1

A kínzópadhoz bilincselt emberi roncs halkan felnyögött. Csikorgó hang hallatszott, ahogy a kar egy újabb hüvelykkel növelte a pad hosszúságát. A nyögés fülsiketítő, fájdalmas sikoltásba csapott át.

– Ah – mondta Stugatche doktor. – Végre.

A megkínzott férfi fölé hajolt, és udvariasan az arcába mosolygott. Tekintete, melyben árnyalatnyi csodálkozás csillant, végigpásztázta az áldozatot – csupasz, a tüzes csizma ölelésétől duzzadt és torz lábak; a csíkokra hasított háton az ostor csókjainak lángvörös nyoma; véresre szabdalt mellkas a szögekkel kivert koporsófedél kényeztetésétől. Végezetül gondosan szemügyre vette a kínpad nyomait – kificamodott váll, eltorzult törzs, összezúzott ujjak, felszakadt inak a lábikra körül. Ez után ismét az öregember megkínzott ábrázatára nézett, és lágyan, csengő hangon fölnevetett. Aztán megszólalt.

– Nos, Hasszán, ilyen... hogy is nevezzem, meggyőző érvek után bizonyára fölhagysz ostoba makacsságoddal. Ki vele, hol találom a bálványt, amiről beszéltél?

A megkínzott áldozat fölzokogott, a doktornak le kellett térdelnie, hogy jobban értse az olykor összefüggéstelen motyogást. Talán húsz percig beszélt a szerencsétlen, aztán végre elhallgatott. Stugatche doktor talpra állt ismét, szemében elégedettség csillogott. Intett a kínpadot kezelő egyik feketének.

Amaz bólintott és a padon zokogó eleven rémség mellé lépett, aki már véreset könnyezett. A fekete előhúzta a kardját, fölemelte, aztán lecsapott vele. Tompa zaj hallatszott, aztán kis, vörös szökőkút fakadt, és beterítette a szemközti falat...

Stugatche doktor kiment a szobából, bezárta maga mögött az ajtót, és fölment a kőlépcsőkön a házba.

Odakintről már napfény ömlött be, ahogy fölhajtotta a pince csapóajtaját. A doktor fütyörészni kezdett.

Elégedett volt.

2

Jó indoka volt rá. Jó néhány éve volt már úgynevezett „kalandor”. Valójában műkincs-csempészettel foglalkozott, valamint kényszermunkásokat dolgoztatott a Felső-Nílus mentén és olykor lealacsonyodott egészen a Vörös-tenger egyes vidékein zajló „feketekereskedelem” világába is. Hosszú évekkel ezelőtt egy archeológiai expedíció attaséjaként érkezett Egyiptomba, ahonnan hamarosan elbocsátották. A pontos indok ismeretlen, de állítólag rajtakapták, amint el akart tüntetni néhány értékesebb leletet. Lelepleződése és megszégyenülése után eltűnt egy kis időre. Pár évvel később visszatért Kairóba és üzletet nyitott. Itt keveredett bele végül a bűnös üzelmekbe, amiből hatalmas vagyont és rossz hírnevet kovácsolt magának. Mindkettővel nagyon elégedett volt.

Jelenleg negyvenes évei derekán járt, alacsony volt és zömök, golyófeje széles, majomszerű vállakon nyugodott. Tömzsi testéhez nyurga pár láb tartozott, ami éles ellentétben állt teste többi részével. Falstaffi megjelenése ellenére kemény és könyörtelen ember volt. Disznószemeiben pénzsóvárság ült, húsos ajkai bujaságról árulkodtak, ritka mosolya pedig kapzsiságról.

Mohó természete sodorta aktuális kalandja felé. Általában nem volt hiszékeny ember, az elásott kincsek és ellopott múmiák nem érdekelték. A tartalmasabb dolgokat kedvelte. Egy rakomány csempészett szőnyeg, ópium és valamiféle tiltott emberi szállítmány – ezeket értékelte és megértette.

Ez az eset azonban más volt. Hihetetlennek hangzott, de sok pénz volt benne. Stugatche elég okos volt, hogy tudja, az egyiptológia híres felfedezései közül jó néhány efféle vad pletykáknak és mendemondáknak köszönhetően került a felszínre. Fölismerte a különbséget a hihetetlennek hangzó igazságok és a ravaszul szőtt hazugság között. Ez a történet igaznak csengett a fülében. Röviden a következőképp nézett ki a dolog: Egy nomádokból álló karaván, illegálisan szerzett árujával előre meghatározott titkos útvonalon haladt a sivatagban. Tudták, hogy a forgalmas utakat jobb elkerülniük. Útjuk egy bizonyos pontján észrevettek egy különös formájú követ, a dűnék között ami kiállt a homokból.

Nyilvánvalóan elásták, de a szél állhatatos munkája, a dűnék örökké változó mintázata olyan formát öltött, hogy a tárgy egy része felszínre került. Megálltak, hogy megnézzék közelebbről és meglepő fölfedezést tettek. A kő egy szobor fejét formázta, ősi egyiptomi szobor volt, egy isten hármas koronájával! Fekete teste még jócskán a homok alatt nyugodott, de a fej tökéletes állapotban maradt meg. Furcsa dolog volt az a fej, egyetlen helybéli sem ismerte föl, vagy nem akarta megmondani, bármilyen állhatatosan kérdezgették őket a karaván vezetői. Az egész megfejthetetlen rejtélynek tűnt; egy ismeretlen isten tökéletes állapotban megmaradt, homok alá temetett teste a déli sivatagban, távol minden oázistól és kétszáz mérföldre a legközelebbi településtől!

A karaván vezetői ráébredtek a különlegességére és megparancsolták, hogy két közeli sziklát odahordva megjelöljék a szobor helyét, hátha visszajönnek még érte. Az emberek engedelmeskedtek, bár nem szívesen tették és folyton-folyvást maguk elé motyogva imádkoztak. Meglehetősen tartottak az eltemetett tárgytól, de csak tovább erősítették tudatlanságukat, amikor kifaggatták őket.

Miután a sziklákkal megjelölték a helyet, az expedíció továbbindult, idejük és készleteik ugyanis túl szűkös volt, hogy ott helyben nekiálljanak kiásni. Mikor visszatértek északra, elmesélték a történetet, ami természetesen előbb-utóbb eljutott Stugatche doktor fülébe is. Stugatche gyorsan gondolkozott és levonta a következtetést: nyilvánvaló, hogy a szobor megtalálói nem tartották túl értékesnek, így a doktor könnyedén odamehet és kiáshatja, amint megtudja a pontos helyét.

Stugatche érezte, hogy ennek érdemes a nyomába eredni. Ha kincsről lett volna szó, egy legyintéssel elhessegette volna a dolgot, mint szokásos mellébeszélést, vagy átverést. Egy szobor viszont már teljesen más volt. Megértette, hogy egy tudatlan arab csempészbanda nem méri föl a felfedezés jelentőségét. Azt is tudta, hogy egy ilyen felfedezés sokkal értékesebbnek bizonyulhat számára, mint Egyiptom minden kincse. Még élénken élt emlékezetében, milyen homályos utalások és vad találgatások vezették nyomra a régészeket. Sokszor téves nyomokat követve botlottak bele véletlenül a piramisok titkaira, vagy ősi építmények romjaira. Lelkük mélyén mind sírrablók voltak, de mégis meggazdagodtak és híressé váltak. Miért ne lehetne ő is az? Ha a történet igaz volt és az eltemetett szobor valóban egy ismeretlen egyiptomi istenséget ábrázol – tökéletes állapotban, ennyire eldugottan –, akkor ezzel nagy közönségre tehet szert, amint föltárta. Híres lesz! Ki tudja, milyen járatlan utakat nyit meg ezzel? Megérte a kockázatot.

De nem szabad fölkelteni mások figyelmét. Nem mert kérdezősködni azoktól az araboktól, akik arra jártak, azzal csak fölélesztené a pletykákat. Egy helybélire, bennszülöttre volt szüksége, aki ott volt, a karavánnal. Két szolgálója Hasszánt, a vén tevehajcsárt hozták elé a leírások alapján. Hasszán azonban nagyon félt, amikor kikérdezte és semmiről sem akart beszélni. Stugatche, mint láthattuk, szerény fogadószobájába invitálta az öreget, ahol már a múltban is elszórakoztatta csökönyösebb vendégeit. Doktorunknak ilyenkor jó hasznára váltak anatómiai ismeretei, melyek segítségével kifacsarta az információkat, ahogy tapasztalhattuk az elébb.

Stugatche doktor tehát igen jó kedvvel bújt elő a pincéjéből, húsos kezeit dörzsölgetve hajolt a térkép fölé, hogy ellenőrizze az információt és mosolygó arccal vonult el ebédelni.

Két nappal később készen állt az indulásra. Fölbérelt egy maroknyi helybélit, hogy ne keltsen feltűnést, üzletfeleit pedig értesítette, hogy rövid időre elutazik. Szerzett egy furcsa dragománt és gondoskodott róla, hogy tartsa a száját. Gyors tevéket és pár öszvért szerzett magának, rneg egy nagy üres kordét, hat napra való élelmet és innivalót, visszafelé ugyanis folyón akart utazni. Miután mindenről gondoskodott, egy csöndes, hivatalos tekintetektől távol eső helyen gyülekezett a kis csapat, s az expedíció elindult.

3

A negyedik nap reggelén végre megérkeztek. Stugatche a vezérteve nyergéből már idejekorán megpillantotta a sziklákat, vidáman szitkozódott és a forróság ellenére lepattant a nyeregből, hogy a megjelölt helyhez siessen. Megálljt parancsolt a karavánnak és azonnal elrendelte a táborverést. Nem törődve a nap hevével személyesen felügyelte az előkészületeket, aztán egy pillanatnyi szünet nélkül megparancsolta, hogy görgessék le a köveket a szoborról. A bőszen verejtékező munkásoknak nagy sokára sikerült arrébb taszítani a sziklákat és elkezdték letisztítani a homokot az eltemetett bálványról. Hamarosan meglepett kiáltás harsant a helybéliek felől és lassan láthatóvá vált az ördögi, fekete szoborfej. Háromkoronás istenkáromlás volt, az ébenszínű diadémból tüskék álltak ki, alatta gondosan rótt minták sorakoztak. Stugatche lehajolt és megvizsgálta a díszítést. Mind témája, mind kivitelezése démoni volt, kígyózó, féregszerű, ősi szörnyetegeket látott és fej nélküli, nyálkás lényeket, amik a csillagokból érkeztek.

Felpuffadt, kámzsás emberek voltak és ősi egyiptomi istenek, amint ádáz csatát vívtak a démonokkal. Néhány ábra leírhatatlanul gonosz volt, másik olyan szörnyűségeket sejtettek, amik már akkor ősinek számítottak, amikor a világ még fiatal volt. Abban az összes ábra megegyezett, hogy határozottan ördögi és gonosz dolgokat ábrázolt, s még Stugatche sem tudott úgy rájuk nézni, hogy ne érezte volna az agyába hatoló rettegést.

A helybéliek leplezetlenül féltek tőle, amint az első ábrák előbukkantak hangosan és hisztérikusan karattyolni kezdtek egymás közt. Egy csoportba verődtek biztonságos távolban a szobortól és úgy vitatkoztak, olykor a szoborra, máskor a doktorra mutatva göcsörtös ujjaikkal. Felfedezését vizsgálgatván a doktor elengedte a füle mellett a legtöbb megjegyzést és a dragomán szemrehányó, bosszús jelenlétét. Néha olyan neveket emlegettek, mint „Nyarlathotep”, meg néhány utalást tettek a „Démoni Hírnökre”.Vizsgálódása végeztén a doktor fölállt, aztán megparancsolta, hogy folytassák az ásást. Senki sem mozdult. Türelmetlenül megismételte a parancsot, de az emberek csak álltak lehajtott fejjel, rezzenéstelen arccal. Végül a dragomán a doktor mellé lépett és szónoklatba kezdett. Ő és az emberei soha nem vállalkoztak volna az útra, ha tudják, mire vállalkoznak. Egy ujjal sem érintik a szentségtelen istenszobrot és figyelmeztette a doktort, hogy ő se tegye. Nem volt tanácsos haragra gerjeszteni az Ősi Istent, ráadásnak a titkosat. Talán nem hallott még Nyarlathotepről, Egyiptom legősibb istenéről. A Föltámadás istene volt, Karneter Sötét Hírnöke. A legenda szerint egy napon föltámad és magával hozza a hajdanán meghaltak seregeit. Az ő átkát kerülni kell.

Stugatche meghallgatta a szónoklatot, de kezdte elveszíteni a türelmét. Végül ingerülten közbevágott és megparancsolta az embereknek, hogy ne tátsák tovább a szájukat, hanem folytassák a munkát. Parancsainak két .32-es Colttal adott nyomatékot. A, szentségtöréssel járó minden felelősséget magára veszi, kiáltotta és nem félt semmiféle nyavalyás kőbálványtól.

A helybélieket meggyőzte a két revolver és a doktor folyékony szitokáradata és lassan folytatták az ásást, de gondosan kerülték tekintetükkel a szobor formáját.

Pár órával később az emberek kiásták a szobrot. Míg a fej csupán sejtette a szörnyűségeket, az arc és a test nyíltan hirdette a rettenetet. Az alak obszcén volt és megdöbbentően baljóslatú. Volt benne valami nagyon idegen – kortalannak látszott, változatlannak és örökkévalónak. Egyetlen karcolás, se repedés nem törte meg a fekete, durván faragott felszínét, a hosszú évszázadok alatt semmit sem fogott rajta az idő. Stugatche úgy látta a szobrot, ahogy annak idején eltemették, de nem volt megnyugtató látvány.

Egy kisméretű szfinxre emlékeztetett – életnagyságú szfinx keselyűszárnyakkal, karmokkal és mancsokkal, a bestiális testen pedig masszív, antropomorf fej nyugodott a nevezetes hármas koronával, melynek mintázatai oly nagyon megrémisztették a bennszülötteket. A legszörnyűbb és legriasztóbb dolog azonban az arcvonások, sőt az egész arc hiánya volt. Arcnélküli isten volt, az ősi mítoszok szárnyas istene: Nyarlathotep, A Hírvivő, Csillagok Közt Rejtező és a Sivatag Ura.

Mikor Stugatche végzett a vizsgálattal, szinte hisztérikus jókedve lett. Diadalmasan vigyorgott a szoborra, az arcnélküli fejre, ami olyan üresen tátongott, akár a semmi a csillagokon túl. Annyira föllelkesült, hogy nem vette észre a bennszülöttek gyűlölettel teli tekintetét és azt, hogyan súgtak össze a háta mögött. Nem törődött a rettegésükkel, pedig jobban tette volna, ha odafigyel rájuk; mert Egyiptomban mindenki tudja, hogy Nyarlathotep a Gonosz Mestere.

Templomait leromboltatták, szobrait elpusztították, papjait fölkoncolták annak idején. Sötét és szörnyű oka volt annak, hogy vallását betiltották, nevét a Holtak Könyvéből is kitörölték. Az Arcnélkülire vonatkozó minden utalást eltűntettek a szentírásokból és mindent megtettek, hogy eltöröljék isteni tulajdonságait, még a kisebb istenségek közé sem sorolták be. Thoth, Szet, Bubasztisz és Szebek leírásaiban is megtalálhatjuk a Mesterre vonatkozó utalásokat. A legősibb krónikák szerint ő volt az Alvilág uralkodója, ő teremtette meg a fekete mágia alapjait. Egykor csak ő uralkodott, egyedül és minden ember ismerte őt szerte a világon, számtalan néven. Az idő múlásával az emberek elfordultak a gonosz hitétől és magukhoz ölelték a jóságot. Nem áldoztak a Sötét Isten oltárán, nem érdekelték őket a papjai sem. Végül eltörölték a kultuszát, létezésének minden bizonyítékát igyekeztek törölni, ám a legenda szerint Nyarlathotep előjött a sivatagból és oda is tért vissza. A bálványait a homokban állították föl titkos helyeken, ahol az igaz hívők maroknyi csoportja tovább űzték ördögi szertartásaikat, áldozataik sikolya pedig elenyészett a sötét éjszakában.

Legendája maradt csak fönn és élt tovább a maga módján a világon. Telt múlt az idő, északon visszahúzódott a jégpáncél, Atlantisz pedig elsüllyedt. Új népek özönlötték el a szárazföldeket, de a sivatagi népek maradtak. Csodálkozva és gúnyosan nézték, hogyan épülnek a piramisok, és várakoztak. Mikor végre eljön a nap, Nyarlathotep előjön a sivatagból és megbünteti Egyiptomot! A piramisok elporladnak, a templomok összedőlnek, az elsüllyedt városok ismét a felszínre bukkannak és éhség, meg járvány fog pusztítani a vidéken. A csillagok állása megváltozik, az ősi istenek pedig visszatérnek. Akkor pedig az állatok az emberek nyelvén szólalnak meg és az emberek mind elpusztulnak. Ezek jelzik majd, hogy Nyarlathotep visszatért. Hamarosan ő is láthatóvá válik majd: sötét, arcnélküli ember, feketébe öltözve, kezében bottal, de nem hagy nyomot maga után a homokban, csak halál jő utána. Csak az igaz hívők maradnak, hogy üdvözöljék őt és a többi ősi istent.

Ez volt Nyarlathotep története dióhéjban, öregebb volt, mint Egyiptom titka, ősibb Atlantisznál, vagy a feledésbe merült Munál. De Nyarlathotep sosem merült teljesen feledésbe. A középkori Európában kézről kézre járt a történet a beavatottak között, így lett a Hírnökből a boszorkányrendek Fekete Embere, Asmodeus küldötte. Nevét megemlítik a Necronomiconban, mert Alhazred hallotta a nevet suttogni Irém földjén járva. A híres Eibon Könyve szintén utal a mítoszra, a maga rejtett, ködös módján, Ludvig Prinn, aki a szaracénok földjét járta és kitanulta nyelvüket és furcsa mágiájukat, megosztja ismereteit a sötét istenről A Féreg titkai című könyvében.

Vallása, úgy tűnt, addigra már kihalt. Nem történik róla említés Sir James Frazer Aranyág című könyvében, mint ahogy a legtöbb régész és vallástörténész is elsiklott a téma fölött. Bálványai és szobrai azonban maradtak még épen a sivatagban, vagy a Nílus alatti barlangokban, ahonnan titkokat suttognak az arra járók fülébe. Vallásának titkos szimbólumai eltűntek, de akad néhány megfejthetetlen hieroglif írás a Kormány páncélszekrényeiben. És tudja még néhány ember, s azok csak az eljövetelre várnak. Állítólag léteznek olyan területek a sivatagban, amiket a karavánok gondosan elkerülnek, szobrok és rejtett templomok helyei, bár ezekre senki sem emlékszik. Mert Nyarlathotep a Sivatag Istene és az ő szentségtélen útjait jobb elfeledni.

Ez a történet nyugtalanította a helybélieket, mióta csak meglátták a fejet előbukkanni a homok alól. Ami Stugatche doktort illeti, az ő sorsa nem érdekelte őket. Csak menekülni, menekülni akartak. Stugatche nem törődött velük, már a következő napot tervezgette. A kordéra rakják a szobrot, az öszvérek húzzák majd a folyóig, ahol hajóra rakják. Micsoda lelet! Nagyot néznek majd azok, akik sarlatánnak és csalónak titulálták... És ki tudja, mit rejt még a környék, talán templomot, sírboltot! Hallott valami abszurd történetet egy tiltott istenség hitéről, de semmi több. Mit is motyogott a dragomán?

– Nyarlathotep, Karneter Sötét Hírnöke, a sivatagból jön elő, és prédára les majd az vidéken, ami az ő birodalma.

Micsoda badarság! Az összes egyiptomi mítosz ostobaság volt: állatfejű szobrok, reinkarnálódó istenek, a fáraók, mint az istenek leszármazottai, piramisok, múmiák. Sok bolond hitt bennük és nem csak a helybéliek. Történetek keringtek a fáraók átkairól, a papok mágiájáról és a sírrablókat ért szörnyű halálról. Akár hittek benne, akár nem, ezek itt fölrakják a szobrot a kordéra, vagy egyenként öli meg őket.

Elégedetten vonult el a sátrába, jóízűen megvacsorázott, aztán úgy döntött, korán visszavonul aludni, hogy másnap frissen láthasson neki a terv második felének. A fiúk majd ügyelnek a táborra, gondolta és leheveredett. Hamarosan már békésen aludt.

4

Pár órával később fölébredt. Odakint beállt a teljes sötétség és különös nyugalom uralkodott a környéken. A távolból vadászó sakál tompa üvöltését hallotta, de hamar elcsendesült az is. Csodálkozott, hogy oly hirtelen fölriadt. A sátor bejáratához lépett és félrecsapta a vásznat. Azután sűrű szitokáradatban tört ki. A tábor üres volt, a tűz kialudt, eltűntek a tevék és az emberek, a homokban maradt nyomok alapján sietve távoztak. Azok a barmok itt hagyták egyedül!

Elveszett! Minden elveszett, ötlött föl benne. Oda az élelem, az ital, az állatok, amikkel a szobrot vontathatná, még fegyvere sem volt. A hold ezüst koponyaként ragyogott az ébenfekete égen. Hirtelen támadt meleg fuvallat borzolta föl a végtelen homoktengert, a lába körül táncot jártak a finom homokszemcsék. Aztán csak a csönd, végtelen csönd, akár a piramisok és a szarkofágok mélyén, akár egy kriptában. Aprónak és magányosnak érezte magát és érezte a különös és kegyetlen erőket, amik sorsának apró szálait egyetlen végzetes mintázatba szőtték. Nyarlathotep!

Ez mind badarság, nem dőlhet be ilyen babonáknak! Csak a képzelete játszik vele ostoba játékot. Higgadtan kell szembenéznie a tényekkel. Az emberek holmi ősi babonaság miatt hagyták magára, ez meglehetősen valóságos volt, maga a mendemonda azonban komolytalan nonszensz volt. A nap sugarai majd elűzik a képzelgéseket.

A nap sugarai! Még belegondolni is szörnyű, milyen kiszolgáltatott lesz egyedül, élelem és víz nélkül a déli nap kegyetlen sugaraival szemben. Éjjel-nappal menetelnie kell, hogy elérje a legközelebbi oázist, mielőtt annyira elhagyja az ereje, hogy már menni is képtelen lesz. Vissza kell jutnia, nem halhat meg, nem így! Új expedíciót szervez majd, csak érjen vissza. Sietnie kell! De merre?

Hiába nézett körbe, a sivatag gonosz tréfát űzött vele egyhangúan hullámzó dűnéivel. Egy pillanatnyi elkeseredés után hirtelen eszébe jutott a megoldás! Északnak kell haladnia. Eszébe jutott a dragomán szónoklata a félig kiásott szobor mellett, amint azt taglalja éppen, hogy Nyarlathotep szobra északnak néz. Körbejárta a sátrat, hátha talál ételt, vagy italt, de csak gyufa és dohány akadt a kezébe. Talált egy vadásztőrt és csaknem magabiztosan hagyta el a sátrat. Éjszaka kell utaznia, nappal a takarója alatt megbújva vészeli át a tűző napsütést és amint alábbhagy a hőség, folytathatja az utat. Ha tartja a tempót, másnapra már a Wadi Hassur oázis közelébe juthat. Már indulhat is, betájolja magát a szobor alapján és kész.

Diadalmasan csörtetett át a tábor maradványain a szoborhoz, de ott még nagyobb meglepetés várta. A munkások visszaásták a bálványt. Nem egyszerűen ráhordták a homokot, de még a két sziklát is visszahelyezték rá. Vesztett. Az átkozódásnak semmi értelme nem volt, de még csak imádkozni sem volt kihez.

Nyarlathotep – A Sivatag Ura!

Újkeletű félelemmel vágott neki az útnak, találomra választotta meg az irányt és remélte, hogy a hirtelen támadt felhők hamarosan eltűnnek és legalább a csillagok alapján tud majd tájékozódni. A felhők azonban nem tágítottak, csak a hold világított le gúnyosan a szánalmasan botorkáló emberi alakra.

Menet közben szörnyű gondolatok keringtek a fejében, bárhogy próbálta is, nem tudta kiverni a fejéből az arcnélküli isten elfeledett legendáját. Újra és újra visszatértek a gondolatok az átokról és a végzetről. Megszentségtelenítette az Ősi Istenek egyik nyughelyét... „jobb nem bolygatni” jutott eszébe a dragomán figyelmeztetése, „A Sivatag Ura”, üres szavak. Stugatche halkan szitkozódott és tovább botorkált a közömbös dűnék között.

5

Hirtelen fölkelt a nap. Először bíbor, aztán narancsszín ragyogás öntötte el a tájat. Stugatche nem láthatta, mert aludt. Teste sokkal előbb kimerült, mint azt tervezte, szinte észre sem vette, mikor nyomta el az álom. A nap, akár egy lüktető lávagömb emelkedett egyre följebb az égen, olvadt fénysugarakat köpött az izzó homokra. Stugatche tovább aludt, álma azonban korántsem volt nyugodt.

Álmában Nyarlathotep üldözte végig a lángoló sivatagon, már mindene fájt, de nem tudott megállni, a fájdalom pedig egyre följebb mart szenesedő lábaiban. Mögötte ott vágtatott az Arcnélküli Isten, kígyópálcákkal hajtotta maga előtt. A rettenet pedig hangosan kacagott mögötte. Már térdre rogyott, lábait mintha égő sav marta volna szét lassan, könyörtelenül. Érezte, amint a homok a kezeit, derekát és torkát nyaldossa, haldokló testének érzékeit betöltötte az Arcnélküli sötét képmása: olyan iszonyat, ami túlnőtt minden fájdalmon. Még mindig megpróbált tovább botorkálni, de a forróság lassan legyűrte; bőre megrepedezett és feltöredezett, ajkai véreztek, teste lassan az égető fájdalom pislákoló zsarátnokává töpörödött.

Még egyszer utoljára fölemelte a fejét, mielőtt fortyogó agya megtört az agónia nyomása alatt. És ott állt a Sötét Isten, Stugatche pedig látta, ahogy karcsú, karmos keze kinyúl, hogy megérintse lángoló arcát; látta, ahogy az iszonyatos, három koronás fej közelebb hajol és üres arcával a szemeibe bámul.

Amit látott, a rettenet legmélyebb, legsötétebb bugyra volt, az üres arc sötétjében egy lángoló tekintetű valami sejlett, amiben nagyobb harag lángolt, mint ami a testét emésztette. Fehér villanással jött el a semmi, de a rettegés, amit előtte megpillantott, nem szűnt meg, emlékét örökre magával vitte. Aztán fölébredt.

Először végtelen megkönnyebbülést érzett, alig érezte a nap kegyetlen sugarait. Úszott a verejtékben, aztán lassan talpra tápászkodott. A nap sugarai ezernyi tűként martak a hátába. Szemei elé emelt kézzel próbált meg tájékozódni, de az ég egyetlen fénylő gömb volt, ő pedig kétségbeesetten elhajította a takaróját és futásnak eredt. A homok a lábához tapadt, sűrűn felbotlott és végtelen szomjúságot érzett. Csak futott és futott, mintha valóra vált volna szörnyű álma.

A lábai valóban megégtek, a teste tényleg megpörkölődött. Hátranézett, de hála az égnek nem volt mögötte senki – egyelőre!

Az ördög vigye ezt a hőséget! Homok mindenütt, dombok és hegyek. Mind egyforma, akár egy titáni város romjai. Mind égett, lángolt és olvadozott. A nap nem akart véget érni. Az idő, mint holmi illúzió, értelmét vesztette. Stugatche egész teste lüktetett, egyre újabb és újabb kínokkal borították el a testét. A horizont sosem változott, sehol egy árnyék, sehol egy délibáb.

De nocsak! Nem árnyék borult a homokra a háta mögött? Valami sötét és alaktalan lebegett a tarkója mögött. Szörnyű gondolat villant megkínzott agyába. Nyarlathotep, a Sivatag Ura! Árnyék követi, halálába taszítja. „A Hírnök mindig maga jön el, egy fekete ember, kígyókból való pálcával” szónokolta a dragomán az ősi legendát. „A sivatagból jön elő, az égő homokon át és egész birodalmán keresztül üldözi.”

Hallucináció? Hátranézzen? Nap– és lázégett arccal óvatosan hátranézett. Igen! Ezúttal igaz volt! A legendák sötét istene, az Arcnélküli ott lebegett mögötte, sötét, alaktalan masszaként.

Futott, pedig a nap véres csókokat lehelt a homlokára, futott, pedig nem volt esélye. Lassan elveszítette a látását, de agyában csak egyetlen gondolat lüktetett – menekülni! Képzelete gúnyos játékot űzött vele. A homokból szobrok álltak ki mindenütt, fölé tornyosultak, az útjába álltak. Kitárt szárnyú, csápos, kígyószerű, arctalan és három koronájú volt mind. Érezte, hogy megtébolyodik, mintha a sivatagnak saját akarata, gonosz természete támadt volna, a homokszemcsék sajátos alakzatokba rendeződtek csak azért, hogy őt elpusztítsák, még a napnak is gonosz hangulata lett.

Stugatche felnyögött. Sosem jő már el az éj?

Végre eljött, de Stugatche már nem tudott róla, reszkető, tébolyult alak volt, aki a sivatagot járta. A hold egy vonyító és kacagó szánalmas alakra pillantott le. Elbotlott, talpra állt, maga mögé pillantott, ahol egy árnyék egyre közelebb ért hozzá, aztán megint futásnak eredt és ugyanazt a szót sikoltozta az éjszakába: Nyarlathotep!

Az árny mintha különös, kegyetlen intelligenciával rendelkezett volna, épp csak annyira hömpölygött áldozata mögött, hogy az azt higgye, még van esélye és folyton folyvást egyetlen határozott irányba terelte. Megmászott egy dombot és megtorpant, fölsikoltott. Az árny megállt és várakozott.

Stugatche saját táborának maradványait pillantotta meg éppen úgy, ahogy azt előző éjszaka hagyta. Ezzel a fölismeréssel végre megadta magát az elméje. Utolsó erőfeszítéssel előrelendült, hogy eltávolodjon az árnyéktól és a két szikla felé vetette magát, ami alatta a szobor pihent.

Aztán bekövetkezett, amitől tartott. Megremegett előtte a föld, a homok hatalmas hullámokban hömpölygött, el a két sziklától, azok közül pedig lassan, kérlelhetetlenül kiemelkedett az ébenfekete szfinx. A homok hulláma elérte Stugatche lábait. Már csak botorkálni tudott, mintha mocsárban gázolt volna, az árnyék pedig előrelendült. Végül Stugatche megadta magát az őrületnek. Az alaktalan sötétség eggyé vált a szoborral, a halálra ítélt ember pedig farkasszemet nézett az üres arccal.

Valóra vált az álma; a kőmaszk mögött sárgán izzott az őrület egy vad szempárban, amiből halált olvasott ki. A sötét alak kiterjesztette szárnyait és hatalmas robajjal belesüllyedt a homokba. Csak egy fej maradt utána a homokban, testét betemette a homok és hiába próbálta meg kiszabadítani magát, rikoltva könyörgött kegyelemért, aztán már csak zokogott és egyetlen nevet ismételgetett: „Nyarlathotep.”

Mikor eljött a reggel, Stugatche még élt, a nap karmazsin fájdalmat égetett az agyába, de már nem sokáig. A sivatag fölött köröző keselyűk leereszkedtek, mintha megidézték volna őket.

Valahol mélyen a homok alatt egy bálvány pihent, valahol rettenetes arca mögött kegyetlen mosoly játszott.

Miközben Stugatche, a hitetlen meghalt, cserepes ajkai az ő nevét ismételgették újra meg újra: Nyarlathotep, A Sivatag Ura.

Szántai Zsolt fordítása