ma

A mai nap a világ végének első napja.

Ez megmagyarázza, miért volt tegnap olyan meleg.

tegnap

Izzó napsütés.

Egyedül ébredtem, úgy három órával ezelőtt.

Szerencsére.

Hogy is hívták? Rosalyn? Alig lehetett több húsznál. Azt hiszem, korán reggel ment el, az első buszok valamelyikével. Itt hagyott, az ágyban, a letépett, pálmamintás függönybe csavarodva. Az is lehet, persze, hogy a függöny eredetileg lepedő volt, és csak én csináltam belőle függönyt, amikor beköszöntött a nyár. Már nem emlékszem. Azt sem tudom, mikor kezdődött a nyár. Rég lehetett.

Napsütés. Úgy tűz, hogy már az első bevetülő fényfolt alatt hólyagosra ég a bőr, rásül az ember csontjaira, végleg, mígnem mindenki olyanná nem lesz, mint egy mexikói múmia, és mivel a víz is elpárolog, az utolsó cseppig, a végén még kicsik is leszünk, zanzásított múmiák. Innét, a fotelból nézve úgy tűnik, mintha a szomszédos tűzfal már vakítófehér lángokban állna, mintha a tűzfal szó egészen új jelentést kapott volna, olyan, mintha pillanatok lennének már csak hátra, míg meg nem gyullad az üveg az ablak pattogzó festékű keretei közt, míg meg nem gyullad a szoba, míg lángra nem lobbanok én magam is. Ilyen hőségben csak egyetlen dolgot csinálhat az ember.

Fürödhet. Jéghideg vízben.

Gyűlölöm az augusztusokat.

Ilyenkor nem lehet semmit csinálni. Márpedig az én munkám nem tűr – elméletileg – késedelmet. Gyakorlatilag nem érdekel. Nekem is jogom van egy kis kikapcsolódásra. Az ügyfelek meg várhatnak egy kicsit – nekik úgysem lehet annyira sürgős. Fürödni fogok. Segít a hőségen, segít a másnaposságon, talán a lelket is kimossa kicsit.

Oldalra szórom a magazinokat, amiket tegnap vásároltam, feltápászkodok, egy rossz mozdulattal meglököm az asztalomat, mire felborul a vodkás-poharam, s végeláthatatlanul lassú mozdulattal oldalra gurul, majd az épphogy ledobált újságokra hullik, egyenesen bele a nedves foltba, amit a nála jóval hamarabb leérkező kristálytiszta folyadék áztat kevesebb, mint három másodperc alatt valamelyik fotómodell ívelt állára és kifejezetten formás felsőtestére. Meg szerencse hogy van rajta fürdőruha, gondolom fanyar mosollyal, de nem nyúlok le, hogy felvegyem, nincs kedvem a napfénytől perzselôfehér kontúrú szilánkokkal bajlódni, nincs kedvem bajlódni.

Az ablakhoz lépek, kibámulok, hosszan nézem a fénnyé változott tűzfalat, a kukákat odalent, az árnyékban, ahol ugyanolyan forró a beton, mint a sikátorra merőleges, kihalt utcán. Szinte izzik a por. Még jó, hogy van egy garázs a ház alagsorában, ahova beállíthattam a vén Buickot, meg az utánfutót a csónakkal. Ócska mind a kettő, a Buick legalább húsz éves, a csónak meg legalább ezer. Elmenjek valahová? Nincs kedvem kimozdulni, nincs kedvem végigmenni még a lépcsőházon sem, a lift is rossz, és minden sarokban csótányok zizegnek, talán ők azok, a kivétel, akiket nem zavar a hőség. Különben is, odakint sehol sem lehet jobb. Maradok.

A fürdőszoba ajtaja nehezen nyílik, vállal nyomom be. Pont ahogy gondoltam, a partvis dőlt el megint, az szokta megakasztani a kilincset. A WC fedele nyitva, a tükrös szekrényben a kád képe imbolyog, a világgal együtt. Hideg víz, igen, hideg vízre van szükségem, vízre, csakhogy a mosdókagylóban alvadt vércsíkok tekergőznek a lefolyó felé, én pedig felvont szemöldökkel megfordulok, hogy megnézzem, honnét is jöhetnek. A padlócsempéken cseppek, egy kisebb, tükörsima tócsa, jellegzetes, mélybarna színnel, a kád szélén reszelt és véres élű VISA hitelkártya, a kádban pedig Rosalyn, félmeztelen, csak egy vörös bugyi van rajta, meg egy hosszú vágás, alkartájékon. Valamiért bedugta a dugót, mielőtt nekifogott volna.

Viszont nem eresztette meg a vizet.

Vérfürdő, igazi, gondolom, és fanyarul mosolygok, miközben az ő fennakadt szemeit bámulom, aztán meg a plafont, mert kíváncsi vagyok, mi lehetett az, amit utoljára látott. Talán a szellőzőrácsot figyelte, mert melege volt, nagyon melege.

Így kiszúrni velem.

Lőttek a fürdésnek.

Meghalt a lány. Öngyilkos lett, a fürdőkádamban.

Hátralépek, lehajtom a WC-fedőt és ráülök, arra gondolok, hogy a legtöbb ember öklendezne a helyemben, vagy elájulna, vagy ilyesmi. Engem viszont fáraszt ez az egész, mert már nem is tudom, hányadik eset ez. Csak várnom kell, így hát csak várok.

Várok.

Tíz perc múlva megmozdul a test, egy torz rángás, egy görcsös rezdülés erejéig. Felkavarodik a vér. Most engedi el a lelket. Vagy fordítva – most szabadítja el magát a lélek.

A lány felül, végigpillant második, áttetsző testén, saját emlékein – kifejezetten formás, igen, Rosalyn, de az a test mar csak emlékekből van, s csak addig létezik majd, míg el nem felejted, hogy néztél ki épp csak véget ért sivár életedben. Ô végigsimít a bőrén, beletúr fekete, csapzott hajába, megnézi a förtelmes vágást a csuklóján, és ha nem szólok rá, talán még meg is nyalja saját vérét, puszta kíváncsiságból. Édes lenne, ha megízlelnéd, Rosalyn.

– Na, és most? – kérdezem tőle fáradt és kissé megbántott hangon – Most mit akarsz?

Megborzong, amint ráébred, hogy hozzá beszélek, amint rádöbben, hogy már halott, és mégis, mégis él, csak már nem úgy, ahogy eddig. Nem fordul felém, ijedten pislog lefelé. Most kezdi felfogni mi is történt, azt hiszem. Egy nagy, zöldes potrohú légy száll le egykori testének megnyitott, feketésrózsaszín húsára, a sebre. Na, most viszont valóban hányingerem támad. Felpattanok, és elhessegetem a legyet.

– Honnét tudtad meg, ki vagyok? – kérdezem élesen. Leguggolok mellé, és megrázom, a vállainál fogva, persze a második, és nem az igazi testét. – Honnét tudtad meg?

Végre rám emeli nagy, barna szemeit. Didereg, miközben az én homlokomon kövér izzadtságcsepp csordul végig.

– Tudok fizetni – suttogja riadtan. Elhátrál tőlem. Majdnem teljesen belép a falba. – A hitelkártya. Tele van. A kártya.

Mélyet sóhajtok, felveszem a hitelkártyát, aztán visszatelepedek a WC-re. Felhúzom a lábaimat. Valamiért jobban szeretem az embriópózt. Az élet kezdete, és sokszor az élet vége is.

– Tudsz fizetni? – visszhangzom kérdőn a szavait. – Szabadságon voltam, nem zavar? Még mondtam is, emlékszel?

Remélem tényleg mondtam neki. Én nem emlékszem pontosan, semmire. Már a bárban, ahol fölszedtem, ott is elég rosszul éreztem magam. Igazából most már nem vagyok biztos abban, hogy az én kezdeményezésemre történt ez az egész.

– Juan mondta, hogy szerinte itt lehetsz valahol a városban. Én... én mondtam neki, hogy hülyeség, meg hogy nem is létezel, csak kitaláltak, meg hogy az egész csak mese...

– Mese, ugye? – dörmögöm. – Szép kis mese. Ki az a Juan?

– Egy... barátom – mondja szemlesütve. – Ért az ilyen okkult dolgokhoz.

– Olyanokhoz, mint én? Mit mondott, hogy találhatsz meg? Miközben elmondja, szinte szó szerint azt a módszert, amit az a rohadék Arab írt le a könyvében jó párszáz évvel ezelőtt, én óvatosan kiemelem a holttestet a kádból (furcsa, nemrég még egészen máshogy tartottam a karomban), lefektetem a padlóra, aztán kimegyek a lassan kohóvá izzó szobába, a függöny-lepedőért, ami most, azt hiszem, teljesen jó lesz neki, mármint a holttestnek, és becsavarom. Ô végig beszél, de érzem, hogy igazából zavartan figyel, zavartan és félelemmel teli szívvel.

Szinte biztos, hogy részeg volt, iszonyú részeg, amikor megölte magát.

– Mit csináltál ezelőtt? – kérdezem. – Úgy értem, hol dolgoztál?

– Eladó voltam, egy élelmiszerboltban. Itt, nem messze, a harmadik és a nyolcadik utca sarkán. Juan éjjel-nappalijában.

Fregolizsineggel kötöm össze a csomagot, amiben a teste van. Mégis le kell majd mennem a garázsba, mégis be kell majd ülnöm a kocsiba, mégis...

Utálom.

– Hát, azt hiszem többet már nem kell bemenned. Miért nyírtad ki magad? És miért pont az én rohadt lakásomban?

– Amúgy is te vittel volna át, nem? Bárhol felvághattam volna az ereimet. – Félszeg mosolyra húzódik a szája, amit aztán gyorsan összeránt az ijedtség. Eszébe jutott, ki is vagyok tulajdonképpen. – Juan mondta, hogy ha pont nálad... akkor, akkor lehet egy kérésem. ugye, igaz? Ugye?

Emlékszemeinek tükrében egyértelmű szürkeséggel gomolyog a félelem.

Felkelek, aztán fellépek a WC fekete, kemény műanyag tetejére, oda, ahonnét a hámló vakolatú falnak támaszkodva már el lehet érni a szellőzőablakot, mert van egy olyan is, csak nagyon magasan. Az a baj vele, hogy éjszakánként mindig becsapja a huzat, ami szerintem csak azért támad föl, általában éjfél körül, hogy nekem gondot okozzon. Egy karnyújtás, és nyitva van.

Napfény, egyenesen az arcomba, az íriszembe. Szinte lángol, de én nem fordítom el a tekintetemet, belebámulok. Azt szeretném néha, ha kiégetné a lelkemet is – de ahhoz gyenge.

Napfény.

– Mit akarsz? – kérdezem halkan.

– Szeretnék nem átmenni... szeretnék maradni, tovább élni... mint madár, szeretnék én lenni egy új madár... úgy értem, egy új... madárfajta. – Könyörgő pillantást vet felém, látom a kinyitott ablak üvegén. – Olyan sokaknak megadatott, olyan sokan lettek mássá, virággá, fává, hallá, madárra, a halál helyett... Nem igaz? Nem akarok a Túlpart foglya lenni az idők végezetéig! Nem akarok...

Elfullad a hangja. Csendben várakozik. Azt hiszem, remélni sem mer. Még mindig a fényben tartom az arcomat.

Lassan olvad a bőröm, lefolyik a húsom, porrá esnek a csontjaim. Csak a képzeletem játszik velem.

– Khárón?

– Engem figyel. Érzem.

– Khárón?

– Az a baj – mondom neki szomorúan, – hogy amikor megölted magad, nem erre gondoltál, nem madarakra. Érted? Érzem a hangodon. És csak azt kérheted, amit akkor akartál, amit abban a rohadt percben kívántál. Egyáltalán, örülhetsz, hogy kérhetsz valamit. Nagyon kevesen tudják azt, amit te most igen, szerencsére nagyon kevesen. Még kevesebbeknek van olyan szerencséjük, hogy meg is találjanak. Már ha ezt szerencsének lehet nevezni.

Megfordulok. Épp idejében, hogy még lássam a könnycseppet, ami az arcán gördül végig. Apró, borostyánsárga csepp.

– Azt kell... kérnem – kérdezi alig hallható hangon. – Kell?

Bólintok. Ez már csak így van.

– Igen. azt kell kérned. Mi is az? – Leugrok a padló csempéire, és mellé lépek, meg a teteme mellé. – Mi is az?

– Azt akartam – suttogja, – azt akartam, hogy Juan haljon meg.

– Miért?

Megnyitom a kádban a vizet, ütközésig tekerem a csapot. Zubog a víz, először meleg, aztán meg langyos, ki kell folynia, át is kapcsolom zuhanyra, legalább kimosom a kádat, ki a vért, had menjen, le, messze, a lefolyón keresztül, talán egyenesen a tengerbe, vagy ki tudja, egy víztisztítóba, holnap már emberek isszák majd, rosszul elmosott üvegpoharakból.

Ki tudja? Én tudom.

Amikor már tiszta a kád, bedugom a lefolyót. Lassan emelkedni kezd a vízszint. Szinte a bőrömön érzem a hideget. Nem bírom tovább, megfordítom a zuhanyt, és egyenesen az arcomba, a szemem közé, a számba és az orromba irányítom a már jéghideg – Jézus, már hideg, már jeges, kész megváltás – sugarakat, ezernyi apró tűpont, lemetszik rólam a meleget, késként hasítanak a bőrömbe ivódott forróságba.

– Azt kérdeztem, miért? – fordulok hozzá, Rosalynhoz megint. – Miért akartad, hogy Juan is meghaljon?

– Mert szeretem – feleli.

– Otthagyott? Nem szeretett viszont? Miért feküdtél le velem, ha tudtad, ki vagyok?

Dühösen felszegi a fejét, összeszűkült szemmel pillant rám. Most, most elfelejtette egy kicsit, hogy halott.

– Azt hiszed, csak azért lehettem öngyilkos, mert nem szeretett viszont? Azt hiszed, nem szeretett? Tévedsz!

– És az utolsó kérdés?

– Ide akartam jönni – sziszegi. – Hogy itt tehessem meg. Hogy ne tudj elfutni, és…

Elhallgat.

– És?

Hallgatunk, mindketten. Én várok, ő kibúvót keres, érzem. Nincs, nincs menekvés. A kád már félig megtelt vízzel

– És tudni akartam – suttogja végül, megadóan, – hogy milyen... Veled.

– Hát, most már tudod. Mellesleg elfelejtetted bevenni a tablettádat. Megtaláltam az ágy mellett. Nem mintha számítana... most már.

Szinte egyszerre pillantunk egymásra.

– Nem feleltél az első kérdésre sem – emlékeztetem, miközben nekiállok vetkőzni, egy póló és egy farmer, amit reggel kaptam magamra, miután kimásztam az ágyból. Igen, tudom, azért öltöztem fel, mert le akartam ugrani a boltba, venni valamit (vodkát, pár doboz Marlborot, meg valami ennivalót, talán dobozolt pizzát), de aztán rájöttem, hogy a legközelebbi bolt, ami nyitva tart vasárnap reggel is, legalább háromutcányira van innét... És éreztem, hogy valamiért még az sem nyit ma ki.

A fürdőszobámban lett öngyilkos az eladó.

– Miért akartad, hogy meghaljon Juan? – kérdezem, és mosolygok.

– Kiterveltük... és be is fog válni a tervünk! Juan is kért volna tőled valamit – vágja ki dacosan, aztán hirtelen zavarodottan pillant rám.

– Ahhoz Juannak is itt kellett volna lennie, nem? – teszem fel a kérdést, ami úgy tűnik, épp most merül fel a gondolataiban is. Bemászok a vízbe. Legszívesebben üvöltenék a boldogságtól – de nem akarom megijeszteni Rosalynt. Igaz, halálra már nem rémülhetne, de – de esetleg elfut, ki, a város forró, üres poklába, a sivatagba, elfut, és én tudom, hogy nem mennék utána, soha, semmi pénzért.

Nem akarom, hogy kísértetté legyen. Csendben élvezem a hideget.

– Azt mondta – néz rám ijedten a lány – azt mondta, hogy sikerülni fog! Hogy ő egy másik rituálét is csinál, és ha meghal, teljesítened kell kettőnk kérését – egyszerre... azt mondta, igen, azt.

Lecsúszok, le, mélyre, csak a szám, az orrom és a szemem látszik ki, sápadt hold-arc vagyok az apró víztükör hamis égboltján. – Hát, Juan nincs itt. Más rituálé pedig, hidd el nekem, nincsen. De Juan, mivel ezt kérted, meg fog halni. Szerintem nem is túl sokára. Pont úgy, mint ahogy meghaltál te is – csak ő nem lesz itt, azt hiszem. Sajnálom. Azt talán megtehetem, hogy együtt viszlek át titeket... a folyón. Tényleg sajnálom.

Alábukok, teljesen. Hagyom, hogy a víz teletöltsön, tüdőt, gyomrot, mindent.

Rosalyn leroskad saját, lepedőbe (vagy függönybe?) csavart tetemére.

– Mit akartatok kérni? – a víz nem akadályoz meg abban, hogy beszéljek vele. Kicsit nehezebb ugyan, de nem sokkal.

– Együtt... együtt akartunk madárrá lenni. Juan azt mondta, így örökre együtt lehetünk, boldogan.

– Akkor miért akartad először azt, hogy te egyedül lehess azzá?

Ezen elgondolkodik. Nem volt túl szép kérdés tőlem, mert tudom a választ, és tudom, hogy nem rosszindulatból tette. Szerencsére rájön magától is, ha nem is a teljes igazságra.

– Azt hiszem, azért, mert csak a végcél jutott hirtelen eszembe – feleli halkan. – Nem hal meg minden nap az ember. Nem vagyok önző. Nem.

Kopognak.

Valaki jött.

Felbukkanok a víz alól, kilépek a kádból, és egy szál semmiben a bejárati ajtó felé indulok. Az, aki ilyenkor zavar, megérdemli, hogy meztelenül láthasson. Azt azért megvárom, míg kifolyik belőlem a víz.

A fürdőszoba ajtaján túl a szoba katlanja vár, az összetolt, szakadt huzatú ágyak, a széthajigált magazinok, a fotel, a kidőlt vodka illata, az üvegszilánkokon csillogó gyémántszín napfény, az üres, vakítóan fehér tűzfal, az ablakkal szemben – végig érzem a hátamban a hőséget, míg keresztülvágok az előszobán, a lépcsőházra nyíló ajtóhoz.

Arra gondolok menet közben, hogy talán a csótányok azok. Valamiért eljöttek hozzám, valamit akarnak tőlem, talán szeretnének megkérni, hogy mégse hagyjam majd itt őket, ha véletlenül nukleáris tél hullana a világra sötét szemfedőként. Lehet, hogy én sem akarnék itt maradni egy rakás skorpió társaságában. Nem mintha a csótányok jobbak lennének.

Remélem, hogy nem ők azok. Nem.

Egy fekete hajú fiatalember áll ott, a küszöbön túl, pisztollyal a kezében, kis, véres fekete lyukkal az egyik; nagy, ocsmány lyukkal a másik halántékán. Pont akkor dörren a fegyver, amikor kinyitom az ajtót. Valamiért sejtem, mi történik.

– Bameg, Juan. Mégis ideértél. – mondom neki kedvesen. – Muszáj volt mindent összemocskolni?

Bevonszolom a tetemet a szobába, és fölfektetem az ágyra, ami most már ravatal, eddig is hasonlított rá, most már tényleg az, már csak a tűz hiányzik, a lángok, a halotti máglya. Még nem ért delelőre a Nap – még lehet, hogy felgyulladunk.

Talán még én is.

– Itt van Juan – szólok be a fürdőszobába Rosalynnek, és leülök a fotelba. Megkeresem a fotel mellé állított vodkásüveget (Absolut), és iszom egy kicsit, mert nincs jobb dolgom, mert csak várni kell, csak várni megint.

Rosalyn nem jön ki. Nehéz dolog az eszmélés.

Csak a szemeit fordítja felém. Egészben vannak, a szemei, nem úgy, mint a testéé, amit hátrahagyott a rothadásnak – ott bizony kifolyt az egyik. Nem tudom, hogy fogja viselni a látványt, s igazából örülök, hogy Rosa nem jött ki onnét, mert ha Juan elfut, elfut ő is, én pedig, mondtam, nem megyek utánuk, soha.

Soha. Engem pedig már egyszer is nagyon nehéz megtalálni.

Juan engem néz, meredten. Azt hiszem, nem ilyennek képzelt.

– Túl emberszerű vagyok netán? – kérdezem. – Egészen olyan, mint egy negyven körüli férfi? Sajnálom.

– Mondjuk – teszem aztán még hozzá, mert ő nem szól, még mindig nem – már a legendákban is ilyen voltam.

Juan hirtelen mozdulattal felül. Nem néz hátra. Talán sejti, mi van ott. Napfény, az ablakon keresztül, egyenesen az arcára süt, mint nekem, vakít és éget, úgy ömlik, akár a víz az előbb a zuhanyrózsából, de sokkal sűrűbben, kikerülhetetlenül.

Juan végül, úgy tűnik, felfogja, mint lát, aztán üvöltve oldalra gurul, pont úgy, ahogy a vodkáspohár is leesett az asztalról, Juan is lezuhan az ágyról. A tetem fent marad. Felvonom a szemöldököm.

– Nyarlathotep! Nyarlathotep! – rikoltozza félőrülten, épp csak megtalált, halál utáni hangján – Nyarlathotep! Hát mégis létezel! Hat mégis! Igazat írt a könyv! Imádlak, ó, Fekete Isten! Bocsáss meg! Bocsáss meg!

A földön fekszik, aztán hason csúszva a lábam felé kúszik, keresztül a törött cserepeken. Meg akarja csókolni a talpamat.

– Szóval megcsináltad a rituálét, Juan? – kérdezem tőle, és felhúzom a lábamat. Embriópózba ülök. – Ugye? Amit az Arab írt?

Nem emeli fel az arcát. Nem felel. Szánalmas. Rosalyn az ajtóban áll.

– Rossz hírem van, Juan. – Undor ül az arcomon, miközben hozzá beszélek. – Az a másik rituálé nem működött.

Juan felnéz, végre. Fekete ruhái miatt valahogy mintha kevésbé égetne engem a forróság – a fekete elnyeli a fényt. Főleg a halottfekete.

– Miért? – dadogja iszonyodó arckifejezéssel – Miért nem? Gonosz voltam, ahogy akartad, ahogy le volt írva, hogy akarod, feláldoztam neked... a nőt, akit becsaptam, feláldoztam neked magamat... örök életet kell nekem adnod! Papoddá kell tegyél! Megtettem mindent!

Rosalyn sikít. Sokáig, élesen.

Kivárom, míg befejezi. Amikor már ismét csak áll, meredten, mint egy igazi halott, ott az ajtóban, megszólalok.

Juan végig a füleire szorítja a kezeit, de hiába.

– Egyvalami nem stimmel, Juan – mondom, és megint a szemközti falra szegezem a tekintetem. Mire vár még a Nap? Miért nem száll alá, és emészt el mindent? – Az a baj, hogy én nem vagyok Nyarlathotep. Attól tartok, a seggfej Arab elírt valamit. Összekötött dolgokat, amiket nem kellett volna. Tudod, Juan: nem jó ötlet őrültekre bízni az életed.

– Emlékszel, mit kértél, Juan? Emlékszel, mire gondoltál, mielőtt lelőtted magad? Tudod, mit akartál?

Juan a fejét rázza. Üvölt.

– Mert én igen, Juan, mindenkiét tudom, de csak azét mondom ki, aki nem beszél. Szolgálni akartad Nyarlathotepet, igazán, a Gonoszt, aki talán nem is létezik. Hát, Juan, akár van, akár nincs Nyarlathotep, te most megteremtetted magadnak. Kapsz egy kis zugot a pokolban, benne egy személyre szabott Fekete Istennel, Juan. Szolgálhatod, ahogy óhajtottad... Máskor vigyázz, mit kívánsz. És reménykedj, hogy soha nem kerülsz szembe az igazi Nyarlathoteppel. Akár létezik, akár nem.

Kiköpök.

– Most pedig takarodj. Le, a csónakhoz. Mielőtt nekikezdenél a szolgálatnak, meg kell tenned azt az utazást. Nem vennem a szívemre, hogy kihagyd.

Juan eltűnik, füstté lobban a fény-tűzben. Tudom, hogy lent vár majd, a csónaknál, ami tényleg több, mint ezer éves. A Buick kifejezetten újnak hat majd mellette.

Mélyet sóhajtok, aztán ismét feltápászkodok a fotelből. Az asztalra rakom a vodkásüveget, oda, ahol nem is olyan rég a metszett kristálypohár állt (pont olyan, mintha az apja lenne, vagy az anyja, vagy mindkettő egy személyben, az abszolút vodkásüveg, nemek feletti, osztatlan, a vodkásüveg-angyal).

Rosalyn a fürdőszobában sír. Leülök mellé, saját tetemére.

– Sajnálom. – Átkarolom a vállát. – Az emberek gonoszak. Vagy legalábbis... nagyon sokan közületek. Sajnálom.

Tényleg sajnálom.

– Akkor most... most kérhetek mást, ugye? – kérdezi hirtelen támadt, gyémántkemény, izzón éles hangon. – Juan nem az én kérésem miatt halt meg. Kérhetek mást, ugye? Ugye nem miattam halt meg?

Mélyen a szemébe nézek. Igen. Kérhet mást. Akarhat mást. Juan ölte meg önmagát, itt, nálam. A szabályok néha felrúgják önmagukat, főleg akkor, ha én is a környéken vagyok.

Bólintok, és ő elmondja, mit akar.

Élni akar. Vissza akar jönni – és kihordani a gyermekemet. Nincs más választásom. Segítek neki visszafeküdni a testébe, aztán visszaindulok, a katlanként perzselő szobába, a telefon felé, hogy felvegyem a halottfehér műanyagkagylót, hogy tárcsázzak, hogy álljak a lángoló napfényben, és bemondjam a címet a kórházi ügyeleten, és hogy kérjek egy mentőautót. Sürgősen.