Eredeti cím: Mr. Edgar Cayce utazásai

0 254

Szerző: Le Renard • Év: 1999

1931., valahol az Atlanti-óceánon

„Az emlékezés megviseli az embert.”

Ezt a gondolatot Rudyard Kipling egyik tanulmányában olvastam, és annyira megtetszett, hogy elhatároztam, beleírom a naplómba. Természetesen nem áll szándékomban követni a viktoriánus kisasszonyok és ifjú asszonyok példáját – nem akarom ezt a naplót bölcs és híres emberek aranyköpés-gyűjteményévé változtatni. Más naplókészítőkkel ellentétben e sorok papírra vetése közben nem lebeg előttem majdani önmagam képe, lelki szemeimmel nem látom az éltes Mr. Archibald Foxgate-et, amint egyik skóciai vagy walesi udvarháza verandáján, a hintaszékében ringatózva, pipázgatva és jóféle whiskyt kortyolgatva, réveteg szemmel olvasgatja azt a rengeteg bohóságot és ostobaságot, azt az érzelemgyűjteményt, amellyel hajdan, fiatal emberként beszennyezett néhány ív papirost.

Hogy ha nem ezért, akkor miért írom ezt a naplót? Nehéz megválaszolni ezt a kérdést. Már gyermekkoromban elkezdtem és azóta szokásommá vált. Nem a jövőnek készítem, sokkal inkább a jelennek. Olyan ez nálam, mint Madame Rocheforte kínai kertészénél a feng shuinak, vagy mi a csodának nevezett térrendezéshez párosuló meditáció. (A fickót vagy nyolc-kilenc éve ismertem meg. Már akkor is vén volt, de az Európában töltött esztendők azóta kiszívták a maradék erejét. Amikor legutoljára, ez év augusztusában találkoztam vele, két bottal járt, és amikor leült, csak ahhoz volt ereje, hogy azt a három márványgolyót forgassa a tenyerében.)

Sosem felejtem el, amikor először láttam, Ma-Csu miket összebűvészkedik Madame Rocheforte kertjében az apró kavicsokkal, és a különböző színű homokkal, milyen káprázatos ábrákat rajzol a földre. Első pillantásra azt hittem, a kínai fickó valami bonyolult képet próbál elkészíteni, talán éppen egy sárkányt, vagy valami hasonlót. Aztán, amikor már jó negyven perce figyeltem, és csak nem akart kibontakozni a vonalakból semmi értelmes forma, rájöttem valamire.

„A dolgokat nem azért kell végrehajtani, hogy elérjünk velük valami eredményt. Ha a fizetség lebeg az ember szeme előtt a munka elvégzése közben, akkor lassan és kínkeservesen éri el a célját, ám ha magát a tevékenységet élvezi, észre sem veszi, máris befejezi, bármilyen megerőltető legyen is az a teste vagy a lelke számára.”

Ez az idézet egy Csan-buddhista példabeszéd-gyűjteményből való. Nem célom az aranyköpés-gyűjtés (!), de ez az, amire rájöttem, miközben Ma-Csut figyeltem, és ez az a végkövetkeztetés, amire jutottam, amikor elgondolkoztam azon, miért írok ilyen szorgalmasan naplót. Nem az eredmény érdekel, maga a „munka”, a szavak egymáshoz illesztése okoz nekem örömet. Írás közben furcsa, meditatív állapotba jutok, összhangba kerülök önmagammal és a világgal, és valahogy mindent világosabban látok. Úgy, ahogy Ma-Csen a homoksepergetés és a kavicsrakosgatás alatt. Hogy közben létrehozok valamit, az már teljesen mellékes.

Egyébként, félretéve a misztikus és filozofikus magyarázatokat: szórakoztat a dolog, és kész.

Ami a szórakozást illeti, rámfér egy kevés. Itt, az óceán közepén a világ pezsgésétől elzárt utazó csak három dolgot tehet:

1. Megpróbál beilleszkedni az úri társaságba, és jobb híján megpróbál elbeszélgetni azokkal az éltes hölgyekkel és urakkal,

akik hiába illesztenek a szemük elé monoklikat, lornyonokat vagy szemüvegeket, semmit sem látnak a konzervativizmus vagy a sznobéria, az álságos előkelősködés hályogától.

2. Már a hajóút elején leissza magát, és gondosan ügyel rá, hogy az út végéig még véletlenül se józanodjon ki.

3. Magába roskad, visszavonul, és naplót ír.

Van egy negyedik lehetőség is: az illető utas élvezi a kalandot, az óceán levegőjét, a végtelenbe nyúló víztömeg, a hullámzó horizont, a napkelték és napnyugták látványát. Nem tagadom, volt idő, amikor engem is elszórakoztattak ezek a dolgok, de eddigi életem során annyit utaztam, hogy már nemigen találok érdekességet az ilyesmiben.

(Most jut eszembe: jövőre már betöltöm a harminchatodik évemet. Apámnak ilyen korában már három gyermeke volt. Talán ideje lenne nekem is családalapításra gondolnom...)

Nos, mivel különben sem igen bírom elviselni az előkelősködést, különösképpen nem akkor, ha hamis sznobériával párosul, és mivel a Salvador, Paul, Luis meg többiek társaságában Párizsban eltöltött bohém, sőt, olykor vad hónapok után igencsak nehezemre esett volna eljátszani a jó házból származó, makulátlan modorú, fanyar humorú brit úriember szerepét, az első lehetőséget azonnal elvetettem, és a második unaloműző megoldáshoz folyamodtam.

Már az indulásom előtti estén sikerült úgy berúgnom, hogy ; csak annak köszönhetem, hogy nem késtem le a hajót, hogy a rengeteg konyak és calvados éppen Salvador lakásán döntött le a padlóra. Hogy mi köze van a két dolognak egymáshoz? Egyszerű. Salvador sárkánya, Gala ki nem állhatja, ha részegek hortyognak a lakásán. Most, hogy visszagondolok, és megpróbálom összerakni a szeszgőzös homályba süllyedt időszeleteket körülbelül fél órát fekhettem az előszobájuk padlóján. Arra tisztán emlékszem, hogy Gala összeveszett Salvadorral, és azt követelte tőle, hajítson ki engem, ha máshová nem, hát az utcára, mert a végén összerondítom a perzsaszőnyegét. A dolog vége az lett, hogy Luis és Paul, meg az a kurtizán, akinek a portréját Salvador még azon az estén meg akarta festeni, kivonszolt a lépcsőházba. Ezután Luis elment – azt mondta, sürgős dolga van. Vele együtt eltűnt a kurtizán is. (Vajon mi lehetett az a nagyon sürgős dolog? He-he...) Paul kicsöngette a házmestert, és közös erővel lecipeltek a lépcsőn. Paul kocsit hívott nekem, és kivitt a pályaudvarra. Arra még emlékszem, hogy feltett a vonatra. Arra is emlékszem, hogy néhányszor behívattam magamhoz a pincért, és inni kértem tőle. Aztán...

Aztán ezután már csak arra emlékszem, hogy kiléptem a kupém (mint később kiderült: a kabinom) ajtaján, és rengeteg vizet láttam magam körül. Megrémültem, nem értettem, hogy került ennyi víz Salvador lakásába, vagy a vonatra; fogalmam sem volt arról, hol lehetek. Behívtam a pincért, és inni kértem tőle.

Pár nappal később, amikor a szervezetem hevesen tiltakozott az újabb kortyok ellen, elhatároztam, hogy kijózanodom. Nem ittam, nem töltöttem rá a párizsi konyakra és calvadosra, és nagy nehezen sikerült összeraknom a képet. Ebben a segítségemre volt az a levél is, amit a bőröndömben találtam. Paul írta.

Kedves Renard!

Ha legközelebb visszajössz Párizsba, ne felejtsd el megadni a 76 frankomat (Ennyibe került a vonatjegyem Calais-ig meg vissza.) Ezen az összegen kívül tartozol még két üveg konyakkal, és egy láda pezsgővel, valamint harminc szivarral (Havanna!).

És tartozol még egy „köszönömmel”, amiért nem hagytalak Salvador lépcsőházában.

És tartozol még egy „köszönömmel”; amiért kivittelek a pályaudvarra.

És még eggyel, amiért elkísértelek Calais-ba.

És még eggyel, amiért feltettelek a hajódra. Arra a hajóra, ami nélküled is elindult volna.

Üdv: Paul E.

PS.: Ha esetleg ajándékképpen hozol nekem az Újvilágból néhány navajo pokrócot (eredetit!), minden tartozásodat elfelejtem.

PS. II: Mi lesz veled odaát? Tudtad, hogy szesztilalom van?

Nos, így jutottam fel a hajóra. Az első napokat kábultan töltöttem, és most, amikor kezdek magamhoz térni, rögtön nekiláttam a naplóírásnak.

Azt hiszem, éppen Paul jegyezte meg egyszer, hogy a „brit nyelv” olyan, akár egy sajgó csontú matróna, ezzel szemben az „amerikai nyelv” egy friss, kemény mellű, tizennyolc esztendős szűzlányra hasonlít. Van valami igazság ebben. Az olyan írásokat, amilyen ez a napló, odahaza „értelmetlen zagyvaságnak” nevezik, vagy a skótok által oly kedvelt töltött birkagyomorhoz hasonlítják. Az amerikaiak elnézőbbek, és inkább kitaláltak egy új szót az ilyesmire: „brainstorm”, vagyis „agyvihar”. (Ha már a nyelvújításnál tartunk: szerintem sokkal kifejezőbb lenne az „agyömleny” kifejezés.)

Mit is akartam kihozni ebből? Ja, igen. Tehát tegnap a kiplingi idézettel kezdtem (az emlékezés megviseli az embert) de elkalandoztak a gondolataim.

Hát, igen. Az emlékezés valóban megviseli az embert. Főkéni akkor, ha olyan emlékeket idéz fel, amilyeneket én abban a kis „dokumentum jellegű szösszenetben” (a Chérie címet viselő írásomat én novellának tartottam, ezt az eléggé megalázó elnevezést Paul sütötte rá). Ez a tíz évvel ezelőtt történt esemény annyira felizgatott, hogy bevetettem magam a Sorbonne könyvtárába, és előkerestettem magamnak minden olyan kötetet, amely az okkultizmussal és a mágiával foglalkozott amelyekben a fekete misékről, meg hasonlókról esett szó.

Akkor, 1921-ben még olyan friss volt a borzasztó élmény hogy kizártam a gondolataim közül, megpróbáltam megszabadulni a terhétől, és még véletlenül sem próbáltam utánajárni annak, hogy mi köze lehet a valósághoz (ha nem ehhez, az általunk ismert valósághoz, akkor a valódi valósághoz) mindannak, amit akkor láttunk és hallottunk.

Akkor, tíz évvel ezelőtt, még túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy a dolgok után nézzek, az évek, az események, az azóta átélt kalandjaim pedig úgy rakódtak rá annak a szörnyű éjszakának az emlékére, ahogy a folyóban a friss iszap az ősrégi, kővé dermedt rétegekre.

De ha vihar támad, a friss iszap felkavarodik, a szemcséi kimozdulnak a helyükből, és újra előtűnik a kemény meder. Az én esetemben ezt az emlék-felkavarodást az váltotta ki, hogy valami, talán a párizsi ősz, talán más eszembe juttatta azt a szerencsétlen lányt, Chérie-t.

Miután megírtam a visszaemlékezésemet, miután felolvastam a barátaimnak (kényszerítenem kellett őket arra, hogy végighallgassanak), nem könnyebbültem meg. Pedig erre számítottam. Valójában azért álltam neki a „dokumentum jellegű szösszenet” megírásának, mert arra számítottam, hogy kiadom magamból az élmény gerjesztette, évek óta bennem fortyogó feszültséget – ahogy Salvador is kiadta magából, amikor megfestette azokat a folyékony órákat. Nem könnyebbültem meg, sőt kutakodni kezdtem.

Egy-két hétig belemélyedtem a vén, poros, penészszagú könyvekbe, és talán én is úgy jártam volna, mint annak idején Eliphas Lévi egyik tanítványa, aki addig-addig tanulmányozta Paracelsus írásait, míg a végén megőrült. Talán engem is a bolondok közé zártak volna (azt hiszem, a mágiát ép ésszel nem lehet megérteni, ha pedig nem érti az ember, akkor minek foglalkozzon vele), de nem kapok levelet a családomtól.

A levelet az anyám küldte, és arra kért, utazzam át Amerikába, pontosabban Chicagóba, és... Idézem:

...mentsd ki szegény Caroline nénéd fiát azoknak az istentelen jenkiknek a karmai közül!

Anyám meglehetősen homályosan és nagyon elfogultan fogalmazott, de a lényeget így is sikerült kihámoznom a szövegből. Caroline néném (anyám húga) fia, Jonathan Branford a Chicagoi Egyetemen tanult. Eredetileg úgy volt, hogy jogász lesz, de az első félév után átiratkozott az archeológiai tanszékre (Jonathan, ahogy én emlékszem, mindig is régész szeretett volna lenni, a család akarta ráerőszakolni a bírói talárt.) A szülei ezt a vétséget talán még megbocsátották volna neki, bár az apja eléggé nehezen nyelte le a békát. Ahhoz viszont már nem járultak hozzá, hogy Jonathan jövő nyáron Egyiptomba utazzon, és (ismét anyám szavait idézem): ...azzal töltse az idejét, hogy halott arabok csontjai után kutakodik a skorpiókkal teli sivatagban.

Jonathan a társadalmi és vagyoni helyzete miatt nem kaphatott ösztöndíjat (a jenkik az ilyesmiben nagyon következetesek), és az egyiptomi útját sem finanszírozta az egyetem. Mivel otthonról nem remélhetett anyagi segítséget, és mivel mindenképpen el akart utazni, úgy döntött, hogy előteremti a szükséges összeget. Már időben, ez év augusztusában nekilátott a dolognak – előrelátó fiú, arra számított, hogy nyárig össze tudja spórolni a pénzt.

A baj csak az volt, hogy Jonathan nem kifutófiúnak szegődött el, és nem is butácska kis jenkik korrepetálásával akart pénzt keresni. Biztos úgy gondolta, ha lúd, hát legyen kövér beállt mixernek valami ócska lebujba. Valószínűleg jól keresett, ám Amerikában az ilyesmit, mármint a szesszel való üzletelést mostanában nem nézik jó szemmel. A rendőrség razziát tartott, és Jonathant szépen dutyiba vágták.

Az én feladatom az volt, hogy kihozzam onnan, és ha kell, erőszakkal, de mindenképpen hazavigyem Londonba.

Nos, ezért szálltam hajóra így karácsony előtt, ezért vállalkoztam erre a hosszú útra. Őszintén mondom, hogy csak ezért, mert ki nem állhatom Amerikát. Éppen eleget láttam belőle ahhoz, hogy megvessem a lakóit, azoknak a sültparasztoknak a leszármazottait, akik az Óhazában képtelenek voltak egyről a kettőre jutni, most pedig a bennszülöttektől elrabolt földön királynak képzelik magukat. Ostoba népség! Ha találomra kiválasztunk ezer amerikai állampolgárt, kettő, ha akad köztük, aki tudja, ki volt Szókratész. (És a kettő közül az egyik biztos görög származású, a másik pedig arra tippel majd, hogy a sarki fűszerest hívják így.) Természetesen a kivétel ebben az esetben is erősíti a szabályt.

Jenkik? Bah! Nyomába sem érnek a művelt európaiaknak! Itt van például ez a szesztilalom. Mire jó ez? Az államuk gyereknek nézi a polgárokat? Vagy esetleg éppen a maffiózók érdekeit kívánja szolgálni ezzel a bugyuta intézkedéssel? Ami jó, az jó. Ami pedig jó, attól nem lehet megfosztani az embert. Mert az ember olyan, akár a birka: nem érti meg, hogy az a fűcsomó már a szomszédé, azt már tilos lelegelni. Odamegy, és befalja. Akkor is megteszi, ha megtiltják neki. Az ivászat a modern kor emberének ösztönei közé ivódott. Az ösztönszintű dolgokat pedig nem lehet rendeletekkel megzabolázni.

Most, hogy itt ülök a kabinomban; és a naplómat írom, már örülök annak, hogy Jonathan bajba került. Talán éppen ezzel mentett meg attól, hogy Eliphas Lévi tanítványának sorsára jussak.

Most befejezem az írást, mert szólt a steward, hogy hamarosan kezdetét veszi a karácsonyi ünnepség. Mennem kell.

***

Tegnap este meglepő élményben volt részem.

A karácsonyi ünnepség éppen olyan volt, amilyennek egy ilyen luxushajón lennie kell: az utasok (természetesen csak az első osztályon utazók) összegyűltek a szalonban, megtekintették a rövidke balettműsort, majd miközben a zenekar az alkalomhoz illő zenét játszott, elfogyasztották a vacsorát. A desszert után (a hajószakács kitett magáért, a csillag alakú torta finom volt, bár a marcipánból formázott Szűz Mária egy kissé avasnak tűnt) a kapitány vezetésével a színpadra vonult a hajó tiszti gárdája, és előadta a betanult éneket. Kissé hamisan daloltak, de szórakoztatóak voltak. A hölgyek közül jónéhányan meghatódtak. Az éneket követően a kapitány felszólította a kegyes lelkű utasokat, hogy adakozzanak a hajós árvák számára. A perselyt maga az elsőtiszt hordta körbe.

A vacsorát követően ismét zene és szolíd iddogálás következett. Az urak átvonultak a dohányzóba, hogy az éjféli mise előtt kényelmesen elszívják szivarjukat vagy pipájukat. Itt, a dohányzóban megismerkedtem egy amerikai úriemberrel, név szerint Mr. Edgar Cayce-szal. Elbeszélgettünk, és annyira belemerültünk a társalgásba, hogy szinte észre se vettük, amikor az urak visszamentek a szalonba, hogy hölgyeikkel együtt bevonuljanak a hajó kápolnájába.

– Ön nem vesz részt az éjféli misén? – kérdezte Mr. Cayce. Külsejét tekintve meglehetősen furcsa ember volt. Öt láb két hüvelyk magas, nőiesen karcsú férfi volt, a szeme kissé dülledt, a homloka domború. Határozottan volt benne valami békaszerű. (Amikor először megpillantottam, az a sisakmaszk jutott róla eszembe, amelyet 1921-ben, azon a szörnyű éjszakán Mr. Crowley viselt Tatjana grófnő cselédszobájában. Éppen ezért nem is nagyon akartam leülni melléje, pedig csak az övé mellett volt szabad fotel a dohányzóban.)

– Nem – feleltem. – Nem tartom sokra a karácsonyi ünnepséget.

– Talán nem keresztény?

Elgondolkoztam.

– De igen, az vagyok. Legalábbis... megkereszteltek, de...

Mr. Cayce elmosolyodott.

– De nem tudja, hisz-e Istenben. A keresztények istenében. Érzi, hogy létezik valami fennsőbbrendű hatalom, és...

Elhallgatott, szúrósan a szemembe nézett.

– Furcsa – mondta rövid hallgatás után.

Meghökkentem.

– Mármint micsoda? – kérdeztem.

– Ön valahogy más, mint a többi ember – mondta révetegen. Miközben a szemembe nézett, olyan arcot vágott, mintha egy patak partján állva próbálná meglelni vízbe hullott aranygyűrűjét.

Hirtelen elmosolyodott, megrázta a fejét.

– Bocsásson meg. Nos, tehát megkeresztelték, mégsem vesz részt az éjféli misén.

Furcsa bizsergést éreztem a homlokom mögött – valahol azon a helyen, ahol állítólag az ember harmadik szeme van. (A harmadik szemről a Sorbonne könyvtárában olvastam először.)

– Ön. .. Megkérdezhetem, mit csinált az előbb?

Mr. Cayce arcán még szélesebb lett a mosoly.

– Bizsereg a homloka, igaz?

Bólintottam.

– Honnan tudja?

Válasz helyett a belső zsebébe nyúlt, elővett egy vékonyka, szürke bőrbe kötött könyvecskét. A kezembe adta.

– Ha lesz egy kis ideje, olvassa el. Az én művem – tette hozzá büszkén.

– De hogyan...?

Felemelte a kezét.

– Ebből mindenre választ kap majd. Nos? Miért nem tartja sokra a karácsonyi ünnepséget?

Elgondolkoztam.

– Talán azért, mert felesleges az egész – feleltem. – Valahol, már nem tudom hol, azt olvastam, hogy Jézus Krisztus valójában nem december 24-én este, hanem jó másfél hónappal korábban, valamikor november közepén született. Akkoriban állítólag létezett egy bizonyos bálványimádó szekta, amely a mai időszámítás szerint minden év december 25-én rendezett népünnepélyt. Ingyen .étel és ital – tódultak az emberek a bálvány lába elé. A keresztények, vagyis Jézus hívei jóval Prófétájuk halála után megirigyelték a bálvány... khm... Hogy is mondjam? Megirigyelték a sikerét, és úgy döntöttek, ők is rendeznek egy hasonló összejövetelt. Tudja, hogy népszerűsítsék a saját vallásukat.

Mr. Cayce bólintott.

– Ez amolyan vallási korteshúzás volt, igaz?

– Olyasmi. Nos, megrendezték az ünnepséget, de az ilyesmit valamilyen neves eseményhez kellett kötni. Elvégre azt nem ünnepelhették meg, hogy éppen hétfő, vagy kedd, vagy tudom is én micsoda van. Kitalálták, hogy elhíresztelik, ez a nap Jézus Krisztus születésnapja. – Elhallgattam. – Azt hiszem, ezért nem szeretem a karácsonyt.

– Mert egy ügyes húzásra épül az egész?

Bólintottam.

– Igen. Mert manipulációra épül az egész.

Mr. Cayce kihúzta magát, elmosolyodott.

– Furcsa – jegyezte meg. – Én is hasonlóképpen gondolkodom erről az ünnepről. És...

– És?

– És talán az egész keresztény vallásról. Néha olyan érzésem van, hogy ez az isten nem azonos azzal, aki megteremtette a világot, a mindenséget. Lehetséges, hogy az embereket ő hozta létre, és az is elképzelhető, hogy a saját képére teremtett meg minket, de... De időnként úgy érzem, a mindenség nem az övé. Úgy érzem, nincs egyedül az univerzumban, hogy léteznek vele egyenrangú, vagy nála sokkalta nagyobb hatalommal rendelkező lények is, és valójában ezek... én Öreg Isteneknek hívom őket... Ezek irányítják azt a bonyolult rendszert, amelyből mi csupán annyit fogunk fel, mint mondjuk az egyik afrikai termeszvár lakói a Föld és a Hold kölcsönhatásából. Időnként...

Mr. Cayce furcsán megnyomta az „érzem” szavakat, és úgy beszéd közben olyan homályos lett a tekintete, hogy tudtam, legbelsőbb gondolatait osztja meg velem. Érdeklődve hallgattam kíváncsian vártam a folytatást, ám ez sajnos elmaradt.

Nem várt esemény zavarta meg a nyugalmunkat. Az egyik alsó fedélzetre vezető lépcső tetején hirtelen megjelent egy meztelen férfi. Dühödten hadonászott a karjával, a szája habzott, és úgy tűnt, feltett szándéka, hogy behatol a hajó kápolnájába.

Idősebb ember volt, ősz haja rendesre nyírott, eltorzult arca borotvált. A bal vállán delfint vagy cápát ábrázoló tetoválás kéklett, a jobb csuklóján vékonyka aranyláncot viselt. Egyetlen ruhadarab sem volt rajta, de amikor futva elindult a kápolna bezárt ajtaja felé, furcsa klaffogó hangok hallatszottak. A meztelen őrült drága bőrpapucsot viselt.

Amikor meglátott minket, felrikoltott.

– Carabineri! – A hajókorlát felé fordult, és nekilátott, hogy átlendüljön fölötte. Valószínűleg az óceánba akarta belevetni magát; szédültségében nem vette észre, hogy nem a vízbe esett volna, hanem jó hat méter zuhanás után a legalsó utasfedélzetre.

Mr. Cayce a fickó mellé ugrott, én hasonlókképpen cselekedtem. Megfogtuk a vállát, elkaptuk a karját, és sikerült visszarángatunk.

– Cesare! – hallatszott egy hang a lépcső felől. – Cesare! Állj meg! – Az illető olaszul beszélt.

A meztelen férfi rángatózni kezdett, de nem bírt kiszabadulni a szorításunkból. (Mr. Cayce a termetét meghazudtoló erővel rendelkezett.) Odafutott hozzánk az olaszul kiáltozó illető, és gyors mozdulattal acélbilincseket kattintott a Cesarénak nevezett árült csuklóira. A bilincs karikáit összetartó láncra bőrszíjat hurkoltak, a szíj vége a fiatal, csinos, jellegzetesen olaszos arcú, kreol bőrű fiatalember alkarjára volt tekerve.

– Elnézésüket kérem, uraim – szabadkozott a fiatal férfi olaszul, aztán átváltott angolra. Túl dallamosan, de érthetően ejtette ki anyanyelvem szavait. – Bocsánat, uraim. Máris leviszem Cesarét.

Cesarénak más tervei lehettek, mert felemelte a kezeit, és megpróbálta leütni a fiatalembert, aki ügyesen kitért előle, és elindult a lépcső felé. Cesare ekkor taktikát változtatott: bőrpapucsos lábával rugdalni kezdte a pórázát tartó férfit. – Ha megengedi, segítünk! – Mr. Cayce az őrült mellé ugrott, és erősen a bicepszébe vájta az ujjait. Cesare fájdalmasan felrikoltott. – Vigyük le, mielőtt kitör a botrány.

Hátralestem. Szerencsére a kápolna ajtaja nem nyílt ki, és sem a szalonban, sem a dohányzóban nem maradt senki, aki tanúja lehetett volna a történteknek. Odaálltam Cesare másik oldalára, és követve Mr. Cayce példáját megszorítottam a karizmát.

Levonszoltuk az őrültet az alsó fedélzet egyik másodosztályú kabinjába. Itt a fiatalember injekciós tűt vett elő, és beleszúrta Cesare meztelen farába. Az őrült néhány másodpercig még vergődött, aztán lecsendesedett. Felfektettük az ágyra. A fiatalember hosszú, széles és erős bőrszíjakat vett elő, amelyekkel az ágyhoz kötözte Cesarét.

– Giovannai Caprona vagyok – mutatkozott be a fiatal férfi, amikor a kabin előtt a hajókorláthoz támaszkodva mindhárman rágyújtottunk. (Mr. Cayce szivarkája igazán pompás volt!) – Még egyszer elnézésüket kérem, uraim. A nagybátyám sajnos őrült. Amikor rohama van, egyszerűen kibírhatatlan. Eddig nem történt nagyobb baj, de ma délután elfelejtettem beadni neki a nyugtatóját, és vacsora előtt elszundítottam. Nem tudom, hogyan, de kiszabadult a kabinból. Ígérem, többé nem fog előfordulni.

– Most már lecsillapodott, igaz? – kérdeztem.

– Igen – felelte Giovanni helyett Mr. Cayce. – Ma már nem lesz baj vele.

Az olasz fiatalember és én meglepve néztünk Mr. Cayce-ra.

– A könyv! – mondta az amerikai úriember jelentőségteljesen. – A könyvből mindent megtud.

A szivarkánk végét az óceánba pöcköltük, majd elbúcsúztunk egymástól.

A kabinomba érve elővettem Mr. Cayce könyvét. Valóban ő írta. A címe: Egy látnok élete. Elég vékonyka kis kötet, hamar elolvastam. Mr. Cayce önéletírása volt.

Mint kiderült, Edgar Cayce 1877-ben született Kentuckyban, egy gazdálkodó családjában. Pap szeretett volna lenni, de huszonegy esztendős korában le kellett tennie erről a tervéről, ugyanis a hangszálai gyengének bizonyultak, az erejükből csak suttogásra tellett.

Edgar Cayce már huszonöt esztendős volt, amikor a tanyájukra tévedt egy vándor hipnotizőr. Egyszerű sarlatán volt, de mégis sikerült transzba ejtenie Edgart. A sarlatán az idősebb Cayce bíztatására különféle kérdéseket tett fel a fiatalembernek, amelyekre az meghökkentő módon hibátlanul válaszolt. Ekkor az idősebb Cayce arra kérte a sarlatánt, kérdezze meg a fiától, mi baja van a torkának, miért nem bír elég hangosan beszélni.

A fiatalember olyan kimerítő részletességgel válaszolt a kérdésre, mintha a tudós orvos volna, a szóban forgó torok pedig nem is a sajátja lenne. Elmondta, hogyan, milyen szerekkel lehet meggyógyítani a hangszálait. A sarlatán ezután megkérdezte tőle, nem tudna-e ajánlani valamit neki is valamit, amivel megszüntetheti a gyomra gyakori égését. A fiatalember ajánlott egy különleges port.

Amikor magához tért a transzból, az idősebb Cayce és a sarlatán segítségével Edgar elkészítette a szereket. Csodával határos módon két nap leforgása alatt meggyógyult a torka, és a sarlatán is megszabadult a gyomorégéstől.

Ez volt az az alkalom, amikor Edgar Cayce rájött, hogy transzban különleges dolgokra képes, és hogy ilyen állapotban sokkalta bölcsebb, mint éberen. Úgy éreztem, mintha ezer tudós lakna a fejemben, írta a vékony kis könyvben. Elkezdett foglalkozni a hipnotizálással, később a telepátiával. Számtalan alkalommal bebizonyította, hogy képes távolbalátni, képes megjósolni bizonyos jövőbeli eseményeket, és – igaz, csak kivételes alkalmakkor, és csakis megfelelő körülmények között – képes kapcsolatba lépni az elhunytak szellemével.

És képes belelátni mások elméjébe. Telepata... Ez a magyarázata annak, hogy bizsergett a „harmadik szemem”?

Megjósolta a világháborút, és már 1914 őszén megjövendölte, hogy a németek lesznek a vesztesek. 1929 áprilisában, hat hónappal az esemény előtt, megjósolta a Wall Street-i tőzsdekarchot. Ezt követően óriási hírnévre tett szert a hazájában, számtalan helyre hívták, hogy előadásokat tartson a „jövőről”.

A kis könyvecskében Mr. Cayce felsorolta néhány jóslatát; ezek közül soknak nincs értelme. Megemlített egy bizonyos Rooseveltet, és egy Kennedyt, állítólag mindketten elnökségük idején fognak meghalni. Egy újabb háborút is megjósolt amely állítólag még szörnyűbb lesz, mint az 1918-ban végetért világháború volt. A legrettenetesebb valamennyi jövendölés közül az, hogy valamikor a távoli 1959 és a még messzibb 1999 között egy természeti katasztrófa következtében el fog pusztulni az amerikai kontinens keleti és nyugati partvidéke.

A rengeteg „vélhető” és „valószínűsíthető”, az egyelőre igazolhatatlan „majdani események” között azonban vannak olyan valódi tények is, amelyek azt bizonyítják, hogy Edgar Cayce valóban rendelkezik valamilyen természetfölötti, misztikus, vagy ma még megmagyarázhatatlan eredetű képességgel.

Mr. Edgar Cayce tehát látnok. Ez egy kissé aggasztó, ugyanis megismerkedésünk után, közvetlenül azelőtt, hogy megkérdezte, részt veszek-e az éjféli misén, arról beszélgettünk, hogy úgy érzi, valami baj fog történni vele, amíg hazaér Chicagóba, (Ezt még nem is említettem: ugyanabba a városba igyekezett; ahová én. )

– Baj? – kérdeztem tőle a dohányzószobában. – Miféle baj?

– Nem tudom pontosan, de érzek valamit. – Elgondolkozott, aztán valami egészen másról kezdett beszélni. – Ismeri a görög mitológiát?

Bólintottam.

– Mennyire ismeri? – kérdezte.

– Jobban, mint egy átlagos amerikai – feleltem a kelleténél csípősebben, de nem sértődött meg.

– Furcsa – mondta. – A hajónk neve Oceanus. Tudja ki volt az eredeti Oceanus?

Büszkén kihúztam magam.

– Uranus és Gaia fia! – Örültem, hogy olyat kérdezett, amire véletlenül tényleg tudtam a választ.

– Bocsánat, azt hiszem, rosszul tettem fel a kérdést. Tudja, mi volt Oceanus?

– Ő volt az egyik titán.

– Titán! – Felemelte a kezét. – Hát ez az! Titán!

– No és akkor mi van, ha titán volt? – kérdeztem értetlenül. – Titán. Titánok. Titanic... Önnek semmit sem mond ez a név?

Kiráz a hideg, amikor erre gondolok. Titanic. A hajó, amely 1912-ben több mint ezerötszáz embert rántott magával a hullámsírba. Titanic... Baljóslatú név, szent igaz.

És a mi hajónk, az Oceanus is összefüggésbe hozható a titánokkal!

Lehet, hogy Mr. Cayce, a látnok előre érzi, hogy elsüllyed a hajónk? Ez lenne az a baj, amit érez? Remélem, hogy nem.

***

Adalék a délelőtti eszmefuttatásomhoz:

Rettenetes belegondolni. Mi van akkor, ha beigazolódik Mr. Edgar Cayce balsejtelme, és valóban elsüllyed a hajónk? Szerencsére már közel járunk az amerikai partokhoz.

Még szörnyűbb belegondolni abba, hogy mi van akkor, ha Mr. Edgar Cayce-nak abban is igaza van, amit az Istenről, az istenekről mondott. Mi van akkor, ha a feltételezése nem egyszerű hipotézis, hanem tény, amelyre titokzatos képessége segítségével érzett rá. Mi van akkor, ha az isten-hierarchia, amelyet felállított, valóban olyan, amilyennek ő elképzeli?

Különös elképzelés, és egészen eredeti. Vagyis... Majdnem egészen. Egyszer már hallottam valami ilyesmit...

Végigfut a hátamon a hideg! Mr. Edgar Cayce elmélete nagyon is egybevág azzal; amit 1921-ben attól a... lénytől hallottam, amely Tatjana grófnő párizsi lakásának cselédszobájában jelent meg. Attól a lénytől, amelynek parancsára azok a démoni bestiák cafatokra téptek öt férfit és egy leányt.

Egy lányt...

Chérie-t.

Ma ebédnél ismét összetalálkoztam Mr. Cayce-szel. Hívott, üljek az asztalához. Közömbös témákról beszélgettünk, majd az étkezés befejeztével sétálni indultunk a fedélzeten. Lementünk a másodosztályra, megkerestük az olasz fiatalembert, Giovanni Capronát. Kíváncsiak voltunk, hogyan boldogul őrült nagybátyjával, Cesaréval.

Cesare megkapta az ebéd utáni nyugtatóját, éppen aludt, amikor bekopogtunk a kabinjuk ajtaján. Giovanni úgy vélte, nem lesz baj, ha rövid időre magára hagyja az őrültet. Hármasban hátramentünk a másodosztály társalgójába, és leültünk a kényelmesnek nem nevezhető fotelekbe. Mr. Cayce megkérte az olasz fiatalembert, beszéljen magukról, mondja el, hová mennek, és miért.

– Amikor az ember az olaszokat emlegeti – kezdte Giovanni –, vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek rögtön előkerülnek. Az egyik ilyen a családi összetartás. Igen, uraim, a mi nemzetünk fiaira valóban jellemző az, hogy nem hagyják cserben azokat, akik a szűkebb vagy tágabb értelemben vett családjuk tagjai. – Elfogadta a Mr. Cayce által felkínált szivarkát, rágyújtott. Én közben három whiskyt rendeltem a pincértől. – Én magam már jó öt esztendeje Bolognában élek, az egyik fiúiskolában tanítok angol nyelvet. – Elmosolyodott. – Igen, tudom, a kiejtésem nem egészen tiszta, de sajnos sosem volt alkalmam Angliában vagy az Egyesült Államokban csiszolgatni tudásomat. Könyvből tanultam Shakespeare nyelvét.

– Remek a kiejtése, csak az akcentusa erős – bókolt Mr. Cayce.

Giovanni harminckét villogó foggal mosolygott.

– A családom, a szüleim Rómában élnek. A nagybátyám, Cesare is abban a városban dolgozott. Pontosabban Vatikánvárosban.

– Pap? – kérdeztem. Giovanni nemet intett.

– 1929-ben, Vatikánváros megalapítása után a pápai könyvtár munkatársa lett. Nem volt pap, a kevés világi alkalmazottak közé tartozott. A feladata, úgy tudom, azoknak a középkorból származó írásoknak a katalogizálása volt, amelyeket állítólag a kereszteslovagok hoztak magukkal a Közel-Keletről.

Giovanni elgondolkozva szívta a szivarkáját.

– Okos, megfontolt, nyugodt férfi volt. Négy gyermeket nevelt, imádta a feleségét, aki... Férfiak vagyunk, egymást közt vagyunk... Aki igencsak kikapós teremtés volt. Ceasare tudta, hogy az asszonya megcsalja, de türelmesen viselte a szarvait. Aztán... – Giovanni mély lélegzetet vett. – Tavaly, 1930 őszén hirtelen megváltozott. Én csak annyit tudok a dologról, amennyit a szüleim elmondtak. Cesare erőszakos lett, inni kezdett. Verte a feleségét, verte a gyermekeit, goromba volt a szomszédokkal. Olyanná vált, mintha megveszett volna. Mindenkivel összeveszett, az addig békés embernek egyszeriben rengeteg haragosa lett. Egy idő múltán már a templomba se járt el, a munkáját is elhanyagolta. Egyre rendszertelenebbül járt be a könyvtárba, egyre több időt töltött a csapszékekben. Aztán... ez év augusztusában történt a dolog... – Giovanni egyetlen hajtással kiürítette a whiskys poharát. – Ceasare a szokottnál korábban ment haza, és... ahogy az az operákban szokott történni... rajta kapta csalfa feleségét egy férfival.

Giovanni lehunyta a szemét.

– És? Mi történt? – kérdeztem.

Az olasz fiatalember helyett Mr. Cayce válaszolt:

– Cesare baltát ragadott – mondta. Ő is csukva tartotta a szemét. – Először az asszonyt vágta fejbe, aztán a szeretőjét. Széthasogatta a testüket, majd kirohant a mészárszékké változtatott hálószobából, és nekiesett a szomszédainak. Két asszonyt és egy férfit ölt meg, mielőtt lefogták.

Giovanni csodálkozva az amerikai látnokra nézett és bólintott.

– Így történt – mondta. – Honnan tudja?

Mr. Cayce megvonta a vállát.

– Ráéreztem a gondolataira, uram.

– És ez után? – kérdeztem.

– Cesarén látszott, hogy megőrült, de ez a mi hazánkban nem mentség a törvény előtt. Letartóztatták, és valószínűleg elítélték volna, ám a család közbelépett. Mint már említettem, nálunk, olaszoknál a családi kapcsolatok erősebbek, mint más nemzeteknél... Tudtuk, hogy Cesare nem lehet épelméjű, de azt is tudtuk, hogy a felesége megérdemelte amit kapott. Elvégre megcsalta a férjét, nem igaz? Ami a szomszédokat illeti... Giovanni megvonta a vállát. – Ők rosszkor voltak rossz helyen. A családi tanács úgy döntött, megmentjük Cesarét. Apám megvesztegette a csendőrparancsnokot. Kiszabadítottuk a nagybátyámat, hamis okmányokkal átszöktettük Franciaországba, és most éppen Chicagóba tartunk, apám rokonaihoz. Tudják, az apám két testvére még ’18-ban kivándorolt. Azt írták, jókora vagyonra tettek szert, és hogy ismernek egy olyan intézetet, ahol valószínűleg meg tudják gyógyítani Cesare elméjét.

– Meggyógyítani egy dühöngő őrültet? – kérdeztem.

– Amerikában sok csoda történik – mondta Mr. Cayce sejtelmesen.

– Most tehát Chicagóba tartunk. A rokonaink New Yorkban fognak várni minket, onnan vonattal megyünk tovább. Giovanni elsápadt, aztán rögtön elpirult. – Remélem, uraim, nem áll szándékukban értesíteni az amerikai hatóságokat!

A fejünket ráztuk. Én határozottan, Mr. Cayce valamivel bizonytalanabbul.

– Ezt nevezik véletlennek – jegyezte meg Mr. Cayce. – Ezek szerint mindannyian Chicago felé igyekszünk.

***

Tegnap éjszaka már túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy lejegyezzem a beszélgetést, amelyet késő este folytattam Mr. Cayce-szal. Most pótlom ezt a mulasztást.

Vacsora után az elsőosztály dohányzószobájában találkoztunk. Néhány percig az óceánról és az ellátásról beszélgettünk aztán Mr. Cayce megkérdezte:

– Hallott már a Caprona családról?

– Nem – feleltem, és elgondolkoztam, honnan kellene ismernem ezt a nevet. Talán valami híres művész viselte? Olyasvalaki, akiről egy művelt úriembernek már hallania kellett volna?

– Érdekes família – mondta Mr. Cayce. – Egészen a középkorig vissza tudják vezetni a családfájukat.

– Európában előfordul az ilyesmi – mondtam, és büszke voltam az Óvilágra, ahol az emberek a saját történelmük szomszédságában élnek, nem úgy, mint Amerikában, ahol egy hetvennyolcvan évvel ezelőtt épült kőház már ódonnak számít.

– Igen, megesik, csakhogy nem mindenki mondhatja el magáról, hogy az ősei szoros kapcsolatban álltak a Borgiákkal.

Meghökkentem.

– Most arra céloz, hogy ez a kellemes modorú, középosztálybeli fiatalember annak véreskezű famíliának a leszármazottja?

Mr. Cayce megrázta a fejét.

– Nem, nem. Tudja, európai körutam során többek között Firenzében is jártam, és meglátogattam az egyik Borgia-kastélyt. Semmi különös, csak a szokásos dolgokat láttam: festményeket, régi bútorokat meg hasonlókat. És egy szobrot. Egy bizonyos szobrot.

– Ne pengesse tovább az idegeimet! – kiáltottam kissé ingerülten.

Mr. Cayce mosolyogva bólintott.

– Jól van, barátom. Az a szobor egy hóhért ábrázolt. A Borgiák családi hóhérját, akit Capronának hívtak. Megcsóváltam a fejem.

– A Borgiák családi hóhérját? Pontosabban melyik Borgiáét?

Mr. Cayce bizonytalanul megvonta a vállát.

– Nem tudom. Az viszont biztos, hogy Capronának hívták, az illetőt.

Felnevettem.

– Fejlődőképes család! Az ősük hóhér volt, ók viszont már angol nyelvet tanítanak, és könyvtárosok Vatikánvárosban.

– A vér nem válik vízzé – jegyezte meg Mr. Cayce. – Cesare ugyanazt tette a feleségével, amit egykor az ősei az elítéltekkel.

Nevettem.

– Ejnye, önök ott Amerikában egy kicsit másképpen gondolkoznak, mint mi, európaiak. Tudja meg, kedves uram, az én őseim több generáción keresztül abból éltek, hogy különböző uralkodók zászlai alatt embereket gyilkoltak halomra. Számít a ez? Ha, tegyük fel, én most nekilátnék leöldösni a hajó utasait, ön azzal magyarázná a tetteimet, hogy felpezsdült bennem az őseim vére?

Mr. Cayce elgondolkozott. Lehunyta a szemét. Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, elnyomta az álom a kényelmes fotelban.

– Vajon mitől őrült meg ez a szerencsétlen? Éveken át tűrt, aztán hirtelen... Mi történhetett vele? Mi változtatta dühöngő fenevaddá?

– Tényleg, micsoda? Talán egyszerűen betelt a pohár? Vagy valami másról van szó?

Hallgattunk.

– Azt azért ön sem állíthatja – mondta Mr. Cayce –, hogy az ősök tettei nincsenek kihatással az utódokra.

Nem válaszoltam; nem tudtam, erre mit mondhatnék. Fogalmam sem volt róla, hová akar kilyukadni. Elköszöntem tőle, a bárban még ittam egy whiskyt, majd a kabinomba siettem.

***

Tegnap nem találkoztam Mr. Cayce-szel és Giovanni Capronával. Gondolom, ők is csomagoltak és az érkezéshez készülődtek.

Az Oceanus ma délután négykor futott be New Yorkba. A kihajózás rendben megtörtént, a csomagjaim hamarabb értek a szállodába, ahol anyám szobát foglaltatott nekem, mint én magam.

A hajónk nem süllyedt el. Nem vesztünk az óceánba, nem jutottunk a Titanic utasainak sorsára. Lehet, hogy Mr. Cayce mégsem rendelkezik misztikus képességekkel? Sarlatán lenne? Csaló? Mi volt az, amit érzett?

Holnap reggel továbbmegyek Chicagóba. A vonatom tizenegykor indul a Central Eastről. Remélem, Mr. Cayce is ezzel jön – útközben talán elbeszélgethetnénk a megérzéseiről, amelyek szerencsére nem bizonyultak valósnak.

***

A pályaudvaron kellemetlen meglepetésben volt részem. A tizennégy vágány közül csak egyetlen egyen állt bent szerelvény, a többi olyan üres volt, mintha csak holnap készülnének átadni az épületet a forgalomnak. Megállítottam az első utamba kerülő vasúti tisztet, és megkérdeztem, honnan indul a chicagói vonat.

– Hogy honnan, uram? – nevetett a tiszt. – Sehonnan! Hát nem hallotta? Sztrájkolunk!

– Sztrájkolnak? – hüledeztem. – És mikor fejezik be? Délben? Este? Esetleg holnap? – Semmi kedvem sem volt New Yorkban tölteni még egy éjszakát; úgy terveztem, az Újévet már Jonathan öcsém társaságában fogom megünnepelni.

– Hogy mikor, uram? – Vonogatta a vállát a tiszt. – Azt én nem tudhatom.

– Esetleg akkor, ha teljesítik a követeléseiket? – kérdeztem.

– Hogy a követeléseinket? –A vasutas megint csak nevetett. – Nincsenek nekünk követeléseink.

– Akkor meg miért sztrájkolnak?

– Mert a Szakszervezet így akarta! – felelte a fickó, és elkacsázott mellőlem. – A keresztapák!

Már többször hallottam arról, hogy az Egyesült Államokban a Szakszervezeteket gyakorlatilag a szervezett bűnbandák irányították, de sosem sikerült megfejtenem, milyen kapcsolat van a munkások meg a gengszterek között. Ebben a helyzetben ez érdekelt a legkevésbé; volt egy kérdés, ami sokkal jobban foglalkoztatott.

Hogy fogok eljutni Chicagóba?

Jobb ötletem nem támadt, így bementem a váróterembe. Nem kis meglepetésemre összetalálkoztam Mr. Cayce-szel.

– Ön is itt ragadt? – kérdezte.

Bólintottam.

– Nos, az úttal kapcsolatos rossz előérzete beigazolódni látszik – mondtam kissé gúnyosan. – Az igaz, hogy az Oceanus nem süllyedt el, de mi, azt hiszem, megfeneklettünk ezen az átkozott pályaudvaron.

Mr. Cayce komor tekintettel nézett rám.

– Az a kellemetlen érzésem még nem múlt el – mondta. Nem ez a legrosszabb, ami történhet velünk, és úgy vélem... Nem kellett végighallgatnom egy újabb, bonyolultnak és érthetetlennek ígérkező okfejtést, mert hirtelen egy karcsú alak penderült elénk. Giovanni Caprona volt az, a Borgia-hóhérok távoli leszármazottja. Az egyik kezében néhány szendvicset tartott, a másikkal két ásványvizes üveg nyakát szorongatta.

– Ó, ezen könnyen segíthetünk! – mondta, miután a kölcsönös üdvözlések után elmagyaráztam neki, milyen szorult helyzetbe kerültünk a sztrájk miatt. – A rokonaim már mindenről gondoskodtak, őket nem érinti ez az ostobaság. Ha gondolják, uraim, velünk tarthatnak Chicagóba.

– Autóval mennek? – kérdeztem. – Lenne hely a csomagjainknak is? – Arra gondoltam, ha Giovanni nemmel felel, visszavitetem a hotelba a bőröndjeimet, és majd útközben megveszem magamnak a legszükségesebb holmikat.

– Természetesen! – felelte az olasz fiatalember. – Jöjjenek, csak jöjjenek! – kiáltotta, és kisietett a váróteremből.

A legszélső peronnál értük utol.

– Cesare? – kérdeztem. – Hol van? A rokonaik vigyáznak rá? – Igen... Erre tessék, uraim. – Giovanni elindult a szélső vágányon veszteglő, négykocsis vasúti szerelvény felé.

– Ezzel megyünk? – kérdezte Mr. Cayce csodálkozva.

– Igen – felelte Giovanni. – Ezzel.

– De hiszen... A sztrájk...

– A rokonaim valóban megcsinálták a szerencséjüket az Újvilágban – felelte a fiatalember. – Nagyon befolyásosak. Az egyikük szakszervezeti vezető.

Gyűlölöm a triviális párhuzamokat; mindig is utáltam, ha valaki a britekről az akasztófahumorra, a skótokról a zsugoriságra, az olaszokról a maffiára asszociált. Az adott helyzetben ez a legutóbbi nem tűnt nevetséges feltételezésnek. Ha csak egyetlen vonat indul Chicago felé, ha azon történetesen az egyik olasz szakszervezeti vezető és a rokonai utaznak, akkor...

Akkor Giovanni Caprona rokonai minden bizonnyal nagyon szoros kapcsolatban állnak a New York-i vagy a chicagói alvilággal.

Eszembe jutott, hogy Jonathan révén a mi családunk is belekerült ebbe a bizonyos körbe. Ez a gondolat segített legyőzni a viszolygásomat, és minden különösebb ellenvetés nélkül felszálltam a gengszterek vonatjára.

Cesare és Giovanni rokonai a második kupéban ültek. Az őrültet az egyik üléshez kötözték, a száját felpeckelték. A két középkorú olasz férfi elegáns, halszálkamintás öltönyt viselt. Állukon egynapos borosta kéklett. Az orruk olyan volt, mint a régi római császárszobroké, de amikor megszólaltak a hangjuk nem Itália napsütötte tájait, hanem a szeszcsempészet miatt virágzó titkos, füstös lebujokat idézte lelki szemeim elé.

Udvariasan köszöntöttek minket, aztán olaszul mondtak valamit Giovanninak. A fiatalember válaszolt. Szemmel láthatóan vitatkoztak valamin. Valamennyire ismerem az olasz nyelvet, de olyan gyorsan beszéltek, olyan énekelve, mégis pörgő nyelvvel ejtették ki a szavakat, hogy szinte semmit sem értettem a társalgásból.

– Mégsem visznek el minket? – kérdeztem Giovannitól. A fiatalember felnevetett, és vele kacagott a két gengszter külsejű úr is.

– Szívesen segítünk önöknek – felelte az egyik. – Giovanni beszámolt róla, hogyan mentették meg Cesare életét. Köszönjük. A rokonaink barátai a mi barátaink.

Körülbelül negyven perccel később a vonatunk a peronon ácsorgó utasok dühödt morajlása közepette elindult. Amikor kiértünk a pályaudvarról, az egyik gengszter külsejű férfi beszélgetni kezdett velem. Kellemesen eltársalogtunk a hajóutunkról meg arról, hogy milyen sajnálatos mindaz, ami Cesaréval történt. A férfi (Vincentnek nevezte magát; gyanítom, az eredeti neve Vincenzo lehetett) megkérdezte, milyen céllal érkeztem az „Államokba”. Őszintén elmondtam neki a problémámat. Amikor a mondókám végére értem Vincent felnevetett, és rácsapott a társa, Louis (ő minden bizonnyal a Luigi nevet kapta a keresztségben) vastag, izmos combjára, és mondott neki valamit olaszul.

– Vincent azt mondja – tolmácsolt kéretlenül Giovanni , hogy ismerik az ön unokaöccsét, és most, hogy ilyen jól összebarátkoztunk, segíteni fognak rajta. Kihozzák a... dutyiból? Jól mondom?

– Jól – mondta Vucent. – Van egy-két ismerősünk, aki segíthet az ügyben. Elég, ha odaszólunk, és a fiú máris szabad. Hálálkodni kezdtem, de közben kissé furcsállottam, hogy ilyen szívélyesek velem, az idegennel, akit most látnak először. Közben beesteledett. Vincent és Louis kártyáztak, Mr. Cayce olvasgatott, én Giovannival beszélgettem az európai nőkről, Cesare csendesen nyáladzott. Teljes volt a nyugalom.

Most, miután befejezem a naplóírást, ledőlök az egyik ülésre, és megpróbálok pihenni egy keveset.

***

Hajnalban, úgy fél öt körül a vonat váratlanul megállt. Akkorát zökkent, hogy felriadtam álmomból.

– Megérkeztünk? – kérdeztem.

– Még nem – fordult hátra a lehúzott ablak előtt álló Giovanni. – Csak a szállítmányt vesszük fel.

– A szállítmányt? – kérdeztem. Rosszat sejtettem, és amikor kinéztem az ablakon beigazolódott a gyanúm.

A vonat a nyílt pályán állt. A töltés mellett féltucatnyi teherautó parkolt. A platók hátulját lenyitották. A szerelvény és a kocsik között húsz, talán huszonöt férfi ládákat adogatott kézről-kézre. Tőlük úgy tíz lépés távolságban, a csatárlánc mindkét oldalán marcona, Thompson-gitárral felfegyverzett, öltönyös olaszok őrködtek.

-– Minta a szállítmányból!

Megfordultam. Vincent egy címkézetlen üvegpalackot nyomott a kezembe.

– Bourbon – mondta. Kinyitott egy másik üveget, jókorát kortyolt belőle.

– Önök szeszcse-... – Elharaptam a szót, újra kezdtem a mondatot. – Önök szeszes italokkal foglalkoznak?

Vincent röhögve levetette magát az egyik ülésre.

– Hát persze, hogy azzal! – Egyáltalán nem zavartatta magát amiatt, hogy egy idegen, egy „családon kívüli” rájött a titkukra. – Talán van valami kifogása ellene?

Megráztam a fejemet, és megízleltem a bourbont. Jó erős volt. Elvigyorodtam.

– Az igazat megvallva sohasem értettem ezt az egész szesztilalmat – mondtam. – Párizsban létezni sem tudnánk a jóféle konyak, no meg a calvados nélkül. Hogy a borokról ne is beszéljek!

Vincent látta rajtam, nem ahhoz a fajtához tartozom, amelyik ha szeszt szagol, máris rohan a rendőrségre feljelentést tenni. Nevettünk, ittunk, aztán közösen becsmérelni kezdtük a kormányt, amely gyermeknek nézi az ország lakosságát azokat a polgárokat, akiknek a kegyeiért a választások előtt versengett.

A berakodás körülbelül egy órán át tartott. Amikor elindultunk, a másik három vagon tele volt ládákkal és géppisztolyos férfiakkal.

Úgy érzem, az erős bourbon kezdi kifejteni a hatást. Jobban járok, ha most leteszem a tollat és alszom egy kicsit.

***

A bourbon nagyon erős volt, és Mr. Cayce sajnos nem bírja az italt.

Éppen a Cote d’Azure-ról álmodtam (egy barna bőrű szépséggel fogócskáztam a bokáig érő vízben; a lány elesett, és amikor felnézett rám pontosan olyan volt az arca, mint Chérie-é volt), amikor a látnok részeg kiáltozása visszarángatott a valóságba.

– ... mert én vagyok az, aki látott fejeket a porba hullni. Én vagyok az, aki felemelte a kardot, az éles pengét, amely lesújtott, és elmetszette a vastag férfinyakakat, a karcsú női nyakakat. Amely elvágta a vének, a bűnösnek bélyegzett ártatlanok nyakát. Én! Én vagyok az!

Vincent és Louis kártyázott; ügyet sem vetettek Mr. Cayce hablatyolására. Giovanni aludt. Egyedül a lekötözött őrült Cesare figyelt tágra nyílt szemekkel. A kerekek fémesen csattogtak, de a szomszédos vagonból így is áthallatszott a Thompson-gitáros maffiózók danolászása. A jelek szerint ők is leellenőrizték az áru minőségét...

– Én vagyok az! – kiáltotta Mr. Cayce hevesen, majd oldalra fordította a fejét, és részegen rám nézett. – Én, Cesare Caprona!

Ahogy félig lehunyt pilláim alól Mr. Cayce-ra lestem, kezdtem megérteni, mi játszódik le a szemem előtt. A látnok valamilyen telepatikus módszerrel kapcsolatba lépett a kommunikációra képtelen Cesaréval. Behatolt az elméjébe, kiolvasta a gondolatait, és hangos szóvá változtatta azokat. Más körülmények között talán arra gondoltam volna, hogy csak színészkedik, csak feltűnést akar kelteni, ám a szemében a részegek őszintesége csillogott.

Mr. Cayce valóban azt mondta, ami Cesare fejében járt.

– Én, Cesare Caprona, a hóhér leszármazottja, ki hóhér vagyok magam is. Asszonyom gyilkosa... Szétvágtam: Széthasítottam. Őt is, meg azt a másikat is. Testek. Fejek. Beszakadó koponyák. Szétreccsenő csontok... Vér. Vér! Bemutattam a Véráldozatot, ahogy ősöm is tette!

Mr. Cayce nyelt egyet, aztán a szájához emelte a bourbonos palackot. Ivott, de közben engem nézett. Amikor leeresztette a palackot, úgy bólintott felém, mintha azt jelezné, jól gondolkozom, és nem csak egy részeg látnok értelmetlen fecsegését hallom, hanem egy eszelős gyilkos gondolatai jutnak el hozzám.

Mr. Cayce lehunyta a szemét és folytatta.

– Tűrtem. Hittem az istenben, amit ti, balgák, egyetlennek hisztek. Térdeltem előtte, magamra vetettem a jelét. És... éltem ahogy tudtam. De aztán... Aztán megleltem az írást, az egyetlen igazságot a szent kinyilatkozásoknak nevezett hazugságok között. Az imák satnya erdejében rábukkantam a legerősebb tölgyre, a valóság fájára, az igazságéra. És most már tudom, igen! Én, Cesare Caprona, a hóhérsarj most már bizton tudom, nem az az isten, akit annak hisznek! Létezik hatalom, amely nagyobb az övénél. Hatalom, amelynek tükrében a Mindenhatónak nevezett lény parány csupán, báb, amelyet az Öreg Istenek kényük-kedvük szerint mozgatnak.

Mr. Cayce arca eltorzult, de nem hagyta abba az istenkáromló szavak sorolását. A többiek pedig még mindig nem figyeltek rá.

– És én, Cesare Caprona megismertem a titkot, megismertem az igét is, amellyel megidézhetem őket! Ott volt az ige, bárki hozzáférhetett volna... Ott volt, a többi írás között, a haszontalan szótömegek között... Ott volt, és én ismerem. Tudom! Ha akarom, azt teszem veletek, mindenkivel, amit ősöm, a hóhér tett a halálra ítéltekkel. Ha akarom...

Cesaréra néztem. A tekintete mintha tisztább lett volna, mint korábban volt.

Mr. Cayce elfúló lélegzettel lezökkent az ülésre. A feje a mellére biccent. Elaludt.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kinyitottam a szemem. Vincent és Louis vitatkozni kezdett valamin. Giovanni aludt. Cesare egyre élénkebben figyelt.

Kinéztem az ablakon, aztán elővettem a naplómat. Lejegyeztem a szavakat, amelyeket Mr. Cayce vont ki Cesare elméjéből. Leírtam ezt a zagyvaságtömeget, bár...

***

Túl vagyunk a rendőrségi kihallgatáson. Az orvosok már csak naponta kétszer néznek be hozzánk, de egy ápolónő mindig a rendelkezésünkre áll. Giovanni Capronával és Edgar Cayce-szel fekszem egy szobában. Az ajtónk előtt fegyveres őr posztol.

Ismét átéltem valamit, amit a legszívesebben örökre kitörölnék az emlékezetemből. Valamit, ami ahhoz a borzalmas eseményhez hasonlított, amiben tíz évvel ezelőtt Párizsban részem volt.

Már megint ez az „agyvihar”! Megpróbálom rendezni a gondolataimat.

Ott ültünk a vonaton, a szeszcsempészek vonatán. Három vagonban bourbonos ládák és danolászó fegyveres őrök. A negyedikben mi. Giovanni és Mr. Cayce aludt. Vincent és Louis kártyázott. Én a naplómat írtam. Cesare pedig...

Cesare tekintete egyre tisztább volt. Figyelt, korábban sosem láttam ennyire ébernek: Vincentre nézett, Louisra, a két alvó férfira, aztán...

Hirtelen megfeszült a teste. Megreccsentek a végtagjait az üléshez szorító bőrszíjak. A szeme kiguvadt, a szája sarkából habos, rózsaszínes nyál csordult ki.

Nem törődtem vele, folytattam a naplóírást, és miközben zsonglőrködtem a szavakkal, valószínűleg meditatív állapotba kerültem.

Iszonyatos ordításra kaptam fel a fejemet.

Cesare a bőrszíjakhoz feszítette a testét, és üvöltött. Mr. Cayce talpra ugrott, az ég felé nyújtotta a kezét.

– Én, Cesare Caprona... én, ki ismerem az igéket, ki tudom, hogy léteztek... én hívlak benneteket!

Cesare valahogy elszakította a bőrszíjakat és felállt az ülésből. Felállt, és ugyanúgy az ég felé nyújtotta a kezét, mint Mr. Cayce.

Üvöltött, érthetetlen, vadállati hörrenésekre, böfögésekre emlékeztető hangokat adott ki magából, és úgy viselkedett, mintha szellemek költöztek volna a testébe, mintha nem csupán őrült, de megszállott lenne. Egy ember alakú palack, amelyet színültig töltöttek ártó kísértetekkel.

– Én, Cesare Caprona – ordította Mr. Cayce –, én, ki megleltem az Öreg Istenek létezésének bizonyítékát...

Vincent és Louis meglepetten felkapta a fejét. Kezük ösztönösen a zakójuk alá csúszott. A szomszédos vagonból átcsörtetett két géppisztolyos gengszter. Giovanni felriadt. Cesare olyan szenvedéllyel visított és lihegett, mint az a párizsi kurtizán az ágyban, aki minden kuncsaftjának azt hazudta, hogy ő az első férfi az életében. Giovanni kábán pislogott. Én csak néztem, és semmit sem értettem az egészből.

– ... én, kinek ősei meleg vért és életeket áldoztak a Valódi Teremtők szolgáinak haláloltárán...

Cesare torkából egymás után törtek elő a bugyborékoló hangok.

– ...én hívlak most benneteket... Vérebek!

A kupé piszkos, füsttál sárga mennyezete hirtelen viharszürkévé változott. Mintha az ég nyílt volna meg a fejünk fölött. A végtelenné váló tér legtávolabbi pontjából egy sötét folt közeledett felénk. Olyan rettenetes gyorsasággal növekedett, mintha egy óriási pupilla lenne, amely hirtelen sötétségbe kerülve kitágul.

Mr. Cayce elhallgatott, kimerülten térdre roskadt. Cesare égre emelt kézzel üvöltött, és megállás nélkül fröcskölte a szószerű hangokat. Vincent és Louis, valamint a két Thompson-gitáros férfi a legkézenfekvőbb gengszter-megoldást választotta: tüzet nyitottak az egyre nagyobbra duzzadó sötét foltra.

A golyók lepattogtak a vagon fémmennyezetéről, visszahullottak ránk. Az egyik Louis vastag nyakába fúródott – a sebbál vér fröccsent a padlóra és Vincentre. Louis rádőlt az ülésre. A lövöldözés zajára a másik szomszédos vagonból is átrontottak hozzánk a géppisztolyos maffiózók.

Lecsúsztam az ülésről – mint később kiderült, ez mentette meg az életemet.

A vagon végtelen térré változott, szürke mennyezetéből lecsapott a feketeség.

– Kutulu! – bömbölte Cesare eszelősen.

A fekete test alaktalan massza volt csupán, ám amikor megérintette Cesare fejét, úgy szelte le a koponyája felső domborulatát, ahogy a körfűrész a korhadt fenyőtörzs végét.

Louis a nyakát szorongatva fetrengett a padlón, az ujjai közt csorgó vér egyre sötétebb lett. Vincent tárat cserélt a revolverében. A géppisztolyosok letérdelve, az oldalfalakhoz húzódva lőttek. Mr. Cayce-t nem láttam – utólag derült ki, hogy ekkor már ő is a padlón feküdt. Giovanni felállt, felkapta a padlóról Louis pisztolyát és lőtt.

Csak néhány nap telt el azóta, de... a szavak nem jönnek elő egykönnyen. Az események szédítő gyorsasággal peregtek, szinte másodpercek alatt játszódott le az egész borzalmas jelenet, a figyelmemet pedig a tétlen szemlélődésnél sokkalta fontosabb tevékenység kötötte le: megpróbáltam életben maradni.

Azt láttam, hogy a fekete massza egyre lejjebb ereszkedett. Ahogy süllyedt, úgy metszett le újabb és újabb darabokat, vékonyka szeleteket a még mindig talpon álló Cesare testéből. Először a fejét vágta szét, aztán a nyakát, belehasított és átszelte a vállát, a felsőtestét. A géppisztolyosok először behúzták a nyakukat, aztán letérdeltek, némelyikük hanyatt vágta magát, úgy lőtt. Ugyanúgy nem tudták, mi történik körülöttünk, mint én, de az életösztön, amely talán még majomőseinktől maradt ránk, arra késztette őket, hogy próbáljanak védekezni az embert pusztító feketeség ellen.

A pengeként viselkedő, de mégis puhának tűnő massza még lejjebb ereszkedett, és miközben iszonyatos szörnypofákat, emberére nem is emlékeztető arcokat növesztett a felületén sorban levagdosta az ülések támláját. Üvegszilánkok zuhogtak rám – az ablakok úgy robbantak be a vagonba, mintha kívülről iszonyatos nyomás nehezedne rájuk.

Felnéztem. A feketeség kidudorodó, besüppedő, állandóan változó, bugyborékolónak tűnő miazmikus felszínén itt-ott sötétebb-világosabb foltok jelentek meg. Ahogy ezt a förtelmet bámultam, az a Krisna-szobor jutott az eszembe, amelyet valahol Indiában láttam. Ezerarcú lény, némelyik orcája majdnem emberi, némelyik majdnem hasonlít valamilyen állatra, de közben meghatározhatatlan. Mozgó, fortyogó formák voltak, amelyekben minden bizonnyal élet pulzált – de olyan élet, amely legalább annyira különbözött a mi élet-fogalmunktól, mint a jin-jang jel két felének színe egymástól.

A chicagói gengszterharcokban megedződött géppisztolyos, öltönyös olaszok még mindig nem adták fel a reményt, hogy fegyvereikkel’ képesek legyőzni ezt a förtelmes valamit, én azonban már a háborúban megtanultam egy fontos szabályt: a halálba vezető út hősködéssel van kikövezve. Amikor a massza körülbelül mellmagasságig süllyedt, kétrét görnyedve felálltam, és az ordító, ravaszt rángató géppisztolyosokat félrelökdösve átrohantam a szomszédos vagonba. Valami, talán a kíváncsiságom, talán más arra ösztökélt, hogy forduljak meg, és próbáljak segíteni a fegyveres gengsztereknek, vegyem fel a harcot az ezerarcú rémmel, de... nem álltam meg. Átfutottam az utolsó kocsiba.

Mr. Cayce-nek maradt annyi lélekjelenléte, hogy követni tudta a példámat. Kisvártatva megérkezett Giovanni is. Közös erővel kiütöttük a biztosítószegeket, lecsatoltuk a szerelvényről az utolsó kocsit. A vonat, és vele együtt a borzalmas pengemassza továbbszáguldott a mélyfekete amerikai éjszakában.

Jó tíz percig gurultunk még, majd megállt a vagonunk. A rendőrök másnap délelőtt találtak ránk.

Autóval jöttek – azt mondták, az egyik farmer értesítette őket, aki látta a szilánkokra robbanó vasúti szerelvényt. Átvittek minket a vonatunk – jó öt mérföld távolságban heverő maradványaihoz. A törött, szétforgácsolódott deszkák között, az üvegszilánkok között bourbonban pácolódó, megpörkölődött emberi testrészek, szervdarabok hevertek. Egy vaskerék. Egy alaktalanná torzult, játékszernek tűnő Thompson-gitár. Vincent pisztolya. Egy véres bőrdarab – amikor a koponyához tapadt, még fülcimpa volt.

Vér a síneken.

Vér a roncsokon.

A vasúti kocsink fémmennyezete egyben maradt, alig néhány karcolás látszott rajta. Mocskos volt, alvadt vérfoltok barnállottak rajta, de hiába néztem, egyetlen olyan jelet sem fedeztem fel, a felszínén, ami a végtelenre nyíló kapura utalt volna – arra a másvilágra nyíló portálra, amelyen keresztül az ezerarcú szörny érkezett meg az eszelős olasz könyvtáros hívására.

***

Folytatom az írást.

A rendőrök orvost hívtak hozzánk, kórházba szállítottak minket. Észre sem vettem, mikor és mi vágta szét a bal karomat – könyéktől vállig jó ujjnyi mélyen valami a húsomba hasított. Mr. Cayce megúszta egy szimpla agyrázkódással, Giovanninak három bordája törött el, és volt néhány kisebb vágott seb az arcán.

Részletes vallomást tettünk, és megpróbáltuk kiszedni a rendőrökből, mit sikerült kideríteniük. Nem sokat. Véleményük szerint az egyik rivális banda támadta meg Vincent és Louis csapatát. Egy olyan gengsztertársaság, amely nem nézte jó szemmel, hogy az olaszok az óév elbúcsúztatására szeszt próbálnak becsempészni a szeles városba.

Bandaharc – ez volt a hivatalos verzió. Gengszterek egymás közti leszámolása. A vagon tetején megnyíló végtelen ég? Az ezerarcú pengemassza, amit Mr. Cayce, Giovanni és én is ugyanolyannak írtunk le? Részegek álma volt csupán!

– Ezért van szükség a szesztilalomra – jelentette ki a nyomozást vezető rendőrkapitány szigorúan. – Ezért, hogy az ország polgárai ne hallucináljanak!

Gengszterháború? Persze. Ez is éppúgy lehetséges, mint bármi más. Hajlandó vagyok megfeledkezni a végtelenből, a szürke tér mélyéről előtörő, emberhúst és csontokat pengeként szabdaló fekete masszáról. Hajlandó vagyok elhinni, hogy az írek vagy egy másik olasz banda gyilkolta halomra Vincent és Louis embereit, hogy szeszcsempész gengszterek robbantották fel a szerelvényt.

Én mindent elhiszek, csak az magyarázza meg valaki: hogyan jutott fel az ellenség a mozgó vonatra?

***

Ma megpróbáltunk magyarázatot találni a történtekre.

– Sajnálom, azt hiszem, az egészet én indítottam el – mondta Mr. Cayce. – Azon az estén a kelleténél többet ittam, és kedvem szottyant hozzá, hogy belekotorjak annak az átkozott Cesarénak a fejébe. Nem volt vele különösebb célom, tulajdonképpen csak szórakozni akartam. Aztán... – Kiszáradó torokkal nyelt egyet. – Aztán, miközben az agyát, a gondolatait fürkésztem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem csak én lesem őt, ő is figyel engem. Figyel, és megpróbál belémhatolni.

– A jelek szerint sikerült neki a dolog – jegyeztem meg. Mr. Cayce lehajtotta a fejét.

– Igen. Sajnos sikerült neki. Ő képtelen volt a beszédre, ezért az én hangképző szerveimet használta. Mondjuk úgy: kölcsönvette a hangomat.

– Gyanítom – tette hozzá rövid töprengés után –, hogy azokkal az artikulátlan hangokkal ő is hozzájárult annak a... annak az izének a megidézéséhez.

Megérintette a fején fehérlő kötést, én pedig sziszegve megpróbáltam megmozgatni a bal karomat. Nem sikerült. – De... mi volt ez az egész? – Giovanni még mindig nem értett semmit.

Mr. Cayce mély lélegzetet vett és válaszolt.

– Az ön nagybátyja, fiatalember, a vatikánvárosi könyvtárban talált valamilyen ősi, pogány írást. Egy olyan dokumentumot, amelyen különféle lények megidézésre alkalmas mágikus igék is szerepeltek.

– Varázsszavak?

– Igen. És még valami. Információk. Egy a mienktől teljesen eltérő világkép alapjai.

Giovanni bólintott.

– Isten helyett valami Öreg Istenek. Ezt értem. De mi zavarta meg Cesare elméjét?

– Éppen az imént mondta ki a lényeget, fiatal barátom. Isten helyett Öreg Istenek. Cesare, a szelíd, nyugodt hívő ember lelkét annyira felzaklatta ez az új tudás, hogy képtelen volt olyan maradni, amilyen korábban volt. Erőszakos lett és durva. Hanyag.

– Embert ölt...

– Úgy van. Tudott felesége hűtlenségéről, de éveken át semmit sem tett ellene. Amikor azonban a birtokába jutott az az istentelen tudás... Volt valami azokban az írásokban, ami arra késztette, szakítson addigi életformájával, és tagadja meg az isten, amelyben egész életében hitt. Valami, ami arra késztette, esetleg kényszerítette, hogy öljön, mutassa be a Véráldozatot. jobbik énje talán nem hajtotta volna végre ezt a parancsot, ám az ellenszegülés vékonyka gátját átszakította az évek során felgyülemlett sérelemáradat. Megölte a feleségét, annak szeretőjét, és még néhány embert. Az ő vérük feláldozásával bebizonyította: az ismeretlen erő híve kíván lenni.

– Az ismeretlen erőé, amely később arra kényszerítette, idézze meg ezeket a bizonyos lényeket. Cesare képtelen volt megtagadni a parancsot, de Istentől sem tudott megválni, ezért az őrületbe, az eszelősség némaságába menekült. Nem is sejtette, hogy ezzel azokat szolgálta.

– Azokat? Kik ezek az azok? – kérdezte Giovanni.

Mr. Cayce meglepő teóriával állt elő.

– Tegyük fel... Hangsúlyozom: tegyük fel, hogy valaki, vagy valakik megteremtették az univerzumot, aztán kényelmesen hátradőltek a székükben, és elégedetten szemlélték a művüket. Aztán egyszer csak felbukkant egy másvalaki, aki egyszerűen elfoglalta a világegyetem egyik részét. Elfoglalta, tehát bűnt követett el a teremtőkkel szemben. Ezután apró lényekkel népesítette be az egyik bolygót. Olyan lényekkel, amelyek rá hasonlítottak, amelyeket a saját képére formázott...

– És? – kérdeztem türelmetlenül. Kissé bosszantott a ködös filozofálgatás. Mr. Cayce-t időnként még nehezebb volt megérteni, mint Salvadort, pedig ő aztán tényleg össze tudta keverni az ember gondolatait.

– A fiúk megöröklik atyáik bűneit, nemkülönben az azért járó büntetést.

Ettől sem lettem okosabb.

– A fiúk előbb-utóbb ott folytatják, ahol atyáik abbahagyták. Erre jó példa a hóhérok családjából származó Cesare esete. Talán... – Mr. Cayce elgondolkozott. – Talán ha nem ilyen ősei vannak, ha nem hivatásos gyilkosok vére folyik az ereiben, ha a felesége csalfasága nem gyengíti meg a lelkét, akkor azok az igék nem fejtenek ki ekkora hatást Cesaréra. – Megvonta a vállát. – Ki tudja? Ki tudhatja?

Felálltam az ágyamról.

– Nem tudom, Mr. Cayce... – kezdtem, de nem fejeztem be a mondatot. Mr. Cayce nem figyelt rám, üres tekintettel suttogta maga elé a szavakat.

– Az emberiség egyre okosabb. Egyre távolabbi célokat tűz ki maga elé, és el is éri azokat. Előbb-utóbb mi is életet akarunk teremteni. Úgy, ahogy Isten tette, amikor megalkotott minket. Talán ő elkerülte a büntetést, talán őt nem érte utol az univerzum megteremtőinek haragja... De vajon mi, parányi térbitorlók is megússzuk azt, hogy abban a világegyetemben létezünk, amely nem a mi számunkra készült?

– Néhány szó, valami ősrégi írásról betanult néhány hívó szó elég ahhoz, hogy valaki megidézze ezeket a szörnyeket? kérdeztem hitetlenkedve. – Ilyen egyszerű lenne az egész?

– A jelek szerint igen – mondta Mr. Cayce. – Higgyék el, kedves barátaim, a jövő bizonytalan, a vég pedig mindig közel van hozzánk. Léteznek erők, amelyek csak az alkalomra várnak, hogy elpusztítsanak minket.

Erre nem tudtam mit mondani. Elismerően néztem Mr. Cayce-re. Már nem tartottam csalónak, sem sarlatánnak beigazolódtak a balsejtelmei, amelyekről még az Oceanus fedélzetén beszélt nekem. Ez az utazás... valóban rettenetes volt.

És még mindig nem jutottunk el Chicagóba.

Hát így állunk most, annak az esztendőnek az elején, amelyben betöltöm a harminchatodik évemet.

Legújabbak

Howard Phillips Lovecraft:
Közhelyek könyve

Lovecraft álmait, ötleteit, rövid gondolatait tartalmazza, amelyeket írásaihoz kívánt témaként felhasználni.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Rejtett barlang, avagy John Lee kalandja, A

A The Secret Cave-et Lovecraft 1898-ban írta, anyja szerencsére ezt is megmentette a lángoktól, először a The Shuttered Room and Other Pieces című antológiában jelent meg. Egy tízéves kisfiú házuk pincéjében egy eldugott alagutat fedez fel, és kalandra kel kétéves húgával együtt, hogy felkutassa, rejt-e kincseket a titkos folyosó. A felfedezőtúra azonban tragédiába torkollik: a kishúg megfullad a vízben. Lovecraft már hétévesen egy gyermek haláláról ír. A legkevésbé sem öncélúan: a barlangban tényleg egy kincsesláda rejtőzik, amelyben egy 10 ezer dollár értékű aranyrög bújik meg. Azonban, vonja le a tanulságot a szerző, még ez a pénz sem éri meg egy ember halálát. A történet ugyan nem tartalmaz rettegést és félelemkeltő mozzanatokat, leginkább a Tom Sawyer-féle ifjúsági irodalomhoz hasonlít. Ám a happy end és az a történetszövés, amely által a kidolgozott cselekmények végén a főhős megmenekül és diadalt arat a rossz felett, itt nincs meg.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Kis üvegpalack, A

A fiatal Lovecraft első fennmaradt írása, amely tárgya egy palackba rejtett levél és a kincs. A hajóskapitány felül a könnyen megszerezhető kincs ígéretének. A rövid írás természetfeletti elemeket még nem tartalmaz.

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre