Éjszaka gyermekei, Az / Sötétség népe, A

Eredeti cím: People of the Dark

0 608

Szerző: Robert E. Howard • Év: 1932

Eljöttem Dagon barlangjához, hogy megöljem Richard Brentet. Végigmentem a magas fáktól homályos utcákon, és a hangulatom nagyszerűen illett a környező táj természetes zordságához. Dagon barlangját az ember mindig hasonló sötétségben tudja megközelíteni, mivel a fák hatalmas ágai és vastag levelei elzárják a napfényt, és a lelkemre telepedett komor hangulat miatt az árnyékok még baljóslatúbbnak és komorabbnak tűntek, mint rendesen.

Hallottam a közeli, magas sziklák lábait nyaldosó, lusta hullámok zaját, de magát a tengert nem láthattam, azt eltakarta egy sűrű tölgyerdő. A környék sötétsége és meglehetős mélabúja magával ragadta gondoktól terhes lelkemet, miközben végigmentem a több száz éves ágak alatt és kiértem egy keskeny tisztásra, ahol megpillantottam magam előtt az ősrégi barlang bejáratát. Megálltam és fürkésző tekintetemmel végigpásztáztam a barlang külsejét és a néma tölgyesek komor rengetegét.

Az nem lehet, hogy az a férfi, akit annyira gyűlöltem, megelőzött! Éppen idejében érkeztem, hogy véghezvigyem kegyetlen elhatározásomat. Egy pillanatra, mintha megingott volna az eltökéltségem szilárdsága, de aztán, mint egy hullám, elöntött Eleanor Brand illatának, hullámos, aranyszínű hajának és szürke, állandóan váltakozó tónusú, misztikus szemeinek emlékképe. Ökölbe szorítottam a kezeimet, míg ujjaim el nem fehéredtek, és egy ösztönös mozdulattal megérintettem – rövid csövű revolveremet, melynek súlya lehúzta kabátom zsebét.

Ami pedig Richard Brentet illeti; biztosan éreztem, hogy megszerzem azt a lányt, aki iránti vágyam kínná változtatta az ébredéseimet, és pokollá az alvás óráit. Vajon kit szeret? Erre soha sem válaszolt, talán Ő maga sem tudta. Amint elment az egyikünk, a másikhoz fordult. És őmiatta leegyszerűsítettem a dolgot, és persze magam miatt is. Véletlenül meghallottam szőke hajú angol riválisom megjegyzését, miszerint a szabadidejében felfedező kirándulást szándékozott tenni az elhagyatott Dagon barlanghoz, és ami a legfontosabb, egyedül.

Nem vagyok született bűnöző. Kemény vidéken nőttem fel, és életem jelentős részét a világ zord szegleteiben töltöttem, ahol, ha az ember képes volt rá, elvette, amit akart, és ahol a könyörület erényét igen kevesen gyakorolták. Ám állandóan, éjjel nappal gyötört a kín, amely végül útnak indított, hogy kioltsam Richard Brent életét. Az én életem kemény volt és talán erőszakos is. Amikor rám tört a szerelem, az is vadul és erőszakosan ütközött ki rajtam. Talán nem voltam teljesen őrült Eleanor Brand iránti szerelmemben és a Richard Brent iránt érzett gyűlöletemben. Más körülmények között örömmel vettem volna Brent barátságát, aki jóképű, karcsú, jó kiállású, tiszta tekintetű és erős fickó volt. Azonban a vágyam beteljesülésének útjában állt, és ezért meg kell halnia.

Beléptem a barlang homályába és megálltam. Eddig még soha sem jártam ott, mégis az alkalomhoz egyáltalán nem illő meghittségét éreztem – amelytől zavarba is jöttem –, amikor végignéztem a magas, boltíves mennyezetén, a sima kőfalakon és a poros padlózaton. Megvontam a vállamat; egyszerűen ne tudtam mire vélni azt a megmagyarázhatatlan érzést, bár kétségkívül attól támadhatott bennem, hogy az a hely meglepően hasonlított azokra a barlangokra, amelyek szülőhelyem és gyermekkorom helyszínén, az amerikai délnyugaton találhatóak.

Mégis, tudtam, soha nem láttam még ilyen barlangot, melynek szabályos formái azt a furcsa érzést keltették a szemlélőben, mintha nem is a természet művét látta volna, hanem a titokzatos Aprónép parányi kezei vágták volna ki évezredekkel azelőtt a kemény sziklából; annak a népnek a fiai, akik az angol mondavilág történelem előtti korának lakói voltak. Egyébként az itteni vidék nagyszerű terepet jelentett az ősi népek iránt érdeklődők számára.

A környéken túlnyomórészt kelták éltek, a szászok soha sem uralták azt a vidéket, és azon a mérföldeken át változatlan kinézetű tájon a legendák visszanyúltak – és jóval messzebbre, mint bárhol másutt Angliában – a szászok megérkezéséig, szinte valószínűtlenül távoli korokba, még a római hódítók eljövetelén is túl, azokig a hihetetlenül korai napokig, amikor a bennszülött britek a fekete hajú, ír kalózokkal háborúztak.

Természetesen az Aprónépnek is megvan a maga: helye a történelemtudományban. A legendák szerint, ez a barlang volt az egyik utolsó végváruk a hódító keltákkal szemben, és eltűnt alagutakról is meséltek, amelyek nagyrészt beomlottak és elzáródtak, és azok az alagutak föld alatti folyosók hálózatával kapcsolódtak a barlanghoz, és teljesen átlyuggatták a hegyeket.

Miközben ezek a gondolatok keringtek a fejemben elkeveredve néhány komorabb következtetéssel is, átmentem a barlang külső termén és beléptem egy szűk alagútba, melyről a régebbi leírásokból tudtam, hogy összeköttetésben van egy nagyobb helyiséggel.

Az alagútban sötét volt, ám annyit láttam, hogy ki tudtam venni a kőfalba vésett, halvány, félig már tönkrement, titokzatos ábrák körvonalait. Kitapogattam lámpám kapcsolóját és a fényénél jobban szemügyre vettem az ábrákat. Bár alig látszottak, még így is meglehetősen ijesztőnek találtam a szabálytalan véseteket Biztos vagyok benne, hogy a mi fogalmaink szerint emberi lényektől igen távol álló valakik vésték oda – azokat a torz gyalázatosságokat.

Az Aprónép: kíváncsi volnék, vajon helyes volt-e az antropológusok elmélete a zömök, mongoloid típusú, őslakos fajról, amely annyira kezdetleges fokán állt az evolúciónak, hogy szinte nem is voltak emberi jellegűek, és mégis birtokában voltak egy ösztönös, bár undorító kultúrának. Az elmélet szerint az Aprónép eltűnt, mielőtt a hódító fajok megjelentek, és később az Aprónépről mintázták az összes indoeurópai legendában fellelhető manót tündért, törpét és boszorkányt. Mivel ezek az őslakók kezdettől fogva barlangokban éltek, a hódítók elől egyre beljebb húzódtak a hegyek barlangjaiba, míg végül teljesen eltűntek, bár a leszármazottaik kultikus rajzai még mindig ott voltak valahol az elveszett üregekben, mélyen a hegyek alatt, félelmetes túlélőiként egy letűnt korszaknak.

Kikapcsoltam a lámpát, végigmentem az alagúton és egy ajtószerűséghez értem, amely túlságosan szabályosnak tűnt ahhoz, hogy a természet – műve lehessen, benéztem a hatalmas, homályos barlangba, amely valamivel lejjebb volt a külső kamránál, és akkor megint megborzongtam egy furcsa, idegen, ám mégis ismerős érzéstől. Néhány lépcső vezetett le az alagúttól a barlang aljáig; apró lépcsők voltak, túl kicsik egy normális emberi láb számára, és a kemény kőzetbe vájták őket. A széleik teljesen megkoptak, mintha hosszú időn át használták volna őket. Elindultam lefelé és a lábam hirtelen megcsúszott. Szinte előre tudtam, hogy mi fog történni – az is része volt annak a különös érzésnek –, mégsem voltam képes megakadályozni a zuhanásomat. Fejjel előre leestem a lépcsőn és amikor a kőpadlóhoz ütődtem, elvesztettem az eszméletemet…

Fokozatosan tértem magamhoz; a fejem lüktetett és teljesen zavarodott voltam. Egyik kezemmel megérintettem a fejemet és rájöttem, hogy csupa vér vagyok: Vagy valami ütés érhetett vagy az eséskor vertem be, mindenesetre olyasvalami történt, amitől elájultam és semmire sem emlékeztem. Nem tudtam, hol vagyok, még azt sem, hogy ki vagyok. Vaksin körülnéztem a homályban és láttam, hogy egy tágas, poros barlang vesz körül. Egy néhány fokból álló lépcső aljánál álltam, melynek tetejénél egy alagutat pillantottam meg. Kábán végigtapogattam szögletesre nyírt, fekete sörényemet és szemeim végigvándoroltak erős, csupasz végtagjaimon és izmos felsőtestemen. Fel vagyok öltözve, állapítottam meg szórakozottan; van rajtam egy ágyékkötő, melynek övébe tűzve egy üres kardhüvely fityegett, és a lábaimon bőr sarukat láttam.

Akkor észrevettem, hogy valamiféle tárgy hever a lábaimnál; lehajoltam és felvettem. Egy súlyos vas kard volt, széles pengéjét sötét foltok tarkították. Ujjaim a hosszú használat során kialakult ismerős mozdulattal, ösztönösen körülölelték a markolatát. Ekkor hirtelen beugrott a kép, és felnevettem á gondolattól, hogy a fejemre kapott ütéstől én lettem Conan a barbár, és ezen jóízűt nevettem. Igen, most már mindenre emlékszem. Rajtaütöttünk a briteken, akiknek partjait gyakran felkerestük fáklyáinkkal és kardjainkkal érkezve a szigetről, amelyet Eireannek hívtak. Azon a napon mi, a fekete sörényű skót kelták, hosszúkás hajóinkon érkezve, rajtaütésszerűén végigszáguldottunk a part menti falun, és a kialakult csata forgatagában a britek végül is feladták a makacs ellenállást és a harcosok, a nők és gyermekek mindannyian visszavonultak a tölgyerdő homályába, ahová mi ritkán mertünk behatolni.

Én azonban utánuk mentem, mert a menekülők közt volt egy lány, akit izzó szenvedéllyel kívántam: egy kecses, karcsú, hullámos, aranyszín hajú teremtés, akinek titokzatos, sötétszürke szemei voltak, melyek úgy változtatták színüket, mint a tenger. Tamerának hívták a lányt, és azért tudtam a nevét, mert a két nép között nemcsak háború, de kereskedelem is zajlott, és a ritka fegyverszünetek alkalmával békés látogatóként jártam a britek falvaiban.

Láttam félig felötözött testét a fák között tovalibbenni, ahogy egy őzsuta gyorsaságával szaladt az erdőben, és én a mohó vágytól zihálva követtem őt. A lány a bütykös tölgyek homályában menekült, én pedig szorosan a nyomában rohantam, miközben messze a hátunk mögött lassan elhaltak az öldöklés sikolyai és a kardcsapások csattogó hangjai. Aztán körülvett bennünket a csend, abban rohantunk tovább, és csak az erőlködéstől ziháló lélegzésünk zavarta meg a némaságot, és amikor hirtelen felbukkant előttünk egy keskeny tisztás a végében sötéten tátongó barlangbejárattal, már olyan közel kerültem Tamerához, hogy egy karnyújtással elérhettem volna lobogó, aranyszínű fürtjeit. A lány kétségbeesett sikollyal összerogyott, de mégsem tudtam elkapni, mert a sikolyára kiáltás válaszolt, és ahogy villámgyorsan megfordultam, szembe találtam magán egy karcsú, fiatal brittel, aki a fák közül ugrott elő és szemeinek csillogása elárulta, mindenre képes a lány ért.

– Vertorix! – sikította Tamera és hangja zokogásba fulladt, engem pedig majd’ szétvetett a düh, mert rájöttem, hogy a fiú nem lehet más, mint a kedvese.

– Tamera, szaladj az erdő felé! – kiáltotta a fiú párducszerű ugrásokkal elém szökellt és bronz baltája mint egy villogó kerék pörgött a feje fölött. Aztán összecsaptak fegyvereink és mindketten ziháltunk a küzdelem erőfeszítésétől.

A brit olyan magas volt, mint én, azonban az izmai inkább nyúlánkak voltak, szemben az én kötött izom kötegeimmel. Így hát én voltam erőfölényben, ezért ellenfelem hamarosan védekező pozícióba kényszerült és kétségbeesett igyekezettel, próbálta baltájával elhárítani súlyos csapásaimat. Úgy ütöttem védekezően feltartott fegyverét, mint kovács az üllőt, könyörtelenül támadtam és feltartóztathatatlanul kényszerítettem egyre hátrébb és hátrébb. A fiú mellkasa hullámzott, már alig kapott levegőt, a fejéből, melléből és combjából szivárgott a vér, ahogy suhogó pengém felhasította bőrét, ennek ellenére még kitartott. Amikor aztán megkettőztem csapásaim számát, melyek alatt úgy hajladozott, mint facsemete a viharban, meghallottam a lány kiáltását.

– Vertorix! Vertorix! A barlang! A barlang!

Láttam a fiú arcán, hogy e szavaktól sokkal jobban megijedt, mint cséphadaróként csapkodó kardomtól.

– Oda nem! – zihálta. – Inkább meghalok! Il-mareninre kérlek, Tamera, rohanj az erdőbe és mentsd életed!

– Nem hagylak itt! – kiáltotta a lány. – A barlang az egyetlen esélyünk!

Láttam, ahogy a lány alakja, mint egy fehér tündér elsuhant mellettem, hogy a következő pillanatban elnyelje a barlang, és a következő pillanatban Vertorix minden megmaradt erejét összeszedve, kétségbeesel kiáltással elindított egy dühödt csapást, amely kis híján kettéhasította a koponyámat. Ahogy megtántorodtam a majdnem végzetes csapástól, a fiú félreszökkent és a következő pillanatban beugrott a barlangba, melynek sötétsége azonnal elnyelte az alakját.

Egy őrült kiáltással, mellyel segítségül hívtam az összes sötét, gael istenemet, vakmerően utánuk vetettem magam, és ügyet sem vetettem arra, hogy a brit esetleg ott lapul a bejáratnál és a belépésemkor azonnal széthasítja a fejemet. Azonban egy gyors pillantással felmértem, hogy az üreg üres, és egy szemvillanásnyi ideig még láttam egy elsuhanó fehérséget, ahogy eltűnt a fekete falban lévő sötét nyíláson keresztül.

Végigrohantam a barlangon és hirtelen visszahőköltem, mert a nyílás sötétjében megvillant egy balta, és életveszélyes közelségben suhant el fekete hajsörényem mellett. Habozás nélkül viszonoztam a támadást. Ezúttal Vertorix. volt kedvezőbb helyzetben, mivel a folyosó szűk szájában állt, ahová nem léphettem be anélkül, hogy ki ne tettem volna magamat a baltája halálos csapásának.

Szinte tajtékzottam a dühtől, és a harcos mögött az árnyékban álló vékony, fehér alak látványa majdnem megőrjített. Vadul, ám a megfelelő óvatosságot betartva támadtam, dühösen döfködtem ellenfelem irányába és időnként hátraugrottam a csapásai elől. Mindenáron ki akartam csikarni belőle egy meggondolatlanul nagy csapást, amelyet kikerülve ráronthattam volna, mielőtt még visszanyerhetné az egyensúlyát. Nyílt terepen könnyűszerrel legyőztem volna a puszta erőmmel és súlyos csapásaimmal, itt azonban szembe kellett néznem a tényékkel, és volt még valami, ami hátrányt jelentett számomra: eddig ugyanis én érvényesíthettem a fölényemet. Azonban makacs voltam; ha nem fogom tudni elérni egy halálos csapással, se ő, se a lány nem szökhet el, amíg ott állok az alagút bejáratánál.

Valószínűleg ugyanez a gondolat késztethette cselekvésre Tamerát is, ugyanis valamit mondott Vertorixnak arról, hogy keresniük kellene egy kivezető utat, és annak ellenére, hogy a fiú hevesen felkiáltott és megtiltotta, hogy bemerészkedjen a sötétségbe, a lány meg- fordult és gyorsan végigszaladt az alagúton, míg alakja végül beleveszett a sötétbe. A harag ijesztő gyorsasággal öntötte el agyamat, és mohó vágyam miatt – amely arra sarkallt, hogy végezzek ellenfelemmel, mielőtt a lány megtalálná a szabadulást jelentő utat – a fiúnak kis híján sikerült szétvágnia a fejemet.

Ebben a pillanatban a barlangban felhangzott egy szörnyű sikoly visszhangja és Vertorix, mint akit halálos döfés ért, felüvöltött és arca hamuszürkévé változott a fájdalomtól. Mintha megfeledkezett volna rólam és a kardomról egyszerűen hátat fordított és futva megindult az alagútban, miközben őrült módon sikoltozta Tamera nevét. Messziről, mintha a föld gyomrából jött volna a hang, hallani véltem a lány segélykiállását, melybe belevegyült egy különös, sziszegő hang is, amelytől valami megnevezhetetlen, ám ösztönös félelem fogott el. Aztán csend lett, amelyet csupán Vertorix eszelős kiáltásai törtek meg, azok is egyre mélyebbről hallatszottak a föld mélyéből.

Összeszedtem magam, beugrottam az alagútba és ugyanolyan vakmerően, ahogy a fiú a lány után vetette magát, utánuk rohantam. És nem azért mondom, hogy ezzel magamat dicsérjem, de annak ellenére, hogy egy véreskezű rabló voltam, sokkal kevésbé izgatott az, hogy a vetélytársam esetleg hátulról leüt, mint az, hogy rájöjjek miféle félelmetes dolog ragadhatta el Tamerát.

Futás közben szinte öntudatlanul is megfigyeltem, hogy az alagút oldalaira hatalmas képeket véstek, és megborzongtam, amikor hirtelen rájöttem, hogy valójában az Éj Gyermekeinek Alagútjában rohanok, azon a helyen, amelyről számtalan legenda járta be a tenger-szorost, nagy félelmet keltve a gael hallgatóságban. Tamera rettenetesen félhetett tőlem, ha vállalta a kockázatot és berohant a barlangba, amelyet az ő népe messziről elkerült, mert azt mondták róla, hogy ott rejtőzködnek annak a szörnyű fajnak a túlélői, akik a piktek és a britek megérkezése előtt e szigeten laktak, és akik a hódítók elől menekültek a hegyekben lévő, ismeretlen barlangokba.

Az alagút ekkor széles üregbe torkollott előttem, és a félhomályban egy pillanatra megvillant Vertorix fehér alakja, ahogy eltűnt egy folyosó bejáratában, amely pontosan szembe volt az alagúttal, ahonnan élőbukkantam. Szinte ugyanabban a pillanatban felhangzott egy kurta, vad kiáltás, amelyet nagy erejű ütés csattanása követett, és ezekbe a hangokba belevegyültek a lány hisztérikus sikolyai és egy kígyószerű lény sziszegése. Éppen abban a pillanatban rontottam ki teljes sebességgel az alagútból, így már későn vettem észre, hogy a barlang padlója több lábbal lentebb volt az alagút szintjénél. Levegőben kapálózó lábam elvétette az apró lépcsőket és borzalmas erővel a kemény kőpadlóhoz csapódtam.

Most, ahogy ott álltam a félhomályban, és sajgó fejemet dörzsölgettem, ezek az események játszódtak le ismét előttem, és félve néztem a hatalmas üreg túloldalán lévő fekete, kriptaszerű folyosóra, amelyben Tamera és kedvese eltűnt, és amelyre, mint egy takaró, ráborult a csend. Kardomat markolva, óvatosan átmentem a hatalmas, néma barlangon és bekukkantottam a folyosóra. Ám csak a még az előbbinél is sűrűbb sötétségbe ütközött a tekintetem. Beléptem hát, és megpróbáltam minél többet kivenni a sötétségből, és amikor a lábaim a kőpadlón megcsúsztak egy széles, nyirkos, szürke masszán, orromba csapott a frissen” kifolyt vér nyers, fanyar szaga. Valaki, vagy valami meghalhatott ott, vagy a fiatal brit, vagy az ismeretlen támadója.

Tanácstalanul álltam és egyszerű lelkemben kavargott az összes természetfeletti jelenséggel szemben érzett félelmem, amely minden gaelben ott lakozik. Megfordulhattam volna, hogy egyszerűen kisétáljak abból az átkozott labirintusból a napfényre, és visszamehettem volna a tiszta, kék tengerhez, ahol a bajtársaim minden bizonnyal már türelmetlenül vártak rám miután megfutamították a briteket. Akkor hát, miért kockáztatnám az életemet ezekben a szörnyű, patkánylakta járatokban? Furdalt a kíváncsiság, hogy megtudjam, miféle lények kísértettek a barlangban, és kik is voltak azok, a britek által az Éjszaka Gyermekeinek nevezett alakok, de leginkább a szőke hajú lány iránt érzett szerelmem vitt tovább abban a sötét alagútban: igen, én a magam módján szerettem őt és képes lettem volna kedves lenni hozzá, és magammal vittem volna a szigetre, ahol éltem.

Halkan végigmentem a folyosón, közben fegyveremet mindvégig készenlétben tartottam. Fogalmam sem volt, mifélék lehetnek az Éjszaka Gyermekei, mindössze annyit tudtam róluk, hogy a britek meséi határozattan emberfeletti természetűnek ábrázolták őket.

Ahogy mentem előre, egyre jobban körülölelt a sötétség, míg végül már vaktában lépegettem tovább. Tapogatózva kinyújtott bal kezem egy furcsa faragásokkal díszített ajtóba ütközött, és abban a pillanatban valami felszisszent mellettem – olyan volt, mintha egy vipera lett volna – és vadul a combomba mart. Dühödten odavágtam és éreztem, hogy vaktában tett suhintásom célba talált és valami holtan a lábaimhoz esett. Nem tudtam, mit pusztítottam el a sötétben, de valami köze lehetett az emberi fajhoz, mert a combomon ejtett csekély vágást penge okozta, nem agyar vagy karom. A félelemtől kivert a veríték, mert isten tudja, de annak a lénynek a sziszegő hangja nem hasonlított egyetlen általam ismert emberi nyelvhez sem.

És ebben a pillanatban a koromsötétben megismétlődött az előbbi hang, csak most belekeveredett egy rettenetes, surrogó zaj is, mintha számtalan csúszómászó lény közeledett volna felém. Gyorsan beléptem az előbb kitapogatott bejáratba, ahol majdnem megismétlődött az iménti zuhanásom, mert ahelyett, hogy egy másik szinten lévő folyosóba torkollott volna, a bejárat egy törpékre méretezett lépcsősorban folytatódott, amin vadul lebukdácsoltam…

Amikor végre visszanyertem az egyensúlyomat, óvatosan továbbmentem, közben kezeimmel állandóan valami kapaszkodót kerestem az akna oldalán. Olyan volt ez, mintha egyenesen a föld gyomrába ereszkedtem volna, ennek ellenére nem mertem visszafordulni. Hirtelen, messze lent halvány, hátborzongató fény csillant fel előttem. Arrafelé lépegettem és odaértem egy helyhez, ahol az akna egy másik, hatalmas, boltíves üregbe nyílott, és ott a rémülettől hátrahőköltem.

A terem közepén egy szörnyű, fekete oltár állt, a teljes felülete be volt vonva valamilyen foszforeszkáló anyaggal, amelytől tompán csillogott, és ez a fény sejtelmes megvilágítást kölcsönzött a homályos barlangnak. Mögötte egy emberi koponyákból álló talapzatról rejtélyes, misztikus, fekete tárgy emelkedett a magasba, és a felületét titokzatos hieroglifák borították. A Fekete Kő! Az ősi, ezeréves Kő, amely előtt – a britek állítása szerint – borzalmas bálványimádatuk jeléül az Éjszaka Gyermekei mélyen meghajoltak, és amelynek eredete visszanyúlt a hátborzongatóan távoli múltba. Valaha szólt a legenda, a Fekete Kő is ott állt Stonehenge félelmetes, kör alakban elhelyezkedő monolitjai között, mielőtt az imádóit, mint pelyvát a szél, el nem űzték a piktek íjai.

Én azonban csak egy futó, iszonyodó pillantásra méltattam a Követ. A ragyogó, fekete oltáron két, nyersbőr szíjakkal összekötözött alak feküdt. Az egyikük Tamera volt, a másik a vérfoltokkal borított, összekuszált hajú Vertorix. Alvadt vértől pettyes baltája, az oltár közelében hevert. És a sugárzó kő előtt ott kuporgott a Rémség.

Bár én sosem láttam egyetlen, hátborzongató őslakost sem, mégis rögtön felismertem azt az alakot, bármi is volt, és a látványtól megborzongtam. Valójában ember lett volna, de az evolúciónak annyira alacsony fokán állt, hogy torz, embertelen vonásai félelmetesebbek voltak még a vadállati jellegzetességeinél is.

Felegyenesedve sem lett volna magasabb öt lábnál. A teste vézna volt és torz, a feje pedig aránytalanul nagyra sikeredett. Sima, kígyószerű fürtökben lógó haja belehullott négyszögletű, brutális arcába, amelyen a petyhüdt, szenvedést sugalló ajkak felhúzódtak a sárga agyarai fölé és lapos, szétterülő arca és nagy, sárga színű, ferdevágású szemei voltak. Szinte biztosra vettem, hogy az a teremtmény úgy lát a sötétben, mint egy macska. A homályos barlangokban bujkálással eltöltött évszázadok szörnyű és embertelen külsővel ruházták fel ezt a fajt. Mégis, minden sajátossága közül a bőre volt a legundorítóbb: pikkelyes volt, sárga és tarka, mint egy kígyóé. Valódi kígyóbőrből készült ágyékkötő takarta el vézna szemérmét, és karomszerű kezeiben rövid nyelű, kővégű lándzsát és baljós küllemű, csiszolt kovakőbaltát szorongatott.

Olyan megfeszített figyelemmel bámulta foglyait, hogy nyilvánvalóan meg sem hallotta, amikor lopakodva lementem a lépcsőn. Ahogy az üreg takarásában töprengtem a következő lépésemen, halk, rosszat sejtető susogásra lettem figyelmes, a zaj messze fentről a fejem felől hallatszott és megfagyasztotta ereimben a vért. Az Éjszaka Gyermekei belopóztak a mögöttem lévő járatba, így csapdába kerültem. Láttam, hogy akad még több, a terembe nyíló bejárat is, és felismertem, hogy az egyetlen esélyünket az jelentheti, ha alkalmi szövetséget kötök Vertorixszal, ezért erre gondolva cselekedtem. Hiába voltunk ellenségek, mindketten az emberi fajhoz tartoztunk, lényegében ugyanolyan külsővel rendelkeztünk és most ott voltunk azoknak a leírhatatlan rémségeknek a búvóhelyén.

Ahogy kiléptem a járatból, az oltár mellett kuporgó rémes alak felkapta a fejét és egyenesen rám meresztette szemét. Abban a pillanatban, amikor felpattant, én is elrugaszkodtam, és a szörnyeteg összerogyott, a mellkasából pedig sugárban ömlött a vér, mert nehéz kardommal halálpontosan átszúrtam a csúszómászó szívét. Ám mielőtt meghalt volna, még iszonyatosat kiáltott, és az a hang végighömpölygött a távoli járatokon. Kétségbeesett igyekezettel vágtam el Vertorix szíjait, aztán talpra rángattam a fiút. Utána Tamerához fordultam, aki a szörnyű körülmények miatt egyáltalán nem ellenkezett, csupán védekező, a félelemtől tágra nyílt szemekkel nézett fel rám. Vertorix néni vesztegette az időt felesleges szavakra; azonnal rájött, hogy kettőnk szövetsége az egyetlen esélyünk a szabadulásra. Felkapta hát baltáját, közben én elvágtam a Tamerát fogva tartó szíjakat.

– Nem mehetünk felfelé a járaton – magyarázta sietve Vertorix –, mert az egész falka azonnal a nyakunkon lenne. Akkor kapták el Tamerát, amikor a kijáratot kereste, és amikor utánamentem, számbeli fölényük miatt engem is legyőztek. Idevonszoltak minket és annak a dögnek a kivételével ott, mindegyikük eltűnt, biztosan elvitték a következő emberáldozat hírét az összes járatukba. Talán csak Il-marenin tudja, hány testvérünk halt már meg azon az oltáron. Valamelyik alagútban szerencsét kell próbálnunk, úgyis mind a pokolba vezet! Kövessetek!

Azzal megragadta Tamera kezét, és berohant a legközelebbi alagútba, én pedig utánuk szaladtam. Mielőtt befordultunk az egyik kanyarban, ahonnan már nem láttam volna a hátunk mögött lévő termet, még Visszapillantottam és láttam, ahogy az üregből kiáramló horda elözönlötte a termet. Az alagút meredeken vitt felfelé és hirtelen szürke fénysávot pillantottunk meg magunk előtt. Ám örömkiáltásaikat hamarosan felváltották, a keserű csalódástól az ajkunkra toluló szitkok. Pedig a boltíves tető hasadékán nappali fény szűrődött át, de sajnos messze, nagyon messze volt ahhoz, hogy elérhessük. Mögöttünk hallottuk a horda izgatott üvöltését. Akkor megálltam.

– Mentsétek az életeteket, ha tudjátok – mordultam a két fiatalra. – Én ezen a helyen bevárom őket. Ők látnak a sötétben, én nem. Itt legalább valamennyire láthatom őket. Menjetek!

Ám Vertorix is megállt.

– Nem sok értelme lenne, ha hagynánk, hogy úgy vadásszanak le minket, mint holmi patkányokat. Innen nincs kiút. Legalább emberhez méltóan nézzünk szembe a sorsunkkal.

Tamera felkiáltott, és bár tördelte a kezeit, mégis odabújt a kedveséhez.

– Állj mögém a lánnyal! – mordultam a fiúra. – Amikor majd holtan összerogyok, loccsantsd ki az agyát a baltáddal, nehogy még egyszer élve a kezeik közé kerüljön. Aztán add olyan drágán az életedet, amilyen drágán csak tudod, mert rajtad kívül senki nem lesz, aki megbosszulhatna minket.

Vertorix metsző pillantása nyíltan a szemembe fúródott.

– Mindketten más-más isteneket imádunk, martalóc – mondta-, de az összes isten kedveli a bátor férfiakat. Talán találkozunk még egyszer a Sötétségen túl.

– Üdv néked és isten veled, briton! – dörmögtem és kinyújtott jobb kezeink, mint egy-egy acéltömb összefonódtak.

– Üdv néked és isten veled, gael!

Akkor megfordultam, mert a szörnyű horda már az alagút végénél járt és kitódultak a gyenge fénybe azok a csapkodó, kígyószerű fonatokba tapadt hajú, tajtékzó és habzó szájú, dülledt szemű lények: olyanok voltak, mint egy vágtató rémálom figurái. Mennydörgő hangon elharsogtam harci kiáltásomat és eléjük ugrottam, hogy megküzdjek velük; nehéz kardom pengéje suhogva szelte a levegőt és egy vigyorgó fej legurult a vállak közül, helyét csupán kibuggyanó vérpatak jelezte a törzsön. Hullámokban rohantak rám és elkapott a fajtámra jellemző, őrült harci szenvedély. Úgy harcoltam, mint egy tébolyult vadállat és minden egyes csapásomtól szétnyílt, a hús és a csont, és a vér bíbor esőként spriccelt szerteszét.

Ám egyre újabb és újabb hullámokban támadtak rám és lassan maga alá temetett nyomasztó túlerejük, amikor félelmetes kiáltás hasított át a lármán és a következő pillanatban Vertorix baltája felzúgott a fejem fölött, és a csapásai nyomán a vér és agyvelő vízcseppekként szóródott szét a levegőben. A rám nehezedő nyomás így valamelyest enyhült és végre feltápászkodhattam, közben tántorgó lábaimmal a földön vonagló testeken tapodtam.

– Mögöttünk van egy lépcső! – rikoltotta Vertorix.

– Félig elrejti egy falban lévő beugró! Biztos, hogy kivezet innen! Il-marenin nevében, próbáljuk meg!

Így hát, minden egyes lépésért megküzdve, hátrálni kezdtünk. A szedett-vedett népség úgy harcolt, mintha vérszomjas démonokkal álltunk volna szemben: visítottak és átgázoltak a társaik holttestein, hogy minél közelebbről csapkodhassanak felénk. Az összes lépcsőfokért egy csomó vért kellett kiontanunk, de végül elértük az üreg száját, ahová Tamera már belépett előttünk. Az Éjszaka Gyermekei úgy rikoltoztak, mint az igazi démonok és nekilódultad, hogy meggátolják az előrejutásunkat. Az üregben nem volt olyan világos, mint a folyosón, és ahogy haladtunk előre, a járat egyre sötétebb lett, ám az ellenségeink csak szemből támadhattak ránk. Hála a minket segítő isteneknek, annyit lekaszaboltunk belőlük, hogy a lépcsőket elborították az összegabalyodott holttestek és az ellenségeink úgy tajtékzottak a dühtől, mint a farkasok! Aztán hirtelen abbahagyták az üldözést és hanyatt-homlok visszarohantak a lépcsőkön.

– Mit jelentsen ez? – lihegte Vertorix, miközben kitörölte a véres izzadságot a szeméből.

– Gyorsán, lefelé! – mondtam zihálva. – Ezek az aljas férgek elénk akarnak kerülni egy másik lépcsőn, hogy fentről támadhassanak ránk!

Így hát szinte rohantunk felfelé azokon az átkozott lépcsőkön, folyton megcsúsztunk és elbotlottunk, és amikor elsuhantunk az egyik fekete alagút mellett, amely a miénkbe torkollott, odalentről felhallatszott a szörnyű üvöltés zaja. Egy pillanattal később előbukkantunk a járatból, ki egy kanyargós folyosóra, melyet gyengén ugyan, de valamelyest megvilágított a felülről beszűrődő szürke fény, és valahonnan a föld gyomrából, mintha egy száguldó áradat hangját is hallottuk volna. Elindultunk lefelé a folyosón, és alighogy megtettem az első lépéseket, egy súlyos tárgy zuhant a vállaimra, és az ütéstől fejjel előrezuhantam és a következő pillanatban úgy éreztem, mintha egy kalapács újra és újra lesújtott volna a fejemre; az ütésektől hatalmas fájdalom vörös lángnyelvei nyaldosták az agyamat. Egy roppant erejű rándítással magam alá tepertem a támadómat és a puszta ujjaimmal felszakítottam a torkát. A lény karmai még halálában is markolták a karomat.

Feltápászkodtam és megláttam Tamerát és Vertorixot amint éppen eltűntek a távolban. Mivel mögöttük futottam, bizonyára fogalmuk sem volt arról az elvetemült alakról, aki az imént a hátamra ugrott. Kétségkívül azt hihették, hogy még mindig a sarkukban loholok. Felmentem vagy tizenkét lépcsőfokot és ott megálltam. A folyosó ugyanis elágazott és” nem tudtam, merre mentek a társaim. Találomra befordultam a bal kéz felőli járatba és támolyogva megindultam a félhomályban. A fáradtságtól és a vérveszteségtől szörnyen legyengültem, az elszenvedett ütésektől még mindig szédült a fejem és hányinger gyötört. Csak azért sem adtam fel, makacsul továbbmentem és közben állandóan Tamerára gondoltam. És abban a pillanatban tisztán meghallottam egy láthatatlan vízfolyás hangját.

A valahonnan fentről beszűrődő halvány fényben biztosra vettem, hogy nem lehetek túl mélyen a föld alatt és egy hirtelen ötlettől hajtva másik lépcsőt választottam. De alighogy elindultam rajta, máris keserűen csalódtam és megálltam, ugyanis ahelyett, hogy felfelé tartott volna, a lépcsősor a mélybe vezetett. Valahonnan messze a hátam mögül halkan odaszűrődött az üldözők üvöltése, így megindultam lefelé és belemerültem a szinte tökéletes sötétségbe. Végül beleütköztem egy újabb szintbe és vakon megindultam rajta. A remény, hogy valaha is kijutok innen, teljesen elhagyott és már csak abban bíztam, hogy legalább Tamerát megtalálom – feltéve, hogy ők ketten azóta rá nem bukkantak a kivezető útra – és legalább mellette halok meg. A rohanó víz robaja most a fejem fölül hallatszott és az alagút is nyirkos és nedves volt. Néhány vízcsepp ráhullt a hajamra és tudtam, hogy a folyó alatt járok.

Aztán megint ráakadtam egy újabb kőbe vájt lépcsőbe, amely felfelé vezetett. Amennyire gyorsan csak az egyre jobban elmerevedő sebeim engedték tovább kapaszkodtam felfelé; úgy összevertek, hogy abba egy hétköznapi halandó már rég belehalt volna. Egyre csak mentem felfelé és hirtelen rám vetődött a nappali világosság, amely a kemény szikla repedésein keresztül áradt befelé. Kiléptem a vakító napfényre. Egy sziklapárkányon álltam, magasan a sebes folyású folyó fölött, amely szédítő sebességgel rohant az égnek meredő sziklák között. A perem, ahol álltam, egészen közel volt a szikla tetejéhez, a biztonságot jelentő csúcstól csupán karnyújtásnyi távolság választott el. Mégis haboztam, és olyan erős szerelmet éreztem az aranyszín hajú lány iránt, hogy kész voltam visszamenni azokon a fekete alagutakon, mert szinte őrültem reménykedtem abban, hogy megtalálom Tamerát. Aztán elhatároztam magam.

A folyó túlpartján, szinte pontosan velem szemben a sziklafalon észrevettem egy másik hasadékot és egy párkányt, amely hasonló volt ahhoz, amelyiken én is álltam, csak valamivel szélesebbnek tűnt. Biztos voltam benne, hogy valamikor régen egy primitív híd kötötte össze a két peremet, mivel valószínűleg akkoriban még nem volt kiásva a folyó medre alatt húzódó alagút. Ahogy a túlpartot méregettem, egyszer csak két alak bukkant föl a másik párkányon, az egyikük testét vágások és piszokfoltok borították, sántított és egy vérfoltos baltát szorongatott a kezében, a másik egy vékony teremtés volt, fehér és lányos kinézetű.

Vertorix és Tamera! Az elágazásnál a folyosó másik ágát választhatták és nyilván ők is követték az alagút ablakait, hogy kijussanak onnan, ugyanúgy, ahogy én is tettem, csakhogy ők balra fordultak és egyenesen átmentek a folyó másik oldalára. És abban a pillanatban rájöttem, hogy csapdába kerültek. A folyónak azon az oldalán a sziklák ötven lábbal magasabbak voltak, mint az én oldalamon és a felületük annyira meredek volt, hogy legfeljebb egy pók lett volna képes fölkapaszkodni rajtuk. Mindössze két módon juthattak le a sziklaperemről: vagy visszamennek a démonok lakta alagutakon vagy egyenesen beleugranak az alattuk tomboló folyó hullámai közé.

Láttam, ahogy Vertorix először felfelé, majd lefelé is végignéz függőleges sziklákon és kétségbeesetten megrázza a fejét. Tamera a fiú nyaka köré fonta a karjait, és ugyan a folyó zúgása miatt nem hallhattam a hangjukat, láttam, hogy mindketten mosolyognak, aztán odamennek a perem széléhez. A hasadékból abban a pillanatban tódult elő az iszonyú falka és mint az undorító csúszómászók, amikor a napfényben vonaglanak, az Éjszaka Gyermekei pislogva megálltak a fényben, pontosan úgy, mint az éjszaka összes többi teremtménye. A tehetetlenségem miatt érzett dühtől olyan erősen szorítottam meg a kardom markolatát, hogy a körmeim alatt a tenyeremből kiserkent a vér. Miért is nem engem követett az a csürhe a társaim helyett?

Amikor a szörnyek szembetalálták magukat a két brittel, hirtelen azt sem tudták, mihez kezdjenek, aztán Vertorix egy nevetéssel messzire a folyóba hajította a baltáját és egy végső öleléssel a karjaiba kapta Tamerát. A következő pillanatban mindketten messzire elrugaszkodtak a peremről és végig egymás karjaiba zártan zuhantak lefelé és becsapódtak az őrülten tajtékzó vízbe, amely egy pillanatra mintha felágaskodott volna, aztán a két fiatal eltűnt a szemem elől. A vad folyó pedig mint egy vak, érzéketlen szörny tovább dübörgött a robaját visszaverő sziklák között.

Egy pillanatig dermedten álltam, aztán, mint aki álmodik, megfordultam, elkaptam a fölöttem lévő szikla peremét, óvatosan feltornáztam magam a tetejére és kiegyenesedtem a sziklák felett, ahonnan a messze lent morajló folyó hangja már csak egy távoli álom hangjának tűnt.

Aztán megfordultam, kábán megfogtam lüktető fejemet, amelyre rátapadt az alvadt vér. Bőszen körülnéztem. Felkapaszkodtam a sziklákra; de nem, Crom mennydörgésére, hiszen még mindig a barlangban vagyok! Kinyúltam a kardomért…

A köd ekkor eloszlott és én kábultan körülnéztem, és megpróbáltam megállapítani, hol és milyen korban is járok. Leültem a lépcső aljára; ezen zuhantam le az imént. Én, aki az előbb még Conan, a martalóc voltam, most John O’Brien lettem. Ez az egész csak egy álom közjátéka volt? Lehetséges lenne, hogy egy egyszerű álmot ilyen intenzíven éljen át valaki? De hiszen az álmainkban azért többnyire tudjuk, hogy nem a valóságban járunk, de Conan, a martalóc semmilyen más alakban nem létezett. Azonkívül úgy emlékezett a saját elmúlt életére, ahogy egy élő ember képes emlékezni rá, bár John O’Brien ébren lévő elméjében az emlék – már szertefoszlott. Ám Conannak az Éjszaka Gyermekeinek Barlangjában történt kalandjai rendkívül élesen rajzolódtak ki John agyában.

A pillantásom ekkor átszelte a homályos termet és az alagút bejáratára vetődött, ahová az imént Vertorix bement a lány után. De hiába néztem oda, tekintetem csak a barlang csupasz falába ütközött. Átmentem a termen, felkapcsoltam a lámpámat, amely csodával határos módon nem tört össze, amikor lezuhantam a lépcsőn, és a kezemmel végigsimítottam a falat.

Ah! Úgy éreztem, mintha áramütés ért volna! Pontosan ott, ahol a bejáratnak kellett lennie, az ujjaimmal felfedeztem egy eltérést a fal anyagában; egy részen másféle, durvább anyagból állt a fal, mint máshol. Biztosan tudtam, hogy viszonylag nem régi, emberi kéz által végzett munkáról volt szó: az alagutat befalazták!

Minden erőmet összeszedve nekivetettem magamat a falnak és úgy látszott, hogy az a bizonyos rész már majdnem enged a nyomásnak. Hátrébb húzódtam, vettem egy mély lélegzetet, teljes súlyommal nekidőltem és hatalmas izmaim minden erejével tolni kezdtem a falat. A törékeny, málladozó anyag hangos robajjal beszakadt és én is utána zuhantam a hulló kődarabok és a röpködő falmaradványok kíséretében.

Feltápászkodtam és éleset kiáltottam. Egy alagútban álltam, és ezúttal biztos voltam abban, hogy egyszer már jártam ott. Itt győzték le először az Éjszaka Gyermekei Vertorixot és hurcolták magukkal Tamerát, és azon a helyen, ahol álltam a padló mindenütt tele volt vérfoltokkal.

Úgy mentem lefelé a folyosón, mintha hipnózisban járnék. Nemsokára odaérek majd egy bal kéz felől lévő nyíláshoz, amelynek bejáratánál megöltem azt a láthatatlan lényt, amely felágaskodott mellettem a sötétben. Lehetséges, hogy annak a szörnyű fajnak a megmaradt egyedei még mindig itt ólálkodnának ezekben az elhagyatott barlangokban?

Befordultam az ajtón és a lámpám fénye végigsiklott egy hosszú, lejtős aknán, melyen a kemény kőzetbe vágott, apró lépcsőkön lehetett végigmenni. Ezeken haladt tapogatózva Conan, a martalóc, és én, John. O’Brien is ugyanezt tettem, közben agyamat teljesen megtöltötték annak a másik életnek bizonytalan rémképekkel felmerülő emlékei. Most semmilyen fény nem csillogott előttem, mégis odaértem a hatalmas, homályos terembe, amelyet régről ismertem, és amikor a lámpám fényénél megláttam a magas, komor, fekete oltárt, összerezzentem. Ezúttal nem vonaglott ott egyetlen megkötözött alak sem, és nem kuporgott előtte az a félelmetes, mohó tekintetű szörny sem. A koponyákból rakott piramis sem támasztotta ki a Fekete Követ, amely előtt ismeretlen fajok hajlongtak hajdanán, amikor még Egyiptomot sem szülte meg az idő hajnala. Ott, ahol a koponyák függőleges helyzetben tartották azt a pokoli dolgot, most mindössze a szétszóródott por borított be mindent. Nem, az nem volt álom; én John O’Brien voltam, csak abban a másik életben én voltam Conan, a martalóc, és amit átéltem, az a félelmetes közjáték, csupán a valóság rövid epizódja volt.

Beléptem a lefelé tartó alagútba, ahová mindhárman berohantunk, és előttem ragyogott egy fénysugár, aztán megláttam a fentről beszűrődő, szürke fényt, ugyanúgy, mint ahogy abban a másik, elveszett korban. Itt fordultunk meg és harcoltunk sarokba szorítva mi ketten, a brit és én, Conan. Elvettem a tekintetemet a mennyezet réges-régi hasadékáról és keresni kezdtem a lépcsőt. Igen, ott is volt, félig eltakarva a fal egyik szögletében.

Megindultam felfelé, közben felidéztem, milyen kínkeservesen tettük meg Vertorixszal ugyanezt a távolságot, sarkunkban a sziszegő és tajtékzó hordával. Éreztem, ahogy a félelem egyre nő bennem, mivel egyre közelebb kerültem a fekete, tátongó bejárathoz, amelyen keresztül üldözőink egy másik járatot kerestek, hogy elénk vágjanak. Amikor odaértem a lenti, valamelyest megvilágított folyosóhoz, kikapcsoltam a lámpát és benéztem a sötétség kútjába, amely a lépcsőnél kezdődött. Aztán egy kiáltással hátrahőköltem, mert kis híján elvágódtam az elkopott lépcsőn. A félhomályban, az izgalomtól verejtékezve újra felkapcsoltam a lámpát és a fényt a kriptaszerű nyílásba irányítottam, a pisztolyomat pedig a kezembe fogtam.

Csupán az üregszerű alagút csupasz, gömbölyű oldalait láttam meg a fényben, és ettől feszülten felnevettem. A képzeletem játszott velem, hiszen meg mertem volna esküdni, hogy rám meredő, ocsmány, sárga szemeket láttam a sötétben, és hogy egy földön sikló valami menekült előlem lefelé az alagútban. Bolond voltam, amiért hagytam, hogy azok a képzelgések kiborítsanak. Az Éjszaka Gyermekei már régen eltűntek ezekből a barlangokból; egy névtelen és undorító faj képviselői voltak ők, akik közelebb álltak a kígyókhoz, mint az emberi fajhoz és évszázadokkal ezelőtt visszasüllyedtek a feledés homályába, ahonnan a föld keletkezésének sötét hajnalán elősurrantak. .

Kijutottam az üregből egy kanyargó folyosóra, amely – ahogy arra régről emlékeztem – világosabb volt, mint amelyikből érkeztem. Ezen a helyen ugrott a sötétből a hátamra az a lesben álló kreatúra, miközben a társaim mit sem sejtve tovább futottak. Micsoda vadállat lehetett az a Conan, hogy olyan iszonyú sebektől legyengültén még képes volt továbbmenni! Igen, abban a korban minden férfi vasból volt.

Odaértem az alagút elágazásához, oda, ahol én a bal kéz felöli járatot választottam, amelyen végigmenve egy lefelé vezető járathoz érkeztem. Lementem rajta, közben figyeltem a folyó zúgását, de ezúttal semmit sem hallottam. Az alagútban ismét sötét volt, így kénytelen voltam megint elővenni a lámpámat, nehogy rossz helyre lépjek és halálra zúzzam magamat. Ó, én, John O’Brien közel sem voltam olyan biztos lábú, mint amikor Conanként jártam ott, mint ahogy sajnos nem birtokoltam tigrisszerű erejét és gyorsaságát sem.

Hamarosan elértem a nyirkos alsó szintre és újra éreztem a nedvességet, amelyből rájöttem, Rogy a folyó medre alatt járok, ám még akkor sem hallottam a rohanó víz moraját. Valójában már tudtam, hogy bármilyen hatalmas is volt az a tenger felé száguldó folyó abban az ősi korban, mára egyetlen csepp víz sem maradt hegyek közt kanyargó egykori medrében. Megálltam és körbevilágítottam a lámpával. Egy hatalmas alagútban álltam, amelynek a teteje nem volt túl magasan, de eléggé szélesnek tűnt: Több, kisebb csatorna ágazott el onnan és őszinte csodálattal adóztam a tárna-rendszer iránt, amely nyilvánvalóan behálózta a hegyeket.

Nem tudom szavakkal visszaadni, milyen komor, baljóslatú hatással voltak azok a sötét, alacsony mennyezetű, a föld mélyében húzódó folyosók a benne lévő emberre. Mindegyik felett ott lebegett a kimondhatatlan ősiség mindenható érzete. Miért vájták ki a kis emberek azokat a rejtélyes altemplomokat, és milyen, sötét korban történt mindaz? Vajon a barlangok jelentették számukra az utolsó menedéket a mindent elsöprő, új emberfajok elől, vagy a barlangok lettek volna a kastélyaik időtlen idők óta? Zavarodottan megráztam a fejemet: láttam milyen kegyetlenek tudnak lenni az Éjszaka Gyermekei, ám ugyanakkor képesek voltak kivésni a sziklákból ezeket .az alagutakat és termeket, ami olyan feladat lehetett, amely a mai mérnökök számára megoldhatatlan lett volna. Tegyük fel, hogy mindössze egy belső kényszer sugallta feladatot teljesítettek, de még akkor is mérhetetlen munka volt az egy törpeszerű, bennszülött faj számára.

Aztán összerezzentem és hirtelen rájöttem, hogy a kelleténél több időt töltöttem a nyomasztó alagutakban, ezért keresni kezdtem a lépcsőket, melyeken Conan is felment. Meg is találtam, és amint követtem az útját odaértem arra a pontra, ahol nappali világosság árasztotta el a termet, és ott a megkönnyebbüléstől mélyet sóhajtottam. Kiléptem a sziklaperemre, melyet közben már teljesen elkoptatott az időjárás és már szinte csak egy kidudorodás volt a szikla felületén. Ekkor megláttam a hatalmas folyót, mely hajdanán rabul ejtett szörnyként morajlott á szűk kanyon sima falai között, ám az eltelt évszázadok fokozatosan leapasztották a vizét, míg mára csupán aprócska vízfolyás maradt belőle ott lent, a mélyben, és az is hangtalanul csörgedezett a köveken a tenger felé tartó útján.

Igen, a föld felszíne is megváltozott; a folyók megduzzadtak vagy szinte teljesen eltűntek, a hegyek kiemelkedtek és lesüllyedtek, a tavak kiszáradtak, a kontinensek eltolódtak, ám a föld mélyében, az eltűnt, titokzatos kezek művei fölött szinte észrevétlenül suhantak el a hosszú évek. Igen, az ő művük, de miféle kezek végezték azt a munkát? Vajon még mindig ott rejtőztek a hegyek gyomrában?

Nem tudom, meddig álltam ott, fejemben a bizonytalan kérdésekkel, de ahogy hirtelen átnéztem a túloldalon lévő, málladozó, lepusztult peremre, azonnal visszahúzódtam a mögöttem ásító kijáratba. Két alak lépett ki a túloldali párkányra, és elállt a lélegzetem, amikor felismertem bennük Richard Brentet és Eleanor Blandet. Ekkor eszembe jutott, miért is jöttem a barlanghoz, és ösztönösen odakaptam a zsebemben lapuló pisztolyhoz. Ok nem láthattak engem, én viszont igen, és tisztán hallottam a beszélgetésük minden szavát, hiszen alattunk már régóta nem morajlott a folyó.

– Istenemre mondom, Eleanor – mondta Brent –, nagyon boldog vagyok, amiért beleegyezett, hogy velem tartson. Ki hitte volna, hogy igazak lehetnek azok a régi legendák a barlangból szerteágazó, rejtett alagutakról? Úgy rémlik, mintha valami robajt hallottam volna abban a pillanatban, amikor beléptünk a külső barlangba. Gondolja, hogy előttünk már járt itt néhány koldus, és ők törték be a falat?

– Nem tudom – felelte Eleanor. – Emlékszem… ó, nem is tudom. Ez az egész olyan, mintha már jártam volna itt, vagy legalábbis álmodtam volna erről a helyről. Olyan homályosan emlékszem rá, mintha egy réges-régi rémálomban történt volna, ahogy vég nélkül rohanok azokon s sötét folyosókon, a sarkamban undorító teremtmények lihegnek…

– Én is ott voltam? – kérdezte Brent.

– Igen, és John is – válaszolta Eleanor. – Ám magát akkor nem Richard Brentnek hívták és John sem volt John O’Brien. Az én nevem se Eleanor Brand volt. Ah, az egész olyan homályos és távoli, hogy egyszerűen nem tudom elmagyarázni. Olyan ködös, misztikus és borzalmas.

– Valamelyest megértem önt – mondta váratlanul Brent. – Amióta csak odaértünk arra a helyre, ahol azt az összedőlt falat láttuk, amely feltárta előttünk a régi alagutat, Olyan ismerősnek tűnik nekem ez a hely. Rettegés, veszély és küzdelem emlékei kavarognak bennem, és a szerelemé.

Brent közelebb lépett a sziklaperem széléhez, hogy lepillantson a szurdokba, mire Eleanor hirtelen felsikoltott és görcsösen a férfiba kapaszkodott.

– Ne csinálja ezt, Richard, ne! Tartson erősen, oh, tartson erősen!

A férfi átölelte a lányt.

– Miért, Eleanor, mi a baj?

– Semmi – szólt tétován a lány, ám még közelebb bújt Brenthez, és láttam, hogy minden porcikája remeg.

– Csupán egy furcsa érzés, valami futó szédülés volt, és a félelem attól, hogy lezuhanok a magasból. Dick, kérem; kérem ne menjen közel a peremhez, mert megijedek!

– Rendben van, drágám – mondta a férfi és közelebb húzta magához Eleanort, aztán tétován megszólalt.

– Eleanor, régóta kérdezni szeretnék magától valamit, szóval én nem tudom olyan elegánsan előadni a dolgokat. Szeretem magát, Eleanor, mindig is szerettem. És ezt ön is tudja. Ám, ha mégsem szeretne engem, félre-állok és soha többé nem fogom önt háborgatni. De kérem, mondja meg a véleményét, mert már nem bírom tovább. Engem választ vagy az amerikait?

– Önt, Dick – felelte a lány és Brent vállai közé rejtette az arcát. – Mindig szerettem önt, bár ez sohasem tudatosodott bennem. John O’Brient is nagyra becsülöm. Nem is tudtam választani kettőjük közül. Viszont ma, amikor végigmentünk azokon a borzalmas alagutakon és felmásztunk azokon a félelmetes lépcsőkön, aztán pedig pont az előbb, amikor valami különös okból kifolyólag azt hittem, lezuhanok a peremről, rádöbbentem, hogy önt szerettem, hogy mindvégig így ereztem és nemcsak ebben a mostani életemben. Mindig…

Az ajkaik szenvedélyes csókban forrtak össze, és tisztán láttam ahogy az aranyszínű hajfürtök beborítják Brent vállát. A szám kiszáradt, a szívemet jéghidegnek éreztem, ám a lelkemben végre béke honolt. Ők egymáshoz tartoznak. Már évszázadokkal ezelőtt is éltek és szerették egymást, szenvedtek és meg is haltak azért a szerelemért. És én, Conan hoztam rájuk a végzetet.

Láttam, ahogy kart karba öltve a hasadék felé fordulnak, és abban pillanatban meghallottam Tamera, azaz Eleanor sikolyát és láttam, hogy mindketten hátrébb húzódtak. És a hasadékból előtekergett egy undorító, tébolyító rémség és vaksin hunyorgott az éles napfényben. Igen, régóta ismertem az elfelejtett kor ama maradványát, amely tekergőzve felvonszolta iszonyatos testét a föld örök sötétségéből, és tudtam a hajdani egyezségről is, amelyet most eljött beteljesíteni.

És láthattam, mire képes háromezer, visszafejlődéssel töltött év művelni egy kezdettől fogva undorító fajjal, és a látványtól megborzongtam. Ám az ösztöneim azt súgták, hogy az egész világon csupán ez az egyedüli, életben lévő példány. Csupán Isten a megmondhatója, hány évszázadon át fetrengett az a szörny a nyirkos, föld alatti búvóhelyeinek nyálkás alján. Mielőtt az Éjszaka Gyermekei eltűntek, a fajuk bizonyára elvesztette az összes emberi jellemzőjét és áttértek a csúszómászó életmódra. Az a valami is leginkább egy óriási kígyóhoz hasonlított, de még megvoltak hajdani lábainak csökevényei és kampós karmú, kígyószerű karmai. A hasán csúszott, fekete pettyes ajkait hátrahúzta, hogy láthatóvá váljanak tűszerű fogai, melyekből minden bizonnyal mérget csepegtetett az áldozatába. Állandóan sziszegett, közben felemelte ocsmány fejét, mely a félelmetes hosszúságú nyaka végén ült, és sárga, ferde metszésű szemeiben ott csillogott a föld alatti búvóhelyeken töltött évek alatt felgyülemlett összes gonoszság.

Tudtam, hogy ugyanezek a szemek meredtek rám abból a lépcsőre nyíló alagútból is. Valamiért azonban a szörny elmenekült előlem, valószínűleg megijedt a lámpafénytől és nyilván ez az egy példány, maradt a barlangokban, különben biztosan rám támadtak volna a sötétben. Ennek tudatában legalább biztonságosan lehetett közlekedni a járatokban.

Abban a pillanatban a kígyószerű lény megindult a csapdába került pár felé. Brent maga mögé tolta Eleanort és hamuszürke arccal a szörny elé állt, látszott rajta, hogy mindent meg fog tenni, hogy a lányt megvédje. Es ekkor halkan köszönetet mondtam azért, hogy én, John O’Brien leróhatom az adósságomat, amivel mint Conan, a martalóc régóta tartoztam azoknak az egymást szerető fiataloknak.

A szörny felemelkedett és Brent halálmegvető bátorsággal, puszta kézzel nekirontott. Sietve céloztam és mindössze egyetlen lövést adtam le. A magasba nyúló sziklák közt úgy hangzott a lövés, mintha a végzet durranása lett volna, és a rémség förtelmes, emberi sikollyal hátrahőkölt, aztán ide-oda himbálózott és fejjel előre zuhant a peremre és addig tekergett és vonaglott, mint egy sebesült kígyó, míg végül kisodródott a lejtős párkány szélére és fehér tollpiheként lezuhant az irdatlan mélységben lévő kövekre.

 

Jónás János fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre