Szín az űrből

Eredeti cím: Colour Out of Space, The

1 647

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1927

Arkhamtől nyugatra a dombok vadul hullámzanak; a völgyek sűrű erdői fejszéi tán még sose láttak. Akadnak itt fénytelen, apró tisztások, melyek közül fantasztikus szögekben hajlanak meg a fák, s ahol sűrű aljnövényzet burjánzik anélkül, hogy valaha napfény érné. A szelídebb lejtőkön farmok, ódon, csupa kő tanyák álinak; zömök, mohos falú építményeik a roppant sziklagerincek oltalmában mintha örökösen az új-angliai táj titkait őriznék. E farmok mind elhagyatottak; a jókora kémények omladoznak, a zsindelyt tartó falak veszedelmesen düledeznek az alacsony hollandi tetők alatt.

A régi tulajdonosok elköltöztek, az idegenek sem szeretnek itt élni A kanadai franciák megpróbálták. Megpróbálták az olaszok, s jöttek lengyelek is, azután rendre odébbálltak. Nem olyasvalami készteti őket távozásra, amit látni, hallani vagy tapintani lehet, hanem olyasvalami, amit elképzelnek. E táj szabadjára engedi a képzeletet, nem kínál éjszakai nyugodalmat. Bizonyára ez tartja távol az idegeneket, hisz a vén Ammi Pierce sosem beszélt senkinek a Különös Napokról. Ammi – aki eltompult már kissé az elmúlt néhány esztendőben – az utolsó, aki életben van még a Különös Napok tanúi közül, s beszélhet is, mert háza a nyílt területekhez közel, az Arkham körül futó, járt utak mellett áll.

Azelőtt út vezetett a dombokon, völgyeken át is. Egyenesen keresztülvágott azon a környéken, melyet ma Elátkozott Fenyérként emlegetnek. Manapság az emberek elkerülik ezt az utat, az újat használják, az pedig kitér, kanyart ír le dél felé. A régi út maradványai persze megtalálhatók még a hódítón előnyomuló rengeteg növényzete közt. Egyes szakaszai minden bizonnyal azután is megmaradnak, hogy a horpaszokat az új víztároló építése közben elárasztják. A sötétlő faóriásokat kidöntik persze; s az Elátkozott Fenyér felett az eget visszatükröző kék vízfelület fodrozódik majd a napsütésben. A Különös Napok rejtelmei eggyé lesznek akkor a mélység titkaival, eggyé az ősóceán, a történetem előtti föld rejtelmeivel.

Miután a vidékre jöttem, hogy felméréseket végezzek az új víztároló létesítése előtt, nyomban hírül vettem, hogy a környéken a gonosz munkál. Arkhamben hallottam a dolgot, s mert e városban bőven akadnak különös boszorkányhistóriák, úgy képzeltem, ez is csak afféle gonosz, amilyennel a dajkák riogatják a gyermekeket évszázadok óta. Az Elátkozott Fenyér elnevezés roppant furcsán, színpadiasan hatott, elgondolkodtam, vajon hogyan válhatott a puritán folklór részévé. Azután, hogy magam is szemügyre vehettem a lejtők és völgyek nyugatnak húzódó ívét, már nem gondolkodtam máson, mint e táj ősi titkán. Reggel jártam arra, ám az árnyak még akkor is ott lappangtak. A fák túlságosan sűrűn nőttek, törzsük terebélyesebb volt az egészséges új-angliai fákénál. A fák közti szűk térségeken túlságosan nagy csend honolt, a talaj túl süppedékessé vált a nyirkos moha meg a megszámlálhatatlan esztendő alatt odagyűlt korhadék miatt.

A domboldalak irtásain, leginkább a régi út mentén, ott sorakoztak az apró tanyák. Néhol valamennyi épület állt, néhol csak egy-kettő, néhol csak egy magányos kémény, egy sebesen feltöltődő pinceüreg maradt. Gyom és fehérhanga sarjadt ki mindenütt, az aljnövényzet közt állatok surrantak lopva. A táj mégis a nyugtalanság, a feszültség érzetét keltette, valószínűtlen, groteszk hangulatot sugallt – mintha a perspektívával, netán a fénnyel hibádzott volna valami. Nem csodálkoztam azon, hogy az idegeneknek mehetnékjük támadt, errefelé aligha lehetett nyugton aludni. A vidék nagyon is emlékeztetett Salvator Rosa tájképeire, túlságosan sok hasonlóságot mutatott holmi rémtörténetet illusztráló fametszettel.

De az Elátkozott Fenyér még rosszabb volt. Amint egy tágasabb völgy legaljára értem, rádöbbentem, hogy ott járok, mert más elnevezés aligha illett e látványhoz, ahogyan más látvány sem lehet méltó efféle névre. Úgy gondoltam, amit láttam, valami tűz maradványa lehet. De vajon miért nem nőtte be friss növényzet ezt az öt acre átmérőjű, szürke foltot, mely savmarta sebhelyként éktelenkedett az erdők, mezők között? A puszta terület nagyobbik része a régi úttól északra feküdt, de átterjedt a túloldalára is. Nemigen akaródzott megközelítenem, s végül csak azért merészkedtem keresztül rajta, mert dolgom akadt arrafelé. A tágas irtáson nem leltem növényzetet – a földet finom, szürke por vagy hamu födte, melyet, úgy tetszett, nem hord tova a szél. Az utat szegélyező fák betegesek, sorvadozók voltak, a gerinc mentén számos élettelen törzs meredezett vagy hevert korhadozva. Ahogy végigsiettem az úton, egy ódon kémény meg pince szerteszórt tégláit, köveit pillantottam meg, odébb egy használatlan kút fekete szája ásított, bűzös kigőzölgése furán torzította a nap fényét.

Még a hosszú, sötét erdei kaptatók is barátságosnak tűntek e hellyel összevetve, s én nem csodálkoztam már az arkhamiek ijedt sugdolózásán. Közelben sem épületek, sem romok nem maradtak. Azelőtt is elhagyatott hely lehetett ez. Alkonyatkor, félve az újbóli áthaladástól, a dél felé kerülő, új úton tértem vissza a városba. Szinte kívántam, verődjék össze néhány felleg, mert az odafent nyújtózó égszín mélység láttán lelkembe furcsa félelem költözött.

Aznap este arkhami öregeket faggattam az Elátkozott Fenyér meg a Különös Napok felől – az utóbbit igen sokan dörmögték kitérőleg. Érdemi feleletet senkitől sem kaptam, csupán annyit tudtam meg, hogy a rejtély újabb keletű, mint véltem. Nem az ódon legendáriumból származott; a különös valami az érintettek életében történt, közelebbről a nyolcvanas években: egy család halt ki a közelben, meglehet, kiirtották. A kérdezettek nem akartak részletesebb tájékoztatással szolgálni, s mivel egytől egyig arra intettek, ne adjak hitelt a vén Ammi Pierce hagymázas históriáinak, már a rákövetkező reggelen felkerestem az öregembert. Egy régi düledező udvarházban lakott, arrafelé, ahol a fák terebélyesedni kezdenek. Otthona ijesztően ódon volt, s a régóta álló épületek miazmás leheletét árasztotta. Ammit csak hosszas kopogtatással sikerült előcsalnom, s mikor bizalmatlanul az ajtóhoz jött, láttam rajta, cseppet sem örül a háborgatásnak. Nem volt olyan elesett, amilyennek elképzeltem, de furcsán lesütött szeme, rendezetlen öltözéke és ősz szakálla miatt roppant mód törődöttnek, elhanyagoltnak látszott.

Nem tudván, hogyan bírhatom legelőbb szóra, hivatalos megbízatásomra hivatkoztam, beszéltem neki kutatásaimról, s mintha véletlenül történne, kérdéseket tettem fel neki a környékre vonatkozólag. A vártnál sokkal éleseszűbbnek, tájékozottabbnak bizonyult, s mire észbe kaptam, már éppúgy kiigazodott a dologban, mint az arkhamiek. Nem hasonlított azokra az őslakókra, akiket más, víztározó létesítésének céljára kiszemelt területeken megismertem. Nem orrolt az erdőrészek kivágása, a környező tanyák lerombolása miatt, úgy viselkedett, mintha otthona a majdani tó területén kívül esnék. Csak’ megkönnyebbülés látszott rajta: örült, hogy ez a sors vár a fénytől elzárt völgyekre, melyek környékén egész életét leélte. Jobb, hogy víz alá kerül az egész – vélte –, jobb lesz így, még jobb lett volna rögtön a Különös Napok elmúltával! E ponton vastag hangja még inkább elmélyült; előrehajolt, jobb mutatóujját reszketegen felemelve hangsúlyozta mondandóját.

Ezután mesélte el nekem történetét, s míg rekedtes hangját hallottam, újra és újra megborzongtam, bár meleg nyári nap volt. Többször, kényszerűségből, elismételtettem vele egyet-mást, hogy kihámozhassak bizonyos tudományos közelítéseket – ezeket már bizonytalankodva, papagáj módján idézte a tanult emberek társalgásából – s hogy áthidaljam a logika és időérzék hiányosságai eredményezte szakadékokat. Mikor történetét befejezte, már nem csodálkoztam azon, hogy elméje némiképp megzavarodott, ahogy azon sem, hogy Arkham lakói nem szeretnek beszélni az Elátkozott Fenyérről. A szállodába még napszállta előtt tértem vissza, nehogy a szabad ég alatt találjanak a kigyúló csillagok. A rákövetkező nap visszautaztam Bostonba, és visszaadtam a megbízatást. Nem merészkednék újból az ősöreg erdők és kaptatók kaotikus vidékére, nem lépnék még egyszer az Elátkozott Fenyér szürke talajára, ahol a szétszórt téglák és építőkövek között ott ásít a mély kút szája. Hamarosan megépül a víztározó, s a rejtelemnek mindörökre nyoma vész a tó fenekén. Mégsem hiszem, hogy valaha arra a tájra merészkedem éjnek idején semmiképp se, ha felettem a gonosz csillagok ragyognak, semmi rá nem vehet, hogy valaha kortyoljak Arkham városának új ivóvizéből.

A vén Ammi szerint az egész a meteorittal kezdődött. Az ezt megelőző időszakban – egészen, boszorkányperekig visszamenőleg – nem születtek vad legendák, s az emberek feleannyira se félték a nyugati vadont, mint azt a kis szigetet, ott a Miskatonic folyón, ahol némelyek egy, az indiánoknál is régebben ott lappangó, különös kőoltár körül imádták az ördögöt. Nem tartották gonosznak az erdőt, és nem rettegték a szürkületet, egészen a Különös Napokig.

Aztán feltűnt az a felhő délben, felhangzottak a dörrenések, s füstoszlop szállt fel az erdő mélyi völgyből. Mire leszállt az este, Arkham minden lakója hírét vette már, hogy egy kődarab hullott alá az égből, csapódon a földbe Nahum Gardner tanyájának kútja mellett. A Gardner ház ott állt, ahol az Elátkozott Fenyér utóbb kialakult. Nahum Gardner takaros, fehér háza termékeny földdel, gyümölcsössel körülvéve.

Nahum persze a városba indult, hogy meséljen az ottaniaknak a kőről, s útközben benézett Ammi Pierce portájára. Ammi akkortájt negyvenesztendős lehetett; a különös események mélyen rögzültek emlékezetében. Ő meg a felesége a Miskatonic Egyetem három professzorával tartott másnap reggel – látni akarták az ismeretlen, csillagközi térből érkezett, fura látogatót. Ammi csodálkozott, miért hitte Nahum a követ olyan nagynak.

Összement, jelentette ki Nahum, ahogy az udvarában álló régi kerekes kút melletti, feltúrt földből s megperzselt fűből képződött gyűrűben barnálló halomra mutatott. A tanult emberek letorkolták: a kövek nem zsugorodnak.

Még mindig hőség terjengett a környákén, s Nahum azt állította, halvány fényt árasztott egész éjszaka. A professzorok megkocogtatták geológuskalapácsukkal, s furán puhának találták, olyan puha volt, mintha plasztikból lett volna, inkább kitéptek, mint kivéstek belőle egy darabot mintának, hogy az egyetemen megvizsgálhassák. Nahumék konyhájából kaptak kölcsön egy vedret, abban vitték, mert még ez a darab sem hűlt ki. A visszaúton megpihentek Amminél, és gondterheltnek tűntek, mikor Pierce asszony megjegyezte, a kődarab kezd összemenni, beleégni a veder aljába. A minta csakugyan nem volt túl nagy, de talán kevesebbet hoztak el belőle, mint gondolták.

A rákövetkező nap – mindez ‘82 júniusában történt – a professzorok, felettébb izgatottan, ismét megjelentek. Megálltak Amminél, és beszámoltak neki a mintadarab különös tulajdonságáról meg arról, hogyan tűnt el végül, miután üveg főzőpohárba helyezték. A főzőpohár is eltűnt; a tanult emberek a fura kő szilikátaffinitását emlegették. Hihetetlen dolgok estek meg abban a rendezett laboratóriumban. Nem tapasztaltak gázfejlődést, amidőn a követ szénparázson hevítették. Negatív eredményt hozott a nátriumborát-próba, s halmazállapotát még hidrogéngáz égővel történt izzítás hatására sem változtatta meg. Az üllőn jól alakíthatónak bizonyult, sötétben erős fénnyel világított. Mivel még mindig nem hűlt le, az egyetemi népek valódi izgalomba jöttek. És amikor a spektroszkópos vizsgálat során színképében ragyogó sávok tűntek elő – melyek a normális spektrum egyetlen árnyalatával sem látszottak összevethetőnek –, említés esett felajzottan új elemekről, bizarr optikai sajátosságokról meg affélékről, amiket a feldúlt tudósok olyankor mondogatnak, amikor valami ismeretlennel kerülnek szembe.

Mivel a szilánk még mindig forró volt, egy olvasztótégelyben elegyítették a szokásos reagensekkel. Víz hozzáadásakor nem indult meg reakció. Sósavval sem értek el különb eredményt, a salétromsav, de még a királyvíz sem tudta kikezdeni a kő sebezhetetlenségét, hasztalan sisteregtek.

Ammi nagy nehezen idézte fel mindezt, de felismert pár anyagot, amikor azokat hétköznapi néven neveztem. Próbálkozták ammóniával és nátronlúggal, alkohollal és éterrel, mérgező szén-diszulfiddal meg vagy egy tucat más anyaggal, ám, noha a szilánk tömege az idő múlásával folyamatosan csökkent, s mintha hőmérséklete is csökkent volna valamelyest, a reagensek nem mutattak olyan változást, mely igazolhatta volna, hogy sikerült kikezdeniük a meteorszilánk alkotóit. Kétségtelenül valamiféle fémmel álltak szemben. Bizonyította ezt mágnesezhetősége, s a savpróbák nyomán a meteoritfémekre jellemző Wildmänstätten-képlet nyomait fedezték fel az oldatokban. Mikor a hőveszteség éreztetni kezdte a hatását, a kísérleteket üvegbúra alatt folytatták. A munkálatok során készített kisebb metszeteket a főzőpohárban gyűjtötték össze. Másnap reggelre a darabkák a pohárral együtt eltűntek, a polcon mindössze egy égett folt maradt utánuk.

Ezt mesélték a professzorok Ammi házának tornácán, s ő ismét melléjük szegődött, hogy láthassa a csillagvilág kőből való hírnökét. Felesége ezúttal nem tartott vele.

A kő mostanra észrevehetően összezsugorodott, többé a józanul gondolkodó professzorok sem kételkedhettek a tátottakban. A kút melletti üregben barnálló halom körül jókora hely keletkezett körben: a meteorit előző nap mért hétlábnyi átmérője ötre csökkent. Még mindig forróságot árasztott, s a szakértők érdeklődve vizsgálgatták felszínét, miközben vésővel-kalapáccsal újabb, nagyobb darabot hasítottak ki belőle. Ezúttal mélyebbre vágtak: amikor a mintát kiemelték, láthatóvá vált a kő nem homogén belseje. Napvilágra került valami, ami az agyagba ágyazódott színes gombocska egyik felének látszott. Színe, mely a meteor egyedi színképében megfigyelt sávokét idézte, leírhatatlan volt, csupán az analógia okán nevezték színnek a jelenlévők. Felszíne tükörsimának tetszett, kopogtatásra ridegnek, üresnek ígérkezett. Az egyik professzor vigyázva rácsapott a kalapáccsal, s a gömböcske kis roppanással szétpattant. Semmit nem találtak benne: amint összetörték, nyomtalanul elillant az egész: vagy három inch átmérőjű, gömb alakú üreg maradt az anyagban. Mindannyian úgy vélték, telnek még hasonlókat, ha eltávolítják a köréjük rakódott anyagot.

A feltevés igazolatlanul maradt, s miután fúrás útján hasztalan kísérteteztek további gömböcskék feltárásával, a kutatók új mintájuk birtokában eltávoztak. E mintadarab éppoly zavarba ejtően viselkedett a laboratóriumban, mint az előző. Leszámítva, hogy fizikai tulajdonságait tekintve a plasztikhoz hasonló, hogy hőt termel, mágneses tulajdonsággal bír, s némi fényt áraszt, valamelyest lehűl a tömény savakban, ismeretlen színképpel rendelkezik, a levegőn pedig végül eltűnik, semmit nem sikerült kideríteni róla. A vizsgálatok végeztével az egyetem tudósai kénytelen-kelletlen belátták, nem boldogulnak besorolásával. Nem e földről származott – a külső határtalanság egy szilánkja volt, onnét származó tulajdonságokkal rendelkezett, s csupán az odakint érvényes törvényeknek engedelmeskedett.

Ezen az éjszakán vihar tombolt, s amikor a professzorok a rákövetkező nap megérkeztek Nahum tanyájára, keserű csalódásban volt részük. A kő, mágneses lévén, bizonyára egyedi elektromos tulajdonságokkal bírt, mert – ahogy Nahum elmondotta – különös pontossággal „vonzotta magáhó” a villámokat. A farmer egyetlen óra leforgása alatt hatszor látta lecsapni az istennyilát az udvarán tátongó üregbe, s mire a vihar elvonult, nem maradt a kőből semmi, csak egy kiégett gödör árválkodott az ódon kerekeskút mellett, azt is félig betemette a ráomló föld. Az ásás nem hozott eredményt, a tudósok beletörődtek zsákmányuk nyomtalan eltűnésébe. Csődjük teljes volt immár, nem maradt más választásuk, mint laboratóriumukba visszatérve tovább vallatni azt az egyre fogyatkozó kődarabkát, melyet óvatosságból ólomszelencébe tároltak.

A darabka egy hétig tartott még, ám egy hét elteltével sem állt a tudósok rendelkezésére több hasznos adat. Mikor a szilánk végül eltűnt, nem maradt semmi, s idővel már maguk a professzorok sem tudták biztosan, nem álmukban látták-e a rejtelmes utazót, a külső világtér határtalan messzeségéből, az univerzum, az anyag, az energia, a létezés más tartományaiból származó hírmondót.

Az arkhami újságok persze testületileg igyekeztek kiaknázni az eset kínálta lehetőséget: riportereket menesztettek a helyszínre, akik elbeszélgettek Nahum Gardnerrel és családjával. Az egyik bostoni lap is tudósítót küldött: Nahumból amolyan helyi híresség vált. A Gardner család feje ösztövér, ötven év körüli, egyenes ember volt, feleségévet és három fiával lakta a völgy mélyi, takaros tanyát. Olykor-olykor felkeresték egymást Ammivel, s persze összejártak asszonyaik is. Ammi sok év távolából is dícsérőleg nyilatkozott Nahumról.

Gardner örült a népszerűségnek, melyet maga és otthona élvezett, gyakorta emlegette a meteoritot az elkövetkező hetek során. Júliusban és augusztusban nagy volt a meleg. Nahum keményen dolgozott Chapmen’s Brook-i, tíz acre-nyi földjén: zörgő kocsijának kerekei mély nyomot hagytak az odavezető, árnyas utakon. Maga a munka jobban kifárasztotta, mint a korábbi években, kezdte már érezni a korát.

Eljött azután az aratás, a gyümölcsérés ideje. Lassanként beérett a körte és az alma. Nahum gazdagabb termésnek örvendezhetett, mint bármikor azelőtt. A gyümölcsök hihetetlenül nagyok, szokatlanul hibátlanok voltak, a fák csak úgy roskadoztak tőlük, s Nahum kénytelen volt újabb hordókat rendelni a többlet miatt. Ám mikor a gyümölcsök végül beértek, jókora kiábrándulást okoztak: e csábító csemege minden egyes darabja ehetetlennek bizonyult. Az almák, körték határozott keserű, undok mellékízt kaptak, belőlük egyetlen harapásnyi is hosszantartó émelygést okozott. A dinnyével, a paradicsommal ugyanígy állt a helyzet: az elkeseredett Nahumnak bele kellett nyugodnia, hogy egész termése odaveszett. Egykettőre felismerte az összefüggést, és kijelentette, hogy a meteorit megmérgezte a talajt. Hálát adott az égnek, hogy földjei legjava az út túloldalán kezdődő emelkedőn fekszik.

A tél korán köszöntött be, nagy hideggel. Ammi a szokásosnál ritkábban találkozott Nahummal, de feltűnt neki, hogy a gazda gondterhelt. Úgy tetszett, e mogorvaság átragadt a családja tagjaira is: rendszertelenül látogatták a templomot, ritkán vettek részt a környék különféle társadalmi eseményeiben. Visszahúzódásukra, melankóliájukra nem találtak igazi mentséget, noha olykor mindannyian rossz közérzetről, álmatlanságról panaszkodtak.

Nahum nyíltabban beszélt, amikor kibökte, nyugtalanítják bizonyos, hóban látott lábnyomok. Vörös bundás mókusok, rókák, fehér vadnyulak szokásos nyomai voltak ezek, ám a töprengő gazda elrendezésüket, formájukat nem találta egészen rendben lévőnek. Sosem fogalmazott pontosabban, de nyilván arra gondolt, hogy e nyomok nem feleltek meg a mókusok, rókák és nyulak anatómiai sajátságainak, szokásainak.

Ammi meglehetős érdektelenséggel hallgatta mindezt, mígnem egy éjszaka Clark’s corners felől kocsin hazatérőben, Nahum tanyája közelében egy nyúl nyargalt keresztül előtte az úton, a hold fényében. Ugrásait Ammi és lova egyaránt túlságosan hosszúnak találta, az utóbbi csaknem megugrott, mire Ammi rövidre vette gyeplőjét. Ezután Ammi több megértéssel hallgatta Nahum történeteit, azon is eltöprengett, miért oly meghunyászkodók, reszketegek Gardnerék ebei minden reggel. Mint kiderült, a kutyák ugatni sem igen mertek.

Februárban a Meadon Hill-i McGregor fiúk mormotára vadásztak a Gardner-tanya közelében, s itt egy roppant különös példányt kaptak puskavégre. A vad testének arányai leírhatatlanul furcsa módon torzultak el, pofáján olyan kifejezés ült, melyhez hasonlót mormota képén addig egyikük sem látott. A fiúk komolyan megrémültek, s nyomban elhajították a dögöt, így a környékbeliek csupán groteszkül hangzó beszámolóikra hagyatkozhattak. A lovak ijedezése Nahum tanyája közelében azonban már ismert ténynek számított, s a szóbeszédek alapjául szolgáló suttogás gyorsan elkezdődött.

Az emberek állították: Nahum tanyája körül hamarabb olvadt el a hó, mint bárhol másutt; március elején Potter vegyeskereskedésében, a Clark’s Cornersnél már kupaktanácsra gyűltek össze a pletykálkodók. Stephen Rice, aki aznap reggel elhajtott a Gardner-birtok mellett, észrevette, hogy az erdőszéli sárból kisarjadt már az ördögkáposzta. Ekkorára sosem nőttek még, mi több, színük is furcsa volt, oly furcsa, hogy azt szó ki se fejezhette. Formájuk ocsmány volt, példátlan bűzüktől Stephen lovai meghőköltek. Néhányan még azon a délutánon arra kerültek, szemügyre vették a rendellenes növényeket, s mind egyetértettek abban, hogy effélék sosem vernének gyökeret egészséges talajban. Az előző őszön termett ehetetlen gyümölcsöt emlegették, s szájról szájra járt, hogy Nahum földjében méreg lappang. Természetesen a meteoritot okolták, s mivel néhányak emlékeztek még, milyen izgalomba hozta a kő az egyetemi népeket, értesítették őket a fejleményekről.

Egy szép napon a tudós emberek újabb látogatást tettek Nahumnát, de mivel a meséket, a folklórt nemigen kedvelték, vizsgálataik eredményét felettébb tartózkodón értékelték. Hogyne, a növények valóban furcsák, de hát az ördögkáposzta formáját és színét tekintve rendszerint különös. Meglehet, a meteorkőből csakugyan valami ásványi anyag oldódott ki a talajba: a víz hamarosan kimossa majd! Ami pedig a lábnyomokat és a rémüldöző lovakat illeti, ez természetesen nem egyéb falusi szóbeszédnél, melyet szükségszerűen indított el a meteorit különleges jelenségnek számító becsapódása. Komoly ember nem ad hitelt az efféle babonaságnak, az egyszerű elmék azonban kimondanak, elhisznek bármit. Így hát a Különös Napok során mindvégig távol tartották magukat az eseményektől. Egy akadt csak köztűk, aki mikor jó másfél évvel később két szelencényi port kapott elemzésre a rendőrségtől – felidézte, hogy az ördögkáposzta különös színe nagyon hasonlított a meteorszilánk színképében felfedezett fénylő sávokéhoz meg a fura gömböcskééhez, melyet a kráterben heverő kőbe ágyazva leltek. A por elemzésekor újra jelentkeztek ama különös sávok, ám később ez az összetevő eltűnt.

Nahum tanyája körül szokatlanul terebélyesedtek a fák, éjszakánként sajátosan hajladoztak a szélben. Nahum tizenöt esztendős középső fia, Thaddeus esküdött rá, hogy tovább hajladoznak szélcsendben is, ám ennek még a szóbeszéd se adott hitelt. A feszültség mindenesetre ott maradt a levegőben. Az egész Gardner família rászokott az óvatos fülelésre, bár hogy mire fülelnek, tudatosan képtelenek lettek volna megmondani. Olyan alkalmakkor hallgatóztak, amikor öntudatuk félig-meddig elködösült, márpedig ez, sajnos, hétről hétre gyakrabban fordult elő. Már közhelyszámba ment, hogy „Nahum családjába’ valami nincs rendjén”. Mikor a korai gurgolyák előbújtak, új, furcsa színben pompáztak. Nem volt ez a szín ugyanolyan, mint az ördögkáposztáé, de rokonnak tűnt vele, ismeretlen volt mindenki számára. Nahum bevitt pár szál virágot Arkhambe, megmutatta őket a Gazette szerkesztőjének, ám ez az előkelőség csak egy tréfás cikk erejéig emlékezett meg róluk; az egyszerű emberek hiedelmeit szelíd gúny tárgyává tette. Nahum hibázott, mikor a túlságosan nagyra nőtt ördögszempillangóknak e gurgolyák közelében megfigyelt viselkedéséről épp egy józanul gondolkodó városlakónak beszélt.

Áprilisban ütötte fel fejét a hisztéria a vidék lakói körében, kezdték elkerülni a Nahum tanyája mellett vivő utat, végül egyáltalán nem használták már. Ijedelmüknek a növényzet volt az oka. Minden gyümölcsfa különös színű virágdíszbe öltözött, az udvar meg a vetemény kavicsos földjéből bizarr gyomok sarjadtak, ezeket csak botanikus tudta volna a környék flórájának megszokott képviselőivel azonosítani. Hétköznapi, tiszta szín a lombok és a fű zöldjét nem számítva sehol nem maradt, mindenütt annak a földi árnyalatok közt idegen, lappangó fertőzést sejtető valaminek a vészjósló változatai tűntek szembe. A hollandi kóró fenyegetően ágált, a vérpipacsnak lényege veszett oda a hibádzó szín miatt. Ammi és Gradnerék a színek többségét kísértetiesen ismerősnek találták, végül eldöntötték, hogy azok a meteoritban lelt gömböcske színére emlékeztetnek. Nahum kigyomlálta, felásta a lejtő tíz acre-nyi földterületét, a ház körüli földet azonban nem forgatta meg. Tudta, semmi értelme az erőlködésnek; remélte, hogy a különös nyári növények felszívják végre a talajból az összes mérget. Immár semmin nem csodálkozott, hozzászokott az érzéshez, hogy olyasvalami lappang a közelében, melynek neszezését meg kellene hallania. Szomszédainak viselkedése természetesen rosszul érintette, de még rosszabbul érintette feleségét. A fiúknak különb sors jutott; ők nap mint nap iskolába jártak, ám a szóbeszéd őket is megrémítette. Thaddeus, ez a különösképp érzékeny lelkű ifjú szenvedett a legtöbbet miattuk.

Májusban megjelentek a rovarok, s Nahum birtoka egykettőre zümmögő, csúszó-mászó pokollá változott. A rovarok legtöbbje külsejét, mozgását tekintve egyaránt szokatlannak tetszett, éjszakai viselkedésük pedig meghazudtolt minden megelőző tapasztalatot. Gardnerék már éjnek idején is füleltek, vaktában kerestek valamit erre-arra fürkészve, ám hogy mit keresnek, nem sejtették. Ekkorra valamennyien állították, hogy Thaddeus nem tévedett a fákkal kapcsolatban. Gardner asszony, aki ablakából a holdfényes égbolt hátterére rajzolódó juharfa ágait bámulta, szintén megfigyelte a mozgást. Noha szélcsend volt éppen, a gallyak hajladoztak, bizonyára a nedvek tették.

Most már minden növény különösen festett, a következő felfedezést nem is Nahumék tették. A megszokás eltompította őket, így eshetett, hogy ami az ő figyelmüket elkerülte, szemet szúrt egy Bostonba való, kétkedő természetű malomipari szakembernek, aki a vidéki szóbeszéddel mit sem törődve arrafelé hajtott egy éjjel. Arkhamben beszámolt tapasztalatairól, melyeknek alapján a Gazette rövid beszámolót közölt; Nahum és gazdálkodó társai ennek nyomán fedezték fel maguk is a dolgot. Sötét éjszaka volt, a homokfutó lámpásai gyenge fényt árasztottak, a farm körül azonban – melyben a beszámoló alapján mindenki Nahuméra ismert – a sötétség mintha ritkult volna. Halvány, de határozott fény áradt a növényekből, tűből, lombból és virágból egyaránt. Eme ragyogás nyúlványai az udvaron keresztül az istálló felé íveltek.

A fű eddig nem sínylette meg a talajmérgezést, ezért a tehenek szabadon legelhettek a ház körül, május végére azonban kezdett elromlani a tejük. Nahum a lejtőkre terelte a jószágot, s a baj megszűnt. Röviddel ezután a fű, a lomb szembetűnő változáson esett át. Minden elszürkült, akárha váratlanul kiszáradt volna. Már csak Ammi kereste fel Nahum házát, de az ő látogatásai is folyvást ritkultak. Mikor az iskolaidény befejeződött, Gardnerék elszigetelődtek, olykor belementek, hogy városbeli ügyeiket Ammi intézze. Furcsamód testileg-telkileg leromlottak, így senkit nem ért meglepetésként a hír, miszerint Gardner asszony megbomlott.

Júniusban történt a dolog, a meteorit becsapódásának évfordulóján. A boldogtalan asszony kimondhatatlan valamikről sikoltozott, úgy érezte, körülötte szállonganak a levegőben. Nem kiáltott kerek mondatokat, csak szavakat, mondattöredékeket. A dolgok szerinte mozogtak, deformálódtak, rezegtek. Füle olyan impulzusokat érzékelt, amelyek nem kifejezetten hangok voltak. Valami egyre fogyatkozott. Úgy látszott, Gardnerné hiányt szenved valamiben. Valami ráakaszkodott, olyasmi, aminek nem lett volna szabad. Valakinek el kellett volna űznie. Szerinte semmi nem nyugodott az éjszakában, mozogtak a falak, az ablakok is.

Nahum nem vitette feleségét a helyi bolondokházába, hagyta szabadon járni-kelni odahaza, míg magának és másoknak nem ártott. Akkor sem tett semmit, mikor az asszony arckifejezése eltorzult. De mikor a fiúk félni kezdtek tőle, s Thaddeus csaknem elájult grimaszai láttán, inkább bezárta a padlásra. Júliusra az asszony már beszélni is elfelejtett, négykézláb kúszott, s a hónap végére Nahumnak az az őrült benyomása támadt, hogy felesége halvány fényt áraszt a sötétben, akárcsak – s ezt akkorra tisztán látta – a környék növényzete.

Röviddel ezelőtt menekültek el a lovak. Valami felzavarta őket éjnek idején; nyerítettek, bokszaik falát rugdalták. Mivel lecsillapításukra semmit nem tehetett, Nahum kitárta az istálló kapuját, mire mind a négy ló kifelé iramodott, akár négy rémült erdei szarvas. Egy hétig tartott, míg Nahum valamennyit előkerítette, ám az állatok addigra hasznavehetetlenné, kezelhetetlenné váltak. Valami megzavarta agyukat. Gazdájuk saját érdekükben agyonlőtte őket.

Nahum Ammitől kért kölcsön egy lovat a vontatáshoz, de ez a ló nem volt hajlandó a csűr közelébe menni, ezért a férfiak maguk tolták a nehéz kocsit a padkához, hogy megfelelően megpakolhassák. A növényzet egyre szikkadt, szürkült. Még az oly különös szirmú virágok sem kerülték el ezt a sorsot, a gyümölcsfák termése is szürke, töppedt, íztelen lett. Az őszirózsa és az aranyeső szürke, torz virágot bontott, a rózsák, cíniák és mályvák az elülső kertrészben olyan istentelennek mutatkoztak, hogy Zenas, Nahum legidősebb fia lekaszálta őket. Ekkortájt pusztultak el a furcsamód nagyra nőtt rovarok, még azok a méhek is, melyek kaptáraikat elhagyva az erdőbe húzódtak.

Szeptemberre az egész növényzet szürke porrá omlott, s Nahum félni kezdett, hogy a fák is elpusztulnak, mielőtt a méreg kioldódna a talajból. Feleségén mostanában iszonytató sikolyrohamok vettek erőt, a fiúk az idegkimerültség jeleit mutatták. Kerülték az embereket, mikor elkezdődött a tanítás, nem mentek iskolába.

Ammi ritka látogatásai egyikén felfedezte, hogy a kútvíz ihatatlan. Se nem keserű, se nem sós, baljóslatú mellékízt kapott, ezért Ammi azt tanácsolta barátjának, ásson kutat valahol feljebb, míg a talaj meg nem tisztul. Nahum azonban nem törődött a figyelmeztetéssel, mert ekkorra elfásult már a furcsaságoktól, kellemetlenségektől, ő és fiai tovább itták a fertőzött vizet, oly közömbösen és gépiesen, ahogy nyers vagy odakapott étkeiket fogyasztották, s ahogy hálátlan, monoton munkájukat végezték, egyik céltalan nap a másik után. Valami fásult beletörődés vett erőt rajtuk, mintha e világban idegenként, neve nincs őrök sorfala között lépdeltek volna számukra ismerős, biztos végzetük felé.

Thaddeus szeptemberben kezdett őrjöngeni, azután, hogy a kútnál járt. Vederrel indult oda, s a nélkül tért vissza sikoltozva, karjával csapkodva, olykor alig érthetően zagyvált valamit a „lent mocorgó színek”-ről. Két őrült a családban már nagy gondot jelentett, de Nahum bátran viselte a csapást. Hagyta szabadon bóklászni a fiút egy héten át, azután, hogy Thaddeus botladozni kezdett, s minduntalan megsebezte magát, az anyjával szemközti padlásszobába zárta. Iszonytatóan sikoltoztak egymásnak a zárt ajtók mögül. Különösen a kis Merwin szenvedett ettől, aki úgy képzelte, anyja és testvére holmi nem e világi, borzalmas nyelven beszélnek. Merwint azelőtt is megrémítették már félelmes képzelgései, s nyugtalansága csak fokozódott, amidőn elveszítette Thadet, aki legközelebbi játszótársa volt.

Körülbelül ugyanekkor kezdtek hullani a Jószágok: A baromfiállomány egykettőre elszürkült, felfordult, húsuk szeleteléskor száraznak, szikkadtnak találtatott. A sertések hihetetlenül meghíztak, azután váratlanul megmagyarázhatatlan, undorító változásokon mentek keresztül. Húsuk persze ehetetlenné vált; Nahum nemigen tudta, mihez fogjon. Helyi állatorvos nem merészkedett tanyája közelébe, Arkham városának állatorvosa pedig nyíltan elismerte tanácstalanságát. A sertések elszürkültek, megmerevedtek és megkergültek, szemük és pofájuk rémisztően elváltozott. A dolog megmagyarázhatatlannak látszott, hisz ezek az állatok sosem fogyasztottak a fertőzött növényekből. Azután a kór átterjedt a tehenekre. Testük egyes részei vagy egésze hihetetlenül megráncosodott, megfonnyadt, egymást érték az összecsuklások, fekélyek. Az utolsó fázisban – a végeredmény minden esetben a pusztulás volt – elszürkültek, kiszáradtak, éppúgy, ahogy a disznók. Mérgezésről szó sem lehetett, mert ezek a gondok mindig a biztonságos takarmányt jelentő istállóban kezdődtek. Ólálkodó vadak harapása sem terjeszthette a nyavalyát – hisz a világ melyik állata képes áthatolni minden akadályon? Csakis természetes fertőzésről lehetett szó, ám ilyen következményekkel járó fertőzést senki még csak elképzelni sem tudott. Mire az aratás ideje elérkezett, nem maradt eleven jószág a tanyán. Miután a szárnyasok meg a lábasjószág elpusztult, szétszéledtek a kutyák. Mindhárom állat egyetlen éjszaka tűnt el, s többé nem bukkantak a nyomukra. Az öt macska valamivel hamarabb állt odébb, de hiányukat észre sem vették, mert nem voltak már egerek, meg mert azelőtt is csak Gardner asszony foglalkozott e kedves jószágokkal.

Október 19-én Nahum lesújtó hírrel botorkált Ammiék házába. Szegény Thaddeust padlásszobájában elérte a halál, s oly módon végzett vele, hogy azt szavakba foglalni aligha lehetett. Nahum sírt ásott a tanya rácsokkal körülvett családi parcelláján, s a maradványokat elföldelte. Odakintről semmi nem férkőzhetett a fiúhoz, az apró, rácsos ablak, az elreteszelt ajtó érintetlen volt, nagyjából mégis ugyanaz játszódott le, ami az istállóban. Ammi és neje tőlük telhetően vigasztalták az összetört férfit – mindketten borzongtak közben. Rettegés kísérte a Gardnerek útját, rettegés övezett mindent, amihez hozzáértek. Nahum puszta jelenléte névtelen, megnevezhetetlen fenyegetés érzetét keltette.

Ammi kelletlenül kísérte haza barátját, igyekezett lecsendesíteni a hisztérikusan zokogó kis Merwint. Zenasnak nem volt szüksége nyugtatgatásra. Az utóbbi időben minden egyéb helyett a semmibe bámult, úgy végezte el, amire apja utasította, s Ammi úgy érezte, a végzet igen könyörületes hozzá. Olykor-olykor Merwin kiáltásaira megkésett felelet visszhangzott a padlásszoba felől. Ammi kérdésére Nahum elmondotta, hogy felesége már nagyon legyengült.

Az este közeledtekor Amminek végre sikerült elszabadulnia: még a barátság se bírhatta maradásra olyan helyen, ahol a növényzet halovány fényt árasztott, s a fák olykor-olykor hajladozni kezdtek a szélcsendben. Ammi Pierce-et szerencséjére csekély képzelőerővel ajándékozta meg a természet. Még így is megzavarodott kissé, ám ha képes lett volna felfogni, megérteni mindent, ami körülötte zajlott, elkerülhetetlenül eszelősként végzi ő is. Alkonyatkor hazaódalgott, a bolond asszony meg a bomlott gyermek sikolyai iszonytatóan visszhangoztak fülében.

Három nappal később, kora reggel, Nahum berontott Ammiékhoz, s mert a gazdát nem lelte odahaza, feleségének számolt be az újabb iszonyatról; Pierce asszony fogvacogva hallgatott.

Ezúttal a kis Merwinre került a sor: a gyermek eltűnt. Késő este lámpással és vederrel vízért indult, s nem tért vissza. Napok óta zavarodottan járt-kelt, nem is igen tudta, mi történik körülötte. Minduntalan felsikoltott. Akkor éjjel kétségbeesett sikoly harsant az udvarból is, de mire az apa kiért az ajtón, a fiúnak nyoma veszett. Nem égett a lámpás, melyet magával vitt, nem volt sehol. Nahum akkor azt hitte, a lámpás és a veder is eltűnt, de hajnalban, amikor visszatért az erdőből, ahol egész éjszaka kutatott, a kút közelében két igen furcsa tárgyat lelt. Az összepréselt, látszólag megolvadt fémtömeg bizonyára a lámpás volt valaha, míg a meggörbült fogantyú meg a félig szétolvadt fémdonga a veder maradványa lehetett. Nahum nem talált mást, s elképzelni sem tudta, mi történhetett. Pierce asszony néma maradt, s Ammi, mikor hazaért, s hírét vette a történteknek, találgatni se mert. Merwin eltűnt, a környékbeliek segítségére pedig – akik immár valamennyi Gardnert kerülték – bajosan számíthattak. Arkham lakóinak segítségében sem reménykedhettek: ők csak kacagtak mindenen. Thaddeus meghalt, Merwin eltűnt. Valami egyre munkált, dolgozott, mintha arra várna, hogy meghallják és felfedezzék. Nahum érezte, hamarosan gyermekei sorsára jut, ezért arra kérte Ammit, viselje gondját feleségének és Zenas fiának, ha netán túlélnék őt. Az egész dolgot isten büntetésének vélte, noha elképzelni se tudta, miért sújt le épp őrá. Amennyire tudta, egyetlenegyszer sem tért le az Úr kijelölte egyenes útról.

Ammi több mint két hétig hírét se hallotta, azután, a legrosszabbtól tartva, legyűrte félelmét és elhatározta, hogy felkeresi a Gardner-tanyát.

A nagy kémény nem füstölt, a látogató felkészült a tragédiára. Megrázó volt a farm állapota: a földet elszürkült, fonnyadt fű és avar borította, az ódon falakról, oromzatokról száraz venyigetörmelék pergett alá, a hatalmas, kopasz fák kiszámított rosszindulattal hajladoztak a szürke novemberi ég hátterén. Ammi felfedezte ágaik hajlásszögében a nehezen érzékelhető változást.

Nahumot még életben találta. A farmer elgyöngülve hevert egy lócán az alacsony mennyezetű konyhában. Eszméletén volt, egyszerű utasításokat adott Zenasnak. A helyiségben kíméletlen hideg volt, s mikor Ammi észrevehetően megborzongott, a házigazda rekedten Zenasért kiáltott, ráparancsolt, hozzon még a tűzifából. Tűzifára csakugyan nagy szükség lett volna; a jókora tűzhely üresen állt, egy kevés hamu lebegett csak üregében a kéménykürtőn átfújó, dermesztő szél szárnyán. Nahum megkérdezte vendégét, jobb-e most, hogy Zenas rakott a tűzre. Ammi ekkor megértette, mi történik. A legfeszesebb kötél elpattant végre, a boldogtalan farmert nem fenyegette további fájdalom. A diszkrét kérdezősködés nem vezetett eredményre, Amminek nem sikerült kiderítenie, mi érte a fiút.

– A kútban van… Odalenn lakik a kútban… – felelgette mindegyre az elködösülő elméjű apa. Amminek váratlanul eszébe ötlött a feleség, s felőle kezdett kérdezősködni.

– A Nabby? De hisz ő itt van!... – válaszolt megütődve szegény Nahum. Ammi belátta, hogy az asszonyt neki magának kell megkeresnie. Otthagyta a lócán az ártalmatlan eszelőst, leakasztotta a kulcskarikát az ajtó melletti kampóról, s a recsegő-ropogó lépcsőkön felóvakodott a padlásra. A szűk helyen valami bűz terjengett odafenn, nesz sehonnét nem hallatszott. A négy ajtó közül csak egyet talált zárva Ammi, s különféle kulcsokkal próbálta kinyitni. A harmadik kulcs fordult körbe némi próbálkozás után: a látogató felrántotta az alacsony, fehérre mázolt ajtót. Sötétség fogadta odabent, hisz kicsiny volt az ablak, s félig még azt is eltakarták az elébe szegezett durva falécek. A széles gerendázatú padlón Ammi semmit nem látott. A bűz elviselhetetlenné fokozódott, így mielőtt továbbhaladt, vissza kellett térnie az előtérbe tiszta levegőt szívni. Mikor ismét belépett, valami sötétet vett észre az egyik sarokban, s amint jobban látta, mi az, hangosat kiáltott. Ekkor úgy tűnt neki, felhő vonul el az ablak előtt, s egy másodperccel utóbb afféle utálatos páragomoly suhant el mellette. Szeme előtt különös színek villództak, s ha a rémület meg nem bénítja elméjét, eszébe jutott volna a meteoritban lelt gömböcske, mely szétpattant a geológuskalapács ütése alatt; eszébe jutott volna róluk a tavasszal kisarjadt beteges növényzet számos árnyalata, Így csak arra a gyalázatos borzalomra gondolt, mely előtte hevert, s mely láthatóan osztozott a fiatal Thaddeus meg a jószágok neve nincs végzetében. A legiszonyatosabb mégis az volt, hogy e valami oszladozása közben igen lassan, ám észrevehetően mozgott.

Ammi nem részletezte tovább ezt a jelenetet, de a sarokban lelt mozgó valami többé nem szerepelt történetében. Akadnak elmondhatatlan dolgok; az emberiesség nevében végrehajtott cselekedetet olykor keményen bírálja el a törvény. Megértettem, hogy Ammi nem hagyott hátra élőt abban a padlásszobában; bármi mozgót hátrahagyni iszonyú tehertételt jelentett volna, olyat, amely minden beszámítható lényt örök kárhozatra taszít. Ammi, ha nem kérges lelkű farmer, bizonyára elájul vagy megbomlik, így azonban sikerült átbújnia ismét az alacsony szemöldökfa alatt, s ráfordította a kulcsot a padlásszoba átkozott titkára.

Nahumra gondolt most: barátja ápolásra, gondoskodásra szorul, olyan helyre kell vinnie, ahol mindezt megadhatja neki.

Miközben lefelé tartott a sötét lépcsősoron, Ammi zuhanás hangját hallotta odalentről. Úgy rémlett, elfúló kiáltást hall, s nyugtalmul gondolt vissza a párafelhőre, mely odafent, az iszonyú padlásszobában suhant el mellette. Miféle lényt zavart meg érkezésével és kiáltásával? A körvonalakat nélkülöző rémület megállásra késztette: újabb neszeket hallott odalentről, súlyos test súrlódott a padlón, e zajt tisztátalan szörcsögés ördögi, undorító zaja kísérte. Ammi képzettársítási képességét gyarapította a félelem; megint arra gondolt, amit odafent látott. Úristen! Miféle vérfagyasztó lidércnyomás részese lett? Sem előre, sem hátrafelé indulni nem mert, remegve állt a lépcsőforduló homályában. A jelenet minden részlete beleégett emlékezetébe. A hangok, a félelemmel teli várakozás, a sötétség, a keskeny lépcsősor meredeksége, és – nagy ég! – a halvány, de nyilvánvaló derengés, mely minden farészből, a lépcsőből, a támasztékokból, a lécezetből meg a gerendákból áradt.

Ammi odakint álló lova ekkor ijedten felhorkant, robaj következett, amint az állat fejvesztve menekült. A következő percben a kocsival együtt eltűnt, a lépcsőforduló homályában álldogáló rémült férfi találgathatta csupán, mi volt, ami elriasztotta. S mintha még nem lett volna elég, máris hallatszott odakintről. Csobbanás a kút felől. Ammi a kút mellett, kipányvázatlanul hagyta Héroszt, a homokfutó kereke nyilván kiütött egy téglát a kút kávájából.

A hihetetlenül ódon faanyagból tovább áradt a fény – Úristen, milyen régi ez a ház! Nagyobbik fele 1670 előtt épült, az oromtető 1730 tájékán.

A lenti padlón végigvonuló valami nesze mindinkább közeledett, Ammi fogása megkeményedett a súlyos fütykösön, melyet a padlásszobában bizonyos céllal magához vett. Bátorságot gyűjtött, s lement a lépcsőn, vakmerően a konyha felé indult. Amit keresett, nem várta be ott, elébejött, a túlélt megpróbáltatás után. Hogy egész eddig kúszott-e, vagy vonszolta valami, Ammi el nem dönthette. Bármi történt az elmúlt félórában, Nahum jócskán előrehaladt a fonnyadás, szürkülés és oszlás folyamatában. Teste irtóztatóan felrepedezett, száraz foszlányok hámlottak le róla. Ammi képtelen volt hozzáérni, elszörnyedve meredt a torz iszonyatra, ami valaha arc volt.

– Mi volt az, Nahum? Mi volt az? – suttogta, s a kicsattant, vonagló száj épp csak hogy megformálhatta a végső feleletet:

A semmi… semmi se… csak egy szín… éget… hideg és nedves, de éget… A kútban élt… Láttam… olyan füstféle vót… olyan színű, mint a virágok a múlt tavaszon… A kút fénylett éjjelenkint… Megfogta Thadot, Merwint és Zenast… Minden élőt… kiszítta az életet mindenből… Abba’ a kőbe… abba’ a kőbe kellett jönnie… Megfertőzte az egész környéket… Nem t’om mit akar… az a kerek valami, amit az egyetemi népek leltek a kőbe… Amit széjjeltörtek… ugyanilyen színű vót… Pont ugyanolyan, mint a virágok, a növények… Biztos több vót belőlük… azokból a magvakból… Mer magok…! Nőttek. Legelébb ezen a héten láttam… Elkapta Zenast. Naddarab fiú vót, élettel teli… Előbb elgyengít, aztán kap el… Eléget. A kút vize… Igazad vót… gonosz víz… Zenas sose jött vissza a kúttó’… Nem bírt… Ez magáhó’ vonz. Tudod, mi készű’, de hiába… Azóta, hogy Zenast elkapta, láttam párszor… Mi van Nabbyvel, Ammi? A fejem má’ semmire se jó, nem t’om, mikó’ vittem neki enni legutóbb… Ha nem vigyázok, elkapja őt is… Csak egy szín… Néha, éjjel fele az ő arca is olyan színű… éget és szív… olyan helyrő’ jött, ahó’ nem úgy mennek a dógok, ahogy itten… Az egyik professzor mondta… Igaza vót… Vigyázz, Ammi, ez kiszíja az életet!

Ennyi volt mindössze. Nem beszélt többet, magába roskadt, vége lett. Ammi piros kockás abroszt borított a maradványokra, s kibotorkált a földekre nyíló hátsó ajtón. Megmászta az emelkedőt a tíz acre-nyi legelőig, az északi utat, az erdőt elkerülve botladozott hazáig. Nem lett volna képes elhaladni a kút mellett, mely lovát elriasztotta. Az ablakból pillantott csak ki rá, s látta, hogy kávájából nem hiányzik egyetlen kő sem. Nem ért hozzá a meglóduló homokfutó: a csobbanást másvalami okozta. Valami, ami visszatért a kútba, miután szegény Nahummel végzett.

Mire Ammi hazatért, a ló meg a kocsi otthon volt már, s Pierce asszony ugyancsak rettegett. A farmer magyarázat nélkül nyugtathatta feleségét, azután nyomban Arkhambe indult, hogy értesítse a hatóságokat, a Gardner család nincs többé. Nem bocsátkozott részletekbe, csupán beszámolt Nahum és Nabby haláláról

Thaddeuséról tudtak már –, megemlítette, hogy pusztulásukat alighanem ugyanaz a fura mérgezés okozta, ami jószágaikét. Bejelentette Merwin és Zenas eltűnését. A rendőrségen hosszan foggatództak, végül megbízták Ammit, kísérjen el három nyomozót a Gardner-tanyára egy halottkémmel, egy tisztiorvossal meg az állatorvossal együtt, ez utóbbi kezelte annak idején. a fertőzött állatokat.

Ammi nemigen akart visszamenni, mert jócskán benne jártak már a délutánba, s ő félt megvárni az estét azon az elátkozott helyen, a társak jelenléte azonban megnyugtatta valamelyest.

A hat hatósági személy csukott, kétlovas kocsira szállt, Ammi homokfutója nyomában négy óra tájt érkeztek a járványsújtotta tanyára. A borzalmakhoz szokott rendőrnyomozók egyike sem maradhatott érzéketlen a padlásszobában meg a piros kockás abrosz alatt lelt maradványok láttán. A szürkére lepusztult farm önmagában is gyászos látványt nyújtott, ám az a két oszladozó tetem túltett mindenen. Sokáig senki sem volt képes foglalkozni velük, az orvos egykettőre elismerte, nincs rajtuk sok vizsgálnivaló. A mintákat persze lehet tanulmányozni: vett ilyen mintákat, melyek vizsgálatakor az egyetem laboratóriumában különös dolgokra derült fény. A két szelencéből előkerült por színképében lelt fura sávok megegyeztek a tavalyelőtti meteor különös színképében találtakkal. A spektroszkóp által kimutatott matéria azonban egy hónapon belül eltűnt, a por összetevőit ezután alkalikus foszfátokkal és karbonátokkal azonosították.

Ha Ammi sejtette volna, hogyan reagálnak az emberek, aligha szólt volna nekik a kútról. Közeledett a napnyugta; a farmer alig várta, hogy mehessen. De bár nem akart, időről időre az udvar közepén álló kút felé sandított, s mikor az egyik nyomozó faggatni kezdte, elmondta, Nahum tartott valamitől, ami a kút mélyén lapul, olyannyira, hogy Merwint és Zenast sem merte keresni odalent.

A nyomozóknak nem maradt más választásuk, mint hogy kiürítsék és megvizsgálják az aknát. Ammi reszketve várt, míg a kútvizet vederszám merték és loccsantották ki a felázott földre. A férfiak undorral fintorogtak, végül az orrukat is befogták, olyan bűzt kavartak fel. A munka rövidebb időt vett igénybe a vártnál: a vízállás meglepően alacsony volt. Nem szükséges részleteznünk, mi minden került elő. Meglelték mindenesetre Merwin és Zenas csontjait, találtak egy növendék szarvast meg egy jókora ebet, ugyanolyan állapotban, megtalálták pár kisebb vad csontvázát. A kút alján összegyűlt nyálkás posvány megmagyarázhatatlanul fortyogott, s mikor a nyomozók egyik társukat összefogódzva leeresztették, az pedig hosszú rúdjával a masszába döfött, nem leltek szilárd talajt.

Alkonyatkor lámpásokat hoztak a házból. Azután, mikor eldöntötték, a kútból képtelenek bármi egyebet előkeríteni, valamennyien az ódon nappali szobába vonultak, ahol nyomban tanácskozni kezdtek a szakértők, miközben a fogyó hold kísérteties fénye beragyogta a szürkéllő romokat odakint. A jelenlévőket felkavarta az eset, a növényzet fura állapotában, az állatok és emberek ismeretlen okból bekövetkezett pusztulásában meg Merwin és Zenas korai halálában nem leltek meggyőző közös vonást. Hallottak ugyan a helyi mendemondákról, de nem hitték, hogy bármi természetfeletti történt. A meteorit kétségtelenül megfertőzte a talajt, ám az állatok is megbetegedtek, noha nem fogyasztottak a fertőzött talajból sarjadt növényekből. A kútvíz volna a ludas? Meglehet... Helyénvaló lenne megvizsgálni. De vajh milyen őrület lázában ugrottak a kútba a fiúk? Végzetük azonos volt, maradványaik elárulták, hogy halálukat a szürke kiszáradás okozta. Miért olyan szikkadt és szürke itt minden?

Az udvarra néző ablaknál ülő halottkém vette legelőször észre a ragyogást a kút körül. A felázott föld valamivel erősebben fénylett a leszállt sötétségben a holdsütötte talajnál: ragyogása határozottabbnak tűnt, forrása mintha a kút fekete mélye lett volna.

Fényoszlop emelkedett ki onnét, olyasféle, mint egy reflektor szóródó sugara. A ragyogás tompán tükröződött a kimert víz után maradt pocsolyákban. Színe roppant különös volt, s ahogy a férfiak az ablakhoz gyűltek, Ammin szörnyű rémület vett erőt. E kísérteties, miazmás kipárolgás árnyalata számára nem volt ismeretlen. Látta már e színt korábban is, s megtanulta félni azt, amit jelentett. Látta e színt a törékeny, komisz gömböcskében, a két nyárral korábban aláhullt meteoritban. Látta a veszett tavaszi növényeken; s mintha látta volna aznap reggel a padlásszoba félig bedeszkázott ablaka előtt, ott, ahol az elmondhatatlan dolgok megtörténtek. Felvillant előtte egy pillanatra, ezután suhant el mellette az a gyűlöletes, tisztátalan pára. Röviddel ezután szegény Nahumet kapta el valami ilyen színű... Végre ki is mondta. Kimondta, hogy ez a gömböcske meg a növények színe. Ezt követte a ló megfutamodása meg a kútból hallatszó csobbanás. És most a kútból ugyanilyen démoni árnyalatú, halvány fényoszlop ívelt fel.

Ammi észjárását dicséri, hogy még e feszült pillanatban is eltöprengett valamin, ami lényegileg tudományos problémának tekinthető: tudniillik, hogy ugyanazt az árnyalatot észlelte nappal, a reggeli égboltra néző ablak előtt, s egy éjszakai fluoreszkáló páragomolyban, mely a sötét, puszta táj háttere előtt tűnt fel. Nem volt ez rendjénvaló, természetellenes volt, s Amminek halódó barátja szörnyű, utolsó mondatai ötlöttek eszébe: „Olyan helyrő’ jött, ahó’ nem úgy mennek a dógok, ahogy itten... Az egyik professzor mondta...”

Odakint mindhárom, útmenti, csenevész fácskához kikötött ló rémülten nyihogott, a földet kapálta. A kocsis kifelé indult, de Ammi a vállára tette remegő kezét.

– Ne menjen ki oda... – suttogta. – Nem tudhassuk, mi lesz... Nahum azt mondta, él valami a kútba’, ami kiszívja az ember életit... Aszonta, olyan gömbölyű golyóbisból lett, amilyet a meteorkőbe’ találtak, tavalyelőtt júniusba’... Szív és éget, úgy mondta Nahum... pedig csak egy színes felhő, olyan színű, amilyen az a fény odakint, ami alig látszik, és nem tudni, micsoda... Nahum úgy gondóta, élettel táplálkozik, és mindég erősebb lesz... Látta a múlt héten, aszonta. Biztos odakintrő’ jött ez is, messzirő’, ahogy a meteorkő. Az egyetemi népek mondták. Amibő’ van, amit tesz, nem isten teremtményire vall... Ez odakintrő’ való!

Így hát az emberek határozatlanul toporogtak, a kútból sugárzó fény pedig erősödött, a rémült lovak is erősebben rúgkapáltak és prüszköltek. Csakugyan szörnyű pillanat volt, négy borzasztó két kútból származó és két házbéli – maradvánnyal az ódon, elátkozott falak közt, szemben a kocsonyás mélységből áradó ismeretlen, istentelen fényességgel. Ammi ösztönösen fogta vissza a kocsist, nem gondolt arra, hogy ő maga sértetlen maradt a színes köd tisztátalan érintése nyomán. Meglehet, mégis helyesen tette, amit tett, soha senki meg nem tudja, mi zajlott odakint azon az éjszakán, s bár a mindenségből jött valami egyetlen érintetlen akaratú embernek sem ártott addig, nincs mód kikövetkeztetni, mit meg nem tett volna azokban a pillanatokban, míg megnövekedett, megmutatta erejét a felhősödő, holdfényes ég alatt.

Az ablaknál álló detektívek egyike váratlanul éles, elfúló kiáltást hallatott. A többiek rámeredtek, azután követték a pillantását felfelé, addig a pontig, ahol az hirtelen megakadt. Szavakra nem volt szükség. Amit a szóbeszéd vitatott, nem volt többé vitatható, s tán épp az ekkor mindannyiuk által megfigyelt jelenség az oka annak, hogy a Különös Napokról azóta se beszélnek szívesen Arkhamben. Fontos leszögeznem, hogy az éjszakának ebben az órájában nem fújt szél. Később, nem sokkal ezután feltámadt, de ekkor szélcsend volt még. Nem rezdültek a futóbab elszürkült, fonnyadt indái, a kétlovas kocsi tetejének rojtjai sem. E feszült, istentelen szélcsendben kertszerte mégis hajladoztak a fák magasba nyúló ágai. Morbid módon, görcsösen vonaglottak, epileptikus görcsökben rángatództak a gallyak, a mozdulatlan levegőben tehetetlenül ágáltak a holdsütötte felhők felé. Akárha összefüggő zsinórzatot mozgatott volna a fekete gyökerek alatt lappangó, ébredező iszonyat.

Néhány pillanatra a férfiaknak még a lélegzete is elakadt. Azután egy sötétebb felhő vonult át a holdtányér előtt, s a nyújtózó ágak körvonalai pillanatokra elmosódtak. Az ámulat rekedten konduló kiáltása szakadt ki minden torokból. Mert a borzalom nem halványult el a körvonalakkal: a mélyebb sötétség rémületes szakaszában a nézők az ágcsúcsok magasában a halovány és megmagyarázhatatlan ragyogás ezernyi apró gömböcskéjét látták lüktetni, egyet-egyet minden hajtás végén. Olyan volt ez, mint Szent Elmo tüze vagy azok a lángok, melyek a pünkösdi apostolszobrok fejét övezik. Természetellenes fényjáték volt ez, olyan, mintha tetemek táplálta fénybogarak sűrű raja járt volna pokoli sarabande-ot holmi elátkozott ingovány felett; színe megegyezett azzal, melyet Ammi felismert és rettegett.

Mindezenközben a fluoreszkáló fényoszlop egyre fényesebb és fényesebb lett, a végzet és az abnormalitás érzetét keltette a megzavarodott emberekben. A fény nem kiragyogott, kifelé áradt immár a kútból, s ahogy az idegen szín formátlan felhője kiszabadult a mélyből, nyomban az ég felé tört.

A halottkém borzongva az elülső ajtóhoz sietett, helyrelökte a súlyos pótrekeszt. Ammi, nem kevésbé reszketegen, csak böködni, mutogatni volt képes, mikor a fák fokozódó ragyogására akarta felhívni a figyelmet. A lovak fékevesztetten nyerítettek és kapáltak, de a csoport egyik tagja se merészkedett volna ki hozzájuk, a világ minden kincséért sem. A fák ragyogása minden múló pillanattal erősödött, a nyughatatlan ágak mind feljebb nyújtóztak. A kútkerék fája is csillámlott, s ekkor az egyik nyomozó szótlanul a farakásokra és méhkaptárakra mutatott, melyek a birtok nyugati kőfala mentén sorakoztak. Ezek is fluoreszkáltak, csak a látogatók megviselt járművei látszottak érintetlennek. Az út felől vad lárma, patkódobogás hallatszott; Ammi felemelte a lámpást, hogy jobban lásson, s ráébredt, hogy a hatóságiak rémült szürkéi kidöntötték a csenevész fákat, s a kocsit magukkal ragadva eliramodtak.

E megrázkódtatás segített megoldani az emberek nyelvét: izgatott suttogásba fogtak.

– Ez a valami átterjed mindenre, ami szerves anyagból készült – suttogta az orvosszakértő.

Senki sem fűzött hozzá semmit. Az a detektív, aki odalent járt a kútban, most úgy érezte, hosszú rúdjával megzavarta azt a kimondhatatlan valamit.

– Szörnyű volt odalenn a kútban – mondta. – Nem értem el az alját, csak buborékolt a nyálka... Éreztem, lapul valami a mélyén...

Ammi lova még mindig kapált, fülsértően berzenkedett az út mellett, hangja elnyomta gazdájának motyogását.

– Abba’ a kőbe’ volt... Odalenn növekedett... Elkapott minden élőlényt... élettel táplálkozott, a testükbő’, a lelkükbő’... Megölte Thadet, Merwint, Zenast és Nabbyt... Nahum maradt utolsónak... Mind itták a vizet... Az a valami úrrá lett rajtuk... Odakintrő’ jött, ahol másképp mennek a dolgok, mint itten... És most hazamegyen.

E pillanatban az ismeretlen színoszlop erőteljesen fellángolt, fantasztikus alakzatokká tömörült, melyeket utóbb minden szemtanú másként írt le. Szegény Hérosz olyan nyerítést hallatott, amihez foghatót ember lótól sem azelőtt, sem azóta nem hallhatott. Az alacsony mennyezetű helyiségben tartózkodók mindegyike befogta fülét; Ammi halálra váltan, émelyegve fordult el az ablaktól. A történteket szó vissza nem adhatja, s mikor Ammi ismét kinézett, szegény pára összekucorodva hevert a homokfutó rúdjának maradványai közt. Kínjai véget értek, másnap elföldelték. Kesergésre azonban nem maradt idő, mert ugyanebben a pillanatban az egyik nyomozó némán hívta fel figyelmüket a szobába nyomuló borzalomra. Lámpafény hiányában jól látszott, hogy halvány ragyogás járja át a helyiséget. Ott hunyorgott a fény a széles lécezetű padlón, a szőttes szőnyeg résein át. Ott csillogott az apró ablakok keretén. Fel s alá mozgott a sarkokban, átjárta a polcokat, a tűzhely párkányát, az ajtókat, bútorokat. Minden pillanattal erősödött, nyilvánvalóvá vált, hogy a sértetlen túlélőknek tanácsos elhagyni a házat.

Ammi a hátsó ajtóhoz vezette a társaságot, végigkalauzolta őket a tíz acre-nyi legelőre vezető mezei ösvényen. Úgy mentek, botladoztak, mintha álomban lépkednének, vissza se néztek, míg a kaptató tetejére nem értek. Örülhettek ennek az ösvénynek, hisz az elülső ajtón át, a kút mellett aligha jutottak volna idáig. Elég gondot okozott elosonni a fénylő istálló meg a kaptárak mellett is a vonagló, ijesztő körvonalú fák alatt; az ágak szerencsére elég magasra nyúltak. A hold néhány igen sötét felhő mögé rejtőzött, miközben a menekülők áthaladtak a Chapman’s Brook durván összerótt hídján, ahonnét vaksötétben kapaszkodtak fel a nyílt mező széléig.

Mikor visszanéztek a völgybe, a messzi Gardner-tanyára, félelmes látványban volt részük. Az egész farm ama borzasztó, idegen színű fényben úszott: fák és épületek, még azok a füves vagy növényzet borította térségek is, ahová nem terjedt ki a szürke szikkadás. A gallyak mind az ég felé meredtek, csúcsaikból iszonyú lángnyelvek kúsztak végig a ház, az istálló és a csűr gerendáin. Fuseli vízióiba illő jelenet volt, mindenek felett az az alaktalan fényesség ragyogott, az idegen, dimenziókon túli, titokzatos és mérgező szivárvány, mely a kútból ívelt fel. Egyre terjedt, tapogatódzott, kúszott, ki-kinyúlt villódzva, ragyogón, vészterhes, felismerhetetlen, baljóslatú, kozmikus színeiben.

Az iszonyú valami váratlanul egyenesen fellövellt az égbe, akár egy rakéta, s csóvát sem hagyva maga mögött, eltűnt a felhők kerek, különösmód szabályos nyílásán át, mielőtt az emberek feleszmélhettek, felkiálthattak volna.

A szemtanúk sosem feledték a látványt, és Ammi szóra képtelenül meredt a Cygnus meg a Deneb többi közt pislákoló csillagaira, ahol a szín beleolvadt a Tejút ragyogásába. Ám tekintetét a következő pillanatban már ismét lefelé kényszerítette a völgyből hallatszó robaj. Csak fás recsegés-ropogás hallatszott, nem pedig robbanás, ahogy a társaság tagjai később állították. Az eredmény mégis ugyanaz lett: mert egyetlen lázas, kaleidoszkópszerű kitörésben az elátkozott, pusztulásra szánt farm természetellenesen csillámló szikrák és egyéb szubsztanciák kitörése közepette elpusztult, elvakította azokat, akik látták, s olyan színű, fantasztikus felhőalakzatokat okádott a zenit felé, mely semmiképp sem származhatott a mi univerzumunkból. Sebesen összeálló gőzök közepette követték az eltűnt iszonyatot, a következő pillanatban ők is eltűntek. Odalent, mögöttük csak a sötétség maradt, ahová az emberek nem mertek visszatérni, köröttük pedig tomboló szél kerekedett, mely mintha a csillagközi tér tátongó mélységéből áradt volna. Süvöltött és bömbölt, végigszáguldott a mezőn s az eltorzult erdőn őrült kozmikus dühében, s a remegő társaság ráébredt, nincs értelme megvárni, míg kibukkan a hold, hogy meglássák, mi maradt Nahum tanyájából odalent.

Ahhoz is zavartak voltak, hogy teóriákon töprengjenek. A hét férfi az északi úton botorkált vissza Arkhambe. Ammi rosszabb lelkiállapotban volt társainál, könyörgött nekik, hogy kísérjék vissza konyhájáig, ahelyett hogy egyenest a városba mennének. Nem kívánt egyedül átvágni a megperzselt, szél korbácsolta erdőn hazáig, még a főúton sem. Mert olyan megrázkódtatásban volt része, amely elkerülte a többieket, s melyet elnyomott benne mindörökre a lappangó félelem, olyannyira, hogy sok éven át beszélni se mert róla. Ahogy a szemtanúk elszántan az út felé fordultak a szélfútta dombon, Ammi egy pillanat erejéig visszanézett az elsötétült völgyre, ahol szerencsétlen véget ért barátja élt azelőtt. És a kiégett, messzi pontból felemelkedett nehézkesen valami, hogy visszazuhanjon ugyanoda, ahonnét a nagy, formátlan iszonyat az égbe szökött. Egy szín volt csupán – de nem a mi földünkön vagy egünkben létező szín. S mert Ammi felismerte e színt, tudta, hogy ennek a halovány maradéknak ott kell rejtőznie a kútban, azóta sem jött rendbe egészen.

Sosem merészkedett többe a völgybe. 44 esztendő telt már el az iszonyat óta, de Ammi azóta sem járt ott, s örömmel veszi, hogy az új víztároló elárasztja. Én is örülök neki, mert nem tetszett a napfény színeváltozása az elhagyott kút kávája felett, amely mellett elhaladtam. Remélem, a víz mindig magasan áll majd – mégsem fogok belőle inni soha. Azt sem hiszem, hogy felkeresem még egyszer Arkham vidékét. Ammi társai közül hárman visszatértek a völgybe másnap reggel, hogy napfényben vegyék szemügyre a romokat, de igazában nem is maradtak romok. Csak a kémény téglái, a pince kövei, itt-ott némi ásványi meg fémhulladék meg az elátkozott kút kávája maradt ott. Ammi döglött lovát leszámítva, melyet elvonszoltak és eltemettek, eltűnt minden, ami valaha élt. Öt szörnyűséges acre-nyi szürke porsivatag maradt, azóta sem sarjadt ki ott semmi. A mai napig úgy éktelenkedik az ég alatt, mint valami savmarta, hatalmas folt az erdőn-mezőn, s azon kevesek, akik odamerészkedtek a helyi mendemondák ellenére, elnevezték Elátkozott Fenyérnek.

A helyi mendemondák bizarr történetek. Lehetnének még bizarrabbak, ha a városiak, az egyetem kémikusai eléggé érdeklődőknek mutatkoznának ahhoz, hogy elemezzék a használaton kívüli kút vizét vagy a szürke port, melyet nem hord el a szél. A botanika szakembereinek tanulmányozniuk kellene a fenyér körüli satnya növényzetet, ezek a kutatások új fényt vetnének a környékbeli szóbeszédre, miszerint a folt tágul – lassanként, talán egyinchnyit egy évben. Az emberek azt beszélik, hogy a környező növényzet színével tavaszonként valami nincs rendjén, meg hogy a vadak különös nyomokat hagynak arrafelé a vékonyka hóban. A hó sosem olyan vastag az Elátkozott Fenyéren, mint másutt, a lovak pedig – már amennyi megmaradt belőlük automobil-korszakunkban – nyugtalankodni kezdenek a néma völgyben, s a vadászok se számíthatnak kutyáikra a szürke porfolt közelében.

Azt mondják, az elmére gyakorolt hatás is nagyon kellemetlen. Sokan őrültek meg a Nahumék elmúlását követő esztendőkben, s képtelenek voltak arra, hogy odébbálljanak. Az erősebb akaratú népek elhagyták a környéket, s csak az idegenek próbáltak meg a düledező telepeken élni. Nem maradtak meg bennük, s az ember olykor eltöpreng, miféle, a miénktől különböző előrelátást kölcsönöz nekik sok elsuttogott mágikus történetük. Arra hivatkoztak, hogy szörnyű álmokat láttak e groteszk vidéken, s igaz, hogy a sötét vidék látványa is elég, hogy életre keltse a morbid ámulatot. Egyetlen utazót sem hagyott érintetlenül azoknak a mély rengetegeknek a különös volta, s a művészek borzonganak, miközben sűrű erdőket pingálnak, melyeknek titokzatossága nemcsak a szemre, a lélekre is hat. Magam is érdekesnek találom a benyomást, mely rögzült bennem egyetlen magányos sétám sarán, még mielőtt végighallgattam volna Ammi történetét. Mikor eljött az alkony, ösztönösen kívántam, gyűljön össze néhány felhő, mert a mély üresség láttán furcsa félelem költözött szívembe.

A véleményemet ne kérdezzék. Nem tudom – ez minden. Csak Ammit kérdezgethettem, mert Arkham lakói nem beszélnek a Különös Napokról, s mindhárom professzor, aki látta a lehullt meteoritot s a színes gömböcskét, meghalt már. Voltak még gömböcskék a kőben – ezt elhihetik. Egy megszerezte táplálékát és odébbállt, s meglehet, volt egy másik is, amely későn indult útnak. Kétségtelen, hogy azóta is ott él a kútban, tudom, nem volt minden rendben a napfénnyel, melyet a miazmásan gőzölgő gödör felett láttam. A parasztok azt mondták, a folt egy évben egyinchnyit előrehatol, így hát meglehet, van még növekedés, fejlődés azóta is. De bármilyen démon lappang is odalent, valami korlátozza, máskülönben sebesen terjeszkedne. Vajon a levegőbe nyúló fák gyökerébe kapaszkodik? Arkham újabb mendemondái szerint a vaskos tölgyek éjszakánként úgy zúgnak és hajladoznak, ahogy nem szabadna.

Hogy mi ez, isten tudja. Azt hiszem, azt a valamit, amit Ammi leírt, gáznak kellene neveznünk, ám ez a gáz nem a mi kozmoszunk törvényeinek engedelmeskedett. Nem olyan világok és napok között termett, amelyek a mi obszervatóriumaink teleszkópjaiban, fényképlemezein ragyognak. Nem az égnek abból a régiójából érkezett, melynek mozgását és kiterjedéseit a mi asztronómusaink felbecsülik, vagy nagysága miatt felbecsülhetetlennek mérik. Egy űrből lehullt szín volt csupán – ijesztő üzenet, a végtelen, formátlan régiók üzenete, felülmúlva természetről alkotott elképzeléseinket; olyan tartomány hírnöke, melynek puszta létezése eltompítja agyunkat, s megbénít bennünket a kozmoszon túli mélységekkel, melyet feltár bámuló szemünk előtt.

Kétlem, hogy Ammi szándékosan félrevezetett volna, s azt sem hiszem, hogy történetét a puszta őrület sugallta, ahogyan a városbeliek állították. Valami iszonyú érkezett a dombok közti völgyekbe-azzal a meteorral, és valami szörnyűség – bár nem tudhatom, milyen mennyiségben – egyre ott lappang még. Örülök, ha elárasztja a víz. Addig is remélem, semmi se történik Ammivel. Túl sokat látott abból a valamiből – s a hatása oly mélyrehatónak bizonyult. Miért nem költözött el soha az öreg? Milyen jól emlékezett a haldokló Nahum szavaira: „Nem tudtam elmenni... Magáhó’ vonz... Tudod, mire készül, de ez nem segít...” Ammi olyan kedves öregember... Mikor a víztároló építői munkához látnak, írnom kell a főmérnöknek, hogy vigyázzon rá jól. Nem szeretek úgy gondolni rá, mint szürke, eltorzult, fonnyadt szörnyűségre, amelynek emléke mind gyakrabban zavarja álmomat.

Gáspár András fordítása

Legújabbak

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Frank Belknap Long:
Horror from the Hills, The

Olvasás

Frank Belknap Long:
Space-Eaters, The

Egy kisváros kísérteties erdejében idegen lény kísért. A rémtörténetíró, aki a kozmikus borzongás akkurátus megfogalmazását keresi, rájön, hogy magával a testet öltött rettegéssel áll szemben, miután az erdőből kijutó helyi férfi agyába beette magát a... Térfaló!

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Suttogás a sötétben

A vermonti hegyekben állítólag különös, nem a Földről származó lények élnek, és az 1927-es áradások során számos idegen testet is magával sodort a víz. Albert Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára különös levelet kap az Ördöghegy közelében élő magányos embertől, Henry Wentworth Akeleytől, aki a szkeptikus tanárnak azt bizonygatja, hogy a mendemondák igazak, sőt, földönkívüli szörnyek titkos szervezetéről rántja le a leplet a fiatal tudós előtt. Amikor Wilmarth megérkezik Akeleyhez, a férfit leromlott állapotban találja, és hátborzongató események veszik kezdetüket. A bujkáló, félelmetes humanoidok ötlete egyértelműen Arthur Machen hatása, akinek A fekete pecsét története című írása is ember előtti, rejtőzködő életmódot folytató lények létezését sugallja az elhagyatott, vadregényes dombokon. Lovecraft a Weird Talestől 350 dollárt kapott érte, amely rekordfizetésnek bizonyult, hiszen semelyik más írásáért nem kapott ennyit.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

pedja

Dátum: 2005-12-30 00:00:00
 

ez az egyik kedvencem,a Suttogas a sotetbenel egyetemben

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre