December

A boszorkánymester kuncogott.

Hideg volt idelent, és rémülten hallgattak a polcokon kuporgó amforák.

Oly dicsőséges kutatások gyümölcse mindez – írta szálkás betűivel a boszorkánymester –, melyeket nincs is merszem magaméinak tulajdonítani. Hogy is tehetném, hisz tudásukat rejtett szimbólumok és hazugságok hálójába göngyölő mesterek súgták fülembe a titkot.

Valaki sírt, vékony, meggyötört hangon. Krétarajzok a falakon, elrozsdállt fémrácsok az ősöreg padlón.

Mert ki tagadhatná, hogy Geher Liber Investigationisa, Roger Bacon Thesaurus Chemicusa avagy a szörnyűséges könyv, mi mára szinte minden könyvtárból kitiltatott (átok a barbár kezekre és az ostoba elmékre!), a látnok arab igazat látó víziói mind-mind mozaikdarabkákként illeszthetők egymáshoz, és a figyelmes olvasó előtt (ki tárháza filozófiai, kémiai és csillagászati ismereteknek) feltárul az egyetemes igazság valamelyik vetülete.

A vékonyka hang (hüppögésnek indult, felcsukló zokogássá hízott és tébolyult sikoltássá torzult) végigsimította a salétromos mennyezetet, riadtan elhúzódott a zöldes lerakódásokkal mocskolt fémkádaktól, végigiramodott a folyosókon, megtorpant az ólomüstök termében és szavakká formálódott a lombikokkal, retortákkal, üvegcsékkel zsúfolt dolgozó-szobában:

– Engedjen ki innen!

És:

– Ne öljön meg... kérem, ne öljön meg!

A boszorkánymester felpillantott a papirosról. Nem szólt semmit. Idővel a hang is elhallgatott.

Mégis, az a megtiszteltetés ér, hogy hosszú évek odaadó kutatómunkájával olyasmit tehessek, amit már sokan megkíséreltek az eltelt hosszú évszázadok és évezredek folyamán. Ez a kapcsolatfelvétel más lesz, mint tudós (ismeretlennel kacérkodó) elődeim hiábavaló, avagy terméketlen kísérletei.

A boszorkánymester kuncogott.

Ez talán csak egyetlen dologhoz fogható... – Csend van ismét. Végre. Áldott, jóleső csend.

...ahhoz, amit a keresztények Apokalipszisnek neveznének.

Letette a tollat. Gyengéd mozdulattal cirógatta végig a vaskos napló mellett álló üvegcsét. A zöldes folyadékban lusta buborékok lebegtek.

Hideg volt idelent, és rémülten hallgattak a polcokon kuporgó amforák.

„Kedves Cosmo!

Mindenekelőtt gratulálni szeretnék a szerkesztőségnek, magam és nőtársaim nevében. Végre egy lap, ami nekünk szól, rólunk mesél, és velünk foglalkozik! Köszönöm – köszönjük! Csak mi tudhatjuk, mennyire rá voltunk szorulva egy ilyen dögös kis lapra! Szuper! A sminktanácsaitokkal kezdtem, a spenótdiéta egyszerűen lenyűgöző (már fogytam vagy egy kilót!), a katalógusotok áraival pedig férjemet fogom elkápráztatni... de ha már itt tartunk, fontos kérdéssel fordulnék hozzátok. Egy hónapja vagyunk házasok, és a kezdeti időszak mindent elborító boldogsága után kezdem úgy érezni, hogy férjem nem foglalkozik velem eléggé! Utazó ügynök, és éppen emiatt sokat van távol. Hirtelen ismerkedtünk meg (szerelem volt ez az első látásra: ő látott meg és csábított el!), de kapcsolatunkat eddig stabilnak éreztem. Tulajdonképpen még nem is ismerjük egy-mást régóta, mert kedves férjem azonnal házasodni akart. Kezdek teljesen kétségbeesni, minden nap vörösre sírom a szememet, alig csipegetek az ételből, ő meg üzleti utakon jár minden áldott nap. Mit tegyek? Van valakije? Honnan tudhatom meg, szeret-e még? Válaszoljatok, lányok!

– Martha, az első házasságát

kóstolgató olvasótok.”

A szürke szobában szürke volt a padló, a tapéta és a függöny, szürke kárpit borította a szürke székeket, szürke cigarettahamu csordult ki a szürke hamutartóból és két szürke arcú ember méregette a szürke eget.

A nyitott ajtót játékosan nyikorgatta a folyosó ab-lakain becsapó szél. A sakktáblaszerű mozaiklapokon végigcsorgott a beverődő esővíz.

Itt már régóta nem takarított senki. Itt már régóta nem járt senki. Nélkülük halott lenne az épület. (Csak ők ketten – minden reggel bejöttek, minden este kimentek. Vagy fordítva?)

Az ajtó mellett tátongó szellőzőkürtő mellett két megviselt zokni lógott egy kampón.

Azok ketten dohányoztak (fáradtan és remegő kezekkel), ittak is valamennyit (vizespohárból, töményet), elmerengtek a The Sun harmadik oldalán (az egyikben megmoccant valami, míg a másik már bele-fásult az unalomba), de egyikük sem számított arra, ami hat óra előtt három perccel szilánkokra törte megszokott életüket.

Felberregett a szürke telefon. (Mikor történt ilyesmi utoljára? Percekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt? Mikor?)

– Magát hívják, főnök – mondta akadozó nyelvvel, izgalomtól kiszáradt torokkal a fiatalabbik. Szürke nyakkendő, szürke zakó. – Én fel sem vehetném.

Társának remegett a keze.

– Bannister felügyelő – suttogta a kagylóba, és csikorgott a hangja, akár a kenetlen ajtó.

Hallgatott. Társa az ablakhoz sétált és csíkokat rajzolt a koszrétegbe.

– Igenis, uram. Azonnal, uram. Természetesen, uram. – Bannister felügyelő izzadt homlokát törölgette. – Igen, Carrigan hadnagy. Nyilvánvaló, uram. Tudom, mit kell tennünk.

– A jelentést két példányban gépelem le – tette még hozzá.

– Viszonthallásra – mondta végül. Aztán csend lett megint.

– Burton volt. Az Ügyosztálytól. Egy lányról van szó – szólt a felügyelő. – Prostituált. Tegnap éjjel eltűnt.

Rágyújtottak megint, belebújtak ballonkabátjaikba (A felügyelő aggodalmaskodva kipislogott a külvilágba: Esik még? Vigyen esernyőt?), becsukták az ablakot.

– Semmi nyom. Semmi az égvilágon. – A felügyelő a kulcscsomóján keresgélt.

A másik a kürtő mellett lógó zoknikat fürkészte. Bannister ingerülten felhorkant és szélesre tárta az ajtót.

– Hagyja már ezt az ostobaságot, fiam! – morogta – Természetesen üresek. Karácsony ma este van, egy délutánnal sem korábban. A Mikulás pontos menet-rend szerint jár, nála nincsen protekció.

Kulcszörgés, léptek koppannak, ajtó nyikordul a lépcsőházban.

Itt már régóta nem takarított senki. Itt már régóta nem járt senki. Nélkülük halott az épület.

Míg Bannister felügyelő a jegyzőkönyvet böngészte, Carrigan hadnagy felszippantotta az első adag kokaint.

Az irodában voltak ismét. Odakint az este az úr. Eltelt három nap.

– A lány... Linda... a buszmegállóban még találkozott egy ismerősével... ez volt este tíz óra tizenkét perckor – A felügyelő a gépelt lapokat forgatta, immáron vagy századszorra. Hosszú, fekete hajú, fekete szemű lány pillantott rá fénymásolástól fakó mosollyal. – A házuk onnan öt perc... körülbelül. – Emlékezni próbált... az első benyomások. Csendes téli eső mosta végig a kihalt utcát. Vörös téglából felhúzott házikók álltak őrt ebben a londoni alvónegyedben. Tucatházak tucatembereknek. Senki sem látott semmit. A felügyelő fintorgott.

– Ez pedig azt jelenti, hogy ebben az öt percben, ezen a pár száz méteren találkozott valakivel... – tűnődött Bannister. Mindenkit kikérdeztek. Rutin.

Bárki ismerhette... egy előző kuncsaft. Bárki. A szállásadónője viszont mit sem sejtett igazi foglalkozásáról. Neki gyanús volt, hogy reggel üres az ágy.

Carrigan hadnagy arcán izzadtság csorgott végig. Nyöszörgött. A szemei voltak a legfélelmetesebbek.

Az akta az asztalon pihen. Eredmény nincs. Gyanúsított se. Semmi. A barát (hívjuk stricinek) flegmán hallgat. Családtagok? Ugyan már.

Carrigan hadnagy pedig kokainnal zsibbasztja elméjét.

A felügyelő hallgatott. (Loccs-poccs, loccs-poccs. Jól megfáztak odakint. Cudar egy idő, rengeteg kérdés. Eredmény nincs.)

És Carrigan hadnagy megszólalt.

– Rozsdás acélfalak... – A hadnagy nyöszörgött, pupillái feloldódtak valami ködös derengésben. Olyan kihalt a világ. Csendes és szürke.

Aztán: – Folyosók és végtelen járatok és odafent annyira rettenetes az ég! – sikoltotta Carrigan, körmei az arcát harapták – Nyüzsgés, csúszás, mászás, rengetegen vannak!

A felügyelő hátralépett. (Hogyan is szokhattad volna meg? Egész életed is kevés lenne ehhez...)

A hadnagy az íróasztalt ölelte.

– Odaát tornyok hasítanak a bíbor égbe – mondta rekedten.

– Átjön. Át... fog jönni... és ő segít... segít... – Arcában nincsen semmi emberi.

Kezei a csikkekkel szennyezett padló-kérget érintették.

– Egy férfi lép át onnan és beszél vele és mosolyog, hiúzmosoly... – Carrigan szemei fennakadtak. Nem akar látni, de tehetetlen.

– Sánta – tette hozzá végül. Aztán elájult. Bannister felügyelő az alvó háztömböket nézte odakint, a mozdulatlan testet, és a kopott írógépére gondolt, a masírozó, reszketeg betűkre, amelyek rövidke mondatokba rendeződnek (és hátradől majd, a halántékát masszírozza, hallgatja a hadnagy nyöszörgését és majd1 szétveti a tehetetlenség), imigyen:

Ügy lezárva. Az eltűnt holléte ismeretlen.

A körözés persze még él.

 

Március

A boszorkánymester alaposan elöblítette az üvegcsét. Kétszer is megnézte, maradt-e benne a zöld folyadékból. Semmi.

Jöhet a következő adag: már elő is készítette a kékeszöld tinktúrát. Vigyázni kell vele... fanyar íze áruló lehet.

A szellőzőkön tavaszi illatok osontak be, csak hogy rémülten meneküljenek kifelé. A boszorkány-mester kihúzta tömzsi íróasztala fiókját.

Minthogy egyre inkább tökéletesebbnek és korszakalkotónak érzem eljárásom lényegét – írta kapkodva –, olyannyira, hogy csak legmélységesebb ámulattal gondolhatok arra: miért nekem jutott mindez az eszembe elsőként? Hiszen bárki alapos figyelmet szentelhetett az avatároknak, manifesztációknak és isteni kapcsolatteremtéseknek szentelt oldalaknak a Pnakotikus Kéziratokban vagy éppen az őrült arab megfelelő traktátusaiban. Hát nem egyértelmű, mire is vonatkozhattak a Karmazsin Herceg szavai kivégzése éjjelén, vagy melyik tiltott csillagképre utal a reimsi székesegyház faláról lekapart festmény? A beavatottnak beleborsódzik a háta, ha belegondol, mily titkok lapulnak egyszerű tényeknek álcázva a történelemkönyvekben!

Szünetet tartott, és beleszimatolt a folyosókat átjáró szélbe.

Fém csendül fémen. Ütemesen és zavaróan.

A boszorkánymester bosszúsan összeráncolta homlokát.

Nyavalyások. Legközelebb bögrét sem fognak kapni. Igyanak a tenyerükből.

Felvette a tollat.

Merthogy egy isteni entitást nem szükséges – mi több: veszélyes – teljes valójában e világra idézni. Ki megnyitja a kapukat, nem szükségszerűen elég erős ahhoz, hogy ismét lepecsételje. Az idézés és a béklyózás igéi gyakran hatástalanok, mert kevés a mögöttes akarat. A Wormsi Prófécia azonban egyértelműen beszél mindenről: használd a közvetítőt, tanítja a mester, és ezek a rejtélyes iratok elárulják a Módot...

A boszorkánymester kezdett feldühödni.

Már megint ez a csattogás, ez a nyöszörgés!

Létük magasztosabb célokat szolgál – csak bírnák felfogni végre!

„Kedves Cosmo!

El sem tudom mondani, mennyire örültem kedves leveleteknek... komolyan! Az összes barátnőm sárgult az irigységtől, és természetesen ők is azonnal előfizettek az újságra! Na, mit szóltok? Hálás vagyok a tanácsokért, de hála az égnék, alaptalannak tűnt a gyanúm: végigkutattam a papírjait, de nem találtam női kézírással címzett borítékot. Erősen figyelek, amikor hazajön, de nem érzek női parfümöt a gallérján. Se egy rúzsfolt, se egy harisnya! Azért köszönök mindent. Bele kell törődnöm, hogy a férjem egy munkamániás! Hát élet ez egy igazi Cosmo-lánynak?

Még mielőtt befejezném, újabb tanácsot szeretnék kérni tőletek. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, de akkor is kínos egy kicsit a dolog. Az elmúlt három hónapban rettenetesen elhíztam – és ez most tényleg nem költői túlzás! Egyetlen ruhámba se férek bele, combom mint a sonka, melleim a hasamat verik... pedig alig eszem valamit! (Viszont a férjemnek láthatónak kedvére van a dolog... Ki hitte volna?!) Zokogok a tükör előtt. Mindig is hízásra hajlamos nőnek tartottam magamat, de ez azért mégiscsak túlzás. Az előző számban már volt a Tizenöt kiló mínusz – magvakkal is szép az élet című cikk, de ez nem használt. Közöljetek valami hatékonyabbat, lányok!

Martha, reménykedő olvasótok.”

Tavaszi esők paskolták a gyártelepek mocskát az ablakon túl, amikor ismét megcsörrent az a szürke telefon.

A parancsoló hangot követve pedig egészen eddig a rózsaszín mennyezetű házig jutottak, a mogorva tekintetű madám irodájáig, teát szürcsöltek és jegyzeteltek.

– Innen nem szokás csak úgy elmenni – jelentette ki az éltes matróna mogorván. Az erőviszonyokat már tisztázták: papíron, ez nem call-girl szolgáltatás. Papíron, gondolta Bannister.

Carrigan kezében megremegett a ceruza. Nyúzottnak látszik, gondolta a felügyelő. Vagy ugyanilyen elgyötörtnek tűnt, amikor először együtt dolgoztak? Mikor is volt ez? Két éve? Három? Négy, avagy öt? Nem tudta. Bannister nem emlékezett semmire, hideg karistolta a gerincét, csak az a szürke iroda az összes, amit előkaparhat, az a szürke ég és a szürke telefon.

– Este tizenegy körül kaptunk egy hívást – monologizált a hajcsavarókkal ékesített asszonyság. – Pontosan tudta, milyen lány kell neki. Huszonegy éves legyen, karcsú, szép arcú, ilyesmi. Semmi különös. Jezebel ment. Aztán reggel sem került elő. Délelőtt már ideges voltam. Leellenőriztem a kapott címet. Motel. Senki nem emlékezett Jezebelre. Akkor hívtam a zsarukat.

Carrigan buzgón jegyzetelt (szerektől átitatódott szeme fátyolosan tapadt a papírra), Bannister pedig magában átkozódott.

Már megint ez a kámforrá váló, semmiből előtűnő ismeretlen. Ugyanarról lenne szó? Mert tudnak róla valamit? (Carrigan szemei fennakadtak. – Sánta – tette hozzá. Aztán elájult.)

– Mindent megteszünk, ami tőlünk telik – mondta Bannister felügyelő. Hiszen tehetetlenek: mond-hat bármit.

Hiszen tehetetlenek voltak: mondhatott bármit.

– Ennyi... többet nem tehetünk – mondta a kagylóba. Tavaszi illatok lopakodtak be a kopott falak közé.

Hirtelen történt.

– Szentséges Istenem! – Carrigan ordított. Keze ökölbe szorult, izzadtságtól fényes homlokén gilisztaként vergődött szemöldöke. Szilánkokra hasadt a padlóra zuhant kávéscsésze.

Szegény, nyomorult Carrigan. Tíz perce lőtte be magát.

– Kékek a falak, ahol él – nyöszörögte. – Kékek és hatalmasak és vaskosak és nem bírják áttörni, de nem ám! – Diadalmasan mosolygott. Féregként vergődött a padlón.

– Oly közel a fekete birodalom – mondta még –, ahol sötét a hold meg tornyok szúrnak az égbe. Mondom, kékek a falak.

– Büdös van – szólt tétován. – Vegyszerek szaga. Vegyszerek szaga itatja, és öleli át a lányt. Elviszi. Elaltatja. Kifordul a világ, és én nem láthatok többet. – És csend lett végre, hosszan tartó, tavaszillatú csend.

Miközben a hadnagy arcát mosta egy szürke bádogvödörben, Bannister azon tűnődött, mekkora bűnt kell elkövetni, hogy valakit ilyesmivel büntessen az Isten.

 

Június

A boszorkánymester kertészkedett.

Nem mintha tipikus kerti munkát végzett volna, ó, dehogy. A mozgás azonban felpezsdítette vérét, az erősen ragyogó nap verítékben fürösztötte arcát, jól-eső fáradtság itatta át tagjait.

Letette a sövénynyíró ollót, szusszant egy picit. Az áthatolhatatlanul burjánzó rengeteget figyelte. Valaha a házhoz tartozott és kertnek hívták. Ma inkább vadon.

Kissé elhanyagolta, ez igaz. Hiszen annyi a dolga. Még szerencse, hogy tavaly, amikor a régi térképek alapján felderítette a környéket (a Westley-kézirat boszorkánypereinek jegyzőkönyve nélkül tehetetlen lett volna, az szentigaz), azonnal megtalálta az utat a tisztáshoz. A házzal több gondja volt. Nem utolsó szempont, hogy elhagyatott környéken áll... a boszorkánymester csendesen nevetgélt magában, és a csillagtalan éjszakákra gondolt, száz és kétszáz és háromszáz évvel korábban, amikor ezt a környéket örökre bemocskolták azok a szertartások és az a kántálás...

Nehéz megfelelő helyet találni.

Aztán szaporán csattogott a sövénynyíró, le-lecsapott a balta, széles ösvény nyílt, akár Mózes előtt a Vörös-tengerben egykor.

A tisztás.

Nyirkos erdő közepén, ahogy a fóliánsok is mondják.

Megfelelő előkészületek nélkül botorság belevágni a rituáléba – jegyzi majd be naplójába este, és nem győz majd csodálkozni, hogyan bírnak azok hárman, a rács mögött ekkora zajt csapni. – Bár a megfelelő hely kiválasztása okozhat nehézségeket: mert igaz, hogy az írás csak annyit mond, „ottan nyirkosan burjánzik vala az áttörhetetlen vadon, hol az Ő fattyai sivítának éjjelente”, ehhez az eljáráshoz olyan helyet kellett találnom, ahol gyakorta és sok időn át áldoztak Megnevezhetetlen Hatalmaknak. A boszorkánypereknek, a hitbuzgó inkvizítoroknak és a lobogó máglyáknak köszönhetően nem sok használható adat maradt fenn az utókorra. – És elégedetten mosolyog majd a levegőbe. Öntelt vigyor. – De szorgalommal, vasakarattal, kapcsolatokkal és pénzzel minden elérhető e bűnös korban. – Itt teszi majd le a tollat, hogy előszedje a vörösesbarna löttyel teli üvegesét, ami a sorban a kékeszöld tinktúra után következik. Vigyázni kell a sorrendre, a cseppenkénti adagolásra, és nem utolsósorban az állandó kontrollra.

De most még a nyirkos ágakat simítja félre az útból.

Olyan kihalt itt minden.

Mormol valamit, és végighúzza kezét az időtől mart oltáron.

A kőbe börtönzött kecskefejek mintha felsóhajtanának.

Az a furcsa. vörös lerakódást biztosan nem az eső mázolta a lapra.

„Kedves Kozmó.

Csak nem fogyok. Nem és nem. Pedig megettem mindent, amit írtatok, megittam az összes turmixot meg a kalóriaszegény italokat is. Nagy vagyok. Hatalmas. Elefánt. A barátnőim nem beszélnek velem. Csak a férjem. A férjem szeret nagyon. És

És fáj a fejem. Hasogat, tudjátok azzal a fura fájdalommal amikor mintha fúrót szúrnának a halántékodba és akkor én csak sírok mint most is. Megg butulok Nem fog az agyam, és nehezen írok halottatok már ilyenről?

Írjátok meg mit csinálhatok. A férjem szerint ha-mar elmúlik.

Martha”

– Azt mondja, sántított? – kérdezte Bannister fel-ügyelő harmadszorra.

– Asszem – mondta újra a portás. – De tuggya, hogy van ez. Ki a franc nézi őket. Itt? – És megvetően a kopott előcsarnok felé intett. Rozsdás kulcsok himbálóztak a falba vert szögeken. Az emeletre vezető lépcső bármelyik pillanatban leszakadhatott volna. Bizalmatlan pillantások fürkészték a ballonkabátos betolakodót.

– Szóval látott egy sánta férfit egy szőke, csinos lánnyal. Éjjel tizenegykor jöttek be – összegezte Bannister. – A férfi kivett egy szobát. Maga volt szolgálatban. És nem emlékszik az arcára.

– Neeeem... – mondta a portás. A halántékát masszírozta.

– Kimenni sem látta őket, igaz? – Hülye kérdés, persze. A nyomok alapján a vészkijáraton át távozott az eszméletlen lánnyal.

– Neeeem... – mondta a portás. A halántékát masszírozta.

A vendégkönyv persze megbízhatatlan. Mr. Hubs és neje. Nesze neked.

– Ha valami még utólag eszébe jutna... – Bannister átnyújtott egy névjegyet.

– Eeegen... – mondta a portás. A halántékát masszírozta.

Bizalmatlan pillantások fürkészték a távozó ballonkabátos alakot.

– Figyelmeztetni kell az összes ismert kapcsolatot – tűnődött Bannister, és egy szürke ceruzacsonkot rágcsált. – Minden huszonegy éves kurva vigyázzon, ha sánta férfival hozza össze a sors. – Nyálába keserű szürkeség vegyült; köpött.

– Hadd ne mondjam, mennyire lesz mindez hatékony – tette hozzá szomorúan –, erre a szőke lányra is keresztet vethetünk.

Carrigan elgyötörtnek tűnt. Sokkal nyúzottabbnak, mint bármikor. (Mióta is dolgoznak együtt, szedte elő megint a kérdést. Nem tudta. Bannister nem emlékezett semmire, hideg karistolta a gerincét, csak az a szürke iroda az összes, amit előkaparhat, az a szürke ég és a szürke telefon.)

Csend. – Nem mondhatnám, hogy túlzottan hatékonyak lennénk – mondta végül az üres irattartónak.

– Mit is tehetnénk? – kérdezte úgy általánosságban. – Ez egy fantom. Ha egyáltalán ugyanarról van szó. Tű a szénakazalban.

Elégedetlen. Valami nincsen rendben ezzel az üggyel. Egy nyomozás nem így folyik. Ott vannak adatok. Szemtanúk. Felettesek. Beosztottak. Itt csak a szürke telefon van. Megcsördül néha, utasításokat suttog a fülébe.

Nagyot kortyolt szürke kávésbögréjéből.

– Álmodtam tegnap éjjel – mondta a hadnagy rekedten. Sápadt arccal, vizenyős szemekkel meredt a külvilágba. Remegett. Nehezen moccantak cserepes ajkai.

– Még soha nem volt ennyire... ennyire durva – tette hozzá. – Pedig régóta csinálom. Most mindig a fiókban kotorászom. Kell egy adag, hogy elzsibbadjak. Hogy megnémuljak. Hogy végre valaki más lehessek. – Köhögött. – Álmok. Érzem mindet. Érzem a férfit, amikor újra meg újra belövöm magamat.

Bannister hallgatott. Mint annyiszor. (Hányszor? Mióta? Hmmm?)

– Az Apokalipszisről álmodtam – mondta a hadnagy. – Gépek dohogtak mindenütt. Szörnyek kóboroltak az utcákon és sikoltozott a világ. Nem volt Jézus és nem voltak angyali seregek, nem szóltak harsonák. De tényleg felkeltek a holtak. Bíborszín lett az ég, és megérkezett közénk Ő, hogy magáévá tegyen minket. Ez volt a pokol. És mennyire hideg ez a pokol!

Megborzongott.

– Láttam a sánta férfit, aki előbújt a kék falak közül. Öltönyben volt. Kezében bőrönd. Mosolygott. Felirat is volt a bőröndön, de azt nem láttam.

– Bőrönd. Vegyszerek illata. – Bannister hümmögött.

Zajosan kihörpölte kávéja maradékát.

 

Szeptember

A boszorkánymester gondosan felrázta a lombikban terpeszkedő sárgáskék vegyületet. Ebből már jóval kevesebb kell. Sokkal elővigyázatosabban kell adagolni.

Nem lesz gond.

Mekkora zajt csapnak azok négyen! Ideje külön cellába rejteni őket.

A kékes színű falak majd felfalják sikoltásaikat.

A kékes színű falak hallottak ennél sokkal hajmeresztőbb hangokat is.

Már ha a régi legendáknak hinni lehet.

És miért ne lehetne? – gondolta a boszorkánymester. – Régi legendák vezettek ehhez a házhoz, rettegve elsuttogott mesék mutatták az utat az oltárhoz, és ősi hiedelmek segítségével járulhatok hozzá a magasabb szférák akaratának kiteljesedéséhez.

A magas, vékony, rácsokkal megerősített szellőző-ablakokon nyúlós köd szivárgott lefelé. Az ősz gyengéden belehelte a retorták, üstök, különös alakú szerszámok (ne akard tudni, mire valók), csapóajtók, rézkallantyúk, átlyuggatott falapok és furcsán elszíneződött kőfülkék birodalmát.

Nem is beszélve a próféciáról, melynek beteljesítése feladatom lett ebben az életben – morfondírozott tovább a boszorkánymester. – És ha kellően termékeny a talaj, hamarosan szárba szökkennek az irtózatos virágok.

Megborzongott.

Még ő is megborzongott.

És akkor majd rettenetes fajzatok sikoltanak a feketévé vált Hold alatt, és az Ő termékeny méhe kiapadhatatlan forrása lesz a Földet benépesítő új teremtményeknek, kik majd kedvtelve szaporodnak, és üszkös romokon fialják világra szörnyeteg porontyaikat.

Már nincsen sok hátra. Hamarosan letelik az egy év, és a csillagok állása ismét kedvezővé válik a ceremóniára.

Kedvtelve méregette a buborékokat pöfékelő üvegcsét.

„nem válaszoltatok pedig úgy vártam mit montok nekem. Azóta is fájj nekem a fejem egyfojtába alig birok irni. És nem is látom a barát nőimet pedig ők segíthetnének de nem tok kimenni az ajtón se olyan nagy vagyok mint egy disznó. És a férjem szeret pedig olyanakat álmodok hogy sikoltozok és nem bírok beszélni róluk csak lerajzolom a tornyokat meg a városokat meg a vasajtókat meg a nagy gépeket és nappal is hallom a dübörgésüket a falakban is Szédülök meg alig tok beszéni rette

nettesek azok az álmok egyfojtába csak bőgök

martha”

Születésnapi zsúrt rendeztek, nyalókával, pukkanó petárdával, a folyosóra becsapó szél velük énekelte a dalt.

Bannister töltött a pezsgőből, koccintottak. Polkát táncoltak a szürke padlón.

Megpróbálták kitalálni, hány éves az ünnepelt. Aztán megpróbálták kitalálni, ki is az ünnepelt. Számított ez valamit?

Az Ügyosztály kilúgozza belőled a múltat. Most ünnepeltek.

– Elkushadt a nyomorult – mosolygott a felügyelő, és a kialvatlan, csontsovánnyá fogyott hadnagy vele mosolygott. – Mivel az elrabolt lányok életkora fontos szerepet játszik, a tettesnek előzőleg végeznie kellett valamennyi terepmunkát. A probléma az – sóhajtott fel szomorúan –, hogy ravaszul választotta ki a terepet. Vajon hány lánynak lehet visszatérő kuncsaftja?

Kortyolt.

– Figyelmeztettük az összes ismert intézményt, a lehetséges áldozatok résen vannak... remélhetőleg. – Töltött még egy kicsit. – Még nincsen adat a gyárak és cégek ügynökeiről. Ha valóban házaló meg sánta és vegyszerekkel ügyködik... még akkor is rettenetesen nehéz lesz rátalálni. Ennél többet nem tehetünk.

Később bűntettekről beszélgettek, tettesekről és áldozatokról, vérmocskos történetek fröccsentek a levegőbe.

– A világ éppen megérett a pusztulásra – summázta a felügyelő.

Megcsörrent a telefon.

Senkit sem lepett meg az eset.

A lány már vagy két napja tűnhetett el; de csak ezen a ködös szeptemberi estén kezdett rosszat sejteni lakótársa.

– El szokott tűnni ideig-óráig, de nem ilyen sokáig – hadarta a festettvörös lány. – Meg olvastam a csajokról is, akik eltűntek, aztán beparáztam és hívtam a zsarukat.

– Nagyon jól tette – Bannister felügyelő mézédesen mosolygott. Büdös volt a lakásban. Az East End bárjaiból előhömpölygő zaj az ablakon dörömbölt.

Semmi eredmény. Ismét kudarc. Hogyan is bukkanhatnának nyomra egy ekkora nagyvárosban? A lányt bárki felvehette a kocsijába.

Később egy gyorsétkezde kukájára hajtotta fejét, és az élet kudarcain elmélkedett.

Az Ügyosztályról még senki sem érdekelődött. Nem szidtak. Nem veszekedtek. Nem telefonáltak. Honnan veheti egyáltalán biztosra, hogy ezek az esetek ugyanazon emberhez kapcsolódnak? A sánta, vegyszerszagtól bűzlő alakhoz (ha sánta, vegyszer-szagú és létezik egyáltalán)? A megbízásokat a telefonba köhögő ismeretlentől kapta. Ha van valami kapcsolat, azt csak az Ügyosztály tudhatja.

Akkor biztosan van.

Bannister felügyelő azon tűnődött, milyen cédulát ragaszthattak személyes kartotékjaira a kilométeres folyosókat ellenőrző hivatalnok-kísértetek. Csak megoldhatatlan ügyek, ez nem hangzik rosszul. Vagy...

Bárhogyan is erőlködött, egyik korábbi megbízatása sem jutott eszébe.

Carrigan hadnagy alatt megállás nélkül nyikorgott az ágy.

Olykor felriadt rémálmából, ópiummámoros szendergéséből (az iroda levegője még mindig a pipa füstjét zihálta), pillanatokra a sötétségbe bámult (csak a kinti gyártelep reflektorait látná, ha nem lenne tejfehéren vak mindkét szeme).

– Csillagok közt szárnyaltam – mesélte később Bannister felügyelőnek – Abban a határvilágban, mely súrolja az álmok éjsötét szakadékának csipkés peremét, de másik oldalról a jéghideg űr hidege dermeszti. És ott láttam a világot, ahol jártam már az-előtt, a tornyokkal, citadellákkal, fémjáratokkal és sötét lagúnákkal terhes várost, és éreztem a kürtők melegét. Láva bugyborgott a szentségtelen barlangokban, és istenkáromló mintákban fonódtak össze a falakon a penészfoltok. Olyan szavakat hallottam, amelyek puszta jelenléte e világban felsőbb szférák törvényeit sérti.

Köhögött, fuldokolva, rekedten.

– Mutassátok meg a halott csillagokat! Ezt kiáltottam a sötétbe, és felzendült a dal, hisz mindegyik énekelt. Hangos volt a kórus, olyan sok elpusztult már.

Zihált, és a frissen sodort füves cigarettát szagolgatta.

– Még mielőtt találkoztam volna a kürtő mélyén lapuló, megnevezhetetlen szörnyűséggel, megéreztem a hívást, mi erről a világról kiindulva épített egy-re táguló alagutat a két bolygó között imák téglájából és áldozatok habarcsából. Követtem a hangot, és láttam a sánta férfit, ki éppen autóba szállt. Valaki nyöszörgött a csomagtartóban. Egy Mini-Morrisba ült.

Fekete. Hátsó sárvédő hiányzik. Csak a rendszám homályos. Mi más.

Rágyújtott, édeskés szag töltötte be a szobát.

– Legközelebb el fogom olvasni a feliratot a bőröndjén – szólalt meg végül.

Bannister undorodva kinyitotta az ablakot.

 

December

A boszorkánymester ebédet porciózott. Zománcozott alumíniumtálakban adott nekik enni. Már nem sikoltoztak, könyörögtek vagy hüppögtek – hála megfelelő időben adagolt szereknek, kezes bárányokká higgadtak mindannyian. Az újjal, az ötödik lánnyal voltak ugyan problémák (legalább három nap, mire elcsendesedik), de arról már sikerült leszoktatnia, hogy véresre zúzza a homlokát cellája rácsain.

Hideg volt idelent, hasztalan küzdött ellene a számtalan gyertya, parázstartó és a kemence lángjai. Hamarosan elviszlek innen benneteket, suttogta a boszorkánymester a félhomályban, és magasztos célnak áldozzátok hitvány életeteket.

A laboratórium polcán már várta az utolsó üvegcse, dagadó hasában haragosan fortyogott a rőtvörös folyadék.

Mert a régi rítusok is úgy írják, hogy az Ő megidézését elvadult erdőben, ősi oltáron kell véghezvinni. Öt leány vére áztassa a köveket, mikor a csillagok állása megfelelő lészen; mert friss vér az, ami felkelti az Ő még hatalmasabb étvágyát. Nehogy alkalmatlan matériával keltsd fel az Ő irtózatos haragját – mindegyik leány előírt korú legyen!

A boszorkánymester kigöngyölte a titkos kőlap alatt tartott viaszosvászon csomagot. Fűrészes élű szerszámokon pihentette megfáradt tekintetét.

Arról azonban soha nem írnak a fóliánsok, milyen veszély vár arra, aki merészen megidézni merészeli az idegen szférák lakóit. Őrület, kínhalál, örökös szenvedés, mély csalódás. Nem beszélve arról, hogy azok az igék, amelyek teljes valójában a Földre idéznének egy istent, nem léteznek. Ha léteznének, sem tudná ezeket egy halandó felhasználni. A Wormsi Prófécia, a máglyára vetett szerzetes elsikoltott szavai azonban felnyitották szememet. Találjunk közvetítőt: tegyünk alkalmatossá egy földi testet, hogy képes legyen kapuként működni két, egymástól idegen világ között. És én megtettem. Egyetlen adag hiányzik az előírt főzetek sorából.

A folyosórendszer legeldugottabb zugában járt éppen, ott, ahol rettenetet és őrületet sugárzó szimbólum szennyezte a falat. Ide még a patkányok sem merészkedtek.

Térdre ereszkedett a rajzolat előtt.

Megtisztulok színed előtt, Shub-Niggurath, Erdők Fekete Kecskéje Ezernyi Fiával! Mikor a csillagok állása megfelelő, isteni akaratod kaput nyithat erre a világra. Nem képmásod, nem közvetítőd, hanem tenmagad érkezel erre a világra e kapun keresztül, mi nem más, mint a megszentelt női test, ki életet adó csókodtól a te hasonmásoddá válik. És megszüli a Fekete Fattyakat, ezt a rengeteg sereget, mint a prófécia is mondja, és a Földön beköszönt a kor...

A boszorkánymester remegett.

...Amit a keresztények Apokalipszisnek neveznének.

„fájfáj fájj fejjem

mér nem irtok

nekem

álmok mndig éjel

má alvajárok is minden éjel mindn éjel megsep-zem mggam késekel mer dühös

vagyok elpusztitom a világot olyan dühösvaggok rátok”

Olyan szomorúak voltak.

Teát ittak, sok tejjel, cukor nélkül.

Bannister felügyelő lefogyott. Hideglelősen borzongott a folyosóról becsapó jéghideg szélben. Carrigan hadnagy csontváznak tűnt a szürkületben, ezernyi apró hangya masírozott a karján.

– Csapda az egész – sóhajtott a felügyelő, és letette a szürke bögrét. – Egy ügy, amit nem értek. Ami nem biztos, hogy egyetlen ügy. Lehet, hogy öt különböző tettessel van dolgunk. Ez a legutóbbi is... a süket prostituált. Mi tudunk róla? Semmit az égvilágon. – Ez tegnap este történt. Hiába talpalták végig a kínai ételektől szagló sikátort, a bevándorlóktól hangos negyedet, semmire sem jutottak.

Különös nyomozás ez, gondolta Bannister tegnap este a zsírszagban ácsorogva.

Most sem gondolta másképpen.

– Két nap múlva karácsony – tűnődött hangosan. – Álmodtam tegnap – mondta a hadnagy rekedten, és könyökhajlatát masszírozta. – Messzire távolodtam a Földtől, hogy megkérdezzem a csillagokat. A csillagok azonban holtan parázslottak és nem válaszolhattak kérdéseimre. Csak a mindent betöltő fekete bolygó lebegett az égen, és hangok meséltek a korról, ami még régen az emberek eljövetele előtt él-te virágkorát, amikor idegen istenek uralták a világmindenséget. És olyan neveket hallottam, amiket nem szabadott volna soha megtudnom, amit csak régi fóliánsokat böngésző szobatudósok ismernek, és ők is azonnal elégetik a rettenetes tudás bizonyítékait. Azathoth, a világűr közepén fortyogó káosz, az ős-öreg Cthulhu, ki a tengerek mélyére börtönözve alussza nyugtalan álmát, Yog-Sothoth, a Kapu és a Kulcs... – Carrigan arcán patakokban folyt a víz. – Régen elfeledték őket e világon, ám ők csak a vissza-térésre várnak... Aztán meghallottam a csábító hangot, és mennem kellett, ott voltam a rettenetes városban ismét, azúr börtönökben jártam, szélcsatornákon keresztül süvített testem, de elmenekültem, mi-előtt szembenéztem volna azzal, amit valaki e földre akar csábítani... ismét. És a hangok azt mondták, az Ő neve Shub-Niggurath, az Erdők Fekete Kecskéje Ezernyi Fiával, kinek druidák áldoztak a sötét korokban, a termékenység torz istennője az ókori időkben... – Carrigan összecsuklott.

Carrigan sikoltozott.

– A világ éppen megérett a pusztulásra – mondta a felügyelő.

Jéghideg veríték száradt a testén.

Örült, hogy felhők takarják a csillagokat.

Csendes éj

Két napja nem aludt.

Carrigant figyelte, a matracon hánykolódó emberi roncsot. Az Ügyosztály nyomozóját.

Megpróbálta felidézni életét. Sikertelenül. Üres volt belül minden, mint egy kitakarított raktárban. Család? Mikor? Kinek? Munka? Csak erre az átkozott nyomozásra emlékezett, a céltalan kérdezősködésre, a pár lépés után ködbe vesző nyomokat... Az Ügyosztály pedig magukra hagyta őket.

– A bőrönd, a bőrönd, a bőrönd – motyogta Carrigan kábultan.

– A falak, a falak, a falak – morogta – Kék, kék, kék. Iä, Shub-Niggurath!

Bannister, életében először (de nem utoljára), rémülten felnyögött.

– Acél... látom, sántít... az oltár mellett... még egy lövés, és szétdurranok... bőröndje van, ő a mester...

Aztán: – Sterling Chemicals – mondta tiszta hangon a hadnagy, és felült.

– A bőröndön? – kérdezte a felügyelő kiszáradt torokkal.

– A bőröndön – mondta Carrigan kiszáradt torokkal.

Később (történhet bármi!) még kiakasztotta a zokniját a kéménykürtő melletti kampóra.

A boszorkánymester az oltár mellé fektette a kábult lányokat. Jól betakargatta mindegyiküket.

Gyengén szitált a hó, a pelyhek megültek a torz fák ágain. A vöröses kőlapot mind elkerülte.

A boszorkánymester gumicsizmája alatt sáros hó-lé cuppogott.

Órájára pillantott. Időben van. Felsandított az éj-szakai égre.

Egyszerű, halandó lelkek, motyogta, süssétek a pulykát, ki ne hagyjátok a gesztenyés tölteléket belőle, gyújtsatok gyertyát és imádkozzatok. Mi lenne, ha belegondolnátok, milyen kozmikus jelentősége van ennek a dátumnak... a téli napéjegyenlőség... honnan tudhatnátok, kik és kikhez könyörögtek ezen a napon az eltelt évezredekben, hányszor csorrant kiontott vér a hóban, miféle iszonyatos rituálék tapadnak ehhez a különleges éjszakához, és jobb is, hogy tudatlanság köde homályosítja szemeteket, mert önkezetekkel vetnétek véget életeteknek!

A kocsijához sétált, lassú, megfontolt léptekkel (éjfélig van még idő), bekapcsolta a rádiót, és elindult hazafelé.

Nem lakott messze. A kertvárosi házikó előterében villogó ablakdísz varázsolt karácsonyi hangulatot.

Kinyitotta az ajtót.

Hideg volt a lakás. Nem illatozott a sütőben gesztenyés pulyka.

„moss megin irok mer nemm válazoltattok

ojan szomoru vaggyok és fájjafejjem ma felmecettem a csuklómat de a férjem kiabállt és rnegvert és élek még mindig

de eljövök közétek, és forró vassal, rettenetes lángokkal tisztítom meg a világot, hogy gyermekeim boldogan élhessenek e földön

fá”

– Elég lesz, Martha – mondta a boszorkánymester gyengéden, és kicsavarta a nő kezéből a tollat.

Rápillantott a kusza írással telirótt levélpapírra.

– Nocsak – mondta csendes meglepetéssel. – Kezdenek felbukkanni a világosabb gondolatok. Amik nem a te gondolataid, persze... – És nagyot nyögve feltámogatta a székben szétfolyó, nőre alig hasonlító valakit.

– Én kicsi feleségem... – mondta csitítólag, ami-kor a formátlan alak felnyögött (nyálbuborékok pattantak szét ormótlan ajkain, irdatlan emlői szinte szétfeszítették a pongyolát, lábai megbicsaklottak önnön súlya alatt), aztán a lépcső felé támogatta.

– Buta voltál és rettenetes... – gügyögte a fülébe az előszobában. – Mégis megérte elvennem téged. Sokáig kerestem az igazit... de megérte. Belőled jó anya lesz... – És kacagott, sokáig, fülsértő hangon.

– Utazó ügynök a férjem” Soha nem ellenőriztél le... alaposan meglepődtél volna, hol töltöm szabadidőmet... – Kuncogott. – Nőkkel! Nőkkel bizony! – Röhögött.

– Öröm látni, hogy ily hatásosak beléd adagolt színes főzeteim – duruzsolta boldogan, miközben be-tuszkolta a szörnyű hangokat hallató testet a hátsó ülésre. – Megtisztult talaj lettél. Tegnap felmondtam az utolsó szavakat is: készen állsz az isteni esszencia befogadására.

– Azért... tudod... – mondta tűnődve – kíváncsi lennék, milyet néztek volna kedvenc női magazinod szerkesztőségében, ha valóban feladtam volna a leveleidet. Kíváncsi lennék...

A motor hangja elnyomta a tompa motyogást.

– Ez még a Föld nevű bolygó? – kérdezte Bannister, amikor már a harmadik néptelen betonútra tértek rá.

– Feltehetőleg – mondta komoran Carrigan. A reflektorok küszködve vágtak utat a szitáló hóesésben. Körülöttük a csendes erdő. Már régen maguk mögött hagyták a barátságos fényeket. (Mit nem adnék egy jó gesztenyés pulykáért! – sóhajtottak fel mindketten két órával korábban.)

– Még szerencse, hogy valaki ilyenkor is dolgozik – jegyezte meg. a felügyelő csendes elégtétellel. – Mármint rajtunk kívül, persze.

– Mi mindig dolgozunk – mondta erre a hadnagy. – Másképpen nem is deríthettük volna ki, hogy ez a Stewart Anderson kiféle-miféle valójában, nem igaz? – Bannister mosolygott. – Évek óta nem ügynökösködik a cégnek... sánta... Elképesztően okos. És furcsa. Hibbant. Kirúgták az egyetemről. Az állásaiból. Szépen sorban. Aztán kikötött a házalásnál. És onnan is eltűnt. Viszont jól felmérhette a terepet. Egy ügynök mindenhová bejuthat.

– Megnézné a térképet? – Carrigan lassított. Néptelen elágazás csillogott előttük a reflektorfényben. – Ha lenne időnk túrni, érdekes dolgok derülnének ki erről az alakról... – A felügyelő egy katonai térképet böngészett. – Ha viszont egyszer megtudtad a nevét, bármit kideríthetsz róla... már ha az Ügyosztály nyomozója vagy. Balra.

Kanyarodtak. – Most viszont éppen elég a nyaralójának a címe – jegyezte meg a hadnagy.

– Nyaraló? – horkant fel Bannister. – Egy rom, a fickó szerint. Azt mondja, soha nem értette, miért vette meg Anderson.

Torz, nyirkos fák ölelte tisztás bontakozott ki a hófüggöny mögül.

És egy másik autó. Egy Mini-Morris.

A ház. Romos, csendes.

– A kék falak – nyögte kiszáradt torokkal a had-

nagy. Ekkor morajlott fel fölöttük az ég. Nem mennydörgés volt.

A boszorkánymester leeresztette ég felé emelt karjait.

Drága felesége, Martha már nem ordított. Csendesen hevert az oltáron.

És Shub-Niggurath, az Erdők Fekete Kecskéje Ezernyi Fiával, válaszolt neki.

A havat vér szennyezte. Az első leány meghozta saját áldozatát a magasabb hatalmaknak.

Felemelte a fűrészfogú kést. Feltámadt a szél.

Rohantak. Ágak csapódtak arcukba.

– Odaérünk még? – ordította Bannister a hadnagy fülébe. Olyan hangosan üvöltött a hirtelen felcsapó szél, hogy egymás hangját is alig hallották. Társa csak megvonta a vállát, és rohant tovább.

Az erdőben van. Az oltárnál – mondta a tésztafehér arcú Carrigan a háznál. Nem a saját hangja volt, inkább valami távoli, valami idegen. Honnan... – kezdte volna a házat megostromolni szándékozó felügyelő, amikor ismét megremegett felettük az ég. Inkább nem kérdezett semmit.

Különös ösvényen szaladtak. Hóvihar kavargott körülöttük. Olyan furcsák ezek a fák. Olyan különösek a faodvakban kuporgó szobrok.

Az egész erdő gonoszságtól bűzlött. Bannister hátán megfagyott a veríték, szíve zavarodottan kalapált.

Akkor rontottak be a tisztásra, amikor már a harmadik lány húsát is megkóstolta a penge.

Rés nyílt a hófelhők torlaszán.

Beteges fény csillámlott odafent.

– Miért? – kérdezte a boszorkánymester elgyötört arckifejezéssel – Miért kell mindig így történnie?

A feltúrt havat vörös foltok szennyezték, öt leány hever a földön, már csak kettő mozoghat, az oltáron pedig...

Bannister életében másodszorra és utoljára rémülten felnyögött.

Valami megpattant odabent, koponyája ütésálló rejtekében, zúgott minden, lüktetett az egész világ. Odafent erősödött a derengés. Öblös hang vissz-

hangzott végig a csupasz fák között. Türelmetlen ordítás.

– Már úgyis mindegy – mondta a boszorkánymester, és felemelte a kést. A félelemtől és iszonyattól remegő Bannister (mert olyan dolgokat látott abban a betegesen ragyogó résben, amit embernek soha nem szabadna látnia) görcsösen a hóba okádott.

– Az Apokalipszis – mondta a hadnagy csendesen. – Hát nem érett meg rá a világ? – sikoltotta a boszorkánymester – Nem kellene végleg elpucolni, hogy valami más, valami tökéletesebb vegye át a helyét?

– De igen – mondta Carrigan.

Ez volt az a pillanat, amikor az üvöltő Bannister nekirontott a boszorkánymesternek.

Erősödött a bömbölés.

A boszorkánymester szúrt, és Bannister elkerekedett szemmel figyelte a mellkasán tátongó sebet. Összerogyott.

Patakzó vére egyenesen az oltárra fröccsent. Tébolyult sikoly harsant, hányingert keltő mintákba rendeződtek a felhők. Kihunyt a derengés. Mintha láthatatlan erő harcolna az égben a védelmezőn kavargó felhőpamacsokkal. Ki lesz a győztes? Mennydörgést, őrült szélrohamot öklendezett fel az ég.

Csend.

Ennyi?

– Ennyi – mondta a hadnagy és lőtt. Később már nem számolta a perceket.

– Tudod – mondta indulás előtt a boszorkánymester testének. –, nem is értheted, miért buknak el a magadfajták. Hiszen soha nem értetted meg, hogy e világ törvénye és logikája egyszerűen nem engedheti, hogy ilyen szentségtelen csapás roppantsa darabokra.

Elindult visszafelé.

– Ez... nem... történhet... meg... – magyarázta az ösvényt szegélyező néma fáknak.

Sokáig motyogott még. A lányok a hátsó ülésen szerencsére nem hallották, miről beszél.

 

Újév

Túlzottan egyszerű volt az egész.

A hadnagy az íróasztalnál ült, és sört szürcsölt egy megvi5elt dobozból:

Egy évszázados titok, egy rettenetes rituálé, egy pokoli terv... meghiúsuljon pár csepp vér miatt? Carrigan nem értett a mágiához. Nem is akart érteni hozzá.

Ennyi lett volna? És keserű rosszérzés fogta el, valami bujkáló balsejtelem, a befejezetlenség hangulata. Azóta állandóan a csillagokat fürkészi.

A frissen szerzett tévét is úgy állította a sarokba, hogy tévézés közben az eget is lássa.

Mert állandóan azon rágódik: ennyi lett volna az egész?

Kábítószeres lázálmaiban megérezte, mennyire jelentéktelen porszem lehet egy olyan univerzumban, ahol különös istenek lapulnak tiltott csillagok közt.

Jelentéktelen semmi vagy csupán.

Kimondtad már... porszem. Amit akaratán kívül szór a semmibe a szél.

Az esti hírekben katonai csapásról tudósítottak, atomrobbantásról, fegyveres összecsapásokról, éhezésről, nyomorról, járványról, árvízről, tankokról, szérumokról, szexről, drogról, zenéről, prédikátorokról és antikrisztusokról, és ő csak szürcsölte a sört. Nem mindegy, minek hívod? És remegett, mert félt a világtól, mert annyira tehetetlennek érezte magát, kicsinek, jelentéktelennek, atom vagy ősi istenek, úgyis meghalunk egyszer.

Civilizációnkat bármikor elsöpörheti egy idegen dagály.

Semmit sem tehetsz ellene. Magányosan élsz a bolygón.

Ha a láthatatlan, szürke telefonon keresztül parancsolgató Ügyosztály Isten, akkor ő lenne az angyala?

Ők egy percig sem nyomoztak. Csak a telefonok irányították őket ide meg oda, ők csak mentek és nem tettek semmit. Nem tehettek semmit.

Az álmok segítettek (Karácsony óta nem aludt. Nem szúrt. Nem szippantott. Nem füstölt. Nem mert.) És pár csepp vér véget vetett az egésznek?

A porszem néha megállíthatja a gépezetet.

Felső akarat rángatta a szálakat. Hányan lehetnek még? És hány boszorkánymester készülődhet pokol-igázó igékkel? (Őket is ily könnyedén elsöprik? Mi van, ha valamelyiküknek sikerül?)

Az acélvárosra gondolt a sötét planétán, ahol Shub-Niggurath tombol.

Ha a láthatatlan, szürke telefonon keresztül parancsolgató Ügyosztály Isten, akkor ő az angyala.

A szürke szobában szürke volt a padló, a tapéta és a függöny, szürke kárpit borította a szürke székeket, szürke cigarettahamu csordult ki a szürke hamutartóból és egy szürke arcú ember méregette a szürke eget.