszal – és nem figyelte az a kép folyton-folyvást, és nem követte szüntelenül a tekintetével a fiút? Aztán miért utánozta Allen is meg Charles is Joseph Curwen kézírását, még akkor is, ha senki sem látta őket? No meg ezeknek az embereknek az iszonyú ténykedése, a borzalmak eltűnt kriptája, amely egyetlen éjszaka aggastyánt faragott a doktorból; az éhező szörnyetegek a borzalmak kútjában, a rettentő formula, amely oly iszonytató gyümölcsöt termett; a Willett zsebében talált minuszkulumüzenet; az iratok meg a levelek, meg mindaz a sírokról és „sókról” és fölfedezésekről való beszéd – hová vezetett mindez? Végül Mr. Ward tette a legértelmesebb dolgot. Minden esetleges kétséggel szemben megacélozva magát odaadott valamit a detektíveknek, hogy mutassák meg azoknak a boltosoknak, akik látták a baljóslatú dr. Allent. Ez a valami szerencsétlen fiának egy fényképe volt, amelyre tintával gondosan rápingálta a vastag szemüveget meg a fekete kecskeszakállt, amelyet az emberek Allen szobájában találtak.

Két órán át várakoztak a doktorral együtt a nyomasztó házban, ahol egyre sűrűsödött körülöttük a félelem kigőzölgése, míg a fenti könyvtárszobában a kép üres helye egyre csak bámult, csak bámult, csak bámult le rájuk. Aztán visszatértek az emberek. Igen, az elváltoztatott fénykép nagyon hasonlított dr Allenre. Mr. Ward elsápadt, Willett pedig zsebkendőjével leitatta a homlokát hirtelen kiverő verítéket. Allen – Ward – Curwen – túlságosan is iszonyatos, hogysem végig mernék gondolni. Mit idézett föl a fiú a szférákon túlról, és mit csinált az őbelőle? Mi az, ami itt kezdettől végig lezajlott? Kicsoda ez az Allen, aki meg akarta ölni a túlzottan „finnyás” Charlest, és miért írta az ő kiszemelt áldozata a zaklatott levél utóiratában, hogy nyomtalanul föl kell őt oldani savban? És miért követelte az a minuszkulumüzenet is, amelynek az eredetére senki sem mert gondolni, hogy „Curwent” hasonlóképpen meg kell semmisíteni? Mi volt az a változás, és mikor következett be a végső stádium? Azon a napon, amikor azt a zaklatott levelét megírta, egész délelőtt ideges volt, aztán egyszerre csak megváltozott. Észrevétlenül kiosont a házból, és merészen elsurrant az őrizetére fölfogadott emberek mellett. Ez volt az az idő, amikor kívül volt a házon.

De várjunk csak: nem kiáltott föl rémülten, amikor a dolgozószobájába – ebbe a szobába – belépett? Mit talált ott? Vagy inkább – mi találta ott őt? Az a képmás, aki merészen, anélkül hogy bárki is észrevette volna, beosont oda – vajon nem egy idegen szörny árnya volt az, aki rávetette magát egy reszkető alakra, aki egyáltalán ki sem mozdult onnan? Vagy nem hallott az inas furcsa hangokat?

Willett becsöngette ezt az embert, és halkan néhány kérdést tett föl neki. Hát bizony, ronda egy ügy volt az, mondta az inas. Zajokat hallott, kiáltást, levegő után kapkodást, fuldoklást és valamilyen zörgést, nyikorgást vagy dübörgést – illetve mindezt együtt. És Mr. Charles nem ugyanaz az ember volt, amikor egy szó nélkül elhagyta a szobát. Az inas mindezt reszketve mondta el, és bele-beleszagolt az egyik fenti nyitott ablakon beszűrődő nehéz levegőbe. A házra határozottan ráült a rettenet, és csupán a gyakorlatias detektívek őrizték meg a józanságukat. De még őrajtuk is erőt vett a nyugtalanság, minthogy volt valami homályosság ennek az ügynek a hátterében, ami egyáltalán nem tetszett nekik. Dr. Willett fejében egymást kergették a gondolatok, egyik iszonyúbb, mint a másik. Időnként szinte motyogásba tört ki, amikor egyre újabb, megdöbbentőbb, és meggyőzőbb láncolatba hordta össze a lidérces történéseket.

Ekkor Mr. Ward egy kézmozdulattal véget vetett a tanácskozásnak, és rajta meg a doktoron kívül mindenki elhagyta a szobát. Dél volt, ám mintha este volna, lopakodó árnyak töltötték be a rémek lakta házat. Willett halálos komolyan arról igyekezett meggyőzni a házigazdát, hogy ettől kezdve bízza őrá az érdemi vizsgálódást. Előreláthatóan lesznek ugyanis olyan kellemetlen elemek, amelyeket egy barát könnyebben el tud viselni, mint egy hozzátartozó. Mint a család orvosának, szabad kezet kell kapnia, és mindenekelőtt azt kéri, hogy egy időre hagyják magára odafönt az elhagyott könyvtárban, ahol a régi kandalló-párkány most sűrűbb borzadályt árasztott magából, mint arnikor még Joseph Curwen arcképe nyájasan alátekintett a festnnényről.

Mr. Ward, akit elkábított a mrndenfelől reá özönlő groteszk morbiditás és az elviselhetetlenül észbontó föltételezések áradata, készségesen beleegyezését adta; és fél óra múlva a doktor ott találta magát bezárva a mindenki által messze elkerült szobában az Olney Courtról származó falburkolat társaságában, egyedül. A kívülről hallgatózó atya később csak motozás, tologatás és keresgélés hangját hallotta odabentről, majd végül recsegést és nyikorgást, mintha egy szorosan záródó szekrény ajtaját feszítenék ki. Ezt követte egy fojtott felkiáltás és elcsukló szipogás, majd a kifeszített ajtó riadt becsapása. Szinte ugyanabban a pillanatban megzörrent a kulcs a zárban, és elgyötört kísértetként kitámolygott az ajtón Willett, és tűzifát kért a déli falban lévő valódi kandallóba. Mert a kályha nem elég, mondta, és az elektromos farakásnak nincs sok gyakorlati haszna. Mr. Ward, aki égett a kíváncsiságtól, de nem mert kérdezősködni, kiadta a parancsot, mire egy ember fenyőfahasábokkal megrakodva, reszketve belépett az áporodott levegőjű könyvtárba, és megrakta a kandallót. Ezenközben Willett fölkapaszkodott a leszerelt laboratóriumba, és lecipelt onnan néhány holmit, ami az előző évi júliusi költözködés után még ott maradt. Mindez egy fedett kosárban rejtőzött, és Mr. Ward sohasem tudta meg, mi volt az.

Ekkor a doktor újból bezárkózott, és a kéményből az ablak előtt lecsapódó füst elárulta, hogy meggyújtotta a tüzet. Később hosszas papírzörgés után ismét fölhangzott az a fura recsegés és nyikorgás, majd puffanások következtek, amelyektól végigfutott a hideg a hallgatóság hátán. Utána Willett két fojtott felkiáltása szűrődött ki, és nyomban ezután leírhatatlanul förtelmes sercegés. A füst ekkor, amelyet le-lecsapott a szél a kéményből, koromfeketére és orrfacsaróan bűzösre váltott, és mindenki azt kívánta, hogy bárcsak az időjárás megkímélné őket ettől a fojtogató és mérges füstözöntől. Mr. Ward feje kóválygott és a szolgák egy kupacba gyülekezve figyelték a förtelmes fekete füst kavargását. Végtelennek tűnő várakozás után a füst ritkulni kezdett, és a zárt ajtó mögül valamilyen kaparás, söprés és egyéb tevés-vevés hangja szűrődött ki. Végre szekrényajtó csapódott odabent, és szomorúan, sápadtan és leverten megjelent Willett, kezében a vászonnal bélelt kosárral, amelyet a fönti laboratóriumból hozott le. Kitárta az ablakot, és abba az egykor elátkozott szobába beözönlött a tiszta, egészséges levegő, és elkeveredett a fertőtlenítőszerek furcsa új illatával. A régi kandallópárkány még mindig a helyén volt; ezúttal azonban megfosztva a gonoszságtól, és fehér burkolatával olyan nyugodtan és méltóságteljesen virított ott, mintha sohasem hordozta volna Joseph Curwen arcmását. Leszállt az est, de most az árnyékokban nem bujkált rejtett fenyegetés, csupán szelíd melankólia. A doktor sohasem árulta el, mit csinált odabent. Mr. Wardnak csak ennyit mondott:

– Ne is kérdezz semmit, csak annyit mondhatok, hogy többféle mágia létezik. És nagy tisztogatást hajtottam végre. E ház lakói mától kezdve nyugodtan hajthatják álomra a fejüket.

 

7.

Dr. Willett „tisztogatása” legalább olyan idegtépő lehetett a maga módján, akár az eltűnt kriptában átélt nyomasztó kalandja, mert az idős orvos alighogy hazaért azon az estén, teljesen leesett a lábáról. Három napig ki sem mozdult a szobájából, bár a szolgák suttogtak valami olyasmit, mintha szerdán éjfél után hallották volna, hogy a külső ajtó halkan föltárul, és tüneményes nesztelenséggel becsukódik. Szerencsére a szolgák képzelete korlátozott, különben megjegyzésekre buzdíthatta volna őket a csütörtöki Evening Bulletinben megjelent egyik tudósítás, amely így hangzott:

ÚJABB SÍRRABLÓK AZ ÉSZAKI TEMETŐBEN

Alig telt el tíz hónap azóta, hogy az Északi temetőben gyalázatosan kifosztották a Weeden-sírhelyet, amikor Robert Hart éjjeliőrnek ismét feltűnt, hogy valaki ugyanabban a parcellában ólálkodik. Amikor hajnali két óra körül kinézett a hajlékából, Hart nem messze, északi irányban petróleum– vagy zseblámpa fényét vette észre, és amikor kinyitotta az ajtót, a közeli utcai lámpa világosságában határozottan kirajzolódott egy lapátos ember alakja. Az őr habozás nélkül a férfi nyomába eredt, az azonban eliramodott a főbejárat felé, és eltűnt az utca homályában.

Akárcsak a múlt évi sírgyalázók közül az első, ez a betolakodó sem tett kárt, mielőtt rajtakapták. Csak a Ward-parcella üres területén látszott, hogy megbolygatták a talaj felszínét, ám ez a bolygatás meg sem közelítette egy sírhely méreteit, a régebbi sírokat viszont nem háborgatták.

Hart, aki nem tudott részletes leírást adni a sírgyalázóról azonkívül, hogy az illető egy alacsony, szakállas férfi lehetett, amellett kardoskodik, hogy mindhárom sírháborgatás egy kéz munkája; a kettes számú őrszoba rendőreinek azonban más a véleményük, mondván, hogy a második esetben vandál módon eltávolítottak egy régi koporsót, és összetörték a sírkövet is.

Az első incidens egy évvel ezelőtt, a múlt év áprilisában történt; akkor sikerült megakadályozni, hogy elássanak valamit; föltehetóleg szeszcsempészek kerestek maguknak rejtekhelyet. Riley őrmester szerint ez a harmadik eset is hasonlít az elsőhöz. A kettes őrszoba mindent megtesz, hogy elfogja ezeknek a sírgyalázásoknak az elkövetőit.

Dr. Willett az egész csütörtöki napot végigaludta, mint aki ki akar valamit pihenni, vagy erőt akar gyűjteni valamire. Este levelet írt Mr. Wardnak, amelyet a címzett másnap reggel kapott kézhez, és amely alaposan elgondolkoztatta a kábult szülőt. Mr. Ward azóta, hogy hétfőn fejbe kólintották azok a beszámolók és az a baljós „tisztogatás”, képtelen volt az üzleti ügyeivel foglalkozni, ám a doktor levele valahogy nyugalmat öntött belé, annak ellenére, hogy áradt belőle a kétségbeesés és az újabb titkok ígérete.

10 Barnes St.

Providence, R. I.

1928. április 12.

Kedves Theodore!

Úgy érzem, egyet-mást el kell mondanom Neked, mielőtt rászánnám magam arra, amit holnap okvetlenül meg kell tennem. Pontot fogok tenni arra a szörnyű ügyre, amelybe belekeveredtünk (mert szerintem nincs az az ásó, amely valaha is napvilágra hozhatná azt a förtelmes helyet, amelyről csak mi tudunk), ám attól tartok, hogy addig nem lesz nyugalmad, amíg meg nem győzlek arról, hogy többé nincs mitől tartanod.

Te kisgyermekkorod óta jól ismersz engem, ezért el fogod hinni nekem, hogy vannak dolgok, amik jobb, ha homályban maradnak. jobban teszed, ha többé nem foglalkozol Charles ügyével, és parancsolóan szükséges, hogy az anyjának semmit se árulj el azon túl, amit már amúgy is gyanít. Amikor holnap meglátogatlak, Charles akkorra már megszökött. Fontos, hogy mindenki ezt higgye. Hogy őrült volt, és megszökött. Az anyját fokozatosan és gyengéden beavathatod az őrület részleteibe, miután már nem fogod küldeni neki a fiú nevében a gépelt leveleket. Azt tanácsolom, hogy te is utazz el hozzá Atlantic Citybe, és vegyél ki magadnak is szabadságot. Isten a megmondhatója, hogy neked is, akárcsak nekem, szükseged van rá ez után a megrázkódtatás után. Én magam is lemegyek egy időre Délre, hogy összeszedjem magam.

Így hát ne kérdezz tőlem semmit, amikor nálad leszek. Előadódhat, hogy valami galiba közbejön, ha így lesz, akkor ezt megmondom neked. De nem hinném. Többé nem lesz ok aggodalomra, mert Charles nagy-nagy biztonságban lesz. Már most is nagyobb biztonságban van, mint gondolnád. Ne aggódj Allen miatt, hogy kicsoda vagy micsoda is ő. Ugyanúgy a múlthoz tartozik, akárcsak Joseph Curwen arcképe, és mire becsöngetek hozzád, biztos lehetsz benne, hogy ilyen személy nem létezik többé. És az ami azt a minuszkulumlevélkét írta, sem fog soha többé zavarni téged vagy a tiéidet.

De vértezd fel magad a bánat ellen, és készítsd fel erre a feleségedet is. Őszintén meg kell mondanom, hogy Charles menekülése nem fogja azt jelenteni, hogy visszatér hozzád. Sajátságos kór áldozata ő, amit te is láthattál a testi és lelki állapotában bekövetkezett különös elváltozásból, és ne reménykedj abban sem, hogy valaha is megláthatod őt. Csak az vigasztaljon, hogy ő sohasem volt fenevad vagy igazán őrült, csupán egy lelkes, szorgos és kíváncsi fiú, akinek a titokzatos dolgok és a múlt iránti vonzódása okozta a vesztét. Olyan dolgokba gabalyodott, amiket egyetlen halandónak sem volna szabad megtennie; és ebből a múltból föltámadt valami, ami hatalmat vett őrajta.

És most jön az a dolog, amiben a legnagyobb bizalmadat kérem. Charles sorsát illetően ugyanis valójában nem lesz semmi kétség. Körülbelül egy év elteltével, ha te is így akarod, kitalálhatsz valamilyen hihető történetet arról, hogyan végezte a fiú, aki akkor már nem lesz a világon. Fölállíthatsz egy síremléket is az Északi temetőben lévő parcelládban, az apád sírjától pontosan tíz lábra nyugatra, mert ott lesz a fiad igazi nyughelye. Amiatt sem kell aggódnod, hogy ott valamilyen torzszülött vagy elcserélt gyermek fogja elfoglalni a helyet. A sírban a te húsodból és véredből való igazi fiú hamvai lesznek, az igazi Charles Dexter Wardé, akinek a bölcsőjétől kezdve nyomon követted a szellemi fejlődését, az igazi Charlesé az anyajeggyel a csípőjén, és a fekete boszorkánybélyeg nélkül a mellén, és a sebhely nélkül a homlokán. Azé a Charlesé, aki sohasem tett semmi rosszat, mégis az életével fizetett „finynyásságáért”.

Ez minden. Charles meg fog szökni, és egy év múlva fölállíthatod a síremlékét. Holnap ne kérdezz tőlem semmit. És hidd el, hogy ősi családod becsülete makulátlan marad, amilyen mindig is volt a múltban.

Fogadd legmélyebb együttérzésemet, és nyomatékosan kérlek, hogy tanúsíts szilárdságot, higgadtságot és belenyugvást.

Örökké a barátod:

Marinus B. Willett

Így hát 1928. április 13-án, pénteken reggel Marinus Bicknell Willett fölkereste Charles Dexter Ward szobáját dr. Waite Conanicut-szigeti magánkórházában. Az ifjú, bár nem utasította el látogatóját, komor hangulatban fogadta őt, és nem mutatott hajlandóságot, hogy megnyissa a Willett által láthatóan olyannyira óhajtott társalgást. Természetesen a kripta fölfedezése és a doktor ottani ijesztő kalandjai a gátlas újabb falát emelték közéjük, ezért mindkettőjükön erőt vett a tartózkodás, miután kicseréltek néhány feszes udvariassági frázist. Ez a gát csak vastagodott, amikor Ward a doktor lárvaszerű ábrázatából olyan rettentő szándékot vélt kiolvasni, ami azelőtt hiányzott belőle. A beteg összegörnyedt, mint aki tudatára ébredt annak, hogy az aggályoskodó családi orvos helyét elfoglalta a kegyetlen és kérlelhetetlen bosszúálló.

Ward elsápadt, és végül is a doktor tette le a garast.

– Minden kiderült – mondta –, és figyelmeztetlek, hogy ütött a leszámolás órája.

– Megint turkált, mi, és újabb árva, éhes kutyusokra talált? – hangzott a nyegle válasz. Látszott, hogy az ifjú a végsőkig meg akarja őrizni magabiztosságát.

– Nem – felelte Willett higgadtan –, ezúttal nem kellett áskálnom. Megbíztunk valakiket, hogy kutassák föl dr. Allent, és a házban megtalálták az álszakállt meg a szemüveget.

– Nagyszerű! – fakadt ki a nyugalmát vesztett vendéglátó, szellemesnek szánt sértő éllel a hangjában. – És remélem, jobban illenek magának, mint az a szakáll meg szemüveg, amit most visel.

– Neked is nagyon jól illenének – hangzott a nyugodt és kiszámított válasz –, mint ahogy a jelek szerint illettek is.

Alig mondta ki Willett ezeket a szavakat, mintha felhő takarta volna el a napot, jóllehet a padlón semmit sem változtak az árnyékok. Aztán Ward kifakadt:

– És ez volna az, ami olyan buzgó leszámolást követel? Mi van, ha valakí úgy látja hasznosnak, hogy időnként két arcot viseljen?

– Ugyan – intette le Willett ünnepélyesen –, megint nincs igazad. Engem az nem érdekel, ha valaki kettős szerepre vágyik, föltéve, ha egyáltalán joga van a létezésre, és föltéve, ha nem pusztítja el azt, aki előhívta őt a semmiből.

Ward ádázul rámeredt.

– Mond a uram, mit talált, és mit akar tőlem?

A doktor nem válaszolt azonnal, mintha keresné a hatásos szavakat.

– Találtam valamit – szólalt meg végül – egy régi kandallópárkány mögötti szekrényben, ahol egykor egy kép lógott, és én elégettem azt a valamit, a hamvait pedig elástam ott, ahol Charles Dexter Ward sírjának lennie kell.

Az őrült a torkához kapott, és fölpattant a székről. – Ördög és pokol, ki tud még erről?! És ki hiszi el azt, két teljes hónap múltán, amióta eleven vagyok, hogy ő volt az? És mit akar tenni?

Willett, apró termete ellenére bírói fensőbbség pózát öltve magára, egyetlen kézmozdulattal lehűtötte páciensét.

– Senkinek sem szóltam róla. Ez nem közönséges ügy hanem az idő méhéből kibuggyant téboly és a szférák mögül elővicsorgó borzalom, amit sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a bíróság, de még az elmegyógyászok sem fognak soha felfogni és megemészteni. Hál’ Istennek véletlenül még megmaradt bennem a képzelet szikrája, és rátaláltam ebben az ügyben a helyes útra. Nem tudsz félrevezetni engem, Joseph Curwen, mivel tudom, hogy igaz a pokolbéli mágiád!

Tudom, hogy szőtted a varázslatodat, és hogyan hálóztad be véle az éveken átnyúlva a hasonmásodat és leszármazottadat; tudom, hogyan rántottad le ót a múltba és bírtad rá, hogy fölemeljen téged gyalázatos sírodból tudom, hogyan rejtegetett téged a laboratóriumában, amíg ki nem ismerted magad a modern dolgokban, miközben éjszakánként vámpírként garázdálkodtál a környéken, és később szakáll és szemüveg mögé rejtetted ördögi hasonmásodat; tudom, mire szántad el ma ad, amikor ő visszahőkölt a világ sírjainak förtelmes fosztogatásától, és attól, amit kiterveltél, és azt is tudom, hogyan hajtottad végre az elhatározásodat.

Hátrahagytad a szakálladat meg a szemüvegedet, és túljártál a ház őrzőinek eszén. Ők azt hitték, hogy ő volt az, aki lement, és ők azt hitték, hogy ő volt az, aki kiment onnan, miután te megfojtottad és elrejtetted őt. Ám nem számoltál a két szellem eltérő működésével. Ostoba voltál, Curwen, amikor azt hitted, hogy a vizuális hasonlóság elég lesz. Miért nem gondoltál a beszédre, a hangra meg a kézírásra? Mert látod, végül is kudarcot vallottál. Te jobban tudod nálamnál, ki vagy mi írta azt a minuszkulumlevelet, de figyelmeztetlek, hogy nem írta meg hiába. Vannak szörnyűségek és istenkáromlások, amiket gyökerestül ki kell tépni, és meg vagyok róla győződve, hogy az, aki azokat a szavakat leírta, el fogja látni Orne és Hutchinson baját. Ezek közül az egyik valaha azt írta neked, hogy „ne hívjál föl senkit, azkit nem bírsz visszaküldeni”. Egyszer már leszámoltak veled, talán ugyanolyan módon, és meglehet, hogy a te saját gonosz mágiád lesz megint a veszted. Curwen, az ember bizonyos határokon túl nem avatkozhat be a természetbe, és mindaz a szörnyűség, amit életre hívtál, fölkél ellened, és el fog pusztítani téged.

A doktort ekkor a lény görcsös kiáltása szakította félbe. Joseph Curwen, reménytelenül sarokba szorítva, fegyvertelenül, és érezve, hogy ha erőszakkal próbálkozna, tucatnyi ápoló sietne a doktor segítségére, ősi szövetségeséhez menekült, mutatóujjával kabalisztikus jeleket írt le, és a rekedtség álcáját levetve mély, kongó hangján kántálni kezdte egy iszonyú formula kezdőszavait:

„PER ADONAI ELOIM, ADONAI JEHOVA, ADONAI

SABAOTH, METRATON”

Willett azonban résen volt. Alighogy az udvaron el kezdtek vonítani a kutyák, és hirtelen hideg fuvallat szökkent föl az öböl felől, a doktor ünnepélyes és kimért hangon belekezdett abba a szövegbe, amelyet kezdettől fogva – szemet szemért, mágiát mágia ellen – be akart vetni, hadd lássa, mennyire sikerült elsajátítania a mélysége leckéjét. Ezért Marinus Bicknell Willett csengő hangon szavalni kezdte a második felét annak a formulának amelynek az első fele életre hívta annak a minuszkulumnak az íróját – a titkos ráolvasást, amely fölött ott díszelgett a Sárkányfarok, a leszálló pályaív.

OL THROD AI’F

GEB’L – EE’H

YOG – SOTHOTH’

‘NGAH’NG AI’Y

ZHRO!

Már Willett legelső szava beléfojtotta a betegbe az elkezdett mondókát. Képtelen volt kimondani egyetlen szót is, és a rémalak vadul hadonászni kezdett a karjával, ám hamarosan bénaság kötötte gúzsba. YOG-SOTHOTH szörnyűséges nevére kezdetét vette az iszonyú változás. Nem egyszerű feloldódás volt az, hanem inkább átalakulás vagy visszaalakulás, és Willett behunyta a szemét, nehogy elhagyja az eszmélete, mielőtt végigmondaná a ráolvasást.

De nem ájult el, és az istentelen századok tiltott titkainak ez a tudója nem háborgathatja többé a világot. Az idő méhéből kibuggyant téboly elenyészett, és ezzel Charles Dexter Ward esete lezárult. Dr. Willett, mielőtt kitámolygott a szörnyűségeknek ebből a szobájából, kinyitotta a szemét, és megbizonyosodott róla, hogy amit az emlékezetében megőrzött, nem őrizte hiába. Mint ahogy előre látta, nem volt savra szükség. Akárcsak elátkozott képmása egy évvel korábban, most maga Joseph Curwen is ott hevert a padlón finom, vékony, kékesszürke porréteg alakjában.

Baranyi Gyula fordítása

Legújabbak

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Frank Belknap Long:
Horror from the Hills, The

Olvasás

Frank Belknap Long:
Space-Eaters, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Suttogás a sötétben

A vermonti hegyekben állítólag különös, nem a Földről származó lények élnek, és az 1927-es áradások során számos idegen testet is magával sodort a víz. Albert Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára különös levelet kap az Ördöghegy közelében élő magányos embertől, Henry Wentworth Akeleytől, aki a szkeptikus tanárnak azt bizonygatja, hogy a mendemondák igazak, sőt, földönkívüli szörnyek titkos szervezetéről rántja le a leplet a fiatal tudós előtt. Amikor Wilmarth megérkezik Akeleyhez, a férfit leromlott állapotban találja, és hátborzongató események veszik kezdetüket. A bujkáló, félelmetes humanoidok ötlete egyértelműen Arthur Machen hatása, akinek A fekete pecsét története című írása is ember előtti, rejtőzködő életmódot folytató lények létezését sugallja az elhagyatott, vadregényes dombokon. Lovecraft a Weird Talestől 350 dollárt kapott érte, amely rekordfizetésnek bizonyult, hiszen semelyik más írásáért nem kapott ennyit.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre