I.

Hampdentől délkeletre, a kanyargó Lazac-folyó torkolatánál, meredek, sziklás dombok sora húzódik, melyek megmászása nagy kihívás az összes környékbeli telepes számára. A szurdok túl mély és a lejtő túl hirtelen esésű, teljesen alkalmatlan bármilyen állatállomány legeltetésére. Nemrégen Hampden azon vidékére látogattam el – melyet Pokolföld néven ismernek –,s amely a Blue Mountain Forest Rezervátum része volt. Nincsenek errefelé összekötő utak, hozzáférhetetlen a vidék a külső világ lakói számára, és a hegyi népek azt mondogatják, hogy valóban észre lehet rajta venni, hogy ez már a Sátáni Felség birtokával határos. Van egy helyi babona, ami miatt a terület elhagyatott, de a részleteire már senki sem tud vagy akar emlékezni. Bennszülöttek sem kockáztatják a rejtélyes mélységbe való leereszkedést, leginkább ők hisznek ezekben a történetekben, melyet manapság már csak azoktól a Nez Perce indiánoktól ismerhetünk meg, akik a vidéket nagy ívben kerülik nemzedékek óta, mert szerintük ez a táj bizonyos, Külső terekből származó óriás ördögök játszótere. Ezeknek a szuggesztív meséknek az eredetére voltam én igazán kíváncsi.

Első kirándulásom – és egyben az utolsó is, köszönöm, Istenem! – azokon a dombokon abban a rövid időszakban történt, amikor Constantine Theunis és én 1938. nyarán Hampdenben éltünk. Ekkor írt éppen egy terjedelmes tanulmányt az egyiptomi mitológiáról, és én gyakran maradtam egyedül, annak ellenére, hogy egy szerény faházon osztozkodtunk a Beacon Streeten, ahol az egyetlen látnivaló az a rosszhírű Kalóz Ház, melyet Exer Jones épített több mint hatvan évvel ezelőtt.

Június 23. reggele már azokon különös alakú dombokon talált, melyeken hét óra óta gyalogoltam, s semmi különöset nem tapasztaltam. Körülbelül hét mérföldet tettem Hampden-től délre, amikor valami szokatlanra lettem figyelmes. Egy füves hegygerincre másztam fel, amikor egy különösen mély szurdokra visszanézve, feltűnt egy furcsa terület, mely teljesen mentes volt a szokásos fűcsomóktól és egyéb gizgaztól. Ez dél felé több dombtetőn és völgyben is folytatódott. Először azt gondoltam, hogy egy korábbi kisebb tűz nyomait látom, ám a gyepet közelebbről megvizsgálva, lángnak semmi nyomát nem észleltem. A közeli lejtők és vízmosások szörnyen hegesnek és kiégetettnek tűntek, mintha valami hatalmas lámpa égetett volna el minden növényzetet. De ez még nem volt elegendő bizonyíték a tűzre...

A felső gazdag, fekete termőföld-rétegen, ahol jártam, a szél nem talált fűcsomókat. Ahogy ennek a magányos területnek a közepe tájára értem, valamiféle furcsa csend vett körül. Nem voltak pacsirták, nyulak sem, és úgy tűnt, mintha még a bogarak is elhagyták volna ezt a helyet. Egy magas domb tetejére értem, és megpróbáltam felmérni e sivár vidék pontos méreteit. Ekkor pillantottam meg a magányos fát.

Ez a domb talán valamivel magasabban állt, mint a környező lankák, és talán teljesen váratlan volta miatt vonzotta úgy a szemet. Mérföldnyi távolságban nem láttam fákat: tövis– és vadmálna-bokrok csoportosultak a sekély vízmosásokban, de kifejlett fákkal nem találkoztam. Mint valami furcsa címer, úgy állt a fa a dombtetőn.

Két kanyonon vágtam keresztül, mielőtt megérkeztem, s egy újabb meglepetés várt rám. Nem vörösfenyő volt, sem erdei fenyő, sem más ismert fafaja. Soha, egész életemben láttam ehhez hasonlót eddig a napig, s ettől a naptól kezdve sem, amelyért pedig örökké hálás lehetek.

Leginkább tölgyhöz volt hasonlítható. Hatalmas, sodrott törzse, legalább egy yard átmérőjű, és a nagy, lábnyi átmérőjű ágak a talajtól már alig hétlábnyira kezdődtek. Kerek levelei voltak, és talányos módon valamennyi hasonló méretű és formájú. Olyan volt ez az egész, mint valami festett olajkép részlete, valóságos volta miatt szitkozódni kezdtem. Mindig tudni fogom, hogy amit itt láttam az valóságos volt, mindazok ellenére, amit Theunis mondott később.

Emlékszem, feltekintettem a napkorongra és úgy ítéltem meg, az idő tíz óra körül lehet, ámbár az órámon nem ellenőriztem le. A nap elég melegen sütött, és jólesett leülni egy kicsit a hatalmas fa árnyékába. Ekkor azokra a fűcsomókra figyeltem fel, amelyekbe a fa alatt kapott bele a szél – egy másik közönséges jelenség, s ekkor jutott eszembe az a sivár terep, amelyen keresztüljöttem. Dombok, vízmosások vad útvesztője, teljesen megzavartak engem, habár magasabbról tekinthettem körbe, mint mérföldnyi távolságra körbe bárhonnan. Távolra, kelet felé tekintve – felugrottam, megijedtem és meghökkentem. Furcsa kék köd pislákolt a messzeségen keresztül, a Bitterroot Hegyek irányából! Egyáltalán nincs más hófödte csúcs Hampdentől háromszáz mérföldes körzetben; tudtam, hogy ebben a magasságban mit kellett volna látnom. Percekig bámultam a csodát; s hirtelen elálmosodtam. Lefeküdtem a lágy fűbe, a fa alá. Lecsatoltam a fényképezőgépem, levettem a kalapom, és pihentem, felpillantottam az égboltra a zöld leveleken keresztül. Becsuktam a szemeimet.

Egy különös jelenség kerített hatalmába – egy homályos, felhős látomássorozat – látszólag semmi ismert dologhoz nem hasonlítható álmok vagy pillanatok. Valami hatalmas templom körvonalait véltem felfedezni egy tengerből felszálló fakó párán keresztül, ahol három nap csillogott valami sápadt, vöröslő égbolton. A hatalmas sírkövet, vagy templomot – felismerhetetlen, ibolyakék árnyék festette meg. Hatalmas szörnyetegek repültek a felhős égbolton, s pikkelyes szárnyaik csapkodását is hallani véltem. Közelebb érve a kőtemplomhoz hatalmas kapubejárat tárult fel előttem. A portál mögötti örvénylő árnyakból éhes tekintetek tűntek fel és lendültek a kapu irányába, s e borzasztó sötétségből nyúltak utánam. Azt hiszem, három lángoló szemet is láttam mozogni egy üres kapualjban, s páni félelemmel ordítottam. Abban az undorító mélységben, tudom, a teljes megsemmisülés leselkedett rám – egy élő pokol, mely szörnyűbb, mint a legkegyetlenebb halál. Újra csak üvöltöttem. A látomás elhalványult.

Láttam a élénk, kerek leveleket és a józan földi égboltot. Az ébredéssel küzdöttem. Reszkettem; hideg izzadtság gyöngyözött a szemöldökömön. Egy őrült gondolat menekülésre késztetett; esztelen futásra a baljóslatú fától, keresztül a dombtetőn, de ezt az abszurd késztetést végiggondolva, leültem, és megpróbáltam összegezni érzéseimet. Soha nem álmodtam korábban ennyire valószerűen, ennyire rémületesen. Mi okozhatta a látomásokat? Korábban már Theunis több kötetét is olvastam a régi Egyiptomról. Összeráncoltam homlokom, és úgy döntöttem, hogy itt az ebéd ideje. De nem volt étvágyam.

Akkor jó ötletem támadt. Néhány felvételt kellene készítenem a fáról Theunis részére. Ez segíthetne nekem – szokásos közönyét legyőzve – felkelteni benne a kutató kíváncsiságot... Talán el kellene mesélnem neki álmaimat... Felállítottam a fényképezőgépet, és mintegy féltucat felvételt készítettem a fáról úgy, hogy a háttérben a környező táj minden részlete meg legyen örökítve. Az egyik még a hófödte, csillogó csúcsokat is tartalmazta. Mindenféleképp vissza szeretnék ide térni, és ezek a fényképek segíthetnek...

Összecsukva a fényképezőgépet, fejem visszahelyeztem lágy fűpárnámra. Talán ez a hely a fa alatt valamiféle idegen bűvölet hatása alatt áll? Tudom, hogy nagyon kellemetlen tudomásul venni ezt a tényt...

Felnéztem a különös, kerek levelekre. Lehunytam szemeimet. Szellő rázta a furcsán tekergő ágakat, suttogó zenéjük nyugodt feledésbe ringatott. Hirtelen újra a sápadtan vöröslő égre és a három napra pillantottam. A három árnyék földje! Újra a ciklopi templomot pillantottam meg. Úgy tűnt, mintha testemtől elválasztva, a légben szellemként úszva kutatnám egy őrült, multidimenzionális világ csodáit! A templom különösképp szögletes párkányzatai megijesztettek, és tudtam, hogy olyan helyen járok, melyet élő ember még legvadabb álmaiban sem látott.

Újra az óriási kapualj ásított előttem; a belül lakozó fekete, vonagló felhő szinte szívott magához. A határtalan űrbe bámultam. Amit láttam, szegényes szókincsemmel nem igen lehet leírni; egy sötét, feneketlen öblöt, névtelen alakok és lények hemzsegő sokaságát – a lázálom és őrület lidérceit, melyek olyan ritkák, mint egy köd Shamballahból.

Lelkem összeszorult. Szörnyen féltem. Ordítottam és ordítottam, és éreztem, hogy egyre közelebb állok az őrülethez. És akkor álmomban futottam és futottam egyfajta lázban, melyet ez a tökéletes rémület okozott, de nem tudtam, hogy mi elől.... Elrohantam amellett a rettenetes templom és a tátongó, pokoli űr mellett, de azért tudtam, tudnom kellett, miféle csodákra számíthatok, ha visszatér...

Szemeim végre kinyíltak. Nem a fa alatt voltam. Egy sziklás lejtőn feküdtem, ruhám darabokra szaggatva és összegyűrve. Kezeim véresek voltak. Felálltam, fájdalom járta át a testemet. Felismertem a hegygerincnek azt a pontját, ahonnan először láttam meg ezt az elátkozott területet! Mérföldeket kellett eszméletlen állapotban sétálnom – hihetetlen! A fát nem láttam sehol, már ez is mérhetetlen boldogsággal töltött el... Mindkét térdemen kiszakadt a nadrágom, mintha az út egy részét négykézláb tettem volna meg...

Felpillantottam a napra. Késő délután volt! Hol voltam? Rápillantottam az órámra. 10:34-kor megállt...

II.

„Tehát vannak fényképeid?” Theunis vontatottan beszélt. Szemeink találkoztak a reggeliző asztal felett. Három nap telt el azóta, hogy visszatértem a Pokolföldről. Elmeséltem neki álomat a fa tövében, és ő csak nevetett. „Igen,” válaszoltam. „Múlt éjszaka készültek el. Korábban nem volt alkalmam előhívni őket. Vizsgáld meg őket jó alaposan – bár nem teljesen hibátlanok. De talán jobb, ha együtt értékeljük ki őket.”

Theunis mosolygott; a kávéját kortyolgatta. Odaadtam neki a lezárt borítékot. Gyorsan feltörte a pecsétet és elmerült a képek vizsgálgatásában. De már az első pillantás után lehervadt a mosoly oroszlánszerű arcáról. Szétmorzsolta a cigarettáját. „Istenem, ember! Ide nézz!”

Felvettem a fénylő lapot. A legelső kép volt fáról, ami ötven láb távolságról vagy még messzebbről készült. Theunis izgatottsága engem is magával ragadott. Ott volt a fa, állt magányosan a dombon, míg alatta az a fűdzsungel burjánzott, ahol én feküdtem. A távolban az én hófödte hegycsúcsaim meredeztek!

„Itt van,” Sírtam. „Ellenőrizd, amit mondtam...”

„Nézd ezt!” Theunis összeszorította a száját. „Az árnyékok... minden sziklának, bokornak, és fának három árnyéka van!”

Így volt valóban. A fa alatt, tüneményes abszurditásban három, egymást átfedő árnyékot fedeztem fel. Hirtelen rádöbbentem, hogy a kép rendellenes és következetlen elemeket tartalmaz. A levelek az ágakon túl frissek voltak ahhoz, hogy a józan természet munkájának tulajdonítsuk őket, míg a törzs csomói és dudorai a legrémítőbb alakot öltötték föl. Theunis a képet az asztalra dobta.

„Valami itt nincs rendjén,” motyogtam. „Ilyen undorító fát én még nem láttam, mint ez...”

„Biztos vagy benne?” Theunis megköszörülte a torkát. „Tény, hogy sok mindent láthattál, amit nem rögzít ez a felvétel.”

„Ez többet mutat, mint amennyit láttam!”

„Itt van például ez a pont. Van valami nem idevaló dolog ebben a tájban; valami érthetetlen. Ez a fa, úgy tűnik, túl mutat az én felfogóképességemen... Túl ködös; túl bizonytalan; túl valótlan ahhoz, hogy természetes legyen!” Ujjaival az asztal lapját kopogtatta. Felkapta a maradék filmeket és gyorsan átfutott rajtuk.

Azért a képért nyúltam, amit ő dobott le az asztalra, és éreztem ahogy megérintett a bizarr bizonytalanság és furcsaság, ahogy szemeim elnyelték ennek minden részletét. A virágok és a dudva összevissza, különböző irányokba mutattak, míg a fű legzavarosabb módon burjánzott. A fa a fátyolos és felhős kép ellenére könnyen kivehető volt, de nekem feltűntek azok a hatalmas ágak és a félig-hajló virágtövek, amelyek készen álltak a közeli virágzásra. És a sok, egymást átfedő árnyék... Ezek voltak, együtt, az igazi aggasztó árnyak – túl hosszúak vagy rövidek azokkal a törzsekkel összehasonlítva, melyek létrehozták, valami aggasztó érzés fogott el az újabb szabálytalanság felismerése során. A látogatás napján nem döbbentett meg így a táj... Egyfajta sötét és gúnyos bizalmasság érződött belőle; valami kitapintható, valami távolabbi, mint azok a tejúton túli csillagok.

Theunis hangja visszahozott a valóságba. „Említetted, hogy álmaidban három napot láttál!”

Tiltakoztam, teljesen megzavarodva. S ekkor elkezdett derengeni. Ujjaim kissé megremegtek, ahogy újra a képre bámultam. Az álmom! Természetesen...

„Amazok aligha szeretik ezt,” Mondta Theunis. „kétségtelenül ugyanaz; mint amit te éreztél. Talán képes lehetek átérezni a dolog hangulatát; látszólag egyszerű lesz, de ez túl... Talán később... ha elég hosszú ideig nézem.”

Egy ideje csendben ültünk. Hirtelen egy gondolat villant fel elmémben, egy furcsa, megmagyarázhatatlan vágy fogott el, hogy újra meglátogassam a fa vidékét. „Tegyünk egy kis kirándulást. Azt gondolom, egy fél egy napot rászánhatnánk.”

„Jobban teszed, ha távol maradsz,” válaszolta Theunis, elgondolkodva. „Kétlem, hogy újra meg tudnád találni azt a helyet.”

„Zagyvaság,” Válaszoltam. „Ezek fényképek elvezetnek minket...”

„Láttál valami hasonlóságot bennük?”

Megfigyelései hátborzongatóak voltak. Miután gondosan átnéztük a megmaradt fényképeket, bevallottam, hogy az egyikre nem emlékszem. Theunis motyogott valamit az orra alatt és erőset szívott a cigarettájából. „Egy teljesen normális – vagy ahhoz közeli – helyszíni kép, nyilvánvalóan sehova sem illik. Hegyek látszanak esztelenül alacsony magasságból... de várj!”

Úgy ugrott fel a székből, mint valami szimatoló állat és futott ki a szobából. Úgy hallottam, abba a szobába ment, ahol könyvtárunkat rendeztük be, áthallatszott zamatos és cifra káromkodása. Hosszabb idő telt el, amíg újra megjelent, egy régi, bőrkötésű viseletes kötetet tartva kezében. Theunis áhítattal nyitotta ki, és bámulta a különös betűket.

„Mi az amit keresel?”, érdeklődtem.

„Ez egy korai angol fordítása a Nath Krónikának, amit Rudolf Yergler írt, egy német misztikus és alkimista, aki kölcsönvett néhány adatot Hermész Triszmegisztosz-tól, a régi egyiptomi tudóstól. Van itt egy érdekes utalás, ami komolyan érdekelhet bennünket – valószínűleg megérthetjük mi is történik, és melyek lesznek a további logikus teendők, ahogy gyanítjuk. Figyelj!”

„Tehát a Fekete Kecske évében Nath fölött egy olyan árnyék gomolygott, aminek nem kellett volna a Földön léteznie, és aminek alakját földi szemek nem ismerték. Ez a lény emberek lelkével táplálkozott; gyötörni kezdte őket: álmok által elcsábítva és elvakítva, a kínok és a vég nélküli éjszakák hosszú során. Az emberek nem láthatják, mi emészti őket; az árnyék más alakba burkolózik, mint amit az emberek álmaikban megismernek, és a szabadulás egyetlen lehetősége a Három Nap Földjén várja őket. De ezt a Régi Könyv papjai mesélték, azok, akik láthatták az árnyék igaz alakját, és miután látták, életben maradtak, elkerülték végzetüket, s ezzel visszaküldték abba a csillagtalan öbölbe, ahonnan származik. De a Drágakövön keresztül nem tud elmenekülni; emiatt tartja Ka-Nefer, a Főpap a követ a templomban. És mikor ez a Kő elveszett, eltűnt ő is, aki bátran szembeszállt a rémmel és soha többé nem látták, volt is Nathban nagy jajveszékelés. Amikor végre eltűnt az Árnyék, s nem fog emberi lelkekre éhezni és vadászni újra, amíg újra el nem jön a Fekete Kecske éve.”

Theunis szünetet tartott, amíg én csak bámultam, zavartan. Végül ő szólalt meg. „Feltételezem, most már te is érted, hogyan kapcsolódnak a láncszemek. Nincs szükség ennél sokkal mélyebb ismereteket szereznünk, de el kell mondanom a számodra, hogy e régi legendák szerint, amikor eljön a „Fekete Kecske évének” nevezett idő, feltehetően bizonyos rémségek látogatják meg a végtelen Külső űrből a Földet, és felmérhetetlen károkat okoznak. Nem tudjuk milyen észlelhető jelei lesznek, de úgy gondolom, azok a furcsa délibábok és hallucinációk ezek, melyek a levegőben kavarognak. Nem tetszik a dolog – újra végig kéne futnunk a történetet vagy a képeket. Csinos kalamajka lehet belőle, figyelmeztelek, hogy vigyázz magadra. De először azt kell megpróbálnunk, amit az öreg Yergler mondott – felismerni, ha egy pillanatra feltűnik a levegőben. Szerencsére a régi Drágakő, amit ő említett, újra előkerült – tudom, hol lehet hozzáférni. Használnunk kell a fényképeket és látnunk kell, ami a képeken látható.

„Ez többé-kevésbé lencse– vagy hasáb-jellegű, mégse lehet fényképezni vele. Egy különöses érzékeny személynek kell rajta átnézni és ceruzával felvázolni, hogy mit is lát. Nem teljesen veszélytelen a dolog, és a megfigyelőnek komolyan fel kell készülnie a látványra, hiszen az Árnyék valóságos alakja nem lehet kellemes látvány és nem is tartozik ehhez a földhöz. De sokkal több veszélyt rejtene magába az, ha várnánk, és nem csinálnánk semmit... Amíg ez megtörténik, ha félted az életed és elméd tisztaságát, jobb ha távol tartod magad a dombtól és mindentől, ami a fához kötődik.”

Jobban meg voltam zavarodva, mint valaha. „Hogyan képesek ezek a Külső világokból származó lények közénk furakodni?” Sírtam. „Hogyan tudjuk biztosra, hogy ilyen dolgok valóban léteznek?”

„Úgy fogalmazol, hogy ez a föld picike,” Mondta Theunis. „Bizonyára nem úgy gondolod, hogy világunkat az univerzum szabályai szerint mérjük. Vannak lények, melyekről még csak nem is álmodunk, pedig itt vannak az orrunk előtt. A korszerű tudomány megáll az ismeretlen határánál és bizonyítékokra vár, a misztikumok nyomai pedig itt vannak a közelben...”

Hirtelen éreztem, hogy nem akarom újra megnézni a képet, el szerettem volna pusztítani. Menekülni szerettem volna. Theunis érzékelt valamit onnan túlról. Egy reszkető, kozmikus rémület lett úrrá rajtam, és húzott, minél távolabb a rettentő képtől, talán attól tartottam, hogy felismerek valamiféle dolgot rajta...

Barátomra pillantottam. Furcsa kifejezéssel az arcán, bámult a régi könyv fölé. Egyenesen megijesztett. „Felejtsük el mára ezt a dolgot. Fáradt vagyok ettől a vég nélküli találgatástól és kutatástól. Kölcsön kell kapnom a drágakövet attól a múzeumtól, ahol őrzik, és meg kell csinálnom vele azt, amit meg kell.”

„Úgy lesz, ahogy akarod.” Válaszoltam. „El fogsz menni Croydon-ba?

A fejét rázta.

„Akkor mindketten hazamegyünk.” Mondtam végül.

III.

A következő két hét eseményeit nem jegyezhettem le. Állandó és fárasztó küzdelem alakult ki közöttünk, egy őrült vágy gyötört, hogy térjek vissza az álmok és a szabadság kriptikus fájához, és a valamiféle félelem dühöngött bennem; félelem mindazoktól a dolgoktól, melyek a dombbal és a fával kapcsolatba hozhatók. Az, hogy nem tértem vissza a fához, legkevésbé köszönhető saját akaratomnak, inkább a puszta véletlennek. Tudtam, hogy ezalatt Theunis kétségbeesett szorgalommal kezd a legfurcsább természetű vizsgálatokba és kutatásba, melyek során rejtélyes, motorkerékpáros utakra is eltávozott – a legnagyobb titoktartás közepette. Emellett telefonon értésemre adta, hogy kölcsönvette azt az ősi, homályos funkciójú, és eredetű tárgyat, melyet az ősi kötet így említ: „A Drágakő,”, és amit ő a fényképekkel együtt tervezett használni. Nem mentem a városból sehova. Olyan töredékeket vettem ki a szavaiból, mint „fénytörés,” „polarizáció,” és „hely és idő ismeretlen szögei,” és jelezte, hogy valamiféle dobozt vagy „fényképezőgépet” fabrikált a különös fényképek drágakő segítségével történő tanulmányozására.

A tizenhatodik napon a croydoni kórházból kaptam váratlan üzenetet. Theunis volt ott, sokkos állapotban, és azonnal látni kívánt. Valami ismeretlen, furcsa balesetet szenvedhetett, a házához vezető úton találtak rá barátai, ahol magánkívül feküdt, a halálos szenvedés és rémület által kiváltott zokogására figyeltek fel. Habár még gyenge és magatehetetlen volt, most visszanyerte tudatát, és mint egy eszeveszett próbált figyelmeztetni bizonyos fontos kötelességeimre. A kórház sok információt adott már előzőleg nekem telefonon is, és fél órán belül barátom ágya mellett voltam, csodálkozva azokon a furcsa rohamokon, melyek aggodalommal és feszültséggel töltöttek, ám ezek rövid időn belül elmúltak. Ahogy elmentek az ápolók, azonnal teljes bizalommal fordult hozzám.

„Egyszerű! Láttam őt!” Hangja feszült volt és rekedt. „El kell elpusztítanod mindet – az összes képet. Visszaküldtem őt oda, ahonnan jött, azzal hogy végignéztem... de a képeknek is el kell tűnniük. Ahogy a fa soha nem lesz látható újra a dombon – legalábbis, remélem hogy nem... – csak eonok ezrei fogják majd visszahozni a Fekete Kecske Évét. Te biztonságban vagy – és most már az emberiség is.” Szünet tartott, nehezen lélegezve, majd folytatta.

„Vedd ki a Követ a berendezésből és rejts el a páncélszekrényembe – tudod a kombinációját. Vissza kell juttatni arra a helyre, ahonnan jött, egy bizonyos időn belül, ez fontos ahhoz, hogy a világ megmeneküljön. Engem még nem engednek ki innen, de tudok majd pihenni, ha a Követ is biztonságban tudom. Véletlenül se nézz keresztül a dobozon – ezt itt rögtön meg kell ígérned nekem. És égessed el azokat az istenverte fényképeket... azt az egyet a dobozban és a többit is....” Theunis már teljesen kimerült, és az ápolók jelezték, hogy most már mennem kell. Ahogy elindultam Theunis visszafeküdt és lecsukta a szemeit.

Egy másik fél óra kellett, hogy a házába érjek, és megpillantottam azt a furcsán hosszúkás, fekete dobozt a könyvtár asztalán, a felfordított szék mellett. Szétszóródott iratokat fújt körbe-körbe a huzat, az ablak nyitva maradt. A dobozt bezárva észleltem valami furcsát, amikor felvettem a fényképeket tartalmazó borítékot. Csak rövid idő kellett, hogy megvizsgáljam a dobozt, leszereljem az egyik végét, és kivegyem a fáról készített legkorábbi felvételemet. A másik végét is lebontva abszurd formájú, borostyánszínű kristálydarabkához jutottam, melyet olyan bizarr szögekben csiszoltak meg, hogy egyszerűen lehetetlen volt osztályozni. A kristálytöredéket megérintve érdekes módon melegnek tűnt és furcsa elektromos-jellegű hatást is éreztem, alig tudtam a kezemben tartani, amíg elzártam Theunis falba épített trezorjába. A fényképpel a kezemben zavaros érzelmek keveréke járt át. Majd ezt is a borítékba tettem a többi kép közé. Egy morbid vágy támadott meg: a képeket eldugni, majd mohó tekintettel végignézni őket, összevetni őket az Eredetivel, ott fenn a dombon... Különös vonalcsoportok részletei támadták meg elmémet és álltak össze eggyé... képek képek után... titok rejtőzködtek a félig-ismerős alakok mögött.

...De egy józanabb, ellentétes ösztön, segített ugyanakkor, és adott erőt leküzdenem ezt a vágyat, és növekvő aggodalommal gyújtottam tüzet a kandallóban, dobtam tűzre a problémás borítékot, figyelve mindaddig, míg hamuvá nem ég. Valahogy éreztem, hogy a föld megtisztul a förtelemtől, melynek peremén borzongtam, és melyik nem volt kevésbé rettenetes, csak azért, mert nem tudhattam, mi is történt. Theunis forrása félelmetes lökés volt, én nem alakíthattam ki róla következetes feltevést, nem is mertem ebbe részletekig belegondolni. Figyelemre méltó, hogy nem éreztem a legkisebb késztetést sem arra, hogy átnézzek a dobozon, mielőtt a drágakövet és fényképet eltávolítom. Hogy a kép mit mutatott az antik kristály-lencsén vagy prizmaszerűségen keresztül, nem kívántam megtudni, érdekes módon éreztem, hogy bomlatlan aggyal nem nézhetek vele szembe. Bármi volt is, magamban már lezártam – s lehettem most már akár teljesen a csábítás hatása alatt – ahogy ez azon távoli dombon egy fa és egy felismerhetetlen táj alakjában várt a kedvező alkalomra. És nem is kívántam megtudni, hogy milyen közel is volt hozzánk a végzet.

Bárcsak megmaradtam volna teljes tudatlanságomban! Éjszakánként jobban tudnék aludni... Úgy történt, hogy amikor végigmentem a szobán, szemeim megakadtak az asztalon, a fekete doboz melletti kusza papírhalmon. Egyet kivéve minden papírlap üres volt, ám erre az egyre valami kezdetleges ceruzavázlat volt felskiccelve. Hirtelen eszembe jutott, amit Theunis mondott arról, hogy a drágakövön keresztül hogyan lehet a tüneményt megörökíteni. Furdalt a kíváncsiság, a józanság küzdött ellene... és a kíváncsiság győzött... Majdnem lopva tekintettem újra a lapra, feltűnt a sietős tempó, és az, hogy a rajz – valami okból – befejezetlen maradt. Akkor, egyfajta perverz merészséggel, közvetlen közelről tekintettem erre a sötét és tiltott vázlatra – és éreztem, hogy mindjárt elvesztem az eszméletemet.

Soha nem fogom teljes részletességgel leírni, amit láttam. Egy idő után visszanyertem tudatomat, a még pislákoló tűzbe vetettem ezt a lapot is, és leszaladva a lépcsősoron, a csendes utcákon keresztülvágva hazasiettem. Köszönöm neked, Istenem, hogy megóvtad józanságomat attól, hogy a kristályon keresztül vizsgáljam a képet, s könyörgök, segíts mielőbb elfelejteni azt a szörnyű rajzot is, amit Theunis készített az általa látottakról. Azóta nincs nyugovásom. A legfurcsább képek egyike homályos, kétértelmű célzásokat tartalmazott, névtelen istenkáromlásokra utalt, melyek mögé az idegenek álcaként bújhattak. És a vázlat még oly csekély... oly kis jelentőségű volt, hogy Theunis későbbi beszámolói mellett elhalványult!

A vázlaton a tájból nem sok minden látszott. A látvány legnagyobb részét egy felhős, egzotikus-jellegű gőz uralta. Minden tárgy hasonló volt a helyszínen látottakhoz, valami homályos és ismeretlen földöntúli csoport részeként, végtelenül hatalmasabb, mint bármi, amit emberi szem megérteni tudna, és végtelenül idegen, szörnyű, és irtózatos, ahogyan az a töredékekből képként összeállt.

A képen a táj részlete látszott, a sodrott fatörzs a kép szélén, az előtérben csak kevés bütykös, ijesztő kar vagy karom volt látható, ujjakkal vagy csápokkal, melyek nyilvánvalóan a földön fekvő valami felé nyúltak-tapogatóztak – vagy a megfigyelő irányába. És közvetlenül a vonagló, feszülő ujjak alatt, úgy gondolom, egy fűben fekvő ember körvonalát láttam... De a vázlat sietős és elnagyolt volt, és ebben persze nem lehetek egészen biztos...

Vitális Imre fordítása