Ott ültünk egy őszi késő délutánon egy tizenhetedik századi roskatag síron az arkhami ótemetőben, és a megnevezhetetlenről diskuráltunk. A sírkert óriás fűzfáját bámulva, amelyeknek törzse csaknem elnyelt egy ódon, kiböngészhetetlen feliratú sírkövet, valami hóbortos megjegyzést tettem a kísérteties és kimondhatatlan táplálékról, amelyet a kolosszális gyökerek szívhatnak ebből a csontokkal teli vén földből; erre barátom megdorgált ostobaságomért, és azt mondta, mivel ide már több mint száz éve nem temettek senkit, semmilyen táplálék nem létezhet, amit a fa természetes körülmények között ne szívna magába. Hozzátette, hogy a „megnevezhetetlen”, „elgondolhatatlan” állandó emlegetése elég gyerekes dolog, valószínűleg ezért vagyok oly kevéssé elismert szerző. Túlságosan szeretem történeteimet olyan látványokkal, vagy hangokkal befejezni, amelyek megbénítják és elgyávítják hőseimet, se szólni, se gondolkozni nem tudnak, hogy elmondhassák, mit tapasztaltak. Mi csak olyan dolgokat ismerünk, mondta, amelyeket öt érzékszervünkkel, vagy vallási megvilágosodással érzékelünk; ennélfogva tökéletes lehetetlenség olyan témáról vagy jelenségről beszámolni, amely nem írható körül precíz meghatározásokkal vagy teológiailag korrekt tanításokkal, lehetőleg kongregacionalistával, kiegészítve a hagyomány és Sir Arthur Conan Doyle hozzájárulásával.

Néha bátortalanul vitatkoztam ezzel a barátommal, Joel Mantonnal. Az East High School igazgatója volt, Bostonban született, ott is nőtt fel, és ugyanolyan öntelten süket volt az élet finom felhangjaira, mint általában az új-angliaiak. Nézete szerint csupán a normális, tárgyilagos tapasztalatok bírnak esztétikai jelentőséggel, és a művésznek nem annyira az a dolga, hogy a cselekménnyel, az extázissal és a megdöbbentéssel heves érzelmeket keltsen, hanem inkább jóindulatú érdeklődésre és helyeslésre kell törekednie, hétköznapi események aprólékos, részletes leírásával. A „hétköznapi eseményeket” külön megnyomta, ismerve vonzalmamat a misztikus és a megmagyarázhatatlan iránt. Bár sokkal erősebben hitt a természetfölöttiben nálam, nem akarta elismerni, hogy irodalmi téma lehessen. Az ő világos, gyakorlatias, logikus észjárásával el sem tudta képzelni, hogy az elme a legnagyobb örömmel menekülhet a napi taposómalomból oly képek eredeti és drámai újrakombinálásába, amelyeket a szokás és a fásultság általában a létezés elcsépelt formáiba szorít. Mantonnak minden dolog és érzés határozott kiterjedéssel, tulajdonságokkal, okokkal és következményekkel bírt; és bár homályosan sejtette, hogy az elmének néha vannak látomásai, kevésbé mértani, osztályozható és működőképes érzései, mégis úgy tartotta, hogy neki joga van önkényes vonalat húzva elutasítani mindent, amit az átlagember nem élhet át és érthet meg. Mellesleg úgyszólván bizonyosra vette, hogy igazából semmi sem lehet „megnevezhetetlen”. Neki ez logikátlanul hangzott.

Noha tisztában voltam vele, hogy minden képzeletgyújtó és metafizikai érvelés falra hányt borsó egy dogmatikus nappali lény önteltségével szemben, de volt valami ebben a délutáni beszélgetésben, ami többre ösztökélt megszokott vitatkozásnál. A mállatag palakövek, a fa-pátriárkák, körülöttünk a boszorkányok járta vénséges város több száz éves manzárdtetői együttesen arra késztettek, hogy védelmembe vegyem írásomat; hamarosan az ellenség térfelére tettem át támadásaimat. Tulajdonképpen nem volt nehéz ellentmondani, mivel tudtam, hogy Joel Manton valósággal csügg az öregasszonyos babonákon, amelyeket műveltebb fők régen kinőttek, hisz a távoli helyeken felbukkanó holtakban, hiszi, hogy ha egész életünkben ott ültünk egy ablak mellett, az üveg megőrzi arcunk lenyomatát. Úgy érveltem, hogy aki elhiszi a vidéki nagymamák pusmogását, az azt is elhiszi, hogy a spektrális szubsztancia még ezen a világon elválik anyagi megfelelőjétől. Azzal érveltem, hogy ilyen jelenségekben hinni, az túl van a normális gondolkodáson; hogyha egy halott embernek hatalmában áll keresztülküldeni látható vagy tapintható képmását a fél világon, vagy évszázadokon át, akkor miként lehetne abszurd feltételezés, hogy az elnéptelenedett házak tele vannak furcsa, érző dolgokkal, vagy hogy az öreg temetők levegője sűrű sok nemzedék szörnyű, testetlen intelligenciájától? És hogy a szellemet, ha mindazt végre akarja hajtani, amit neki tulajdonítanak, nem korlátozhatják az anyag törvényei; miért olyan hallatlan elképzelni egy testben halott lényt oly formában – vagy forma nélkül – ami halandó szemlélőnek oly rémítő, hogy az már „megnevezhetetlen”? Jóindulatúan figyelmeztettem barátomat, hogy a „józan értelem” ebben az összefüggésben pusztán a képzelet és a szellemi hajlékonyság bárgyú hiánya.

Közeledett a szürkület, ám egyikünk sem érzett indíttatást, hogy abbahagyjuk a beszélgetést. Mentonra láthatólag nem hatottak érveim, buzgón cáfolgatta őket. Mérhetetlenül biztos volt a saját véleményében, ami kétségtelenül hozzájárult tanári sikereihez; ugyanakkor én is voltam annyira biztos a saját igazamban, hogy ne akarjak visszavonulni. Leszállt az alkony, néhány távoli ablakban kigyúltak a halvány fények, de mi nem mozdultunk. Ülőhelyünk, a sírkő nagyon kényelmes volt, és tudtam, hogy földhözragadt barátomat nem fogja zavarni a hátunk mögött a gyökerektől kínpadra vont téglafal mély hasadéka, sem a feneketlenül sötét árnyék, amellyel a düledező, kihalt, tizenhetedik századi ház választott el bennünket a legközelebbi kivilágított utcától. Ültünk a sötétben, a kihalt ház mellett azon a repedezett sírkövön, beszélgettünk a „megnevezhetetlenről”, és miután a barátom végzett a gúnyolódással, elmeséltem neki annak a történetnek a félelmetes bizonyítékát, amelyen ő a legtöbbet élcelődött.

Az elbeszélés címe Tetőablak, és 1922 januárjában jelent meg a Suttogások-ban. Sok helyütt, különösen délen és a Csendes-óceán partján az efféle magazinokat leveszik az állványokról a nyimnyám alakok nyafogása miatt; de Új-Angliában nem szokás vacogni, pusztán vállat vontak különcségeimre. A dolog először is biológiailag lehetetlen; csak még egy ostoba vidéki pletyka, amelyet a hiszékeny Cotton Mather belezúdított zavaros Magnalia Christi Americanájába, de oly kevéssé hiteles, hogy még Mather se merte leírni a helység nevét, ahol a borzalom megesett. Ami pedig azt illeti, ahogyan hangsúlyossá teszem az öreg misztikus firkálmányát – hát az is kész képtelenség, egy könnyelmű és szeszélyes skriblerhez méltó! Mathernek csakugyan mesélték, hogy a dolog megszületett, de azt már csak egy olcsó szenzációhajhász képzelné, hogy az izé fel is nőtt, éjszakánként beleselkedett az emberek ablakán, hús-vér és szellemi mivoltában is elbújt egy ház padlásán, amíg valaki századokkal később meg nem pillantotta, de az a valaki se tudta elmondani, mitől fehéredett ki a haja. Mindez botrányos badarság, mint Manton barátom nem mulasztott el rámutatni. Ekkor elmondtam neki, hogy mit találtam egy 1706 és 1723 között vezetett régi naplóban, nem egészen mérföldnyire innen, ahol ülünk, családi iratok között; hozzátettem, hogy a napló kétségtelenül bizonyítja azoknak a sebeknek az eredetét, amelyeket ősöm a mellére és a hátára kapott. Azt is elmeséltem, hogy féltek ám más dolgoktól is arrafelé, amelyeket nemzedék adott tovább suttogva a következő nemzedéknek; egyáltalán nem mitikus őrület szállta meg azt a fiút, aki 1793-ban belépett egy elhagyatott házba, hogy megvizsgáljon bizonyos gyanús nyomokat.

A dolog hátborzongató volt, nem csoda, ha érzékeny diákok összeborzonganak a massachusettsi puritanizmus hallatán. Oly keveset tudunk róla, mi rejtett a felszín alatt, oly keveset – mégis milyen bűzösen váladékozik az a csak néhány lidérces pillanatra fölsejlő kísérteties fekély! A boszorkányhisztéria szörnyű fénysugárként világít bele, mi fortyoghatott a kifacsart agyakban, bár még az is csak apróság. Nem volt ott semmi szépség, semmi szabadság, mint láthatjuk is a megmaradt házakból és felszerelésekből, a megcsontosodott tiszteletesek mérgezett szentbeszédeiből. A rozsdás vas kényszerzubbony alatt vihogó ocsmányság, fajtalanság, ördöngösség lapult. Itt csakugyan megdicsőült a megnevezhetetlen.

Ördögi hatodik könyvében, amelyet senkinek sem szabadna sötétedés után olvasnia, Cotton Mather ugyancsak nem válogatta a kiátkozás szavait. Zsidó prófétához illő szigorral és lakonikus egykedvűséggel számol be az állatról, amely ellette azt, ami több volt állatnál, de kevesebb embernél, a hibás szemű lényt, és a sikoltozó, részeges szegény ördögről, akit felkötöttek, csak mert ilyen szeme volt. Ennyit közölt, de már egy kommát se arról, ami azután jött. Talán nem tudta, vagy talán tudta, és nem merte elmondani. Mások tudták, de nem merték elmondani – semmiféle utalás nem maradt fent arról, miért suttogtak egy padlásra vezető, lelakatolt ajtóról annak a gyermektelen, megtört, megkeseredett öregembernek a házában, aki egy nagy ívben elkerült sírra állíttatott felírás nélküli sírkövet, holott bőven maradtak fönt homályos legendák, amiktől megfagyjon a legsavósabb vér is.

Ez van benne abban a régi naplóban, amelyet találtam: minden elpusmogott célzás, vagy talányos történet hibás szemű lényekről, amelyeket éjszaka láttak ablakokban, vagy kihalt mezőkön, erdők közelében. Ősömet valami megrohanta egy völgybéli sötét úton, megdöfködte a mellét és összekarmolta a hátát, mintha szarvai illetve majomszerű karmai lettek volna; amikor pedig a nyomait keresték, hasadt paták és homályosan emberére emlékeztető lábnyomok összevisszaságát találták a letaposott porban. A lovas postás egyszer azt mondta, hogy látott a Meadow Hillen egy öregembert, amint kiáltozva űzött egy rémítően szökdécselő, kimondhatatlan lényt a hajnal előtti fakó holdfényben, és sokan hittek neki. Az biztos, hogy különös mesék járták 1710-ben, amikor a gyermektelen, megtört öregembert eltemették a saját háza mögötti kriptába, szemben az üres pala sírkővel. Sohasem nyitották ki azt a manzárdajtót, hagyták az egész házat úgy, ahogy volt, rettegetten és kihaltan. Ha zaj hallatszott felőle, az emberek összesúgtak és megborzongtak, de bíztak benne, hogy erős a lakat azon a manzárdajtón. Azután már nem bíztak, amikor a rém felbukkant a parókián, és egy lelket sem hagyott életben, vagy egy darabban. Az évek során a legendák kísérteties színt öltöttek – gondolom, a lény, már amennyiben élőlény volt, meghalhatott, ám emléke ocsmányul fönnmaradt, annál is ocsmányabbul, mivel titkolták.

Elbeszélésem során Manton barátom nagyon elcsendesedett, láttam, hogy szavaim mély hatással vannak rá. Nem nevetett, amikor befejeztem, sőt meglehetős komolyan érdeklődött a fiú után, aki 1793-ban megőrült és akiről elbeszélésem hősét mintáztam. Elmondtam neki, miért ment a fiú a mindenkitől került, kihalt házba, és megjegyeztem, hogy azért kelthette föl az érdeklődését, mivel úgy hitte, hogy az ablakok megőrizték mindazoknak a képét, akik ott ültek előttük. Azért ment, hogy megnézze az iszonyú manzárd ablakait, amelyek mögött annyi mindenfélét véltek látni, és üvöltő őrültként jött le a padlásról.

Manton elgondolkodva hallgatta, amit mondtam, majd fokozatosan visszatért boncolgató stílusa. A vita kedvéért elfogadta, hogy valami torzszülött csakugyan létezhetett, ám emlékeztetett rá, hogy még a természet legbetegesebb perverzióira sem kell azt mondani, hogy ez tudományosan leírhatatlan vagy megnevezhetetlen. Elismertem érvelésének következetes világosságát, és néhány további felvilágosítással szolgáltam, amelyeket az öregektől hallottam. Ezek a kései kísértethistóriák, mondtam, szörnyeteg jelenésekről szólnak, amelyek rémítőbbek, mint bármiféle szerves lény lehet; a gigászi bestiális jelenések néha láthatóak, néha csak tapinthatóak; holdtalan éjszakákon kísértenek az öreg ház, a mögötte levő kripta és a sír körül, ahol egy facsemete hajtott ki az üres kő mellett. Az ilyen jelenések a meg nem erősített hagyomány szerint felöklelték vagy halálra szorongatták az embereket, esetleg egyiket sem, de mindenesetre erős és tartós hatást keltettek, mert a nagyon öregek ma is rettegnek tőlük, bár az utóbbi két nemzedék idején a meséket nagyrészt elfelejtették, talán mert a lények nem jelentkeztek. Áttérve az esztétikai megközelítésre, ha az emberek emanációiban is előfordulhatnak groteszk torzulások, minő alak testesíthet meg egy olyan gonosz párát, mint egy eleve természet elleni, istenkáromlón morbid, gonosz perverzió kísértete? Egy torzszülött halott agyának iszonyú emanációja, nem ez lenne a maga legförtelmesebb igazságában az abszolút, az üvöltő megnevezhetetlen?

Most már nagyon későre járt. Denevér suhant el mellettem nesztelenül, és azt hiszem, Mantont is súrolhatta, mert noha nem láttam, éreztem, hogy fölemeli a karját.

– És ez a manzárdszobás ház még mindig üresen áll?

– Igen – feleltem. – Láttam.

– És talált ott valamit – a padláson vagy akárhol másutt?

– Csontokat az eresz alatt. Talán ezeket láthatta a fiú – ha elég fogékony volt, nem is kellett neki jelenés az ablaküvegben, hogy kiforduljon önmagából. Ha ugyanattól a lénytől származtak, akkor hisztérikus lázálomba illő szörnyeteg lehetett. Istenkáromlás lett volna ilyen csontokat otthagyni szabadon, így hát visszamentem egy zsákkal, és mindet elvittem a ház mögötti sírhoz. Volt rajta egy lyuk, azon keresztül bedobhattam. Ne gondolja, hogy bolond vagyok – látnia kellett volna a koponyát! Tíz centis szarvak nőttek rajta, holott az arca és az álla a mienkhez hasonlított.

Manton közelebb húzódott hozzám, és most éreztem, hogy igazán borzong. Ám kíváncsisága nem csökkent.

– Na és mi van az ablaküveggel?

– Az eltűnt. Az egyik ablaknak még a kerete is hiányzik, a többiből is mind kihullottak a rombusz alakú apró üvegek. Az a régies fajta, rácsos ablak volt, amelyet 1700 után már nem használtak. Nem hiszem, hogy az utóbbi több mint száz évben lett volna bennük üveg – talán a fiú törte ki, ha ugyan eljutott idáig; erről nem szól a történet.

Manton ismét eltűnődött.

– Szeretném látni azt a házat, Carter. Hol van? Üveg vagy sem, kicsit át kellene kutatnom. És a kripta, ahová azokat a csontokat szórta, meg a felirat nélküli másik – némiképp ijesztő lehet!

– Már látta, mielőtt leszállt volna a sötét.

Barátom túlfűtöttebb állapotban lehetett, mint gondoltam, mert ennyi ártalmatlan színfalhasogatástól is hátrahőkölt, sőt valami gurgulázó fojtott kiáltásban engedte ki magából az idegfeszültséget. Furcsa kiáltás volt, annál borzalmasabb, mert válasz érkezett rá. Még el se halt a visszhang, amikor reccsenést hallottam a szurokfeketeségben és tudtam, hogy a mellettünk álló elátkozott ház egyik rácsos ablaka nyílt ki. És mivel a többi ablakkeret régen kiesett, azt is tudtam, hogy az ördögi manzárd üvegét vesztett, ijesztő ólomhálós ablaka volt.

Majd ugyanarról a rettegett helyről ocsmány, hideg szél hussant felénk; nyomában fülrepesztő sikoly kélt a meghasadt kő alól, amely ember és szörnyeteg sírját takarta. A következő pillanatban lelökött hátborzongató padomról valami láthatatlan, titáni, de meghatározhatatlan ördöngösség; elterültem az iszonyatos temető gyökerek markolászta penészes földjén, miközben a kriptából olyan fojtott hörgés és csapkodás hallatszott, hogy képzeletem miltoni torz kárhozottak légióival népesítette be a fénytelen homályt. Dermesztő, jéghideg szélörvényben repültek szét a laza téglák és a vakolat; szerencsére elájultam, mielőtt megtudtam volna, hogy mit jelent.

Manton, noha kisebb, szívósabb is nálam; csaknem egyszerre nyitottuk ki a szemünket, bár ő komolyabban megsérült. Ágyaink szomszédosak voltak, és néhány másodpercen belül megtudtuk, hogy a Szűz Mária kórházban fekszünk. Ápolók vettek körül bennünket feszült érdeklődéssel, készen rá, hogy segítsenek emlékezetünknek. Elmesélték, hogyan kerültünk ide, és hamarosan sort kerítettek a parasztra, aki délben talált meg minket egy magányos mezőn a Meadow Hill mögött, egy mérföldnyire az öreg temetőtől, egy olyan helyen, ahol állítólag mészárszék állt valaha. Mantonnak két súlyos seb volt a mellén, és néhány kevésbé komoly vágás vagy karmolás a hátán. Rajtam nem estek ilyen súlyos sérülések, noha teljesen érthetetlen hurkák, zúzódások borítottak, köztük néhány hasított patára emlékeztető nyom. Világos, hogy Manton többet tudott nálam, de semmit sem árult el az álmélkodó, kíváncsi orvosoknak, amíg meg nem tudta, miféle sebeink vannak. Akkor azt mondta, megvadult bikának estünk áldozatul – noha nehéz lett volna megmagyarázni mit keresett ott az állat.

Miután az orvosok és az ápolók távoztak, döbbenten odasúgtam:

– Jóságos ég, Manton, mi volt ez? Azok a sebek – tényleg így keletkeztek?

De túlságosan bávatag voltam az örvendezéshez, mikor azt súgta vissza, amit félig-meddig magam is vártam:

– Nem, egyáltalán nem így! Mindenütt ott volt, mint a kocsonya, vagy a nyálka, és mégis volt formája, minden képzeletet felülmúlóan borzalmas, sok ezer forma! Szemek is voltak, hibás szemek. Ez maga volt a pokol, a végső ocsmányság örvénye. Carter, ez volt a megnevezhetetlen!

Bihari György fordítása