A gonosz háza

Eredeti cím: Jerusalem's Lot

0 839

Szerző: Stephen King • Év: 1978

1850. okt. 2.

 

KEDVES BONES!

Milyen jó volt Chapelwaite-be érkezvén, a hideg, huzatos nappaliba lépve az ajtó melletti idétlen, cseresznyefából készült asztalkán meglátni egy levelet, melyen a címzés utánozhatatlan macskakaparásoddal íródott, amikor minden csontom sajgott a förtelmes kocsikázástól, feszülő húgyhólyagom pedig azonnali megkönnyebbülésre vágyott! Biztosíthatlak, hogy rögtön hozzáláttam leveled megfejtéséhez, amint testi szükségleteimet kielégítettem (egy szűkösen díszített földszinti fürdőszobában, ahol meglátszott a leheletem).

Örömmel hallom, hogy felépültél a miaszmából, amely már oly régen gyökeret vert a tüdődben és biztosítalak róla, hogy megértem a kúra okozta erkölcsi dilemmát. A gyengélkedő abolicionistát a rabszolgatartó Florida napfényes éghajlata gyógyítja meg! Mégis, mindent egybevetve, Bones, mint barátod, aki szintén járt már az árnyékvölgyben, kérlek téged, hogy nagyon vigyázz magadra, és ne kockáztasd meg, hogy visszamész Massachusettsbe, amíg a szervezeted nem engedi. Éles eszed és metsző tollad már nem lehet a szolgálatunkra, ha csak porhüvelyed marad. És különben is: nem gondolod, hogy van abban valami költői igazságszolgáltatás, hogy a déli égöv gyógyító hatású?

Igen, a ház pontosan olyan szép, mint ahogy a kuzinom végrendeleti végrehajtói leírták, ám igen vészjósló. Egy nagy, magasan fekvő területen helyezkedik el Falmouthtól úgy öt, Portlandtól pedig tizenöt kilométerre északra. Mögötte egy körülbelül tizenhatezer négyzetméteres terület, amelynek elvadultsága minden képzeletet felülmúl – boróka, vadszőlő, cserjék és mindenféle kúszónövények kapaszkodnak vadul felfelé a festői szépségű kőfalakon, amelyek a birtokot a városkától elválasztják. Néhány dombocska tetejéről a görög szobrászat borzalmas utánzatai merednek vakon a pusztulásba – némelyik úgy néz ki, mintha rá akarná vetni magát az arra járóra. Stephen kuzin ízlése az elfogadhatatlantól a határozottan rettenetesig terjedő skálán mozgott. Van itt egy fura kis nyári lak, amelyet szinte teljesen maga alá temetett a szömörce, és egy furcsa napóra az egykori kert közepén. Ez teszi teljessé a holdkóros jelleget.

A szalonból nyíló kilátás viszont mindenért kárpótol: Chapelwaite Head és az Atlanti-óceán lábánál lévő sziklák szédítő látványa. Nagy, kiugró ablakfülke néz a tengerre, mellette pedig egy hatalmas, varangyszerű íróasztal áll. Éppen megfelelő a regényem elkezdéséhez, amelyről már olyan régóta (és kétségkívül fárasztóan) beszélek.

Ma az ég egész nap szürke volt, időnként az eső is eleredt. Az ablakon át elém táruló látvány olyan, mint egy palafestmény – a vén, elnyűtt, idők kezdete óta itt álló sziklák, az égbolt, és természetesen a tenger, amely úgy csattan neki lenn a gránitagyaraknak, hogy minden beleremeg –, és most, írás közben is érzem a talpam alatt a hullámok csapkodását. Az érzés nem teljesen kellemetlen.

Tudom, hogy helyteleníted elzárkózó viselkedésemet, kedves Bones, de biztosítalak róla, hogy jól érzem magam, és boldog vagyok. A gyakorlatias, csendes és mindig megbízható Calvin itt van velem, és biztos vagyok benne, hogy a hét közepére rendezzük minden ügyünket, és gondoskodunk a szükséges beszerzésekről a városból – és néhány takarító hölgyről is, akik leporolják ezt a helyet!

Zárom soraimat – még oly sok látnivaló van itt, felfedezésre váró szobák és ezernyi, kétségkívül ronda bútordarab, melyeket ezeknek az érzékeny szemeknek meg kell nézniük. Még egyszer, köszönet leveled meghitt érintéséért és nem lanyhuló érdeklődésedért.

Add át legszívélyesebb üdvözletem a feleségednek.

CHARLES

 

1850. okt. 6.

 

KEDVES BONES!

Micsoda hely ez!

Újra és újra ámulatba ejt – mint ahogyan a birtokomhoz közeli faluban lakó emberek között járó szóbeszéd is. Különös kis falucska ez a sokatmondó Preacher’s Corners névvel. Itt kötött megállapodást Calvin a heti élelmet illetően. Másik megbízatásának, hogy télre elegendő mennyiségű tűzifát biztosítson, szintén eleget tett. Cal mégis igen komor arckifejezéssel tért haza, és amikor megkérdeztem, mi a baj, elkeseredetten vágta rá: – Őrültnek tartják önt, Mr. Boone!

Felnevettem, és azt mondtam, biztosan hallottak az hártyagyulladásról, amelyben az én Sarah-m halála után szenvedtem – akkoriban minden bizonnyal őrültségeket beszéltem, mint ahogyan azt te is tanúsíthatod.

Cal viszont azt állítja, hogy senki sem tud rólam semmit, hacsak nem Stephen kuzinom révén, aki ugyanazokra a szolgáltatásokra kötött megállapodást, mint amelyekre most én. – És azt is mondják, uram, hogy aki Chapelwaite-ben lakik, az vagy elmebeteg, vagy megkockáztatja, hogy azzá válik.

Ez teljesen zavarba hozott, képzelheted, és megkérdeztem, kitől hallotta ezt a meghökkentő dolgot. Azt mondta, hogy egy barátságtalan és igen elázott, Thompson nevű favágóhoz irányították, aki a tulajdonában lévő százötven hektár erdei fenyőt, nyírt, lucfenyőt az öt fia segítségévei irtja, majd eladja a portlandi gyáraknak és a környéken élőknek.

Amikor Cal, mit sem sejtve Thompson fura előítéletéről, megadta neki, hová kell szállítani a fát, a férfi tátott szájjal meredt rá, és azt mondta, a fiait fogja küldeni, teljes nappali világosságban és a tenger mellett vezető úton.

Calvin, aki minden bizonnyal kábulatomat tévesen szomorúságnak vélte, igyekezett hozzátenni, hogy a férfi bűzlött az olcsó whiskytől, és hogy valamiféle ostobaságba kezdett egy elhagyatott faluról és Stephen kuzin rokonságáról – és férgekről! Calvin az egyik Thompson fiúval fejezte be az üzletkötést, aki, úgy hiszem, maga is eléggé goromba lehetett, ráadásul nem túl józan és kellemes illatú. Valószínűleg valami hasonló visszhang volt Preacher’s Cornersben is, a vegyeskereskedésben, ahol Cal a tulajjal tárgyalt, aki viszont inkább a pletykás, nehézfejű fajtából való.

Nem nyugtalanított túlságosan a dolog; mindenki tudja, hogy a parasztok előszeretettel gazdagítják életüket a botrány és mítosz zamatával, és azt hiszem, szegény Stephen és családja igen könnyű prédának bizonyult. Ahogy Calnek is mondtam, egy ember, aki a saját első teraszáról lezuhanva halálra zúzta magát, igen nagy valószínűséggel szóbeszédet kavar.

A ház maga állandó meglepetések sorozata. Huszonhárom szobája van, Bones! A felső szinteket és a képtárat fedő faburkolat penészes, de azért még szívós. Miközben néhai unokatestvérem emeleti hálószobájában álltam, hallottam, hogy patkányok motoszkáltak mögötte. Valószínűleg igen nagy patkányok lehetnek, legalábbis a hangból ítélve – olyan, mintha emberek járkálnának a lambéria mögött. Nem szeretnék találkozni velük a sötétben; de még világosban sem, ami azt illeti. Lyukakat vagy ürüléket viszont nem találtam. Különös.

Az emeleti folyosón rossz portrék lógnak valószínűleg vagyont érő keretekben. Néhányukon felfedezhető a hasonlóság Stephennel, már amennyire emlékszem rá. Azt hiszem, sikerült azonosítanom nagybátyámat, Henry Boone-t, és a feleségét, Judithot; a többiek ismeretlenek számomra. Úgy vélem, egyikük biztosan hírhedt nagyapám, Robert. Stephen családi ágát egyáltalán nem ismerem, és ezt szívből sajnálom. A portrékból, akármilyen rosszak is, árad a Stephen hozzám és Sarah-hoz írott leveleiből ismerős jó humor és szikrázó értelem. Hogy milyen őrült okokból esnek szét családok! Fegyver a szekreterben, haragos szavak három generáció óta halott fivérek között, és az ártatlan leszármazottak szükségtelenül elidegenednek egymástól. Akaratlanul is eszembe jut, hogy milyen szerencse, hogy neked és John Pettynek sikerült kapcsolatba lépnetek Stephennel, amikor már nagyon úgy festett a helyzet, hogy talán követem az én Sarah-mat a Mennyek Kapuján át – és hogy milyen nagy szerencsétlenség az, hogy a sors megfosztott bennünket a személyes találkozástól. Szívesen hallanám, hogy veszi védelmébe az ősi szobrokat és bútorokat!

De ne engedd, hogy a végletekig rossz hírét keltsem a birtoknak. Stephen ízlése más, mint az enyém, ez igaz, de a lepel alatt néha igazi mesterművek bújnak meg (az emeleti szobákban sok bútor le van takarva). Vannak itt nehéz, sötét tíkfából és mahagóniból készült ágyak, asztalok; néhány hálószoba és vendégszoba, az emeleti dolgozószoba és a kis társalgó pedig komor bájjal bír. A padló drága fenyőből készült, és valami belső, titkos fénnyel izzik. Méltóság uralkodik itt; méltóság és a hosszú évek súlya. Még nem mondhatnám, hogy szeretem a házat, de szívből tisztelem. Égek a vágytól, hogy lássam, hogyan hatnak rá az északi éghajlat változásai.

Azt hiszem, kissé elkalandoztam! Írj hamarosan, Bones. Mesélj az előmeneteledről, na meg persze Pettyről és a többiekről. És kérlek, ne kövesd el azt a hibát, hogy túl erőszakosan próbálod meggyőzni új déli ismerőseidet a nézeteidről – nem mindenki szokott csupán szóban válaszolni, mint bőbeszédű barátunk, Mr. Calhoun.

Szerető barátod

CHARLES

 

1850. okt. 16.

 

KEDVES RICHARD!

Üdvözöllek; hogy vagy? Gyakran gondolok rád, amióta letelepedtem itt, Chapelwaite-ben, és nagyon vártam, hogy hírt adj magadról – erre most kapok egy levelet Bonestól, amelyben azt írja, hogy elfelejtettem meghagyni a címemet a klubban! De mindenki nyugodt volt, hogy végül úgyis írni fogok, mivel néha csupán az igaz és hűséges barátok maradnak, ami biztos és teljesen normális. Istenem, mennyire szétszóródtunk! Te Bostonban vagy, hűségesen írogatsz a The Liberator-nek (akiknek mellékesen én is elküldtem a címemet), Hanson Angliában van egy újabb zavaros kirándulásán, szegény öreg Bones pedig az oroszlán barlangjában, a tüdejét gyógyítgatja.

Itt minden olyan, mint sejtettem, Dick, és biztosíthatlak arról, hogy kimerítő beszámolót adok neked, amint nem sürgetnek ennyire bizonyos, még befejezetlen ügyek – azt hiszem, a te jogászlelkedet igazán lázba hozná néhány Chapelwaite-ben és környékén történt eset.

Egyébként szeretnélek megkérni valamire. Emlékszel még arra a történészre, akinek Mr. Clary jótékonysági vacsoráján bemutattál? Azt hiszem, Bigelow-nak hívják. Ez az illető említette, hogy hobbiból különös történelmi adatokat gyűjtöget, éppen arról a vidékről, ahol most lakom. A kérésem a következő: vedd fel vele a kapcsolatot, és kérdezd meg tőle, hogy mit tud egy kicsi, elhagyatott, JERUSALEM’S LOT nevű faluról, amely egy Preacher’s Corners nevű városka közelében, a Royal folyónál van: milyen tényeket, népszokásokat, pletykákat vagy bármi hasonlót hallott. A Royal az Androscoggin mellékfolyója, és annak torkolatától úgy tizenhét kilométerre, Chapelwaite közelében folyik bele. Igen nagy örömöt szereznél, ha megkérdeznéd ezt a történészt, és, ami még fontosabb, egyszer még jelentősége is lehet.

Átfutva a levelet, úgy érzem, egy kicsit rövidre fogtam, Dick, amit tiszta szívből sajnálok. De biztosíthatlak arról, hogy hamarosan mindenről beszámolok. Addig is legszívélyesebb üdvözletemet küldöm feleségednek, két nagyszerű fiadnak és, természetesen, neked is.

Szerető barátod

CHARLES

 

1850. okt. 16.

 

KEDVES BONES!

Elmondok neked egy igen különös (sőt nyugtalanító) történetet – gondolj róla, amit akarsz. Ha másra nem lesz is jó, legalább elszórakoztatlak egy kicsit; amíg a szúnyogokkal hadakozol!

Két nappal azután, hogy legutóbbi levelemet feladtam neked, négy fiatal hölgy érkezett Cornersből egy korosabb, félelmetesen mindentudó tekintetű, Mrs. Cloris nevű hölgy felügyelete alatt, hogy rendet rakjon a házban, és hogy eltüntesse a port, amelytől minden lépésnél tüsszögnöm kell. A kis csapat tagjai némileg idegesnek tűntek, miközben dolgukat végezték; az egyik kedves ifjú hölgy halkan felsikoltott porolgatás közben, amikor az emeleti társalgóba léptem.

Megkérdeztem ennek okáról Mrs. Clorist (aki egészen lenyűgöző, félelmetes hévvel porolgatott a föld szinti csarnokban, a fején régi, fakó selyemkendő), és ő felém fordulva határozottan így szólt: – Nem szeretik ezt a házat, uram, és én sem. Ez mindig is rossz ház volt.

Váratlan őszintesége teljesen megdöbbentett, de aztán barátságosabb hangon folytatta: – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Stephen Boone nem volt rendes ember. Amíg élt, én takarítottam nála minden második csütörtökön, mint ahogyan az apja, Mr. Randolph Boone idejében is, amíg 1816-ban el nem tűnt a feleségével együtt. Mr. Stephen jólelkű, kedves ember volt, és ön is annak tűnik, uram (remélem, megbocsátja nyers modoromat, de nem tudom máshogy kifejezni magam), de a ház rossz, mindig is az volt, egyetlen Boone sem volt itt boldog, azóta, hogy a nagyapja, Robert és az ő bátyja, Philip 1789-ben összeveszett néhány ellopott (és itt szinte bűntudatosan megtorpant) dolgon.

Micsoda emlékezete van ezeknek az embereknek, Bones!

Mrs. Cloris így folytatta: – A ház boldogtalanságban épült, lakói boldogtalanok voltak, vér ömlött a padlójára (talán te is tudod, Bones, hogy Randolph nagybátyámnak köze volt egy balesethez, amely a pincelépcsőn történt, és amely a lánya, Marcella életét követelte; aztán pedig saját életét oltotta ki a lelkiismeret-furdalás miatt. Stephen mesélte el ezt nekem egyik levelében, amelyet elhunyt nővére születésnapjának szomorú alkalmából írt), történt itt rejtélyes eltűnés és nem egy baleset is.

– Régóta dolgozom itt, Mr. Boone, és nem vagyok sem vak, sem süket. Szörnyű hangokat hallottam a falakban, uram, szörnyű hangokat – puffanást, csattanást és egyszer valami furcsa jajgatást, ami félig meddig nevetésnek tűnt. Szinte megfagyott a vér az ereimben. Ez egy sötét hely, uram – és itt befejezte, mintha attól félt volna, hogy túl sokat mondott.

Ami engem illet, nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek vagy csodálkozzak, érdeklődő vagy pusztán tárgyilagos legyek-e. Attól tartok, a kíváncsiság győzött.

– És mire gyanakszik, Mrs. Cloris? Talán a szellemek csörgetik a láncaikat?

Mrs. Cloris furcsán nézett rám.

– Lehetnek itt akár szellemek is. De nem a falakban. Nem szellemek jajgatnak és zokognak itt, mint az elátkozott lelkek, és nem szellemek dübörögnek vagy libbennek tova a sötétségben. Ezek...

– Gyerünk, Mrs. Cloris – buzdítottam. – Eddig már eljutott. Befejezné, amit elkezdett?

A riadalom, a sértődöttség és – meg mernék esküdni rá – a vallási félelem legfurább keveréke suhant át az arcán. – Vannak, akik sosem halnak meg – suttogta. – Ők a Köztes Világ homályos árnyai között élnek, és szolgálják – Őt!

Itt a vége. Néhány percig még folytattam a próbálkozást, de a hölgy csak egyre makacsabb lett és nem volt hajlandó többet elárulni. Végül feladtam, mert attól féltem, hogy szedi a sátorfáját és távozik.

Ezzel véget ért az első fejezet, másnap délután viszont folytatódott a történet. Calvin tüzet rakott odalent, én pedig a nappaliban üldögélve szundikáltam a The Intelligencer egyik száma felett, és hallgattam, ahogy a szél a nagy ablakhoz csapkodja az esőcseppeket. Olyan kellemesen éreztem magam, amennyire csak lehet egy olyan éjszakán, amikor odakint minden szörnyű, odabent viszont minden meleg és kényelmes; egy perc múlva viszont Cal izgatottan és kissé idegesen jelent meg az ajtóban.

– Ébren van, uram? – kérdezte. – Félig. Mi a baj?

– Találtam valamit odafent. Azt hiszem, jobb lenne, ha megnézné – felelte ugyanazzal a visszafojtott izgalommal.

Felálltam, és elindultunk. Miközben a széles lépcsőn haladtunk felfelé, Calvin mesélni kezdett: – Az emeleti dolgozószobában olvasgattam – egy eléggé különös könyvet –, amikor hirtelen zajt hallottam a falban.

– Patkányok – mondtam. – Ez minden?

Cal megtorpant a lépcsőfordulón, és komoly arccal nézett rám. A kezében lévő lámpa fénye hátborzongató, settenkedő árnyékokat rajzolt a sötét drapériára és a csak félig megvilágított festményekre, amelyek most nem mosolyogtak, hanem inkább cinkosan kacsingattak. Odakint a szél élesen felvisított, majd vonakodva elült.

– Nem patkányok voltak – mondta Cal. – A könyvespolcok mögül tompa puffanás hallatszott, majd valami szörnyű bugyogás – borzasztó volt, uram. Aztán kaparászást hallottam. Mintha valami ki akart volna törni... és rám rontani!

Gondolhatod, hogy elképedtem, Bones. Calvin nem az a típus, aki utat enged a képzelet hisztérikus csapongásainak. Kezdett úgy tűnni, hogy mégis van itt valami rejtély – ami talán tényleg nagyon csúnya. – És aztán mi történt? – kérdeztem, miközben folytattuk utunkat a termen át. A dolgozószobából fény loccsant a képtár padlójára. Rossz szájízzel szemléltem; az éjszaka már nem is tűt olyan kellemesnek.

A kaparászás abbamaradt. Egy kis idő múlva a tompán puffanó, csoszogó hangok újra kezdődtek, de ezúttal távolodtak. Egy pillanatra megszűntek a hangok, és megesküdnék rá, hogy különös, alig hallható nevetést hallottam! A könyvespolchoz mentem, és ráncigálni kezdtem, azt gondolván, hogy talán egy fülke vagy egy titkos ajtó rejtőzik mögötte.

– És találtál valamit?

Cal megállt a dolgozószoba ajtajában. – Fülkét vagy ajtót nem – csak ezt!

Ezzel beléptük a szobába, és egy négyszög alakú, fekete lyukat pillantottam meg a bal oldali polcban. A könyvek ott csupán utánzatok voltak, kicsiny búvóhely rejtőzött mögöttük. Bevilágítottam a lámpámmal, de csak vastag, valószínűleg több évtizedes porréteget láttam.

– Ez volt benn – mondta Cal csendesen, és átadott egy megsárgult papírlapot. Fekete tintával, hajszálvékony vonalakkal rajzolt térkép volt rajta – egy város vagy falu térképe. Úgy hét épület volt feltüntetve, egyikük világosan megjelölve egy templomtoronnyal, alatta pedig egy felirat: A Romlott Féreg.

A bal felső sarokban, a kis falu északnyugati részén egy nyíl, alatta: Chapelwaite.

Calvin megszólalt: – Uram, a városban egy eléggé babonás személy említést tett egy Jerusalem’s Lot nevű, elhagyatott faluról. Ezt a helyet állítólag mindenki messze elkerüli.

– É ez mi? – kérdeztem a templomtorony alatti különös feliratot tapogatva.

– Nem tudom.

A gyémántkeménységű, de félelemmel teli Mrs. Cloris szavai suhantak át az agyamon. – A Féreg... – motyogtam.

– Tud valamit, Mr. Boone?

– Talán... jó szórakozás lenne holnap megkeresni ezt a várost, nem gondolod, Cal?

Szikrázó szemmel bólintott. Ezután majdnem egy teljes órát töltöttünk azzal, hogy valami rést keressünk a falon a kamrácska mögött, de nem jártunk sikerrel. És a hangok sem ismétlődtek meg, amelyekről Cal beszélt.

Aznap éjjel újabb kalandok nélkül tértünk nyugovóra.

Másnap reggel útnak indultunk az erdőn keresztül.

Az éjjeli eső elállt, az ég viszont komor és borult volt. Láttam, hogy Cal kétellyel a szemében néz rám, és sietve biztosítottam afelől, hogy ha kezdek fáradni, vagy ha az utazás esetleg túl hosszúnak bizonyul, habozás nélkül véget vetek a kalandnak. Felszerelkeztünk némi ebéddel, egy jó Buckwhite iránytűvel, és természetesen Jerusalem’s Lot különös, ősi térképével.

Furcsa, sejtelmes idő volt; a madarak meg sem szólaltak, az állatok pedig meg sem moccantak, ahogy délkelet felé haladtunk a hatalmas, nyomasztó fenyvesen keresztül. Csupán saját lépteink és az Atlanti-óceán sziklákhoz csapódó hullámainak egyenletes dübörgése hallatszott. A tenger sós illata, amely szinte természetfölötti súllyal nehezedett ránk, állandó útitársunkká szegődött.

Nem egészen három kilométer séta után egy benőtt ösvénybe botlottunk, amely, azt hiszem, valaha a „dorongút” nevet viselhette. Nagyjából arra tartott, mint mi, tehát szapora léptekkel követtük. Alig szólaltunk meg. A csendes, baljós idő súlyosan telepedett kedélyállapotunkra.

Tizenegy óra körül csörgedező víz hangját hallottuk. Az elvadult ösvény élesen balra kanyarodott, túloldalon egy fortyogó, lépcsős patak tűnt fel, és mint valami kísértet, ott volt előttünk Jerusalem’s Lot!

A patak úgy két és fél .méter széles volt, és egy mohával benőtt palló vezetett át fölötte. A túloldalon pedig, Bones, az elképzelhető legtökéletesebb falucska állt, amelyet érthető módon igen megviseltek az időjárás viszontagságai, mégis lenyűgöző épségben megőrződött. A puritánoknak méltán hírnevet szerző mértékletes, mégis tiszteletet parancsoló stílus jellemzett több házat, amelyek a meredek folyópart közelében csoportosultak. Távolabb, a gazos út mentén három-négy, valószínűleg kezdetleges üzleti létesítményként szolgáló épület állt. Még ezeken is túl magasodott a szürke égig málladozó festésével és megfakult, ferde keresztjével a templomtorony, amelyet a térkép is jelez. Leírhatatlanul félelmetes látványt nyújtott.

– Nagyon találó a város neve – szólalt meg mellettem halkan Cal.

Elindultunk, és nekiálltunk átkutatni a városkát – és itt válik történetem kissé elképesztővé, tehát készülj fel, Bones!

Az épületek között nyomasztó volt a levegő; súlyos, ha úgy tetszik. Az építményeket pusztulás jellemezte leszakadt redőnyök, az elmúlt telek nehéz hórakománya alatt megroggyant tetők, porosan ránk meredő ablakok. A fura sarkoknál és a megvetemedett szögleteknél az árnyékok vészjósló tócsákba gyűltek. Elsőként egy öreg, omladozó kocsmába léptünk be – nem tartottam helyénvalónak, hogy betörjünk egy házba, ahová az emberek pihenni tértek haza, amikor egy kis magánéletre volt szükségük. A törött ajtó felett régi, időrágta tábla hirdette, hogy valaha ez volt A VADKAN FEJÉHEZ CÍMZETT VENDÉGLŐ ÉS KOCSMA. Az ajtó pokolian csikorgott egyetlen megmaradt sarokvasában. Beléptünk az árnyékos terembe. A rothadás és a penész nyirkos szaga szinte elviselhetetlen volt. És mellette érződött egy még áthatóbb, nyálkás, dögletes szag, a hosszú évek pusztulásának szaga Ilyen bűz áradhat a rothadó koporsókból vagy a megszentségtelenített sírokból. Zsebkendőnket az orrunkra szorítva kutattuk át a helyiséget.

– Uram, ez... – kezdte Cal erőtlenül.

– Érintetlen – fejeztem be helyette.

Az asztalok és székek kísérteties őrszemekként álltak körben, por lepte őket, és teljesen megvetemedtek a New England-i időjárásra jellemző szélsőséges hőmérséklet-változásoktól, ezt leszámítva viszont minden tökéletes volt – mintha a néma, visszhangzó évtizedeken át arra vártak volna, hogy a régen eltávozottak még egyszer kérjenek egy korsóval vagy egy kupicával, vagy hogy kártyát osszanak, és meggyújtsák agyagpipáikat. Kicsi, négyszögletes tükör lógott a pult mellett, épségben. Átérzed ennek a jelentőségét, Bones? A fiatal suhancok híresek felfedezőútjaikról és a rombolási vágyukról; egyetlen kísértetjárta ház ablaka sem sértetlen, akármennyire ijesztőnek állítják is be a pletykák a hátborzongató lakókat; egyetlen árnyas temető sincs, ahol legalább egy sírt fel ne forgattak volna az ifjú kópék. A Jerusalem’s Lottól nem egészen három kilométerre található Preacher’s Cornersben is biztosan rengeteg ilyen ifjú kópé lakik. A kocsmáros tükre (amely valószínűleg szép kis összegbe került) mégis sértetlen volt – csakúgy, mint a többi törékeny tárgy, amelyet keresgélésünk során felfedeztünk. Jerusalem’s Lotban csupán a személytelen Természet tett kárt. A célzás egyértelmű: Jerusalem’s Lotot minden élő elkerüli. És hogy miért? Van egy elméletem, de még mielőtt akár csak utalni is mernék rá, be kell fejeznem a látogatásunkról szóló felkavaró élménybeszámolót.

Felmentünk a hálótermekbe, ahol gondosan megvetett ágyakat, melléjük készítve pedig éjjeliedényeket találtunk. A konyha hasonlóképp érintetlen volt, leszámítva a hosszú évek alatt megtelepedett port és a pusztulás szörnyű, halálos bűzét. A kocsma igazi mennyország egy régész számára; már maga a csodálatos, különleges tűzhely jó áron kelne el egy bostoni árverésen.

– Mi a véleményed, Cal? – kérdeztem, amikor újra felbukkantunk a szűrt napfényben.

– Azt hiszem, itt valami rossz dolog történt, Mr. Boone – válaszolt Cal a maga gyászos módján. – De többet kell látnunk ahhoz, hogy jobban megértsük.

A többi üzletet csak futólag vettük szemügyre – egy vendégfogadót málladozó bőrtárgyakkal, amelyek még mindig ott lógtak a rozsdás szögeken, egy gyertyaárudát, egy raktárt a még mindig halomban álló tölgyfával és fenyővel, és egy kovácsműhelyt.

A falu közepén álló templom felé haladva bementünk két lakóházba is. Mindkettő hamisítatlan puritán stílusban épült, tele olyan tárgyakkal, amelyekért egy gyűjtő a fél karját odaadná. Mindkét ház elhagyatott volt, és ugyanaz a rothadó bűz töltötte be.

Rajtunk kívül életnek semmi jelét sem láttuk. Nem láttunk rovarokat, madarakat, még egy pókhálót sem valamelyik ablak sarkában.

Végül a templomhoz értünk. Félelmetesen, támadóan, hidegen tornyosult fölénk. Ablakai feketéllettek a bent ólálkodó árnyékoktól. Biztos vagyok benne, hogy innen már régen eltávozott Isten és vele minden szentség. Felmásztunk a lépcsőn, és kezemet az ajtó nagy vasfogantyújára helyeztem. Eltökélt, komor pillantást vetettünk egymásra Callel. Kinyitottam az ajtót. Vajon mióta nem érintette emberi kéz? A legnagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy az én érintésem volt az első az elmúlt legalább ötven év során. A rozsda miatt eltömődött sarokvasak visítottak, ahogy benyitottam. A rothadás és pusztulás szinte kézzelfogható bűze mellbe vágott bennünket. Cal öklendezett, és önkéntelenül elfordította a fejét friss levegőért kapkodva.

– Uram, biztos benne, hogy...

– Jól vagyok – mondtam nyugodtan. De egyáltalán voltam nyugodt, Bones. Nem voltam nyugodtabb, mint most. Mózesre, Jereboamra, a Szűzanyára és a mi Hansonunkra (amikor filozofikus kedvében van) mondom, hogy teljes meggyőződéssel hiszem, hogy léteznek a lélekre ártalmas helyek és épületek, ahol még maga a Tejút is megsavanyodik. Ez a templom egy efféle hely; erre akár meg is esküdnék.

Egy hosszú előcsarnokba léptünk, ahol csupán egy poros fogas és énekeskönyvekkel megrakott polcok alkották a bútorzatot. A folyosónak nem volt ablaka. A falmélyedésekben néhol olajlámpák voltak. Egy teljesen hétköznapi terem, gondoltam, amíg meg nem hallottam Cal heves zihálását, és meg nem pillantottam, amit ő már előttem észrevett.

Ocsmányság volt.

Nem merném ennél részletesebben leírni azt az aprólékosan kidolgozott képet: egy madonna és egy gyermek torz gúnyrajza, amely Rubens dús idomú stílusára emlékezteti az embert; a háttérben pedig különös, félig árnyékba burkolózott teremtmények mulatoznak és vonaglanak.

– Uramisten! – suttogtam.

– Itt nincs Isten – mondta Cal, és a szavai lebegtek a néma csendben. Kinyitottam a templomba vezető ajtót, és a bűz már szinte lehengerlő, ártalmas kigőzölgéssé vált.

A pislákoló délutáni homályban a padok kísértetekként vonultak az oltárig. Hatalmas, tölgyfából készült szószék magasodott föléjük, és egy árnyékos fülke, ahonnan valami aranyszínű ragyogott.

Calvin, a jámbor protestáns szipogva keresztet vetett, és én is hasonlóan cselekedtem. Az aranyszínű tárgy ugyanis nem volt más, mint egy hatalmas, gyönyörűen kidolgozott kereszt – de fordítva, fejjel lefelé állt, a Sátán jelképeként.

– Nyugalom – hallottam a saját hangomat. – Nyugalom, Calvin. Nyugalom.

De egy sötét árny érintette meg a szívemet, és annyira rettegtem, mint még soha életemben. Jártam már a halál árnyékában, és azt gondoltam, semmi sem lehet annál sötétebb. Tévedtem. Lehet.

Elindultunk a padok között, lépéseink visszhangoztak körülöttünk. Nyomokat hagytunk a porban. Az oltárnál újabb sötét objects d’art fogadott bennünket. Nem fogom, és nem is lennék képes felidézni őket.

Elindultam a szószék felé.

– Ne, Mr. Boone! – kiáltott fel Cal. – Félek...

De addigra már odaértem. Egy nagyméretű, nyitott könyv hevert az állványon, a nyelvezete latin és nehezen olvasható rúnák, amelyek járatlan szemem számára druida vagy ősi kelta eredetűnek tűntek. Mellékelek egy kártyát néhány jellel, amelyeket emlékezetből rajzoltam le.

Becsuktam a könyvet, és megnéztem a bőrkötésbe nyomott szavakat: De Vermis Mysteriis. Bár latintudásom már igen rozsdás, azért még elég ahhoz, hogy lefordítsam: A Féreg Rejtelmei.

Ahogy megérintettem a könyv fedelét, az elátkozott templom és Calvin falfehér, felém fordított arca lebegni látszottak. Halk kántálást hallottam telve rettenetes, mégis sóvár félelemmel – alatta pedig egy másik hangot, amely szinte betöltötte a föld zsigereit. Hallucináció volt az egész, ez nem kétséges – de ugyanebben a pillanatban a templomot valami nagyon is valódi hang töltötte be, amelyet csak úgy tudok leírni, mint nagyméretű, hátborzongató fordulást a talpam alatt. A szószék megremegett, a megszentségtelenített kereszt pedig rázkódott a falon.

Fejvesztve menekültünk a sötétségbe burkolózó templomból. Egyikünk sem mert hátranézni, amíg át nem keltünk a patak feletti durva pallón. Azt azért nem mondanám, hogy őrült rohanással mocskoltuk be azt az 1900 évet, amely alatt az emberiség kuporgó, babonás vademberi mivoltából feljebb kapaszkodott, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy sétálgattunk.

Íme a történetem. Ne hátráltasd gyógyulásodat azzal a gondolattal, hogy a láz esetleg ismét megérintett; Cal mindent tanúsíthat, ami az előző néhány dalon áll, beleértve a rettenetes hangot is.

Ezennel zárom soraimat. Csak annyit tennék még hozzá, hogy nagyon szeretnék már találkozni veled (zavarodottságom nagy része azonnal elmúlna), és hogy maradok őszinte barátod és tisztelőd.

CHARLES

 

1850. okt. 17.

 

TISZTELT URAIM!

Legutóbbi háztartási katalógusukban (1850, nyár) felfedeztem egy Patkányátok nevű készítményt. Szeretnék megrendelni egy (azaz 1 ) darab, két kilogrammos dobozt ebből a szerből az Önök által megállapított, harminccentes ($.30) áron. A postaköltséget mellékelem. Kérem, a szert a következő címre postázzák: Calvin McCann, Chapelwaite, Preacher’s Corners, Cumberland megye, Maine.

Segítségüket előre is köszönöm.

Tisztelettel

CALVIN McCANN

 

1850. okt. 19.

 

KEDVES BONES!

Újabb nyugtalanító fejleményekről számolhatok be. A hangok fokozódtak, és egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem csupán patkányok mocorognak a falainkban. Calvinnel újabb hiábavaló keresést folytattunk rejtett repedések vagy átjárók után. Nem találtunk semmit. Nem igazán illenénk Mrs. Radcliffe regényeibe! A holnapi nap folyamán felfedezőutat szándékozunk tenni a pincében, ahonnan Cal véleménye szerint a hangok zöme ered. Nem könnyíti meg a dolgot a tudat, hogy Stepher kuzin nővérét ott érte el szerencsétlen végzete.

A hölgy arcképe egyébként megtalálható az emeleti képtárban. Marcella Boone szomorkás szépségű teremtés volt, már ha a festőművész helyesen ragadta meg személyiségét, és tudom róla, hogy sosem ment férjhez. Néha úgy érzem, Mrs. Clorisnak igaza volt: ez tényleg egy rossz ház. Minden bizonnyal semmi mást nem nyújtott múltbéli lakóinak, mint szomorúságot.

Visszatérve a félelmetes Mrs. Clorisra: ma másodjára beszéltem vele. Minthogy Cornersben ő a leghiggadtabb személy, akivel eddig találkoztam, ma délután, egy igen kellemetlen beszélgetést követően felkerestem.

A megállapodás szerint a fának ma reggel kellett volna megérkeznie, de amikor eljött a dél, aztán el is múlt, a fa viszont nem érkezett meg, úgy döntöttem, hogy szokásos napi sétám során a várost is útba ejtem. A célom az volt, hogy meglátogatom azt a Thompsont, akivel Cal üzletet kötött.

Csodálatos napunk volt, tele a derült ősz ropogó hangjaival, és mire Thompsonék tanyájához értem (Cal, aki otthon maradt, hogy tovább keresgéljen Stephen kuzin könyvtárában, kielégítő útbaigazítást adott), jobban éreztem magam, mint az elmúlt napokban bármikor, és készen álltam szemet hunyni Thompson pontatlansága felett.

A tanya csupán gaz és romos, festésre szoruló épületek zűrzavara. Az istállótól balra egy hatalmas, novemberi halálát váró koca röfögött és dagonyázott a sáros ólban, a ház és a melléképületek közötti szemetes udvaron pedig egy rongyos, tarka pamutruhát viselő nő etette a csirkéket a kötényéből. Üdvözlésemre sápadt, unott arccal fordult felém.

Egészen lenyűgöző látvány volt arckifejezésének hirtelen változása az ostoba ürességtől a páni félelemig.

Valószínűleg összetévesztett Stephennel, mert kezét felemelve és az ördög jelét mutatva felém felsikított. A csirkeeledel szétszóródott a földön, a baromfi pedig heves szárnycsapkodással, rikoltozva szaladt szét.

Mielőtt egy hang is kijött volna a torkomon, egy csupán fehérneműt viselő, nagydarab, behemót férfi csoszogott ki a házból, egyik kezében egy elefántölő puska, a másikban pedig egy korsó. Vörösen izzó szeme és ingatag járása arra engedett következtetni, hogy ez maga Thompson, a favágó.

– Egy Boone! – bömbölte. – A pokolba magával!

Eldobta a korsót, amely elgurult, és ő is keresztet vetett.

– Azért jöttem – kezdtem az ilyen helyzetben lehetséges legnagyobb nyugalommal –, mert a megrendelt fa nem érkezett meg. Az inasommal kötött megállapodás alapján...

– A pokolba az inasával is! – és ekkor megértettem, hogy nyers és hetvenkedő modora halálos félelmet leplez. Kezdtem komolyan fontolgatni, hogy felindultságában esetleg használja-e a puskáját.

Óvatosan újra kezdtem:

– Mint udvariassági gesztus, meg kellene...

– A pokolba az udvariassággal!

– Hát akkor rendben – mondtam, összeszedve maradék méltóságomat. – További jó napot kívánok, amíg meg nem tanul uralkodni magán. – Ezzel sarkon fordultam és elindultam a falu felé vezető úton.

– Vissza ne merészeljen jönni! – kiáltott utánam. – Maradjon csak ott fönt az ördögével együtt! Legyen átkozott! Átkozott! Átkozott! – Utánam hajított egy követ, és eltalálta a vállam. Nem voltam hajlandó megadni neki azt az örömöt, hogy félreugrok.

Felkerestem hát Mrs. Clorist azzal az eltökélt szándékkal, hogy megoldom Thompsonék gyűlölködésének rejtélyét. Mrs. Cloris özvegy (de nem az a zavarodott házasságközvetítő, Bones. Úgy ötven évvel idősebb nálam, pedig én sem leszek már sosem negyven), és egy elragadó házikóban éldegél egyedül az óceán partján. Teregetés közben leptem meg, és őszintén boldognak tűnt, hogy lát. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Szavakkal le sem lehet írni, mennyire felkavaró, ha az ember minden érthető ok nélkül megbélyegzett páriává válik.

– Mr. Boone – köszöntött fejet hajtva. – Ha mosás ügyében jött, sajnos vissza kell utasítanom, ugyanis tavaly szeptember óta nem vállalok mosást. A reumám annyira kínoz, hogy örülök, ha a sajátomat megcsinálom.

– Szeretném, ha csak a szennyes lenne látogatásom oka. A segítségét kérem, Mrs. Cloris. Mondjon el mindent, amit csak tud Chapelwaite-ről és Jerusalem’s Lotról, és hogy a környékbeliek miért viseltetnek ekkora félelemmel és gyanakvással irántam.

– Jerusalem’s Lot! Erről tehát már tud.

– Igen – feleltem. – Meg is látogattam az inasommal egy hete.

– Istenem! – a hölgy megtántorodott, arca pedig falfehér lett. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam. Eszelősen forgott a szeme, és egy pillanatig biztos voltam abban, hogy ájultan fog összerogyni.

– Mrs. Cloris, nagyon sajnálom, ha valami olyasmit mondtam, ami...

– Jöjjön be – szakított félbe. – Tudnia kell. Édes Jézusom, a gonosz idők visszatértek!

Bementünk, és Mrs. Cloris készített egy jó erős teát napfényes konyhájában. Amikor az ital már előttünk gőzölgött, egy ideig töprengőn szemlélte az óceánt. Tekintetünket szinte elkerülhetetlenül vonzották Chapelwaite Head tajtékzó habjai. A nagy ablak gyémántként ragyogott a lenyugvó nap fényében. A látvány lenyűgöző volt, ám kissé nyugtalanító is. Mrs. Cloris hirtelen felém fordult, és hevesen kijelentette: – Mr. Boone, azonnal el kell hagynia Chapelwaite-et!

Szóhoz sem jutottam a döbbenettől.

– Gonosz lehelet van a levegőben, amióta csak ideköltözött. Múlt héten – amikor betette a lábát abba az elátkozott házba – baljós előjelék történtek. A hold arcát magzatburok takarta el; ezrével érkeztek a temetőkben pihenő kecskefejők; és egy természetellenes születés is történt. El kell mennie innen!

Amikor végre megjött a hangom, a lehető legkedvesebben szólaltam meg.

– Mrs. Cloris, ezek csak képzelgések. Ezt ön is tudja.

– Képzelgés lenne az, hogy Barbara Brown gyermeke úgy született, hogy nincs szeme? Vagy hogy Clifton Brockett az erdőben, Chapelwaite-en túl talált egy másfél méter széles, kitaposott csapást, ahol minden elsorvadt és kifehéredett? És ön, aki elment Jerusalem’s Lotba, még képes nyugodt szívvel állítani, hogy már semmi sem lakozik ott?

Erre nem tudtam mit mondani; lelki szemeim előtt megjelent az undorító templom képe.

Mrs. Cloris bütykös ujjait összeszorítva próbálta megnyugtatni magát. – Csak anyámtól és az ő anyjától hallottam ezekről a dolgokról. Ismeri családja chapelwaite-i ágának történetét?

– Hellyel-közzel – feleltem. – A ház 1780 óta Philip Boone leszármazottainak otthona. A bátyja, Robert, az én nagyapám, Massachusettsben telepedett le egy vitát követően; amely néhány ellopott irat miatt robbant ki. Philip családjáról igen keveset tudok, kivéve, hogy a boldogtalanság árnya telepedett rá, amely apáról fiúra, majd unokára szállt – Marcella egy végzetes baleset áldozata lett, Stephen pedig halálra zúzta magát. Az ő kívánsága volt, hogy Chapelwaite az én tulajdonom és egyben otthonom legyen, hogy a családi csorbát így köszörüljük ki.

– Azt már sosem lehet jóvátenni – suttogta Mrs. Cloris. – Mit tud a vitáról?

– Robert Boone-t rajtakapták, amint a bátyja fiókjában kotorászott.

– Philip Boone őrült volt – jelentette ki az idős hölgy. – Az ördöggel üzletelt. Amit Robert Boone megkísérelt eltüntetni, nem volt más, mint egy ősi nyelveken íródott pogány biblia – latin, druida és egyéb nyelveken. A pokol könyve.

– De Vermis Mysteriis.

Mrs. Cloris úgy rándult hátra, mint akit arcul csaptak. – Hát tud róla?

– Láttam... és megérintettem. – Ismét úgy tűnt, hogy Mrs. Cloris el fog ájulni. Kezét a szájához kapta, mintha egy kiáltást akarna elnyomni. – Igen; Jerusalem’s Lotban. Egy omladozó, megszentségtelenített templom szószékén.

– Még mindig ott van; tehát még mindig ott van. – Mrs. Cloris vadul hintázott székében. – Reménykedtem, hogy Isten végtelen bölcsessége már régen a pokol mélyére taszította.

– Milyen kapcsolat volt Philip Boone és Jerusalem’s Lot között?

– Vérrokonság – vágta rá komoran. – A Szörny Jelét viselte, bár a Bárány ruhájában járt. De 1789. október 31. éjjelén Philip Boone nyomtalanul eltűnt... és vele együtt az átkozott falu teljes lakossága is.

Nem akart többet elárulni; tulajdonképpen úgy tűnt, nem is tud többet. Csak egyre ismételgette kérését, hogy menjek el, és ezt valami olyasmivel indokolta, hogy a vér vonzza a vért, és motyogott valamit „azokról, akik figyelnek, és azokról, akik őrködnek”. Ahogy az alkony egyre előbbre kúszott, a hölgy egyre izgatottabb lett, és hogy megnyugtassam, megígértem, hogy kívánságát erős megfontolás tárgyává fogom tenni.

Megnyúlt, komor árnyak kíséretében ballagtam haza, jókedvem teljesen szertefoszlott, a fejem pedig zúgott a kérdésektől, amelyek még most is egyre gyötörnek. Cal azzal fogadott, hogy a zajok a falban egyre elviselhetetlenebbek – mint ahogy ebben a pillanatban is tanúsíthatom. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ezek csak patkányok, de ekkor megjelenik előttem Mrs. Cloris őszintén rémült arca.

A hold a tenger fölé emelkedett, duzzadt, teljes, vérszínű, és veszedelmes árnyékot fest a vízre. A gondolataim újra a templom felé kanyarodnak és

[itt egy sort kihúztak]

De ezt nem szabad látnod, Bones. Ez túl nagy őrültség. Azt hiszem, ideje lefeküdnöm. Rád gondolok.

 

Üdvözlettel

CHARLES

 

 

[Részlet Calvin McCann naplójából.]

‘50. okt. 20. Ma reggel éltem a szabadsággal, és még mielőtt Mr. Boone felkelt volna, felfeszítettem a zárat a könyvön. Semmi segítség; az egész titkosírással íródott. Meglehetősen egyszerűnek tűnik. Talán olyan könnyen feltöröm majd, mint a zárat. Biztos vagyok benne, hogy ez egy napló, az írás különös módon igen hasonló Mr. Boone-éhoz. Vajon kié lehetett ez a könyvtár leghomályosabb sarkába rejtett, lelakatolt könyv? Régi darabnak tűnik, de hát ki tudja? A mállasztó levegő alig érintette lapjait. Majd később folytatom, ha lesz egy kis időm; Mr. Boone a fejébe vette, hogy meg kell néznünk a pincét. Attól tartok, hogy ez a sok szörnyűség túlságosan igénybe veszi még ingatag egészségét. Meg kell próbálnom meggyőzni...

Felébredt.

 

1850. okt. 20.

 

BONES!

Nem tudok írni Nem tok [sic] írni erről még én én én

 

[Calvin McCann naplójából.]

‘50. okt. 20.

 

Megtörtént, amitől rettegtem: az egészsége megtört... Édes Istenem! Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! Gondolni sem merek rá; mégis, megragadt bennem, beleégett az agyamba, mint a nyomdabetű; az a borzalom a pincében...!

Most egyedül vagyok; fél kilenc van, a ház csendes, de...

Uramat ájultan találtam az íróasztalára bukva; még mindig alszik; de milyen nemesen viselkedett abban a pár pillanatban, míg én dermedten és összetörten álltam!

A bőre viaszos, hideg. Hála Istennek, nem a láz tért vissza. Nem merem megmozdítani, de itt hagyni sem, hogy bemenjek a faluba segítségért. Ha tényleg el is mennék, ki jönne ide velem? Ki lépne be ebbe az elátkozott házba?

Istenem, a pince! Amit a pincében láttunk, ami a falakban kísért!

 

1850. okt. 22.

 

KEDVES BONES!

Újra magamnál vagyok, bár egy kissé még gyengének érzem magam a harminchat órás öntudatlanság után.

Újra önmagam... micsoda torz, keserű vicc! Sosem leszek újra önmagam. Sosem. Szemtől szemben álltam az őrülettel és a szörnyűséggel, amely az emberi kifejezőképesség határain is túl van. És még nincs vége.

Ha nem lenne Cal, azt hiszem, ebben a percben véget vetnék életemnek. Ő jelenti számomra a józanság egyetlen szigetét ebben az őrületben.

Tudnod kell mindent.

A pince felfedezéséhez gyertyákkal szereltük fel magunkat, melyek erős ragyogása éppen elegendő volt pokolian elegendő! Calvin megpróbált lebeszélni a kalandról, felidézve múltkori betegségemet, és azt mondta, hogy a legtöbb, amit találhatunk, néhány egészségtől kicsattanó patkány lehet, amelyeket aztán méreg általi halálra ítélünk.

Mindennek ellenére eltökélten kitartottam szándékom mellett; Calvin pedig egy sóhajjal beleegyezett.

– Legyen hát, ahogy akarja, Mr. Boone.

A pincébe egy csapóajtó vezet a konyha padlóján (Cal biztosított róla, hogy ezt azóta gondosan bedeszkázta), amelyet csak megfeszített erőlködés és rángatás árán tudtunk felemelni.

Undorító, mindent átható szag áradt a sötétségből majdnem olyan, mint amilyen a Royal folyó túlpartján lévő, elhagyatott várost átjárta. A kezemben tartott gyertya fényénél láttam a meredek lépcsőt, amely a sötétségbe vezetett. A lépcső rettenetes állapotban; volt – egy helyen egy egész lépcsőfok hiányzott, csak egy fekete lyuk maradt a helyén –, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a szerencsétlen Marcella élete hogyan érhetett itt véget.

– Legyen óvatos, Mr. Boone! – mondta Cal.

Közöltem vele, hogy nem áll szándékomban máshogy cselekedni, és elindultunk lefelé.

A padló földből, a fal pedig szívós gránitból volt. Meglehetősen száraz volt minden. A hely egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy patkányparadicsom, mivel semmi olyan nem volt, amiben a patkányok fészkelni szoktak, mint például régi dobozok, kidobott bútorok, papírhalmok és hasonlók. Felemeltük a gyertyáinkat, amelyek így egy kissé nagyobb teret világítottak be, de még így is csak igen keveset láttunk. A padló egyenletesen lejtett, a szalon és az ebédlő alá – vagyis nyugatra tartott, és vele mi is. Tökéletes csend volt. A levegőben terjengő bűz egyre áthatóbb lett, a minket körülvevő sötétség pedig úgy nehezedett ránk, mintha féltékeny lett volna a fényre, amely oly sok év vitathatatlan uralma után átmenetileg átvette a hatalmat.

A túlsó oldalon a gránit kifényesedett fából készült falba váltott, amely teljesen fekete volt, és így minden fényt elnyelt. Itt a pince véget ért, és csak egy hálófülkére emlékeztető kicsi szoba maradt belőle, amely olyan szögben helyezkedett el, hogy teljesen lehetetlen volt bepillantani anélkül, hogy az ember meg ne kerülte volna a sarkot.

Calvin és én tehát így tettünk.

Olyan volt, mintha a baljós múlt egy porladt kísértete bukkant volna fel. A hálófülkében egy szék állt magányosan, felette pedig az egyik erős gerendán lévő kampóról egy foszladozó hurok lógott.

– Itt akasztotta fel magát – motyogta Cal. – Istenem!

– Igen... miközben a lánya holtteste ott feküdt a lépcső aljánál.

Cal mondott valamit; aztán a tekintete egy pontra siklott a hátam mögött, és a szavai sikoltássá vékonyodtak.

Bárcsak képes lennék leírni a látványt, Bones! Bárcsak képes lennék beszélni falaink visszataszító lakóiról!

A szemben lévő fal eltűnt, és a sötétségből egy arc meredt rám – a szeme fekete, mint maga a Styx. A szája fogatlan, gyötrelmes vigyorra nyílt, és egy sárga, rothadt kéz meg akart ragadni. Gusztustalan, nyivákoló hangot hallatott, és tett egy csoszogó lépést felénk. Gyertyám fénye rávetült...

És megpillantottam a kötél kékes nyomát, amely mélyen a nyakába égett!

Mögötte megmozdult valami, amiről álmodni fogok, amíg csak az összes álom véget nem ér: egy lányka sápadt, oszló arca jelent meg, rajta egy hulla vigyora, a fej pedig valószerűtlen szögben lógott.

Értünk jöttek. Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy belerángattak volna bennünket a sötétségbe, és a magukévá tettek volna bennünket, ha nem dobtam volna rájuk a gyertyámat, utána pedig a hurok alatt álló széket.

Ezután minden kusza sötétségbe vész. Az agyam behúzta a függönyt. A szobámban ébredtem, Cal az ágyam mellett.

Ha tehetném, úgy elillannék ebből a félelmetes házból, hogy a hálóingem a bokámat verdesi. De nem tehetem. Egy mélyebb, sötétebb dráma szereplője lettem. Ne kérdezd, honnan tudom ezt; egyszerűen csak tudom. Mrs. Clorisnak igaza volt, amikor arról beszélt, hogy a vér vonzza a vért; és milyen borzalmasan igaza volt, amikor azokról beszélt, akik figyelnek, és akik őrködnek. Attól félek, hogy felébresztettem egy Erőt, amely fél évszázadig a komor ‘Salem’s Lotban aludt, egy Erőt, amely lemészárolta és szentségtörő rabszolgaságba taszította őseimet, mint Nosferatu – a Halhatatlan. És még ennél komolyabb félelmeim is vannak, Bones, de sajnos még mindig nem látom egészében a képet. Bárcsak... bárcsak tudnék mindent!

CHARLES

 

UTÓIRAT: Természetesen ezt az egészet csak magamnak írtam; teljesen el vagyunk szigetelve Preacher’s Cornerstől. En nem merem feladni ezt a levelet, mert azzal bevinném a városba a fertőzésemet, Calvin pedig nem hajlandó itt hagyni engem. Talán Isten kegyelméből ez a levél elér majd téged valami módon.

C.

 

[Calvin McCann naplójából.]

 

‘50. okt. 23.

Mr. Boone ma egy kicsit erősebb; váltottunk néhány szót a pincében látott jelenségről; egyetértünk abban, hogy nem érzékcsalódás vagy valami médium műve volt, hanem valóság. Vajon Mr. Boone is úgy érzi, hogy elmentek? Talán. A hangok abbamaradtak; mégis olyan baljós itt minden, mintha mindent beborítana egy sötét szemfedél. Úgy tűnik, közeleg a vészterhes vihar...

Találtam egy nagy köteg írást az egyik emeleti hálószobában, egy öreg redőnyös íróasztal alsó fiókjában. Néhány levél és nyugtázott számla arra enged következtetni, hogy a szoba Robert Boone-é volt. Mégis, a legérdekesebb irat nem más, mint egy férfikalapokat reklámozó hirdetés hátuljára firkantott pár sor. Legfelül:

Áldottak az alázatosak.

Alatta pedig a következő, látszólag zagyva szöveg:

ásdethakalagávafota

óluoktekizdlazötásik

Azt hiszem, ez a lelakatolt, rejtjeles könyv kulcsa. A fenti titkosírás olyan egyszerű fajta, mint amilyeneket annak idején a függetlenségi háborúban használtak. Ha az ember eltávolítja a „nullákat” a zagyvalékból, a következőket kapja:

ádtaaaáaoa

lotkzlztsk

Ha függőlegesen olvassuk, nem pedig vízszintesen, az Üdvösség könyvéből kapunk egy idézet.

De mielőtt mindezt megmutatnám Mr. Boone-nak, meg kell bizonyosodnom a tartalmát illetően...

 

1850. okt. 24.

 

KEDVES BONES!

Lenyűgöző dolog történt – Cal, aki mindig szótlan marad addig, amíg tökéletesen nem biztos önmagában (ritka és csodálatra méltó emberi vonás), megtalálta nagyapám, Robert naplóját. Az irat titkos kóddal íródott, amelyet maga Cal tört fel. Szerényen állítja, hogy a felfedezés puszta véletlen volt, de azt gyanítom, hogy a kitartásnak és a megfeszített munkának sokkal több köze volt a dologhoz.

Micsoda komor fényt vet ez a felfedezés az itteni rejtélyekre!

Az első bejegyzés 1789. június 1-én, az utolsó pedig 1789. október 27-én kelt – négy nappal a felkavaró eltűnés előtt, amelyről Mrs. Cloris beszélt. A napló egy egyre súlyosbodó rögeszme történetét meséli el nem, ez inkább őrültség –, és felfedi az ocsmány kapcsolatot Philip nagybátyám, Jerusalem’s Lot városa és a könyv között, amely abban a megszentségtelenített templomban nyugszik.

Robert Boone-tól tudjuk, hogy Jerusalem’s Lot régebbi alapítású Chapelwaite-nél (amely 1782-ben épült) és Preacher’s Cornersnél is (amely abban az időben Preacher’s Rest néven volt ismeretes, és 1741ben alapították); a városkát 1710-ben a puritánok egyik szakadár csoportja alapította, – egy szekta, amelyet egy James Boon nevű megveszekedett vallási fanatikus vezetett. Micsoda szörnyű gondolatokat ébresztett bennem ez a név! Azt hiszem, aligha kételkedhetünk abban, hogy ennek a Boonnak köze van a családomhoz. Mrs. Cloris nem is mondhatott volna nagyobb igazságot babonás kijelentésével, hogy a családi vérvonalnak alapvető jelentősége van ebben az ügyben; és rettegéssel elevenítem fel a Philip és az ő ‘Salem’s Lothoz fűződő kapcsolatát illető kérdésemre adott válaszát. „Vérrokonság” – mondta az idős hölgy, és attól félek, ez így is van.

A városka a templom körül alakult ki, ahol Boon prédikált – vagy ahol az udvartartása volt. A nagyapám utal arra, hogy Boon üzérkedett bizonyos hölgyekkel a városból, elhitetve velük, hogy ez Isten akarata. Mindennek eredményeképpen a város lakossága olyan rendellenes közösséggé vált, amely csak azokban az elszigetelt és furcsa időkben létezhetett, amikor a boszorkányhit és a szűznemzés hite kéz a kézben járt. Egy vérfertőzéssel sújtott, elkorcsosult, vallási megszállottságtól szenvedő falu volt ez, amelyet egy félőrült pap igazgatott, akinek két evangéliuma a Biblia és de Goudge baljós Démonok lakhelyei című könyve volt; egy olyan közösség, ahol az ördögűzés mindennapos volt; egy közösség, ahol nem ment ritkaságszámba a bűn kísérőjeként oly gyakran fellépő vérfertőzés, elmebaj és testi fogyatékosság. Azt gyanítom (és azt hiszém, Robert Boone is gyanította), hogy Boon korcs ivadékainak egyike valószínűleg elhagyta (főleg szellemileg) Jerusalem’s Lotot, hogy délen próbáljon szerencsét – és így alapította meg a mi családfánkat. És azt is tudom a családomról, hogy feltehetően Massachusetts azon részéről származik, amely nem is olyan rég Maine Független Állammá vált. Üknagyapám, Kenneth Boone az akkor virágzó szőrmekereskedelem jóvoltából gazdagodott meg. Az ő az idők során bölcs befektetésekkel gyarapított vagyonából épült fel ez az ősi otthon 1763-ban bekövetkezett halála után jó pár évvel. A fiai, Philip és Robert építették fel Chapelwaite-et. A vér vonzza a vért, mondta Mrs. Cloris. Lehetséges lenne, hogy Kenneth James Boon egyik ivadéka, aki sikeresen elmenekült apja és városának őrültsége elől, csak hogy a fiai mit sem sejtve felépítsék ezt a birtokot nem egészen négy kilométerre a Boon-őrület kezdeteitől? Ha ez igaz, nem jelenti-e azt, hogy valami hatalmas és láthatatlan Kéz irányít bennünket?

Robert naplója szerint James Boon 1789-ben már aggastyán volt – és ez valószínűleg igaz is. Ha huszonöt éves volt a város alapításának évében, 1789-ben száznégy lehetett. Bámulatos kor. A következőket egyenesen Robert Boone naplójából idézem:

 

1789. augusztus 4.

 

Ma első alkalommal találkoztam azzal az emberrel, akihez a bátyám oly betegesen ragaszkodik. El kell ismernem, hogy ennek a Boonnak valóban van valami különös vonzereje, ami nagyon megrázott. Valóságos matuzsálem: a szakálla hófehér, és fekete reverendát visel, ami számomra valahogy gusztustalan. Még ennél is zavaróbb az a tény, hogy nők veszik körül, mint egy szultánt a háreme; P. biztosított róla, hogy még mindig aktív; bár már legalább nyolcvanéves...

Magát a falut csak egyszer látogattam meg, és többé be nem teszem oda a lábam; az utcák csendesek, és a félelem tölti meg őket, amelyet az öreg sugalmaz a szószékéről: már az is felmerült bennem, hogy itt esetleg testvér a testvérrel: hált, mivel az arcok olyannyira hasonlóak. Akárerre fordultam, az öreg vonásait véltem felfedezni... mindenki olyan halovány; fakó az arcuk, mintha minden életerőt kiszívtak volna belőlük. Láttam szem és orr nélküli gyerekeket, nőket, akik zokogva hadováltak, és minden ok nélkül az égre mutogattak, és az Írás szavait démonok beszédével ferdítették el...

P. kért, hogy maradjak a misére, de a gondolat, hogy a szószéken az a vészjósló aggastyán áll, a közönség pedig a város vérfertőzésben fogant lakossága, elvette a kedvemet, és gyorsan kitaláltam valami mentséget...

Az ezt követő és az ezt megelőző feljegyzések Philip James Boon iránti egyre növekvő elragadtatásáról szólnak. 1789. szeptember 1-én Philip felvette a keresztségét Boon egyházában. A bátyja ezt mondja: „Megdöbbent a bámulat és a félelem – a bátyám egyenesen a szemem láttára változik meg, már szinte külsőleg is kezd hasonlítani arra a nyamvadt vénemberre.”

Robert július 23-án tesz először említést a könyvről. Csak igen röviden ír róla: „P. eléggé vad arckifejezéssel tért vissza a faluból ma éjjel. Nem volt hajlandó beszélni lefekvésig, amikor is elmondta, hogy Boon egy bizonyos A Féreg Rejtelmei című könyv iránt érdeklődött. Hogy örömet szerezzek neki, megígértem, hogy kérdezősködök a könyv után a Johns & Goodfellow kiadónál; P. szinte már hízelgően hálás volt.

Augusztus 12-éről ez a bejegyzés olvasható: „Kaptam ma két levelet... az egyik a bostoni Johns & Goodfellow-tól jött. Ismerik a kötetet, amely iránt P. érdeklődött. Csupán öt példány létezik belőle az országban. A levél meglehetősen hűvös; tulajdonképpen igen különös a hangvétele. Évek óta ismerem Henry , Goodfellow-t.

 

Augusztus 13.

 

P.-t őrülten felizgatta Goodfellow levele nem hajlandó elárulni, miért. Csak azt hajtogatja, hogy Boon rendkívül szeretne megszerezni egy példányt, El sem tudom képzelni, hogy miért, hiszen a címe alapján csak egy ártalmatlan kertészeti értekezésnek tűnik...

Aggódom Philip miatt; napról napra különösebben viselkedik. Azt kívánom, bárcsak ne tértünk volna vissza Chapelwaite-be. A nyár forró, nyomasztó és tele van baljós előjelekkel...

Robert a továbbiakban csupán kétszer említi meg a gyalázatos könyvet naplójában (úgy tűnik, egyáltalán nem ismerte fel igazi jelentőségét). A szeptember negyediki bejegyzésből idézek:

Megkértem Goodfellow-t, hogy képviselje P. érdekeit a vásárlás ügyében, bár meggyőződésem ellene szól. De mi értelme lenne tiltakozni? Hát nincs meg a saját pénze? És cserében sikerült kihúznom belőle egy ígéretet, hogy visszavonja undorító keresztségét... de ő mégis olyan izgatott; szinte lázban ég; nem bízom benne. Reménytelenül zátonyra futottam ebben az ügyben...

Végül pedig következzen a szeptember tizenhatodikai bejegyzés:

A könyv ma megérkezett Goodfellow rövid üzenete kíséretében: nem kér többet az én üzletemből... P. természetellenes módon fellelkesült; szinte kitépte kezemből a könyvet, amely kezdetleges latinsággal íródott, és olyan rúnákkal, amelyeket nem tudok elolvasni. A könyv melegnek tűnt érintésemre, és remegett a kezemben, mintha valami hatalmas erő lakozna benne... Emlékeztettem P.-t az ígéretére, ő viszont erre csupán visszataszító, őrült módon felnevetett, és a könyvet az arcom előtt lengetve egyre csak azt kiabálta: „Megszereztük! Megszereztük! A Féreg! A Féreg titkai!”

Aztán elviharzott, feltételezem, hogy őrült mesteréhez, és a mai nap folyamán már nem láttam...

A napló nem szól többet a könyvről, de az eddigiekből levontam bizonyos következtetéseket. Először is azt, hogy ez a könyv volt, ahogy Mrs. Cloris fogalmazott, az eltávolodás oka Robert és Philip között. Másodszor, hogy a könyv valószínűleg istentelen varázsigék tárháza, amelyek talán druida eredetűek (a történettudomány nevében számos véres druida szertartást megőriztek írásban Britannia római hódítói, és rengeteg ilyen pokoli szakácskönyv tartozik a világ tiltott irodalmába). Harmadszor pedig, hogy Boon és Philip saját céljaikra szándékoztak felhasználni a könyvet. Talán valami torz módon jót akartak, de erről nem vagyok igazán meggyőződve. Inkább azt hiszem, valamiféle arctalan erőknek kötelezték el magukat, amelyek az Univerzum szélén és az Idő szövedékén túl léteznek. Robert Boone naplójának utolsó bejegyzései borúsan igazolják feltevéseimet, hadd beszéljenek tehát önmagukért:

 

1789. október 26.

 

Preacher’s Cornersben szörnyű pletyka röppent fel; Frawley, a kovács megragadta a karomat, és tudni akarta, hogy „miben mesterkedik a bátyám és az az őrült Antikrisztus”. Goosy Randall azt állítja, hogy az égen valami nagy, közelgő katasztrófa jelei mutatkoztak. Született egy kétfejű borjú.

Ami engem illet, nem tudom, mi közeleghet a bátyám megőrülésén kívül. A haja szinte máról holnapra megőszült, a szeme vérben forog, és az értelem megnyerő fénye teljesen eltávozott belőle. Vigyorog és sutyorog, és valami csak általa ismert okból a pincénkben kísért, amikor nem Jerusalem’s Lotban van.

A kecskefejők a ház körüli pázsiton gyülekeznek; a sűrű ködből felhangzó kiáltozásuk a tenger hangjával keveredve földöntúli visítássá válik, amely az alvásnak még a gondolatát is eleve kizárja.

 

1789. október 27.

 

Ma este követtem P.-t Jerusalem’s Lotba. Biztos távolból követtem, nehogy észrevegyen. Az átkozott kecskefejők az erdőt is ellepték, és halálos, idegtépő énekük mindent megtölt. Nem mertem átkelni a hídon. A város teljes sötétségbe borult, kivéve a templomot, amely kísérteties, vörös fénnyel izzott, és a magas, csúcsos ablakok az ördög szemének tűntek. Néha nevető, néha síró hangok hullámzottak a pokol litániájában. Úgy tűnt, maga a föld is hullámzik alattam, megduzzadva nyög, mintha szörnyű terhet hordozna. Megbűvölve és rettegéssel telve rohantam haza az árnyékokkal teli erdőn át, miközben a kecskefejők pokoli sikítása megtöltötte a fejemet.

Minden a megjósolhatatlan végkifejlet felé tart. Nem merek elaludni az álmok miatt, de ébren maradni sem az őrült rettegés miatt. Az éj tele van szörnyű hangokkal, és félek...

Mégis érzem a késztetést, hogy újra odamenjek, hogy szétnézzek, hogy lássak. Mintha maga Philip és az aggastyán hívogatna.

A madarak

Átkozott átkozott átkozott

És ezzel véget ér Robert Boone naplója. Amint te is láthatod, Bones, Robert azt állítja, maga Philip hívta. Végső következtetésem levonásához hozzájárultak ezek a sorok, Mrs. Cloris és a többiek szavai, de leginkább azok a borzalmas, halott, mégis élő alakok a pincében. A vérvonalunkat a szerencsétlenség átka sújtja, Bones. Egy átok, amelyet nem lehet eltemetni; undorító árnyékként él ebben a házban, és abban a városban. Es a ciklus csúcspontja ismét közeleg. Én vagyok Boone vérének utolsó leszármazottja. Attól félek, valami tudja ezt, egy gonosz erő, amely az emberi értelem számára megfoghatatlan. Mindenszentek estéje az évforduló. Mához egy hétre.

Mit tegyek? Bárcsak itt lennél, tanácsot adnál, segítenél! Bárcsak itt lennél!

Tudnom kell mindent; vissza kell mennem az elhagyatott városba. Isten legyen irgalmas hozzám!

CHARLES

 

 

[Calvin McCann naplójából.]

 

‘50. okt. 25.

 

Mr. Boone ma majdnem egész nap aludt. Az arca sápadt és beesett. Attól tartok, hogy a láz elkerülhetetlenül újra hatalmába keríti.

Miközben teletöltöttem vizeskancsóját, megpillantottam két Floridába, Mr. Gransonnak címzett, feladandó levelet. Ezekből tudtam meg, hogy azt terve, visszatér Jerusalem’s Lotba. Bele fog pusztulni, ha elengedem. Elmerészkedjek Preacher’s Cornersbe, és fogadjak egy bricskát? Muszáj lesz. De mi van, ha felébred? Ha arra térek vissza, hogy elment?

Újra hallhatók a hangok a falban. Hála Istennek, hogy Mr. Boone még mindig alszik! Bár elmém beleborzong, hogy ez vajon mit jelenthet.

 

Később

 

Tálcán hoztam be neki a vacsorát. Azt mondja, később felkel. Kibúvói ellenére jól tudom, mit tervez; mégis elmegyek Preacher’s Cornersbe. Egykori betegsége idején szedett altatói közül sok nálam maradt; ezekből egyet mit sem sejtve megivott a teájával. Ismét mélyen alszik.

Megrémít a gondolat, hogy itt hagyom a falak mögött csoszogó Lényekkel; de még jobban megrémít az a lehetőség, hogy akár egyetlen napnál többet kelljen eltöltenie e falak között. Rázártam az ajtót.

Isten adja, hogy még itt legyen és biztonságban szunyókáljon, amikor visszatérek a bricskával!

 

Még később

 

Megköveztek! Megköveztek engem, mint egy vad, veszett kutyát! Szörnyetegek, ördögök! És ezek még embereknek merik nevezni magukat! Fogságba estünk...

A madarak, a kecskefejők, kezdenek gyülekezni.

 

1850. október 26.

 

KEDVES BONES!

 

Nemsokára alkonyodik, és csak most ébredtem fel. Az elmúlt huszonnégy órát majdnem teljesen átaludtam. Bár Cal nem árul el semmit, azt gyanítom, altatót tett a teámba, mivel rájött tervemre. Jólelkű, hűséges barát, aki csak jót akar nekem, ezért jobb, ha nem feszegetem a dolgot.

Mindennek ellenére rendíthetetlen vagyok. Holnap lesz a nagy nap. Nyugodt vagyok, eltökélt, de ismét kezdem érezni a láz enyhe érintését. Ha így van, holnap kell lennie. Talán a ma éjjel még megfelelőbb lenne; de még maga a pokol tüze sem tudna rávenni arra, hogy alkonyat után betegyem a lábam abba a faluba.

Ha esetleg nem írnék többet: az Isten áldjon téged és tartson meg jó egészségben, Bones.

CHARLES

 

UTÓIRAT: A madarak kiáltozni kezdtek, és a szörnyű, csoszogó hangok újra kezdődtek. Cal azt hiszi, nem hallom. Pedig nagyon is jól hallom.

C.

 

[Calvin McCann naplójából]

‘50. okt. 27.

Hajnali öt

 

Mr. Boone tántoríthatatlan. Ám legyen. Vele tartok.

 

1850. november 4.

 

KEDVES BONES!

Gyenge vagyok, elmém viszont teljesen tiszta. Nem vagyok biztos benne, hogy milyen nap van, a dagály és a napnyugta alapján viszont valószínűleg nem tévedek. Az íróasztalomnál ülök, ahol első levelemet írtam neked innen, Chapelwaite-ből, és a sötét tengert nézem, amelyről az utolsó fények gyorsan tovaillannak. Nem fogom többé látni. Elérkezett az én időm; ma éjjel az ismeretlen árnyékok közé távozom.

Hogyan csapkodja a tenger a sziklákat! Tajtékzó permetfelhőket szór a sötétedő égre, a padló pedig remeg a talpam alatt. Az ablaküvegben látom magam: sápadt vagyok, mint egy vámpír. Október huszonhetedike óta nincs mit ennem, és vizem se lenne, ha Calvin aznap nem tölti meg az ágyam mellett lévő kancsót.

Szerencsétlen Cal! Ő nincs már közöttünk, Bones. Elment helyettem, e pálcikakezű, koponyaarcú nyomorék helyett, akit a sötét ablaküvegben látok. De talán ő a szerencsésebb; nem kísértik álmok, mint engem az utóbbi napokban – rémálmok tele torzszülöttekkel, amelyek az önkívület folyosóin leselkednek. Még most is remeg a kezem; tintafoltot ejtettem a lapra.

Aznap reggel, éppen amikor kiszökni készültem, Calvin elém toppant – azt hittem, túljárhatok az eszén. Azt mondtam neki, hogy úgy döntöttem, el kell hagynunk ezt a helyet, és megkértem, menjen el az úgy tizenöt kilométerre lévő Tandrellbe, ahol nem vagyunk olyan hírhedtek, és béreljen kocsit. Egyetértett ötletemmel, és én néztem, ahogy elindul a tenger mellett vezető úton. Amikor látótávolságon kívülre ért, gyorsan nekikészülődtem, kabátot és sálat vettem fel (az időjárás fagyossá vált; a metsző reggeli szél már a közelgő tél első érintése). Átfutott az agyamon, hogy jól jönne egy fegyver, aztán kinevettem magam a buta ötlet miatt. Mi haszna lenne a fegyvernek ilyen ellenféllel szemben?

A kamrán keresztül mentem ki. Megálltam, hogy még egy utolsó pillantást vessek a tengerre és az égre, hogy tüdőmbe friss levegőt szívjak a rothadás szaga helyett, amelyet hamarosan érezni fogok; és hogy megcsodáljak egy élelem után kutató sirályt, amely a felhők alatt suhant tova.

Megfordultam – és ott állt Calvin McCann.

– Nem fog egyedül menni – mondta; és az arca olyan komor volt, amilyennek még sosem láttam.

– De Calvin... – kezdtem.

– Nem, egy szót se többet! Együtt megyünk, és tesszük, amit kell, különben tettlegességet alkalmazva cipelem vissza a házba. Rossz bőrben van, uram. Nem mehet egyedül.

Lehetetlen leírni az ellentétes érzelmeket, amelyek átsöpörtek rajtam: zavar, sértődöttség, hála – a legerősebb mégis a szeretet volt.

Csendesen mentünk el a nyári lak és a napóra mellett, végig a gyomos szegély mentén az erdőbe. Minden síri csöndbe burkolózott – egyetlen madár sem énekelt, egyetlen tücsök sem ciripelt. Úgy tűnt, az egész világra a csend leple zuhant. Csak a tenger mindig jelen lévő sós illata létezett, amelybe távolról az égő fa enyhén, csípős szaga vegyült. Az erdő színes, díszes jelmezbál volt, de az én szememnek a skarlátvörös tűnt uralkodónak.

A só illata hamarosan elillant, és egy másik, vészterhes szag vette át a helyét; a rothadás bűze, amelyet már említettem. Amikor a Royal kicsi hídjához értünk, azt hittem, Cal újra megkér, hogy álljak el a szándékomtól, de nem tette. Megállt, a zord templomtoronyra pillantott, amely gúnyosan meredt a kék égre, aztán rám nézett. Folytattuk utunkat.

Gyors, mégis rettegő léptekkel haladtunk James Boon temploma felé. Az ajtó még mindig félig nyitva lengett, ahogy gyors távozásunk után hagytuk, és bentről sötétség meredt ránk. Ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn, a félelem rezes íze töltötte meg a számat; a kezem remegett, ahogy lenyomtam a kilincset. A benti szag szörnyűbb és áthatóbb volt, mint valaha.

Beléptünk az árnyas előtérbe, majd habozás nélkül a nagyterem felé vettük utunkat.

Az egész terem csupán egy kusza romhalmaz volt. Valami óriási erő munkálkodott itt, és hatalmas pusztítást végzett. A padok egymás hegyén-hátán álltak halmokban, mint a szalmabábok. A sátán keresztje a keleti falhoz dőlt, és fölötte egy repedezett lyuk tanúsította az erőt, amellyel odahajították. Az olajlámpákat letépték a falakról, így a bálnaolaj bűze keveredett a várost átható szörnyű szaggal. Az oldalhajó közepén pedig, mint kísérteties menyegzői út, fekete színű, gennyes váladék csíkja és vészjósló vérnyomok vezettek a szószékig – amely az egyetlen érintetlen dolog volt a templomban. A szószéken heverő istenkáromló Könyv tetejéről pedig egy bárány levágott feje meredt ránk üveges szemmel.

– Istenem – suttogta Calvin.

A padlón lévő nyálkát kerülgetve közelítettük meg a szószéket. Visszhangzó lépteink hangos kacagásnak tűntek. Együtt mentünk fel a szószékre. A bárányt nem tépték szét és nem is falták fel; inkább úgy tűnt, hogy kicsavarták, amíg a véredényei át nem szakadtak.

Mély, bűzös tócsákban állt a vér a pulpituson, és körülötte... a könyvre folyt vér viszont átlátszó volt, és a mogorva rúnákat el lehetett olvasni rajta keresztül, mintha színes üveg lett volna!

– Megérintjük? – kérdezte Cal eltökélten.

– Igen. Meg kell szereznem.

– Mit fog tenni vele?

– Amit már hatvan évvel ezelőtt meg kellett volna tenni. Elpusztítom.

Legurítottuk a bárány tetemét a könyvről; undorító, toccsanó hanggal ért földet. A véres lapok mintha valami belső, skarlátvörös ragyogással életre keltek volna.

A fülem csengett és zúgott; a falakból halk énekszó áradt. Cal eltorzult arca elárulta, hogy ő is hallotta. A padló remegett alattunk, mintha a templomban lakozó kísértet eljött volna, hogy megvédje, ami az övé. Az idő és a tér ésszerű szövete kavargott és szakadozott; a templom megtelt kísértetekkel, és a pokol időtlen, hideg tüzének fénye ragyogta be. Úgy tűnt, hogy az undorító, torz James Boont láttam egy hanyatt fekvő nőalak körül ugrándozni, mögötte pedig Philip nagybátyámat, a hű tanítványt fekete kapucnis leplében, kezében egy kés és egy edény:

– Deum vobiscum magna vermis...

A szavak remegve rángatóztak az áldozat vérétől átitatott könyvlapon, ez volt az ajándék a teremtménynek, amely a csillagokon túl él...

Vak, vérfertőzésben nemzett gyülekezet hullámzik őrült; démoni dicshimnuszt zengve, az eltorzult arcok mohó, megnevezhetetlen várakozással telve... És a latint valami még ősibb nyelv váltja fel, amely abból az időből származik, amikor Egyiptom birodalma még gyerekcipőben járt, a piramisok pedig még fel sem épültek, amikor Földünk még az üres gázok testetlen, forrongó égboltján csüngött:

– Gyyagin vardar Yogsoggoth! Verminis! Gyyagin! Gyyagin! Gyyagin!

A szószék meghasadt, kettévált és emelkedni kezdett...

Calvin felüvöltött, és egyik kezét az arca elé kapta. A szószék olyan erővel remegett, mint egy szélviharban zátonyra futott hajó. Felkaptam a könyvet, és jó messzire tartottam magamtól; úgy tűnt, a nap összes hőjét magába szívta, úgy éreztem, meggyulladok, és megvakulok tőle.

– Fusson, uram! – ordított Calvin. – Fusson!

De a lábam a földbe gyökerezett, az idegen lény jelenléte pedig megtöltött, mint valami ősi edényt, amely évekig várt – emberöltőkig!

– Gyyagin vardar! – ordítottam. – Yogsoggoth szolgája, Névtelen! A Féreg a Téren túlról! Csillagevő! Az Idő Megvakítója! Verminis! Eljött a Megtöltés Órája, a Hasadás Ideje! Verminis! Alyah! Alyah! Gyyagin!

Calvin meglökött, mire én megtántorodtam, a templom örvényleni kezdett előttem, és a padlóra zuhantam. A fejemet egy felborult pad szélébe ütöttem, és vörös tűz lepte el az agyamat – mégis mintha kitisztította volna.

Tapogatózva kerestem a kénes gyufát, amelyet magammal hoztam.

Föld alatti mennydörgés töltötte meg a templomot. Vakolat potyogott a falról. A toronyban lévő rozsdás harang fojtott, őrdögi hangja beleegyező remegéssel hangzott fel.

A gyufám fellángolt. Abban a pillanatban érintettem a könyvhöz, amikor a szószék fülsiketítő robajjal a levegőbe repült. A helyén hatalmas, fekete gyomor tátongott; Cal kitárt karokkal táncolt a szakadék szélén, az arca pedig olyan hangtalan sikolyban puffadt fel, amelyet örökké hallani fogok.

Aztán pedig valami hatalmas, hullámzó, szürke húst pillantottam meg. A szag elviselhetetlenné vált.

Nyúlós, gennyes váladék ömlött ki a lyukból, egy hatalmas és borzalmas alak formájában, amely szinte a föld zsigereiből robbant elő. És mégis, valami hirtelen, érthetetlen és szörnyű felismeréssel megértettem, hogy ez csupán egyetlen gyűrűje, egyetlen szelete a féregszörnynek, amely hosszú évekig létezett szem nélkül az undorító templom alatti üreg sötétjében!

A könyv lángra lobbant a kezemben, és úgy tűnt, a lény hangtalanul felsikított. Calvint egy szempillantás alatt a templom végébe hajította, mint egy törött nyakú rongybabát.

Aztán a lény lecsillapodott – elment, csak egy óriási, tátongó lyuk maradt utána, amelyet fekete nyálka vett körül, és valami hangos, nyivákoló sikítás hallatszott, amely mintha elképesztő távolságban halt volna el.

Lenéztem. A könyvből csak egy rakás hamu maradt. Nevetni kezdtem, majd ordítani, mint egy sebesült vadállat.

A józan ész teljesen elhagyott. Csak ültem a földön, a halántékomból vér szivárgott, ordítottam és összevissza beszéltem a tisztátalan árnyakhoz, miközben Calvin a túlsó sarokban hevert, és üveges, félelemmel teli szemmel bámult rám.

Fogalmam sincs, meddig voltam ilyen állapotban. Nem tudnám megmondani. Amikor magamhoz tértem, már félhomály volt, az árnyékok pedig hosszú ösvényeket húztak körém. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szószék helyén lévő repedezett lyuknál.

Egy kéz keresgélt tapogatózva a széthasadt padlódeszkákon. Őrült nevetésem a torkomon akadt. Minden hisztériám vérszegény dermedtséggé vált.

Szörnyű, bosszúéhes lassúsággal húzta fel magát egy összetört alak a sötétségből, és egy fél koponya meredt rám. Bogarak nyüzsögtek hústalan homlokán. Szétmállott kulcscsontjára elrothadt reverenda tapadt. Csak a tekintete élt – vörös, tébolyult szemgödre nem csupán őrültséget rejtett; az Univerzum határain túli, úttalan pusztaságok ürességével meredt rám.

Azért jött, hogy magával vigyen a sötétségbe.

Ekkor visítva és legjobb barátom testét a rettegés helyszínén hagyva elmenekültem. Addig rohantam, amíg a levegő tüzes magmaként égetni nem kezdte tüdőmet és agyamat. Addig rohantam, amíg újra el nem értem ezt a kísértetjárta, szennyes házat, benne pedig a szobámat, ahol összeestem, és egészen a mai napig halottként hevertem. Ész nélkül rohantam, mert még őrült állapotomban is felfedeztem a halott, mégis élő alak összezúzott maradványaiban a családi vonásokat. De nem Philipét vagy Robertét, kiknek hasonmásai az emeleti képtárban láthatók. Az a rothadó arc James Boonhoz tartozott, a Féreg Őréhez!

Még mindig ott él valahol a Jerusalem’s Lot és Chapelwaite alatt tekergő, fénytelen járatokban – és a Lény is él még. A könyv elégetése megsebezte ugyan, de van még belőle néhány példány.

Én vagyok a kapu, én vagyok a Boone család utolsó tagja. Az emberiség javára meg kell halnom... örökre meg kell törnöm a láncot.

A tengerhez megyek most, Bones. Utazásom, mint történetem is, véget ért. Isten adjon neked nyugalmat és békességet.

CHARLES

 

A fent olvasható, igen különös levélsorozat végül elérte címzettjét, Mr. Everett Gransont. Feltételezhető, hogy Charles Boone sajnálatos agyhártyagyulladása, mely először felesége 1848-ban bekövetkezett halála után sújtotta, visszatért, melynek következtében elveszítette józan ítélőképességét, és meggyilkolta társát és egyben régi barátját, Mr. Calvin McCannt.

A Mr. McCann naplójában olvasható bejegyzések a hamisítás lenyűgöző példái, kétségkívül Charles Boone követte el őket abbéli igyekezetében, hogy saját paranoid képzelgéseit hitelesítse.

Van itt két apróság, amelyben Charles Boone-nak nem volt igaza. Először is, amikor Jerusalem’s Lot városát „újra felfedezték” (természetesen történelmi szempontból használom a fogalmat), a szószék alatti padló, bár szétrothadt, robbanás vagy nagyarányú pusztítás semmi jelét sem mutatta. Bár az ősi padok tényleg fel voltak forgatva, és több ablak betört, ezt a környező városok vandáljainak az évek során elkövetett garázdálkodásai eredményezték. Preacher’s Corners és Tandrell idősebb lakosai körében még él valami kósza szóbeszéd Jerusalem’s Lotról (Charles Boone-t a maga idejében talán ugyanez az ártalmatlan népi legenda indította el végzetes útján), de ez aligha tekinthető hitelesnek.

Másodszor pedig, nem Charles Boone volt a vérvonal utolsó leszármazottja. Tudomásom szerint nagyapja, Robert Boone két fattyút nemzett. Egyikük még csecsemő korában meghalt. A másik viszont a Boone nevet felvéve Central Falls városában telepedett le, Rhode Islanden. Én vagyok a Boone-vonal ezen ágának utolsó leszármazottja; Charles Boone második unokatestvére, három generáció távlatában. Ezek az iratok tíz éve vannak a birtokomban. Abból az alkalomból ajánlom fel őket kiadásra, hogy letelepedtem az ősi Boone-házban, Chapelwaite-ben, és annak reményében, hogy az olvasó szívében együttérzés ébred Charles Boone szerencsétlen, félrevezetett lelke iránt. Eddigi tapasztalataim alapján Charles Boone-nak csupán egyetlen dologban volt igaza: a háznak valóban igen nagy szüksége lenne egy patkányirtó szolgálataira.

A hangok alapján néhány hatalmas patkány lakik a falakban.

1971. október 2.

JAMES ROBERT BOONE

 

Müller Bernadett fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre