Suttogás a sötétben

Eredeti cím: Whisperer in the Darkness, The

1 1519

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1930

I.

 

Meg kell adni, egész a legvégéig nem láttam semmi közvetlenül borzalmasat. Azt állítani azonban, hogy végkövetkeztetésem oka egy érzelmi sokk volt – a magányos Akeley-házban tett utolsó megfigyelésem után, amit követően egy idegen kocsiban száguldva menekültem el az éjszaka közepén Vermont borongós hegyei közül –, egyenértékű lenne egy sor kézzelfogható tény figyelmen kívül hagyásával, amelyek mind összefüggésben állnak ezzel a végső élményemmel. A félelmetes dolgok ellenére, amiket láttam és hallottam, s amik oly roppant hatással voltak rám, a mai napig nem tudom bizonyítani, hogy helytálló volt-e rettenetes végkövetkeztetésem: Mert Akeley eltűnése végső soron nem bizonyít semmit. A nyomozók nem találtak feltűnő változásokat a ház körül, a mind kívül, mind belül előforduló golyónyomok dacára. Olybá tűnt, mintha csak kirándulni indult volna a hegyekbe. és még mindig ott időzne. A legcsekélyebb nyom sem árulkodott róla, hogy vendégek jártak volna nála, vagy hogy a dolgozószobában valóban ott lettek volna azok a borzalmas hengerek és gépezetek. Az, hogy halálosan rettegett a sűrűn egymás mellett szorongó zöld hegyektől, meg a patakok vége-hossza nincs csobogásától, amelyek között született és felnőtt, ugyancsak nem jelent semmit, hiszen ezreket kínoznak hasonló, beteges félelmek. Különc viselkedése pedig minden további nélkül magyarázattal szolgálhat furcsa cselekedeteire és az ezzel összefüggő üldözési mániára.

Az ügy, már ami engem illet, a történelmi jelentőségű vermonti árvízzel kezdődött 1927. november 3-án. Akkoriban, akárcsak most, irodalmat tanítottam a Massachusetts állambeli Arkham városában, a Miskatonic Egyetemen s mellesleg lelkes tanulmányokat folytattam Új-Anglia néprajzával kapcsolatban. Az árvíz után röviddel nemcsak a nagy szükséget látó lakosságról és az elrendelt segélyakciókról számoltak be tucatjával az újságok, hanem különös dolgokról is, amiket állítólag a megáradt folyók sodortak magukkal. Sok barátomban erre feltámadt a kíváncsiság, hosszas beszélgetéseket folytattak, s fölkértek rá, hogy ismereteimet latba vetve derítsek fényt az ügy pontos állására. A magam részéről hízelgőnek éreztem, hogy ilyen komolyan veszik néprajzi tanulmányaimat, s a lehető leggyakrabban hangoztattam, hogy semmiféle jelentőséget nem tulajdonítok ezeknek a zűrzavaros, kalandos históriáknak, mivel nagyon is úgy látom, hogy a régi paraszti babona friss vadhajtásai. Mulattatott, hogy több művelt emberrel is találkoztam, akik makacsul kötötték az ebet a karóhoz, hogy a zagyva szóbeszéd mélyén mégiscsak az igazságnak valami homályos, torz szikrája rejlik.

A történetek, amikről ezen a módon értesültem, legnagyobbrészt az újságokból származtak; akadt azonban egy rémmese, amely visszavezethető volt a szájhagyományra – egy barátomnak írta meg levélben az édesanyja, aki a vermonti Hardwickban lakott. A dolgok, amikről a beszámolók szóltak, minden esetben többé-kevésbé egyező vonásokkal tűntek ki, noha állítólag legalább három különböző alkalommal figyelték meg őket – a Winooski folyóban Montpelier közelében, a Windham megyei West Riverben, Newfane-en túl, s végül a Caledonia megyei Passumpticben, Lyndonville fölött. Az elszórt híradásokban persze megneveztek még más helyeket is, a behatóbb vizsgálat azonban nyilvánvalóvá tette, hogy csak ezzel a három esettel kell ténylegesen számolnunk. A helybéliek minden alkalommal azt mesélték, hogy félelmetes, zavarbaejtő dolgokat láttak a rendíthetetlen hegyekből a völgykatlanokba áradó víztömegekben, és szinte mindenütt hajlottak rá, hogy ezeket a megfigyeléseket kapcsolatba hozzák egy primitív, félig elfelejtett mondakörrel. amelyet az ügy apropójából egyes öregemberek ismét felelevenítettek.

Amit az emberek megfigyelni véltek, nem volt egyéb néhány megdöbbentő, soha nem látott szerves képződménynél. Ezekben a tragikus napokban a folyók természetesen nem kevés emberi tetemet is sodortak magukkal; ámde azok, akik ezekről a különös dolgokról beszámoltak, egészen biztosak voltak benne, hogy nem halott emberekről volt szó, noha méret és testalkat terén lehetett némi felszínes hasonlóságról beszélni. Mint ahogy – állították a szemtanúk – nem voltak állatok sem, legalábbis nem olyasfélék amilyenek Vermont környékén előfordulnak. Rózsaszínűnek tűntek, mintegy öt láb hosszúnak, rákszerű testük volt két óriási hátuszonnyal vagy hártyás szárnnyal és több pár ízelt végtaggal, valamint egy ellipszis alakú, tekercselt képződménnyel (melyet számtalan rövid tapogató borított) azon a helyen, ahol a fejüknek kellett volna lennie. Valóban feltűnő volt, mennyire összhangban vannak egymással a különböző. forrásokból származó híradások; mindjárt mérséklődött azonban e körülmény meglepő ereje, ha az ember fontolóra vette, hogy a hajdan az egész hegyvidéken elterjedt régi legendák nem kevés kísértetiesen életszerű leírást tartalmaztak, amelyek nagyon is alkalmasak voltak rá, hogy felizgassák ezeknek az egyszerű népeknek a fantáziáját. Arra a következtetésre jutottam, hogy a szemtanúk – valamennyien primitív, képzetlen erdőlakók – bizonyára emberek vagy háziállatok szétszaggatott, felpuffadt tetemeit látták a tomboló árban, s olyan vonásokat véltek megfigyelni ezeken a szerencsétleneken, melyeket valójában csak az ódon, sötét regék ismerete sugallhatott nekik.

Ezeket a maguk módján egyedülálló régi népmeséket – noha igen ködösek voltak, roppant nehezen értelmezhetők, s a legifjabb nemzedéknél gyakorlatilag már feledésbe merültek – nyilvánvalóan befolyásolták az indiánok még ősibb legendái. Bár sosem jártam Vermontban, alapos ismeretekkel rendelkeztem e téren, mivel olvastam Eli Davenport rendkívül ritka monográfiáját, amely az állam legöregebb lakóinak 1839 előtt összegyűjtött szájhagyomány-anyagán alapszik. Ez az anyag egyébként messzemenően egyezett azokkal a történetekkel, amiket én magam hallottam néhány öreg paraszttól a New Hampshire-i hegyekben. Röviden összefoglalva, ez a mondakör egy rejtőzve élő szörnyfaj köré összpontosul, amely valahol a leghátsó hegyek között bújik meg – a legmagasabb csúcsok mély erdőiben, a sötét völgyekben, ahonnan ismeretlen forrásokból fakadó patakok csobognak elő. Ezek a lények csak ritkán mutatkoztak, ám mindenféle sötét szóbeszéd járta létezésük nyomairól, és olyan emberekről, akik mindenki másnál magasabbra merészkedtek bizonyos hegyoldalakon, vagy behatoltak azokba a mély, komor szurdokokba, amiket még a farkasok is kerülnek.

Néha különös láb– vagy karomnyomokat találtak a patakparti sárban, máskor furcsa, kör alakban sorjázó köveket, amik körül nem nőtt fű soha, s bármi formálta ki és állította fel őket, az nem a természet keze volt. Titokzatos mélységekbe nyúló barlangok is akadtak a szirtfalakban, melyeknek nagy kőtömbök zárták el a bejáratát, de olyasféleképpen, hogy azt aligha lehetett véletlennek tekinteni: az ilyen helyekre – és az ilyen helyekről kifelé – feltűnően sok nyom vezetett, ha ugyan sikerült megállapítani, milyen irányba tartanak. Ám a legszörnyűbbek azok a dolgok voltak, amiket kalandvágyó emberek pillantottak meg nagy ritkán a legeldugottabb völgyek félhomályában vagy a meredek lejtőkön tenyésző sűrű erdőkben, túl azokon a határokon, ameddig a közönséges hegymászó elmerészkedik.

Mindez kevésbé lett volna nyugtalanító, ha az elszórt beszámolók nem egyeztek volna olyan részletekbe menően. Ám valamennyi ilyen történetben számos közös motívum lelhető föl: egyhangúan úgy tartják, hogy ezek a lények hatalmas, halványpiros rákokra emlékeztetnek, több pár ízelt lábuk van, továbbá denevérszerű szárnyuk a hátuk közepén. A járáshoz olykor valamennyi végtagjukat használják olykor csak a legalsó párat, a többiben ilyenkor nagy, meghatározhatatlan külsejű tárgyakat hurcolnak magukkal. Egy ízben nagyszámú ilyen lényt figyeltek meg egyszerre, s egy csoportjuk átkelt az erdőben egy sekély vízfolyáson, mégpedig kétségkívül tudatos alakzatban, hatalmas sorokba rendeződve. Más alkalommal repülni láttak egy példányt – éjszaka rugaszkodott el egy kopár, magányos hegyoromról, s miután roppant denevérszárnyának sziluettje egy pillanatig kirajzolódott a fénylő telihold hátterén, nyoma veszett az égen.

Ezek a lények általában véve nem háborgatták az embereket, olykor azonban őket tartották felelősnek vakmerő, magányos vándorok eltűnéséért – különösen, ha olyan emberekről volt szó, akik túl közel építettek házat maguknak bizonyos völgyekhez és meredélyekhez. Sok vidék keveredett ily módon letelepedésre alkalmatlan hírébe, s a baljós érzés azután is tovább élt, hogy okát már rég elfelejtették. Voltak szirtfalak a környező hegyekben, melyekre az emberek csak borzongva mertek felpillantani, még ha nem is tudták már, hány telepes tűnt el nyomtalanul, hány tanyaház dőlt romba végleg ezeknek az elutasító képű, zöld strázsáknak az alsó lejtőin.

Míg azonban a legkorábbi legendákban ezek a lények csak akkor ártottak az embernek, ha az behatolt a területükre, a későbbi történetek kíváncsiságuk fokozódásáról rebesgettek; a szóbeszéd szerint nekiláttak, hogy titkos támaszpontokat létesítsenek a külvilágban. Különös lábnyomokról suttogtak, amiket hajnalban a tanyaházak ablakai alatt találtak, s időnként titokzatos eltűnésekről is, a mindeddig védettnek számító területeken. Egyes történetek zúgó-surrogó hangokról beszéltek, amelyek tökéletlenül imitált emberi nyelven megdöbbentő ajánlatokat tettek magányos vándoroknak az erdő mélyén megbúvó ösvényeken; egyes kisgyerekek állítólag eszüket vesztették a rémülettől, mert valami iszonyút láttak vagy hallottak közvetlenül a kert mögött, ahol a szűzvadon a kezdetét veszi. A legkésőbbi mondákban – azokban, amelyek közvetlenül megelőzik a babonaság kipusztultát és a veszélyeztetett területekről való tömeges áttelepüléseket – ijesztő beszámolók találhatók remetékről és mogorva parasztokról, akik életüknek valamely szakaszában állítólag visszataszító testi-lelki változásokon mentek keresztül: az ilyen embereket messzire elkerülték, s titokban azt suttogták róluk, hogy eladták magukat valamiféle ördögi lényeknek. Az egyik északkeleti megyében 1800 körül úgy tűnik, divatba jött a zárkózott, nem túl közkedvelt különcöket azzal gyanúsítgatni, hogy az undorító szörnyetegek szövetségesei és bizalmasai.

Abban a tekintetben, hogy miféle lényekről van itt szó, a vélemények persze megoszlottak. Általában Másoknak vagy Véneknek hívták őket, de voltak egyéb elnevezések is, ezek azonban korlátozott érvényűek maradtak mind földrajzilag, mind időbelileg. A legtöbb puritán telepes valószínűleg egyszerűen az ördög rokonainak tekintette őket, s tisztelettudó teológiai spekulációkat szőtt róluk. Azok, akik származásuk révén rendelkeztek bizonyos ismeretekkel a kelta mondavilágot illetően – főként New Hampshire skót-ír lakossága és rokonaik, akik Wentworth kormányzó telepítései során jutottak földhöz Vermontban –, kapcsolatba hozták őket hazai lápjaik és dombi tündérváraik manóival és koboldjaival, s azoknak a régi varázsigéknek a töredékeivel védekeztek ellenük, melyek ősi földjükön elgondolhatatlan idők óta szállnak nemzedékről nemzedékre. Az indiánoknak azonban egy különösképp fantasztikus elméletük volt. Noha a legendák náluk is törzsről törzsre változtak, bizonyos döntő részletek terén figyelemreméltó egyezés mutatkozott; így például egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy a szóban forgó lények nem erről a világról valók.

A pennacook törzs mítoszai szerint, amelyek következetesebbek és kifejezőbbek voltak az összes többinél, a szárnyas szörnyetegek a Nagymedve csillagképről jöttek az égen, és bányáik vannak a mi földi hegyeinkben, ahol is egy bizonyos kőzetfajtát termelnek ki, amely nem található meg egyetlen más világon sem. Szó sincs róla, hogy itt élnének, mondja a legenda, csupán támaszpontokat tartanak fenn, és roppant kőzetrakományokkal repülnek vissza saját hazai csillagzatukra északon. Nem bántják, csak azokat a földi embereket, akik túl közel merészkednek hozzájuk, vagy titokban meglesik őket. Az állatok ösztönös undorral térnek ki előlük, korántsem azért, mert vadásznának rájuk. Földi növényekkel és állatokkal táplálkozni nem képesek, külön élelmet hoznak magukkal a csillagokból. A közelükbe lopózni rossz dolog, s előfordult olykor, hogy fiatal vadászok, akik az általuk kísértett hegyekbe merészkedtek, soha nem tértek vissza. Nem tanácsos őket kihallgatni sem, ha éjszaka egymással suttognak a vadonban, olyan hangon, amely a méhek zümmögéséhez hasonlít, de utánozni tudja az emberi beszédet. Ismernek minden emberi nyelvet – a pennacookokét, a huronokét és az Öt Törzsét –, nekik maguknak azonban nincs nyelvük, s talán szükségük se rá. A fejükkel beszélnek, aminek a színe aszerint változik, hogy mit akarnak kifejezni.

Mindezek a legendák persze, úgy a fehéreké, mint az indiánoké, a tizenkilencedik században feledésbe merültek, egy-egy alkalmankénti atavisztikus fellobbanástól eltekintve. A vermonti települések körvonalai fokozatosan megszilárdultak, s miután az utak és szálláshelyek bizonyos elképzelések alapján állandókká váltak, a lakosok egyre kevésbé emlékeztek rá, miféle lappangó félelmek befolyásolták ezeket az elképzeléseket, sőt még azt is elfeledték, hogy ilyen félelmek egyáltalán léteztek. A legtöbben mindössze annyit tudtak, hogy egyes vidékek a hegyekben rendkívül egészségtelennek, terméktelennek és letelepülésre általában véve alkalmatlannak számítanak, és minél távolabb tartja magát tőlük az ember, annál jobb. Idővel a megszokás és a gazdasági érdek kényelmes kerékvágása olyan mélyen vésődött az ismerős tájak talajába, hogy senki nem érzett vágyat a máshová telepedésre, s így a kísértetjárta hegyvidék inkább a véletlen szeszélyéből, mintsem számításból, embermentes maradt. A ritka rémtörténetektől eltekintve, amelyek itt-ott még felbukkanhattak, már csak csodahívő nagyanyók és múltba merengő kilencvenéves öregek meséltek suttogva valamiféle lényekről, akik állítólag a hegyekben élnek; és még ezek a suttogók is elismerték, hogy nem kell már félni tőlük különösebben, mivel hozzászoktak a házakhoz meg a településekhez, s az embereket egyszer s mindenkorra hagyják nyugodtan élni azon a vidéken amit azok kiválasztottak maguknak.

Mindezt már régóta tudtam olvasmányaimból és a népmesékből, amiket New Hampshire-ben gyűjtöttem; ezért hát, mikor az árvíz idején felbukkantak a baljós híresztelések, – mindjárt tudtam, miféle fantasztikus gyökérről fakadtak. Nagy fáradságot vettem magamnak, hogy elmagyarázzam barátaimnak a dolgok állását, s nagyokat derültem, amikor néhány nehézfejű mindezek dacára mégis ragaszkodott hozzá, hogy a beszámolók nem nélkülözik teljességgel a valóságalapot. Azzal érveltek, hogy a régi legendák furamód tartósnak és egybehangzónak bizonyultak, s az a tény, hogy a vermonti hegyeket még valóban nem kutatták át kielégítő módon, oktalan fényt vet az afféle kijelentésekre, amelyekben valaki sommásan leszögezi, mi él közöttük és mi nem. Azzal sem tudtam elhallgattatni őket, hogy felhívtam rá s figyelmüket: mindezek a mítoszok egy jól ismert mintát követnek, amely az emberiség javarésze számára közös, és a képzelőerő fejlődésének egy korai fázisára vezethetők vissza, amely mindig és mindenütt ugyanilyen ábrándképeket teremt.

Hiába magyaráztam ellenlábasaimnak, hogy ezek a vermonti legendák lényegében véve alig különböznek a természeti népeknek azon univerzális mítoszaitól, amelyek az ókorban faunokkal és driádokkal népesítették be a világot, a modern Görögországban életre hívták a kallikantzaraszokat, s amelyeknek Írország és a vad Wales komor történeteit köszönheti a törpeszerű trogloditák és barlanglakók különös, rejtőző klánjairól. Kilátástalan volt rámutatni a nepáli hegyi törzsek mítoszaival való még feltűnőbb hasonlatosságokra is, melyek a rettegett mi-gókról vagy havasi emberekről szólnak, akik a Himalája jeges sziklacsúcsai között élik förtelmes szörnyéletüket. Valahányszor felsoroltam ezeket a bizonyítékokat, vitapartnereim tulajdon fegyveremet fordították ellenem, s azt állították, éppen ez utal arra, hogy a régi regékben történelmi valóságmagnak kell rejtőznie; éppen ez bizonyítja a földlakók valamely ismeretlen, ősibb fajának létezését, amelynek a beköszöntő emberuralom elől különös rejtekhelyekre kellett visszahúzódnia, ahol kis számban a közelmúltig, sőt talán s mai napig fennmaradhattak.

Minél nagyobbakat derültem az efféle teóriákon, annál szívósabban védték őket a barátaim; s hozzátették, hogy a legfrissebb beszámolók, még ha korábbi legendákkal nem is törődünk, akkor is túl egyértelműek, logikusak, részletesek és józan módon prózaiak hozzá, hogysem egyszerűen figyelmen kívül hagyhassuk őket. Két-három fanatikus olyan messzire ment, hogy kijelentette: lehet valami az indiánok régi történeteiben, melyek a rejtőző lényeknek földönkívüli eredetet tulajdonítanak. Bizonyíték gyanánt Charles Fort hagymázas könyvét idézték, amelyben a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy a múltban már gyakorta keresték fel a Földet élőlények a világűrből. A legtöbb ellenlábasom azonban egyszerű romantikus volt, aki mindenáron valóságosnak akarta érezni a rejtőzve élő törpékről szóló fantasztikus históriákat, melyek Arthur Machen kiváló horrortörténetei révén váltak széles körben ismertté.

 

II.

 

Mint ahogy ez az adott körülmények között várható volt, a vita végül beférkőzött a sajtó berkeibe is, mégpedig az Arkham Advertiserhez intézett olvasói levelek formájában; e levelek közül aztán egyeseket lehoztak a lapok Vermontnak azon a részén is, ahol az árvízzel összefüggésben először bukkantak föl a történetek. A Ruthland Herald fél oldalt töltött meg mindkét álláspont képviselőinek levélrészleteivel, míg a Brattleboro Reformer kurtítatlan formában kinyomtatta egyik hosszabb történelmi-mitológiai eszmefuttatásomat, a Tollkoptató álnév mögött meghúzódó neves tárcaíró kommentárjával, aki osztotta és dicsérte szkeptikus álláspontomat. 1928 tavaszára szinte már közismert személyiséggé váltam Vermontban, noha soha életemben nem jártam arrafelé. És ekkoriban intézte hozzám Henry Akeley döbbenetes leveleit, melyek oly nagy hatást tettek rám, s életemben először és utoljára az ezernyi zöld szurdok és duruzsoló erdei patak birodalmába csábítottak.

A legtöbbjét annak, amit Henry Wentworth Akeleyről tudok, a szomszédaival és Kaliforniában élő egyetlen fiával folytatott levelezésem során derítettem ki, a szörnyű események után, amiket magányos tanyaházában éltem át. Mint megtudtam, utolsó olyan sarja volt egy, a környéken igen nagy tekintélynek örvendő jogász –, hivatalnok– és gazdafamíliának, aki még az ősi családi birtokon élt. Az ő személyében azonban a családi hagyomány hűtlenné vált a gyakorlatias hivatásokhoz, és a tiszta tudomány felé fordult: a vermonti egyetemen tehetséges természetbúvára volt a matematikának, csillagászatnak, biológiának antropológiának és néprajznak. Még sosem hallottam róla azelőtt, s levelei alig-alig tartalmaztak önéletrajzi utalásokat: ám kezdettől fogva láttam, hogy gerinces, művelt és éles eszű ember, noha kissé különc, s fellépéséből hiányzik a világi magabiztossága.

Bármilyen fantasztikusan hangzottak is az állításai, kezdettől fogva kénytelen voltam komolyabban venni Akeleyt, mint minden más vitapartneremet. Először is, ő kézzelfogható közelségében élt a jelenségeknek, melyeknek mibenlétét illetően oly abszurd spekulációkba bocsátkozott, saját szemével látta, saját bőrén tapasztalta őket; másrészt pedig megdöbbentő mértékben kész volt kétségbe vonni tulajdon következtetéseit, ahogy azt a tudomány igazi művelői teszik. Nem voltak személyes előítéletei, csak azt fogadta el szilárd alapnak, amit cáfolhatatlan bizonyítékok támasztottak alá. Kezdetben persze azt hittem, téved, de a javára írtam, hogy egy ésszerű tévedésnek a rabja; és soha, semmikor nem értettem egyet a barátaival abban, hogy különös elméletei és a magányos, zöld hegyektől való félelme zavart elmeállapotára volna visszavezethető. Fölismertem, hogy egy rendkívüli képességű emberről van szó, s megfigyeléseinek furcsa körülményeken kell alapulniuk, amelyeket érdemes lenne alapos vizsgálat tárgyává tenni, még ha nincs is semmilyen közük azokhoz a fantasztikus tényezőkhöz, melyekre ő vezeti vissza őket. Később olyan bizonyítékanyaggal szolgált nekem, amely az egész ügyre valami más, nyugtalanítóan bizarr fényt vetett.

A legjobb az lesz, ha amilyen részletességgel csak tudom, megkísérlem visszaadni annak a levélnek a tartalmát, amiben Akeley először keresett meg engem, és ami oly fontos mérföldköve volt tulajdon szellemi fejlődésemnek. Már nincs a birtokomban, de pontosan emlékszem szörnyű üzenetének szinte minden egyes szavára; és még egyszer szeretnék mindenkit biztosítani róla, hogy teljes mértékben meg vagyok győződve annak az épelméjűségéről, aki írta. Alább következik a szöveg, mely eredetileg egy olyan ember göcsörtös, régimódi betűivel íródott, aki egyhelyben ülő tudósélete folyamán nyilván nem sokat forgott a társaságban.

 

Albert N Wilmarth, Esq., R.F.D.2., 118

Saltonstall St., Townshend,

Arkham, Mass. Windham Co., Vermont

1928. május 5.

 

Igen Tisztelt Uram!

Nagy érdeklődéssel olvastam levelét a Brattleboro Reformer folyó év április 23-i számában a közelmúltban elterjedt történetekkel kapcsolatban, melyek különös holttetemekről szólnak, amiket tavaly ősszel a medrükből kilépő folyók sodortak magukkal. A továbbiakban Ön kifejti felfogását egyes különleges népmeséket illetően is, melyekkel a fent említett történetek oly megdöbbentő módon egybecsengenek. Nem nehéz rájönni, miért van ezen a véleményen egy nem vermonti személy, mint amilyen Ön, és miért ad Önnek igazat még Tollkoptató is. Ez az az álláspont, amit a tanult emberek általában a vermonti határon innen és túl képviselnek, és ez volt fiatalkoromban (most 57 éves vagyok) az én álláspontom is. Azóta azonban tanulmányaim – mind általánosságban véve, mind Davenport könyve révén – arra ösztönöztek, hogy bizonyos kutatásokat végezzek a környező hegyekben, ahová máskülönben nem járnak emberek.

E tanulmányok vezettek el engem azután a különös, régi történetekhez, amiket idősebb, meglehetősen műveletlen parasztok meséltek nekem, bár ma már jobb szeretném, ha sosem ártottam volna bele magam ezekbe a dolgokba. Felelősségem teljes tudatában állíthatom magamról, hogy semmi esetre sem vagyok járatlan az antropológia és a néprajz terén. Az egyetemen igen behatóan foglalkoztam mind a kettővel, s csaknem valamennyi nagynevű szaktekintélyt – így Tylort, Lubbockot, Frazert, Quatrefages-t, Murrayt, Osbornt, Keitht, Boule-t, G. Elliot Smitht stb. – jól ismerem, számomra nem újdonság, hogy a titokzatos élőlényekről szóló történetek egyidősek az emberiséggel. Olvastam az Ön – és más, Önhöz hasonló nézeteket valló urak – leveleit a Ruthland Heraldban, és azt hiszem, tudom, mely pontig jutottak el az elvi vitában.

Bármennyire is sajnálom, meg kell mondanom Önnek, hogy ellenfelei közelebb jutottak az igazsághoz Önnél, bár látszólag a józan ész teljes fegyvertára az Ön oldalán áll. Ezek az emberek közelebb járnak véleményükkel a tényekhez, mint ők maguk sejtenék – mert ők persze csak elméleti megfontolásokban gondolkodnak, és nem tudhatják, amit én tudok. Ha olyan keveset tudnék, mint ők, nem érezném magam feljogosítva rá, hogy higgyek abban, amiben ők hisznek. Teljes egészében az Ön oldalán állnék.

Bizonyára észrevette, hogy nehezemre esik a tárgyra térni, valószínűleg azért, mert – egyszerűen és őszintén mondva – félek tőle. Ami a legfontosabb: bizonyítékaim vannak rá, hogy valóban valamiféle szörnyek élnek a magashegyi erdőségekben, amerre sosem járnak emberek. Azokkal az állítólagos árvíz sodorta tárgyakkal ugyan nem hozott össze a balszerencse, másutt viszont láttam hasonló alakokat, olyan különös körülmények között, hogy beszámolni is irtózok róla. Lábnyomokat is találtam, méghozzá annyira közel a házamhoz (a régi Akeley-tanyán lakom, Townshendtől délre, a Setéthegy lábánál), hogy azt inkább nem részletezném. És bizonyos helyeken hangokat hallottam az erdőben, amiket aztán végképp nem kísérelhetek meg papírra vetni.

Egy ponton olyan gyakran hallottam őket, hogy egyszer magammal vittem egy fonográfot – a hozzá tartozó diktafonnal meg egy üres viaszhengerrel –, s ha kívánja, lehetővé teszem Önnek, hogy az így készült felvételt meghallgassa. A hangokat visszajátszottam itt néhány öregembernek, és az egyik halálra rémült tőlük, mert emlékeztették őt arra a hangra (a Davenport által is említett Erdei Zümmögésre), amiről egyszer a nagyanyja beszélt neki, és utánozta is. Tudom, mit tartanak legtöbben az olyan emberről, aki állítólag „hangokat hall”, de mielőtt ítéletet alkotna rólam, előbb hallgassa meg ezt a felvételt, és kérdezzen meg néhány öreg erdőlakót, mi róla a véleménye. Ha talál rá normális magyarázatot, az csak örömömre szolgálna; de valaminek lennie kell a hátterében. Ex nihilo nihil fit, mint azt Ön is jól tudja.

Nos, levelem célja nem az, hogy vitát kezdjek Önnel, hanem olyan dolgokról szeretnék beszámolni, amik egy Önhöz hasonlóan művelt ember számára roppantul érdekesek lehetnek. Ezt magánemberként mondom Önnek A nyilvánosság előtt az Ön oldalán állok, mert egyes megfigyelésekből azt a következtetést vontam le, hogy nem jó, ha az emberek túl sokat tudnak erről az ügyről. Vizsgálódásaimat immár kizárólag a saját szakállamra folytatom, és eszembe sem jutna olyasvalamit hangoztatni, ami felkeltené az emberek kíváncsiságát, és az általam átkutatott területekre csábítaná őket. Mert igaz – nagyon is igaz –, hogy léteznek nem-emberi lények, akik szüntelenül megfigyelés alatt tartanak minket; és vannak köztünk kémek is, akik információkkal látják el őket. Számos kiindulópontot, amelyre támaszkodva fényt derítettem a szörnyű titokra, egy szerencsétlen öregembertől kaptam, aki – hacsak nem volt őrült, amit viszont kétlek – egyike volt ezeknek a kémeknek. Később öngyilkos lett, de okom van feltételezni, hogy rajta kívül vannak még mások is.

Ezek a lények egy másik bolygóról jöttek, képesek megélni a csillagközi űrben, s szívós, erős szárnyuk segítségével haladni is tudnak benne; a szárnyuk ellenáll az éternek, de nem elég manőverezőképes ahhoz, hogy a Földön is használni tudják. Később többet is írok Önnek erről, amennyiben nem vélekedik úgy máris, hogy őrült vagyok. Az idegen lények azért jönnek ide, hogy fémeket termeljenek ki mélyen a hegyek gyomrába nyúló bányáikból és azt hiszem, tudom, honnan valók. Ha békén hagyjuk őket, nem bántanak, de senki sem mondhatja meg előre, mi fog történni, ha túl kíváncsiakká válunk. Egy jókora fegyveres csapattal persze el lehetne pusztítani a bányatelepüket. Ez az, amitől tartanak. Ha viszont bekövetkezne, akkor még több ilyen lény érkezne az űrből – határtalan sereggel. Könnyen meghódíthatnák az egész Földet, ám eddig nem próbálkoztak meg vele, mert nem volt szükség rá. Jobb nekik, ha mindent hagynak a régiben, és kerülik a súrlódásokat.

Azt hiszem, el akarnak tenni láb alól, mert sok mindenre rájöttem. Van egy fekete kő, félig lekopott, ismeretlen hieroglifákkal, amit keleten találtam, a kerekhegyi erdőben; és mióta hazahoztam magammal, minden megváltozott. Ha úgy gondolják, túl sokat tudok, vagy megölnek, vagy elragadnak a Földről, oda, ahonnan jöttek. Néhanapján el szoktak rabolni egy-egy művelt embert, hogy mindig informálva legyenek a dolgok állásáról a mi világunkban.

És ezzel el is jutottam a második okhoz, ami levélírásra bírt – egyúttal meg szeretném kérni, hogy amit közöltem Önnel, ne verje nagydobra, az embereket távol kell tartani ezektől a hegyektől, nem szabad tovább szítani a kíváncsiságukat. A veszély – Isten a tudója! – elég nagy már amúgy is, mert a reklámszakemberek meg a telekspekulánsok seregestül szabadítják Vermontra nyáron a kirándulókat, akik nagy ivászatokat rendeznek a szűz természet ölén, és teleszórják a hegyeket olcsó hétvégi házaikkal.

Szívesen maradnék továbbra is kapcsolatban Önnel, és ha beleegyezik, megpróbálom eljuttatni Önhöz s fonográf felvételt meg a fekete követ (ami annyira kopott, hogy fényképen nem sok látszik belőle). Mondom, megpróbálom, mert azt hiszem, ezeknek a szörnyetegeknek itt a környékünkön módjukban áll beavatkozni bizonyos eseményekbe. A falu közelében egy tanyán él egy Brown nevű sunyi, mogorva fickó, akiről feltételezem, hogy kém. Szép lassan megpróbálnak elszigetelni a saját világomtól, mert túl sokat tudok az övékről.

Megdöbbentően jól vannak értesülve minden cselekedetemről. Az is meglehet, hogy ez a levél el se jut Önhöz. Azt hiszem, el kell hagynom ezt a vidéket, és a fiaimhoz költöznöm a kaliforniai San Diegóba, mielőtt a helyzet tovább rosszabbodna, de nem könnyű feladni azt a talpalatnyi földet, ahol az ember született, és ahol családjának hat nemzedéke élt. Egyébként most, hogy ezek a lények felfigyeltek rám, nemigen merem eladni a házat. Úgy tűnik, vissza akarják szerezni a fekete követ és megsemmisíteni a hangfelvételemet, de amíg csak lehet, igyekszem megakadályozni őket ebben. Eddig még visszariasztották őket a nagy rendőrkutyáim, mert nincsenek sokan, és rettentő ügyetlenül mozognak. Mint már említettem, a Földön a szárnyuk nem alkalmas rövid repülésekre. Nagyon szeretném megfejteni a feliratot ezen a kövön – egyszerűen szörnyűséges –, és Ön a néprajzi ismereteivel talán ki tudná egészíteni annyira a hiányzó helyeket, hogy aztán elboldoguljak vele. Gondolom mindent tud azokról az iszonyú mítoszokról, amik még az ember színreléptét megelőző földtörténeti korokból valók – a Yog-Sothoth – és a Cthulhu-ciklusról. A Necronomiconban említés esik róluk. Egy ízben alkalmam volt áttanulmányozni egy példányt, s úgy tudom, az Önök egyetemi könyvtára is tart egyet belőle, zár alatt.

Hogy a dolgok végére jussunk, Mr. Wilmarth, azt hiszem, nagy segítségére lehetünk egymásnak az ismereteinkkel. Semmi esette sem szeretném azonban Önt veszélybe sodorni, és azt hiszem, utalnom kell rá, hogy a kő és a fonográf felvétel birtoklása nem egészen lesz veszélytelen. Bármit is lesz majd szabad az Ön engedelmével postára adnom, fel fogok hajtani Newfane-be vagy Brattleboróba, hogy onnan küldjem el Önnek, mert az ottani postahivatalok megbízhatóbbak. Szeretném még megjegyezni, hogy egyedül élek, mert nem tudok a házban fizetett munkaerőt tartani. Senki sem marad meg sokáig, mert éjszaka különös alakok ólálkodnak a kertben, és a kutyák megszakítás nélkül csaholnak. Örülök, hogy míg szegény nejem élt, nem foglalkoztam ilyen intenzíven ezekkel a dolgokkal, mert tudom, hogy eszét vesztette volna tőlük.

Remélem, nem voltam túlságosan a terhére, és úgy fog határozni, hogy kapcsolatba lép velem, nem hajítja levelemet egy elmeháborodott firkálmányaként a papírkosárba.

Odaadó híve: Henry W. Akeley

 

PS.: Csináltatok még egy-két másolatot néhány általam készített fényképfelvételről; azt hiszem, egyes pontokon alá tudjam támasztani a fentebb mondottakat. Az öregemberek azt tartják, rettenetesen valóságosak. Ha érdeklik Önt, ezeket a képeket rövid időn belül el tudom küldeni.

 

H. W. A.

 

Nehéz volna leírni, mit éreztem, amikor először olvastam el ezt a különös dokumentumot. Tulajdonképpen még nagyobbat kellett volna kacagnom ezen zagyva képzelgésen, mint a már ismert, sokkal mértéktartóbb teóriákon, melyek derültséget váltottak belőlem; volt azonban valami ennek a levélnek hangvételében, ami önkéntelenül arra indított, hogy komolyan vegyem. Nem mintha egy pillanatra is hittem volna a titokzatos csillaglakókban, akikről a levélíró beszélt; ám kezdeti komoly kételyeim után arra a furamód szilárd meggyőződésre jutottam, hogy ez az ember tisztességes és épeszű, s valamilyen valós, sajátos és természetellenes jelenséggel került szembe, amire nem tudott más magyarázatot adni, csak ezt fantáziadús elméletet. A helyzet bizonyára nem úgy áll, gondoltam, ahogy ő hiszi, mindazonáltal nyilván érdemes lesz vizsgálat tárgyává tenni. Akeley rettentően dúltnak és zavartnak tűnt, és aligha tételezhettem fel, hogy erre semmi oka nincsen. Bizonyos tekintetben rendkívül precíznek és józannak mutatkozott rémhistóriája végső soron meglepően egybevágott régi mítoszokkal – még a legkalandosabb indiánlegendákkal is. Hogy valóban hallott titokzatos hangokat a hegyekben, és valóban megtalálta a követ, amiről beszélt, az nagyon is valószínű volt, bármennyire zavaros következtetéseket is vont le belőlük – ezekeket különben feltehetőleg az az öreg sugallhatta neki, aki az idegen lények kémének adta ki magát, később pedig öngyilkos lett. Kézenfekvő volt, hogy ez az ember teljesen őrült lehetett, de megőrizte az értelemnek valamely perverz, felszínes szikráját, amely a naiv Akeley szemében – aki néprajzi kutatásai jóvoltából amúgy is fogékony volt az ilyen dolgokra – hihetővé tette fantazmagóriáit. Ami a legújabb fejleményeket illeti, a jelek szerint Akeley egyszerű, tanyasi szomszédai ugyanúgy meg vannak győződve róla, hogy a háza éjszaka rejtélyes lények megfigyelése alatt áll, mint ő. A kutyaugatásban is lehet valami.

És persze itt volt ez az ügy a fonográf felvétellel, amiről nem tudtam elhinni, hogy a leírt módon készítette volna. Kell lennie valami magyarázatnak, akár csalókán emberszerű állathangokról van szó, akár egy rejtőzködve élő emberi lényéről, aki az alacsonyabb rendű állatok szintjére süllyedt. Gondolataim innen megint visszatértek a hieroglifákkal telerótt fekete kőhöz, meg a nagy kérdéshez, hagy mit is jelenthet. És mire véljem azokat a fényképfelvételeket, amiket Akeley megígérte, hogy elküld, s amik oly félelmetesen valóságosnak tűntek az öregembereknek?

Mikor másodjára is átolvastam a göcsörtös betűkkel papírra vetett kéziratot, jobban éreztem, mint valaha, hogy könnyen hívő ellenlábasaim talán mégsem tévednek akkorát, ahogy azt mindig hangoztattam. Mert végtére is valóban élhetnek azokban a rettegett hegyekben különös – és talán szörnyű torzulásokkal elcsúfított –, az emberi társadalomból kirekesztett lények, még ha nem is a legendák csillagszülött monstrumai. És ha ez így van, akkor a folyókban sodródó testekről szóló beszámolók sem feltétlenül utalandók a mesék birodalmába. Valóban akkora vakmerőség volna feltételezni, hogy ez húzódhat meg mind a legendák, mind az utóbbi hónapok különös eseményei hátterében? Ám alig villantak át fejemen ezek a kétkedő gondolatok, máris elszégyelltem magam, amiért egy ilyen bizarr képzelgés, mint Henry Akeley izgatott levele, egyáltalán működésbe lendíthette a fantáziámat. Végül barátságos, érdeklődő hangon válaszoltam rá, és további részleteket kértem Akeleytől. Válasza postafordultával érkezett, s ígérete szerint egy sor Kodak-felvételt is tartalmazott, olyan tárgyakról és helyszínekről, amelyek alátámasztották az általa mondottakat. Mikor kivettem a képeket a borítékból, és áttanulmányoztam őket, különös félelem fogott el, mintha tiltott dolgok közelében járnék; mert jól lehet a legtöbb eléggé életlen volt, mégis barátságtalan, szuggesztív kisugárzás lengte körül őket, amit csak tovább fokozott a tény, hogy kétségkívül valódi fotók voltak: optikai összekötők köztem és az ábrázolt jelenségek között, egy előítéletektől, tévedésektől, hamisságtól mentes, személytelen reprodukciós eljárás termékei.

Minél tovább néztem őket, annál inkább tisztázódott bennem, hogy jól tettem, amikor komolyan vettem Akeleyt és történetét. Ezek a fényképek vitathatatlanul, egyértelműen bizonyították, hogy a vermonti hegyekben van valami, ami legalábbis messze túlszárnyalja a közönséges emberi hit és tudás határait. A lábnyom volt a legszörnyűbb – a felvétel egy napsütötte iszapfogóban készült, valahol egy magányos fennsíkon: Hogy nem olcsó hamisítvány, azt első pillantásra láttam; mert a képen élesen kirajzolódó kavicsok és fűcsomók jó mértékül szolgáltak a lépték megbecsléséhez, és kizárták a ráexponálás lehetőségét. Lábnyomnak neveztem azt a valamit, de talán találóbb volna karomnyomnak hívni. Még most sem vagyok képes igazán leírni, hogy nézett ki; csak annyit tudok mondani, hogy furamód rákszerűnek tűnt és nem lehetett pontosan megállapítani milyen irányba ment. Nem volt sem különösebben nagy, sem különösebben friss – a mérete körülbelül megegyezett egy normális emberi talpéval. A közepén egy dudor látszott, amelyből fogazott ollópárok indultak ki sugarasan; az ember nem igazán tudta elképzelni, hogyan is működik ez a végtag, már amennyiben a test mozgatása volt az egyetlen funkciója.

Egy másik fotó, amely nyilvánvalóan mély árnyékban, vakuval készült, egy erdei barlang bejáratát mutatta, amit valaki egy szabályszerűen lekerekített sziklával elzárt. A csupasz talajon különös lábnyomok látszottak előtte sűrű összevisszaságban; alig lehetett kivenni őket, ám miután nagyítóval megvizsgáltam a képet, az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy hasonlítanak az első felvételen látotthoz. A harmadik kép egy druida cromlechekre emlékeztető sziklakört ábrázolt, egy komor hegytetőn. A fű a titokzatos kövek körül teljesen le volt taposva, több helyütt csupasz foltok tarkáztak, lábnyomokat azonban nem tudtam kivenni még lupe segítségével sem. Hogy a felvétel milyen rettentő elhagyatott helyen készült, azt látni lehetett abból, hogy a háttérben lakatlan hegycsúcsok valódi tengere nyújtózott a ködös horizont felé.

Ám míg a legnyugtalanítóbb felvétel a lábnyomot ábrázolta, a legfurcsább és a legszuggesztívebb egy másik volt, ami a nagy, fekete követ mutatta, melyet Akeley a „kerekhegyi” erdőben talált. Nyilván a dolgozóasztalán fényképezte le, mert a háttérben egy sor könyv meg egy Milton-mellszobor látszott. A kő, amennyire meg lehetett ítélni, egyik szabálytalan lapján állt, a fényképezőgéptől egy-két lábnyira; ám ha valami közelebbit akarok mondani a képződmény alakjáról vagy általános geometriájáról, leküzdhetetlen nyelvi korlátokba ütközöm. Hogy milyen idegen geometriai alapelvek szerint készítették – mert mesterséges tárgy volt, ez első pillantásra látszott –, azt még megközelítőleg sem tudtam megállapítani; soha nem láttam még más olyasmit, ami ennyire furcsa, de egyértelmű módon ne tűnt volna a mi világunkba tartozónak. A követ díszítő hieroglifák közül csak egyet-kettőt tudtam kivenni, de azok, amiket sikerült megfejtenem, ugyancsak megijesztettek. Persze lehettek hamisítványok is, elvégre nemcsak én olvastam az őrült arab, Abdul Alhazred rettenetes, ocsmány művét, a Necronomicont; mégis megborzongtam, mikor felismertem bizonyos ideogrammákat, melyeket okkult olvasmányaim a leghajmeresztőbb és legistenkáromlóbb árnyéklényekkel kapcsolatban említettek, akik rég elmerültek már valamiféle homályos, őrült fél-létezésben, mire a Föld meg a Naprendszer többi belső világa kialakult.

A fennmaradó öt kép közül három mocsaras, sziklás tájakat ábrázolt, ahol a fotós titokzatos, természet ellen való dolgokat vélt észrevenni. Egy másik képen egy különös nyomot lehetett látni a sárban, egész közel Akeley házához: állítólag– hajnalban rögzítette filmre egy olyan éjszakát követően, amikor a kutyák a szokásosnál is hevesebben ugattak. A nyom nagyon bizonytalan volt, s az igazat megvallva nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni belőle; ennek ellenére ördögi módon hasonlatosnak tűnt ahhoz a karomnyomhoz, amit Akeley a kopár fennsíkon örökített meg. Az utolsó kép Akeley tanyáját mutatta: egy díszes, kétszintes épületet, amely mintegy százhúsz éves lehetett, gondozott kiskerttel és fehér kövekkel szegélyezett utacskával, amely egy ízlésesen faragott, György-kori kapuhoz vezetett. A pázsiton több óriási rendőrkutya heverészett egy szimpatikus külsejű, stuccolt szürke bajuszt viselő úr körül; ez bizonyára maga Akeley volt, és a vékony csőben folytatódó gumitömlő a kezében arra utalt, hogy a felvételt ő maga készítette távkioldóval.

A képek után a terjedelmes, sűrűn teleírt levélnek szenteltem figyelmemet; és a következő három órára a kimondhatatlan iszonyat bugyraiba zuhantam. Ott, ahol Akeley kezdetben csak célzásokat engedett meg magának, most aprólékos részletekkel szolgált; a levél terjedelmes felsorolást tartalmazott a szavakról amiket éjszaka hallott az erdőben, hosszú beszámolókat a szörnyeteg, rózsaszín alakokról, melyeket alkonyatkor látott néha a sűrű bozótosban, és egy rettenetes, kozmikus összefoglalást: alapos és sokoldalú tudományos ismeretek szintézisét azokkal a végtelen beszélgetésekkel, amiket Akeley az őrült, önjelölt kémmel folytatott, aki aztán hátborzongató módon elemésztette magát. Olyan nevekkel és fogalmakkal találtam szembe magam, amelyeket bizonyos félelmetes összefüggésekben korábban is ismertem már – Yuggoth, a Nagy Cthulhu, Tsathoggua, Yog-Sothoth, R’lyeh, Nyarlathotep, Azathoth, Hastur, Yian, Leng, Hali Tava, Bethmoora, a Sárga Jel, L’mur-Kathulos, Bran és a Magnum Innominandum... ősibb, messzibb világokba kerültem vissza névtelen eónokon és mérhetetlen dimenziókon keresztül, melyekről a Necronomicon őrült írójának csak egészen távoli, homályos sejtései voltak. Olvastam az Ős Élet Barlangjairól, és a vízről, amely kiszivárgott belőlük; s végül ezeknek a patakoknak egy apró kis oldalágacskájáról is, amely szorosan összefonódott a mi Földünk történetével.

Gondolataim vadul háborogtak; ott, ahol korábban hűvös érveléssel igyekeztem tisztázni a dolgokat, most a legabnormálisabb és leghihetetlenebb csodákra kezdtem gyanakodni. Az elém tárt bizonyítékanyag elsöprő erejű volt; Akeley józan, szakszerű stílusa pedig – amely kimondhatatlan messze esett bármiféle őrülettől, fanatizmustól vagy hisztériától, a kicsapongó, üres spekulációkról nem is beszélve – roppant nagy hatást tett gondolkodásmódomra és ítélőerőmre. Mire félreraktam a rettenetes levelet, értettem már, mitől fél Akeley, s kész voltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy visszatartsam az embereket ezektől a vad, kísértetjárta hegyektől. Még ma is – noha az idő eltörölte a pillanatnyi benyomásokat, úgyhogy többé-kevésbé én magam is bizonytalanná váltam saját tapasztalataimat és iszonyú kétségeimet illetően –, mondom, még ma is vannak olyan dolgok Akeley levelében, amiket a világ minden kincséért nem idéznék, nem is szólva arról, hogy papírra vessem! Szinte örülök neki, hogy a levélnek, a fonográf hengernek meg a fényképeknek nyomuk veszett – és később részletezendő okokból, tiszta szívből kívánom, bár sose fedezték volna fel azt az új bolygót a Neptunusz mögött.

A levél elolvasása után haladéktalanul és véglegesen visszavonultam a vermonti szörnyek létezéséről folytatott vitákból. Ellenlábasaim, akik új érvekkel hozakodtak elő, kitérő válaszokat kaptak tőlem, ha ugyan kaptak egyáltalán, s végül az egész perpatvar feledésbe merült. Május végén és az egész június hó folyamán élénk levelezést folytattam Akeleyvel, noha előfordult, hogy egy-egy levelünk elveszett; ilyenkor aztán követni kellett visszafelé közös gondolatmenetünket, s fáradságos munkát ölni a másolatok készítésébe. Egészében véve az volt a célunk, hogy összehasonlítsuk egymással az ismeretlen mitológiák tárgyában készített feljegyzéseinket, s fényt derítsünk a vermonti rémhistóriák és a világ legfontosabb mítoszai között fennálló kölcsönhatásra.

Hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a titokzatos lények és a Himalájában rejtőző ördögi mi-gók a megtestesült rémálmoknak egy és ugyanazon fajtájába tartoznak. Rábukkantunk néhány rendkívül érdekes zoológiai összefüggésre is, melyekről szívesen beszámoltam volna Dexter professzornak a munkahelyemen, ha ez nem mondott volna ellent Akeley szigorú utasításának, miszerint kutatásainkról egyikünk sem beszélhet senkinek. Amennyiben egyeseknek most úgy tűnik, hogy sutba dobtam ezt az alapelvet, erre én csak annyit mondhatok, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a nyilvánosság több hasznát fogja venni, ha figyelmeztetem a kihalt vermonti hegyekre – és azokra a csúcsokra a Himalájában, melyeknek megmászását vakmerő kutatók egyre gyakrabban szorgalmazzák –, mintha továbbra is megőrizném esküvel fogadott hallgatásomat. A másik cél, aminek elérésén éjt nappallá téve dolgozunk, a hieroglifák megfejtése volt azon a rejtélyes fekete kövön – amely, ha sikerül, olyan titkok birtokába juttathatott volna bennünket, melyek döbbenetesebbnek és fölkavaróbbnak bizonyulnak minden másnál, amit az emberiség ezidáig megtapasztalt.

 

III.

 

Június vége táján megérkezett a fonográfhenger – Brattleboróban került feladásra, mivel Akeley nem mert az északibb hivatalokra hagyatkozni. Az utóbbi időben egyre inkább úgy érezte, hogy figyelik, amely hitében néhány levélünk elkeveredése is megerősítette; és sokat beszélt bizonyos emberek alattomos mesterkedéseiről, akikben a titokzatos lények kémeit és szövetségeseit látta. Legjobban a mogorva farmerre, Walter Brownra gyanakodott, aki egyedül élt egy roskatag hegyi tanyán az ősvadon peremén, s gyakran látták Brattleboro, Bellows Falls, Newfane és South Londonderry legkülönfélébb pontjain, ahol tulajdonképpen nem lett volna semmi keresnivalója. Brown hangját, ebben Akeley biztos volt, hallotta egyszer egy borzalmas beszélgetésben, amit biztos búvóhelyről hallgatott ki; egy ízben pedig láb– vagy karomnyomokat figyelt meg Brown tanyájának közelében, melyeknek baljós dolgokra utalhattak. Furamód közel találta őket Brown saját nyomaihoz; úgy tűnt neki, mintha egymás felé tartottak volna.

Ezért gondolta célszerűbbnek a hangfelvételt Brattleboróban postára adni, ahová ósdi Fordján hajtott el, kihalt vermonti mellékutakon. Csatolt levelében bevallotta, hogy lassan kezd félni ezektől az utaktól, és már csak világos nappal jár bevásárolni Townshendbe. Nem érdemes túl sokat tudni, mondogatta gyakran, hacsak az ember nem lakik nagyon messze ezektől a kopár, titokzatos hegyektől. Nemsokára a fiához fog költözni Kaliforniába, ámbár nehezére esik neki elhagyni azt a helyet, ahová kisgyermekkori emlékei és az ősei iránt érzett mély tisztelet köti.

Mielőtt megpróbálkoztam volna a fonográfhenger lejátszásával az egyetemről kölcsönkért készüléken előbb áttekintettem minden vele kapcsolatos magyarázó anyagot Akeley különböző leveleiben. A felvétel, írta nekem Akeley, 1915 május 1-jén készült, körülbelül éjjel 1 órakor, egy elzárt barlangbejárat közelében, ott, ahol a Setéthegy erdős nyugati lejtője a Lee-mocsárba vész. Erről a helyről mindig az a hír járta, hogy gyakran lehet ott titokzatos hangokat hallani; ezért is vitte magával Akeley a fonográfot, a diktafont meg az üres viaszhengert. Korábbi tapasztalatain okulva úgy vélte, hogy május elsejének előestéje – az európai titkos tanokban a rettenetes boszorkányszombatok éjszakája – több reménnyel kecsegtet bármely más időpontnál, és e tekintetben nem is érte csalódás. Figyelemreméltó azonban, hogy azóta soha nem hallott a mondott helyen hangokat.

Ennek a felvételnek, nem úgy, mint az erdőben kihallgatott monológok és beszélgetések túlnyomó részének, határozottan rituális jellege volt, és egy minden kétséget kizáróan emberi hangot is tartalmazott, amit azonban Akeley nem tudott hova tenni. Úgy tűnik, nem Brown hangja volt, hanem egy jóval műveltebb emberé. Ám a voltaképpeni problémát a másik hang jelentette – mert ez volt az a félelmetes, zümmögő zúgás, amelyben nem volt semmi emberi, noha a mi nyelvünkön, angolul beszélt, méghozzá grammatikailag tökéletesen, tanult személyre valló akcentussal.

A felvevőberendezés nem működött teljesen hibátlanul, ráadásul a feltételek igen messze álltak attól, hogy ideálisnak legyenek nevezhetők: a kihallgatott szertartás nem nagy hangerővel és a készüléktől meglehetősen messze zajlott. A felvétel ennek következtében eléggé töredékesre sikeredett. Akeley mindenesetre megküldte nekem az írásban rögzített szöveget a saját olvasatában, amit még egyszer áttanulmányoztam, miközben a fonográfot lejátszásra állítottam be. A szöveg inkább homályosnak és rejtélyesnek tűnt, mintsem leplezetlenül borzalmasnak jóllehet ha az ember tisztában volt az eredetével és a körülményekkel, melyek között rögzítették, olyan baljós, szívszorító félelem fogta el, amilyet szavak egyáltalán csak kelteni tudnak. Az alábbiakban emlékezetből adom vissza a szöveget – és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy egyetlen hang tévesztés nélkül, mivel igen behatóan megismerkedtem vele, nemcsak Akeley kéziratának jóvoltából, hanem magának a felvételnek ismételt lejátszása révén is. Az ilyesmit nem egykönnyen felejti el az ember!

(meghatározhatatlan zörejek)

(választékos férfihang)

... az Erdők Ura, még a ... és a lengi emberek adománya ...így hát az éjszaka forrásaitól az űr mélyéig, és az űr mélyétől az éjszaka forrásaiig, örök dicsőségére a Nagy Cthulhunak, Tsathogguának és Neki, akit tiltva vagyon néven nevezni. Az ő örök dicsőségükre, és az Erdők Fekete Kecskéjének... Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!

(zúgó-zümmögő hangon imitált emberi beszéd)

Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!

(férfihang)

Úgy történt, hogy az Erdők Ura, a ... számra hét és kilenc volt, az ónixlépcsőn lefelé ... (hód)olat Neki a Mélyben, Azathoth, Neki, akitől csodákat tanítottál ne(künk?) ... az éjszaka szárnyán, az űrön túlra, a ... Hozzá, akinek legifjabb gyermeke Yuggoth, aki magányosan járja útját a Fekete Éter peremén...

(zümmögő hang)

... menj hát az emberek közé, és kutasd fel az ő útjaikat, hadd tudjon mindent Ő a Mélyben! Nyarlathotepnek, a Hatalmas Futárnak, mindent el kell mondani. És Ő fel fogja ölteni magára az Ember alakját, a viasz álarcot és mind a ruhát, ami rejt, és lejő majd a Hét Nap világából, hogy gúnyt ...

(emberi hang)

...(Nyarl)athotep, Hatalmas Futár, te, aki örömöt viszel Yuggothnak az űrön által, a Millió Kiválasztottnak Atyja, elöljárója a ...

(felvétel vége)

Ezek voltak azok a szavak, amiket hallottam, miután működésbe hoztam a fonográfot. Viszolyogva nyomtam le a kart, s mikor meghallottam a zafírtű bevezető recsegését, egy pillanatra valódi, hamisítatlan rettegés fogott el, úgyhogy örültem neki, hogy az első töredékes szavakat emberi ajak formálta – egy lágy, választékos hang, amely árnyalatnyi bostoni akcentussal beszélt, és biztos nem valamiféle vermonti hegylakó torkából fakadt. Figyeltem a bosszantóan nehezen érthető felvételt, és úgy találtam hogy a szavak megegyeznek az Akeley fáradságos munkával kidolgozott verziójában olvasottakkal. A lágy, dallamos bostoni hang minden kétséget kizáróan azt kiáltotta: ... „Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!”...

És ekkor meghallottam a másik hangot. Még ma is beleborzongok, ha rágondolok, micsoda megrázkódtatás ért, noha Akeley leveleinek hála, fel voltam készülve a legrosszabbra. Mindenki beismerte, akinek azóta beszéltem s felvételről, hogy nem látnak benne egyebet, csak valami ócska csalást vagy abszurd őrültséget; de meg vagyok győződve róla, hogy ha hallották volna ezt a szörnyűséget, vagy olvasták volna Akeley leveleit (különösen azt az iszonytató, enciklopédikus másodikat), mindjárt másként gondolkodnának. Ha jobban belegondolok, mégis kár, hogy – Akeley tilalma ellenére – nem játszottam le a felvételt másoknak; mint ahogy kár az is, hogy valamennyi levelének nyoma veszett. Számomra, aki a saját fülemmel hallottam azokat a zajokat, ismertem a hátterüket, s tudtam az összes kísérő körülményről, ez a hang undorító istenkáromlásszámba ment. Bár csupán rituális választ adott annak az emberi résztvevőnek, én akkor mégis természetfölötti ekhónak éreztem, mely elképzelhetetlen külső poklokból éri el a Földet, penészgombaként tenyészve át a közbeeső fekete vermeken. Több mint két éve már, hogy utoljára visszahallgattam azt a viaszhengert. De most, ebben a pillanatban ugyanúgy hallom azt a halk, természetellenes zümmögést, mint ahogy a nap minden percében hallottam két teljes éven át, mióta csak először eljutott fülembe a recsegő viaszról:

Ia! Shub-Niggurath ! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!

Ám jóllehet a hang szüntelen itt cseng a fülemben, a mai napig nem sikerült úgy kielemeznem, hogy megfogható képet adhassak róla. Valami ocsmány, gigászi rovar zümmögéséhez hasonlított leginkább, amely nehézkesen bár, de elsajátította egy idegen faj beszédét, és teljesen biztos vagyok benne, hogy bármilyen szerv adta is ki, semminemű rokonságban nem állt az emberek hangszalagjaival, de még az emlősállatokéval sem. A hanglejtés, a hangszín, a hangsúly mind-mind olyan különös jegyeket viselt magán, melyek az egész jelenséget egyértelműen az emberi és földi életen kívül eső szférákba utalták. Első alkalommal szinte belekábultam e hang váratlan iszonyatába, s a felvétel hátralévő részét egyfajta absztrakt bódulatban hallgattam végig. Mikor a tű ahhoz a szakaszhoz ért, ahol ez a zümmögő hang másodjára is szóhoz jutott, úgy tűnt, szentségtörő, gyalázatos kortalanság árad belőle, amire már az előbb is fölfigyeltem. Végül a felvétel minden átmenet nélkül megszakadt, épp egy olyan ponton, mikor a bostoni akcentussal beszélő emberi hang különösen tisztán volt hallható; én azonban még sokáig ültem ott, miután a készülék automatikusan kikapcsolt, s csak meredtem kábán magam elé.

Aligha kell mondanom, hogy még sokszor lejátszottam ezt az ijesztő felvételt, s megkíséreltem tartalmát a lehető legnagyobb alapossággal elemezni és értelmezni, melynek során feljegyzéseimet összevetettem az Akeley-éval. Éppoly haszontalan, mint amilyen zavaró volna most felsorolni mindazokat a következtetéseket, amelyekre öreg barátommal jutottunk; elégedjenek meg vele, ha annyit mondok, hogy egyhangúlag úgy véltük, sikerült fényt derítenünk a legősibb titkos vallások néhány szerfölött primitív és undorító rítusának az eredetére. Az is nyilvánvalónak tűnt számunkra, hogy már ősidők óta szoros kapcsolatok álltak fönn a külső világokról való rejtélyes lények és az emberi faj egyes tagjai között. Hogy milyen széleskörűek voltak ezek a kapcsolatok, és hogyan viszonyul mai helyzetük az évszázadokkal ezelőttihez, e tekintetben nem rendelkeztünk semmiféle kiindulóponttal; legfeljebb végtelen, iszonytató spekulációkba tudnánk bocsátkozni róla. Úgy látszott, az emberek és a névtelen hatalmak érintkezésének több lépcsőfoka volt. Sejtésünk szerint a Földünkön időről időre megjelenő gyalázatos szörnyalakok a sötét Yuggoth bolygóról jöttek, a naprendszer peremén; ám még ez a hely is csak sűrűn lakott, előretolt támaszpontja egy borzalmas csillagközi fajnak, amelynek voltaképpeni eredete messze kívül kell, hogy essék az einsteini tér-idő kontinuumon, az általunk ismert világ teljességén.

Időközben tovább leveleztünk a fekete kőről és arról, hogy miként lehetne a legbiztonságosabban eljuttatni Arkhambe – mert Akeley nem tartotta tanácsosnak, hogy felkeressem őt lidércnyomásba illő stúdiumainak színhelyén. Akeley rejtélyes okokból nem merte a furcsa tárgyat a megszokott, normális úton elküldeni. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy maga viszi el kerülőúton Bellows Fallsbe, ahonnan a Boston & Main vasúttal továbbítja Keene-en, Winchendonon és Fitchburgön keresztül, noha e célból olyan utakon kellett végighajtania, melyek kihaltabbak és erdősebbek voltak a brattleborói főútvonalnál. Azt írta, hogy mikor a fonográfhengert postára adta, a brattleborói hivatal közelében észrevett egy férfit, akinek külseje és viselkedése minden volt csak bizalomgerjesztő nem. Az illető feltűnően igyekezett beszédbe elegyedni a postatiszttel, aztán pedig felszállt a vonatra, amellyel a postaszállítmányt továbbították. Akeley bevallotta, hogy aggódott a küldemény miatt, míg nem értesült róla tőlem, hogy annak rendje-módja szerint megérkezett.

Körülbelül ezidőtájt, mint azt Akeley izgatott sürgönyéből megtudtam, ismét nyoma veszett egy levelemnek. Akeley megkért, hogy a továbbiakban ne Townshendbe írjak neki, hanem minden küldeményemet intézzem poste restante a brattleborói főpostára, ahová majd gyakrabban fog felutazni, vagy a saját kocsijával, vagy omnibusszal, ami egy idő óta a sokkal lassabb kispályás vasút helyébe lépett. Fölfigyeltem rá hogy egyre jobban fél, mert részletesen beszámolt a holdtalan éjszakákon hevesebbé váló kutyaugatásról, meg a friss karomnyomokról, amiket néhanapján az úton és a nyirkos kerti földben – talált hajnaltájban. Egyszer valóságos sereg lábnyomról írt, melyek mind egy vonalban húzódtak, s velük szemben, ugyanolyan sűrű és elszánt sorokban, kutyanyomok voltak találhatók. Bizonyíték gyanánt küldött egy roppantul nyugtalanító fényképfelvételt, s hozzátette, hogy aznap éjjel a kutyák úgy csaholtak és vonítottak, mint soha azelőtt.

Július 18-án, egy szerdai napon, sürgöny érkezett a címemre Bellows Fallsból, amelyben Akeley közölte, hogy a fekete követ útnak indította a B & M 5508. számú szerelvényén (Bellows Fallsből indul standardidő szerint 12 óra 15 perckor, Bostonba érkezik 16 óra 12 perckor). A küldeménynek számításom szerint legkésőbb másnap délben meg kellett volna érkeznie Arkhambe, ezért egész csütörtök délelőtt otthon maradtam, hogy átvehessem; ámde lassan dél lett, aztán délután, és nem történt semmi. Mikor felhívtam a vasúti irodát, azt mondták, hogy nem érkezett a címemre semmilyen csomag. Ezután, most már fokozódó nyugtalansággal, távbeszélgetést folytattam a bostoni Északi Pályaudvar postai biztosával; meg se lepett különösebben, mikor közölte velem, hogy a nekem címzett küldemény nem jutott el hozzá. Az 5508. számú szerelvény tegnap mindössze 35 perc késéssel futott be, de nem volt rajta az én nevemre szóló csomag. A postai biztos mindenesetre megígérte, hogy utánanéz a dolognak. A napot azzal zártam, hogy pár szavas sürgönyben vázoltam Akeleynek a helyzetet.

Másnap délután örvendetes gyorsasággal megérkezett Bostonból az értesítés; a biztos, akivel beszéltem, azonnal nekilátott, hogy telefonon keresztül fényt derítsen az ügyre. Úgy tűnt, hogy az 5508. számú szerelvény postaszállítmányáért felelős vasúti alkalmazott emlékszik valami intermezzóra, amelynek köze lehetett a csomagom elkeveredéséhez: a keene-i pályaudvaron ugyanis standardidő szerint 2 órakor heves vitába bonyolódott egy szemmel láthatólag vidéki, szikár, vörösesszőke férfivel, akinek igen furcsa hangja volt.

Az illető, mondotta az alkalmazott, rettenetesen dühös volt egy súlyos láda miatt, amit állítólag ezzel a vonattal küldtek neki, de nem volt rajta sem a szerelvényen, sem az egyeztető listán. Azt állította, hogy Stanley Adamisnek hívják, és olyan különleges, búgó hangja volt, hogy az alkalmazottat természetellenes bódult álmosság fogta el, miközben hallgatta. Nem emlékezett rá pontosan, hogyan fejeződött be a beszélgetés, arra viszont igen, hogy csak akkor ébredt fel igazán, amikor a vonat már úton volt Winchendon felé.

 

Aznap este Bostonba utaztam, hogy személyesen beszéljek ezzel az alkalmazottal, miután az iroda megadta nekem a nevét és a címét. Nyílt, szimpatikus fiatalember volt, de meg kellett állapítanom, hogy nem sokat tud hozzáfűzni eredeti beszámolójához. Különös módon szinte biztosra vette, hogy nem ismerné fel újra a rejtélyes érdeklődőt. Kénytelen-kelletlen tudomásul vettem, hogy nem tud szolgálni nekem semmi újdonsággal, hazahajtottam Arkhambe, és egész éjjel fennmaradtam, hogy leveleket írjak Akeleynek, a vasúttársaságnak, a rendőrségnek és a keene-i állomásfőnöknek. Bosszantott a furcsa hangú férfi nagy szerepe a baljós ügyben, aki olyan különös módon befolyásolta azt a fiatalembert, és reménykedtem benne, hogy a pályaudvari dolgozóktól, valamint a keene-i sürgönyiroda nyilvántartásából többet is megtudhatok róla, no meg arról, hogy miért éppen ezt a helyet és időpontot választotta reklamációjához.

Be kell azonban vallanom, hogy minden vizsgálódásom eredménytelen maradt. A furcsa hangú férfi valóban látták július 18-án kora délután a keene-i pályaudvar közelében, és egy őgyelgő homályos módon kapcsolatba hozta őt valami nehéz ládával; de mindenkinek teljességgel ismeretlen volt, sem előtte, sem utána nem látták soha. A sürgönyirodában nem járt, és amennyire meg lehet állapítani, nem is kapott hírt vagy értesítést sehonnan; ezenkívül a sürgönyirodán a szóban forgó napon kimutathatóan nem rögzítettek semmi olyan üzenetet, amely a fekete kőnek az 5508. számú szerelvénnyel való továbbítására utalt volna. Akeley természetesen a segítségemre volt vizsgálódásaim folyamán, sőt maga is felutazott Keene-be, hogy kikérdezze az embereket a pályaudvar környékén; ő azonban jobban belenyugodott az ügybe, mint én. A kő elvesztését szemmel láthatólag valamiféle elkerülhetetlen végkifejlet vészjósló bizonyítékának fogta fel, s valójában a legcsekélyebb reményt sem táplálta, hogy valaha is viszont fogjuk látni. A hegyekben bujkáló lények és szövetségeseik kétségbevonhatatlan telepatikus és hipnotikus hatalmáról beszélt, s egyik levelében utalt rá: nem hiszi, hogy a kő még a mi Földünkön volna. Ami engem illet, én rettenetesen dühös voltam, mert már jó kilátásunk volt rá, hogy a vén, elmosódott hieroglifákból mélyreható és megdöbbentő titkokat olvassunk ki. Sokáig rágódtam volna még az eseten, ha Akeley közvetlen ezután kézhez kapott leveleivel a hegyi szörnyek problémája nem kerül más, ijesztőbb megvilágításba, amely azonnal lekötötte minden figyelmemet. Az ismeretlen lények, írta Akeley szánalomra méltóan reszketeggé váló betűkkel, eddig nem tapasztalt makacssággal kezdik háborgatni. Ha nem süt a hold, a kutyák éjszakai csaholása már hátborzongató, és félreeső utakon világos nappal is zaklatásoknak van kitéve. Augusztus másodikán, mikor kocsijával a faluba hajtott, kidőlt fatörzs torlaszolta el az utat egy olyan ponton, ahol sűrű bozótoson halad át; a kutyák itt dühös ugatásban törtek ki, hajmeresztő tanúságot téve róla, miféle borzalmas dolgok rejtőznek egész a közelben. Hogy mi történt volna, ha nincsenek vele a kutyák, azt elgondolni sem merte – de most már sose hagyja el anélkül a házát, hogy magával ne vinne legalább kettőt ezek közül az erős, hűséges állatok közül. További ijesztő esetek történtek az utakon augusztus ötödikén és hatodikán: egyik alkalommal egy lövés súrolta a kocsiját, a másik esetben pedig a kutyák csaholása figyelmeztette a titokzatos erdei szellemek közelségére.

Augusztus tizenötödikén egy kétségbeesett levelet kaptam, melynek olvastán őszintén kívántam, bárcsak Akeley feladná remeteéletét, és a törvény védelme alá helyezné magát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakán borzalmas dolog történt – a ház körül mindenfelé lövések durrantak, és a tizenkét nagy kutya közül hármat reggel Akeley agyonlőve talált. Az úton seregestül sorakoztak a karomnyomok és Walter Brown lábnyomai. Akeley éppen Brattleboróval beszélt, hogy új kutyákat rendeljen, amikor – mielőtt még sokat mondhatott volna – elnémult a telefon. Később kocsival Brattleboróba hajtott, ahol közölték vele hogy a karbantartó munkások Newfane-től nem messze, a zord hegyek között, elvágva találták a főkábelt. Akeley azonban azt írta, hogy – négy pompás új kutyával és több láda munícióval ismétlő vadászpuskájához – készen áll rá, hogy hazatérjen. A levelet a brattleborói postahivatalban fogalmazta, s én minden különösebb késés nélkül kézhez kaptam.

A helyzethez való viszonyulásom ezekben a napokban elvont tudományos érdeklődésből igen gyorsan húsbavágó aggodalommá alakult át. Megrémültem – féltettem Akeleyt, félreeső, magányos tanyáján, és egy kicsit saját magamat is, mert most már végleg belekeveredtem a hátborzongató történetbe. Az ügy tehát kezd bonyolódni. Vajon engem is az örvényébe ránt-e majd, hogy elemésszen a végén? Válaszlevelemben igyekeztem rábeszélni Akeleyt, hogy folyamodjon segítségért, s kifejtettem, hogy ha ő nem tesz ezirányú lépéseket, magam fogom kézbe venni a dolgot. Kijelentettem, hogy szükség esetén – akár akarja, akár sem – személyesen megyek el Vermontba, és segíteni fogok neki, hogy elmagyarázza helyzetét az illetékes hatóságoknak. Válaszként csak egy sürgönyt kaptam Bellows Fallsből, a következő szöveggel:

 

AGGODALMAAT MEGEERTEM DE NEM TEHETEK SEMMIT STOP NE LEEPJEN OENHATALMUULAG MERT AZ MINDKETTOENKNEK CSAK AARTHAT STOP MAGYARAZATOT HAMAROSAN KUELDOEK STOP HENRY AKELEY

 

Ám a helyzet egyre rosszabbodott. A sürgönyre adott válaszomra csak néhány zilált sort kaptam Akeleytől, azzal a hajmeresztő hírrel, hogy nemcsak sürgönyt nem küldött nekem soha, de még az a levelem sem jutott el hozzá, amire a hamis távirat vonatkozott. Azonnal utánanézett a dolognak Bellows Fallsben; kiderült, hogy a sürgönyt egy különös, vörösesszőke férfi adta fel, aki furcsa, búgó hangon beszélt: ennél többet azonban nem sikerült megtudnia. A postatiszt megmutatta neki a ceruzával írt eredeti fogalmazványt, de a kézírás nem mondott neki semmit. Feltűnt neki, hogy az aláírás hibás volt: A-k-e-l-y, így, a második E nélkül. Sötét sejtelmek gyülemlettek föl benne, de a nyilvánvaló krízis közepén nem akarja azzal rabolni az időmet, hogy megosztja velem őket.

Beszámolt még néhány kutya kimúltáról, újak ismételt vásárlásáról Brattleboróban, valamint a lövöldözésekről, amelyek elmaradhatatlan kísérőjelenségévé váltak minden holdtalan éjszakának. Brownnak és még legalább két másik emberi lénynek a lábnyomai most már rendszeresen megtalálhatók voltak a karomnyomok között az úton és a hátsó udvarban. Az ügy kezd elcsúfulni, ismerte be Akeley; előbb-utóbb mindenképpen át fog költözni a fiához Kaliforniába, akár el tudja adni a régi birtokot, akár nem. Csakhogy nem olyan könnyű elhagyni az egyetlen darabka földet, amit az ember valóban az otthonának tekinthet. Meg kell próbálnia még egy ideig kitartani; talán meg tud szabadulni a betolakodóktól – különösen, ha a tudtukra adja, hogy egyszer s mindenkorra felhagy próbálkozásaival, hogy kifürkéssze titkaikat.

Azonnal válaszoltam Akeleynek, megismételtem baráti ajánlkozásomat, s újra megírtam neki, hogy szándékomban áll felkeresni őt, és segítek meggyőzni róla a hatóságokat, hogy valóban halálos veszélyben forog. Válaszából úgy tűnt, már nem utasítja el olyan határozottan ezt az elképzelést, mint korábbi hozzáállása sejtetni engedte, de azt mondta, szeretne még várni vele egy kicsit – csak annyi ideig, amíg az ügyeit elrendezi, és hozzá tud szokni a gondolathoz, hogy el kell hagynia szülőházát, amelyhez már-már betegesen ragaszkodik. Az emberek gyanakvással tekintenek kutatásaira és elméleteire, s jobb volna csendesen, észrevétlenül eltűnni, mintsem az egész környéket felbolygatni távozásával, hogy mindenféle szóbeszéd kapjon lábra az elmeállapotát illetően. Beismeri, hogy vesztett, de a lehetőségekhez képest méltósággal akar visszavonulni.

Ezt a levelet augusztus 28-án kaptam meg, s válaszomban igyekeztem megnyugtatni, amennyire csak lehet. A buzdításnak nyilván megvolt a maga hatása, mert Akeley nem számolt már be annyi borzalmas eseményről, mikor postafordultával nyugtázta levelem kézhezvételét. Ő maga azonban nem volt különösebben optimista, s annak a gyanújának adott hangot, hogy csak a telihold tartja vissza a rémalakokat. Remélte, hogy nem lesz sok felhős éjszaka, és beszélt róla, hogy mihelyt a hold fogyni kezd, Brattleboróba költözik. Megint írtam egy bátorító levelet, ám szeptember 5-én újabb híreket kaptam tőle (a postája nyilván keresztezte az enyémet); és ezekre a legnagyobb jóakarattal sem tudtam már derűlátóan válaszolni. Tekintetbe véve fontosságát, úgy tartom helyénvalónak, hogy ezt a levelet az alábbiakban teljes hosszában idézzem, már amennyire vissza tudok emlékezni a zaklatott kézírással papírra vetett sorokra. Lényegében véve a következőket tartalmazta:

 

Kedves Wilmarth!

hétfő

Íme a csüggesztő utóirat az utolsó levelemhez.

Tegnap éjjel borult volt az ég – bár esni nem esett –, és a hold elő se dugta a képét. Elég szörnyű volt, és azt hiszem, közel a vég, bármiben is reménykedünk. Éjfél után valami koppant a háztetőn, és a kutyák mind talpon termettek hogy lássák, mi az. Hallottam, hogy ugrálnak nagy morogva, és az egyiküknek végül sikerült az alacsonyabbik szárnynál felugrania a tetőre. Ekkor rettenetes küzdelem játszódott le odafönt, s közben valami iszonyú zümmögésfélét hallottam, amit míg élek, nem fogok elfelejteni. Aztán szörnyű bűz kezdett terjengeni a levegőben. Szinte ugyanebben a pillanatban golyók ütötték át az ablakomat, és kis híján súroltak is. Azt hiszem, a rejtélyes lények nagyobbik csoportja azalatt lopózott a ház közelébe, míg a kutyák figyelmét lekötötték a tetőn zajló események. Hogy mi történt odafenn, még nem tudom, de attól tartok, ezek a szörnyek megtanultak jobban manőverezni a szárnyukkal. Lejjebb vettem a fényt, lőrésnek használtam az ablakokat és a ház egész környékét megszórtam puskatűzzel, épp elég magasra célozva hozzá, hogy ne a kutyákat találjam el. Ez véget vetett a kísértetjárásnak, reggel viszont nagy vértócsákat találtam az udvaron, néhol pedig valami olajos, zöld folyadékot, amely a legundorítóbb bűzt árasztotta, amit valaha éreztem. Fölmásztam a tetőre, és ott is találtam belőle. Öt kutyám döglött meg, az egyiket sajnos én magam teríthettem le egy alacsony lövéssel, mert hátulról érte a golyó. Most visszarakom a lövöldözés során betört ablaküvegeket, aztán megyek Brattleboróba, új kutyákat vásárolni. Azt hiszem, a tenyésztők már idegbetegnek tartanak. Később még írok. Remélem, egy-két héten belül minden készen fog állni a költözéshez, bár a gondolattól a szívem szakad meg.

Sietséggel – Akeley

 

De nem ez volt Akeley egyetlen levele, amely keresztezte az enyémet. Másnap reggel – szeptember 6-án még egy érkezett; ezúttal egy teljesen hagymázas firkálmány, ami végleg kizökkentett lelkinyugalmamból, úgyhogy azt se tudtam, mit gondoljak. Ismét csak az lesz a legjobb, ha idézem a szöveget, annyira híven, amennyire csak emlékezetem lehetővé teszi:

 

kedd

A felhőzet nem szakad fel, tehát megint nem lesz hold – igaz, amúgy is fogyóban van már. Legszívesebben bevezetném a házba a villanyáramot, és beépíttetnék egy fényszórót, ha nem tudnám, hogy ők gyorsabban át tudják vágni a vezetéket, mint én összeforrasztani.

Azt hiszem, el fogom veszíteni az eszemet. Meglehet, hogy mindaz, amiről a mai napig írtam Önnek, álom vagy őrület. Eddig is elég szörnyű volt, de most már valóban... Tegnap éjjel beszéltek hozzám – azon a borzasztó zümmögő hangon –, és olyan dolgokat mondtak nekem, amiket nem merek elismételni Önnek. Jól értettem őket, bármennyire ugattak is a kutyák, és amikor a csaholásuk egy pillanatra mégis elnyomta a beszédüket, egy emberi hang sietett a segítségükre. Ne keveredjen bele az ügybe, Wilmarth – sokkal rosszabb, mint legszörnyűbb rémálmainkban gondoltuk. Most már nem fogják hagyni, hogy elköltözzek Kaliforniába... El akarnak ragadni elevenen, vagy legalábbis úgy, hogy azt elméleti értelemben elevennek lehet nevezni... nemcsak Yuggothra, hanem tovább... valahová a galaxisunkon kívülre, talán még a világegyetem legkülső peremén is túlra. Megmondtam nekik, hogy nem fogok velük elmenni oda, ahová vinni akarnak, különösen nem azon a rettenetes módon, amit kigondoltak a számomra, de attól félek, minden hiába. A házam annyira félreeső vidéken van, hogy nappal éppúgy rajtam üthetnek, ha akarnak, mint éjszaka. Megöltek még hatot a kutyáim közül, és minden erdős részen éreztem a közelségüket, mikor ma áthajtottam Brattleboróba. Hiba volt tőlem, hogy megpróbáltam elküldeni Önnek a hangfelvételt meg a fekete követ. Inkább semmisítse meg a viaszhengert, míg nem késő!

Holnap talán írok pár sort, amennyiben még itt leszek. Bárcsak össze tudnám szedni magamat annyira, hogy Brattleboróba szállíttassam a könyveimet meg a holmimat, és áthurcolkodjak oda. Minden további nélkül megfutamodnék, ha tehetném, de valami visszatart. Elmenekülhetnék Brattleboróba: annak muszáj biztonságos helynek lennie, de ott ugyanúgy fogolynak érzem magam, mint a tulajdon házamban. És valahogy úgy érzem, nemigen változtathatnék már a dolgokon, még akkor sem, ha mindent cserben hagyok. Iszonyú – ne hagyja magát belerángatni!

Üdvözli – Akeley

 

Miután ezt a rettenetes levelet megkaptam egész éjjel álmatlanul hánykolódtam, és szörnyű kétségek merültek föl bennem Akeley elmeállapotával kapcsolatban. Amit írt, az merő téboly volt, a mód azonban, ahogyan írta –– tekintve mindazt, ami addig történt – valahogy zord meggyőződést sugárzott. Nem tettem rá kísérletet, hogy válaszoljak neki, mert jobbnak tartottam, ha megvárom, hogyan reagál ő az én utolsó levelemre. Ez a válaszlevél másnap valóban megérkezett, ám az új hírek, melyekről beszámolt, túlhaladottá tették minden tanácsomat, amit Akeleynek már rég meg kellett volna fogadnia. Szinte olvashatatlan volt, tintafoltok rútították el; kétségkívül nagy szükséghelyzetben írták. Alább következik az, ami megmaradt belőle az emlékezetemben:

 

szerda

A levelét megkaptam, de már semmi értelme bármit is megbeszélni. Végleg feladtam. Azon csodálkozom, honnan van még elég akaraterőm, hogy védekezzem. Nincs menekvés többé, még akkor sem, ha mindent itt hagyok, és megfutamodom. Utolérnének. Tegnap este levelet kaptam tőlük – a postás hozta, míg Brattleboróban voltam. Bellows Fallsben pecsételték le. Le van benne írva, mit akarnak velem csinálni... de képtelen vagyok elmondani Önnek. Vigyázzon magára! Semmisítse meg a viaszhengert! Az éjszakák még mindig felhősek, a hold pedig egyre jobban fogy. Bárcsak össze tudnám szedni magamat annyira, hogy segítséget hívjak... ez megacélozná az akaraterőmet... csakhogy aki egyáltalán ide mer még jönni, az őrültek tanyájára, hacsak nem szolgálok bizonyítékokkal. Ok nélkül nem tudom idehívni az embereket... nem ismerek a környéken senkit, már évek óta.

De a legrosszabbat még nem is meséltem magának, Wilmarth. Kapaszkodjon, mielőtt tovább olvas, nagy csapás lesz. Mindenesetre igazat beszélek. Képzelje el – tegnap láttam és megérintettem az egyik ilyen valamit, vagy legalábbis egy részét. Istenemre, iszonytató volt! Persze nem élt. Az egyik kutya kapta el, ma reggel akadtam rá a kennel közelében. Megpróbáltam megőrizni a fáskamrában, hogy meg tudjam győzni az embereket erről az egészről, de pár órán belül teljesen szétbomlott: semmi nem maradt belőle. Emlékszik, hogy azokat a testeket csak az áradást követő első napon látták a folyóban? És most jön a legrosszabb: megpróbáltam lefényképezni magának, de mikor előhívtam a filmet, semmi nem látszott rajta, csak a fáskamra. Miből lehetnek ezek? Láttam őket, ezt az egyet meg is érintettem, és mind lábnyomokat hagynak maguk után. Biztos van testük, de miféle? A külsejük leírhatatlan. Képzeljen el egy hatalmas rákot, amelynek a feje helyén kocsonyás; ragacsos anyagból lévő húscsomók vannak, piramis-szerű elrendezésben, tele tapogatókkal. Ez a zöld, olajos folyadék a vérük vagy a nedvük. Minden percben újabbak érkezhetnek a Földre.

Walter Brown eltűnt – a környező falvakban nem látták egyik megszokott helyén sem őgyelegni. Azt hiszem, az én egyik lövésem találta el, ezek a szörnyek viszont nyilván mindig magukkal viszik a halottaikat és a sebesültjeiket.

Ma délután különösebb nehézség nélkül bejutottam a városba, de attól félek, csak azért hagyták, mert teljesen biztosak a dolgukban. Ezt a levelet a brattleborói postahivatalban írom. Lehet, hogy ez lesz az utolsó – ha így lenne, írjon a fiamnak George Goodenough Akeleynek, 176 Pleasant St., San Diego, Kalifornia de semmiképpen ne jöjjön ide! Ha egy hétig nem jelentkezem, keresse meg George-ot, és figyelje az újsághíreket.

Most ki fogom játszani az utolsó kártyámat – már amennyiben lesz még hozzá elég akaraterőm. Előbb megpróbálom mérges gázzal elpusztítani őket (a szükséges vegyszerekről és a gázálarcokról – a magam és a kutyák számára – már gondoskodtam), és ha ez sem használ, a seriffhez fogok fordulni. Nyugodtan zárjanak csak elmegyógyintézetbe, ha akarnak – még ez is jobb annál, amit ezek a szörnyek csinálnának velem. Talán sikerül felhívnom a figyelmüket a nyomokra a házam körül: halványak ugyan, de minden reggel találok újakat. Bár az a gyanúm, a rendőrök azt hinnék, én magam tákoltam valahogy össze őket; tudja, mindenki úgy tartja, hogy megzavarodtam.

Meg kell próbálnom rávenni valakit a szövetségiektől, hogy töltsön velem itt egy éjszakát. Az talán meggyőzné – csakhogy attól félek, hogy ha ezek a lények kiszagolják a dolgot, aznap nyugton maradnak. Valahányszor éjszaka telefonálni próbálok, elvágják a kábelt: a karbantartók ezt nagyon furcsának. találják, és tanúskodhatnának mellettem, hacsak nem hiszik azt, hogy én magam vagyok a bűnös. Már egy hete hiába igyekszem rendbe hozatni.

Az egyszerű emberek közül rá tudnék bírni néhányat, hogy tanúsítsák a rémalakok létezését, őket azonban mindenki kineveti, mihelyt kinyitják a szájukat, azonkívül pedig olyan régóta kerülik a birtokomat, hogy semmit nem tudnak már a legfrissebb fejleményekről. Ezeket a lompos tanyasiakat se pénzzel, se jó szóval nem lehet rávenni, hogy egy mérföldnél közelebb merészkedjenek a házamhoz. A postás persze tudja, miket beszélnek, és folyton tréfálkozik vele... Istenem! Bár lenne elég bátorságom hozzá, hogy megmondjam neki, mennyire igazuk van! Azt hiszem, megkísérlem felhívni a figyelmét a nyomokra, csakhogy délután jár, amikorra a legtöbbjük eltűnik. Ha ráborítanék az egyikre valami dobozt vagy serpenyőt, hogy megmaradjon, biztos azt hinné, tréfálok vagy be akarom csapni. Pedig ha nem élnék ilyen remeteéletet, akkor még ma is járnának hozzám az emberek, mint régen. A fekete követ meg a Kodak-képeket nem mutattam meg, csak a környékbeli parasztoknak, a hangfelvételt is csak nekik játszottam le. Mindenki más azt hinné, a bolondját járatom vele, és egyszerűen kinevetne. Ám a fényképekkel még előhozakodhatok. A lábnyomok tisztán láthatóak rajtuk, még akkor is, ha a lényeket, akik hagyják őket, nem lehet lefotografálni. Milyen kár, hogy senki nem látta ma reggel ezt a valamit, mielőtt semmivé foszlott volna.

Tulajdonképpen nem is tudom, mitől kéne félnem. Azok után, amin keresztülmentem, az őrültekháza ugyanolyan jó hely lenne a számomra, mint bármi más. Az orvosok segíthetnének, hogy rábírjam magamat a ház elhagyására – márpedig egyedül ez az, ami még megmenthet.

Írjon George fiamnak, ha nem kap rólam hírt hamarosan. Isten önnel, semmisítse meg a bizonyítékokat, és ne hagyja magát belekeverni az ügybe.

Üdv: Akeley

 

Ez a levél csontig ható iszonyattal töltött el. Nem tudtam, mit válaszolhatnék rá; papírra vetettem pár összefüggéstelen, bíztató sort, és postafordultával elküldtem neki. Emlékszem rá, hogy felszólítottam benne: haladéktalanul költözzön át Brattleboróba, és kérjen hatósági védelmet. Azonkívül megírtam neki, hogy amint csak tehetem, én is Vermontba utazom, magammal viszem a fonográfhengert, és segítek meggyőzni róla az illetékeseket, hogy maradéktalanul épeszű. Ha jól emlékszem, azt is fölvetettem, hogy ideje volna felhívni a lakosság figyelmét, miféle szörnyűségek zajlanak a közvetlen közelükben. Talán feltűnt Önök közül egyeseknek, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban valóban elhittem szinte mindent, amit Akeley állított, habár azon a véleményen voltam, hogy a halott szörnyetegről készített kudarcos felvétel nem annyira a természet valamely szeszélyére vezethető vissza, hanem inkább az izgatott Akeley hibájából történt.

 

V.

 

És aztán kézhez kaptam azt a furcsa, ellentmondásos, csitító hangvételű levelet, amit az enyémmel egy időben adhattak postára, mert szeptember 8-án, szombaton délután érkezett meg. Vadonatúj írógéppel írták, egyetlen félreütés nélkül; ez a különös levél – pár megnyugtató szót és egy szívélyes meghívást tartalmazott – a magányos hegyek között lezajlott lidércnyomásos dráma csodálatos fordulatáról tanúskodott. Megint csak emlékezetből próbálom idézni – s közben bizonyos okok miatt igyekszem minél hívebben visszaadni az érdekes stílust, amelyben íródott. Bellows Fallsben pecsételték le, s az aláírás – akárcsak a voltaképpeni szöveg – szintén gépelve volt, ami gyakran megesik kezdő gépíróknál. Magában a levélben azonban megdöbbentő módon alig akadt hiba; ebből arra következtettem, hogy Akeley nem most használ először írógépet, volt már dolga vele máskor is – talán az egyetemen. Úgy helyénvaló, ha beismerem, hogy a levéltől roppant mód megkönnyebbültem; megkönnyebbülésembe azonban homályos, nyugtalanító előérzet vegyült. Akeley valószínűleg a legszörnyűbb élmények közepette is megőrizte józan eszét – de mi van vele most, hogy megpróbáltatásai véget értek? És azok az állítólagos „jobb kapcsolatok” – mire véljem őket? Az egész levél Akeley eddigi álláspontjának radikális változására engedett következtetni! De térjünk rá magára a szövegre – igyekszem lelkiismeretesen idézni emlékezetből (e téren kissé büszke vagyok a képességeimre):

 

Townshend, Vermont,

1928. szept. 6. csütörtök

 

Drága barátom, Mr. Wilmarth!

Nagy örömömre szolgál, hogy megnyugtathatom Önt azzal a sok botorsággal kapcsolatban, amiket eddig írtam. Botorságot mondok, de ezzel inkább tulajdon oktalan hozzáállásomat szeretném jellemezni bizonyos jelenségekhez. Ezek a jelenségek nagyon is valóságosak és jelentősek; az én hibám az volt, hogy teljességgel helytelen szemszögből ítéltem meg őket.

Azt hiszem, említettem már, hogy különös látogatóim kísérletet tettek a kapcsolat felvételére és több ízben kezdeményeztek beszélgetéseket. Tegnap éjjel aztán valóban sor került egy ilyen megbeszélésre. Bizonyos jelekre beengedtem a házba a képviselőjüket – egy ugyanolyan embert, mint Ön vagy én, hadd siessek megnyugtatni. Sok mindenről beszélt nekem, olyan dolgokról, amelyeknek mi csak a halvány árnyékát sejtettük meg, és egyértelműen bebizonyította nekem, mennyire téves ítéletet alkottunk magunknak a földönkívüliek célkitűzéseiről, akik támaszpontot tartanak fönn itt Vermontban.

Úgy tűnik, hogy a rossz rémhistóriák, melyek arról szólnak, mit kínáltak fel ők egyes embereknek és milyen összefüggésben állnak törekvéseik a Földdel, kizárólag a jelképes beszédnek a tudatlanságon alapuló tökéletes félreértéséből adódtak – a nyelvet ugyanis, amit a velünk való érintkezéshez használnak, olyan kultúrjelenségek és gondolkodási formák alakították ki, melyek alapvetően különböznek a mi leghajmeresztőbb elképzeléseinktől is. Tulajdon következtetéseim, bevallom, ugyanolyan messze álltak az igazságtól, mint az analfabéta parasztok és félvad indiánok találgatásai. Amit félelmetesnek, gonosznak és undorítónak tartottam, az valójában tiszteletreméltó, bölcs és még dicséretes is; saját korábbi nézőpontom nem egyéb a mélyen gyökerező emberi hajlam egyik megnyilvánulási formájánál, mely szerint minden olyat, ami tejesen más, gyűlölni, félni és rombolni kell.

Most már bánom, hogy ártottam ezeknek a különös idegen lényeknek éjszakai csetepatéink során. Bárcsak rá tudtam volna bírni magam, hogy egyszer nyugodtan és értelmesen beszéljek velük! Hál’Istennek nem neheztelnek rám; az ő érzelemviláguk teljesen más, mint a miénk. Nagy balszerencséjük volt, hogy Vermontban csak néhány különösképp alacsonyrendű személy állt a rendelkezésükre összekötő gyanánt – példának okáért a néhai Walter Brown. Nem utolsósorban miattuk találtam annyira ellenszenvesnek őket. Valójában sosem ártanak szántszándékkal az embereknek, ellenkezőleg, őket zaklatják és gyötrik igen gyakran a mi fajtársaink. Létezik egy egész titkos kultusz, csupa gonosz ember. Ön okkult ismeretei alapján nyilván érteni fogja, mire gondolok, ha Hasturral és a Sárga Jellel hozom kapcsolatba őket, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy más dimenziókból való rettenetes hatalmak megbízásából felkutassák és elpusztítsák vendégeinket. A földönkívüliek csak ezekkel a támadókkal szemben – nem pedig az egész emberiség ellenében – folyamodnak drasztikus eszközökhöz. Egyébként megtudtam, hogy számos levelünket nem a földönkívüliek, hanem ennek a rosszindulatú kultusznak a képviselői tulajdonították el. A földönkívüliek nem akarnak mást az emberektől, csak békét, nyugalmat és – egyre fokozódó mértékben – tudományos eszmecserét. Ez utóbbi most, hogy új találmányaink és berendezéseink mindinkább kiszélesítik látókörünket és mozgásszabadságunkat, kezd halaszthatatlanul szükségessé válni, mivel vendégeinknek egyre inkább nehezükre esik a nélkülözhetetlen támaszpontok észrevétlen fenntartása bolygónkon. Az eddiginél sokkal jobban meg akarják ismerni az emberiséget, és szeretnék, ha néhány kiemelkedő filozófusunk és tudósunk többet tudna róluk is. Ezzel a fajta ismeretcserével aztán minden kockázatot ki lehet küszöbölni, és kialakítani egy mindkét fél számára előnyös modus vivendit. Arra, hogy netán le szándékoznák igázni vagy alacsonyítani az emberiséget, még gondolni is nevetséges.

Abból a célból, hogy megkezdjék ezeknek a jobb kapcsolatoknak a kialakítását, vendégeink természetszerűleg engem – aki már eleve sokat tudok róluk – bíztak meg, hogy fő képviselőjük legyek a Földön. Tegnap éjjel sok mindent tudtam meg – roppant meghökkentő és érdekfeszítő dolgokat –, s a következő alkalommal még többet fognak közölni velem, mind szóban, mind írásban. Kezdetben nem fogják megkövetelni tőlem, hogy személyesen utazzak odakintre, noha nem elképzelhetetlen, hogy később kimondottan vágyat érzek majd erre – különleges módszerekhez fogok folyamodni, hogy az emberi érzékelés minden korlátját magam mögött hagyhassam. A házam ostromával felhagytak. Minden rendben van, a kutyáknak immár semmi tennivalójuk. Félelem és rettegés helyett a tudásnak és az intellektuális kalandoknak olyan perspektívái nyíltak meg előttem, ami .kevés embernek jutott osztályrészéül a történelem során.

A földönkívüliek talán a legcsodálatraméltóbb szerves képződmények a téridőn innen és túl: egy kozmosz-szerte elterjedt faj képviselői, amelynek minden más életforma csak degenerált változata. Inkább növények, mint állatok, ha ugyan használni lehet ilyen fogalmakat azzal a fajta anyaggal kapcsolatban, amelyből állnak, a testfelépítésük leginkább a szivacsokéra emlékeztet; a közönséges kromofitáktól azonban alapvetően megkülönbözteti őket, hogy kimutatható bennük valami klorofilszerű vegyület, emésztőrendszerük pedig teljesen egyedülálló. Ez a faj voltaképpen olyan anyagokból épül fel amelyek a világűrnek ebben a részében abszolút ismeretlenek – az elektronok hullámhossza teljesen más. Ezért nem lehet megörökíteni őket a közönséges földi filmeken és fényképlemezeken, noha a szemünk tisztán látja testüket. A szükséges ismeretekkel ellátva azonban bármelyik jó kémikus ki tudna keverni egy olyan vegyületet, amin rögzíteni lehet őket.

Ez a faj rendelkezik azzal az egyedülálló képességgel, hogy testi mivoltukban át tudnak kelni a minden hőtől és levegőtől mentes csillagközi űrön, bár egyes változatok erre csak mechanikus segédeszközökkel vagy különleges sebészi átültetések révén képesek. Igen kevés fajta rendelkezik a vermonti változatra jellemző étertűrő szárnyakkal. Azok, akik az Óvilág bizonyos magányos hegyormait lakják, más úton-módon jutottak oda. Az egyes állati életformákhoz és az általunk anyaginak tekintett struktúrákhoz való külső hasonlatosságuk inkább a párhuzamos fejlődésre vezethető vissza, mintsem tényleges rokonságra. Agyuk befogadóképessége minden más létező élőlényét meghaladja, ámbár a mi hegyeinkben honos szárnyas változat távolról sem tartozik a legfejlettebbek közé. Valamennyien telepatikus úton érintkeznek egymással, jóllehet vannak elcsökevényesedett beszélőszerveik, melyek egy egyszerű operációt követően (a sebészet, amit igazi mesterfokon művelnek, náluk mindennapos dolog) képesek hozzávetőlegesen imitálni az olyan organizmusok hangját, amelyek megrekedtek a beszéd kommunikációs szintjén.

Legfontosabb tartózkodási helyük pillanatnyilag egy még felfedezetlen s csaknem teljességgel fénytelen bolygó a naprendszer legkülső peremén – a Neptunuszon túl, és kilencszer olyan messze a Naptól. Mint mi is sejtettük, ez azonos azzal az égitesttel, amit egyes ősi, titkos iratokban „Yuggoth” néven említenek; az ott rejtőző lények hamarosan nagymérvű szellemi erőket fognak összpontosítani a Földre, ami elő fogja segíteni az intellektuális kapcsolatok felvételét. Nem lepne meg, ha a csillagászok olyan tisztán érzékelnék ezeket a gondolatáramokat, hogy – mihelyt a földönkívüliek is úgy kívánják – fölfedeznék Yuggothot. Ám Yuggoth természetesen csupán egyfajta ugródeszka. Ezeknek s lényeknek a túlnyomó többsége különös mélységekben él, melyek teljességgel kívül esnek a legvakmerőbb emberi elképzeléseken is. Az a tér-idő rendszer, amit mi a kozmikus valóság totalitásának fogunk fel, csupán egy atom az általuk ismert valós végtelenségben. És amennyit emberi agy egyáltalán fel képes fogni ebből a végtelenségből, azt előbb-utóbb mind feltárják majd előttem, márpedig ilyesmi az idők kezdete óta alig ötven embernek jutott osztályrészéül.

Most persze azt hiszi, drága Wilmarth barátom, hogy megháborodtam, idővel azonban méltányolni tudja majd a hatalmas lehetőséget, amely szinte akaratom ellenére nyílott meg előttem. Szeretném, ha Önnek minél nagyobb rész jutna mindebből; ezernyi dolgot kell mondanom magának, amit nem lehet a fecsegő papírra bízni. Korábban óva intettem attól, hogy meglátogasson. Most, hogy minden veszély elmúlt, örömömre szolgál ezt visszavonni, és tolmácsolni Önnek szíves meghívásomat.

El tudna ugrani hozzám, mielőtt megkezdődik a tanév? Rendkívül örülnék, ha szerét tudná ejteni. Hozza magával a fonográf felvételt és a leveleimet – szükségünk lesz rájuk, hogy az egész iszonyú történetet mozaikdarabonként összeállítsuk. A Kodak-képeket is elhozhatná, mert az utóbbi napok izgalmában úgy látszik, elraktam valahová a negatívokat meg a saját példányaimat. De meglátja majd, micsoda nagyszerű tényekkel tudom kiegészíteni ezt a bizonytalan, hézagos anyagot – és micsoda csodálatos kilátásaim vannak rá, hogy friss bizonyítékaim körét tovább bővítsem!

Ne habozzon – a földönkívüliek már felhagytak a háborgatásommal, és nem fog semmi olyat tapasztalni, ami zavaró vagy természetellenes lenne. induljon bátran, a kocsimmal várni fogok Önre a brattleborói vasútállomáson. Intézze úgy, hogy a lehető legtovább maradhasson, és készüljön fel néhány izgalmas esti beszélgetésre, melyek legmerészebb álmait is meghaladják majd. Senkinek ne szóljon az ügyről – ez nem való a széles nyilvánosság elé.

A csatlakozások nem rosszak Brattleboro felé, vegyen Bostonban egy menetrendet. Utazzon a B & M-mel Greenfieldbe, aztán az utolsó, rövid szakaszon szálljon át. Azt javaslom, a gyorsvonatot válassza, az kényelmesebb: délután 4 óta 10 perckor indul Bostonból. 7 óra 35-kor érkezik meg Greenfieldbe, onnan meg 9 óra 19-kor lesz egy csatlakozás, ami 10 óra 01-re ér Brattleboróba (csak munkanapokon).

Tudassa velem, melyik nap érkezik, és a kocsimmal kinn fogom várni a pályaudvaron.

Bocsásson meg, amiért ezt a levelet géppel írom, de a kézírásom az utóbbi időben – mint bizonyára észrevette – egy kicsit reszketeg lett, és nincs nagy kedvem hosszabb távon tollal körmölni. Ezt az új Coronát tegnap vettem Brattleboróban – egyelőre úgy fest, kitűnően működik:

Válaszát várva maradok abban a reményben, hogy nemsokára személyesen is üdvözölhetem, a fonográfhengerrel, leveleimmel és a fényképfelvételekkel együtt:

az Ön Henry W Akeley-je

 

Albert N Wilmarth, Esq. Úrnak,

Miskatonic Egyetem,

Arkham, Mass.

 

Érzéseim sokszínűségét, miközben elolvastam ezt a levelet, majd ismét átfutottam és elgondolkoztam rajta, nemigen lehet szavakba önteni. Mint mondottam volt, egyszerre éreztem nyugtalanságot és megkönnyebbülést, ám ez csak tökéletlenül fejezi ki ellentmondásos és nagyobbrészt tudatalatti benyomásaim kavalkádját, amely mind megkönnyebbülésemben mind a kényelmetlen előérzetben kifejezésre jutott. Először is, a dolog szöges ellentétben állt az előzőleg lezajlott borzalmas események egész láncolatával. A hangulatváltás a csupasz iszonyatból a hűvös magabiztosságba, sőt egyenesen a túlcsorduló örömbe, olyan váratlanul következett be, mint derült égből a villámcsapás, ám furamód maradandónak hatott. Fel nem foghattam, hogyan változhatott meg így egyetlen nap leforgása alatt annak az embernek a lelkiállapota, aki szerdán még holtra rémült, végsőkig elkeseredett leveleket írt, bármi is történt vele ezekben a sorsdöntő órákban. Többször is különös, valótlan érzés fogott el, ha jobban belegondoltam a helyzetbe, s nemegyszer tűnődtem el rajta, vajon nem csupán a saját fantáziám vetítette-e elém a kozmikus hatalmaknak ezt a biztos távolból figyelemmel kísért, izgalmas mérkőzését. Ilyenkor azonban mindig eszembe jutott a fonográf felvétel, és zavarom ettől csak fokozódott.

A levél mindenesetre teljesen más volt, mint amit Akeleytől az előzmények ismeretében vártam. Mikor megkíséreltem elemezni, milyen benyomást tett rám az áttanulmányozása, arra az eredményre jutottam, hogy ez két külön aspektusból tevődik össze. Egyrészt tény, hogy a változás túl hirtelen és megmagyarázhatatlan volt, amennyiben feltételezzük, hogy Akeley mind előtte, mind utána ép elméje és teljes ítélőképessége birtokában volt. Másodszor pedig az Akeley kifejezésmódjában, magatartásában és nyelvezetében beállt változás valóban túllépte a beláthatóság határait. A jelek szerint egész karaktere valami megmagyarázhatatlan változáson ment át, amely ráadásul hihetetlen mértékben mélyreható volt, olyannyira, hogy kétféle személyisége közül egyikkel kapcsolatban sem merülhetett föl a labilis elmeállapot gyanúja. A szókincs, az írásmód – alig észrevehetően, de minden megváltozott. Az egyetemen jó érzékre tettem szert a stilisztikai finomságok iránt, így azonnal meg tudtam állapítani, hogy teljesen más nyelvi ritmust használ, mint eddig. Kézenfekvő volt, hogy az ominózus kinyilatkoztatás érzelmi hatása, amely ilyen alapvető változáshoz vezetett, éppoly megrázó, mint amilyen mélyreható lehetett. Más tekintetben azonban a levél mégiscsak roppant jellemző volt Akeleyre. Ugyanaz a régi, szenvedélyes vonzalom a végtelenség iránt – ugyanaz a tudós kíváncsiság. Egy pillanatig sem – illetve legfeljebb egy szívverésnyi időre – játszottam el azzal a gondolattal, hogy a levél netán gonosz szándékú hamisítvány lehetne. A meghívás – azaz a felszólítás, hogy jöjjek és győződjek meg róla személyesen, igaz-e mindaz, amit állít – egyértelműen bizonyította valódiságát.

Aznap éjszaka nem feküdtem le: fotelemben virrasztottam, és a levél sötét rejtélyén törtem a fejem. A koponyám már sajgott a szörnyű benyomásoktól, melyeknek az utóbbi négy hónap folyamán gyors egymásutánban ki volt téve, s gondolataim szüntelen az új, döbbenetes hírek körül keringtek, miközben kétség és meggyőződés között ingadozva végighaladtam magamban mindazokon az állomásokon, amelyek az ősi csodákhoz való viszonyulásom változásait jelölték; míg aztán jóval virradat előtt a zavaró, nyugtalanító érzéseket háttérbe szorította valami égő kíváncsiság. Akár őrült volt Akeley, akár épelméjű, akár megváltozott, akár csak megkönnyebbült, minden jel arra mutatott, hogy merész kutatásai során valóban igen megdöbbentő, teljesen új eredményekre jutott; ez a felfedezés aztán egy csapásra kiszabadította őt – valóságos vagy képzelt – szükséghelyzetéből, és szédítő távlatokat nyitott neki az emberfeletti, kozmikus tudás tárházára. Önnön izzó érdeklődésem az ismeretlen iránt lángra lobbant hogy összefonódjon az övével, a beteges hajlam hogy minden határon túllépjen, átragadt énrám is. Lerázni magunkról a térnek, időnek, természetnek ezt a sok-sok bosszantó korlátját... eggyé lenni a határtalan külső világgal... közelebb kerülni a Végtelennek és a Véglegesnek sötét, kifürkészhetetlen titkaihoz... ezek valóban olyan kilátások, amelyekért az embernek érdemes kockára tennie az életét, a józan eszét, de még a lelke üdvösségét is! És Akeley azt mondta, nincs már veszély, egyenesen meghívott, nem úgy, mint korábban, mikor egyre azon igyekezett, hogy lebeszéljen a látogatásról! Beleremegtem, ha arra gondoltam, mi minden mondanivalója lehet az ájulásig lenyűgözött, ha magam elé képzeltem, amint ott ülök azon a röviddel ezelőtt még heves ostromnak kitett, magányos tanyán, egy olyan ember mellett, aki beszélt a külső világűr igazi küldötteivel; ott ülök a rettenetes hangfelvétellel meg azzal a nagy csomag levéllel az ölemben, amelyben Akeley összefoglalta régebbi megfigyeléseit és eredményeit.

Így hát vasárnap késő délelőtt megsürgönyöztem Akeleynek, hogy jövő hét szerdán – szeptember 12-én – érkezem, amennyiben ez az időpont neki is megfelel. Mindössze egyetlen ponton tértem el az általa javasoltaktól, mégpedig a vonatom megválasztását illetően. Őszintén szólva nem lelkesedtem érte, hogy ilyen késő este érkezzem meg a kísérteties vermonti vidékre: ezért nem követtem Akeley tanácsát, hanem felhívtam a pályaudvart, és utánaérdeklődtem a többi csatlakozásnak. Ha idejében kelek, és a 08.07-es gyorssal felutazok Bostonba, akkor még elérem a 09.25-ös greenfeldi csatlakozást, és 12 óra 22-re ott leszek. Greenfeldben azután különösebb várakozás nélkül átszállhatok egy másik vonatra, amelyik 1 óra 08 perckor érkezik Brattleboróba – ami sokkal kellemesebb időpont az Akeleyvel való találkozóhoz, no meg az azt követő autóúthoz a titkokat rejtő, komor hegyek közé.

Sürgönyömben említettem ezt az elhatározásomat, és örültem, mikor az estefelé megérkező válaszból értesültem róla, hogy leendő házigazdám teljes mértékben egyetért vele. Az ő távirata így hangzott:

 

RENDBEN STOP SZERDAAN KIMEGYEK AZ EGYNYOLCAS VONAT ELEE STOP NE FELEDJE FELVEETELT, LEVELET EES KEEPEKET STOP UUTICEELT TARTSA TITOKBAN STOP NAGY EELMEENYEKRE SZAAMIITHAT STOP AKELEY

 

Az, hogy ilyen gyors válasz érkezett röviddel azelőtt elküldött sürgönyömre – amit a townshendi postahivatalból bizonyára eljuttattak Akeley tanyájára, vagy táviratkihordóval, vagy az időközben helyreállított telefonvonalon –, minden maradék kétségemet eloszlatta a zavaró levél írójának kilétét illetően. Roppantul megkönnyebbültem – talán még jobban is, mint hittem, mert ez s rejtett kétely nagyon mélyen lapult bennem. Ám aznap éjjel hosszan, egészségesen aludtam, s a rákövetkező két nap során türelmetlenül készülődtem az utazásra.

 

VI.

 

Szerdán megegyezés szerint útnak indultam egy bőrönddel, amibe a szokásos mindennapos holmikon kívül tudományos anyagokat is raktam, köztük az iszonyú viaszhengert, a Kodak-képeket és egy tekintélyes csomagban Akeley leveleit. Kívánságának megfelelően senkinek sem szóltam róla, hová megyek: beláttam, hogy az ügy rendkívüli titoktartást követel meg, bármilyen kedvező fordulatot is vett. Hogy ténylegesen szellemi kapcsolatba léphetek az idegen, földönkívüli lényekkel, ez még az én gyakorlott, felkészült agyamnak is elég megrendítő volt; milyen hatást gyakorolna akkor a laikusok tudatlan tömegeire? Nem tudom, melyik érzés volt erősebb bennem, a félelem-e vagy a feszült várakozás, amikor Bostonban átszálltam, és megkezdtem hosszú utazásomat nyugat felé, a hazai vidékről más kevésbé ismert tájakra. Waltham – Concord – Ayer – Fitchburg – Gardner – Athol.

A vonatom hétperces késéssel futott be Greenfieldbe, de az északi gyors megvárta. Miután sietve átszálltam, különös szorongás fogott el, ahogy a szerelvény tovazakatolt a kora délutáni napfényben, olyan vidékek felé, melyekről sokat olvastam ugyan, de még soha sem láttam őket. Tudtam, hogy egy régimódibb, primitívebb Új-Angliába tartok mint a városiasodott, mechanizált területek délen és a part mentén, ahol egész addigi életemet leéltem: egy romlatlan, nagyapós Új-Angliába, ahol nincsenek külföldiek és színes hirdetőtáblák, nem füstölögnek a gyárkémények, ahonnan hiányoznak a modernizálás fertőzte környékek betonútjai. Itt megtalálom annak a nyugodalmas, földközeli életnek a maradékát, amely mély gyökerekről nő bele a tájba, igazi, természetes tartozék gyanánt; amely különös, ódon emlékeket tart elevenen, és megtermékenyíti a rögöt, hogy szárba szökkenhessen rajta a homályülte, csodás és ritkán említett dolgokba vetett hit.

Időnként láttam meg-megcsillanni a napfényben a kék Connecticut folyót, amin Northfieldnél keltünk át. Titokzatos, zöld hegyek emelkedtek elő, és mikor jött a kalauz, megtudtam, hogy végre Vermontban vagyok. Közölte velem, hogy jobb lesz, ha visszaállítom az órámat hatvan perccel, mert az északi hegyvidék nem óhajt részt venni a nyári időszámítással kapcsolatos újmódi kísérletezgetésben. Mikor követtem tanácsát, úgy éreztem, mintha valaki hátrébb lapozott volna a kalendáriumában egy évszázaddal. A vonat végigzakatolt a folyó mentén, s én odafönt, New Hampshire-ben ki tudtam venni az egyre közeledő Wantastiquet meredek kontúrjait, amely köré a nép ajkán sajátos legendák szövődtek. Aztán bal felől utak bukkantak fel, jobboldalt pedig egy kis zöld sziget a folyóban. Az emberek fölálltak, tolongani kezdtek a kijáratnál, én pedig csatlakoztatni hozzájuk. A vonat megállt, én leszálltam, és körülnéztem a brattleborói állomás peronján, a meredek nyeregtető alatt. Mikor megláttam a várakozó autók sorát, egy pillanatra szemügyre vettem őket, hogy megkeressem Akeley vén Fordját, de felismertek, mielőtt magamhoz ragadhattam volna a kezdeményezést. Első pillantásra láttam azonban, hogy nem Akeley az az ember, aki kinyújtott kézzel siet felém, és dallamos hangon megérdeklődik tőlem, nem Mr. Albert N. Wilmarth vagyok-e Arkhamból? A férfi semmiben nem hasonlított a bajuszos, szürkülő hajú Akeleyhez, akit a fényképről ismertem; városi külsejű fiatalember volt, divatos ruhában és keskeny, sötét bajuszkával. Választékos beszéde furcsamód szinte zavaróan ismerősnek hatott, noha biztos voltam benne, hogy sohasem láttam.

Mialatt méregettem, udvarias hangon elmagyarázta, hogy a barátja, és helyette ugrott föl Townshendből. Akeley, mint mondotta, váratlan asztmarohamot kapott, és nem érezte képesnek rá magát, hogy hosszú autóutat tegyen a friss levegőn. A dolog azonban nem komoly, és semmiféle módon nem befolyásolja tervezett látogatásomat. Fogalmam sem volt, mennyit tud ez a Mr. Noyes – ezen s néven mutatkozott be – Akeley kutatásairól és felfedezéseiről, bár kötetlen jókedélye inkább kívülállóra utalt. Eszembe jutott, milyen remeteéletet élt Akeley, és kicsit csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan elő tudott keríteni egy barátot; ám meglepetésem nem tartott vissza tőle, hogy beszálljak a kocsiba, amelyhez Noyes odakalauzolt. Nem az a kis, ütött-kopott autó volt, amit Akeley levelei alapján vártam, hanem egy hatalmas, makulátlan, teljesen új márka, massachusettsi rendszámtáblával– szemmel láthatólag Noyes saját kocsija. Kísérőm ezek szerint csak átmenetileg tartózkodik Townshend vidékén; valószínűleg itt nyaral.

Noyes beült mellém az autóba, és azonnal indított. Örültem, hogy nem volt túlzottan beszédes; mert furamód izgatottnak éreztem magam, és semmi kedvem nem volt társalogni. A város nagyon szépnek tetszett a délutáni napfényben, mikor fölkapaszkodtunk egy emelkedőn, és befordultunk jobbra, a főutcára. Úgy szendergett az őszi melegben, mint a régi új-angliai városkák az ember gyermekkori emlékképeiből; a tetők, tornyocskák, kémények és téglafalak elrendezésükkel és körvonalaikkal mély, atyai érzelmek húrjait pendítették meg. Rájöttem, hogy egy olyan vidék kapujában állok, amelyre szelíd varázst bocsátott a korok szakadatlan egymásutánja: ezen a tájon különös vén dolgok sarjadhattak ki, s élhettek zavartalanul tovább, mert soha senki nem zavarta őket.

Mikor kiértünk Brattleboróból, szorongásom és baljós előérzetem fokozódott, mert ez a zöldellő hegyvidék, sötéten toronyló, nyomasztó, fenyegető gránitszirtjeivel elgondolhatatlan ősidők komor titkait és maradványait idézte, melyekről nem tudni, ellenségesek-e az ember iránt. Utunk egy darabig egy széles, sekély folyó medrét követte, amely az ismeretlen északi hegyekből eredt, és megborzongtam, mikor kísérőm közölte velem, hogy ez a West River: mert mint az újságokban állt, ez a folyó sodorta magával az egyik rákszerű lény förtelmes tetemét, amit az árvíz folyamán láttak.

A környező táj fokozatosan egyre vadabbá és kihaltabbá vált. Ódon, fedett hidak néztek le ránk kiugró szirtekről, mint a komor múlt szüleményei, s a folyó mentén futó elhagyott sínpár a sivárság szinte tapintható légkörét árasztotta. Bámulatos, buján zöldellő völgyeken hajtott keresztül, melyekből roppant sziklafalak magasodtak az égre: Új-Anglia szűz gránitja itt-ott szürkén és szigorúan kandikált ki a csúcsokig húzódó növénytakaró alól. A szurdokokban zabolátlan hegyi patakok habzottak, s ezernyi komor csúcs zord titkait sodorták magukkal a folyóba. Olykor keskeny, alig látható ösvények ágaztak el utunktól jobbra vagy balra, s verekedték át magukat a sűrű fülledt erdőségen, melynek ősvilági fái alatt seregével bújhattak meg a különös kísértetek. Miközben a tájat figyeltem, arra gondoltam, hogy ezeken az utakon zaklatták láthatatlan hatalmak Akeleyt, és már nem csodálkoztam rajta, hogyan történhetett meg ez. Newfane, ez a festői, mosolygós falucska, amit körülbelül egy óra múlva értünk el, volt az utolsó összekötő kapocs azzal a világgal, melyet az ember a hódítás és a teljes leigázás jogán visszavonhatatlanul a sajátjának mondhat. Ezután minden hidat felégettünk magunk mögött, amely a közvetlen, megfogható és valós dolgokhoz vezet, s alámerültünk a délibábos béke fantasztikus világába, amelyben az út keskeny szalagja szinte elevenen élő, csacska szeszéllyel hullámzott a lakhatatlan zöld ormok és kihalt völgyek között. A motorzúgástól meg egy-két magányos tanya halk zajaitól eltekintve, amely mellett nagy néha elhaladtunk, csak a patakok titokzatos, csobogó duruzsolása hallatszott, melyek az árnyas erdőben elszórt számtalan rejtett forrásból fakadtak. Az immár alacsonyabbnak tűnő hegyormok közelsége lélegzetelállító volt. Meredekebbnek és sziklásabbaknak tetszettek, mint az elbeszélésekből gondoltam, és semmi közük nem volt az általunk ismert józan, tárgyilagos világhoz. Úgy rémlett, ezek a sűrű, áthatolhatatlan erdők a hozzáférhetetlen szirteken idegen, nem sejtett dolgokat rejtenek, és az a furcsa érzésem támadt, hogy a hegyeknek már a puszta körvonala is valami különös, rég elfelejtett jelentéssel bír, mintha óriási hieroglifák lennének, egy legendás titáni nép hagyatéka, amely már csak a ritka, mély álmokban él. A múlt minden legendája, a Henry Akeley leveleiből és bizonyítékaiból megismert minden baljós árnyalak fölsejlett előttem, s tovább fokozta amúgy is növekvő feszültségemet és szorongásomat. Hirtelen jeges borzongással ébredtem tudatára látogatásom céljának, mindannak a félelmetes szörnyűségnek, ami velejárója volt, s úgy éreztem, a rejtelmekkel való játszadozás iránt érzett lelkesedésem szilánkokra fagy. Kísérőm megérezhette, milyen zavarban vagyok, mert ahogy az út kihaltabb és gondozatlanabb lett, s mi egyre lassabban és döcögősebben haladtunk rajta, alkalmankénti barátságos megjegyzéseiből összefüggő előadás kerekedett. Beszélt ennek a tájnak a rejtett szépségéről, s tanúságot tett róla, hogy bizonyos fokig be van avatva leendő házigazdám néprajzi kutatásaiba. Udvarias kérdéseiből elértettem, hogy nem titok előtte látogatásom tudományos célja, és arról is tud, hogy meglehetősen fontos anyagokat hozok magammal; annak azonban semmi jelét nem adta, hogy értesült volna róla, milyen borzalmas és mélyreható ismeretekre tett szert végül Akeley. Olyan jókedélyű világfi módjára viselkedett, hogy fejtegetéseinek bátorságot kellett volna önteniük belém, vagy legalábbis megnyugtatniuk egy kicsit; kényelmetlen érzésem azonban furamód egyre csak nőtt, miközben szüntelenül váltakozó irányban mind beljebb zötykölődtünk az erdők és hegyek ember nem járta vadonába. Néha az volt a benyomásom, mintha ki akarná szedni belőlem, mennyit tudok a környék hátborzongató titkairól, és minden megjegyzésével erősödött az a homályos, idegesítő érzés, hogy a hangját valahonnan ismerem. Nem valami köznapi, egészséges ismeretség volt ez, akármilyen természetesen és választékosan is beszélt. Valami módon elfelejtett lidércnyomásokkal hoztam kapcsolatba, s tudtam, hogy ha rájövök a titkára, akár bele is őrülhetek. Ha lett volna kéznél valami elfogadható ürügy, azt hiszem, lemondok a látogatásról, de az adott helyzetben ezt aligha tehettem volna meg. Mindenesetre azzal vigasztaltam magam, hogy mihelyt megérkezünk, egy tárgyilagos, tényszerű beszélgetés magával Akeleyvel segíteni fog majd visszanyerni önbizalmamat. Különben volt valami furamód megnyugtató, kozmikus szépség ebben a hipnotikus erejű tájban, amelyben fantasztikus, ringatózó mozgással haladtunk. Az idő ott maradt a magunk mögött hagyott labirintusokban, s a csodálatos tündérvarázs virágzó hullámai letűnt évszázadok újjáéledt csáberejét idézték körülöttünk. A zord fenségű ligetek, a fénylő őszi virágoktól tarkálló, makulátlan gyep, az egymástól távol eső, kicsi, barna tanyaházak, melyek óriási fák között lapultak s talajhoz, dús fűvel és illatozó csipkebokrokkal benőtt hegyoldalakban... Még a napfény is földöntúli glóriát öltött magára, mintha valami különös sugárzás ragyogná be az egész vidéket.

Még sohasem láttam ilyesmit: legfeljebb néha-néha kora itáliai mesterek képeinek a hátterében. Sodoma és Leonardo agyában születtek effajta messzi, tágas vidékek, de ők sem mutatták, csak a távolból, reneszánsz árkádok boltívei mögött. Mi ezzel szemben testi valónkban benne voltunk a képben, s igéző varázsában felfedezni véltem valami olyasmit, amit születésem óta ösztönösen ismerek, s ami után mindig hiába vágyakoztam.

Miután egy meredek emelkedő tetején befordultunk egy nem túl éles kanyarba, a kocsi minden átmenet nélkül megállt. Bal kéz felől, az útig nyúló, gondosan ápolt pázsiton túl, amely fehér kavicsos fallal büszkélkedhetett, ezen a környéken szokatlanul nagy és elegáns, kétszintes ház emelkedett. Jobbról és hátulról egy sor részben beépített, részben fedett átjárókkal összekötött fészer és kamra, valamint egy szélmalom csatlakozott hozzá. Azonnal felismertem a tanyát a fényképről, ezért nem ért meglepetésként, hogy a kerítésre szerelt vas postaládán Henry Akeley neve volt olvasható. A ház mögött elég nagy mocsaras földdarab terült el, amin alig nőtt fa, s túlsó szélén sűrű erdővel borított, meredek emelkedőbe ment át, amely egy sziklás hegyhátban végződött. Tudtam róla, hogy ez a Setéthegy; körülbelül félúton volnunk feléje. Noyes kiszállt, kivette a bőröndömet, és megkért, hogy várjak míg hírt ad az érkezésemről Akeleynek. Neki magának, tette hozzá, sürgősen tovább kell utaznia üzleti ügyekben, és csak egy percig maradhat. Miközben fürgén odasietett az épülethez, én is kiszálltam, hogy kinyújtóztassam kissé a lábamat – hamarosan úgyis ismét le kell ülnöm egy hosszú eszmecserére. Most hogy személyesen ott tudtam magamat az Akeley leveleiben oly élethűen ecsetelt, rettenetes ostrom színhelyén, idegességem és szorongásom a tetőfokára hágott; szabályszerűen féltem az előttem álló beszélgetéstől, melynek során ki tudja, milyen tiltott és idegen világokkal fogok megismerkedni. A legvégső ismeretlennel való szoros érintkezés gyakran inkább ijesztő, mint lenyűgöző, és az sem derített jobb kedvre, ha arra gondoltam, hogy a poros útnak pontosan ugyanezen a szakaszán bukkant Akeley a félelem és a halál holdtalan éjszakái után titokzatos nyomokra és zöld, bűzlő, kocsonyás folyadékra. Mintegy mellékesen föltűnt, hogy a kutyák közül szemmel láthatólag egy sincs a közelben. Talán rögtön eladta mindet, mikor a földönkívüliek békét kötöttek vele? Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam olyan bizodalommal lenni ennek a csöndes békének a valódisága és őszintesége iránt, mint ami Akeley utolsó, döbbenetesen más leveléből kitetszett. Ő végső soron elég egyszerű, keveset tapasztalt ember volt.

Vajon nem húzódik-e meg ennek az új paktumnak a felszíne alatt valami mély, baljós borzalom? Tekintetem – gondolataim irányát követve – a poros útra ereszkedett, ahol Akeley azokat az iszonyú nyomokat felfedezte. Az utóbbi napokban száraz idő volt, s a viharvert, hepehupás utat, noha meglehetősen félreeső helyre vezetett, különféle nyomok tarkították. Némi kíváncsisággal tanulmányozni kezdtem egyiknek-másiknak a körvonalait, s közben igyekeztem elnyomni magamban az elmosódott, hátborzongató képzettársításokat, melyeket ez a hely és az itt történtek emléke támasztott bennem. Volt valami ijesztő és nyugtalanító a síri csöndben, a távoli patakok alig hallható mormolásában, a látóhatárt beszűkítő bujazöld csúcsokban és sötét, erdős meredélyekben. Aztán egyszerre csak agyamba villant egy kép amelyhez képest valóban ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnt minden eddigi homályos balsejtelem.

Azt mondtam, futó kíváncsisággal mértem végig a különféle lábnyomokat az úton – ám ezt a kíváncsiságot egy csapásra a páni félelem hirtelen, bénító rohama váltotta fel. Mert bár a nyomok csak bizonytalanul rajzolódtak ki a porban, és át is fedték egymást, úgyhogy a felületes szemlélő számára nem volt bennük semmi érdekes, az én nyughatatlan tekintetem megakadt bizonyos részleteken, azon a ponton, ahol a házhoz vivő sétány az útról leágazott; és minden kétséget, reményt elfeledve rádöbbentem, milyen baljós jelentést hordoznak ezek. Sajnos nem bizonyult hiábavalónak, hogy órákon át mélyedtem a földönkívüli karomnyomokról készült Kodak-képek vizsgálatába, amiket Akeley küldött meg nekem. Nagyon is ismerősek voltak nekem ezek a sugaras ollópárok, ez a meghatározhatatlan haladási irány, amely ékesszólón tanúskodott róla, hogy a vermonti rémalakok nem a mi bolygónk szülöttei. Nem reménykedhettem benne többé, hogy az egész dolog megváltó módon tévedésnek bizonyul. Mert ím, a saját szememmel láttam legalább három vitathatatlanul valóságos – és legfeljebb pár órás – nyomot, amely hajmeresztően elütött minden más lábnyomtól az Akeley-tanyát körülvevő, meglepő forgatagban: A Yuggoth bolygóról való eleven szivacsok karmainak ördögi lenyomatát! Idejében sikerült elfojtanom rémült kiáltásomat. Végül is mi másra számíthattam volna, ha valóban hitelt adok Akeley levelének? Azt írta, békét akar kötni ezekkel a lényekkel. Akkor meg nincs benne semmi furcsa, hogy néhányan közülük megfordultak a házában, nemdebár? Ám az ijedelem erősebb volt minden kísérletnél amit önmagam megnyugtatására tettem. El lehet-e várni bármiféle emberi lélektől, hogy megőrizze nyugalmát, mikor életében először kerül szembe mélyűri lények karomnyomaival? Ebben a pillanatban felbukkanni láttam Noyest az ajtóban: behúzta maga mögött, és gyorsan elindult felém. Uralkodnom kell magamon, villant az eszembe, mert ez a közeli, kedves barát valószínűleg semmit nem tud róla, hogy milyen elképesztő, tiltott régiókba vezették Akeleyt döbbenetes kutatásai.

Noyes sietett közölni velem, hogy Akeley roppantul örül az érkezésemnek, és készen áll a fogadásomra; hirtelen asztmarohama azonban egy-két napig hátráltatni fogja benne, hogy mintaszerű házigazda legyen. Ezek a rohamok nagyon meg szokták viselni, s mindig forróláz és általános gyengeség kíséri őket. Nem sokat lehet velük :kezdeni, míg tartanak – Akeley ilyenkor csak suttogva tud beszélni, mozgása esetlenné és reszketeggé válik. A lába meg a bokája is megdagad, úgyhogy fáslival kell betekernie, mint valami múmiavégtagot. Ma különösen rosszul van, úgyhogy a házban majd jórészt nekem kell gondoskodnom magamról; mindennek ellenére nagy súlyt fektet rá, hogy beszéljen velem. A dolgozószobában fogom megtalálni, a bejárattól balra – amelyiknek az ablaktáblái zárva vannak. Mikor beteg, óvakodnia kell a napfénytől, a szeme ugyanis nagyon érzékeny. Miután Noyes elbúcsúzott, és elhajtott kocsijával északi irányba, lassan megindultam az épület felé. Az ajtó hívogatóan nyitva állt; mielőtt azonban engedtem volna csábításának, fürkész tekintetemet körbejárattam az egész birtokon, és megpróbáltam rájönni, mit találok benne olyan szokatlanul különösnek. A kamrákkal meg a fészerekkel nem volt semmi baj, s Akeley rozoga Fordját is észrevettem egy tágas, nyitott színben. Azután ráébredtem a rejtély nyitjára. A tökéletes csend zavart. Az ember általában minden tanyasi udvaron hallja a háziállatok tompa háttérzaját, itt azonban semmi életjelt nem adtak magukról. Mi van a baromival meg a sertésekkel? A tehenek – Akeley azt írta, van neki egypár – kinn lehettek a legelőn, a kutyákat eladhatta; de hogy sem röfögés, sem kotkodácsolás nem hallatszott, az valóban meglepett. Nem sokáig toporogtam a sétányon: elszántan beléptem a ház nyitott ajtaján, és behúztam magam mögött. Ezt kimondott erőfeszítésembe került megtenni, s most, hogy odabent voltam, egy pillanatra őrült vágy fogott el, hogy nyakamba szedjem a lábamat és elmeneküljek. Pedig az előszoba, ahova jutottam, távolról sem tűnt félelmetesnek; ellenkezőleg, igen ízlésesnek és hívogatónak találtam az elegáns, késő koloniál berendezést, és tisztelet fogott el annak az embernek az életstílusa iránt, aki itt él. Ami kis híján megfutamított, az valami homályos, közelebbről meghatározhatatlan balsejtelem volt; talán a furcsa szag okozta, amit érezni véltem, pedig nagyon jól tudtam, milyen gyakran dohosodik be a faburkolat még a legféltőbb gonddal rendben tartott régi tanyaházakban is.

 

VII.

 

Nem hagytam, hogy erőt vegyen rajtam ez a bizonytalan előérzet, hanem emlékezetembe idéztem Noyes útmutatását; és kinyitottam a bal kéz felé eső, hat lapra osztott, fehér, sárgaréz veretes ajtót. A szoba el volt sötétítve, amit persze tudtam előre; és mikor beléptem, feltűnt, hogy a különös szag itt még erősebb. A levegőben mintha gyönge, alig érzékelhető, ütemes vibrálás rezgett volna. A csukott ablaktáblák miatt egy pillanatig semmit sem láttam, azután azonban egy mentegetőző, rekedt köhintés felhívta a figyelmemet egy nagy fotelra a szoba egyik legbelső, legsötétebb zugában. A mély árnyékban fehér folt gyanánt világított egy férfi arca és két keze; én odasiettem, hogy üdvözöljem az alakot, aki szemmel láthatólag azon küszködött, hogy megszólaljon. Bár fény szinte alig volt, mégis azonnal felismertem házigazdámat.

Több alkalommal is behatóan tanulmányoztam a fényképét, s a kemény, viharvert arc, a stuccolt, szürke bajusz láttán utolsó kételyeim is szertefoszlottak. Amint azonban jobban odanéztem, örömömbe szánalom és aggódás vegyült: mert ez az arc kétségkívül egy beteg ember arca volt. Éreztem, hogy nemcsak az asztma húzódhat meg elkínzott, merev, mozdulatlan kifejezése, távolba meredő, üveges tekintete mögött; és megértettem, milyen szörnyű hatást gyakorolhattak rá borzalmas élményei, melyek a rejtelmek e rettenthetetlen kutatójánál fiatalabb és erősebb embereket is megtörtek volna. A különös, hirtelen megvilágosodás, attól féltem, későn jött, hogy elejét vegye általános összeroppanásának. Szánalomra méltó volt elnézni, milyen ernyedten és élettelenül pihent a keze az ölében. Bő háziköntöst viselt, fejét és nyakát egy sárga sállal tekerte körül csuklyaszerűen. Aztán észrevettem, hogy beszélni próbál hozzám azon a rekedt, suttogó hangon, amellyel üdvözölt. Ez a suttogás kezdetben jóformán érthetetlen maradt, mert a szürke bajusz miatt nem lehetett kivenni ajkának mozgását, és volt valami a hangja csengésében; ami mélységesen zavart; ám ha teljes figyelmemet összpontosítottam, hamarosan egész jól megértettem őt. Akcentusa semmi esetre sem volt vidékinek nevezhető, s szavait még nagyobb gonddal válogatta meg, mint a levelek alapján vártam.

– Mr. Wilmarth, gondolom? Meg kell bocsátania, amiért nem állok fel Önt üdvözölni. Elég beteg vagyok, Mr. Noyes biztos mondta már magának; ennek ellenére semmiképpen nem akartam elszalasztani ezt a találkozást. Tudja, mi állt a levelemben – rengeteg minden mondanivalóm van, majd holnapra, ha egy kicsit jobban leszek. El nem mondhatom, mennyire örülök, hogy végre személyesen is láthatom Önt, annyi érdekes levélváltás után! Erről jut eszembe, ugye magával hozta a leveleimet? És persze a Kodak-képeket meg a hangfelvételt is? Noyes odakint rakta le a bőröndjét, az előszobában – gondolom, észrevette. Nagyon sajnálom, de ma éjszaka többé-kevésbé egyedül kell boldogulnia. A szobája az emeleten van, pontosan efölött, a fürdő ajtaját pedig a lépcsővel szemben találja. Az étkezőben vacsora várja; akkor fogyasztja el, amikor csak akarja. Holnap jobb házigazda leszek majd... pillanatnyilag azonban teljesen tehetetlen vagyok, betegségemnek hála.

– Érezze otthon magát... Mielőtt felmegy a bőrönddel, kivehetné belőle s leveleket, a fotókat meg a viaszhengert... Hozza be ide az asztalra őket, majd szó lesz róluk... A fonográfomat ott találja a sarokban...

– Nem, köszönöm... Semmiben nem lehet a segítségemre. Már évek óta gyötörnek ezek a rohamok. Ugorjon még be egy csendes, rövid látogatás erejéig, mielőtt besötétedik, aztán térjen nyugovóra, ha óhajt. Én itt fogom kipihenni magam... Talán itt is alszom majd, gyakran megesik... Reggel sokkal jobb állapotban leszek, akkor majd foglalkozhatunk azokkal a dolgokkal, amikkel foglalkoznunk kell. Ön természetesen tisztában van vele, milyen sajátos, megdöbbentő témák várnak ránk. Nem sok mindenkinek adatott meg, hogy a tér, az idő és a tudás olyan mélységeibe nyerjen betekintést, amelyek messze kívül esnek az emberi tudomány és filozófia határain.

– Tudta, hogy Einsteinnek nincs igaza, és bizonyos testek és erők mégis képesek nagyobb sebességre, mint a fényé? A szükséges segédeszközökkel felszerelve remélem, előbb-utóbb képes leszek rá, hogy oda-vissza mozogjak az időben, s valóban olyannak lássam és érezzem a Földet, amilyen hosszú idővel ezelőtt volt és a távoli jövőben lesz. El sem tudja képzelni, milyen fokot ért el ezeknek a lényeknek a tudománya. Semmi nincs, amit ne tudnának megtenni az élő szervezet testével és tudatával? Remélem, hogy hamarosan más bolygókat, sőt, más csillagokat, más tejútrendszereket is fölkereshetek. Az első utazásom célja Yuggoth lesz, a legközelebbi, értelmes lények lakta világ. Különös, sötét gömb Naprendszerünk legkülső peremén – a földi csillagászok még nem ismerik. De erről bizonyára írtam már Önnek. Ha eljön az ideje, az ott élő lények gondolatáramokat fognak felénk irányítani, s ezzel előmozdítják Yuggoth felfedezését... vagy talán megbízzák majd valamelyik emberi szövetségesüket, hogy vezesse nyomara a tudósainkat.

– Hatalmas városok vannak Yuggothon... teraszosan emelkedő tornyok, hosszú sorokban, ugyanolyan fekete kövekből, mint amilyet én akartam küldeni Önnek. Az a kő Yuggothról való volt. A Nap ott nem ad több világosságot a többi csillagnál, de ezeknek a lényeknek nincs szükségük fényre, sőt. A fény bántja, akadályozza és zavarja őket, mert a téren és időn túli fekete kozmoszban, ahonnan eredetileg származnak, egyáltalán nem létezik. Yuggoth látványától minden gyöngébb ember az eszét veszítené, de én el fogok jutni oda. A szurokkal teli fekete folyók, a titokzatos, roppant hidak... egy ősibb faj építményei, amely kihalt és s feledésbe merült, mielőtt ezek a lények a legkülső, üres terekből Yuggothra jöttek volna... s látványuk minden emberből egy Dantét vagy Poe-t csinálna, ha nem őrül meg, mire beszámolhatna róluk...

– De jól figyeljen. Wilmarth: a szivacsos kerteknek és ablaktalan városoknak ebben a sötét világában voltaképpen nincs semmi iszonyú. Csak nekünk tűnik úgy. Ezek a lények valószínűleg ugyanolyan borzalmasnak látták a mi világunkat, mikor ősidőkkel ezelőtt először jártak itt. Tudja-e, hogy rég itt voltak már, mikor a mitikus Cthulhu-korszaknak bealkonyult, és még azokból az időkből ismerik az elsüllyedt R’lyehet, amikor a hullámok fölött volt? Jártak a föld mélyén is... találtak egy-két nyílást, amelyről mit sem tudnak az emberi lények, néhányat közülük éppen itt, a vermonti begyekben, és odalent az ismeretlen élet roppant világaira bukkantak; a kék fényű K’nyaia, a rőt fényű Yotha, és a fekete, fénytelen N’kai. És N’kaiból jött Tsathoggua, a Rettenetes... Ugye emlékszik rá, az a formátlan, békaszerű istenség, akit a Pnakotikus Kéziratokban, a Necronomiconban és a cornamoriomi mondakörben említenek, amit az atlantiszi főpap, Klarkash-Ton őrzött. De erről majd később. Már négy óra lehet, talán még több is. Hozza át inkább az anyagokat a bőröndjéből, kapjon be valamit, és jöjjön vissza egy kis csevegésre!

Lassan, nagyon lassan fordultam meg, és házigazdám kívánsága szerint cselekedtem; fogtam a kofferemet, elővettem belőle a kért anyagokat, leraktam eléje az asztalra, és végül fölmentem s számomra előkészített szobába. A karomnyomok képe az úton még frissen élt az emlékezetemben, s így Akeley suttogó kinyilatkoztatásai különösen mélyen érintettek: célozgatásától pedig, hogy ismeretséget kötött a szivacsos élet sötét világával – a tiltott Yuggothtal –, kényelmetlen borzongás futott végig a gerincemen. Rettentően sajnáltam a betegsége miatt, de be kellett vallanom magamnak, hogy suttogása legalább akkora visszatetszést kelt bennem, mint részvétet.

Bárcsak ne beszélt volna olyan elragadtatással Yuggothról és fekete titkairól! A szobám igen kényelmesnek és jól berendezettnek bizonyult, itt nem éreztem sem a dohszagot, sem a vibrálást a levegőben; fennhagytam a bőröndömet és lesiettem, hogy köszönetet mondjak Akeleynek, aztán pedig elfogyasszam a vacsorát, amit készített a számomra. Az étkező szemközt volt a dolgozószobával, s láttam, hogy ebben az irányban még különböző konyha– és raktárhelyiségek találhatók. Az asztalon szendvicsek, sütemények és sajtok dús választéka várt, egy termosz és egy előkészített üres csésze pedig ara engedett következtetni, hogy Akeley a forró kávéról sem feledkezett meg. Alaposan nekiláttam az ételnek, majd mikor jóllaktam, öntöttem magamnak egy tisztességes csésze kávét, azonban csakhamar meg kellett állapítanom, hogy házigazdám gasztronómiai tudása ezen az egy ponton hagy hátra maga után némi kívánnivalót. Már az első kortynál fölfigyeltem valami fémes, kellemetlen mellékízre, úgyhogy inkább nem ittam ki az egészet. Evés közben gondolataim szüntelenül Akeley körül forogtak, aki némán üldögél foteljében a szemközti elsötétített szobában. Egyszer át is mentem, hogy megkérjem, ossza meg velem a vacsorámat, ő azonban suttogva azt felelte, hogy egyelőre semmit sem bír enni. Később majd, nem sokkal elalvás előtt, föl fog hajtani egy kis aludttejet – ez minden, amit ma fogyaszthat.

Evés után úgy határoztam, hogy leszedem az asztalt, és a konyhai csapnál elmosogatok; egyúttal kiöntöttem a kávét is, ami nem ízlett. Aztán visszatértem a sötét dolgozószobába, odahúztam egy széket a sarokba házigazdám mellé, és fölkészültem a szorongva várt beszélgetésre. A levelek, a fonográfhenger és a fényképek még mindig ott hevertek középen, a nagy asztalon, egyelőre azonban nem kellett a segítségükhöz folyamodnunk. Rövidesen megfeledkeztem a kellemetlen szagról meg a különös vibrálásról.

Mondottam már, hogy Akeley néhány levelében – különösen a másodikban, a legterjedelmesebben – olyan dolgok voltak, amiket soha nem mernék még idézni sem, nemhogy írásba fektetni. Különösen áll azonban ez a meggondolás azokra a dolgokra, amiket aznap este a magányos, kísértetjárta hegyek között tudtam meg s dolgozószoba sötétjében. A borzalmak tényleges mértékére, amelyekkel ez a suttogó hang megismertetett, még csak célozni sem vagyok képes. Akeley már korábban is ismert szörnyű titkokat, ám amit a földönkívüli lényekkel kötött paktum óta tanult, az ép ésszel szinte elviselhetetlen volt. Ma sem merem eldönteni, higgyek-e abban, amit a végtelen tér szövedékéről, a dimenziók csomópontjairól mondott; s a hideg futkos a hátamon, ha visszaidézem, milyen szenvtelenül beszélt az általunk ismert tér-idő kozmosz elborzasztó helyzetéről az egymással kapcsolatban álló világatomok véget érhetetlen láncolatában, amely az amorf, sokalakú, anyagi és fél-anyagi elektromos alapú szuperuniverzumot alkotja. Soha még nem került épelméjű ember ily vészesen közel s lét legbensőbb titkaihoz, mint én ezekben a percekben – nincs az a szerves agy, amely közvetlenebbül tapasztalta volna meg a formát, erőt és szimmetriát felemésztő káosz abszolút tébolyát. mint az enyém. Megtudtam, honnan jött Cthulhu eredetileg, és miért égett hamuvá a világtörténelem nagy csillagainak a fele. Egyes célzásokból – melyeknél még tanítómesterem is félve tétovám látszott – megsejtettem a Magellán-felhő meg a globulák titkát, és a Tao ősöreg allegóriái mögött meghúzódó sötét igazságot.

A dholok természete nyitott könyv lett számomra, s megtudtam, mit jelent Tündalosz Kutyája (bár azt nem, hogy honnan származik). Nem maradt titok előttem Yignek, s Kígyók Atyjának legendája, s borzongás fogott el, mikor a rendezett világűrön túl tomboló nukleáris káoszról hallottam, amit az ártalmatlan, naiv Necronomicon Azathoth névvel ruház föl. Ijesztő volt a titkos mítoszok legundorítóbb rémségeit konkrét fogalmakban összefoglalva látni, melyeknek leplezetlen, morbid ocsmánysága még a középkori és antik misztika legiszonyúbb célzásait is túlszárnyalta. Nem lehetett megkerülni a következtetést, hogy az első emberek, akik suttogva továbbadták ezeket a kárhozatos tanokat, kapcsolatban álltak Akeley földönkívüli lényeivel, sőt talán maguk is fölkerestek messzi, kozmikus tudományokat, mint ahogy azt most Akeley szándékozza tenni.

Mindent megtudtam a fekete kőről és jelentéséről, s örültem neki, hogy végül nem jutott el hozzám. Nagyon közel jártam az igazsághoz, ami azokat a hieroglifákat illeti ! Úgy vettem észre, Akeley most már mindenben osztja ennek az egész sátáni szervezetnek az elképzeléseit, amelybe véletlenül belebotlott; és nemcsak osztja, hanem mohón vágyik is rá, hogy mélyebbre merüljön alá a kimondhatatlan pokolba. Felmerült bennem a kérdés, miféle lényekkel beszélhetett, mióta utolsó levelét a postára adta, és hogy mind olyan emberek voltak-e, mint az az első követ, akit említett. A zúgás a fejemben kibírhatatlanná vált, s a legsötétebb sejtelmek merültek föl bennem a félhomályos szobában terjengő szagot meg a különös vibrálást illetően.

Lassacskán beesteledett, és mikor eszembe jutott mi mindent írt nekem Akeley a megelőző éjszakákról, beleborzongtam a gondolatba, hogy ma sem fog sütni a hold. Az sem tetszett nekem, ahogy a ház a hatalmas, erdős meredélyhez simult, amely a Setéthegy emberláb nem tapodta csúcsához vezetett. Akeley engedelmével meggyújtottam egy kis petróleumlámpát, kicsire állítottam a lángot, és a szoba túloldalán álló könyvespolcra tettem, a kísérteties Milton-mellszobor mellé; de utána szinte megbántam, mert házigazdám feszült, mozdulatlan arca és ernyedt keze a fakó fényben ijesztően természetellenesnek és hullasápadtnak tűnt. Úgy láttam, gyakorlatilag mozgásképtelen, bár néha mereven bólintott egyet-egyet.

Mindazok után, amiről beszélt, el sem tudtam képzelni, miféle még sötétebb titkokat tartogat másnapra; végül azonban kiderült, hogy a Yuggoth bolygóra tervezett utazásait – és az én majdani részvételemet ezeken az utazásokon – szándékozik megtárgyalni velem. Valószínűleg jót mulatott rajta, milyen rémülten hárítottam el ajánlatát, mikor egy ilyen kozmikus utazást javasolt, mert hevesen ingatta a fejét, miután beismertem félelmemet. Aztán nagyon barátságosan elmagyarázta, hogyan kelhet át az ember – és kelt is át már nemegyszer – a csillagközi űr halálosnak tetsző sötétjén. Úgy tűnt, az emberi test valóban nem vészelné át sértetlenül az utazást, ám a földönkívüliek fantasztikus sebészi, biológiai, kémiai és technikai ismereteikkel megtalálták a módját, hogyan lehet az emberi agyakat a hozzájuk tartozó testi burok nélkül szállítani. Létezik állítólag egy ártalmatlan metódus, amellyel az agyat úgy el lehet választani a testtől, hogy annak többi része is életben marad. A tiszta, sűrített agymasszát aztán egy Yuggothon bányászott fémből készített, légmentesen záró tartályba helyezik, amelyet időnként cserére szoruló tápfolyadékkal töltenek fel. Ezt a szerkezetet aztán bizonyos fajta elektródák segítségével bonyolult műszerekhez lehet csatlakoztatják, melyek a három legfontosabb érzékszerv funkcióit – a látást, a hallást és a beszédet – reprodukálják. A szárnyas szivacslények könnyűszerrel eljuttatják az agytartályokat az űrön át sértetlenül a rendeltetési helyükre. Ezenkívül minden bolygón, amely része civilizációjuknak, elegendő számmal vannak újjáépítő berendezések, amiket rá lehet kapcsolni ezekre a konzervált agyakra; ily módon tér-idő utazásuk minden egyes állomásán érzék– és beszédszervekkel rendelkező – bár testetlen, gépi – életre lehet kelteni őket. Ugyanolyan egyszerű dolog, mint amikor az ember egy fonográfhengert hord magánál, amit bárhol lejátszhat, ha van hozzá készüléke. Az eredmény nem kétséges; ő mindenesetre nem fél, elvégre az eljárást hosszú időn keresztül mindig sikerrel gyakorolták. S ekkor, első ízben a nap folyamán, fölemelte ernyedt, használhatatlan karját, s mereven egy magas polcra mutatott vele a szoba túloldalán. Ott, gondosan egymás mellé sorakoztatva, tucatnyinál több fémhenger állt, melyeknek anyagához hasonlót még sohasem láttam; mindegyik megközelítőleg egy méter magas volt, ennél valamivel kisebb átmérőjű, és konvex előlapjukon három különös csatlakozót láttam, egyenlő oldalú háromszög alakban elrendezve. Az egyik ilyen henger két csatlakozója huzalokkal össze volt kötve a háttérben álló két furcsa gépezettel. Hogy mi célból vannak itt, azt már nem kellett magyarázni, s én megborzongtam, mintha forrólázba estem volna. Azután láttam, amint a kéz egy közelebb eső sarokba mutat, ahol néhány bonyolult, csövekkel és vezetékekkel ellátott szerkezet állt egymás mellett – egynémelyikük majdnem úgy festett; mint az a két készülék a hengerek mögött.

– Itt most négyféle műszert lát, Wilmarth – suttogta a hang. – Mivel mindegyiknek egyenként három funkciója van, az összesen tizenkét egység. A hengerekben ott fent négy különböző fajta élőlény található. Három ember, hat olyan szivacslény, aki nem képes testi mivoltában behatolni az űrbe, két lény a Neptunusról (uramatyám, ha látná, miféle testük van a saját bolygójukon!)... a többiek pedig egy roppant érdekes kihunyt csillag központi barlangjaiból valók, a Tejútrendszeren túlról. A kerekhegyi főtámaszponton persze sokkal több hengert és gépet őriznek a föld alatti kozmoszon kívüli agyakat, melyek egészen más érzékszervekkel vannak fölszerelve, mint mi; a távoli űrből való szövetségeseket és kutatókat; és különleges gépeket, melyeknek segítségével az agyak éppúgy részesülnek külső benyomásokban és éppúgy ki tudják fejezni magukat, mintha hazai, otthonos környezetükben lennének. A kerekhegy – akárcsak a földönkívüliek minden támaszpontja, a legkülönbözőbb univerzumokban – igen kozmopolita hely. Nekem természetesen csak a legegyszerűbb, mindennapos készülékeiket bocsátották a rendelkezésemre kísérleteimhez.

– Menjen csak, fogja azt a három berendezést amire mutatok, és tegye őket az asztalra! Előbb ezt a nagyot a két üveglencsével... aztán azt a dobozt, amin vákuumcsöveket és hangszórót lát... végül azt ott a sarokban, amelyiknek egy fémkorong van a tetején. Most vegye le a B-67 feliratú hengert. Ha nem éri föl a polcot, nyugodtan álljon fel arra a Windsor-székre! Nehéz? Ne csináljon nagy ügyet belőle! De győződjön meg róla, hogy a szám egyezik: B-67. Azzal a csillogó, új hengerrel, ami be van kötve a két próbakészülékbe és az én nevemet viseli, ne törődjön! Tegye le B-67-et az asztalra, a berendezések mellé... és nézze meg, baloldalon áll-e a kar mind a háromnál.

– Most dugja be az üveglencsés gép kábelét a henger felső csatlakozójába... igen, oda! Most kösse össze a vákuumcsöves készüléket a bal alsó csatlakozóval, a fémkorongosat pedig az utolsónak maradttal. Utána fordítsa a kart mindhárom berendezésen jobboldali állásba... előbb az üveglencsésen, aztán a fémkorongoson, végül a vákuumcsövesen. Nagyon jó. Most akár azt is mondhatnánk, hogy egy emberi lénnyel állunk szemben; ugyanolyannal, mint Ön vagy én. Holnap majd belekóstolunk a többiekbe is.

Máig sem értem, miért engedelmeskedtem olyan rabszolgamódra ezeknek a suttogó hangon adott utasításoknak; fogalmam sem volt róla, ép eszénél van-e még Akeley. A történtek után úgy éreztem, mindenre föl vagyok készülve, ám ez a technikai hókuszpókusz annyira hasonlított valami őrült feltaláló agyrémeire, hogy mocorogni kezdett bennem a kétely, ami pedig az egész megelőző beszélgetés során nyugton hagyott. Amit a suttogó mondott, az teljesen hihetetlenül hangzott az emberi fülnek... csakhogy minden, ami más, épp azért tűnik még abszurdabbnak és lehetetlenebbnek, mert kívül esik a mi konkrét, kézzelfogható lehetőségeink körén...

Ahogy ott álltam, teljesen megzavarodva ettől a kaotikus összevisszaságtól, recsegő-zúgó zörej ütötte meg a fülem, amely nemsokára elhalkult, és már szinte alig volt hallható. Mi fog történni? Egy hang fog szólni hozzám? És ha igen, mi bizonyítékom lesz rá, hogy nem valami rafináltan kigondolt rádióberendezés lesz az, amelybe valami rejtőző személy beszél, aki mindeddig figyelemmel kísérte az eseményeket? Még ma sem tudom visszaidézni, mit is hallottam voltaképpen, s miféle különös jelenségjátszódott le a fülem hallatára. Mindenesetre úgy tűnt, valóban történik valami.

Hogy ne szaporítsam tovább a szót, a vákuumcsövekkel és hangszóróval ellátott készülék beszélni kezdett, méghozzá olyan precízen és érthetően, hogy kétség sem férhetett hozzá: akárki szólalt meg, valóban itt van, és valóban lát minket. A hangja harsány volt, fémes, élettelen, és egyértelműen gépi eredetű.

Nem tudott sem hangsúlyozni, sem nyomatékosítani; halálos pontossággal és tévedhetetlenséggel recsegett a fülemben.

– Mr. Wilmarth – mondta –, remélem, nem ijedt meg tőlem. Emberi lény vágyok, ugyanolyan, mint Ön, bár a testem pillanatnyilag vitalizációs kezelés alatt áll a Kerekhegy mélyén, innen körülbelül másfél mérföldnyire keletre. Én magam viszont itt vagyok Ön mellett; a henger tartalmazza az agyamat, és az elektronikus műszerek segítségével látok, hallok és beszélek. Egy hét múlva útra kelek az űrbe, nem először és nem utoljára, s remélem, Mr. Akeley lesz olyan szíves, és elkísér. Szeretném, ha Ön is velünk tartana; sokat hallottam Önről, és figyelemmel kísértem a barátjával folytatott levelezését is. Természetesen egyike vagyok azoknak, akik szövetségre léptek a bolygónkon vendégeskedő földönkívüli lényekkel. Első alkalommal a Himalájában találkoztam velük, és sokféle módon segítettem nekik. Ellenszolgáltatásként olyan élményekben volt részem, amilyeneket csak kevés ember tapasztalhat.

– Fel tudja fogni, mire gondolok, ha azt mondom, hogy eddig harminchét különböző égitestet – bolygókat, kihunyt csillagokat és nehezen meghatározható objektumokat – kerestem föl személyesen, köztük nyolc olyat, amely kívül esik a Tejútrendszerünkön, és két olyat is, ami nem tartozik ebbe a tér-idő kontinuumba? Mindez a legcsekélyebb ártalmamra sem volt. Az agyamat olyan ügyes módon választották el testemtől, hogy durva műhiba lenne sebészi operációnak nevezni. A vendégeink által kifejlesztett eljárásokkal ez a dolog egyszerűvé és szinte mindennapossá vált... a test pedig nem öregszik, míg külön van választva az agytól. Hadd fűzzem hozzá azt is, hogy az agy a maga mechanikus funkcióival, a tápfolyadék gondos adagolása mellett, gyakorlatilag halhatatlan.

– Mindent összevetve tiszta szívből remélem hogy csatlakozni fog hozzám és Mr Akeleyhez. Vendégeink nagy örömmel fogadják az Önhöz hasonlóan művelt embereket, s oly roppant mélységekbe engednek nekik betekintést, melyekről a legtöbben csak kíváncsi tudatlanságban álmodozhatnak. – Kezdetben furcsának tűnhet találkozni velük, de tudom, hogy Ön fölül fog emelkedni az ilyen kicsinyes meggondolásokon. Azt hiszem, Mr Noyes is velünk jön; az úr, aki Önt idekísérte. Évek óta közénk tartozik – gondolom fölismerte a hangját; ő a beszélők egyike a viaszhengeren, amit Mr Akeley küldött meg Önnek.

Mikor észrevette, hogy ijedten összerezzenek, a hang egy pillanatig hallgatott, csak azután folytatta.

– Nos, Mr Wilmarth, a döntés az Öné; csak annyit szeretnék még hozzátenni, hogy akit annyira foglalkoztatnak az okkult tanok és a néprajz, mint Önt, annak nem lenne szabad elszalasztania egy ilyen lehetőséget. Semmitől nem kell tartania. Minden eljárás garantáltan fájdalommentes, és ebben a mechanizált állapotban is sok örvendetes új élmény vár Önre. Ha az elektródák nincsenek csatlakoztatva, az ember különösen eleven, fantasztikus álmokat lát.

– És most, amennyiben Ön is egyetért, elnapolhatnánk holnapra további megbeszéléseinket. Jó éjszakát – egyszerűen fordítsa vissza az összes kart baloldali állásba; a sorrend gyakorlatilag mindegy, de talán az üveglencsés készüléket hagyja utoljára. Jó éjszakát, Mr. Akeley, ügyeljen jól a vendégünkre!

Lenne akkor olyan szíves?

Ez volt minden. Gépiesen engedelmeskedtem, és elfordítottam mindhárom kart, noha a történtektől még mindig egészen kába voltam. A világ még akkor is forgott körülöttem, mikor meghallottam Akeley suttogását, hogy bátran hagyjak így minden berendezést az asztalon. Nem sietett magyarázatot adni, s túlerőltetett érzékszerveim amúgy is képtelenek lettek volna felfogni, miről beszél. Hallottam, hogy azt mondja, nyugodtan vigyem föl magammal a lámpát a szobába, s ebből arra következtettem, hogy itt akar aludni, egyedül a sötétben. Valóban legfőbb ideje volt, hogy kipihenje magát, mert délutáni és esti fejtegetései olyan hosszadalmasak voltak, hogy még egy egészséges embert is kimerítettek volna. Még mindig kábultan jó éjszakát kívántam neki, aztán a petróleumégővel botorkáltam föl a lépcsőn, noha volt nálam egy kitűnő zseblámpa. Örültem, hogy kiszabadultam a furcsa szagú, finom vibrálástól átjárt dolgozószobából, mégsem tudtam elfojtani magamban a félelem, a fenyegetettség és a kozmikus téboly érzését, ha belegondoltam, hogy milyen erőkkel találkoztam ezen a helyen. A lakatlan, vad vidék, a fekete erdőkkel borított, titokzatos hegy, mely oly közel magasodott az égre a ház mögött, a lábnyomok az úton, a beteg, mozdulatlan suttogó a sötétben, az ördögi hengerek és készülékek, s mindenekelőtt az invitálás, amit a hátborzongató sebészi operációra és s – még hátborzongatóbb utazásokra kaptam – ez a sok-sok új , váratlan dolog mind egyesült erővel vetette rám magát, elgyengítették akaratomat és aláásták lelkierőmet. A leleplezés, hogy Noyes volt az emberi résztvevője annak a szörnyűséges sabbath-szertartásnak a fonográf felvételen, különösen megviselt, noha a hangját már korábban is meghatározhatatlan, vissza– taszító módon ismerősnek találtam. Saját Akeleyvel kapcsolatos érzelmeim is megrémisztettek, valahányszor eléggé összeszedtem magam hozzá, hogy átgondoljam őket; mert amennyire kedveltem házigazdámat, mikor még csak a leveleiből ismertem annyira mélységesen undorodtam tőle most. Betegségének szánalmat kellett volna ébresztenie bennem ám én ehelyett beleborzongtam, ahányszor csak egy pillantást vetettem rá. Olyan merev volt, olyan lassú olyan hullaszerű – és ez a szüntelen suttogás, ami annyira ocsmányul embertelennek hatott!

Föltűnt nekem, hogy suttogása nemcsak hogy sajátos, de ellentmond az anatómia törvényeinek is mivel – a bajszos ajkak különös mozdulatlansága dacára – túlságosan erős és folyamatos egy ziháló, asztmás torokhoz képest. Mindig értettem, mint mond, akárhol voltam a szobában, s néhányszor az a benyomásom támadt, hogy halk, de átható beszéde nem annyira gyöngeségre, mint inkább a hangerő szándékos tompítására vezethető vissza – bár azt elképzelni sem tudtam, miért tenne ilyet. Ebben a suttogásban kezdettől fogva volt valami nyugtalanító. Mikor később belegondoltam, arra a következtetésre jutottam, hogy ezt az érzést valami tudatalatti emlék váltotta ki, mintha egyszer már hallottam volna ezt s hangot; ugyanaz az ösztön, amely miatt Noyes hangja is annyira ismerősnek tűnt. Ámde hogy mikor és hol találkoztam azzal, amire a hang elmosódottan emlékeztetett, sehogy sem tudtam volna megmondani.

Egy biztos volt: nem fogok még egy éjszakát az Akeley-tanyán tölteni. Tudós kíváncsiságomat undor és félelem váltotta fel, s egyetlen vágyam az volt, hogy minél előbb elhagyjam a hátborzongató, természetfölötti megnyilatkozásoknak ezt a színhelyét. Eleget tudtam. Lehetséges, hogy vannak a világon különös, kozmikus összefüggések – az viszont biztos, hogy nem arra valók, hogy normális emberek belebonyolódjanak. Úgy éreztem, istenkáromló erők sustorognak körül s tompítják el érzékszerveimet. Elhatároztam hogy alvásról szó sem lehet, így hát csak lecsavartam a lámpát, és felöltözve az ágyra vetettem magam. Természetesen abszurd gondolat volt, de felkészültem bármiféle külső támadásra; jobbom a magammal hozott revolvert szorongattam, bal kezemben zseblámpámat markoltam. Odalentről semmi zaj nem hallatszott, s lelki szemeim, előtt fölmerült a kép amint házigazdám hűlő halottként ül a vaksötétben.

Valahonnan óraketyegés ütötte meg a fülemet, s én titokban hálás voltam a mindennapos neszért. A hang azonban emlékezetembe idézte a környéknek egy másik sajátosságát – az állati élet teljes hiányát. Háziállatok kétségkívül nem voltak a közelben, és csak most tűnt föl nekem, hogy nem hallom az éjszakai erdő megszokott zajait sem. A távoli, ismeretlen patakok szüntelen duruzsolásától eltekintve teljesen természetellenes – mondhatni bolygóközi – csend uralkodott, s bennem fölmerült a kérdés: vajon miféle dögletes csillagpestis telepedett itt az egész vidékre észrevétlenül? A régi legendákból tudtam hogy a kutyák és más állatok állítólag mindig gyűlölték a földönkívülieket és eltöprengtem rajta, mit jelenthetnek az úton látott nyomok.

 

VIII.

 

Ne kérdezzék, milyen sokáig tartott bűvkörében az alvás, amely végül is erőt vett rajtam; de azt se, hogy mennyi volt álom abból, ami utána következett. Ha azt mondom maguknak, hogy váratlanul föleszméltem, s különféle dolgokat láttam és hallottam, önök azt felelnék, hogy föl sem ébredtem, és mindent csak álmodtam, egészen addig a pillanatig, mikor fejvesztve rontottam ki a házból a régi fészer felé, ahol Akeley vén Fordja állt; aztán elragadtam a rozzant járművet egy tébolyult, céltalan, őrjöngő száguldásra az elátkozott hegyekben, mely végül – órákig tartó rázkódás után az erdők útvesztőjén át – egy faluban ért véget, ami Townshendnek bizonyult.

Természetesen beszámolómnak minden más részletét is ugyanezzel a szkepszissel fogják fogadni, mondván, hogy a fotók, a hangfelvétel, a hengerek meg a készülékből beszélő hang mind-mind egy monumentális csalás részét képezik, amit a nyomtalanul eltűnt Henry Akeley rendezett meg, s én az áldozatául estem. Még ma is célozgatni fognak, hogy Akeley mindenféle más különcökkel esküdött össze, hogy együgyű, ostoba tréfát űzzön velem – hogy ő tüntette el Keene-ben saját postai küldeményét, és ő beszélte rá Noyest, hogy elmondja a szöveget a fonográfhengerre. Mindenesetre furcsa, hogy Noyesnek mind a mai napig nem akadtak nyomára, és senki sem ismerte őt a környező falvakban, noha minden jel szerint sokat tartózkodott a vidéken. Bárcsak megjegyeztem volna az autója rendszámát... de végső soron talán jobb, hogy így alakult a dolog. Mert bármit is próbálok bebeszélni magamnak, már biztosan tudom, hogy azokban a jobbára feltérképezetlen hegyekben iszonyú, földöntúli hatalmak leselkednek – és hogy ezeknek a hatalmaknak kémeik és segítőik vannak az emberek világában. A jövőre nézve egyetlen vágyam minél távolabb maradni tőlük. Mire ziháló beszámolómra a seriff néhány emberével a tanyára hajtott, Akeleynek nyoma veszett.

Köntöse, sárga sála és lábtakarója a dolgozószoba padlóján hevert, és nem lehetett bebizonyítani, hogy magával vitte volna a készülékeit. A kutyák és a háziállatok valóban eltűntek, s néhány különös golyónyomra is bukkantak mind a külső falakon, mind egyes szobákban; máskülönben azonban semmi szokatlant nem találtak. Sem hengereket, sem gépi berendezéseket, sem a bizonyító anyagot, amit bőröndömben magammal hoztam, sem különleges szagot, sem vibrálást a levegőben, sem nyomokat az út szélén; egyáltalán semmi olyan rejtélyes dolgot, amit néhány órája alkalmam volt megfigyelni.

Menekülésemet követően egy hétig Brattleboróban maradtam, és mindenkit kikérdeztem, aki csak ismerte Akeleyt; az eredmény meggyőzött róla, hogy nem álmodtam és nem fantáziáltam. Bizonyított tény, hogy Akeley rengeteg kutyát, puskagolyót és vegyszert vásárolt; úgyszintén az is, hogy a házához vezető telefonkábelt több ízben átvágták; és minden ismerőse, köztük Kaliforniában élő fia is megerősítette, hogy okkult stúdiumairól elejtett ritka megjegyzései nem nélkülöztek bizonyos összefüggést. A művelt polgárok persze őrültnek tartják, s habozás nélkül kijelentik, hogy a fent említett bizonyítékok nem egyebek elmebeteg ravaszsággal kitervelt hókuszpókusznál, melynek végrehajtásában néhány más különc is Akeley segítségére volt; az egyszerű vidéki emberek azonban minden ponton megerősítik az állításait. Néhány parasztnak valóban megmutatta a fotókat, lejátszotta nekik a szörnyűséges viaszhengert is; s valamennyien egyetértenek abban, hogy a lábnyomok meg a zümmögő hangok minden részletükben megfeleltek a legendás hagyománynak.

Azt is beszélik, hogy miután hazavitte a fekete követ, egyre több gyanús dolog mutatkozott Akeley tanyája közelében, és ma már mindenki kerüli azt a helyet, a postás meg néhány kíváncsi nyaraló kivételével. A Setéthegy meg a Kerekhegy elvarázsolt vidék hírében álltak, és senkivel nem találkoztam, aki közelebbről átkutatta volna őket. Hiteles feljegyzések tanúskodtak róla, hogy a környék történetében mindig akadtak rejtélyes eltűnések, a legutóbbi eset éppen azé a sokfelé szaglászó Walter Browné volt, akit Akeley is említett leveleiben. Még egy olyan parasztot is felkutattam, aki saját szemével vélt látni az árvíz idején egy furcsa tetemet a medréből kilépő West Riverben, elbeszélése azonban túl zavaros volt hozzá, hogy hasznavehető legyen. Miután hazajöttem Brattleboróból, elhatároztam hogy soha többé nem térek vissza Vermontba, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy hű maradok ehhez az elhatározáshoz. Ezek a vad hegyek kétségkívül valami borzalmas, kozmikus faj támaszpontjai – még kevésbé kételkedem ebben, mióta olvastam, hogy a Neptunusz mögött fölfedeztek egy kilencedik bolygót, ahogy azt a földönkívüli lények előre megjósolták. A csillagászok anélkül, hogy tudatában lettek volna ennek, hajmeresztően találó nevet adtak neki: Plútó. Előttem nem kétséges, hogy amit felfedeztek, az nem egyéb a sötét Yuggothnál... és beleborzongok, ha megkísérlem kitalálni, miért szeretnék annyira iszonyatos lakói, hogy éppen most és éppen ilyen módon értesüljünk a létezéséről. Hiába próbálom meggyőzni magamat, hogy e démoni kreatúrák elképzelései nem változnak meg a Földre és közönséges lakosaira nézve káros irányban.

De még el kell beszélnem, mi történt velem azon a borzalmas éjszakán a tanyaházban. Mint mondottam volt, végül nyugtalan félálomba merültem, melyet szörnyűséges tájakról szóló álomtöredékek tarkítottak. Hogy pontosan mi ébresztett föl, azt nem tudnám megmondani, ám hogy valóban felébredtem, abban biztos vagyok. Első, homályos benyomásom az volt, hogy nyikorognak a padlódeszkák a szobám ajtaja előtt, és valaki óvatosan, körülményesen babrálni kezd a zárral. Ez azonban hamarosan abbamaradt: tiszta képet ezért csak akkor alkothattam magamban, amikor hangok ütötték meg a fülemet az alattam lévő dolgozószobából. Úgy tűnt, mintha odalent többen gyűltek volna össze, és most vitatkoznának. Néhány másodpercnyi hallgatózás után tökéletesen ébren voltam, mert a hangok hallatán a további alvásnak még az ötlete is abszurdnak tűnt. Furamód különféléknek tetszettek ugyan, ám aki életében egyszer is belehallgatott a kísérteties fonográf felvételbe, az azonnal tisztában volt közülük legalább kettőnek a természetével. Bármilyen rettentő is volt a gondolat, tudtam, hogy a kozmikus mélység névtelen lényeivel vagyok egy fedél alatt; mert ez a két hang semmiben sem különbözött attól a gyalázatos; zümmögő zúgástól, amit a földönkívüliek használnak az emberekkel való érintkezéshez. A hangok különböztek ugyan hangfekvés, akcentus és beszédtempó tekintetében, de mindkettő ugyanahhoz a számomra olyannyira gyűlöletes fajtához tartozott.

Egy harmadik hang kétségkívül a beszélőgépből jött, amit ezek szerint csatlakoztattak valamelyik különválasztott agyhoz. Ebben ugyanolyan biztos voltam, mint az előző kettőben; mert az este hallott harsány, fémes, élettelen hangot, a monoton, kifejezéstelen recsegést és zörejeket, a személytelen pontosságot és precizitást semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Kezdetben úgy véltem, a recsegő hangokat kiadó agy ugyanaz, amelyik az este beszélt hozzám; ám szinte rögtön rájöttem, hogy minden agy ilyen éles zörejekkel fejezi ki magát, ha beszélőgépre kapcsolják; különbség csak a szavak megválasztása, a szövegritmus, a beszédtempó és a kiejtés terén lehet. A kísérteties beszélgetést két hamisítatlan emberi hang egészítette ki; az egyik egy ismeretlen férfié volt, aki meglehetősen csiszolatlanul beszélt, és nyilvánvalóan vidékről származott, s másik pedig korábbi kísérőm, Noyes választékos bostoni akcentusára emlékeztetett.

Mikor megpróbáltam kivenni a tömör építésű fapadló által elég erősen tompított szavakat, váratlanul csikorgó, csoszogó és súrlódó zajok hallatszottak s dolgozószobából. Nem tudtam elhessegetni azt a benyomást, hogy az egész helyiség tele van élőlényekkel: sokkal többen kellett, hogy legyenek, mint az a néhány, amelyikek meg tudtam különböztetni a hangját. Ezekből a súrlódó zajokról nagyon nehéz pontos képet adni, mivel nem is igen tudom, hogy mihez hasonlítsam őket. Úgy tűnt, a szóban forgó lények igen céltudatosan közlekednek a szobában; lépéseik zaja száraz, kemény kattogásra emlékeztetett – mintha szabálytalan felületű szaru– vagy tömörgumi-lapokat dörzsölnének össze. Konkrétabb, de pontatlanabb volna olyan emberek lépteihez hasonlítani őket, akik felhasadozott faklumpákban csoszogtak ide-oda a csiszolt parketten. A lények külsejét és természetét illetően, akik ezeket a zajokat csapták, nem mertem föltevésekbe bocsátkozni. Nemsokára beláttam, hogy összefüggő mondatokat kivenni lehetetlenség. Olykor fölismertem egyes szavakat – köztük Akeley és a magam nevét –, különösen, ha a beszélőgép ejtette ki őket; átfogó képet alkotni azonban nem tudtam a segítségükkel, mert hiányzott hozzájuk az összefüggés. Ma mar nem vagyok hajlandó következtetéseket levonni belőlük, s a borzalmas benyomás, amit tettek rám, akkor is inkább sötét sejtelem volt, mintsem megértés. Biztosra vettem, hogy valami szörnyűséges, természetellenes gyűlés zajlik az alattam lévő szobában; ám hogy miféle iszonyatos titkokról tanácskoznak, azt nem tudtam kivenni. Furcsa, de egyértelműen az volt az érzésem, hogy valami gonosz, istenkáromló jelenséggel állok szemben, bármennyire hangoztatta Akeley a földönkívüli lények békés szándékait.

Némi feszült hallgatózás után fokozatosan meg tudtam különböztetni egymástól a hangokat, habár nem sokat értettem abból, amit mondtak. Viszont az az érzésem támadt, hogy az egyes jelenlevők más és másképpen viszonyulnak a szobában kialakult helyzethez. A zümmögő hangok például egyértelmű öntudattal beszéltek, míg a gépi hang, mesterséges erőssége és precizitása dacára, inkább alázatosnak, könyörgőnek tetszett. Noyes hangja mintha békíteni igyekezett volna a feleket. A többinél nem tudtam ilyen tendenciákat megállapítani. Akeley jól ismert suttogását nem hallottam, de tisztában voltam vele hogy semmiképpen sem hatolna át a mennyezet vastag gerendázatán.

Az alábbiakban megkísérlem a szobából kiszűrődő összefüggéstelen szavakat és más zörejeket papírra vetni, legjobb tudásom szerint meghatározva hogy honnan eredtek. Az első érthető szavakat a beszélőgép mondta.

(beszélőgép)

...magam csaltam ide ...visszahozta a felvételt meg a leveleket .:.így végezze ő is ...becsaptatok ... mindent látni és hallani ...átkozottak ...személytelen hatalom, hogy végül ,.. új, csillogó henger ...nagy Isten...

(első zümmögő hang)

...ideje, hogy végezzünk... kicsi és emberi. Akeleyt ... az agynak ... bármit mond ...

(második zümmögő hang)

...Nyarlathotep... Wilmarth-tal majd ... a fölvétel meg a leveleket ... ócska csalásnak ...

(Noyes)

...(egy kimondhatatlan szó vagy név, esetleg N’gah-Kthun) ...ártalmatlan ...békén ...tizennégy napig ... igen látványos ... már mondtam nektek, hogy...

(első zümmögő hang)

...semmi ok ... az eredeti tervet ... kihatásokkal lehet ... Noyes majd vigyáz, míg ... a Kerekhegyre ... az új hengert ... Noyes kocsijával ...

(Noyes)

... rendben ... mindent nektek ... idelent ... ledőlök. ..az kényelmes lesz ...

(több hang szólal meg egyszerre valami ismeretlen nyelven)

(lábdobogás, furcsa, csoszogó kattogó zajok kíséretében)

(különös „flap-flap” hangok a levegőből)

(egy autó beindításának zaja, majd távolodó motorzúgás)

(csend)

Ennyi volt, amit hallottam és értettem a beszélgetésből, miközben mozdulatlanul feküdtem az ágyon, a kísértetjárta tanyaház első emeletén, a démoni hegyek között, teljesen felöltözve, görcsbe rándult jobb kezemben egy revolverrel, a balban pedig a zseblámpámmal. Mint már említettem, teljesen fölébredtem, ugyanakkor azonban valami megmagyarázhatatlan kábaság fogott el, s még sokáig hevertem mozdulatlanul az ágyon, miután odalent elültek az utolsó zajok. Hallgattam az antik Connecticut-óra kimért, friss tiktakját valahonnan a lépcsőlejárat mellől, s végül szabálytalan horkolás ütötte meg a fülemet. Akeley minden jel szerint elszundított a különös tanácskozás után, és el is tudtam képzelni, hogy szüksége van rá. Teljesen határozatlan voltam, nem tudtam, mit kéne tennem, mire véljem a dolgot. Elvégre semmi mást nem hallottam, csak ami korábbi értesüléseim alapján várható volt. Nem volt titok előttem, hogy a névtelen földönkívülieknek szabad bejárásuk van a házba. Semmi kétség, hogy Akeley – bejelentés nélkül – váratlan látogatókat kapott. És mégis volt valami ebben a töredékes beszélgetésben, ami kimondhatatlanul megrémített, a legabszurdabb, legiszonyúbb kételyeket ébresztette bennem, s kétségbeesett vágyat oltott belém, hogy ébredjek fel, s tekintsek vissza józan fejjel erre az egész rémálomra. Azt hiszem, a tudatalattim fölfigyelt valamire, amivel én még nem egészen voltam tisztában. De mi van Akeleyvel? Hiszen ő a barátom... csak nem hagyná, hogy valami bajom essék? A békés hortyogás gúnyt űzni látszott hirtelen felforrósodó félelmemből.

Lehetséges lenne, hogy Akeleyt becsapták, és arra használták föl, hogy engem a leveleivel, a fotókkal meg a viaszhengerrel a hegyekbe csaljanak? Csak nem akarnak ezek s lények mindkettőnket pusztulásba dönteni, amiért túl sokat tudunk? Újra eszembe jutott, milyen hirtelen és természetellenes változáson ment keresztül Akeley utolsó előtti és utolsó levelének megírása között. Valami itt nincs rendjén, ezt ösztönösen éreztem. Minden más volt, mint amilyennek tűnt. A fémes ízű kávé, amit nem ittam meg... csak nem próbált valami rejtőzködő, ismeretlen lény megmérgezni vele? Azonnal beszélnem kell Akeleyvel, hogy megosszam vele a gyanúimat.

Hagyta magát hipnotizálni a kozmikus kinyilatkoztatásoktól, de ezúttal az értelem szavának kell fölülkerekednie. Muszáj kijutnunk innen, míg nem késő. Ha nincs elég akaratereje a szabadságba menekülni, akkor kényszeríteni fogom rá. Vagy ha semmiképp sem bírom rávenni, hogy velem tartson, akkor egyedül távozok. Biztos kölcsönadja nekem a Fordját, ha megígérem, hogy egy brattleborói bérgarázsban hagyom.

Láttam, hogy a fészerben áll – a fészerajtó pedig nyitva van, hiszen most már nem fenyeget veszély –, és igen valószínűnek tartottam, hogy indulásra készen fogom találni. Ideiglenes viszolygásom, melyet esti társalgásunk folyamán éreztem Akeley iránt, nyomtalanul elenyészett. Szinte ugyanolyan helyzetben van, mint én; össze kell tartanunk! Tudtam, milyen rosszul érzi magát, és sajnáltam, hogy kénytelen leszek éjnek évadján fölébreszteni, de nem tehettem mást. A dolgok jelenlegi állása mellett nem maradhatok a házban reggelig.

Végre képesnek éreztem magam, hogy cselekedjek, s ropogósat nyújtózkodtam, hogy visszanyerjem az uralmat izmaim fölött. Inkább ösztönös, mint átgondolt óvatossággal álltam föl, megkerestem a kalapomat, a fejembe nyomtam, s a zseblámpa fényében megindultam lefelé. Idegességemben még mindig a jobb kezemben szorongattam a revolvert, míg ballal egyszerre fogtam a bőrönd fülét meg a zseblámpát. Hogy miért tartottam magam ehhez az óvintézkedéshez, fogalmam sincs, hiszen csak s ház egyetlen lakóját akartam fölkelteni.

Miközben lábujjbegyen leóvakodtam a lépcsőn, egyre tisztábban hallottam a horkolást, s észrevettem, hogy a baloldali ajtó mögül jön – a lakószobából, ahol még nem jártam. Jobb felől sötéten ásított a dolgozószoba, ahonnan a félelmetes hangokat hallottam nem is olyan rég. Belöktem a lakószoba résnyire nyitott ajtaját, és arrafelé világítottam a zseblámpával, amerről a horkolás hallatszott, míg a fénynyaláb az alvó arcára nem vetült. A következő pillanatban félrekaptam a lámpát, és a lehető legnesztelenebbül visszahúzódtam az előszobába; óvatosságom ismét csak ösztönös volt, ezúttal azonban megalapozott. Mert a díványon alvó férfi távolról sem Akeley volt, hanem délutáni kísérőm, Noyes! Nem értettem, mit jelent ez az egész, de józan paraszti eszem azt súgta, igyekezzek minél alaposabb áttekintést nyerni a helyzetről, mielőtt bárkit is felébresztenék. Az előtérben állva behúztam magam mögött a lakószoba ajtaját, így kisebb lett az esélye, hogy Noyes fölébred. Aztán óvatosan beléptem a dolgozószobába; abban reménykedtem, hogy megtalálom az alvó Akeleyt kényelmes sarokfotelében, amely szemmel láthatólag a kedvenc helye volt. Miközben tettem pár lépést, zseblámpám sugara a középen álló nagy asztalra vetült, amin ott állt az egyik sátáni henger; a látó– és hallóberendezéssel már össze volt kötve, a beszélőgép pedig csatlakoztatásra készen várakozott szorosan mellette. Ez csakis az a konzervált agy lehet, gondoltam, amely a hátborzongató összejövetelen beszélt; és egy másodpercre perverz vágy fogott el, hogy rákapcsoljam a beszélőgépre, és halljam, mi mondanivalója van.

Az agy ezekben a percekben is érzékeli a jelenlétemet, fordult meg a fejemben, hiszen a látó– és a hallóberendezés minden bizonnyal regisztrálta már a zseblámpafényt meg a parketta halk nyikorgását a talpam alatt. Végül azonban nem mertem hozzápiszkálni a készülékhez. Utólag feltűnt, hogy az új, csillogó hengerről van szó, amit tegnap este az emelvényen láttam állni, s házigazdám figyelmeztetett, hogy ne nyúljak hozzá. Ha most visszagondolok erre a pillanatra, csak sajnálni tudom, hogy ennyire ijedősnek bizonyultam; bár lett volna bátorságom hozzá, hogy megszólaltassam a berendezést! Egyedül Isten a tudója, milyen sötét titkokat tárt volna föl előttem, s minő kínzó kételyeket oszlatott volna el tulajdon kilétét illetően! És mégis, talán kegyeletes tett volt, hogy nem háborgattam. Az asztalról a sarokra irányítottam zseblámpám fényét, ahol Akeleyt sejtettem, mély döbbenetemre azonban azt láttam, hogy a nagy fotel üres – nem ül benne senki, se alvó, se éber. A jól ismert háziköntös rendetlenül oda volt hajítva az ülésre, mellette a földön pedig a sárga sál és a lábtakaró hevert, amit első pillanattól fogva olyan különösnek találtam. Mialatt haboztam, s megpróbáltam kitalálni, hol lehet Akeley és miért vetette le a betegruháját, fölfigyeltem rá, hogy a különös szagot és a vibrálást mintha elfújták volna. Mi okozhatta őket? Eszembe jutott, hogy mindkettőt csak Akeley közelében éreztem. Ott voltak a legerősebbek, ahol ült, a dolgozószobán kívül pedig sehol nem találkoztam velük, csak közvetlenül az ajtó előtt. Megtorpantam; a zseblámpa sugarát körbevillantottam a sötét helyiségen, s lázasan kerestem magyarázatot ezekre az új fordulatokra. Istenem, bárcsak szép csendben elhagytam volna a szobát, mielőtt a fénynyaláb másodszor is az üres fotelre esett! Így viszont távozásom nem volt nyugodt, sőt egy fojtott kiáltás kísérte, amely megzavarta az előszoba túloldalán alvó őrszemet, bár nem ébresztette föl teljesen. Ez a kiáltás és Noyes még mindig békés hortyogása volt az utolsó zaj, amit abban a szörnyűséges tanyaházban hallottam, az elvarázsolt hegyek sötét, erdős csúcsai alatt – a kozmoszon túli borzalmaknak e gyújtópontjában, egy szellemjárta vidék magányos, zöld szirtjei és igézőn csobogó patakocskái között.

Csoda, hogy páni rémületemben nem ejtettem el zseblámpát, bőröndöt, pisztolyt egyaránt – de ettől a veszteségtől valami módon megkímélt a sors. Mi több, sikerült zaj nélkül kijutnom nemcsak a szobából, hanem a házból is, aztán képes voltam sértetlenül elhelyezkedni az öreg Fordban összes holmimmal együtt, s végül el tudtam indulni a vénjárművel valami ismeretlen, biztos cél felé a fekete, holdtalan éjszakában. A rákövetkező autóút Poe és Rimbaud verseibe, Doré rézkarcaiba illett, végül azonban megérkeztem Townshendbe. Ez minden. Nagy szerencsém volt, hacsak nem őrültem bele mégis a dologba. Néha félek tőle, mit fognak hozni a következő esztendők, különösen, mivel az új bolygót, a Plútót ilyen furcsa időpontban fedezték föl. Említettem már, hogy miután az egész szobát bevilágítottam, visszairányítottam a zseblámpa sugarát az üres fotelre. Csak ekkor vettem észre, hogy az ülésen néhány tárgy is hever, amiket szinte teljesen eltakartak a rájuk dobott háziköntös bő redői. Ez a három tárgy volt az, amit a hatósági emberek már nem találtak meg, mikor néhány órával később megérkeztek a helyszínre. Mint már elbeszélésem kezdetén mondottam, tulajdonképpen nem volt bennük semmi közvetlenül borzalmas. A következtetések voltak iszonyúak, amiket az ember levont belőlük. Néha még ma is mardosni kezd a kétely – ilyenkor szinte hajlok rá, hogy osztozzak azoknak az értékelőknek a szkepszisében, akik valamennyi élményemet kusza álmokra, túlfeszített idegekre és valami hagymázas képzelgésre vezetik vissza.

A három tárgy a maga módján igen ügyesen volt megszerkesztve: néhány nagy fémfogantyút láttam rajtuk, amelynél fogva bizonyos testrészekhez lehetett erősíteni őket... de hogy mifélék lehettek azok a testrészek, arról inkább nem bocsátkozom sejtésekbe. Remélem – szívszorongva remélem – hogy a tárgyak egy ügyes kezű mesterember munkái voltak viaszból, bár valahol mélyen tartok tőle, hogy nem így van. Irgalmas isten! Az a suttogó a sötétben, az undorító szagával meg a vibrálással! Boszorkánymester, küldött farkas, cserélt gyerek, garabonciás... az a rettenetes, fojtott zümmögés... és az új, csillogó henger egész idő alatt ott állt a polcon... szerencsétlen ördög... „megdöbbentő sebészi, biológiai, kémiai és technikai fegyvertényekre képesek”... Mert azok a tárgyak s fotelben a legapróbb, legfinomabb részletekig tökéletesek voltak, s a mikroszkopikus precizitás – vagy a hamisítatlan azonosság – erejével hasonlítottak Henry Wentworth Akeley arcára és két kezére...

Kornya Zsolt fordítása

Legújabbak

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Frank Belknap Long:
Horror from the Hills, The

Olvasás

Frank Belknap Long:
Space-Eaters, The

Egy kisváros kísérteties erdejében idegen lény kísért. A rémtörténetíró, aki a kozmikus borzongás akkurátus megfogalmazását keresi, rájön, hogy magával a testet öltött rettegéssel áll szemben, miután az erdőből kijutó helyi férfi agyába beette magát a... Térfaló!

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Suttogás a sötétben

A vermonti hegyekben állítólag különös, nem a Földről származó lények élnek, és az 1927-es áradások során számos idegen testet is magával sodort a víz. Albert Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára különös levelet kap az Ördöghegy közelében élő magányos embertől, Henry Wentworth Akeleytől, aki a szkeptikus tanárnak azt bizonygatja, hogy a mendemondák igazak, sőt, földönkívüli szörnyek titkos szervezetéről rántja le a leplet a fiatal tudós előtt. Amikor Wilmarth megérkezik Akeleyhez, a férfit leromlott állapotban találja, és hátborzongató események veszik kezdetüket. A bujkáló, félelmetes humanoidok ötlete egyértelműen Arthur Machen hatása, akinek A fekete pecsét története című írása is ember előtti, rejtőzködő életmódot folytató lények létezését sugallja az elhagyatott, vadregényes dombokon. Lovecraft a Weird Talestől 350 dollárt kapott érte, amely rekordfizetésnek bizonyult, hiszen semelyik más írásáért nem kapott ennyit.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

Narancs

Dátum: 2005-12-04 00:00:00
 

Zseniális!  

Garantált borzongás

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre