1931., Párizs

La persistance de la mémoire – az emlékezet állandósága. Ezt a címet adtam Salvador új képének. Először nem tetszett neki, nem találta elég szürrealistának, de végül sikerült meggyőznöm arról, hogy nem mindig a találomra egymás után rakott szavakból kreált hosszú címek a legjobbak. Hosszasan elvitatkoztunk a dologról. Megpróbáltam megértetni vele, hogy egy rúd franciakenyérben is legalább annyi szürrealitás van ha a megfelelő szemszögből figyeljük, mint mondjuk Tristan (Tzara) verseiben. Vagy Luis (Bunuel) rajzaiban, amelyek alapján – mint mondta – egyszer újabb filmet fog készíteni. (Luis előző filmjét három éve, 1928-ban mutatták be, Aranykor volt a címe. A vetítésre a párizsi Studio 28 nevű filmszínházban került sor, és irtózatos botrány követte. A Paul (Eluard) által antiszürrealista, unintelligens csürhének” nevezett közönség úgy felbőszült, hogy megpróbálta megsemmisíteni a mozi előterében kiakasztott képeket. Salvador, Ernst, Miró és Tanguy jónéhány képe megsemmisült – Salvador nem bánta a dolgot, tetszettek neki a pengékkel széthasogatott vásznak.)

Salvador kemény vitapartner, ha a fejébe vesz valamit, nem könnyű megmásítani a véleményét. De engem sem camembert-ből faragtak, így aztán éjfél után, amikor már kiszáradt a szánk a sok beszédtől, Salvador elvigyorodott, és azt mondta, ha fizetek neki egy liter vöröset Jean-Claude kocsmájában, akkor odapingálja a kép hátoldalára az általam javasolt címet, de még azt is, hogy tőlem származik az ötlet. Mindig is bíztam benne, hogy Salvador egyszer világhíres nagy művész lesz, így ráálltam az alkura. (Az ember sok mindenre képes azért, hogy az utókor együtt emlegesse a nevét egy NAGY művészével...)

Sokáig tartott, míg elkészült a képpel, pedig nem is túl nagy az egész. Munka közben majdnem mindig mellette voltam. Elnéztem, ahogy keveri a festéket, ahogy felkeni a vászonra és közben végig Chérie járt a fejemben. Az a lány, aki...

Ez így nem jó. Chérie nem volt egyszerűen csak „lány”. Asszonynak sem lehet nevezni – egy lányból akkor lesz asszony, ha már férje van, ha gyermekeket szül, ha összecsapnak a feje fölött a mindennapok szürkéskék hullámai, amikor belemerül abba a hideg-rideg érzésbe, amit talán unalomnak és megszokásnak lehet nevezni. Chérie-nek nem volt férje, szerintem nem is került hozzá közel férfi – legalábbis az Eset előtt nem.

Chérie több volt, mint egyszerű lány, és nem volt asszony, és hölgynek” sem lehet nevezni, mert hiányzott belőle mindaz

a vele született előkelőség ami az úrhölgyeket jellemzi. És nem terítette magára a mesterkéltség, a sznobéria, a finomkodás rikító színekkel telefestett köpenyét sem. Chérie ilyen szempontból mezítelen volt – egyszerű és köznapi, ott dobogott benne valami kedvesség, valami nyíltság.

Chérie-ben volt valami, ami a szüzeket jellemzi. És valami más, ami a kurtizánok sajátja. Érdekes vegyület, nem igaz? Chérie valódi neve Natasa volt. Natasa Siskinoj, vagy Siskinova, vagy Siskinovocsna, vagy valami hasonló. (Egyébként sem túl jó a névmemóriám, a szláv nevekkel pedig különösen bajban vagyok.) 1921-ben, amikor találkoztam vele, már betöltötte a tizennyolcadik évét. Vagyis...

Vagyis pontosan a tizennyolcadik születésnapján találkoztunk vele. Mármint én, Luis, meg Salvador.

Meg a többiek, akik már nem élnek...

Salvador az Eset után három nappal visszatért Madridba, hogy az ottani művészeti akadémián folytassa a tanulmányait, Luis meg átutazott Flamandiába, mert valakitől azt hallotta, hogy Hieronymus Bosch meg Brüghel festményeiből félelmetes szürrealizmus árad. Én Párizsban maradtam, majd egy háromhetes calvados-konyak-kurtizán-kúra után hazautaztam Londonba. De ott sem találtam a helyemet. Amikor jó négy évvel később, Párizsban megint összefutottam Luisszal meg Salvadorral, még mind a hárman annak az eseménynek a hatása alatt voltunk. Azt hiszem, már sosem fogunk megszabadulni annak az estének az emlékétől.

Sosem fogjuk elfelejteni azt, ami Chérie tizennyolcadik születésnapján történt...

Jean-Claude kocsmája hajnali ötig tart nyitva. Salvadornak ugyan csak egy liter vöröset ígértem azért, hogy az általam javasolt címet adja az új képének, de szokása szerint nem érte be ennyivel, és régi rossz szokásához híven nem volt egy vasa sem, így aztán nekem kellett kifizetnem a tetemes összegre rúgó számlát. (Nyugodtan mulatozhattunk, Salvador sárkánya, Gala két napra elutazott, csak holnap fog visszajönni.)

Ma délután, miután kijózanodtunk, alaposabban szemügyre vettem a képet. A háttérben egy tengerparti táj, sziklával, az iszapbarna előtérben egy Picasso-szerű fej, egy láda, meg egy kopár fa. A kép bal elülső sarkában egy narancsvörös szelence, rajta egy falkányi fekete hangya. (Salvador az utóbbi időben lelkesedik a hangyákért – azt mondja, van valamilyen párhuzam a rovarok és a kommunisták, meg a nacionalisták között. Amikor először hallottam ezt a kijelentését, nagyot nevettem, és azt mondtam, hogy az ő agyában már olyan szürrealista kerekek forognak, hogy még Lenin és egy méhkirálynő között is megtalálná a kapcsolat rejtett, mások számára láthatatlan szálait. Ezen elgondolkozott – remélem, nem azt forgatja a fejében, hogy megfesti Lenin rovarszárnyas portréját... ) A legérdekesebb az egész képen a három folyékony óra. Az egyik, mint egy száradni kiakasztott ruha, a kopár fa egyetlen ágán csüng; a másik félig lefolyik a világosbarna ládáról (ezen is van egy rovar, egy darázs), a harmadik pedig a Picasso-szerű arcot takarja be.

Az emlékezet állandósága – nem is rossz cím. Salvador örülhet, hogy éppen kéznél voltam, amikor elkészült a képpel. Neki kellett volna fizetnie az ötletért. A folyékony óra ötlet mindenesetre egészen eredeti...lenne, ha már nem láttunk volna valami hasonlót.

Akkor. Az 1921. esztendő őszén. A Salvador által Chérie-nek elkeresztelt Natasa Sis-micsoda tizennyolcadik születésnapján. Itt, Párizsban.

Persze hármunkon (mármint Salvadoron, Luison és rajtam) kívül senki sem látta azt. Az embereknek fogalmuk sem lehet arról, így Salvador bizton remélheti a sikert, amelyben az „eredeti” ötlet kapcsán része lesz.

Délután hat óra körül átmentem Salvadorhoz, de Gala közölte velem, hogy ezt az estét hármasban fogják eltölteni: Mármint ő, Salvador, és egy üveg konyak. Értettem a szóból. Tettem valami idétlen megjegyzést arra, hogy ismerve Salvador libidóját a konyak nagyobb élvezetben fogja részesíteni Galát, mint a férje. Gala dühösen rámförmedt, azt visította, hogy hordjam el magam.

Csak vigyorogtam. Gala kemény nőnek képzelni magát, pedig csupán nevetséges kis haszonleső. Ő is érzi, amit a Társaságból oly sokan; érzi, hogy Salvador elég őrült és fanatikus ahhoz, hogy átlépjen a siker kapuján. Érzi, hogy a férje egyszer nem csupán a párizsi szürrealista-dadaista körökben lesz elismert, hanem az egész világon – az ilyesmi pedig pénzt, rengeteg pénzt jelent. Egyszer Paullal (Eluard) megpróbáltuk

elmagyarázni Salvadornak, hogy Gala csak a pénzéért szereti, vagyis azért a pénzért, amit egyszer majd a képeivel fog keresni. Salvador csak nevetett.

Ahogy vigyorogva mentem lefelé a lépcsőn, összetalálkoztam Paullal és Luisszal. Ők is Salvadorhoz jöttek, el akarták hívni a Rue St. Bernardra, ahol a Mademoiselle Guillotine nevezetű kocsmában valami amerikai klarinétos lépett fel. Mondtam nekik, hogy ne menjenek fel Salvadorhoz, ha nem akarják, hogy a Sárkány hamuvá égesse őket a leheletével. A Sárkány Gala – még mindig a lépcsőházban állt, és hallotta minden szavamat. Rikácsolni kezdett, elsorolta az összes trágár szót, ami franciául és spanyolul az eszébe jutott, a Pokolba kívánt bennünket, aztán beszáguldott a lakásba, és becsapta maga mögött az ajtót. Mintha bomba robbant volna a lépcsőházban.

Hármasban indultunk el a Mademoiselle Guillotine felé, de alig értünk el a sarokra, Paulra ráköszönt egy nő. Csinos volt, meghökkentően karcsú, és az új módi szerint festette az arcát. Furcsa kis fátylas kalapot viselt, aminek a tetején egy egész eperbokor piroslott. Először azt hittem, valódi gyümölcsöket tűzött a kalapra. Rá is kérdeztem a dologra, de a hölgy csak nevetett, és azt mondta, ezek plasztikeprek. Paulnak nagyon tetszettek.

Paul megkérdezte a hölgytől, hogy nem akar-e eljönni velünk meghallgatni az amerikai zenészt. Nem akart. Megkérdezte Paultól, véletlenül nincs-e kedve felmenni hozzá, a lakására, ahol megmutatná neki a többi kalapját. Állítólag volt áfonyás, vadgesztenyés, meg krizantémos kalapja is, meg egy olyan, amire színes japán halakat tűztek – olyan harci harcsákat, vagy mi a csodákat, amelyeket a ferdeszeműek úgy szoktak egymásra uszítani, mint a kakasviadalok rendezői a bősz szárnyasokat. (Salvadortól tudom, hogy a Pigalle közelében van egy távol-keleti étterem, ahol minden este rendeznek ilyen halviadalokat. Gala imádja az efféle vérengzéseket, már többször nyert is a fogadásokon.)

– Utána elszavalhatna nekem néhány verset – mondta a hölgy – Annyira kedvelem az írásait, hogy tizennégy példányt vettem a Capitale de la douleur-ból!

Luisra néztem. A Capitale de la douleur Paul 1926-os verseskötetének volt a címe. Azóta már hat másik könyve megjelent. A hölgy a jelek szerint lekéste a kortárs irodalom vonatát, de... De a csodásan karcsú derekak olyan maszkok, amelyek pompásan elrejtik a műveletlenséget. Paul elnézést kért tőlünk, mi megértően bólogattunk, és kettesben mentünk tovább.

Útközben megemlítettem Luisnak a folyékony órákat, és megkérdeztem, emlékszik-e még az Esetre. Előre tudtam a választ – ilyesmit senki sem felejthet el.

Komoran rám nézett. Furcsa volt a tekintete, az írisze mélyén mintha félelem sötétlett volna. Luist sokan elmebetegnek és gátlástalannak tartják (az tény, hogy ő józanul csinál olyan őrültségeket, mint más részegen vagy ópiummámorban), amikor azonban nagysokára megszólalt, pontosan úgy beszélt, mint odahaza, Londonban a Szent Margit plébánia papja.

– Nem hiszem, Renard, hogy beszélnünk kellene... arról. Nem helyénvaló.

Idegesen felnevettem. Hallgattunk.

(Itt jegyzem meg, hogy az ismerőseim ritkán szólítanak a valódi nevemen. Örülök ennek; az Archibaldot túlságosan előkelőnek, az Archie-t pedig túlontúl bizalmaskodónak érzem. A háború alatt ragadt rám a becenév, ami valójában a családi nevem – Foxgate – rövidített formája. Fox. Róka. Franciául: Renard. Luis volt a kivétel, ő általában „lordomnak” szólított, csak akkor nevezett Renardnak, ha nagyon komolyan beszélt.)

Szótlanul mentünk egy darabig. Aztán eszembe jutott valami.

– Ahogy Salvador azokat a folyékony órákat festette... kezdtem.

Luis megállt, rámnézett, megszorította a karomat.

– Nem akarok erről hallani! – kiáltotta. Egészen sápadt volt.

Álltam a tekintetét.

– Ha hallgatunk róla, sosem szabadulunk meg a tehertől mondtam határozottan. – Már tíz év eltelt azóta, és... Tessék! Salvador folyékony órákat fest, te meg félsz beszélni róla.

És jó ideje már engem is csak ez foglalkoztat. Úgy értem... valahol az agyam mélyén mindig ott motoszkált a gondolat, de mostanában kizárólag ez jár a fejemben.

Eleresztette. Elindultunk.

– Talán igazad van – mondta. – Talán tényleg beszélnünk kellene róla. De... – Felsóhajtott, tehetetlenül széttárta a karját. – Nekem nem megy.

Megint hallgattunk. Odaértünk a Mademoiselle Guillotine elé. Az amerikai még nem kezdte el a műsorát.

– Salvadorral sem lehet beszélni róla – mondtam. – Most mit csináljak? Másnak meg sem említhetem a dolgot. Őrültnek tartanának. Azt hinnék, ez is egy szürrealista álom csupán. Egy ópiumfüstös látomás. Senki sem hinne nekem.

Luis fanyarul elmosolyodott.

– Keresd fel Freudot – mondta. Az ajtóhoz mentünk. Megállt. – Inkább mégse. Jobbat mondok: írd meg! – mondta. – írd ki magadból az... élményt. Segíteni fog. Salvador kifestette magából. Te írd meg.

Hogy ez nekem magamtól miért nem jutott eszembe? Megírni a borzalmat! Ez a megoldás. Leírni azt, ami azon az éjszakán történt velünk. Leírni még akkor is, ha a papírköteget az íróasztalom mélyére dugom, ha tűzbe vetem, és a lapokkal együtt elégetem a félelmeimet.

Ezt fogom tenni.

Az ötlet annyira fellelkesített, hogy egyszeriben nem találtam fontosnak az amerikai zenét. Elköszöntem Luistól, és hazajöttem.

Most pedig, miután bejezem a naplóírást tiszta papirost veszek magam elé, és nekikezdek a történetnek. Kiírom magamból az iszonyt...

Salvador mindig szívesen és vidáman mesélgette, hogy gyermekkorában az egyik legkedvesebb foglalatossága az volt, hogy kirugdosta a bénák alól a mankókat. Luist sem lehetett éppen szelíd gyermeknek nevezni – ő legalább annyi élvezetet talált az állatok megkínzásában, mint annak idején Sade márki. Nevetve beszélt arról, hogy tízévesen száraz náddarabokat kötözött egy macska farkára, amit aztán meggyújtott. A macska menekülni próbált a tűz elől, felugrott Luisék házának tetejére. A dolog vége az lett, hogy a fél kerület leégett.

Én gyermekként valamivel szelídebb voltam, mint ők, ám már kamaszkoromban az ital rabja lettem, és aki sokat iszik, ugyebár, az könnyen bajba keveredik. Tizenkilenc esztendős koromra már harmincnégy párbajon voltam túl. Tizenegy ellenfelemet megöltem, a többit sebekkel aláztam meg. Húsz esztendős voltam, amikor Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot, huszonegy évesen már veterán hadfinak tartottam magam. A lövészárkokban hamar érik az ember...

Öltem és megszoktam az életveszélyt, a holtak, a sebesültek látványát. Salvadort és Luist sem lehetett nyámnyila alaknak nevezni. Élveztük az életet, és a szürrealizmus égisze alatt rengeteg olyan dolgot cselekedtünk együtt és külön-külön is, amitől egy szelíd lelkületű polgár hátán a hideg futkosna, ami öklendezésre kényszerítené a köznapi embereket, de...

De az Eset még a mi idegeinket is megrongyolódott hajókötelekhez tette hasonlatossá.

Hol is kezdjem?

1921 szeptemberének első napjaiban Salvadorral, Luisszal és még néhány vad, mindenre elszánt, a régi művészeti stílusokkal és morállal szakítani kívánó fiatalemberrel Párizs utcáit róttuk. Délután hat körül járhatott az idő, de már részegek voltunk – akkoriban a jóféle calvadost szerettük. Vedeltük a pálinkát, és szívtuk az ópiumot. Lebegtünk és élveztük az életet, és egymást túllicitálva megpróbáltuk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant; megpróbáltuk szavakkal körülhatárolni annak a valaminek a lényegét, amit úgy neveztünk, hogy „szürrealista szemlélet”.

A lánnyal a Quai de Montebellon találkoztunk össze. Salvador vette észre, ahogy ott állt a Szajna partján, és a vizet nézte. Szép lány volt. Szép és fiatal. Luisnak is megtetszett, én pedig a részegségnek éppen abban a stádiumában voltam, amikor mindegy, hogy milyet, csak nőt kapjak. (Salvador szerint ez az állapot a legjobb. Ő úgy gondolja, még az sem lényeges, hogy nő legyen az, akinek a segítségével az ember kiélheti a vágyait. Ebben nem osztom a véleményét.)

A lány ott állt a folyó partján, és olyan tekintettel méregette a vizet, mintha bele akarná vetni magát. Kopott kabátot viselt, kalap nem volt rajta. A ruhája fekete volt, a cipője olyan kopott, mint a kis bőrönd, ami a lába mellett hevert.

Körülvettük, megszólítottuk. Nem felelt. Luis kijelentette, nem hagyjuk, hogy öngyilkos legyen. A lány még ekkor sem szólalt meg. Közelebb lépett a rakpart széléhez. Salvador ekkor elkapta az egyik karját, én a másikat. Hátrébb húztuk. Ahogy közel kerültem hozzá, megéreztem bőrének levendulaillatát.

Luc Bréssant (termetes fickó, az apja azt remélte, átveszi tőle a családi mészárszéket, ő azonban inkább szobrász akart lenni, Rodin volt a példaképe, mindig azt hangoztatta, a nagyszakállú öreg megformázta a Pokol kapuját, ő viszont márványba vési, bronzba önti az Alvilágot) megfogta a lány lábait.

A törékeny kis test merev volt és hideg, mint Luc márványangyalai.

Felvittük a lépcsőn, fel abba a kis parkba, a gesztenyefák alá. Leültettük az egyik padra, itattunk vele egy kevés calvadost, aztán faggatni kezdtük. Még ekkor sem szólalt meg, csak nézett ránk. Már vagy húsz perce kérdezgettük, amikor a társaságunk egy része ráunt a dologra. Néhányan továbbmentek, Salvador, Luc, Luis és én, meg az a fiatal festő, akit magunk között csak Márki úrnak neveztünk (ő pontosan olyan okok miatt hagyta maga mögött atyja kastélyát és birtokát, mint Luc az idősebb Bréssant mészárszékét).

Kérdezgettük a lányt, de nem felelt. A bőröndjére mutatott, amit a Márki hozott fel a rakpartról. Salvador melléje tette, a padra. A lány felnyitotta a bőrönd tetejét, kivett belőle egy köteg papírlapot meg egy szétrágott végű tintaceruzát. Írni kezdett.

Nem tud francia. Beszélni semmi. Írni kicsi.

Egymásra néztünk, aztán a lányra meredtünk.

– És érted, amit mondunk? – kérdezte Salvador nagyon lassan.

A lány bizonytalanul bólintott.

– Aha – mondta Luis. – Öngyilkos akartál lenni?

A lány értetlenül meresztette rá a szemét. Gyönyörű, porcelánkék szeme volt.

Luis a folyóra mutatott, aztán olyan mozdulatot tett, mintha ugrana. Eltorzította az arcát, egy fuldoklót utánzott.

A porcelánkék szemeket elöntötte a könny A lány bólintott. – Miért? – kérdeztem.

A lány írt.

Egyedül. Nincs barát. Nincs rokon. Nincs pénz.

Most rajtunk volt a bólogatás sora. A Márki kivételével mindannyian tudtuk, milyen érzés ismerősök és pénz nélkül Párizsban lézengeni.

– Orosz vagy? – kérdezte Luc. – Russzkij? A lány bólintott.

– Honnan tudtad, hogy orosz? – kérdezte a Márki.

– Olyan szlávos a pofacsontja – felelte Luc. – Volt egy orosz szeretőm, rá hasonlít. – Ránk nézett. – Eddig rendben volnánk. Megmentettük, megtudtuk, hogy orosz. És most? Mit csináljunk?

Salvador jót húzott a calvadosos üvegéből. – Kérdezzük meg, hogy hívják?

– Rendben. Hogy hívnak? – kérdezte Luc.

– Az én nevem... Na-ta-sa – mondta a lány. Ennyit azért tudott franciául.

– Natasa? – Salvador elfintorodott. Végigmérte a lányt. – Mi lenne, ha Chérinek szólítanánk? Olyan kis kedveske, nem?

Luisnak tetszett az ötlet.

– Te – mutatott a lányra. – Chérie...

– Mit csináljunk vele? – kérdezte Luc türelmetlenül. Már bánta, hogy nem ment tovább a többiekkel.

– Itt nem hagyhatjuk, mert még vízbe vetné magát – mondtam. – Kár lenne egy ilyen csinos kis jószágért...

– Akkor? – kérdezte Luc.

– Én szívesen hazaviszem – javasoltam. Egyre feljebb horgadt bennem a férfiúi vágy.

Salvador és Luis egyszerre rázta meg a fejét.

– Miért éppen te vinnéd haza? – kérdezte Salvador.

– Szerinted Gala mit szólna hozzá, ha te vinnéd haza? kérdeztem vissza. Lusira néztem. – És a szép pékné? – Luis akkoriban egy pékmester özvegyénél lakott. Szép nő volt, bár kissé dús idomú, ám Luis szinte észre sem vette ezt az esztétikai hibát; a meleg ágy és a friss, forró croissant sok mindenért kárpótolja az embert.

– Szerintem hiba lenne, ha kihasználnánk a helyzetét morogta Salvador bosszúsan.

– Igen, az! Hiba! – helyeselt Luis.

Értettem én, mi jár a fejükben: ha már nem lehetett az övék, nem akarták, hogy az enyém legyen a kis veréb. Luc és a Márki szóba sem jöhetett – Lucnek éppen nőgyűlölő időszaka volt, a Márkiról pedig mindenki tudta, hogy újabban fiatal fiúkkal szórakozgat.

– Van egy ismerősöm – mondta a Márki. – Orosz grófnő, a lenini forradalom után érkezett Párizsba. Szerintem vigyük el hozzá.

– Befogadná? – kérdezte Salvador. – Egy grófnő? Ezt a kis ágrólszakadtat?

A Márki megvonta a vállát.

– Azt nem tudom, hogy befogadja-e, de mindenesetre szót érthet vele. Aztán... – Újabb vállvonás.

Salvadornak és Luisnak tetszett az ötlet, én meg nem akartam összeveszni velük. Elindultunk a Jardin des Plantes irányába, az emigáns orosz grófnő háza felé.

Elvittük Chérie-t az orosz grófnőhöz, akinek nem volt saját háza, kis lakást bérelt a Rue Jeanne d’Arc-on.

A ház semmiben sem különbözött a többi párizsi tisztes úriháztól: első lépcső, hátsó lépcső, körfolyosó, három emelet.

Középen, a kis udvaron gondosan nyírott bokrok, szirmukat hullató nyári virágok. Az egyik virágágyás mellett kopottas ruhát viselő férfi állt, a kezében seprűt tartott, de nem dolgozott – biciklikormány-bajszát simogatva egyre csak azt a világos négyszöget bámulta, amit az égből láthatott. Biztos hallotta a lépteinket, ahogy elindultunk felfelé a lépcsőn, de nem zavartatta magát. Csak állt, simogatta dús bajszát, és úgy motyogott, ahogy az eszelős vénasszonyok, a kivénhedt kurtizánok szoktak, akik a mulatók melletti sikátorokban szokták meghúzni magukat éjszakára. (A „hivatásos” csavargók az efféle kódisokat nem eresztették be a hidak alá, a rövidebb-hosszabb alagutakba; a bordélyokból kikerült éltesebb matrónáknak, ha fénykorukban nem sikerült elég pénzt összeszeretkezniük, két lehetőségük van: vagy a nyílt utcán tengődnek, vagy követ kötnek a nyakukba, és fejest ugranak a Szajnába. Csak egynéhányan olyan szerencsések, hogy lakást tudnak venni vagy bérelni maguknak, ahol azután a fiatal örömlányok fattyaira vigyáznak – természetesen nem ingyen.)

Salvador megállt, szemügyre vette a férfit, és közben kipödörte saját, hegyes és ritka spanyolbajszát.

– Ha öt éven belül nem sikerül komoly eredményt elérnem – mondta –, ha nem veszik a festményeimet, beállok házmesternek.

Nevettünk, pedig komoly arccal beszélt.

– Sepergetni, kaput nyitogatni – mondta Salvador elmélázva. – És közben a világ dolgain gondolkodni... Kell ennél több?

– Lehet, hogy az előző életedben házmester voltál – jegyezte meg a Márki. – Vagy lehet, hogy a következőben leszel az.

Salvador homlokráncolva nézett rá.

– Te hiszel a reinkarnációban? – kérdezte.

A Márki megvonta a vállát.

– Nem is tudom... A minap végighallgattam annak az őrült britnek az előadását. Hogy is hívják?

Rám nézett.

– Crowley – mondtam. Két nappal korábban én is ott voltam a magát mesternek tituláló Aleister Crowley estjén. Az igazat megvallva nem találtam szimpatikusnak a fickót. Őrült volt, de valahogy másképpen, mint mi. A szürrealisták is eszelősek, de Mr. Crowley... Valami sátáni erő sugárzott belőle. Valami olyasmi, amivel képtelen voltam azonosulni.

– Az, az – bólogatott. – Crowley. Tudtam, hogy valami madárral kapcsolatos neve van.

– Madár? – kérdezte Salvador. Rám nézett.

– A „crow” angolul varjút jelent – magyaráztam.

– Aha. – Salvador spanyolos akcentussal, de kitűnően beszélt franciául, angolul viszont csupán egy-két szót sikerült megtanulnia, jobbára csak azt az egy-két szót, amelyekre a bordélyokban szükség lehetett. (Salvador a nők tekintetében mindig is sznob volt egy kicsit; ha tehette, kerülte a francia és a spanyol kurtizánokat, inkább britekkel, németekkel vagy szlávokkal hált együtt.) – Furcsa.

– Micsoda? – kérdeztem.

– Titeket briteket mindig valamilyen állatról neveznek el? Te róka vagy, ez a pasas meg varjú...

– Nos, ez a bizonyos Varjú éppen a születés előtti és a halál utáni életről beszélt – mondta a Márki. – Meg a jógikról, a tibeti lámákról, és a kereszténység tévedéseiről. Szenvedélyes előadást tartott, és a végén...

– Elájult – szólalt meg Luc.

– Dehogy ájult el! – mondta a Márki. – Csak valamiféle transzba esett, és...

– Elájult – ismételte Luc. Ránéztünk. Miközben a nagybajszú házmestert figyeltük, részegségünkben megfeledkeztünk a lányról, Chérie-ről. Luc szorosan fogta a karját, és szükség is volt erre, mert a törékeny testből mintha elszállt volna a maradék erő. Salvador odalépett Chérie-hez, hogy a másik oldaláról támogassa.

– Felvisszük? – kérdezte Luc. A Márki nemet intett.

– Miért mi fáradjunk vele? – Kilépett a lépcsőházból, kiment az udvarra, és odakiáltott a nagybajszú házmesternek. – Hé, jóember! Akar keresni egy frankot?

A férfi mintha nem is hallotta volna a kérdést. Nem fordult hátra, az estébe szürkülő eget, a lassan kúszó fellegeket bámulta, és csak motyogott.

– Hé! jóember! – kiáltotta a Márki bosszúsan.

– Hagyd! – szóltam rá, mert eszembe jutott az egyik emberem, aki a háború alatt légnyomást kapott, és teljesen megsiketült. Jardinnak hívták az illetőt. Mindig azt csinálta, amit a többiek: ha a társai rohamra indultak, ő is kiugrott a lövészárokból, ha meg visszavonultunk, ő sem maradt a harcmezőn. Vagyis... Egyszer ott maradt, mert a közelharc hevében nem hallotta meg a visszarendelő trombitaszót. Mi már régen az árkunk aljában lihegtünk, amikor a káposztazabálók tüzérsége lőni kezdte a korábbi harcteret. Másnap úgy kellett összeszedegetnünk, zsákba gyűjtenünk Jardin testének darabjait – a srapnelek megtették a magukét.

Nos, ahogy a nagybajszú házmesterre néztem, ez a Jardin jutott az eszembe. Amikor pedig a Márki megrángatta a karját, és a férfi mégis megfordult, amikor vizenyős, réveteg szemeivel ránk nézett, apai nagybátyámra gondoltam.

(Sir Thomas Foxgate-nek volt ilyen a tekintete, miután visszatért az Egyesült Államokból. Most nem emlékszem pontosan, mikor történt a dolog, úgy tíz-tizenkét esztendős lehettem. Ha akarnám, utána tudnék nézni a régi naplóimban, ugyanis egészen korán kezdtem feljegyzéseket készíteni.

Nyolcéves koromban éppen családunk cornwalli kastélyában tartózkodtam, amikor elkaptam valamilyen gyermekbetegséget. Egy hétig láz gyötört, és úgy három hétig lábadoztam. Ezen idő alatt olvasgatással ütöttem agyon az időt. Apám ottani könyvtárában egyetlen olyan kötetet találtam csak, amelyre rá lehet ragasztani a „gyermeknek való” címkét: Hérodotosz útleírásait. Akkor, miközben az ókori görög lángész mesés történeteit olvastam, elhatároztam, én is minden lényegeset leírok, ami velem történik. Nagybátyám esetét is lejegyeztem. Egyszer talán majd átböngészem azt a gyermekded stílusú irományt, és szabatosabb formába öntve átdolgozom. Egyszer – ha már megszabadultam múltamnak attől a léleknehezítő terhétől, amely Chérie nevéhez fűződik. Most legyen elég annyi, hogy nagybátyám, miután két és fél évet töltött az Újvilágban, a józan esze híján tért haza. Legalábbis eleinte azt hittük, hogy megőrült. Most azonban, az 1921-ben történtek után az ő esetét is másképpen értékelem.)

Tehát, ahogy ott álltam 1921. őszének elején abban a párizsi házban, és a nagybajszú házmester szemébe néztem, felfedeztem a tekintetében annak a valaminek a csíráit, ami rettenetesebb az eszelősségnél. Felfedeztem annak a valaminek a jeleit, ami belülről roncsolja szét az ember lelkét, de mégsem a tudatból táplálkozik, mint a köznapi háborodottak őrülete, hanem külső, meghatározhatatlan, metafizikus forrásból szívja magába a torzításhoz szükséges erőt. Pattanóbogárként egy hátborzongató gondolat ugrott elmém előterébe, és addig toporgott, a megzavart kínai vészjelző tücskökhöz hasonlóan addig ciripelt, míg kénytelen voltam több figyelmet szentelni neki.

Éreztem, hogy ez az ember átélt valamit, tanúja volt valaminek. Éreztem, olyan élményben volt része, amelynek súlya alatt mások, akikbe az övénél gyengébb lelket fútt a Teremtő, már régen halálra zúzódtak volna.

Éreztem, ez az ember látott valamit, amihez hasonlót még a Salvadorhoz és Luishoz hasonló, a Picasso-képek kifacsart fejű anti-madonnáihoz hasonlatos istennő, a Szent Szürrealizmus oltára előtt térdeplő ifjú művésztitánok sem tudnak elképzelni alkohollal és ópiummal zseniálissá fokozott agyukkal.

Végigfutott a hátamon a hideg. Megfogtam a Márki karját, elhúztam a nagybajszú házmester közeléből.

– Gyere – mondtam. – Nem látod, hogy bolond? Majd mi felvisszük a kis verebet.

A Márki dühösen felhördült – csak a valódi arisztokraták képesek ilyen hangot hallatni, ők is csak akkor, amikor egy szolga nyíltan megtagadja a parancsukat. Olyan ez a hördülés, amely már időtlen idők óta, a születésük pillanatában ott leledzik a főúri csemeték torkában, arra várva, hogy előtörhessen, ha a nemesi sarj engedetlenséget tapasztal. Ez a hördülés törhetett fel már Nagy Károly torkából is, amikor a pórjait rendszabályozgatta, és gyanítom, már az egyiptomi fáraók is ilyen hangokat hallattak, amikor a rabszolgasorba kényszerített zsidók tunyaságáról kaptak hírt.

Luis is hívta a Márkit és Luc is. Megfogtuk Chérie-t, és elindultunk a lépcsőn.

Miközben a részegségtől kifulladva felkapaszkodtunk a harmadik emeletre, azon tűnődtem, hogy nem csak a gesztusok, de bizonyos hangok is függetlenek a civilizációktól és a nyelvektől. Furcsa: minél artikulátlanabb egy hang, a világnak annál több táján megértik a jelentését, a tisztán kiejtett szavak jelentése viszont csak egy bizonyos kultúrrétegben egyértelmű.

Magam sem tudom miért (akkor, ott a lépcsőházban még azt hittem, véletlenül, de most már másképpen gondolom), az jutott az eszembe, hogy ha az emberiség valamennyi tagja ugyanazt az értelmetlen ősnyelvet beszélné, amit valamikor fajunk hajnalán a majomemberek, akkor sokkal jobban megértenénk egymást, nem lennének viták, és talán nem lennének vallási nézeteltérések sem. Ha ez emberiség egyetlen nyelvet beszélne, lenne az bármilyen primitív is, mindenki tudná, hogy a keresztények és a buddhisták, a mohamedánok és a sintoisták, de még a közép-amerikai indiánusok is gyakorlatilag ugyanazt az istent imádják, csak éppen a saját kultúrájuknak megfelelő hit-jelmezbe öltöztetik a Teremtőt...

A Márki bekopogott az egyik ajtón, és néhány szó kíséretében átadta a névjegyét a merev gerincű libériás inasnak. Beléptünk a félhomályos előszobába, és miközben a sarokban lobogó egyetlen vastag gyertya fényénél, Chérie bal karját tartva szemügyre vettem a falakra aggatott szláv arany-feketevörös ikonokat, a festett szenteknek a szökdécselő árnyak miatt mozgófilmhez hasonlatos, ájtatos arcát, gondolataim vonata letért az addigi vágányról, és valami egészen más jutott az eszembe.

Milyen lehet az az isten, a Teremtő, akihez nem imákkal, gondosan megformázott szavakkal, hanem az emberiség ősi, vadállati morgásokra emlékeztető hangokból álló nyelvén fohászkodnánk? Milyen lehet az ősisten? Milyen lehet a Legfőbb Lény, ha leszaggatjuk róla a különböző kultúrák sallangjait, ha leolvasztjuk róla a mázt, amit az egymástól eltérő körülmények között élő emberek kentek rá az évszázadok, évezredek során? Vajon a maszk alatt valóban az a jóságos, bölcs, kegyes és megbocsátó lény rejtőzik, akihez a keresztények imádkoznak?

Ahogy ott álltunk az előszobában, az emigráns orosz grófnő inasára várva, furcsa, meghökkentő gondolatok kavarogtak a fejemben. Akkor még nem tudtam, miért éppen ilyesmin töprengek – most azonban már értem, mi történhetett. Valami ősösztönnel már ekkor megéreztem azt, hogy mi vár ránk azon az estén. Lelkem csápjai átnyúlhattak a közeli jövőbe, és kitapogathatták azt, ami az elkövetkezendő órák fedezékében, a megszületésre és elmúlásra váró percek árnyékában rejtőzött és ránk várt...

Tatjana grófnő (a Márki, amikor bemutatott minket egymásnak, a családi nevét is mondta, de mint már említettem, mindig bajban vagyok a szláv szavakkal) a szalonjában fogadott minket. A helyiség semmiben sem különbözött a Párizsban élő arisztokraták szalonjaitól, gazdája származására egyedül az egyik sarokban álló szamovár árulkodott. Az ablakokon már összehúzták a vastag függönyöket, a díszes, aranyozott (mint Salvador súgva megállapította: dekadens) falikarok vastag gyertyákat tartottak. Hangulatos volt a világítás, a bútorok, a vastag perzsa szőnyegek és a kellemesen meleg, de nem fullasztó, enyhén fahéjillatú levegő valahogy a puhaság érzését keltette az emberben.

A Márki néhány szóval elmondta, miért kerestük fel a grófnőt, és újra elnézést kért tőle a zavarásért. Beléptünkkor a hölgy kissé bosszúsnak látszott – vendégei voltak, nem számított látogatókra –, ám amikor a Márki megemlítette, hogy valamennyien művészek vagyunk, és a párizsi szürrealistákhoz tartozunk, szélesen elmosolyodott.

Luc megkérdezte, leültetheti-e az ájult leányt. A grófnő egy pillantást vetett Chérie-re, majd utasította szolgáját, hogy támogassa át az egyik cselédszobába, és csináljon vele valamit.

– Pór! – mondta megvetően, amikor az inas kivonszolta Chérie-t a szobából. – Koldusfajzat...

Luis rámnézett, aztán Lucre pillantott.

– Bocsásson meg, grófnő, de azt hiszem...

Tatjana grófnő rávillantotta a szemét és kissé előrébb lépett. Gyönyörű nő volt, bár már negyven esztendős is elmúlhatott. Arca finom vonalú, a szája és a szeme körül vékonyka ráncok. A haja fekete volt, az orra kissé horgas, a pofacsontja magas és széles. Karcsú volt, a válla valamivel szélesebb a derekánál. Kissé divatjamúlt, de finom anyagokból készült ruhát viselt. Nem ékszerezte fel magát, csak a nyakába akasztott egy vékonyka aranyláncot, amelyen egy parányi Szent Katalin-érme és egy furcsa alakú medál lógott.

A medál formája leginkább a hármas számra emlékeztetett, de „kalapja” és „farka” volt.

– A tibeti om-jel – súgta a közvetlenül mellettem álló Salvador, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

Tatjana grófnő még közelebb húzódott Luchöz.

– Az a lány egyszerű paraszt – mondta. – A hozzá hasonlók miatt kényszerültem elhagyni Szentpétervárt! Gyűlölöm a fajtáját!

Luc felkiáltott:

– A fajtáját? – Az arca elvörösödött, fújt egyet, és mély lélegzetet vett, hogy folytassa.

Furcsa. Ellentétben a társaságunkhoz tartozó szürrealizmushívők többségével, akik a Káosz eleven és modern megnyilvánulási formájaként istenítették a kommunizmust, és olyan rettegő imádattal tekintettek Leninre, mint ahogy az emberáldozó hinduk a vért vedelő Káli istennőre, Luc nem éltette az orosz forradalmat. Sőt, sokszor konvervatívabban nyilatkozott róla, mint a legvérmesebb cárista emigránsok. Most azonban mégis Chérie pártját akarta fogni. A nem nemesi családból származók között létezhet valami internacionális szolidaritás. A köznép fiai és leányai talán éppúgy összetartanak, ahogy az arisztokraták. (Már többször megfigyeltem az emberek és a kutyák közötti hasonlóságokat. Az ebek – az arisztokraták vadul marják egymást, de ha macska – közember – téved közéjük, azonnal rácsapnak a közös ellenségre. A hasonlat abban az esetben is megállja a helyét, ha a kutyákkal a közembereket, a macskákkal pedig a nemeseket szimbolizáljuk.)

Luc végül nem szólalt meg, mert a Márki oldalba bökte, a grófnő figyelmét azonban nem kerülte el a barátom kivörösödött, haragvó arca. Összehúzott szemmel, várakozón nézett Lucre – olyan volt a tekintete, mint a vívóé, aki arra vár, hogy párbajozó ellenfele megmozduljon, és valamilyen hibát vétsen, amiből ő előnyt kovácsolhat magának.

– Elnézését kérem, grófnő – mondta a Márki. – A barátom az apja mészárszékében látta meg a világot, és így nem részesülhetett megfelelő nevelésben. – Elvigyorodott. – Persze mi, művészek nem sokat foglalkozunk azzal, hogy ki milyen családból származik.

A grófnő ugyanolyan megvető pillantást vetett a hentesfira, mint korábban Chérie-re, de nem akart foglalkozni a társadalmi osztályok különbözőségével: Felnevetett.

– Ah, igen! A bohó művészek! – Pontot akart tenni a ki sem alakult vita végére, ezért megfordult, és a helyiségnek az ajtótól távolabbi eső vége felé intett.

A hatalmas, feketén csillogó versenyzongora mintha lesben állt volna, arra várva, hogy legyen valaki, akit a billentyűi elé csábíthat, akit megsüthet a bensőjéből felfakadó zene lángjain. A zongorán álló ezüsttalpas kristálypoharak mintegy megszentségtelenítették a sötét fafelületet. Az apróságokra mindig túl érzékenyen reagáló, hangszermániás Salvador fájdalmasan felszisszent. Megértettem, mire gondol; úgy éreztem, asztallá degradálni egy ilyen pompás darabot, mint a zongora volt, legalább olyannyira szentségtörés, mint mondjuk pentagrammát mázolni a feszület közepére.

A zongorán túl, a gyertyák sejtelmes fénykörében egy hosszúkás szófa állt, ezen ült Tatjana grófnő két vendége. A férfiak egyike – elegáns francia úriember benyomását keltette – már beléptünkkor felállt a helyéről, a másik úr (akit én azonnal felismertem) azonban ülve maradt, és úgy forgatta kezében a konyakos kelyhet, mintha a bölcsek köve lenne, amelyből minél több tudás próbál magába szívni.

Tatjana grófnő vezetésével odamentünk a szófához.

– Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek... – kezdte a hölgy, ám a Márki udvarias mozdulattal belé fojtotta a szót.

– Ne fáradjon feleslegesen, grófnő – mondta mosolyogva, és fejet hajtott az elegáns, karcsú francia úriember előtt. – Ki ne ismerné Hervé de Grandsailles bárót?

A név hallatán végigfutott a hátamon a hideg. Párizs kultúrköreiben már jó ideje Grandsailles gróf „sátáninak” bélyegzett praktikáiról pletykáltak. Annak az évnek a nyarán minden szalonban, minden fogadáson és estélyen az volt a fő téma, hogy a gróf – akiről köztudott volt, hogy fiatal korában orvosi tanulmányokat folytatott a Sorbonne-on – annyira Mary Shelley regényének hatása alá került, hogy a fejébe vette, dr. Frankenstein nyomdokain haladva, az ő módszereit követve megteremti a mesterséges embert. Természetesen ő nem rugaszkodott el annyira a valóságtól, mint egynémely német tudósok, akik fémből akartak robotokat készíteni. (Biztos forrásból a tudomásomra jutott, hogy a háború után a német kormány horribilis összegekkel támogatta ezt a tervezetet ez pedig csakis azt jelenthette, hogy még a vereség után sem tettek le arról, hogy újabb háborút kezdeményezzenek. Hja, aki kimarad a gyarmatosításból, annak igencsak csipkednie kell magát, hogy előállítson egy olyan csodafegyvert, amelynek birtokában elvégezheti a világ újrafelosztását!) Természetesen nevetségesnek tartottam a feltételezést, és azt sem nagyon hittem, hogy a Frankenstein-módszer (értsd: halottak egyes szerveiből egy új test megalkotása) alkalmazásával, no meg némi energia felhasználásával lehetőség nyílhat cselekvőképes, pszeudo-életet élő lények megalkotására.

Azt sem nagyon hittem, hogy egy francia arisztokrata képes lehet oly mértékben levetkőzni a morálját, hogy éjszakánként beoson a Pére Lachaise-be, és sírrablásra vetemedik. Gusztustalannak tartottam még a gondolatot is, mégis érdekelt a dolog – döbbenetesen szürreálisnak tartottam az egészet. Grandsailles kezet nyújtott a márkinak, aztán sorban nekünk is. Azt hiszem, a neve hallatán arra számítottam, olyan élményben lesz részem, amikor kezet fogok vele, mintha a halállal paroláznék, ám Grandsailles kedves arcú férfi volt, az érintése meleg és kellemes, a keze nőiesen puha és keskeny, az ujjai hosszúak, akár egy zongoraművészé. Valami egészen kellemes, fahéjas-vaníliás illatú parfümöt használt, méghozzá oly sokat, hogy a kézfogás után a saját bőrömön is éreztem a távol-keleti erotikus éjszakák szagemlékeit felidéző illatot.

(Közvetlenül a háború előtt, alig tizennyolc esztendősen elkísértem egyik anyai nagybátyámat, Sir Mortont Hong Kong-ba, az egyik teafelvásárló körútjára, és amíg ó a nagykereskedőkkel meg az ültetvényesekkel tárgyalt, én „megnéztem a várost” – vagyis suhancként megismerkedtem azzal az európai férfiemberek számára szokatlan szexuális kultúrával, amelynek apró fortélyai a tökéletes kielégülést eredményezik. Most, hogy így visszagondolok, a Chérie-eset fényében már az ott szerzett élményeimet is másképpen értékelem, és úgy érzem, felfedezhetőek bizonyos összefüggések az 1921-es párizsi affér, meg az 1914-es hong kongi kalandjaim között.)

Váltottunk néhány udvarias szót, majd Tatjana grófnő a szófán ülő testes, tarra borotvált fejű férfira nézett.

– Azt hiszem, Mr. Crowley neve szintén nem ismeretlen önök előtt...

A testes fickó ekkor már nem játszhatta tovább a közömbös kívülálló szerepét, a neve hallatán kénytelen volt feltápászkodni. Magas volt, a válla oly széles, mint a vásárcsarnokban dolgozó hordároké. Fekete ingének nyakát nyitva hagyta; amikor kissé meghajolt a sötét selyem alól kicsusszant a nyakába akasztott ujjnyi vastag aranyláncon függő medál, egy csúcsán pentagramma.

– Uraim... Örvendek – mondta mély, érdes hangon majd olyan gyorsan visszaült, mintha attól tartana, hogy valamelyikünk elfoglalja a helyét.

Tatjana grófnő leült Crowley mellé, hellyel kínált minket, megkérdezte, konyakot vagy feketeribizlis orosz teát kérünk-e (természetesen valamennyien a konyak mellett döntöttünk), majd megszólalt. Olyan könnyed hangon csevegett, mintha nem váratlanul toppantunk volna be, mintha egy abbamaradt társalgást folytatna. Még Lucre is olyan tekintettel nézett, mintha elfelejtette volna a Chérie miatti apró nézeteltérést.

– Nos, kedves Grandsailles-om, hol is tartottunk? Ha jól emlékszem...

Grandsailles gróf elmosolyodott, ránk nézett. Salvador az egyik fotelben foglalt helyet, Luc és én egy alacsony díványra telepedtünk le, a Márki pedig könnyed, elegáns pózban a zongora mellé állt. Úgy támaszkodott rá a fekete behemótra, mintha egy úrhölgy zongorajátékát hallgatná.

– Uraim, ha különleges élményre vágynak, a legjobbkor toppantak be tisztelt és szeretett háziasszonyunkhoz. – Crowleyre nézett, mintha a jóváhagyását kérné valamihez. A kopasz brit nem szólalt meg, nem is biccentett. Grandsailles a hallgatást beleegyezésként értékelte, mert nekibátorodva folytatta. – Ma este egy kis... khm... Hogy is fogalmazzak? Egy amolyan szeánszfélét készültünk végrehajtani. Nagyobb társaság érkezését vártuk, de alig fél órája üzenetet kaptunk Vachére abbétól...

– Vachére abbétól? – kiáltott fel a Márki csodálkozva. Erről a rendjéből kiugrott, Jézustól és a kereszttől eltávolodott papról is sokat hallottam már, Salvador azonban tájékozatlanabb volt, mert kihajolt a foteljából, és amennyire tudta, közel dugta hozzám a fejét. Arra azonban nem volt szükség, hogy feltegye a kérdését – a mozdulata és a testtartása elég beszédes volt ahhoz, hogy Grandsailles megértse: a hallgatóságában vannak olyanok, akik nem ismerik Vachére abbé ténykedését.

Grandsailles gróf Salvadorra nézett, de úgy döntött, nem mondja el Vachére abbé történetét. Ehelyett valami egészen másról kezdett beszélni.

-Az a probléma, amelynek a megoldására éppen ma éjszaka szerettünk volna kísérletet tenni, a távoli múltban gyökerezik. Valószínűleg önök is hallottak már a Rózsakeresztesek titkos társaságáról, arról a félig-meddig eretnek szektáról, amely körülbelül fél évezrede alakult meg...

– Nem kellene ilyen messziről indítanod – szólalt meg Crowley halkan. – Ne untasd az urakat a történelemmel. Grandsailles elbizonytalanodva nézett rá.

– Véleményem szerint nem árt ha tudják, miben vesznek részt...

Crowley kihúzta magát. A szeme elkerekedett, az íriszében különös fény lobbant.

– Miért? Miben vesznek részt?

Olyan mogorván, már-már dühösen tette fel a kérdést, hogy Grandsailles elsápadt.

– Arra gondoltam, hogy... Az abbé és a társai nem tudnak eljönni. – Felénk fordult. – Mint említettem, vendégeket vártunk, ugyanis ahhoz, amit ma éjszaka végre szeretnénk hajtani, legalább féltucat emberre van szükség. Vachére abbé és barátai azonban egy sajnálatos véletlen folytán...

– Morfinista banda! – mordult fel Crowley megvetően, és ivott egy korty konyakot.

Grandsailles rávillantotta a szemét és tovább magyarázott.

– Igen. Az igazat megvallva az abbé az utóbbi időben nem sokat foglalkozik azzal a dologgal, amit mi magunk között csak Tervként emlegetünk.

– Mi? Mármint kicsodák? – kérdezte Luis. Grandsailles felemelte a kezét.

– Hamarosan erre is rátérek. – Elgondolkozott. – A helyzet az, hogy Vachére abbé és társai tegnap este morfinista estélyt rendeztek egy Párizshoz közeli kúrián, és...

– És még mindig nem tértek magukhoz! – fejezte be a mondatot Crowley bosszúsan.

– Ön talán elítéli a narkotikumok élvezetét? – kérdezte tőle a Márki.

A kopasz brit alaposan átgondolta a válaszát.

– Nem – jelentette ki végül. – Nem ítélem el, de mindennek megvan a maga helye, és legfőképpen az ideje!

– A helyzet az – mondta Grandsailles zavartan –, hogy a Tervet mindenképpen ma kell végrehajtanunk. A csillagok állása szerint ugyanis...

Crowley bosszús fújtatással felállt.

– Azt már végképp nem hiszem, hogy rá kellene térnünk az asztrológiai részletekre! – Lassan átsétált a zongorához, leült a kis, kerek székre, felénk fordult. – A lényeg az, hogy ma este el kellene végeznünk egy bizonyos szertartást, amelyhez legalább hat emberre van szükség. Mivel az az átkozott Vachére és a társai még mindig Morpheusszal ölelkeznek, Grandsailles barátom arra gondolt, esetleg kihasználhatnánk az Önök véletlen felbukkanását. – Hallgatott egy sort. –, Van kedvük részt venni a dologban?

Az egész nagyon homályos volt, de a heves spanyol, Salvador mégis azonnal rávágta a választ.

– Van! – Ő mindig mindenben benne volt, ami eltért a megszokottól, már jó ideje mániákusan szakítani akart mindennel, amire rá lehetett sütni az átlagosság bélyegét. Érezte, és én is éreztem, valami különleges élményben lehet részünk ezen az estén, valami olyasmiben, ami inspirálólag hathat művészeti ténykedésünkre.

A Márki azonban valamivel óvatosabb volt nálunk.

– Természetesen segítünk – mondta –, de nem ártana, ha többet tudnánk erről a bizonyos Tervről.

Grandsailles a kopasz britre nézett. Crowley bólintott.

– Nos – mondta Grandsailles –, ahogy az imént említettem, jó ötszáz esztendeje megalakult a Rózsakeresztesek szektája. A titkos társaság tagjai a világ titkairól kívánták lerántani a leplet, és ehhez a mágia eszközeit akarták felhasználni. Felkutattak néhány ősi írást és egyéb dokumentumot, egyebek között megtalálták és lefordították franciára a Necronomicont...

Salvadorra nézetem. A Necronomicon szó hallatán az arca kipirult, a szeme csillogott a lelkesedéstől. Tudtam, hosszú ideig tanulmányozta ezt az ősi, állítólag Afrika északi részéről származó írást, vagyis a francia nyelvű változatát, de sehová sem jutott el vele. Gyakran mondogatta, hogy érzi, valami brutálisan szürreális dolog lapul a szöveg mélyén, de képtelen kihámozni a lényeget a sok hókuszpókusz alól.

Grandsailles folytatta.

– A Rózsakeresztesek ellenségeinek sikerült feloszlatniuk a szektát, de a társaság természetesen folytatta a ténykedését. Mint bizonyára önök is tudják, komoly hatást gyakorolt a szabadkőművesekre, és egy sor egyéb szervezetre. – Elbizonytalanodva elhallgatott. Segítségkérően Crowleyra nézett.

A kopasz brit átvette tőle a szót.

– A Rózsakeresztesek úgy gondolták, hogy a titkok megfejtéséhez Tindalos Angyalaitól, vagy más néven: Tindalos Vérebeitől kaphatnak hathatós segítséget. Ezek a lények egy másik világon léteznek, gyűlölik az emberi fajt és...

Grandsailles úgy vágott közbe, mintha attól tartana, hogy Crowley olyasmit mond, amit nekünk nem kellene hallanunk.

– Ugorjunk előre egy kicsit az időben. A múlt században, az Eliphas Lévi néven elhíresült okkultista halálát követően Franciaországban megnőtt az érdeklődés a titkos tanok iránt. Vachére abbé...

– Az a morfinista disznó! – morogta Crowley.

– Vachére abbé – folytatta Grandsailles – ezt az időszakot „mágiadagálynak” nevezi. Lévi halála után nem sokkal Stanislav de Guaita márki, Lévi egyik tanítványa, valamint a Kabbalah egyik szenvedélyes tanulmányozója, név szerint Oswald Wirth megalapított egy új rózsakeresztes szektát. Gyakorlatilag a régi kultisták hagyományait folytatták, egyetlen új dolgot csináltak csupán: szenvedélyes támadást indítottak egy másik szekta ellen, amelyet egy bizonyos Pierre Michel Eugéne Vintras neve fémjelzett.

– Oswald Wirth? – kérdezte Salvador. – Nem ő írta a Sátán templomát?

– De igen – bólintott Grandsailles. – És éppen ebben a művében pocskondiázta a legdurvábban Vintrast meg a szektáját...

Grandsailles ezt követően röviden elmondta Vintras élettörténetét. Az illető egy normandiai paraszt gyermekeként látta meg a világot 1807-ben. Erős akaratú, jóeszű fiú volt, ennek köszönhetően 1839-ben már egy papírgyárat vezetett Tilly-sur-Seule-ben. Itt, 1840-ben került sor arra az eseményre, amely megváltoztatta az életét. Egy alkalommal, amikor éppen éjszakába nyúlóan dolgozott – a gyár kiadásait és bevételeit számolgatta –, valaki bekopogott az irodájába. Ajtót nyitott, s csodálkozva látta, egy vén, mocskos és bűzös koldus áll a küszöbén. Az öreg a nevén szólította, és azt mondta, üzenetet hozott a számára. Vintras meg akart szabadulni a kellemetlen vendégtől, ezért gyorsan átvette tőle a levelet, és a markába nyomott tíz sou-t. Visszaült az íróasztalához és folytatta a munkáját – a levelet félrehajította, csak hajnaltájt vette kézbe újra. Miután átfutotta az írást a reggeli műszakra érkező munkások segítségével keresni kezdte a vénembert, de hiába. A koldusnak nyoma veszett, az eset után többé senki sem látta a városkában – ahogy előtte sem találkozott vele senki. Az sem derült ki soha, hogy mi állt abban a bizonyos levélben, de egy biztos: Vintras azt állította, maga Szent Mihály látogatta meg őt a vénember képében. Szektát alapított, amelynek székhelye a papírgyár lett, és kijelentette, hogy a levélben egy olyan mágikus vers van, amelynek ismeretében a kellő intelligenciával, hittel és fogékonysággal megáldott emberek képesek belelátni a jövőbe. Hívei egyre sokasodtak, ő pedig ontott magából a látomásokat, az európai uralkodókkal és politikusokkal, az arisztokrácia és a kapitalista társadalom kulcsfiguráival kapcsolatos jóslatait. Az „istentiszteletnek” nevezett szeánszok alkalmával úgy ontotta magából az apokaliptikus képeket, mintha előre begyakorolt szöveget mondana. Természetesen akadtak ellenlábasai. A keresztény egyház képviselői azon kívül, hogy elítélték és a Sátán cimborájának nevezték, nem sokat tehettek ellene, a de Guaita márki és Oswald Wirth által vezetett rózsakeresztesek azonban nemcsak szavakkal próbálták elérni a bukását. Guaita márki, akiről köztudott volt, hogy Eliphas Lévi tanítványa, mindenhol azt hangoztatta, hogy Vintras valójában ügyes kókler, szemfényvesztő, vásári komédiás, ócska ripacs, akinek nincs a birtokában semmiféle mágikus vers, aki annyira sem látja a jövőt, mint a vak az égen sodródó viharfellegeket. Oswald Wirth, aki – mint a neve is elárulja – német származású volt, sosem tanulta meg olyan jól a francia nyelvet, hogy nyilvános szereplést vállalhatott volna, ám csodálatos és meggyőzős stílusban írott műveiben még keményebben bírálta a álprófétát; mint Guaita márki a szónoklataiban.

Grandsailles itt tartott az elbeszélésben, amikor Salvador megjegyzett valamit:

– Az értem – mondta –, hogy a keresztény papok miért ellenezték Vintras működését... De mi volt az oka a rózsakeresztesek heves reagálásának?

– A rózsakeresztesek – mondta Crowley – a szektájuk létezése óta eltelt évszázadokban éppen elég jól megismerték az okkult tudományokat ahhoz, hogy rájöjjenek, óriási veszélyt jelenthet, ha bizonyos titkos tanok, mágikus igék és hasonlók arra érdemtelenek kezébe kerülnek.

– Értem – bólintott Salvador. – Tehát Guaita és Wirth úgy vélte, Vintras érdemtelen rá, hogy ismerje azt a jövőbelátást segítő, titokzatos szöveget.

– Így van – mondta Crowley. – Érdemtelen és alkalmatlan. Ez volt az ellene indított támadások egyik oka.

– Az egyik? És mi volt a másik? – kérdeztem.

– A féltékenység – nézett rám Crowley. – A rózsakeresztesek természetesen nem hitték el, hogy Vintras éppen Szent Mihálytól kapta a kérdéses szöveget. Nem tudták, hogyan került a birtokába a mágikus vers, azt azonban érezték, esetleg bizton tudták, hogy ennek az igének a birtokában valóban ki lehet fürkészni a jövőt. – Elhallgatott, aztán folytatta. Sajnos nem világos előttem, hogyan zajlik le egy ilyen esemény.

Sokszor elgondolkoztam már rajta, de egyszerűen nem látom át a folyamatot. A szöveg elmondása után a médium valószínűleg mágikus transzba esik, és a jelent alkotó időfátylon

keresztül átlát a jövőbe. Esetleg... – Megrázta a fejét. – De hagyjuk a metafizikai filozofálgatást. A lényeg az, hogy a rózsakereszteseket zavarta, hogy Vintras valami olyasmit tud, amit ők nem.

– Ezért nevezték kóklernek? – kérdezte Salvador. – Hogy lejárassák?

Crowley bólintott.

– Az ellene indított hadjáratnak volt még egy politikai oka is – mondta Grandsailles. – Bizonyára önök is tudják, hogy XVI. Lajos és Marie Antoinette gyermeke 1795-ben, fogságban, tízesztendős korában vesztette az életét. A szerencsétlen kisfiú hat hónapig raboskodott egy sötét cellában, amelynek ajtaját ezen idő alatt egyszer sem nyitották ki. Az ételt is kémlelőnyíláson adták be neki... Senki sem csodálkozott azon, amikor fogvatartói elterjesztették a hírt, hogy nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. A holttestét azonban senki sem látta, így az emberek egy idő után arról kezdtek pusmogni, hogy a herceg valójában még él, és megszökött. 1832-ben azután egy Karl Naundorf néven ismert férfi a nyilvánosság elé lépett, és kijelentette, hogy ő az eltűnt trónörökös. Azt mondta magáról, hogy valóban megszökött a börtönből, és egy német kereskedő házában talált menedéket. A trónkövetelőnek természetesen azon nyomban akadtak hívei – jobbára olyan polgárok és arisztokraták, akik azt remélték, hogy Naundorf trónra segítése után részesednek abból a koncból, amit egyébként Franciaországnak neveznek. 1840-ben, tehát ugyanabban az időben, amikor Szent Mihály meglátogatta Vintrast, a reménybeli XVII. Lajosnak már rengeteg híve volt szerte az országban. Vintras is közéjük tartozott, és kinyilatkoztatásai során megpróbálta elhitetni a tömegekkel, hogy ha királlyá koronázzák Naundorfot, sosem tapasztalt jólét válik általánossá Franciaországban.

Grandsailles kis szünetet tartott. Töltött magának egy pohárnyi konyakot, ivott, majd folytatta.

– De Guaita márki és Oswald Wirth a Naundorf megkoronázását ellenzők táborába tartoztak. Mivel a trónkövetelőt nyíltan nem támadhatták, egyik legmasszívabb támogatóját próbálták meggyengíteni: Vintrast. A „próféta” természetesen mindenféle fogást bevetett állításai igazolására... A leglátványosabb trükkje például az volt, hogy magasra emelt egy fehér vászonkendőt, és kérte a Urat...

– Az Urat? – kérdezte Luis. – Mármint az Istent? A keresztények istenét?

Grandsailles megvonta a vállát.

– Azt, hogy melyik Úrhoz fohászkodott, még senki sem tudta pontosan meghatározni. Egyes feltételezések szerint... Crowley közbevágott.

– Ne vesszünk bele a részletekbe!

Grandsailles ránézett, ismét megvonta a vállát, és folytatta: – Rendben van. Legyen elég annyi, hogy Vintras vért varázsolt a fehér vászonkendőkre. Jóval a halála után, 1901-ben amikor Uhlenhuth felfedezte a vérminták beazonosításának módszerét, megvizsgáltak egy ilyen kendőt... – Elhallgatott idegesen megnyalta az alsó ajkát.

– És? – kérdezte Salvador elkerekedő szemmel. – És?

– És kiderült, hogy. . . a vásznakon embervér van. Embervér, de nem Vintras saját vére.

Csend támadt.

Elgondolkoztam Grandsailles szavain. Minél többet mondott, annál kevésbé értettem, hogy mire készülhettek Vachére abbéval és Crowleyval.

Ittunk. Tatjana grófnőre sandítottam. Sápadt volt, idegesen rágcsálta a szája szélét – ebból arra következtettem, hogy ő tudja, mi fog történni az éjszaka folyamán.

Salvator és Luis sürgető pillantására Grandsailles nagy sokára megtörte a csendet.

– Guaita és Wirth tehát Vintras ellensége lett... Nem tudni pontosan, mi történt, de a két rózsakeresztes úriember rejtélyes körülmények között halálát lelte. Guaitát a Szajnában találták meg, a testén olyan iszonyatos sebekkel, mintha ezer pengével hasogatták volna szét a húsát. Wirth tetemére az egyik külvárosi bordélyban bukkantak rá. A test első ránézésre épnek tűnt, de amikor a halottkém és az egyik csendőr megmozdította, a karjai és a lábai... – Grandsailles kiszáradt torokkal nyelt egyet. – A végtagjai úgy mozogtak, mintha folyékonnyá váltak volna a csontjai.

– Folyékonnyá? – kérdezte Salvador.

– Igen. Az orvosi vizsgálat során kiderült, hogy a testben minden egyes csont kocsonyás masszává változott.

Ismét hallgattunk. Grandsailles ivott, és Crowleyra pillantott. A kopasz brit átvette tőle a szót.

– Sokan azt állították, hogy a két urat Vintras tette el láb alól, méghozzá valamilyen gonosz mágia alkalmazásásal. Közben más okok miatt meggyengült Naundorf pozíciója, így az álpróféta nem tehetett mást, önkéntes száműzetésbe vonult. Így akarta elkerülni a büntetést, amelyet a Naundorf híveként kifejtett tevékenységéért és a két úriember haláláért kapott volna. Csak 1863-ban tért vissza Franciaországban. 1875-ben meghalt. Hallgatott egy sort, végignézett rajtunk. – Mielőtt megkérdeznék, uraim, közlöm: Vintras természetes halállal halt meg. Szélütés végzett vele. A szektája azonban tovább virágzott, a gyülekezet vezetését egy bizonyos Boullan nevezetű fiatalember vette át. Folytatódott a háború a rózsakeresztesek és a Vintras-hívők között. A kérdéssel foglalkozók szerint a harc azóta sem ért véget, bár a nyilvánosság elkerülésével folyik. Európa különböző nagyvárosaiban, de főként Párizsban, Londonban és Amszterdamban időnként előkerültek olyan holttestek, amelyek fölött a hatóságok és a tapasztalt törvényszéki orvosok is tanácstalanul állnak. A tetemek egynémelyikén olyan sérülések voltak felfedezhetőek, mint Guaita és Wirth hulláján, mások pedig förtelmesen megcsonkítva kerültek elő.

– Aztán kitört a valódi háború – mondta Grandsailles –, és jó darabig senki sem foglalkozott az efféle bűnesetekkel. Érthető, hiszen Európa egyetlen temetővé változott, temetetlenül hevertek a holtak a hadszíntereken és a frontvonalak közelében. Tavalyelőttől fogva azonban a hatóságoknak és bizonyos köröknek ismét szemet szúrtak a megcsonkított hullák, a friss, összevagdalt, széttépett tetemek.

– Bizonyos köröknek? – kérdezte a Márki. – Úgy értsük, bizonyos... társaságoknak?

Crowley mélyen a Márki szemébe nézett.

– Helyesen gondolkodik, uram – mondta. – A bizonyos társaságokat ebben a helyiségben mi képviseljük – mutatott Grandsaillesre. Kis szünetet tartott, a zsebébe nyúlt, elővett egy fáraófejes bádogdobozkát, kivett belőle egy egyiptomi szivarkát, és az egyik gyertya lángja fölé hajolva rágyújtott. Hosszas kutatómunkát és komoly asztrológiai számításokat végeztünk. Feltett szándékunk, hogy kapcsolatba lépünk Vintrasszal, vagyis... a lelkével. Az idő és a hely tökéletes az álpróféta szellemének megidézéséhez, csak éppen az az átkozott morfinista abbé nem jött el! – Dühösen pöfékelni kezdett.

Hallgattunk egy sort, aztán:

– Az idő és a hely? – kérdezte Salvador.

– Igen – bólintott Grandsailles. – A csillagok állása szerint ma este létrejöhet a kapcsolat. Ha elszalasztjuk ezt az alkalmat, harmincnégy évet kell várnunk, hogy ez a konstelláció megismétlődjön.

– Úgy tudtam – szólalt meg Luc –, hogy a lélekidézéshez csupán egy jó médiumra van szükség. Most hallok először arról, hogy a csillagok állása is számít az ilyesminél.

Grandsailles elmosolyodott.

– Jól tudja, uram – felelte. – Ha az ember szellemeket akar megidézni, akkor a siker biztos tudatában fordulhat a spiritisztákhoz. Ám az a szellem, amely minket érdekel, különbözik a többitől. Ne felejtsék el, hogy Vintras vélhetőleg birtokában volt bizonyos okkult képességeknek, így a lelkét nem lehet olyan egyszerűen visszarángatni erre a világra, nem lehet olyan könnyen megnyilatkozásra kényszeríteni, mint mondjuk egy szatócs vagy egy plébános lelkét.

– Mit szeretnének megtudni Vintrastól? – kérdeztem, aztán sietve hozzátettem: – Nem mintha hinnék abban, hogy lehetséges az efféle szellemidézés, de... Miről akarnak beszélni vele?

– A verset szeretnénk megismerni. Azt a mágikus verset, azt a varázsigét, amelynek a segítségével állítólag képes volt belelátni a jövőbe – mondta Grandsailles. – És persze ki akarjuk faggatni Guaita és Wirth haláláról is.

Luc felnevetett.

– Gondolják, hogy bevallja a gyilkosságokat?

– Megvannak a módszerek arra, hogy rábírjuk őt a vallomásra – mondta Crowley komor arccal.

Elgondolkoztunk. – Az előbb – néztem kopasz honfitársamra – azt mondta, uram, hogy az idő és a hely is tökéletes a szeánsz végrehajtására. Ezt hogy értette?

Crowley a grófnőre nézett, aki bólintott.

– Ez a ház, jobban mondva ez a lakás volt az, ahol Vintras 1875-ben meghalt – mondta a brit. – Tatjana grófnő volt olyan kedves; és megengedte nekünk; hogy használjuk a szobát, amelyben az álprófétát szélütés érte.

– Az egyik cselédszobámat – mondta a grófnő.

– Akkoriban a ház urának hálókamrája volt – jegyezte meg Grandsailles. – A számításaink szerint a szertartás végrehajtásához hat emberre van szükség. Nos, uraim, vállalják, hogy segítenek nekünk megidézni az álpróféta Vintras szellemét?

Mint kiderült, a szertartás végrehajtásához valójában nem hat, hanem hét emberre van szükség: féltucat segédre, akik a lelkük és a hitük erejét átplántálják a ceremóniamesterbe, aki a tulajdonképpeni megidézést végzi. A ceremóniamester feladatát Crowley kívánta ellátni. Grandsailles természetesen részt akart venni a dologban, Tatjana grófnő azonban ódzkodott attól, hogy aktív részese legyen a lélekidézésnek. Mint elmondta, néhány hónapja szerepet vállalt honfitársa, a szintén Párizsban élő Gurdijeff egyik szeánszán, és még mindig nem heverte ki teljesen az élményt.

Grandsailles és Crowley átment a cselédszobába, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket, Tatjana grófnő pedig közölte, megnézi Chérie-t, és ha magához tér, elbeszélget vele.

Miután tapintatosan távoztak, magunkra hagyva minket, hogy megbeszélhessük, vállaljuk-e a segítséget, egymásra néztünk.

Megráztam a fejem.

– Ami engem illet, nem sokat érnének velem – mondtam. Nem hiszek az ilyesmiben, és tudomásom szerint csak az tud sikeresen szellemet idézni, aki meg van győződve róla, hogy a halál után a lélek tovább él...

– Félsz? – nézett rám Salvador kissé gúnyosan.

– Félni? – nevettem. – Nem, barátom. Nem félek. Csak éppen nem hiszek.

– Szóval félsz – mondta Salvador.

– Nem. Csak túl sokszor láttam már embereket meghalni ahhoz, hogy higgyek a halál utáni élet bármilyen formájában.

– Félsz...

– Nem! – kiáltottam, de erőt vettem magamon, és csendesebben folyattam: – Szerinted, Salvador, egy olyan embernek, akit cafatokra tépnek a repeszek, egyben marad a lelkük? Vagy apró foszlányokként lebeg fel a mennyországba?

Költői kérdés volt, nem is kaptam rá választ.

– Én sem vagyok rá alkalmas – mondta Luis halkan. – Nem megy...

– Te sem hiszel? – kérdezte a Márki. Luis lehajtotta a fejét.

– Hiszek, csak éppen...

– Félsz! – mondta Salvador diadalmasan. Luis elvörösödött.

– Igen... – Felnézett ránk. – Igen! Félek! És akkor mi van, ha félek? Szellemekkel társalogni? Halott próféták lelkét faggatni? Szerintetek az ilyesmi veszélytelen? Vessetek meg, ha úgy tartja kedvetek; de én... Én nem vállalom.

– Gondban vagyunk – mondta a Márki. – Hat emberre lenne szükség a dologhoz, és Grandsailles-jal együtt csak négyen vagyunk.

– Hárman – jegyezte meg halkan Salvador.

– Hárman?! – meresztette rá a szemét a Márki. – Hát neked mid gyenge? A hited, vagy a szíved?

– Hárman vagytok – mondta Salvador, aztán átsétált a szalon másik végébe, és vizsgálgatni kezdte az antik faliórát. A maga részéről befejezte a társalgást.

– És te? – kérdezte a Márki Luctól. Luc megvonta a vállát.

– Én nem félek – mondta.

Egy perccel később Crowley és Grandsailles visszatért, és kisvártatva belépett Tatjana grófnő is.

– Nos? – kérdezte Grandsailles.

– Szégyellem – mondta a Márki –, de csak én és Luc barátom vállaljuk.

Crowley felnevetett. – Hitvány franciák!

A Márki elvörösödött, keményen Crowleyra nézett.

– Salvador és Luis spanyol, uram, Mr. Foxgate pedig az ön honfitársa. Ötünk közül éppen mi ketten vagyunk franciák. Mi, akik segítünk önöknek.

Crowley szemmel láthatóan zavarban volt.

– Most mi lesz? – kérdezte Grandsailles. – Leszólhatok Igornak, és megparancsolhatom neki, hogy vegyen részt a szertartásban, de ez még mindig kevés lesz.

– Igor? – kérdeztem.

– A szolgám. Nem látták, amikor felfelé jöttek? Egy kicsit bolond szegény, nem nyughat egy percre sem. Amolyan munka– és tisztaságmániás... Amikor idejöttünk addig könyörgött, míg találtam neki valamilyen feladatot. Jobb híján leküldtem az udvarra sepergetni.

Ismét eszembe jutottak a Grandsailles-jal kapcsolatos pletykák; eszembe jutott Mary Shelley regénye, és magam előtt láttam a nagybajszú „házmestert”– akit éppúgy Igornak hívtak, mint dr. Frankenstein szolgáját –, amint az éj leple alatt egy kihantolt, friss halottal a vállán keresztülmászik a Pére Lachaise temető vaskerítésén, hogy elvigye a nyersanyagot ördögi kísérleteket végző urának, majd a feladat végeztével tisztaságmániás lévén nekilát, hogy lemossa magáról a sarat, a vért, a nyúlóssá vált bőrdarabkákat, a „hullaragacsot”. Végigfutott a hátamon a hideg, és örültem, hogy a többiek elhitték, valóban a hitetlenségem miatt nem akarok részt venni a szeánszban.

Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A korpa jelen esetben egy brit, sátánistának tartott mágus, és egy modern Frankenstein volt. Ami pedig a disznókat illeti... Nos, akkor még csak sejtettem, hogy vannak olyan lények, amelyek úgy fogyasztják el az élő embereket, mint az éhes disznó a makkot vagy a moslékot.

– Igor, Grandsailles, Luc és én – számolta az ujján a Márki. – Ez még mindig kevés.

– Ha kívánják az urak – mondta Tatjana grófnő –, kölcsön adhatom az inasomat. Ha megfelel, és ha garantálják, hogy nem esik bántódása. Tudják – affektálva felsóhajtott –, manapság nehéz jó cselédeket találni.

– A vállalkozásunk veszélytelen – mondta Grandsailles. – Így van? – nézett Crowleyra.

A brit halk morgással felelt.

– Még mindig csak öten vagyunk – mondta a Márki. Hallgattunk, aztán Tatjana grófnő színpadias mozdulattal a homlokára csapott.

– Natasa!

– Hogy kicsoda?

– Natasa. A leány, akit idehoztak. Már evett egy keveset, bort is kapott. Szerintem éjfélre éppen elég erős lesz ahhoz, hogy végrehajtsa a feladatát. Egyébként éppen ma tizennyolc esztendős. Ezért akarta megölni magát...

– Hajlandó lesz segíteni? – kérdezte Luc kétkedve.

– Hogy hajlandó lesz-e rá? – nevetett Tatjana grófnő. Megparancsolom neki, hogy vegyen részt a szeánszon. Minimum ennyivel tartozik az ételért, amit kapott.

– Ez így hat – mondta a Márki. – Megvagyunk.

Jevgenyij, a lakáj felszolgálta a vacsorát. A menü nemzetközi volt: orosz borscs, francia téte de veau á la vinaigrette (ebből nem ettem; mindig utáltam a borjúfejet, inkább sajtot kértem), spanyol bor, arab kávé volt. A skót whisky előtt különleges desszertet kaptunk: cukrozott, pörkölt dióval töltött, brazil kakaóporral megszórt, jamaikai rummal nyakon öntött könnyű tésztát, amelyet a lakáj közvetlenül a tálalás előtt meggyújtott, majd eloltott. Tatjána grófnő szerint a receptet az egyik magyar vendéglős agyalta ki. Finom volt.

Szivarozgatással és iszogatással, kellemesen múlattuk az időt. Úgy fél tizenegy táján előkerült Chérie. Megmosakodott, tiszta ruhát kapott a grófnőtől. Így még csinosabb volt, mint korábban. Először nem akart leülni közénk, riadt cselédtekintettel leste Tatjana grófnő arcrezdüléseit. Amikor a hölgy kelletlenül bár, de egy bólintással jelezte, ez egyszer elviseli, hogy egy orosz pórleány üldögél a vendégei között a szalonjában, Chérie odament a legtávolabbi fotelhez, és lekuporodott egy finom bordó bőrrel bevont kis lábzsámolyra.

Tatjana grófnő megvetően végigmérte, azután keresztülnézett rajta, olybá tekintette, mintha a berendezéshez tartozna. Csak akkor szentelt neki némi figyelmet, amikor a Márki és Luis megkérte, faggassa ki Chérie-t, mondassa el vele a sorsát.

Nagyon tetszett a leány, de az igazat megvallva nem sok kedvem volt ahhoz, hogy végighallgassam rövidke élete történetét. Tatjana grófnő fintorogva lefordította a Márki és Luis kérdéseit, és tolmácsolta Chérie válaszait. Nem nagyon figyeltem a beszélgetésre, nyomasztott a helyzet, így megkönnyebbülten álltam fel, amikor Crowley közölte, hogy átmegy a

cselédszobába, és végrehajtja az utolsó előkészületeket. – Elkísérném, ha lehet – mondtam.

Crowley rám nézett, aztán bólintott.

– Jól van, jöjjön csak, Mr. Foxgate. Végignézheti, amit csinálni fogok, de figyelmeztetem: nem léphet be a helyiségbe.

Először arra gondoltam, hogy Crowley azt akarja, a cselédszoba nyitott ajtajából nézzem végig az előkészületeket. Tévedtem. Bevezetett a cselédszobával szomszédos helyiségbe, és a falba beépített sötét üveglap elé állított.

– Ablak – magyarázta. – A cselédszobára nyílik. – Végighúzta az ujját az üveglap szélén. A keze poros lett. – Igor két napja ütötte át a falat. Ha kíváncsiak a történésekre, innen nyugodtan végignézhetik majd az odaát lejátszódó jelenetet.

Az üveglap elé álltam, Crowley pedig átvonult a cselédszobába. Elővettem a zsebórámat. Negyed tizenkettő volt.

A cselédszobában gyufa sercent, fény lobbant. Crowley meggyújtotta a különös alakzatban elrendezett embermagas gyertyákat. Az orromat a sötét üveglaphoz nyomtam, és tágra nyílt szemmel figyeltem.

A cselédszoba padlójára fehér krétával egy körbe zárt pentagrammát rajzoltak. A csillag öt ágának csücskében egy-egy gyertya állt, a középpontban egy majdnem hat láb hosszú, három láb széles, legalább kéthüvelyk vastag tölgyfalap feküdt. A laphoz öt bőrszíjat szegecseltek hozzá, mindegyik szíjtól egy-egy hosszú, fehér kötéldarab vezetett a csillag öt ágához. Crowley az egyik falhoz ment, és nekilátott, hogy a helyiség közepére toljon egy különös bútordarabot, ami leginkább egy ötlábú, ötszög alakú, jó négy láb magas asztalra emlékeztetett. Az asztal úgy helyezte el, hogy a lábak a pentagramma egy-egy ágának közepére kerültek. Az asztal lapjának közepébe egy kampót vertek, amihez öt kötelet erősítettek. Crowley ezt az öt kötelet kihúzta a csillagok csücskeibe, majd ismét a fal mellé lépett és lassan, komótosan vetkőzni kezdett.

Először azt hittem, csak a felső ruháit veti le, ám tévedtem. Amikor anyaszült meztelenül állt, lehajolt, és gyors mozdulattal belebújt egy fekete selyemből készült talárba, amelynek a hátuljára aranyszállal egy varangy képét hímezték.

Crowley lehajolt, felemelt egy szoborszerű tárgyat, majd az ablakon keresztül rám nézett.

– Mennyi az idő? – A hangját alig hallhatóvá tompította a vastag üveglap.

Az órámra néztem.

– Még húsz perc van éjfélig – feleltem. – Helyes. Szóljon a többieknek, kérem. Átsiettem a szalonba.

– Mr. Crowley szeretné elkezdeni a szertartást – mondtam ünnepélyes hangon. Magam sem tudom miért, ebben a percben úgy éreztem, herold vagyok, akinek az a tisztesség jutott osztályrészül, hogy közölheti az alattvalókkal: a király hajlandó fogadni őket.

A férfiak izgatottan felálltak, és beszélgetve elindultak a cselédszoba felé. Tatjana grófnő odaszólt valamit Chérie-nek, majd ő is kisietett a szűk folyosóra. Követtem őket.

Tatjana grófnő, Salvador, Luis és én a vastag üveglap innenső oldalán helyezkedtünk el, Luc, Grandsailles, a Márki, Igor, Chérie és Jevgenyij, a lakáj belépett a cselédszobába. Amikor keresztülnéztem az ablakon, meghökkentem. A tárgy, amiről korábban azt hittem, hogy szobor, valójában egy varangyfejet formázó, aranyozott sisakmaszk volt.

– Kérem, vetkőzzenek le, uraim – mondta Crowley. Grandsailles és Igor azonnal engedelmeskedett, az urak ideges, szemérmes pillantást vetettek az üvegablakra majd Chérie-re. Jevgenyij, a lakáj és a leány meg sem moccant.

– Vetkőzni! – ismételte Crowley ingerülten. – Sürget az idő! A Márki és Luc tessék-lássék mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Mire megszabadultak az ingüktől Igor és Grandsailles már pőrén várakozott. Igor kihúzta magát, olyan egyenesen állt, karját maga mellé eresztve, mintha díszszemlére készülő katona lenne. Grandsailles az ágyéka elé tartotta a kezeit.

– Grófnő! Segítene? – nézett fel Crowley az ablakra. Tatjana grófnő kisietett a szobából, kilépett a folyosóra, megállt a cselédszoba ajtajában, és oroszul mondott valamit Jevgenyijnek. A lakáj elvörösödött, és vetkőzni kezdett.

– Hú! Még szerencse, hogy nem vállaltuk a dolgot – súgta a fülembe Luis, akiről köztudott volt, mennyire szemérmes. Salvadorra néztem. Elkerekedő szemmel figyelt, úgy szívta magába a látványt, mint szivacs a vizet.

– Hát... – mondtam bizonytalanul. – Én is arra számítottam, hogy valami asztaltáncoltatós szeánsz lesz...

Tatjana grófnő közben Chérie-nek is mondott valamit. A lány elpirult, dacosan válaszolt. A grófnő dühösen rákiáltott. Chérie erre elsápadt, lehajtotta a fejét, és úgy állt, hogy ne kelljen látnia a két meztelen, és a két vetkőző férfit.

– Nem hajlandó rá – mondta a grófnő Crowleynak. – Azt mondja... Azt mondja, még szűz, és nem a világ összes kincséért sem teszi meg a dolgot.

Crowley felhördült. – Mennyi az idő?

– Tíz perc múlva éjfél! – kiáltottam át.

Crowley morogva a grófnőhöz sietett, becsukta előtte az ajtót. Tatjana grófnő visszasietett hozzánk. A brit odalépett Chérie-hez, egészen közel hajolt hozzá, aztán egy hirtelen mozdulattal halántékon ütötte. Chérie megtántorodott.

A társaság tagjai eltérő módon reagáltak. Igor meg sem moccant, Jevgenyij közömbösen, a nadrágjával bajmolódva figyelte az aléltan eldőlő leányt. Grandsailles felszisszent és a fejét csóválta, a Márki odaugrott Chérie-hez, hogy elkapja, Luc pedig ökölbe szorított kézzel Crowley elé pattant.

– Hogy merészelte...?

– Nincs időnk! – mondta a brit. Megfogta az eldőlő leány vállát, a pentagramma közepén álló falaphoz vezette. Lefektette, odaszólt Igornak. Együttes erővel levetkőztették Chérie-t. Amikor az utolsó ruhadarabot is lerángatták róla, Luc hörögve megpróbált az eszméletlen leány segítségére sietni, ám Grandsailles lefogta.

– Kérem, monsieur! Higgye el, nem lesz baj!

Salvador szótlanul bámult, az ajka úgy húzódott felfelé, mintha vigyorogna. Luis elkerekedett szemmel ingatta a fejét, Tatjana grófnó sápadtan figyelt, és egy orosz szót suttogott újra meg újra.

Engem nem zavart különösebben a dolog. Csak néma szemlélő voltam, különben sem ez volt az első ilyen ceremónia, amiben valamilyen formában részt vettem. Aki már látta, milyen áldozatokat mutatnak be a hinduk Kálinak, aki végigharcolt négy évet a fronton, az nem háborodhat fel egy olyan jelenet láttán, ami a cselédszobában lezajlott. Semmit sem éreztem. Vagyis...

Ha egészen pontosan meg akarnám határozni az érzést, ami erőt vett rajtam... Nos, akkor azt mondanám, hogy irigykedtem. Igen. Irigykedtem, mert ilyen körülmények között, és nem édeskettesben, francia óbort kortyolgatva láttam meg Chérie meztelen, tökéletes formájú, fiatal testét.

Igor és Crowley közben rákötözte a leány bokáira, csuklóira és nyakára az öt bőrpántot. Éppen megfogták a pántokhoz erősített köteleket, amikor Luc kiszabadította magát Grandsailles szorításából, és a britre támadt. Ököllel akarta ütni, csakhogy nem számolt az akadállyal, amin keresztül kellett volna kelnie ahhoz, hogy elérje Crowleyt.

Az akadályt Igornak hívták.

A nagybajszú fickón, amikor ott söprögette az udvart, amikor révetegen bámulta az eget, nem látszott, milyen izmos. Így, pőrén egészen másképpen festett, mint kopott ruhájában. Crowley elé állt, eleven pajzsként takarta a britet. Luc megpróbálta kikerülni. Crowley egyik kezében a kötelek végét tartotta, a másikkal megérintette Igor vállát, és mélyen a támadó Luc szemébe nézett.

– Nem akarsz bántani – mondta olyan halkan, hogy az üveglapon túlról szinte nem is hallottuk a szavait. – Minden rendben lesz. Engedelmeskedj!

Luc lépett egyet, lépett még egyet, aztán megingott. Zavarodottan pislogni kezdett.

– Állj a helyedre – mondta neki Crowley, és a pentagramma egyik ágára mutatott. – Állj oda, és engedelmeskedj!

Luc-öt mintha megdelejezték volna. Leeresztette a kezét, bólintott, és kényelmesen, olyan nyugodtan, mintha esze ágában sem lett volna megtámadni a britet, átment a számára kijelölt helyre.

– Hipnotizálta! – suttogta mellettem Luis. – De... Hogyan? Ilyen hamar?

– Mr. Crowley erős mágus – mondta Tatjana grófnő. – Talán még erősebb, mint Raszputyin volt.

Luc a helyére állt. Crowley odament hozzá, a kezébe adta azt a kötelet, aminek a másik vége a Chérie bokáját szorító bőrpánthoz volt kötve.

– Tartsd! Engedelmeskedj!

Luc szobormereven állt.

Közben a többiek is elhelyezkedtek. Mindannyian a csillag valamelyik csücskébe álltak. Crowley adott nekik egy-egy kötelet.

– Kössétek a bokátokra.

Mindenki engedelmeskedett. Crowley ekkor a leány fölött magasló ötlábú asztalhoz ment, levette róla a közepéhez erősített köteleket, és ezekből is adott egyet az öt férfinak.

– Kössétek a nyakatokra!

Amikor ez megtörtént Crowley felmászott az asztal tetejére, úgy helyezkedett el, hogy meztelen talpa éppen az öt kötél végén taposott. Felemelte az arany maszkot, a fejére tette. Pontosan úgy nézett ki, mint valami prehisztorius szörnyeteg; mintha valamelyik görög vagy egyiptomi legendából lépett volna ki; mintha magának Thothnak lenne a szárnysegédje.

– Mi lett volna, ha nem hozzuk ide Chérie-t? – kérdeztem halkan.

– Úgy tudom, a szertartás szempontjából mindegy, hogy férfi vagy nő fekszik azon a fatáblán – mondta Tatjana grófnő. – Gurdijeffnél legalábbis mindegy. Ő, amikor férfit akar megidézni, női médiumot alkalmaz, amikor nőt, akkor férfit fektet le középre.

– Akkor jó, hogy nem vállaltuk a feladatot – mondtam.

– Miért?

Felnevettem.

– Azért, mert ha mondjuk most én feküdnék ott, akkor eleve kudarcra lenn ítélve a vállalkozás. Tudomásom szerint Vintras férfi volt.

Tatjana grófnő rám nézett.

– Helyesen fogalmazott. Volt.

– Most már nem az? A grófnő felnevetett.

– Ki tudja? Lehet, hogy a Holtak Birodalmában nem léteznek nemek. Vagy nem úgy, ahogy ideát. Az mindenesetre biztos, hogy a Túlvilágon még senki sem született. Különben – tette hozzá – Vintrast éppen a tantrikus szexualitás miatt bírálták a legtöbben. Ceremoniális eszközzé változtatta a nemi érintkezést. A feljegyzések szerint az aktusokra akkor is sor került, amikor egyetlen nő sem vett részt a szeánszain.

– Úgy érti, hogy Vintras... támogatta a homoszexualitást? – kérdezte Luis.

– Ennél tovább ment. Gyakorolta, sőt, bizonyos esetekben rákényszerítette a híveit az ilyen... khm... kapcsolatokra.

– Hú! – kiáltott fel Salvador. – Akkor tényleg jó, hogy nem én fekszem ott Chérie helyén!

– Képzelem, Gala mit szólna, ha rajtakapna valami fiúcskával – jegyezte meg Luis.

Idegesen felnevettünk.

– Az is lehet, hogy Crowley más módszert alkalmaz. Olyat, amiben nincs jelentősége a nemeknek – mondta a grófnő. Hallgattunk. Vártunk.

Crowley a kötélcsomón, az asztal tetején állt. Lehunyta a szemét. A meztelen férfiak nyakuk és bokájuk körül kötéllel várakoztak. Chérie még nem tért magához.

– Azért furcsa – jegyezte meg Luis. – Olyan sátánszaga van ennek az egésznek.

– Mármint annak, amit Mr. Crowley csinál? – kérdeztem. – Nincs ebben semmi furcsaság. Éppen ezzel, a Sötét Herceg imádatával lett híres.

– Lehet, hogy tényleg a Sátán küldötte, ahogy állítja magáról – mondta Salvador.

– Ez tényleg lehetséges – feleltem. – Állítólag már az anyja is Bestiának szólította...

– Nem Crowleyra gondoltam – mondta Luis –, hanem erre az egész Vintras-ügyre. Crowley azt mondta, a rózsakeresztesek hite szerint a Vintras birtokában lévő vers, vagy dal... vagy nevezzük bárminek... Szóval a mágikus szöveg elmondása után az ember valóban beleláthat a jövőbe... – Bizonytalanul elhallgatott.

– Igen – bólintottam. – Valóban ezt mondta. És?

– Kezeljük tényként ezt a kijelentést – folytatta Luis. – Ha feltételezzük, hogy a szöveg valóban használható volt... Nos, ebben az esetben felmerül egynéhány kérdés. Az a bizonyos illető, akit Vintras Szent Mihálynak nevezett, miért nem az avatottabbaknak adta át a kincset érő levelet? Miért éppen egy papírgyári munkást szemelt ki magának?

– Vintras a gyár tulajdonosa volt – jegyeztem meg. Luis bosszankodva legyintett.

– Ez most lényegtelen! Miért éppen ő lett a kiválasztott? Miért nem valamelyik rózsakeresztes? És egyáltalán: miért éppen akkor került elő a szöveg?

Hallgattunk; egyikünk sem tudta a választ. Végül Tatjana grófnő törte meg a csendet.

– Ha jobban figyeltek volna Grandsailles szavaira, tudnák a választ, uraim. A múlt században, Eliphas Lévi halála után tetőzött a mágiadagály. Az emberek az okkult tanok felé fordultak, ősrégi és középkori írásokat tanulmányoztak. Nem egy-két ember, hanem egész tömegek. Akkoriban az okkult valami olyasmi volt, mint manapság az önök szürrealizmusa.

Divattá vált az ismeretlen, a természetfölötti kutatása. Divattá és életstílussá. Valahogy úgy, ahogy a modern időkben divat lett az ipar fejlesztése. Akkoriban a költőknek, íróknak, vagyis a bölcsészeknek sokkalta nagyobb tekintélyük volt, mint manapság. – Elmosolyodott. – Vintras a humán tudományok korában élt. A mi korunkban, az időnek abban a szakaszában, amelynek véleményem szerint egy bizonyos Habsburg trónörökös elleni merénylet az origója, a reáltudományok dominálnak. Akkor a bölcselkedőket imádták, ma a mérnököket, építészeket, fizikusokat és kémikusokat istenítik. – Salvadorra villantotta a szemét. – No és persze a művészeket. De manapság a művészet is más. A modern kor festői és szobrászai, írói és költői a saját lelkükből és tudatukból merítenek témát. Vintras korának művészei sokkalta többet foglalkoztak a legendákkal, a mítoszokkal és a történelemmel. A filozófiával és a vallással. Az önök Paul Eluard barátja is remek verseket ír, de... a régiekben valahogy több tisztelet volt a vallás, és most mindegy, melyik vallás iránt. Ismerik például Charles Baudelaire verseit? Igen? Nos, az egyik legszebb költeménye egy a Sátánhoz írott óda. Les Litanies De Satan. – Tatjana grófnő megköszörülte a torkát és halkan szavalni kezdett. Halvány szlávos akcentusa tovább fokozta a szavak hátborzongató jelentését.

Ó, Angyal, te legszebb, legbölcsebb mind között,

üldözött, kiestél Urad kegyeiből,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Ó, Angyal, trónfosztott herceg, száműzött,

te, kinek megpróbáltan csak nő az erőd,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Ó, te, kí mindent tudsz; te a Pokol ura,

végső orvosa az ember kórságinak,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Ó, te, kit leprások, páriák átkoztak,

jöjj el hozzám, lépj elő, mutasd meg magad,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Ó, te, akinek szeretője a Halál .

reményt adj és gyönyört, boldogságot, buját,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, ki bitó előtt erőt adsz a latornak,

hogy a halálát váró tömeget átkozza,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, ki tudod, mi a mohóság, s isten

aranyát, gyémántját hol rejtette el,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, ki ismered a föld titkait s méhét,

szemeddel látod kincseit és ércét,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, ki kezeddel eltakarod a veszélyt

holdkórosok elől, rejtve a halálmélyt

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, ki mágiával puhítsz csontokat,

patavágta testből préselve borodat,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, ki vigaszt adsz az embernek fájdalomban,

ki megmutattad, hogyan lesz puska s gyutacs,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, aki könnyed kézzel rávésted jeled,

Krőzus szívére, keményen, könyörtelen,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Te, ki miatt az asszonyok a sebeket

bálványként tisztelik – a szegénységet,

Sátán, te légy irgalmas hozzám kínomban!

Száműzöttnek, felfedezőnek botot adó,

támaszt nyújtó, elátkozottat gyóntató,

azok atyja vagy te, kiket az Úr elűzött,

kiket az Édenből a Földre küldött.

Sátán, légy irgalmas hozzám kínomban!

Hallgattunk; ezek után egyikünk sem tudott semmiféle frappáns megjegyzéssel előrukkolni.

Körülbelül tíz-tizenöt perc telhetett el néma csendben. Aztán Crowley kántálni kezdett...

Először azt hittem, a sátánisták szokása szerint a Miatyánkot mondja, latinul és visszafelé, de aztán rájöttem, valami idegen – vagy legalábbis általam nem ismert – nyelvet használ, aminek hangzásában igencsak sok köze volt a hindihez.

Hallgattam a szavakat, és elkerekedett szemmel szívtam magamba a látványt. Ha lesz valaki, aki majd ezt az írásomat elolvassa, valószínűleg maga elé akarja képzelni a jelenetet. Nos, hogy megkönnyítsem a helyzetét, megpróbálom elmagyarázni a dolgot. A cselédszoba – amely azonos volt azzal a helyiséggel, ahol Vintras kilehelte a lelkét – egy körülbelül ötször öt méteres szoba volt. A nyugati falán nyílt a folyosóra vezető ajtó. Ablaka (eltekintve a szeánsz előtti napokban a déli falban elhelyezett megfigyelőablaktól, amely mögül mi néztük az eseményeket) nem volt – gyanítom, Tatjana grófnő ezért jelölte ki a cselédei lakhelyéül, a falait, a mennyezetét és a padlóját feketére mázolták.

(Grandsailles még a vacsora közben megemlítette, hogy már a szeánsz előtt néhány nappal elvégeztek bizonyos munkálatokat, és idehozták a szükséges kellékeket is.) A sarkokban pilonokat állítottak, egyszerű, fekete márványból kifaragott hengereket. A pilonok tetején gyertyákat helyeztek el, és – mint már leírtam –, gyertyák voltak a terem közepére rajzolt jókora pentagramma öt csücskében is. A csillagon belül elhelyezett vastag, magas gyertyák előtt álltak a mezítelenre vetkőzött férfiak: Grandsailles, a Márki, Igor, Jevgenyij és Luc. (Luc arca kifejezéstelen volt, nem látszott rajta, hogy néhány perccel korábban még rá akart támadni Crowleyra. A brit mágus a jelek szerint éppen olyan könnyedén hipnotizálta az embereket, amilyen könnyedén én vagy akár az olvasó kifújja az orrát. Azóta is sokat töprengtem rajta, hogy ha ilyen egyszerűen rá tudta kényszeríteni az akaratát Luc-re, akkor Chérie-t miért kellett leütnie. Nem találtam választ a talányra. ) A pentagramma közepén, a vastag, ajtószerű falapon az eszméletlen leány feküdt, karjait és lábait valamint a nyakát bőrszíj fogta le. Az öt szíjból egy-egy kötél vezetett az öt férfihoz. A férfiak ezeket a köteleket a bokájukra erősítették. A lány fölött, az ötlábú, ötszögletű asztalon Crowley állt. Az asztal közepéből – mint már említettem – öt kötél vezetett a meztelen férfiakhoz, akik ezeket a kétujjnyi vastag szálakat a nyakukra hurkolták.

Crowley felemelte a karjait, hátrahajtotta békát formázó sisakmaszkos fejét, és egyre hangosabban kántált. Amikor Grandsailles az este folyamán először kiejtette a száján a „szeánsz” szót, sok mindenre gondoltam, de ilyesmire nem...

Crowley hirtelen leeresztette a kezét, villámgyors mozdulatot tett, és letépte magáról a talárját. A felsőteste meztelen volt, a derekán bőröv feketéllett, bőr ágyékkötőt viselt, és a lábára is valami saruszerű bőrdarabot erősített. Az oldalához kapott, kirántotta az övébe tűzött kardot, és éles rikoltások kíséretében hadonászni kezdett.

Egyikünk sem értette, mit mond, csak a „Sátán” és az „Isten” szavakat sikerült kihámoznunk a zagyvaságnak tűnő hangtömegből.

A hadonászás jó három percig tartott. Crowley ekkor térdre roskadt, lehajtotta sisakmaszkos fejét, és vízszintesen maga elé nyújtotta a kardját.

– Pierre Michel Eugéne Vintras! Parancsolom, hogy jelenj meg! Parancsolom, hogy lépj ki a Halál homályából, jelenj meg előttem, és válaszolj a kérdéseimre!

Ahogy kiejtette az utolsó szót, Crowley a legügyesebb kínai tornász-mutatványost megszégyenítő fürgeséggel leugrott az ötlábú asztal tetejéről, és kihátrált a padlóra rajzolt pentagrammából.

– Hát, nem úgy csinálja a szellemidézést, mint Mrs. Piper jegyeztem meg, az Amerikában elhíresült okkultista hölgyre utalva, aki asztal mellett ülve, vetkőzés, kard, pentagramma és minden különösebb cécó nélkül is képes volt előhívni a semmiből a holtak lelkét.

Salvador és Tatjana grófnő között álltam. Mindketten felém fordították a fejüket, mindketten válaszolni akartak kissé gúnyos megjegyzésemre, de nem tették, mert...

Mert az asztal közepén, azon a ponton, ahol az öt kötelet tartó fémkapocs csillogott a gyertyák lobogó fényében, hirtelen megvillant valami. A megjelenő fénygömb lilás volt, leginkább egy színességében is áttetsző lámpabúrára emlékeztetett.

– Parancsolom! – üvöltötte Crowley. Hátrébb lépett, addig hátrált, amíg a hozzáütközött a falhoz.

Csend.

Vagy egy percig semmi sem történt, aztán...

Aztán elszabadult a pokol. Az események szemkápráztató gyorsasággal követték egymást. A lilás lámpabúra megnőtt, akkora lett, mint egy emberfej. A felszíne úgy lüktetett, mintha hártya lenne, ami mögött valami kitörni készülő élőlény mocorogna, ennek ellenére érdekes módon még mindig keresztüllátunk rajta, és nem fedeztünk fel a belsejében semmit.

A gömb néhány másodperccel később már akkora volt, hogy akár Luis jól megtermett dán dogja is belefért volna. A lila felszín hullámzása erősebbé változott. A gömb megnőtt, tojásdad formát öltött. A felszínén megjelent egy repedés, a nyílásból valami vérsűrű, fekete anyag buggyant elő.

– Fantasztikus! – zihálta Salvador. (Itt jegyzem meg, hogy közvetlenül az Eset után, amikor már magunkhoz tértünk némileg az átélt sokkból, Salvador elkészített egy vázlatrajzot a gömbről. Azt mondta, egyszer majd megfesti az egészet. Eleddig – 1931. november 30. hajnala van – ezt az ígéretét nem váltotta valóra, de valószínűnek tartom, egyszer, valamilyen formában úgyis feldolgozza ezt a témát.)

A lila óriástojás még mindig áttetszőnek tűnt, de a belsejéből, a repedésből kinyúlt valami, ami határozottan egy emberi karra emlékeztetett.

– Parancsolom! – ordította a Crowley. Hátát a falhoz szorított, és úgy tartotta maga elé a kardját, mintha arra számítana, hogy valamitől meg kell védenie magát.

A lila, áttetsző tojáson lévő repedés szétnyílt, a résből, mint a gyermek az anyja szülőcsatornájából, egy alak bukkant ki... Amikor kidugta a fejét, amikor a válla is keresztülpréselődött a nyíláson, amikor a karjait is kirántotta, a könyökét és az alkarját a tojás falához szorította, és addig mászott, vonaglott, kúszott, míg teljes egészében kijutott az asztalra.

– És ilyet tud az a híres Mrs. Piper, hm? – kérdezte Luis, de nem vette le a szemét a lassan felálló alakról.

Az alakról, amelyet első ránézésre semmi sem különböztetett meg egy mezítelen embertől. Mondom: első ránézésre, mert ahogy a gyertyák vibráló fényében alaposabban szemügyre vettem, felfedeztem rajta egynéhány furcsaságot. A legszembeötlőbb az volt, hogy hiányoztak a nemi szervei. A lábai közötti rész sima volt és lapos. Ahogy körbefordult azt is láttam, hogy a farhasítéka sincs meg. A testén nem lehetett felfedezni az izmok domborulatait, a bőre éppen olyan lilás volt, mint a fénytojás, amiből előbújt. Egyetlen szőrszálat sem láttam rajta – nemcsak a haja, a szemöldöke, és amennyire ki tudtam venni a szempillája is hiányzott. Az orrnyerge sem volt meg, az orrcimpái valamivel feljebb helyezkedtek el a megszokottnál. A szája ajaktalan repedés, a szeme pedig olyan ívelt volt, mint amilyet az egyiptomi fáraókról készült festményeken látni szoktunk. Füle nem volt, amikor oldalra fordította a fejét, a nyakán nem mozdultak meg az inak, a bőre sima maradt.

– Ki szólított? – kérdezte.

– Én! – felelte Crowley. Feljebb emelte a maga elé tartott kardot, a penge hegyével a lényre mutatott. – Én!

Vintras (mert ki lehetett, ha nem ő?) ismét körbefordult, és elégedett vigyorra húzta a szájnyílását. Fogai sem voltak, mégis érthetően beszélt.

– Látom, értesz a Mesterséghez – mondta. Felemelte a karjait, és élvezkedve vigyorgott. – Az élők energiája... Ó, milyen jó is ez!

Csak ekkor fedeztem fel, hogy a pentagramma öt csücskében álló, férfi szobormereven, kifejezéstelen tekintettel bámul. Egyetlen arcizmuk sem rezdült meg – ebből arra következtettem, hogy nem sokat észlelnek a tőlük néhány lábnyira lezajlott jelenetből.

Azt sem tudom, hogy a nyakukba hurkolt kötél mikor kezdett lilás fénnyel izzani. Egy biztos: amikor Vintras szelleme – mert csakis szellem lehetett – felemelte a kezét, már mind az öt ragyogott.

– Életerő! – rikoltotta a lény.

Az öt férfi lábához kötelek is világítottak, és lilás fény sugárzott az ötlábú asztal alatt heverő leányt lefogó bőrbéklyókból is.

– Energia! – Vintras leeresztette a kezét, Crowley felé fordult. – Mondd hát, mit kívánsz? Ajándékod jólesik, teljesítem a kérésedet.

– Válaszolj! – mondta Crowley. Nyelt egyet; valószínűleg kiszáradt a torka. Az enyém is...

Vintras felnevetett. A hang olyan volt, mint egy normális emberi kacagás.

– Válaszoljak? Ó, hát te is a balga kíváncsiak közé tartozol? Te is a tudást vágyod? – Megcsóválta kopasz fejét. – Ám legyen. Halljam a kérdéseidet!

Crowley megint nyelt egyet.

– Tényleg képes voltál a jövőbe látni? – kérdezte. Vintras ajaktalan szájáról eltűnt a mosoly.

– Ó, hát erre vagy kíváncsi? – Nevetett. – Azt hittem, a bölcsek kövét keresed, vagy aranyat akarsz csinálni... Jól van, felelek. A válaszom: igen.

– Kitől kaptad a varázsigét? – kérdezte Crowley.

– Ha kimondhatnám a nevét, elárulnám – felelte Vintras.

– Szent Mihálytól?

Vintras hangosan hahotázott. – Szent Mihálytól?

Mivel ezt a nevet kimondta, tudtuk, hogy életében hazudott, és nem Szent Mihálytól kapta meg a jövőbelátáshoz szükséges verset. Crowley is rájött erre.

– Ha nem tőle, akkor kitől?

Vintras megcsóválta a fejét.

– Nem mondhatom meg.

– Emlékszel a versre? Mondd el!

Vintras vigyorgott.

– Hát innen fúj a szél? A jövőre vagy kíváncsi, oktondi ember?

– Emlékszel rá? – Igen.

– Mondd el! – Nem.

– Ha elmondod, ajándékot kapsz tőlem.

Vintras összehúzta a szemét.

– Ajándékot? Miféle ajándékot?

Crowley sejtelmesen mosolygott.

– Emlékszel még a szerelem gyönyörére?

Vintras szeme tágra nyílt.

– Egy leányt kínálsz? Egy fiút? Egy testet, amivel kedvemet tölthetem?

Ó, milyen furcsa lény az ember! Ott álltam egy ablak előtt, egy elsötétített szobában, és egy hátborzongató szertartást figyeltem; tanúja voltam, ahogy egy élő egy holttal társalog, de még ekkor sem tudtam megszabadulni a gyakorlatiasságomtól...

– Hogy akar ez szeretkezni? – kérdeztem súgva. – Mivel? – Egy leányt – mondta Crowley.

Csend. Vintras arcán nyoma sem látszott az érzelmeknek, de a hallgatásából arra következtettem, vívódik.

– Gondold csak végig – mondta Crowley. – Szerelem. Egy meleg test. Egy fiatal leány forró öle. Kell ennél nagyobb élvezet? Csak annyit kell tenned, hogy elmondod az igéket! Nem nagy ár egy ilyen óriási élvezetért!

Vintras nem felelt.

– Mit gondolsz, mennyi ideig kell lebegned a nihilben, amíg valaki újra megidéz?

– Nem te vagy az egyetlen, aki ért a Mesterséghez...

– Ez igaz. De miért éppen téged idéznének meg? – kérdezte Crowley. – Vannak nálad nagyobb hírű holtak is. Itt van például Eliphas Lévi lelke. Vagy...

– Elpihas Lévi? Bah! – legyintett Vintras. – Ő nem ismerte a jövőbelátás titkait.

– És mi a helyzet Hermész Triszmegisztosszal? Őt nehezebb lenne megidézni, mint téged... régebben halott már, mint te, de... Nehéz, de nem lehetetlen.

Vintras dühösen felmordult.

– Hermész!

– Nos? Elmondod? Úgyis meg fogom tudni, ami engem érdekel. Ha nem tőled, akkor mástól. Csakhogy akkor ők fogják megkapni az ajándékot, amit neked szántam... Vintras hallgatott.

– Ahogy akarod. – Crowley előrébb lépett, felemelte a kardját, és úgy tett, mintha el akarná vágni az egyik kötelet.

– Ne! Várj!

Éreztem, Crowley elmosolyodik a sisakmaszk alatt.

– Elmondod?

– El. Ígérem. De előbb meg kell kapnom azt, amit ígértél.

Crowley megcsóválta a fejét.

– Egy halott ígérete? Ugyan mit érek vele?

– Annyit, amennyit én egy élő ígéretével – vágott vissza Vintras.

Crowley elgondolkozott.

– Rendben van. Megkapod a leányt, ha megígéred, hogy utána elmondod az igét. De biztosítékra van szükségem.

– Miféle biztosítékra?

– Mondd el, kitől tanultad a varázsszavakat. Mondd el aztán megkapod a leányt. Ha utána nem árulod el a titkot megidézem azokat, akik megtanítottak a jövőbelátásra, és... – Crowley újra megcsóválta a fejét. – Úgy vettem észre, tartasz tőlük.

Vintras hallgatott.

Crowley az egyik kötélhez érintette a kardját.

– Rendben van! – kiáltotta Vintras. – Megkapod a biztosítékot... Az Angyalok árulták el a titkot. Ők súgták meg nekem. Tindalos Angyalai...

Crowley elhúzta a kardját a kötél közeléből. Remegett a keze.

– Az Angyalok? – A hangja félelemről árulkodott. – Megkaptad a biztosítékot, add a leányt!

Crowley az ötlábú asztal alá mutatott a kard hegyével. Vintras lenézett.

– Ostoba voltál – mondta Crowley – Ha szétnéztél volna... Vintras bőszen felüvöltött, aztán...

Aztán a teste öt darabra repedt. Vér nem csorrant, a testdarabok egyetlen szempillantás alatt fénygömbökké változtak. A gömbök elindultak az öt kötélen.

Az öt kötél végén álló öt férfi egyszerre mozdult meg. Valamennyien előrébb léptek, leakasztották a nyakukból a kötelet, félkörben elhelyezkedtek az asztal körül. Vártak, aztán az egyikük – Jevgenyij, a grófnő lakája – letérdelt, és közel kúszott az ötlábú asztal alatt, még mindig eszméletlenül fekvő leányhoz.

Miközben Jevgenyij ráfeküdt Chérie-re, miközben a magáévá tette, Crowley türelmetlenül leemelte a fejéről a sisakmaszkot, és felnézett ránk.

Jevgenyij után a Márki, Igor, majd Grandsailles és Luc következett. Crowley visszatette a fejére a maszkot.

Amikor Luc is lekászálódott Chérie testéről, az öt férfi visszaállt a pentagramma öt csücskébe. Visszaakasztották a nyakukba a kötélhurkokat. A kötélszálak végén felizzott az öt fénygömb.

Vakító villanás következett. Lehunytam a szemem, elfordítottam a fejemet. Amikor úgy éreztem, elmúlt szemem káprázása, ismét az ablak felé fordultam.

Arra számítottam, hogy az ötlábú asztalon, a lilás gömb mellett Vintras fog állni. Vintras, vagyis a szelleme, a nemtelen test, amely az újra egymásba olvadó gömbökből jött létre. Mekkorát tévedtem!

Amikor az asztalra néztem sehol sem láttam a lila, áttetsző tojást. Az öt kötélszálon ott izzott az öt fénygömb, amelyből Vintrasnak kellett volna létrejönnie. Az öt férfi mereven állt a pentagramma csücskeiben, Chérie elkínzott teste az asztal alatt hevert, Crowley pedig a kardot maga elé tartva a helyiség keleti falához húzódott.

A cselédszobában egyszerre mintha szél támadt volna. A légmozgás sorban valamennyi gyertyát elfújta, sötétség helyett azonban valami kísérteties, zöldes fényár áradt szét a helyiségben.

A fény forrása a cselédszoba északi és nyugati falánál, pontosabban a mennyezeti sarokban volt.

Fülhasogató sistergés támadt. A kékesen világító sarokban, mintha egy másik világra nyíló ablak lenne, alakok jelentek meg. Egy embert láttam, egy éjszakai, csillagfényes égbolt alatt sétált. Felnyúlt, megmarkolta a feje fölött sápadozó Holdat, és mintha valami pénzérme lenne, belegyűrte a mellényzsebébe.

Villanás. A sarok fehér lett.

Egy másik ember jelent meg a sarokban. Tűz fölé hajolt, acéltűt hevített, amelyet aztán a saját szemébe döfött. A szúrás után felkiáltott, hollóvá változott, a levegőbe emelkedett. A madár kinyitotta a csőrét, és lángot fújt az alatta elsuhanó világra.

Villanás. A sarok színes lett, akár valóság.

Órákat láttam. Homokórákat, napórákat. Toronyórákat. Zsebórákat. Egy egész óratengert. Egy gigantikus, emberszerű alak jelent meg mögöttük – ugyanaz a fickó volt, aki zsebre vágta a Holdat. A jobb vállán az emberből lett holló verdesett a szárnyaival.

Az ember és a holló mintha mély lélegzetet vett volna. Ráfújtak a tengersok órára. A kőből, csontból, fémből készített számlapok hirtelen folyékonnyá váltak. A férfi és a holló egyszerre szólalt meg.

– A titok a titok marad! – A sarokból érkező hang olyan volt, akár a malomkövek csikorgása.

Crowley felemelte a kardját; remegett a keze, és remegett a hangja is, amikor felkiáltott.

– Távozz, Sátán!

A holló és a férfi egyszerre vigyorodott el. – Sátán? Azt hiszed, az a kis féreg vagyok?

– Ne büntess, Isten! – nyögte Crowley.

– Isten? Melyik istenre gondolsz? Arra a parányra, akit Termetőnek neveztek? Vagy talán a valódi istenek egyikére?

– Távozz...! – hebegte Crowley, aztán az ajtóhoz rohant. Feltépte.

– Lásd, milyen az erő! – mondta a holló és az ember. Crowley kiugrott a folyosóra, becsapta maga mögött az ajtót.

A holló felröppent a nem létező égboltra, a gazdája hátat fordított és elindult valahová.

Villanás. A sarok szürkés, feketés, barnás lett.

Az óratenger bugyborékoló miazmává változott. A massza némán fortyogott egy darabig, majd – mintha egy förtelmes madárbestia kloákája lenne – megnyílt. A kerek résből meghatározhatatlan színű, embernagyságú, amorf alakok ugrottak elő.

Azt írtam: elő: És ez szó szerint igaz. A holló és a Holdat zsebrevágó ember mintha egy ablak mögött tartózkodott volna, ezek a... lények azonban átszökkentek a valóságba. A mi valóságunkba, Tatjana grófnő cselédszobájába.

Hárman voltak. Az egyikük Jevgenyijhez pattant, eltátotta a száját, és úgy harapta le a fejét, mint a kínaiak szokták a fecskékét. A másik eközben Grandsailles mögé feküdt, és rágni, falni kezdte a lábát. A harmadik felrúgta az ötlábú asztalt, heves mozdulattal felemelte az ajtószerű falapról Chérie még mindig ernyedt testet.

Levetette magát a falapra, magára rántotta a leányt, és közben kitátotta förtelmes, cápafogakkal teli, nyáladzó pofáját.

Elfordítottam a fejemet. Nem bírtam végignézni, ahogy felfalja a szerencsétlen leányt...

Chérie ájult volt, a három férfi – Igor, Luc és a Márki –, akiket még nem támadtak meg a bestiák, még mindig delejezetten állt. Szemmel láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik körülöttük, milyen sors vár rájuk.

Agyam józanabbik része egyszerűen elutasította a látványt, mintha azt üvöltötte volna, hogy ilyen a valóságban nem létezik, részeg álmot látok csupán. Tudatom egy másik részében ádáz párbajt vívott egymással az életösztönöm és a kíváncsiságom.

Az előbbi győzött.

Még egy pillantást vetettem a szobára (Grandsailles és Jevegenyij már eltűnt, Chérie-t is felfalta a bestia), az öt kötélszálon kétségbeesetten ide-oda futkosó lila fénygömbökre, majd...

Akkor tértem magamhoz, amikor a nap megerőszakolta fénysugaraival az éjszakát. A Szajna partján, az egyik pad előtt feküdtem. Mellettem Salvador kuporgott, fázósan didergett, és érthetetlen szavakat motyogott. Luis térdig a vízben állt. Lehajolt, majd felegyenesedett. Már átázott a ruhája, a haja a fejéhez tapadt, de csak szórta magára a vizet, és eszelős mozdulatokkal mosakodott.

Máig sem tudom, hogy kerültem a folyó partjára. Salvadort hiába faggattam. Luis emlékezett rá, hogy mind a hárman egyszerre ugrottunk meg, egyszerre menekültünk ki a folyosóra, onnan pedig Tatjana grófnő lakásának ajtajához. Ami ezután történt, azt ő is elfelejtette. Valószínűleg együtt maradtunk, és addig rohantunk a párizsi éjszakában, amíg bírtunk.

Salvador három nappal később Madridba utazott, Luis pedig Flandriába ment. Én néhány hétre beköltöztem az egyik bordélyba. Amikor kijózanodtam, Londonba utaztam.

Hogy mi történt a többiekkel? Nem tudom. Vagyis... Tudom, amit mindenki tudott, aki olvasta az újságokat. A ház, amelyben Tatjana grófnő lakott, azon az éjszakán „megmagyarázhatatlan” okok miatt porig égett. A grófnő, valamint a ház lakóinak nagy része odaveszett. Sokan gyújtogatásra gyanakodtak, mert ellentétben a hasonló tűzesetekkel, ez a ház valóban porig égett. Egyetlen üszkös gerenda, egyetlen faldarab sem maradt meg belőle.

A telket egy ismeretlen külföldi férfiú vásárolta meg. 1922 tavaszán kipucoltatta, majd a saját költségén megépíttette rajta a Szent Katalin kápolnát, amelyet nagylelkűen a Párizsban élő orosz emigránsoknak ajándékozott.

Ugye, milyen különös? Ha valaki azt mondaná, hogy Aleister Crowley, a hírhedt sátánista, a Fenevad keresztény kápolnát építtetett Párizsban, ha valaki ilyen állítana, köznevetség tárgyává válna. Éppen ezért nem mondok semmit. Történt, ami történt. Luis nem beszél az ügyről, és Salvador is hallgat.

Hallgat és folyékony órákat fest...

A tegnap – jobban mondva a ma hajnalban – elkészült visszaemlékezésemet átolvasva megfogalmazódott bennem néhány kérdés.

1. Mi volt az oka annak, hogy az Angyalok elárulták Vintrasnak a jövőbelátás titkát?

2. Miért akadályozta meg a hollós ember(?) azt, hogy Vintras szelleme elárulja Mr. Crowleynak a mágikus verset?

3. Mi lett volna akkor, ha nem találkozunk össze Chérie-vel? Mit ajánlott volna fel Mr. Crowley a szellemnek abban az esetben, ha kizárólag férfiak vesznek részt a szeánszon?

A lehetséges válaszok:

1. Lehet, hogy a rózsakeresztesekhez hasonlóan Vintrasnak is sikerült megidéznie az Angyalokat. (Igaz, azt állította, kéretlenül kapta meg a verset, de nem lepne meg, ha kiderülne, hogy ebben az esetben is hazudott.) A válasz felvet egy újabb kérdést: mivel kényszerítette rá Vintras az Angyalokat a titok elárulására? (Erre vélhetőleg sosem fogok választ kapni.)

2. Nem találok magyarázatot.

3. Ha Chérie nincs közöttünk, és csak mi veszünk részt a szeánszban, valamennyien transzba esünk, így utólag nem emlékeztünk volna rá, mit műveltünk egymással. Mindenesetre elég alávaló lett volna Mr. Crowleytól, hogy akaratunk ellenére rábír minket, hogy ilyen kapcsolatot létesítsünk egymással.

Az Esetről készült írásomat ma este megmutatom Salvadornak és Luisnak. Lehet, hogy Paullal is elolvastatom. Bármilyen borzasztó volt az élmény, maga az írás szórakoztatott, ezért úgy döntöttem, papírra fogom vetni a többi különleges eseményt is, amelyben részem volt, amelyről tudomást szereztem.

Megjegyzés: Ahogy így belegondolok, majd’ valamennyi eseménynek köze lehet az Angyalokhoz... Furcsa, nem igaz?