Randolph Carter háromszor álmodott a csodálatos városról és háromszor riadt arra, hogy éppen ott áll fölötte a magas teraszon. Gyönyörűen, aranyosan lángoltak a naplemente fényében a falak, templomok, oszlopcsarnokok, az erezett márványból faragott ívelt hidak, a széles sugárutakat ékesítő szökőkutak, melyek szivárványos sugarakat lövelltek ezüst medencékbe, az illatos kertek a ritka fákkal szegélyezett széles utcák, a virággal teli vázák, az elefántcsont szobrok ragyogó sora; az északi meredek lejtőn ódon csúcsos oromzatok, vörös tetők kúsztak a magasba és fű nőtt az utcák kövei között. Isteni láz perzselt, természetfölötti trombiták harsogtak, halhatatlan cimbalmok zengtek. Rejtély lebegett a város fölött, mint mesék ember nem járta hegyei között a felhők; ahogy ott állt elakadó lélegzettel várakozva a báboskorláttal határolt mellvéden, hevesen nyilallt át rajta egy csaknem eltűnt emlék, az elveszett dolgok fájdalma és az őrjítő vágy, hogy ismét ott lehessen azon a valaha félelmetes, nagy fontosságú helyen.

Tudta, hogy valamikor roppant jelentős lehetett számára, bár hogy melyik ciklusban vagy megtestesülése idején ismerte, ébren-e vagy álmában, azt nem tudta volna megmondani. Rég elfelejtett első ifjúságából idézett elmosódó képeket, amikor csodát és örömet kínáltak a napok titkai, hajnal és alkony serényen követte egymást a lant– és énekszó lelkes hangjaira, izzó kapukat nyitva újabb ámulatba ejtő csodák felé. De minden este, mikor ott állt a magas márványteraszon a különös urnák, faragott korlátok között és lenézett a földöntúlian bensőséges, gyönyörű, elcsöndesedett alkonyati városra, érezte a zsarnoki álomistenek béklyóját; ezért nem lett volna bölcs dolog elhagyni ezt a magaslatot, vagy leereszkedni a végeláthatatlan széles márványlépcsőkön oda, hol régi varázslatok utcái terültek szét hívogatón.

Amikor harmadszor ébredt úgy, hogy nem sétált le a lépcsőkön; nem járta be a csendes, alkonyati utcákat, hosszan és buzgón imádkozott az álmok rejtett isteneihez, kik szeszélyesen merengnek a felhők fölött az ismeretlen Kadathban, az ember nem járta jeges pusztaság szívében. De az istenek nem válaszoltak, nem mutattak könyörületet, nem adtak kedvező jelet, amikor álmában hozzájuk folyamodott és megidéztette őket Nasht és Kaman-Thah szakállas papjaival, kiknek lángoszlopos barlangtemploma nincs messze az éber világ kapujától. Inkább mintha épp ellenkező eredményt ért volna el imáival, mert az első kísérlet után nem látta meg többé a csodálatos várost; mintha az a három korábbi pillantása távolból véletlen, révedés lett volna csupán, ami ellenkezik az istenek titkos tervével vagy akaratával.

Végül, amikor már belebetegedett a sóvárgásba a lángoló alkonyati utcák és öreg cseréptetőkkel szegélyezett, sejtelmes domboldali sikátorok után, mert sem ébren, sem álmában nem tudta kiverni őket a fejéből, Carter elhatározta, hogy odamerészkedik könyörögni, hol még sosem járt ember, és a sötétségen átvágva behatol a jeges sivatagokba, hol felhőfátyolban, idegen csillagok diadémjával az ismeretlen Kadath rejti sötéten és titkosan a Nagyok ónixkastélyát.

Könnyű szendergésében leereszkedett a lángok barlangjának hetven lépcsőfokán és beszélt tervéről Nasht és Kaman-Thah szakállas papjainak. A papok megrázták süveges fejüket és megesküdtek, hogy ezzel elveszejti a lelkét. Figyelmeztették rá, hogy a Nagyok már jelezték akaratukat, és nem szabad ismételt könyörgésekkel zaklatni őket. Kadathban, emlékeztették, nemhogy ember nem járt soha, de még csak azt sem sejtik, hogy a tér melyik pontján fekszik a mi világunk álom-tartomány: abban-e, vagy talán azokban, melyek a Fomalhaut, esetleg az Aldebaran valamely ismeretlen kísérőjét övezik? Mert ha a miénkben, akkor elképzelhető, hogy oda lehet érni, de az idők kezdete óta mindössze három emberi lélek akadt, kik valaha is átkeltek a többi álomtartománytól elválasztó feneketlen mélységeken, és még azok közül is tébolyodottan tért vissza kettő. Ezekhez az utakhoz hozzá– tartoznak a kiszámíthatatlan helyi viszontagságok, csakúgy, mint a szavakba foglalhatatlan, hátborzongató végveszély, mely ott ólálkodik a rendezett világegyetemen túl, ahová az álmok sem érnek el; a legmélyebb entrópia végső, alaktalan penésze, mely ott fortyog és mocskolódik a végtelenség középpontjában: Azathoth, a korlátozást nem tűrő démonszultán, kinek nevét egyetlen ajak sem merészeli hangosan kiejteni, ki felfoghatatlan, fénytelen cellákban rágódik éhesen az időn túl, ráut dobok tébolyító tompa döngése, elátkozott fuvolák egyhangú vinnyogása közepette. Ezek ocsmány lüktetésére, sivítására járják a táncot lassan, félelmetesen, esztelenül a gigászi Végső Istenek, a vak, néma, komor, agy nélküli Más Istenek, kiknek lelke és hírnöke Nyarlathotep, a kúszó káosz.

Ilyen dolgokra figyelmeztették Cartert Nasht és Kaman-Thah papjai a láng barlangjában, ő mégis elhatározta, hogy megkeresi a hideg pusztaságban az ismeretlen Kadath – bárhol legyen is az – isteneit és kivívja tőlük a csodálatos alkonyati város látványát, emlékeit és menedékét. Tudta, hogy utazása különös és hosszan tartó lesz és a Nagyok ellenezni fogják; de mivel régi ismerője volt az álomföldnek, számíthatott sok hasznos emlék és dolog segítségére. Ravaszul, útjára gondolva hivatalos áldást kért a papoktól, és merészen leereszkedett a Mélyebb Álom Kapujához vezető hétszáz lépcsőfokon, majd kibukkant az Elvarázsolt Erdőben.

E kusza erdő alagútjaiban, hol alacsony csodatölgyek ágai fonódtak össze tapogatódzva és különös gombák világítottak halvány fénnyel, tanyáztak az alattomos és titkolódzó zoogok; ismerték az álomvilág megannyi sötét titkát, de jó egynéhány éberföldinek is birtokában voltak, mivel az erdő kér helyütt érintkezik az emberek világával, noha katasztrofális következményekkel járna elárulni, hogy hol. Érthetetlen pletykák, események és eltűnések jelzik az emberek között a zoogok behatolását és még jó, hogy nem mehetnek túlságosan messzire álomföldön túl. De az álomvilághoz közeli vidékeken szabadon közlekednek, mivel aprók, barnák, láthatatlanul surrannak pajzán meséket hozva magukkal, hogy azokkal múlassák az időt szeretett erdőjükben a tűzhelyek mellett. Legtöbbjük föld alatti rejtekhelyen él, de néhányan a nagy fák törzsébe vették be magukat. Noha főként gombán élnek, azt is suttogják róluk, hogy szeretik a húst is, testi és lelki értelemben egyaránt. Bizonyos, hogy sok olyan álmodó hatolt be az erdőbe, ki soha többé nem került elő. Carternek azonban nem volt mitől félnie. Régi álmodó volt, ki megtanulta a zoogok repeső beszédét és több szerződést kötött velük; a segítségükkel találta meg Oorh-Nargaiban a Tanariai-hegység mögött Celephais ragyogó városát, ahol az év egyik felében a nagy Kuranes király uralkodott, kit az életben más néven ismernek. Kuranes volt az egyetlen lélek, ki áthatolt a csillagközi szakadékokon és ép elmével tért vissza.

A gigászi fatörzsek foszforeszkáló sorai között gázolva Carter repeső hangokat hallatott zoog módra és innen-onnan válaszoltak neki. Emlékezett rá, hogy a teremtmények egyik faluja az erdő mélyén terül el, ott, hol egy nagy, mohos kövek határolta kör alakú tisztáson rég elfelejtett, öregebb és rettegettebb erdőlakók tanyáztak valaha, és egyenesen errefelé sietett. Útját groteszk gombák szegélyezték, amelyek egyre jobban duzzadoztak, ahogy közeledett a fenyegető körhöz, hol az idősebb lények táncoltak és áldoztak egykoron. Végül kísérteties zöldesszürke óriás tűnt fel e pöffedt gombák fényében, áttörte a lombsátrat és eltűnt fölötte. A legközelebbi uagja volt a kőgyűrűnek és Carter tudta, hogy már nem jár messze a zoogok falujától. Ismét repeső hangokat hallatott, majd türelmesen várt, míg végül úgy érezte, hogy sok szem figyeli. A zoogok voltak, amelyeknek furcsa szemét sokkal hamarabb meg lehet látni, mint apró, surranó, barna alakját.

Kiözönlöttek rejtett odúikból, kilyuggatott fatörzseikből, míg végül hemzsegett tőlük a homályosan megvilágított környék. Néhány vadabb példány kellemetlenül hozzádörgölőzött Carterhez, az egyik éppenséggel utálatos módon belecsípett a fülébe, ám ezeket a vásottakat hamarosan megzabolázták az idősebbek. A Bölcsek Tanácsa, ráismerve a látogatóra, felajánlott neki egy lopótöknyi italt, amelyet egy kísérteties fa nedveiből erjesztettek. Ennek a fának a magját a Holdból ejtette le valaki; miután Carter szertartásosan meghúzta, különös társalgás következett. A zoogok sajnos nem tudták, hol van Kadath hegycsúcsa, még azt sem tudták megmondani, vajon a jeges pusztaság a mi álomvilágunkhoz tartozik-e, vagy másokéhoz. A Nagyokról terjengő pletykák alapján bármelyik eset elképzelhető; csak annyit lehetett mondani, hogy sokkal inkább a magas hegycsúcsokon lehet megpillantani őket, semmint a völgyekben, mert ott szeretnek táncolni múltat idézően, fejük fölött a Holddal, talpuk alatt a felhőkkel.

Ekkor egy nagyon öreg zoognak eszébe jutott valami, amiről a többiek még nem hallottak; elmondta, hogy Ultharban, a Skai-folyón túl, még mindig megtalálható a hihetetlenül régi Pnakotikus Kéziratok utolsó példánya, melyet ébren lévő emberek készítettek elfelejtett északi királyságaikban, és akkor hozták át az álmok földjére, amikor a szőrös, emberevő griophkehek elfoglalták soktemplomú Olathocot, és Lomar földjének minden hősét lemészárolták. Ezek a kéziratok, mondta, sokat elárulnak az istenekről: és mellesleg Ultharban vannak emberek, kik látták az istenek jeleit, sőt ott él az az öreg pap is, ki fölmászott egy magas hegyre, hogy lássa, hogyan táncolnak a holdfényben az istenek. Ő kudarcot vallott, társa viszont, kinek sikerült, névtelenül enyészett el.

Így hát Randolph Carter köszönetet mondott a barátságosan repeső zoogoknak, kik adtak neki még egy lopótöknyi holdfa-bort, majd elindult a foszforeszkáló erdő túlsó vége felé, hol a Skai rohan Lerion lejtőin, Hathegen, Niren és Ultharon át a síkság felé. Mögötte kíváncsi zoogok surrantak rejtve, láthatatlanul; azt akarták megtudni, mi történik vele, hogy mesét mondhassanak róla népüknek. A hatalmas tölgyek, melyeken átnyomakodott, mind vastagabbak lettek a falun túl. Erősen figyelt egy pontra, hol majd elvékonyodva állnak a halott vagy haldokló fák a természetellenesen vaskos gombák, rothadó humusz és elhullott társaik mohos törzsei között. Itt élesen el fog kanyarodni, mivel azon a helyen egy óriási kőlap hever az erdő földjén; azok, kik meg merték közelíteni, azt állítják, ölnyi széles vasgyűrű van rajta. Észben tartva a hatalmas mohos sziklák ősi körét és valószínű célját, a zoogok meg se állnak a széles gyűrűt viselő irdatlan kő közelében; tudják, hogy nem minden halt meg, amit elfelejtettek és nem szeretnék látni, amint a kőlap lassan, ellenállhatatlanul fölemelkedik.

Carter a kellő helyen elfordult, és meghallotta maga mögött néhány félénk zoog repeső hangját. Tudta, hogy követni fogják, így nem jött zavarba; hozzászokott ezeknek a kíváncsi teremtményeknek a furcsaságaihoz. Szürkült, mire az erdő szélére ért, az erősödő izzás árulta el neki, hogy ez a hajnal szürkesége. Tanyák kéményei pipáltak a Skaira ereszkedő termékeny rétek között, mindenfelé sövények, szántók, zsúptetők látszottak a békés tájban. Egyszer megállt egy háznál, hogy igyék egy pohár vizet, ahol minden kutya rémülten ugatott az alig észrevehető zoogokra, kik mögötte kúsztak a fűben. Egy másik háznál, ahol már mocorogtak az emberek is, kérdezgetett az istenektől, hogy sűrűn táncolnak-e a Lerionon; de a paraszt meg a felesége csak a régi jelet vetették felé és megmondták, merre kell Nirbe és Ultharba mennie.

Délben ment végig Nir egyik széles főutcáján, ahol már járt egyszer és amelynél nem jutott tovább mikor errefelé utazott. Kevéssel később átment a Skai kőhídján, melynek közepét élőáldozattal pecsételték meg tizenhárom évszázada a kőművesek. A túlparton egyre több lett a macska – melyek mind felpúpozták a hátukat a Cartert követő zoogok miatt – tudta, hogy Ultharhoz közeledik hol egy ősi és igen szigorú törvény folytán az emberek nem ölhetnek meg egyetlen macskát sem. Ulthar elővárosai nagyon szépek voltak, kis zöld kunyhóikkal, csinosan elkerített tanyáikkal; de még szebb volt a különös város, öreg csúcsos tetőivel, kiugró emeleteivel, számtalan kéményével, keskeny hegyi utcáival, hol öreg macskaköveket lehetett látni, ha a kecses macskák el nem lepték egészen. Mivel az állatok némileg tágították a kört a félig sejlő zoogok miatt, Carter egyenesen az öregek szerény temploma felé vette útját, ahol, mint mondták, megtalálhatja a papokat és a régi följegyzéseket. A borostyánnal befuttatott, tiszteletre méltó, kör alakú sziklatoronyban, mely Ulthar legmagasabb halmát koronázza, megkereste Atal pátriárkát, aki fönt járt Hatheg-Kla tiltott csúcsán a kősivatagban és élve le is jött onnan.

Atal, ki elefántcsont emelvényen ült egy fűzérekkel díszített szentélyben a templom tetején, háromszáz éves volt, ennek ellenére tökéletes emlékezettel és tudattal bírt. Carter sok mindent megtudott tőle az istenekről, mindenekelőtt azt, hogy ők valóban a Föld istenei, kik gyenge kézzel uralkodnak a mi álomvilágunkban és nem áll hatalmukban másutt élni. Lehet, mondta Atal, hogy kegyesen tekintenek az emberi imára, mégsem szabad azt fontolgatnia, hogy fölmászik ónixerődjükbe Kadath ormán a jeges pusztaságban. Szerencsére nincs ember, ki tudná, hol tornyosul Kadath, mert nagy árat kellene fizetni a hegymászásért. Atal társa, Barzai, a Bölcs, sikoltva tűnt el az égben, pusztán azért, mert megmászta Hatheg-Kla ismert csúcsát. Az ismeretlen Kadathnál, ha meg is találja, még rosszabbul sülhet el a dolog; noha a Föld isteneit túlszárnyalhatja néha egy bölcs halandó, akkor is védik őket a Kívülvaló Más Istenek, akikről jobb nem is beszélni. A világ történetében a Más Istenek legalább kétszer rányomták pecsétjüket a Föld ősgránitjára; egyszer még a vízözön előtt, mint a Pnakotikus Kéziratok egyik rajzából sejthető, amely olyan régi, hogy az írását nem is lehet elolvasni, és másodszor a Hatheg-Kla-ra, honnan Barzai, a Bölcs próbálta meglesni a holdfényben táncoló földi isteneket. Így hát, mondta Atal, sokkal jobb békén hagyni az összes istent és kizárólag tapintatosan, imákkal fordulni hozzájuk.

Carter, noha kiábrándította Atal elcsüggesztő tanácsa és a sovány segítség, mit a Pnakotikus Kéziratokban és Hszan Hét Rejtett Könyvében talált, nem vesztette el teljesen a reményt. Előbb a mellvédes terasz alatt elterülő alkonyati csodavárosról kérdezgette az öreg papot, azt gondolván, talán képes lesz megtalálni az istenek segítsége nélkül is; Atal azonban nem tudott semmit. Úgy vélte, valószínűleg Carter saját álomvilágához tartozik, nem a látomások mindenki által ismert földjéhez; az is elképzelhető, hogy egy másik bolygón van. Ebben az esetben a Föld istenei nem tudják odavezetni, még ha akarnák is. De ez nem valószínű, mivel az álom félbeszakadása meglehetős világossággal mutatja, hogy ez olyasmi, amit a Nagyok el akarnak rejteni előle.

Ekkor Carter bűnös dolgot cselekedett, mert gyanútlan házigazdáját addig itatta a zoogoktól kapott holdborral, míg az öregember megállíthatatlanul beszélni kezdett. Félredobva fenntartásait, szegény Atal nyíltan fecsegett tilos dolgokról; egy nagy képmásról beszélt, amelyet az utazók beszámolói szerint a Tgranek-hegység tömör gránitsziklájába véstek a Déli-tengeren levő Oria szigetén, és arra is célzott, hogy valószínűleg a Föld istenei faragták bele saját képüket azokban a napokban, mikor azon a hegyen táncoltak a holdfényben. Csukladozva azt is elmondta, hogy ennek a képmásnak a vonásai nagyon különösek, így könnyen fölismerhetőek és hogy ezek biztos jelei az istenek igazi fajának.

Carter rögtön megértette, hogyan kell ezt fölhasználnia, hogy meglelje az isteneket. Ismeretes, hogy a Nagyok közül az álruhás fiatalabbak gyakran vesznek maguknak asszonyt az emberek leányai közül, így hát a jeges pusztaság határainál, amelynek közepén Kadath áll, minden paraszt ereiben isteni vér csörgedezik. Ha pedig így van, annak a pusztaságnak a megtalálásához elég megnéznie a Ngraneken levő kőarcot és megjegyezni vonásait; ha ezt megtette, akkor az élők között kell hasonmásokat keresnie. Ahol a legelterjedtebbek, a legtöbb van belőlük, ott a legközelebb az istenek szállása; bármilyen köves pusztáság terüljön el a falvak mögött, ott kell lennie a helynek hol Kadath áll.

Ily környéken bizonyára sokat tudnak a Nagyokról, és az is lehet, hogy vérükkel együtt emlékfoszlányokat is örökül hagytak, melyek nagyon hasznosak lehetnek egy kutatónak. Lehet, hogy nem tudnak származásukról, az istenek annyira nem hasonlítanak az emberekre, hogy nincs halandó, akiben tudatosodna, ha látja arcukat; Carter már akkor megértette ezt, mikor még csak kereste Kadathot. De lehetnek fenséges gondolataik, melyeket társaik félreértenek, énekelhetnek olyan távoli és páratlan helyekről és kertekről, hogy a közönséges emberek bolondnak nevezik őket; ebből talán megtudhat egyet-mást Kadath ősi titkaiból, vagy rábukkanhat célzásokra az istenek titkolta csodálatos alkonyati várossal kapcsolatban, mi több, bizonyosan túszul lehet ragadni egyik-másik isten szeretett gyermekét; vagy akár egy fiatal istent is tőrbe lehet ejteni, ki álruhában jár az emberek között, kedves pórleány mátkája oldalán. Azt azonban nem tudta Atal, hogyan találhatja meg a Ngraneket Oriab szigetén; azt ajánlotta, kövesse a csobogó Skait a hidak alatt a Déli-tengerig, odáig, hol ulthari polgár még sohasem járt, de ahonnan csónakokkal, vagy öszvér vontatta kétkerekű kocsik hosszú karavánjaival szoktak érkezni a kereskedők. Van ott egy nagyváros, Dylath-Leen, ennek azonban rossz híre van Ultharban fekete; három evezősoros gályái miatt, melyek egy meg nem nevezett partról érkeznek rubintokkal megrakottan. A kalmárok, kik a gályákkal érkeztek, hogy a köveket eladják, emberek voltak, vagy csaknem emberek, de az evezősöket sohasem látta senki. Ultharban nem helyeslik az olyan, ismeretlen partokról érkező fekete hajókkal való kereskedést, melyeknek evezőseit elrejtik a külvilág szeme elől.

Mire Atal ezt az értesülést kinyögte, már nagyon álmos volt. Carter szelíden lefektette a főpapot egy intarziás ébenfa heverőre, a hosszú szakállt gondosan elrendezve annak mellén. Amikor távozóban megfordult, észrevette, hogy lépteit nem követik halk, repeső hangok és csodálkozott, hogy így ellanyhultak a nyomkövetésben a zoogok. Azután észrevette, hogy Ulthar hóltáplált, nyájas macskái szokatlan gusztussal nyalogatják szájuk szélét, és eszébe jutott, hogy miközben ő az öreg pappal társalkodott, mintha fújást és tompa nyávogást hallott volna a templom alsó részéből. Az is eszébe jutott, mily gonosz éhséggel méregetett egy különösen pimasz fiatal zoog egy fekete kiscicát, odakint az utca kövén. És mivel

a világon semmit sem szeretett annyira, mint a fekete kiscicákat, lehajolt és megsimogatta Ulthar fényes szőrű macskáit, miközben azok a szájuk szélét nyalogatták és cseppet sem búslakodott, hogy a kíváncsi zoogok nem kísérik tovább.

Most már alkonyodott, így Carter megállt egy vén fogadónál, amely az alsóvárosra néző meredek utcácskában állt. Ahogy kiment szobájának erkélyére és lenézett a vörös tetős házak tengerére, a kövezett utcákra, meg a mögöttük elterülő szép földekre, ahol minden bűvös-bájosnak tűnt a rézsútos sugarakban, megesküdött rá, hogy Ulthar éppolyan hely, ahol szívesen letelepedne örökre, ha nem élne emlékeiben egy még nagyszerűbb alkonyati város, amely mindig tovább hajszolja ismeretlen veszélyek felé. Ekkor leszállt a szürkület, misztikus ibolyaszínűek lettek a rózsaszín vakolatú falak a házak ormain, egymás után gyúltak ki az öreg rácsos ablakokban a derengő kis sárga fények. Szép hangú harangok zengtek a fölötte emelkedő templomban, az első csillag lágyan hunyorgott a Skai túlpartján elterülő mezők fölött. Az éjszakával megérkezett a dal, Carter bólogatott, miközben a lantosok ősi napokat idéztek a szelíd Ulthar cizellált erkélyein, mozaikos udvarain. Még a város temérdek macskájának hangjában is volt valami kedvesség, noha legtöbbjük elnehezedett és hallgatott a különös lakoma után. Néhány elosont azokba a rejtélyes királyságokba, melyeket csak a macskák ismernek; a városlakók szerint ezek a Hold sötét oldalán vannak, hová a macskák a magas háztetőkről ugranak át. Az egyik fekete kiscica azonban fölszaladt Carter ölébe és ott dorombolt, játszadozott, majd összegömbölyödött lábainál, amikor a férfi végül ledőlt a kicsiny heverőre, amelynek párnáit illatos, álmosító hatású növényekkel töltötték tele.

Reggel Carter csatlakozott egy kereskedőkaravánhoz, amely Ulthar fonott gyapját meg a város szorgos parasztjai által nevelt káposztát vitte Dylath-Leenbe. Hat napon át haladtak csilingelő csengettyűikkel a sima utakon a Skai partján; némely éjszakákon furcsa, régies halászvároskák fogadóiban szálltak meg, máskor a csillagok alatt sátoroztak, hallgatván a csöndes vízről a halászok dalait. A táj nagyon szép volt, zöld sövényeivel, ligeteivel festői, meredek tetejű kunyhóival, nyolcszögletű szélmalmaival.

A hetedik napon füstfelleg nyúlt fel előttük a látóhatáron, azután felbukkantak Dylath-Leen zömmel bazaltból épített, magas, fekete tornyai. Ezekkel a szögletes tornyokkal kicsit úgy festett a távolból Dylath-Leen, mint az óriások ösvényének egy darabkája, utcái pedig sötétek és ellenségesek voltak. Sok baljós kikötői kocsma van a temérdek rakparton, a városban hömpölyög a föld minden tájáról jött furcsa tengerészek áradata, melyben olyanok is előfordulnak, kik a pletyka szerint nem földi eredetűek. Carter a város különösen öltözött férfiait kérdezgette az Oriab szigetén emelkedő Ngranek-csúcsról és megtudta, hogy jól ismerik azt a helyet. Hajók szoktak érkezni a sziget Baharnából, az egyik alig egy hónap múlva indul vissza, és a Ngranek zebraháton csupán kétnapi járás a várostól. Csak kevesen látták az Isten kőarcát, mert a Ngranek veszedelmes oldalán van, amely puszta szirtekre és kísérteties lávavölgyekre tekint alá. Azon az oldalon az istenek valaha megharagudtak az emberekre és szóltak róla a Más Isteneknek.

Nehéz volt ezeket a híreket kiszedni a kalmárokból és tengerészekből Dylath-Leen kikötői kocsmáiban, mert szívesebben suttogtak a fekete gályákról. Az egyik egy hét múlva várható azokról az ismeretlen partokról rubintokkal megrakodva, és a városiak még ránézni is féltek arra a dokkra. Azoknak az embereknek, kik onnan lejöttek, túl széles volt a szájuk és az a mód, ahogyan turbánjuk két helyen kidudorodott a homlokukon, különösen rossz fényt vetett rájuk. Lábbelijük a legkisebb és legdrágább volt, amelyet valaha láttak a Hat Királyságban. De a leggyanúsabb volt a láthatatlan evezősök dolga. Kínos volt látni, olyan túlságosan is fürgén, pontosan és elevenen mozgott a három evezősor és az sem volt helyénvaló, hogy egy hajó egy kikötőben álljon heteken át, amíg a kereskedők a portékájukat árulják, és mégse lehessen látni a legénységet. Ez nem volt tisztességes Dylath-Leen kocsmárosaival, szatócsaival és henteseivel szemben, kik soha egy morzsányi élelmet nem küldhettek a fedélzetre.

A kufárok csakis aranyat és tömzsi, fekete rabszolgákat vásároltak, akiket a folyón át hoztak Pargból. Ez volt minden, amit e rossz képű kalmárok és láthatatlan evezőseik műveltek; sohasem látogatták meg a fűszereseket és a henteseket, csak az arany és a kövér, fekete pargi emberek kellettek nekik, akiket súlyra vásároltak. A szag, amely ezekről a gályákról áradt, ha déli szél fújt a kikötőben, egyszerűen leírhatatlan volt. Csupán a thagfű állandó füstölésével bírták elviselni a kocsmákban a legszívósabb városiak. Dylath-Leen sohasem tűrte volna meg a fekete gályákat, ha máshonnan is be tud szerezni ilyen rubintokat, ám egész álomföldön nem volt egyetlen bánya, ahonnan hasonlókat lehetett volna fölhozni.

Főként ilyesmiről pletykáltak a város kozmopolita lakói, miközben Carter türelmesen várakozott a baharnai hajóra, amely elviheti a szigetre, hol a faragott Ngranek mered a magasba kopáran. Közben fáradhatatlanul hallgatta a távoli utazók történeteit hátha hall valamit a jeges pusztaságban álló Kadathról, vagy egy városról ahol márványból vannak a falak és ezüst szökőkutak sejlenek az alacsonyabb teraszokon a naplemente fényében. Ezekről azonban semmit sem tudott meg; bár egyszer mintha szokatlanul élesen nézett volna rá egy élemedett, ferde szemű kereskedő, amikor Carter a jeges pusztaságról beszélt. Erről a férfiról az a hír járta, hogy Leng jeges, sivatagos fennsíkjának szörnyű sziklafalvaival kereskedik, hová épeszű ember nem teszi be a lábát, és melyeknek ördögi tüzei éjszakánként messze ellátszanak. A pletyka szerint üzletel még a sárga selyemálarcos, leírhatatlan főpappal is, ki egyedül lakik egy történelem előtti sziklakolostorban. Ily emberről könnyen elképzelhető, hogy kereskedik a jeges pusztaság lakóival is, ám Carter hamarosan belátta, hogy hasztalanul faggatja.

Némán és idegenszerűen ekkor siklott be a kikötőbe a bazalt hullámtörő és a magas világítótorony mellett a fekete gálya; különös szagot árasztva, melyet a déli szél végigterített a városon. Kínosan feszengtek a kocsmázók a vízparton és hamarosan sötét, széles szájú kereskedők lopakodtak a partra kidudorodó turbánban parányi cipőben, hogy fölkeressék a drágakőbazárt. Carter közelről figyelte őket és minél tovább nézelődött, annál kevésbé tetszettek neki. Később látta, amint morogva-izzadva fölterelték a hajópallón a furcsa gályára a testes pargi feketéket és azon tűnődött, milyen országban – ha létezik ilyen egyáltalán – fognak vajon szolgálni e szánalmas, kövér alakok.

Amikor a gálya már harmadik napja állt a kikötőben, este az egyik rossz képű kereskedő megszólította és alattomosan vigyorogva célzott rá, hogy hallott a kocsmákban Carter kérdezősködéséről. Úgy látszott, van tudomása oly titokról, melyek nem valók a nyilvánosság elé: és bár hangja elviselhetetlenül undorító volt, Carter úgy érezte, ha már ilyen mélyen belement a dologba, egyetlen utazót sem szalaszthat el. Ezért hát meghívta egy emeleti, kulcsra zárható kamrába és előhúzta ami a zoogok holdborából maradt, hogy megoldja a másik nyelvét. A különös kereskedő jól teleitta magát, de változatlanul vigyorgott ivás után is. Majd furcsa palackot varázsolt elő a saját borával és Carter látta, hogy a palackot egyetlen, érthetetlen ábrákkal televésett rubinkőből csiszolták. A kereskedő megkínálta vendéglátóját és noha Carter egyetlen kortyot ivott, forogni kezdett körülötte a világ, és elképzelhetetlen őserdők izzása hevítette. Eközben vendége egyre szélesebben vigyorgott, és mielőtt Carter átsiklott volna a feketeségbe, utoljára azt látta, hogy ördögi röhej borítja el a sötét, ocsmány arcot, és a nevetőgörcs kóros rángásában valami szavakba nem foglalható dolog bomlik ki a homlokán a turbán szövete alól.

Förtelmes bűzre tért magához egy sátorponyva alatt a hajó fedélzetén, miközben a Déli-tenger csodálatos partjai természetellenes gyorsasággal távolodtak. Nem volt megbilincselve, de három sötét kereskedő állta körül kajánul vigyorogva, és turbánt dudorító homlokuktól Carter majdnem olyan rosszul lett, mint a bűztől, amely a kísérteties fedélzeti lejárókból szivárgott. Látta elsiklani a dicső földeket és városokat, amelyekről egy földi álomtársa – világítótorony őre az ódon Kingsportban – mesélt a régi napokban: fölismerte Zak templomokkal díszített teraszait, hol elfelejtett álmok laknak; a förtelmes Thalarionnak, az ezer csoda démonvárosának tornyait, ahol Lathi, a fantom uralkodik; Zurának, a beteljesületlen gyönyörök honának buja kertjeit, és a kettős kristály-földnyelv ragyogó ívét, mely Shna-Nylnek, a fantázia áldott földjének kikötőjét őrzi.

A bűzlő hajó, a lenti láthatatlan evezősök abnormális csapásaitól hajtottan, tisztátalanul suhant el a nagyszerű földek előtt. Mielőtt leszállt volna az éj, Carter már látta, hogy a kormányos egyenesen Nyugat Bazaltoszlopai felé irányítja őket, melyek mögött az egyszerű népek szerint a fénylő Canthiuria terül el. A bölcs álmodók azonban jól tudják, hogy ezek egy óriási vízesés kapui, amelyeken át a földi világ álombirodalmának óceánjai lezuhannak a tátongó semmibe, át az üres téren, más világok és csillagok felé, a rendezett világegyetemen kívüli félelmetes űr irányába, hol a káoszban Azathoth démonszultán rágódik éhesen a síp– és dobszóra, hol vakon, némán, komoran járják ördögi táncukat a Más Istenek, és velük lelkük és hírnökük, Nyarlathotep.

Noha a három kaján kereskedő szót sem ejtett szándékáról, Carter jól tudta, azokkal szövetkeztek kik nem akarják, hogy elérje célját. Álomföldön köztudott, hogy a Más Isteneknek sok ügynöke jár az emberek között; ezek az ügynökök, legyenek egészen emberek, vagy félistenek, buzgón teljesítik e vak és agy nélküli lények akaratát, cserébe undorító szellemük és küldöncük, Nyarlathotep, a kúszó káosz kegyeiért. Így hát Carter arra a következtetésre jutott, hogy a puklis turbános kereskedők, hallván, mint kérdezősködik a Kadath kastélyában lakozó Nagyok felől, úgy döntöttek, elviszik Nyarlathotepnek, valamely kimondhatatlan jutalomért cserébe. Hogy hol lakhatnak ezek a kereskedők az ismert világegyetemben vagy a vérfagyasztó külső térben, azt nem is sejtette, mint ahogy azt sem bírta elképzelni, minő pokoli helyen találkozhatnak a kúszó káosszal, hogy átadják őt és bezsebeljék jutalmukat. Azt azonban tudta, hogy nincs lény, ha mégoly kevéssé emberi is, mint ezek, ki közelíteni merészelne Azathoth démonisten sötét trónjához az alaktalan központi űrben.

Napnyugtakor a kereskedők megnyalták rendkívül széles szájukat és éhesen pislogtak, mire az egyik lement, majd egy kosár tányérral és egy fazékkal tért vissza valaminő rejtett és undok kabinból. Ekkor egymás mellé kuporodtak a ponyva mögött és ették a gőzölgő húst, amely körbejárt közöttük. Carternek is adtak egy adagot, ő azonban valahogy szörnyűnek találta az étel méretét és alakját. Még sápadtabb lett, mint volt, és mikor senki sem figyelt oda, bedobta adagját a tengerbe. Megint a láthatatlan evezősökre gondolt odalent, meg a kosztra, amelyből túlságosan gépies erejüket merítik.

Már sötét volt, amikor a gálya áthaladt Nyugat Bazaltoszlopai között. Előttük baljósan felerősödött az utolsó vízesés dübörgése. A zuhatag párája elsötétítette a csillagokat, nyirkos lett a fedélzet, a hajó ingott a meredély széle felé rohanó áramlatokban. Egy különös füttyentéssel meg egy szökkenéssel megtörtént az ugrás, és Carter átélte a lidércnyomás minden rettegését, amikor a Föld eltávolodott és a nagy hajó néma üstökösként száguldott a csillagközi térben. Eddig nem tudta, miféle ólálkodó, ugrándozó, fetrengő feketeségek sandalognak és vicsorognak az éterben az utazóra és nyúlkálnak nyálkás mancsukkal, amikor valamilyen mozgó tárgy fölkelti kíváncsiságukat. Ezek a Más Istenek név nélküli lárvái, hozzájuk hasonlóan vakok és agy nélküliek, kiket sajátos éhek és szomjak hajtanak.

Ám a förtelmes gálya nem ment oly messze, amitől Carter tartott, mert hamarosan észrevette, hogy a kormányos egyenesen a Hold felé fordítja a hajót. A Hold karéja egyre szélesebben ragyogott, ahogy közeledtek hozzá, zavarba ejtően mutogatva páratlan krátereit és hegycsúcsait. A hajó odaért a peremhez és hamarosan kiviláglott, hogy célja az a titokzatos, rejtélyes oldal, amely sohasem fordul a Föld felé és az álmodó Snireth-Koét leszámítva, nem látta még emberi szem. A gálya felé közeledő Hold képe nagyon fölzaklatta Cartert; egyáltalán nem tetszett neki az itt-ott düledező romok nagysága és alakja. A hegyeken álló halott templomok fekvéséből úgy tűnt, nem a helyes vagy jóindulatú isteneket dicsőítették bennük; a törött oszlopok szimmetriája valamely sötét jelentést hordozott, mely nem csábított megfejtésre. Carter nem volt hajlandó találgatni, mekkorák és milyen alakúak lehettek az egykori hívők.

Amikor a hajó befordult a Hold pereménél és ember nem látta földek felett vitorlázott, bizonyos életjelek tűntek fel a különös tájon. Carter sok alacsony, széles, kerek kunyhót látott a groteszk fehéres gombáktól burjánzó földeken. Megfigyelte, hogy a kunyhók ablaktalanok, formájuk az eszkimók igluira emlékeztet. Ezután egy tunya tenger olajos hullámait pillantotta meg, és tudta, hogy az utazás megint vízen – legalábbis valamilyen folyékony anyagon – folytatódik. A gálya különös hangot hallatva ért felszínt, a hullámok zavarba ejtő ruganyossággal fogadták. Most már szélsebesen siklottak, egyszer elhaladtak egy másik gálya mellett, amelyet atyafiságosan üdvözöltek, de általában semmit sem lehetett látni, csak a különös tengert és az eget, amelynek feketeségében csillagok sziporkáztak, holott vakítóan sütött a nap.

Ekkor egy leprás part fűrészes szélű hegycsúcsai bukkantak fel, és Carter megpillantotta egy város csúnya vastag, szürke tornyait. A fogoly fölöttébb idegesítőnek találta dőlésszögüket, csoportosulásukat és azt a tényt, hogy egyáltalán nem volt ablakuk; keserűen kárhoztatta magát, hogy könnyelműen belekóstolt a dudoros turbánt viselő kereskedő furcsa borába. Míg a város egyre erősödő ocsmány bűzében közeledtek a part felé, Carter sok erdőt vett észre a fűrészes körvonalú hegyeken, és mintha annak a Föld elvarázsolt erdejében álló magános holdfának a rokonait látta volna, amelynek nedvéből a kicsi barna zoogok különös borukat erjesztik.

Most már mozgó alakokat is látott a visszataszító rakpartokon, és minél jobban kivehette őket, annál inkább eluralkodott rajta a félelem és az irtózat. Egyáltalán nem emberek vagy emberszabásúak voltak, hanem nagy, szürkésfehér, nyálkás lények, amelyek tetszésük szerint nőttek-zsugorodtak és legszívesebben – noha ezt is változtatták – holmi szem nélküli varasbéka alakját öltötték, amelynek tompa pofája végében valamilyen furcsa, kurta, reszketeg, rózsaszín tapogatókoszorú ült. A lények fürgén mászkáltak a rakpartokon, természetfölötti erővel cipelték a bálákat, ládákat, dobozokat, itt-ott, mancsukban hosszú evezőkkel, föl-le ugráltak valamelyik lehorgonyzott gályáról. Egyik-másik a széles szájú rabszolgák csapatait terelgette, kik megközelítőleg ember formájúak voltak, akár a Dylath-Leenbe járó kereskedők; csakhogy így, turbán, cipő, ruha nélkül már egyáltalán nem tűntek emberieknek. A kövérebb rabszolgákat, kiket egy felügyelőféle próbaként megcsipkedett, lehajtották a hajóról, ládákba tették, leszögelték, majd a teherhordók továbbvitték őket az alacsony raktárakba, vagy nehézkes, behemót társzekerekre rakták. Az egyik szekér egy rándulással nekiindult. A lény, mely húzta, oly elképesztő volt, hogy Carternek tátva maradt a szája, pedig elég rémséget látott ez ocsmány helyen. Itt-ott falkákban terelték a hajókra a felöltözött, turbános rabszolgákat, őket a nyálkás varasbékák hordája követte: a gályák tisztjei, navigátorai, evezősei. Carter azt is látta, hogy a majdnem emberi teremtményeket a legalantasabb munkákra tartogatják, amihez nem kellett erő: ők kormányoztak, főztek, jöttek-mentek, szállítottak, üzleteltek az emberekkel a Földön és más bolygókon a kereskedelmi utak során. Jól beválhattak a Földön, mert ha felruházzák őket, cipőt és turbánt adtak rájuk, nemigen különböztek a földiektől: nyugodtan alkudozhattak a földi boltokban, anélkül, hogy kínos magyarázkodásra került volna sor. Zömüket azonban, hacsak nem voltak soványak vagy csúnyák, levetkőztették, beládázták és felrakták a mesebeli lényektől vont társzekerekre. Időnként kirakodtak és beládáztak más fajzatokat is; voltak, amelyek nagyon hasonlítottak e félemberekhez, mások nem annyira, és voltak, amelyek egyáltalán nem emlékeztették rájuk. Carter azon mélázott, vajon kirakodják és beládázzák-e a szegény tömzsi, pargi feketékét is, hogy elszállítsák őket a szárazföld belsejébe a ronda szekereken?

Amikor a gálya kikötött az egyik szivacsos kőből faragott, nyálkás rakpartnál, varasbékalények lidérces hordája bugyogott elő a fedélzeti nyílásokon. Ketten megragadták Cartert és magukkal vonszolták. A város szaga és külseje elmondhatatlan volt, Carterben csupán töredezett képek maradtak a csempézett utcákról, fekete ajtókról, az ablaktalan, függőleges, szürke falak feneketlen szakadékairól. Végül beráncigálták egy alacsony kapun és megszámlálhatatlan lépcsőfokot mászott meg a szurokfekete sötétségben. A varasbékalényeknek láthatóan mindegy volt, világos van-e vagy sötét. Elviselhetetlenül büdös volt a házban, és amikor Cartert bezárták egy kamrába és egyedül hagyták, alig maradt annyi ereje, hogy körbetapogatózzék, milyen és mekkora helyen van. Kör alakú szoba volt, nagyjából hat méter átmérőjű. Ettől kezdve megszűnt létezni az idő. Időnként löktek be ételt, de Carter meg se érintette. Nem tudta, mi lesz a sorsa; úgy sejtette, addig tartják itt, amíg meg nem érkezik a végtelenség Más Isteneinek félelmes lelke és küldönce, Nyarlathotep, a kúszó káosz. Ismeretlen számú óra vagy nap után ismét szélesre tárult a nagy kőajtó, és Cartert lelökdösték a lépcsőkön, ki a rettentő város vörösen megvilágított utcáira. A Holdon éjszaka volt és városszerte fáklyahordó rabszolgák álldogáltak. Egy ocsmány téren tíz varasbékalényből s huszonnégy csaknem emberi fáklyatartóból összeállt valami menetféle: tizenegy-tizenegy kétoldalra, egy-egy előre és hátra. Cartert középre került; öt békalény elébe állt, öt mögé, egy-egy csaknem ember fáklyatartó a két oldalára. Néhány béka-lény borzalmas hangokat csalt elő visszataszítóan kifaragott elefántcsontfuvolákból: Az oszlop sátáni sípolással indult neki a csempézett utcáknak az elsötétedett, trágár gombamezők felé, és hamarosan elkezdtek felkapaszkodni a várost övező alacsony dombok egyikére. Carter pillanatig sem kételkedett benne, hogy e vérfagyasztó lejtőn vagy istenkáromló fennsíkon várakozik a kúszó káosz; szeretett volna mihamarabb biztosat tudni. Az istentelen fuvolák idegtépően vinnyogtak; Carter az egész világot odaadta volna egyetlen félig is normális hangért, ezeknek a varangyoknak azonban nem volt hangjuk, a rabszolgák pedig nem beszéltek. És ekkor normális hang hallatszott a csillagszikrás sötétségből. A magasabb csúcsokról gördült alá, a fűrészes szirtek elkapták és pokoli ricsajjal verték vissza. Macskák éjféli nyávogása volt. Most látta be Carter, hogy igazuk volt a falusi öregeknek, kik súgva emlegettek csupán macskák előtt ismeretes titkos birodalmakat, hová e sompolygók gyakorta ugranak át éjszakánként magas háztetőkről. Bizony, a Hold sötét oldala az a hely, hová fel-felszökkennek, dombokon kergetőznek, ősi árnyakkal társalognak, és mikor a büdös lények oszlopában meghallotta ismerős, barátságos nyávogásukat, az otthon meredek háztetőire, meleg tűzhelyeire, világító apró ablakaira gondolt.

Randolph Carter jól ismerte a macskák beszédét, és itt, ezen a szörnyű helyen a megfelelő kiáltást hallatta. De nem is volt erre szükség, mert alig nyitotta ki a száját, amikor hallotta, hogy közeledik, erősödik a kórus: cikázó alakokat látott a csillagok előtt; amint buckáról buckára szökkentek egyre sűrűbb csapatokban az apró, kecses árnyak. Felharsant a klán hívása, és mielőtt a dögletes körmenetnek ideje lett volna megijedni, bundák fullasztó felhője, öldöklő karmok vihara borította el őket. A fuvolázás félbeszakadt, sivalkodás támadt az éjszakában. Haldokló csaknem-emberek sikoltottak, macskák köpködtek, nyávogtak, fújtak, a békalények azonban még akkor is hallgattak, mikor vastagon patakzott büdös zöldes vérük a trágár gombák között a likacsos földre.

Elképesztő látványt világítottak meg a fáklyák. Carter még sohasem látott ennyi macskát. Fekete, szürke, fehér, sárga, tigriscsíkos és foltos; közönséges, perzsa és manx, tibeti, angóra és egyiptomi; valamennyi égett a harci láztól és még mindig érzett körülöttük az a csorbíthatatlan szentség; mely Pi-Basztban töltötte be hatalmas istennőjük templomait. Hétszeres erővel ugrottak a csaknem-emberek torkának és a varangyok rózsaszín tapogatós orrának, és vadul rántották le őket a gombás síkra, hol társaik isteni dühtől megszállott légiói tépték-marták őrjöngve a lényeket. Carter kiragadott egy fáklyát az egyik megdöbbent rabszolga kezéből, ám hamarosan leterítette hű védőinek áradó hulláma. Eztán csak a szuroksötétben hallhatta a fülsiketítő csatazajt, a győztesek kiáltásait, és érezte barátainak puha talpát, ahogy ide-oda rohantak rajta keresztül a harc hevében.

Végül félelmében és kimerültségében lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, különös jelenet tárult elé. A Föld hatalmas korongja, amely tizenháromszor akkora volt, mint amekkorának mi látjuk a Holdat, különös fényt árasztott a holdtájra; a vad fennsíkon és a fűrészes hegygerincen szép rendben kuporgott a macskák végtelen tengere. Körkörösen üldögéltek, két-három vezér pedig Carter arcát nyalogatta és vigasztalóan doromboltak hozzá. A halott rabszolgáknak és varangyoknak semmi nyoma, de Carter mintha csontokat látott volna valamivel arrébb, a közte és a harcosok közti nyílt területen.

Beszédbe elegyedett a vezérekkel a macskák lágy nyelvén, és megtudta, hogy jól ismerik régi barátságát a faj iránt, mely gyakran kerül szóba oly helyeken, hol macskák összegyűlnek. Nem maradt észrevétlen az sem, amikor áthaladt Ultharon és a sima szőrű öreg macskák emlékeztek rá, hogyan simogatta meg őket, miután elbántak az éhes zoogokkal, kik ferdén néztek egy fekete cicára. Az sem merült feledésbe, mennyire örült a cicának, ki eljött hozzá a fogadóba, és másnap, indulás előtt hogyan adott neki egy csésze finom tejszínt. Ennek a cicának a nagyapja volt a sereg vezére, ki egy távoli dombról észrevette az ördögi körmenetet, és a fogolyban fölismerte fajtája testi-lelki jó barátját a Földön és az álombirodalomban.

Ekkor nyávogás kélt egy messzi oromról és az öreg vezér hirtelen abbahagyta elbeszélését. Hadseregének egyik előretolt őrszeme volt, ki a hegység legmagasabb csúcsán állomásozott, hogy figyelje az egyetlen ellenséget, amelytől a földi macskák félnek; a Szaturnusz termetes és különös macskáit, akik valamilyen okból nem feledték Holdunk sötét oldalának báját. Szerződött szövetségesei voltak az ördögi varangyoknak és megátalkodott ellenségei a mi földi macskáinknak, így a seregletnek meggyűlhetett volna velük a baja.

A tábornokok rövid tanácskozása után a macskák fölkerekedtek és szorosabb alakzatot véve föl, oltalmazóan tömörültek Carter köré, készen rá, hogy egy hatalmas űrugrással visszaérkezzenek Földünk és álomvilága háztetőire. Az öreg táborszernagy azt tanácsolta Carternek, hagyja magát simán és tétlenül sodortatni a bundások soraival, és azt is elmagyarázta, hogyan ugorjék, amikor a többiek ugranak, és hogyan érjen földet kecsesen velük együtt. Azt is fölajánlotta, hogy ott teszik le, ahol akarja, Carter pedig úgy döntött, hogy ez a hely Dylath-Leen legyen, honnan a fekete gálya elindult; onnan szeretett volna elvitorlázni Oriabba a Ngranek faragott oldalához, és figyelmeztetni is akarta a város népét, hogy amennyiben tapintatosan és méltányosan megoldható, ne kereskedjenek többé a fekete gályákkal. Azután egy adott jelre, barátjukat biztonságosan közrefogva, minden macska felszökkent a magasba, miközben a Hold-hegység egyik rémséges ormának fekete barlangjában még mindig hiába várakozott a kúszó káosz, Nyarlathotep.

A macskák villámgyorsan átvetették magukat az űrön, így Carter most nem látta a mélységben leselkedő, fickándozó, fetrengő fekete formátlanságot. Még mielőtt tudatára ébredt volna, mi is történt, már vissza is tért ismerős fogadó szobájába Dylath-Leenben és a lopakodó, barátságos macskák patakokban ugráltak ki az ablakon. Az ulthari öreg vezető maradt utolsónak, és mikor Carter megrázta a mancsát, azt mondta neki, hogy kakaskukorításra otthon kell lennie. Amikor megvirradt, Carter lement és megtudta, hogy egy hét telt el foglyul ejtése és távozása óta. Még csaknem két hétig kellett várnia az oriabi hajóra, és ez idő alatt egyfolytában a fekete gályákat és alávaló mesterkedéseiket ostorozta. A városlakók nagy része hitt neki; ám az ékszerészek annyira kedvelték a nagy rubintokat, hogy senki sem tett ígéretet a nagyszájú kereskedőkkel létesített üzleti kapcsolatok felmondására. Nos, ha Dylath-Leennek egyszer majd meg kell innia a gonosz üzletek levét, az már nem Carter hibája lesz.

Egy hét múlva befutott a fekete hullámtörő és a magas világítótorony között a régvárt hajó, és Carter örömmel látta, hogy embereket hoz, oldalai festettek, sárga latin vitorlák hajtják és őszülő kapitánya selyemruhát visel. Illatos gyantát hozott Oriab mélyének erdeiből, baharnai fazekasok drága cserepeit és a Ngranek ősi lávájából faragott különös kis alakokat, cserébe Ulthar gyapjáért, Hatheg színjátszó kelméiért meg azért az elefántcsontért; melyet a fekete emberek faragtak a Parg folyó mentén. Carter elintézte a kapitánnyal, hogy elvigye Baharnába, ki azt is megmondta, hogy az utazás tíz napig tart. A várakozás egy hete alatt sokat beszélgettek a Ngranekről, s a kapitány elmesélte, hogy kevesen látták azt a faragott arcot; a legtöbb utazó megelégszik azzal, hogy Baharnában meghallgatja az öregemberek, lávagyűjtők, képmásfaragók legendáit, azután úgy adják tovább messzi otthonaikban, mintha tényleg láttak volna valamit. A kapitány még abban se volt biztos, van-e ma egyáltalán élő ember, aki látta a faragott arcot, a Ngranek rossz oldalán; amely puszta és kísérteties, és mindenféle pletykák szállonganak a csúcs közelében tátongó barlangokról, melyekben az éji huhogányok élnek. Arról azonban nem akart beszélni, mifélék lennének ezek az éji huhogányok, mivel ezek arról ismeretesek, hogy fölöttébb kitartóan kísértenek azok álmaiban, akik túlságosan sokat gondolnak rájuk. Ekkor Carter kérdezgetni kezdte a kapitányt a jeges pusztaságban álló ismeretlen Kadath meg a csodálatos alkonyati város felől, ám erről a jóember igazán semmit sem tudott mondani.

Carter egy korai reggelen vitorlázott el Dylath-Leen-ből, amikor megfordult a dagály és az első napsugarakban csillogtak a komor bazaltváros vékony, szögletes tornyai. Két napig hajóztak keletnek a zöld partok előtt, és gyakran láttak csinos halászfalvakat, melyeknek vörös tetős, kéménysisakos házai meredeken kúsztak fölfelé az ódon, álmatag kikötőktől és a tengerparttól, hol száradó hálók hevertek. A harmadik napon azonban élesen délnek kanyarodtak ott, hol a hullámverés erősebb lett, és hamarosan elvesztették szem elől a szárazföldet. Az ötödik napon a tengerészek idegesek lettek, a kapitány pedig elnézést kért gyávaságukért, mondván, a hajó most halad át egy elmerült város rozzant falai és omladozó oszlopai fölött, mely olyan régi, hogy az emlékezetből is eltűnt, és ha a víz elég tiszta, látni lehet az elsüllyedt városban hemzsegő árnyakat, és az egyszerű népek ezt nem veszik jó néven. Azt is hozzátette, hogy sok hajó veszett már oda a tengernek ezen a részén; látták, amint errefelé mentek, de sohasem tértek vissza.

Aznap éjjel vakító fényesen világított a Hold és egy széles út sejlett föl a víz alatt. Olyan gyenge volt a szél, hogy alig mozdult a hajó, elsimult az óceán. A palánkon átnézve Carter egy nagy templom kupoláját pillantotta meg a sokölnyi mélységben; előtte természetfölötti szfinxekkel szegélyezett sétány vezetett valahová, ami köztérnek tűnt. Delfinek bujkáltak vidáman ki-be a romok között, itt-ott tengeri disznók ficánkoltak sután, és néha magasra szökkentek a vízből. Amint a hajó arrébb sodródott, halmokat lehetett látni a tengerfenéken, hol világosan kitetszettek a lépcsőzetes ősi utcák és a miriádnyi elmosott házacska nyomai.

Aztán felbukkantak az elővárosok, végül pedig egy nagy, magányos épület egy dombtetőn. Sokkal egyszerűbb volt a többi épületnél és jóval több maradt meg belőle. Sötét volt és alacsony, négyzet alakú, minden sarkán torony, középen kövezett udvar, és tele volt furcsa kis kerek ablakokkal. Valószínűleg bazaltból építették, noha nagy részét elborította a növényzet; olyan volt a magányos, tiszteletet parancsoló helyen, e távoli dombon, akár egy templom vagy kolostor. Valami hal foszforeszkálhatott benne, mert egészen úgy hatott, mintha a kis, kerek ablakok ki lennének világítva, és Carter bizony nem nagyon kárhoztathatta a matrózokat félelmeikért. A vizenyős holdfényben különös, magas monolitot pillantott meg az udvar közepén és látta, hogy valami rá van kötve. Kihozta a teleszkópot a parancsnoki kabinból, és látta, hogy az a valami egy tengerész, oriabi selyemruhában, ki fejjel lefelé lóg és nincs szeme. Örült, mikor erőre kapott a szél és egészségesebb vizek felé hajtotta hajójukat.

Másnap egy ibolyaszín vitorlájú hajóval találkoztak, amely Zarba, az elfelejtett álmok országába tartott szokatlan színű liliomok hagymáival. A tizenegyedik napon a távolban felbukkant Oriab szigete és az égnek meredő, hósipkás Ngranek. Oriab igen nagy sziget, a kikötője a hatalmas Baharna. A rakpartok porfírból vannak faragva, mögöttük emelkedik óriási kőteraszokon a város, az utcák és lépcsők gyakran az épületek fölött ívelnek, a házakat hidak kötik össze. Van egy nagy csatornája, amely gránitalagúton vezet át a város alatt Yáth taváig, melynek túlpartján egy elfelejtett nevű ősi település vályogtégla falai omladoznak. A hajó este érkezett a kikötőbe, Thon és Thal, a két világítótorony barátságosan villogott, Baharna teraszainak millió ablakában fokozatosan gyúltak ki a puha fények, mint alkonyatkor a csillagok, míg a meredeken fölfelé kapaszkodó kikötőváros meg nem telt ragyogó lángokkal az égi csillagok és a kikötő csendes vizében ringatózó tükörképeik között.

Miután partra szálltak, a kapitány a Yáth partján álló saját kis házában látta vendégül Cartert, ahol a város lejtői már lefelé ereszkedtek; felesége és szolgái szokatlan, zamatos fogásokat tálaltak az utazó tiszteletére. Ezután Carter napokig kutakodott a Ngranekről szóló pletykák és legendák után az összes kocsmában és nyilvános helyen, ahol csak lávagyűjtők és képfaragók találkozhatnak, de senkit sem talált, aki följutott a magas meredélyre, vagy látta volna a faragott arcot. A Ngranek nehezen megmászható hegy volt, hátában az átkozott völggyel, mellesleg senki sem vehette biztosra, hogy az éji huhogányok nem csupán a mesés fantázia termékei. Amikor a kapitány visszaindult Darlath-Leenbe, Carter egy lépcsősorra nyíló öreg fogadóban szállt meg a téglából épült óvárosban, melynek stílusa emlékeztetett a Yáth túlpartjának romjaira. Itt dolgozta ki terveit, hogyan mássza meg a Ngraneket, és hasonlította össze mindazt, amit a lávagyűjtőktől hallott az odavezető útról. A fogadós nagyon öreg ember volt, és sok legendát ismert, amivel nagy segítségére volt Carternek. A régi ház egyik emeleti szobájába is bevezette vendégét és mutatott neki egy primitív képet, amelyet egy utazó karcolt az agyagfalba a régi napokban, amikor az emberek merészebbek voltak és kevésbé ódzkodtak attól, hogy a Ngranek meredek lejtőit meglátogassák. Az öreg fogadós dédapja azt hallotta a dédapjától, hogy az utazó, aki ezt a képet karcolta a falba, fölmászott a Ngranekre és látta a faragott arcot, amit azért rajzoltak ide, hogy más is láthassa; de Carternek erős kétségei támadtak, mivel a széles durva vonások a falon hevenyészettek és kezdetlegesek voltak, és teljesen elnyomta őket a sok apró kép, amely a lehető legízléstelenebb módon ábrázolt mindenféle szarvas, szárnyas, karmos, kunkori farkú lényeket.

Végül megszerezve minden értesülést, amit csak össze lehetett gyűjteni Baharna fogadóiban és nyilvános helyein, Carter zebrát bérelt és egy reggelen elindult a Yáth partján a sziget belseje felé, ahol a sziklás Ngranek toronylott. Jobboldalt szép kertek és kőből rakott kis tanyaházak álltak a hullámzó dombokon, erősen emlékeztetve a Skai-parti termékeny földekre. Estére közel járt a Yáth túlpartjának névtelen, ősi romjaihoz, s noha öreg lávagyűjtők figyelmeztették, hogy ne táborozzék ott le éjszakára, kipányvázta zebráját egy mállatag fal előtt álló furcsa oszlophoz, leterítette takaróját egy védett zugban, hol néhány faragványt látott, de nem tudta megfejteni, mit ábrázolnak. Egy másik takarót maga köré csavart, mivel Oriabon hidegek az éjszakák; egyszer fölriadt, mert úgy rémlett, valamilyen rovar szárnya érinti az arcát így hát betakarta a fejét is és békésen aludt, amíg csak föl nem ébresztette a magah madarak dala a távoli gyantaerdőből.

A nap akkor kelt a nagy hegyoldal mögött, melynek mérföldjein ősi téglaalapok és lepusztult falak, alkalmanként törött oszlopok és alapzatok húzódtak magányosan a Yáth partján. Carter zebrája keresésére indult. Nagy volt a bosszúsága, amikor észrevette, hogy a szelíd állat összerogyva hever a furcsa oszlop mellett, amelyhez kikötötte és még inkább nyugtalankodott, látván, hogy az állat elpusztult, a vérét az utolsó cseppig kiszívták a torkán ejtett különös alakú seben át. A csomagját is megbontották, néhány fényes himmi-hummi eltűnt, a föld porában mindenfelé hártyás, nagy lábak hagytak nyomokat, melyeket nem tudott hová tenni. A lávagyűjtők legendái és figyelmeztetései jutottak eszébe, meg hogy vajon mi érinthette meg éjjel az arcát. Azután a vállára vette a csomagját és megindult a Ngranek felé, noha nem minden borzongás nélkül, mert mikor a romokon vágott át az út, hatalmas, tátongó kapuboltozatot pillantott meg a közelben, egy régi templom falában, honnan lépcsőfokok vezettek le a sötétség mélyébe.

Most vadabb, félig fás vidéken kapaszkodott, hol csak a szénégetők kunyhóit meg a ligetekben gyantát gyűjtögetők táborát látta. Balzsamosan illatozott a lég, a magah madarak vidáman csattogva villogtatták hét színüket a napfényben. Naplemente tájt elért egy táborba, ahová a lávagyűjtők akkor tértek vissza tele zsákjaikkal a Ngranek alacsonyabb lejtőiről; itt ő is tábort vert, figyelte az emberek dalait, meséit, és azt is kihallgatta, amit egymás között suttognak egyik elveszett társukról, ki fölkapaszkodott egy szép lávatömbért, de napszállatig sem tért vissza a többiekhez. Amikor másnap keresni kezdték, csak a turbánját találták meg, és a nyiladékokban sem lelték zuhanása nyomát. Nem keresték többé, mivel az öregember, aki velük tartott, azt mondta, semmi haszna. Senki sem találhatja meg azt, kit az éji huhogányok ragadnak el, noha e lények létezése teljesen bizonytalan, majdhogynem monda. Carter firtatta, vajon az éji huhogányok szívnak-e vért, szeretik-e a csillogó tárgyakat, és hártyás nyomokat hagynak-e, de valamennyien tagadóan rázták a fejüket és láthatóan megriadtak e kérdésekről. Amikor észrevette, hogy elhallgatnak, nem kérdezgetett tovább, csupán beburkolózott takarójába, és lefeküdt aludni.

Másnap a lávagyűjtőkkel kelt, majd elbúcsúztak egymásról, minthogy azok nyugatnak tartottak, maga pedig kelet felé indult egy zebrán, amelyet tőlük vásárolt. Az idősebbek áldásokkal és figyelmeztetésekkel halmozták el és azt mondták, jobb, ha nem mászik túl magasra a Ngraneken. Carter hálásan megköszönte a tanácsokat, melyeket esze ágában sem volt megfogadni. Még mindig úgy érezte, meg kell találnia az ismeretlen Kadath isteneit; ki kell csalnia belőlük az utat, mely az alkonyati, elhagyatott és csodálatos városba vezet.

Déltájt, egy hosszú, meredek lejtőn túljutva, a hegyi emberek elhagyatott téglavárosába érkezett. Ezek a népek valaha ilyen közel laktak a Ngranekhez és képeket faragtak a sima lávából. Itt éltek az öreg fogadós nagyapjának idejéig, de akkor megérezték, hogy jelenlétük nem kívánatos. Otthonaik felkúsztak a lejtőkre és minél magasabbra építkeztek, annál több. ember tűnt el pitymallatra. Végül elhatározták, hogy jobb, ha valamennyien távoznak, mivel hébe-hóba mindenfélék villantak fel a sötétben, amit senki sem tekintett kedvező jelnek; így hát utóbb mindnyájan leköltöztek a tengerhez, Baharnában telepedtek le, egy nagyon öreg kerületben és gyermekeiknek megtanították a képfaragás ódon művészetét, amelyet a mai napig űznek. E száműzött hegyi emberek gyermekeitől hallotta Carter a legjobb meséket a Ngranekről, amikor bejárta Baharna öreg korcsmáit.

Eközben, ahogy közeledett, mindjobban fölémagasodott a Ngranek komor háta. Az alacsonyabb lejtőkön alig néhány fa maradt meg, azokon túl satnya bokrok, fölöttük pedig kopáran szöktek az égnek az iszonyú sziklák, hogy belevesszenek a fagyba, jégbe, örök hóba. Carter látta a sötét szikla nyiladékait, hoporcsosságát, és nem nagyon örült a kilátásnak, hogy meg kell másznia. Imitt-amott dermedt lávaömlések állták útját, a lejtőkön, sziklagerinceken salakhalmok púpozódtak elszórva. Kilenc eonnal korábban, még mielőtt az istenek táncoltak volna csúcsain, ez a hegy tüzet köpött és bömbölve mennydörgött. Most némán, vészjóslón nyúlt a magasba, eltakarva a rejtett oldalt, amelybe a pletyka szerint titkos, titáni képet faragtak. Barlangok is voltak a hegyen, melyek üresen konganak az ősidők sötétjében, de az is lehet – ha a legendák igazat mondanak –, hogy oly rémségek ólálkodnak bennük, melyeket el sem képzelhetünk.

A föld tovább emelkedett a Ngranek lába felé, már alig akadt törpe tölgy és kőris a sziklák, a láva és az ősrégi hamu között. Kialudt parazsat is lehetett látni sokfelé, hol a lávagyűjtők táboroztak, meg néhány durva oltárt is, melyet ők emeltek, hogy elnyerjék a Nagyok jóindulatát és elhárítsák mindazt, amit ők maguk álmodtak a Ngranek magas hágóira és barlangútvesztőibe. Estére Carter elérte a legtávolabbi tűzrakás elszenesedett nyomát, és tábort vert éjszakára, egy facsemetéhez kötve a zebrát, magát pedig elalvás előtt jól belecsavargatva a takaróba. Egész éjjel csak egy voonith vonított valami távoli tó partján, ám Carter egyáltalán nem félt ettől a kétéltű borzalomtól, mivel bizonyosra mondták, hogy a Ngranek lejtőinek még a közelébe sem merészkedik.

A reggel ragyogó fényében megkezdte hosszú kapaszkodását, addig hurcolva magával zebráját, amíg a hasznos állat el tudott jutni, végül, amikor a gyér pagony talaja túlságosan meredekké vált, kikötötte egy csökött kőrisfához. Egyedül kapaszkodott tovább; először az erdőn át, hol egykori falvak romjai álltak elgazosodott tisztásokon, majd a kemény fűben, melyben itt-ott csenevész bokrok ágaskodtak. Bánta, hogy kiért a fák közül, mert most már olyan nyaktörő volt a lejtő, hogy szédülni kezdett. Kitárult előtte a táj: a képfaragók elhagyott kunyhói, a gyantafák ligetei, a gyantaszedők táborai, a ligetek, hol a szivárványszínű magahok dalolnak és fészkelnek; a távolban még a Yáth is ott sejlett és partján a tiltott ősi romváros, amelynek neve homályba merült. Okosabbnak vélte, ha nem néz körül, csak mászott, míg a bokrok is meg nem ritkultak, és gyakran nem maradt más kapaszkodója, mint az erős szálú fű.

Hamarosan még jobban elvékonyodott a föld, nagy foltokban bukkant ki a szikla, a szakadékokban imitt-amott kondorkeselyűk fészkeltek. Végül nem volt egyéb a csupasz kövön kívül, de ez meg nem volt elég egyenetlen és viharvert ahhoz, hogy megkönnyítse a mászást, bár a kidudorodások, peremek, csúcsok sokat segítettek. Carter örült, valahányszor meglátta a morzsalékos kőzetben valamelyik lávagyűjtő ügyetlen kézzel odakarcolt jelét, mert ebből láthatta, hogy előtte is járt itt emberi lény. Egy bizonyos magasság után ismét tapasztalni lehetett az ember jelenlétét, mert a kellő helyeken kapaszkodókat vájtak a sziklákba és apró fejtések, gödrök mutatták, hol találtak lávaeret. Egy helyütt keskeny peremet faragtak egy különösen gazdag, a sziklamászó útvonalától távol eső lelőhelyhez. Carter csak egyszer-kétszer mert körülpillantani, és csaknem elhűlt a körülötte kitáruló táj látványától. A partig látta az egész szigetet, a távolban Baharna kőteraszai sejlettek és kéményei pipáltak rejtelmesen, mögöttük különös titkokat ringatva húzódott a határtalan Déli tenger.

Noha már sokat kanyargott ide-oda a hegyen, a túlsó faragott oldal még mindig elrejtőzött előle. Most észrevett egy fölfelé, balra futó sziklaperemet, mely mintha a kívánatos irányba haladt volna, és a folyamatos előrehaladás ígéretével kecsegtette. Tíz perc múlva megbizonyosodott róla, hogy a perem valóban nem zsákutca, hanem meredeken egy sziklaív felé vezet, amelyen, hacsak hirtelen meg nem szakad vagy el nem tér más irányba, néhány órás mászással átjut a magányos szirtekre és a förtelmes lávavölgyre néző, ismeretlen déli oldalra. Amikor kitárult előtte az új táj, láthatta, hogy sivárabb és vadabb, mint a tenger felé eső vidék, amelyen eddig jött. Valahogy a hegyoldal is megváltozott; olyan nyiladékok, barlangok törték meg az utat, amilyenekkel eddig nem találkozott. Egyik a feje fölött, másik alatta tátongott, mind függőleges sziklán nyílt, emberi láb számára elérhetetlenül. A levegő most már nagyon lehűlt, de olyan nehéz volt mászni, hogy Carter észre sem vette. Csupán a

ritkább levegő aggasztotta, arra gondolt, talán ez zavarta meg más utazók fejét és ezért ötlötték ki az éji huhogányok meséjét, amelyek létezésével magyarázták e veszedelmes ösvényekről lezuhant hegymászótársuk eltűnését. Ő nem nagyon hitt az utazók meséiben, de mindenesetre volt nála egy hajlott pengéjű handzsár. Minden kevéssé fontos gondolata elenyészett abban a kívánságban, hogy lássa a faragott arcot, amely elvezetheti az istenek nyomára az ismeretlen Kadath tetején.

A félelmetesen fagyos magasságban átjutott végre a Ngranek rejtett oldalára. Mérhetetlen szakadékot látott maga alatt, abban pedig kisebb nyiladékokat és meddő lávaömlenyeket, a Nagyok hajdani haragjának jelét. Délfelé kibomlott előtte a táj; kihalt vidék volt, szántóföldek és kunyhók kéményei nélkül nyúlt a végtelenségbe. Ezen az oldalon nyomát sem lehetett látni a tengernek, mivel Oriab nagy sziget. Még mindig sűrűn sorjáztak a függőleges sziklán a fekete üregek, furcsa hasadékok, ám egy sem volt hozzáférhető hegymászók számára. A fölötte meredező sziklatömeg megakadályozta, hogy följebb is lásson, és Carter egy pillanatig megremegett a kétségtől, nehogy: járhatatlannak bizonyuljon az út. Bizonytalanul egyensúlyozva a szélben, mérföldekre a síktól, amikor az egyik oldalon csak az űr van és a halál, a másikon meg csúszós sziklafalak, egy pillanatra megértette a félelmet, amely miatt az emberek elkerülik a Ngranek rejtett oldalát. Nem tudott megfordulni, noha a nap már lefelé süllyedt. Ha nem ér föl a tetőre, az éjszaka itt találhatja kuporogva, a hajnal pedig már nem fogja megtalálni. Volt azonban egy út, amelyet még időben észrevett. Csak nagyon gyakorlott álmodó volt képes fölhasználni azokat az észrevehetetlen lábtámaszokat, de Carternek ez is elég volt. A sziklán átvergődve egy lejtőt talált fölötte, amelyen sokkal könnyebben lehetett haladni, mint lejjebb, mert egy olvadozó széles gleccser bőven hagy ott helyet az agyagos talajnak és a sziklaperemeknek. Balra nyiladékok ereszkedtek alá ismeretlen magasságokból ismeretlen mélységekbe, egy barlang szája éppen fölötte nyílt.

Másutt annyira megdőlt a hegyoldal, hogy még megtámaszkodni és pihenni is volt helye. A dermesztő hidegből érezte, a hóhatár közelében járhat, és fölnézett, hogy lássa, mily ragyogó csúcs veri vissza a kései rőt napsugarakat. Fölötte sok ezer lábnyira valóban ott fehérlett a hó, azalatt pedig hatalmas szirt ugrott elő örökkévalóság rajzolta merész vonalban, olyan, mint amilyet az imént mászott meg. Amikor megpillantotta, elakadt a lélegzete, majd hangosan fölkiáltott és áhítattal kapaszkodott meg az éles sziklaperemben, mert a titáni domborulat nem olyan volt amilyenné a Föld hajnalán formálódott, hanem egy isten faragott és csiszolt vonásait ragyogtatta vörösen és döbbenetesen a napnyugta fényében.

Szigorúan, félelmetesen izzott az arc a lemenő nap tüzében. Emberi elmével még azt sem lehetett felmérni, mily óriás, ám Carter azonnal tudta, hogy ember nem készíthette. Egy isten véste isteni kézzel, hogy most dölyfösen és fenségesen pillantson le a betolakodóra. A szóbeszéd összetéveszthetetlennek hírlelte és Carter láthatta, hogy tényleg így van; a hosszú, keskeny szemek, a nyújtott cimpájú fül, a vékonyan hegyes áll nem emberi, hanem isteni fajra vallott.

Lenyűgözve kapaszkodott a magas és veszedelmes sziklafészekben, noha azt találta, amit várt; egy isten arca volt, sokkal csodálatosabb, mint gondolta, és templomnál hatalmasabban nézett le a naplemente síri csöndjében a magasból, hol isteni kéz véste a sötét lávába. A csoda oly erős volt, hogy senki sem vonhatta ki magát hatása alól.

Ehhez járult még a felismerés csodája; noha Carter azt tervezte, valamennyi álomországot bejárja, amíg megtalálja az ehhez hasonló arcokat, az istenek gyermekeiét,

már tudta, hogy erre nem lesz szükség. Ez a nagy, faragott arc a hegyoldalban nem volt ismeretlen, gyakran látott hasonlókat Celephais kikötőjében, mely Ooth-Nargatban van a Tanariai-hegység mögött uralkodóját pedig Kuranes királynak hívják, akit valaha ismert az éber világban. Minden évben ilyen arcú tengerészek érkeznek északról sötét hajókon, hogy ónixot cseréljenek faragott jádekőre, sodrott aranyra, kis piros celephaisi énekesmadarakra. Most már bizonyos, hogy nem lehetnek mások, mint a félistenek, kiket keres. Ahol ők laknak, annak közelében kell lennie a jeges pusztaságnak és benne az ismeretlen Kadathnak, hol a Nagyok ónixkastélya áll.

Így hát Celephaisba kell mennie, sokkal messzebb Oriab szigeténél. Vissza kell hajóznia Dylath-Leenbe, onnan föl a Skain a niri hídig, megint keresztül a zoogok elvarázsolt erdején, ahol az út Oukranos kertjeit átszelve északnak kanyarodik a thrani aranyos tornyok felé; ott kell találnia egy galleont, mely a cerenariai tengerre tart.

A szürkület azonban sűrűsödött és az óriás, faragott arc még szigorúbban nézett le rá. Az éjszaka azon a sziklaperemen kuporogva találta vándorunkat; a sötétben sem lefelé, sem fölfelé nem mehetett, csupán egy helyben maradhatott, amíg a nappal megérkezik. Kapaszkodott és reszketett a keskeny helyen, imádkozott, hogy el ne aludjon, nehogy meglazuljon a szorítása és odalent találja magát a több mérföldes szédítő zuhanás után az átkozott völgy szurdokai és fűrészes sziklái között. Kigyulladtak a csillagok, de azokon kívül csak a fekete semmit látta; a semmit, tele halállal, mely ellen nem tehetett mást, mint hogy kapaszkodott a sziklákban, minél hátrább húzódva a meredély láthatatlan szélétől. Az utolsó, amit látott a homályban, egy kondorkeselyű volt, amely a közeli nyugati szurdok mellett szárnyalt és vijjogva libbent arrébb, hogy messzebb kerüljön a zarándok feje fölött tátongó barlang szájától.

Hirtelen, anélkül, hogy bármily neszező figyelmeztetést küldött volna a sötét, érezte, hogy görbe handzsárját kilopja az övéből egy láthatatlan kéz, és hallotta, amint lefelé pattog a sziklák között. Betegesen sovány, szarvas-farkas, denevérszárnyú rémalak takarta el a Tejutat. Tőle nyugatra, másutt is kezdtek elsötétülni a csillagok, mintha meghatározhatatlan néma valamik hussannának elő sűrű falkákban a szakadékkal szemben tátongó, hozzáférhetetlen barlangból. Ekkor egy dermesztő hideg kéz markolta meg a nyakát, egy másik a lábát, azzal hirtelen fölkapták, és kilendültek vele az űr fölé: Újabb perc múltán kihunytak a csillagok, és Carter tudta, hogy az éji huhogányok ragadták magukkal.

Sebbel-lobbal behurcolták a sziklán nyíló barlangba és a mögötte indázó szörnyű labirintusba. Amikor ösztönszerűen vergődni kezdett, nagy nyugalommal belecsíptek. Ők maguk hallgattak, még hártyás szárnyuk sem adott hangot. Riasztóan hidegek, nyirkosak és síkosak voltak, mancsuk szorítása visszataszító. Aztán belevetették magukat valami iszonytató, elképzelhetetlen mélységbe, bucskáztak, pörögtek a gyomorkavaró, áporodott, síri léghuzatban; Carter úgy érezte, mintha a téboly pokoli örvényében süvöltenének előre. Újra meg újra felordított, ám csak annyit ért el, hogy a fekete mancsok kiszámított alapossággal egyre nagyobbakat csíptek rajta. Ekkor szürke, foszforeszkáló fényt pillantott meg, és sejtette, hogy a ködös legendák emlegette föld alatti rettegés birodalmába jutott, hol a dögletes levegőben vibráló fakó lidércfények és a Föld méhéből felpárálló ősködök világítanak csupán.

Végül mélyen maga alatt szürke, baljóslatú hegygerincet pillantott meg. Tudta, hogy Throk mitikus ormait látja. Félelmetesen, vészjóslóan magasodtak a naptalan örök mélység kísérteties korongján; magasabbak voltak, hogysem ember el tudná képzelni, és szörnyű völgyeket őriztek, hol ocsmány dólok turkálnak és furkálnak. Carter mégis inkább őket nézte volna, mint foglyul ejtőit, kik förtelmesen idétlen, fekete valamik voltak: bőrük sima, olajos, mint a ceté, undok szarvaik vége egymás felé görbült, denevérszárnyaik hangtalanul csapkodtak; ronda, mohó mancsuk volt, tüskés farkukat szükségtelenül és idegesítően lengették. De az volt a legrosszabb, hogy sohasem beszéltek vagy nevettek, és nem is mosolyogtak, mert egyáltalán nem volt arcuk a mosolyhoz, csupán sejtelmes üresség ott, ahol arcnak kellett volna lenni. Csupán fogni, repülni és csípni tudtak; ez volt az éji huhogányok tudománya.

Ahogy a csoport alábocsátkozott és minden irányban egyre magasabbra toronylottak Throk ormai, látni lehetett, hogy semmi sem él meg itt az örök alkonyatban, a zord, tiszteletet parancsoló grániton. Még lejjebb ereszkedtek és a levegőben kialudtak a lidércfények, átvette az uralmat az űr ősi fekete sötétje, melyben csak a karcsú ormok villóztak. Ám hamarosan eltávolodtak ezek is, és nem maradt más, mint a legmélyebb barlangok nyirkosságától tapadó, suhogó légáramlat. Végül az éji huhogányok földet értek valamilyen láthatatlan talajon, ami csontrétegnek rémlett és egyedül hagyták Cartert abban a fekete völgyben. A Ngraneket őrző éji huhogányoknak az volt a dolga, hogy eddig hozzák; megtették és némán elrepültek. Carter megpróbált utánuk nézni, hogy merre repülnek, de nem sikerült, mert a Throk ormait is elnyelte a homály. Semmi sem volt sehol, csak feketeség, félelem, hallgatás és csontok.

Carter biztos forrásokból tudta, hogy Pnoth völgyében van, ahol a hatalmas dólok mászkálnak és kutakodnak; azt azonban nem tudta, mire számítson, mert senki sem látott még dólt, még csak azt sem sejtették, miféle szerzetek volnának. Annyit lehet tudni róluk, hogy tompa zajjal zörgetik a csonthegyeket, és vonagló testüknek nyálkás tapintása van. Nem lehet látni őket, mert csak a sötétben mászkálnak. Carter nem is akart velük találkozni, így hát erősen figyelt minden neszre az ismeretlen mélységet betöltő csontmezőn. Még ezen a félelmetes helyen is volt terve és célja, mivel a pnothi szóbeszédek nem voltak ismeretlenek valaki előtt, akit a régi napokban ismert. Röviden, minden valószínűség szerint ez volt az a hely, hová az éber világ hullaevő kísértetei szórjak lakomáik maradványait; és ha egy kis szerencséje van, belebotolhat abba az elképesztő szakadékba, amely még Throk csúcsainál is magasabbról indul: ez a kísértetország határa. Csontzuhatag jelzi, hogy merre kell keresnie, és ha egyszer megtalálja, felkiálthat egy kísértetnek, hogy eresszen le egy létrát; bármily különösen hangozzék, Carter roppant sajátos kapcsolatban állt e borzasztó lényekkel.

Egy bostoni ismerőse, ki egy temető melletti ódon, bűnös utcában rejtőző titkos műtermében festett furcsa képeket, összebarátkozott a kísértetekkel és megtanította Carternek az undorító nyöszörgés-huhogás egyszerűbb elemeit. Ez az ember a végén eltűnt, ám Carternek volt egy olyan gyanúja, hogy itt még találkozhat vele, és most először használhatja álomföldön ködös ébrenléte távoli angol nyelvét. Mindenesetre úgy érezte, képes lesz rábeszélni egy kísértetet, hogy vezesse ki Pnothból; még mindig jobb kísértettel találkozni, akit látni lehet, mint egy dóllal, akit nem.

Így hát Carter megindult a sötétben és futott, amikor úgy rémlett neki, hogy valamit hall a lába alatt levő csontok közül. Egyszer csak belebotlott egy köves lejtőbe: ez lehetett Throk egyik csúcsának gyökere. Végre messze hangzó csörgés-zörömbölést hallott; most már bizonyos, hogy ott jár a kísértetnyiladék közelében. Nem tudta, felhallatszik-e a hangja a több mérföldes mélységből, de azt már sejtette, hogy ennek a belső világnak mások a törvényei. Ahogy tovabotladozott, egyszer csak eltalálta egy repülő csont, súlyából ítélve nyilván koponya. Megállapítva, hogy odaért a baljóslatú hasadékhoz, Carter huhogó kiáltást hallatott, olyan érthetően, ahogy tudta, mivel ez a kísértetek hívójele.

Itt lassan terjednek a hangok, eltelt egy kis idő, mire meghallotta a válasznyöszörgést. De végül megjött a felelet: közölték, hogy lebocsátanak egy kötéllétrát. Idegesítő volt a várakozás, nem tudhatta, nem fogja-e kurjantásának hangjára megzörrenteni valami a csontokat. És nem sokkal később valóban elmosódó neszt hallott a távolból. Lassacskán közeledett, Carter pedig egyre kínosabban érezte magát, de nem akart mozdulni arról a helyről, ahol a létrát leeresztik. Szinte elviselhetetlenné fokozódott a feszültség, már ott tartott, hogy pánikszerűn elmenekül, amikor valami puffant a közelében a frissen ledobált csontok között, és ez elvonta a figyelmét az előző neszről. A létra volt, amely percnyi tapogatózás után megfeszült a kezében. De a másik zaj sem szűnt meg és még azután is követte, amikor mászni kezdett. Másfél méter magasan járt, amikor a zörgés félreérthetetlenül felhangosodott alatta és három méternél tartott, amikor valami megmozdította a létrát. Túl volt a négy méteren, amikor egy nagy, nyálas, kígyózó valami odadörgölőzött az oldalához. Ekkor kétségbeesetten kapaszkodni kezdett fölfelé, menekülve az undoríró, püffedt dól elviselhetetlen tapogatásától, kinek formáját még nem látta emberi szem.

Órákon át kúszott fölfelé, fájó karral, felhólyagzott kézzel, mire ismét megpillantotta a szürke lidércfényeket és a Throk vigasztalan ormait. Végül, anélkül, hogy függőleges falat látott volna; észrevette odafent a kísértetnyiladék kiugró sziklaperemét; órákkal később megpillantott egy kíváncsi arcot is: úgy bámult lefelé, mint a Notre Dame vízköpői a járókelőre. Hirtelen elgyöngülve majdnem elengedte a létrát, ám egy pillanattal később magához tért; eltűnt barátja, Richard Pickman valaha bemutatta egy kísértetnek, innen ismerte kutyaszerű pofájukat, omlatag testüket és kimondhatatlan ocsmányságaikat. Így hát összeszedte magát, amikor a förtelem felhúzta a szédítő mélységből a hasadék peremére, és nem ordított fel a mellette halmozódó, félig elfogyasztott maradványok láttán, sem a körben guggoló kísértetektől, kik érdeklődve figyelték, miközben étküket rágcsálták.

Fakó fényben úszó fennsíkon állt, amelynek egyetlen földrajzi jellegzetességét a nagy kőtömbök jelentették, meg a föld alatti vackok bejáratai. A kísértetek általában tisztelettel bántak vele, noha az egyik megpróbált belecsípni, számosan pedig tűnődve taksálgatták cingár alakját. Türelmes huhogással kifaggatta őket eltűnt barátja felől és megtudta, hogy valamilyen kísértet kiválóság lett belőle az éber világhoz közeli szurdokok egyikében. Egy zöldes, idősebb kísértet fölajánlotta, hogy odavezeti Pickman jelenlegi lakásához, ő pedig ösztönös undora ellenére követte egy tágas barlangba, és órákig mászott utána a buján tenyésző penész között a sötétben. Homályos síkra jutottak, amely tele volt a Földről származó furcsaságokkal – öreg sírokkal, csorba urnákkal, emlékművek groteszk töredékeivel –, és Carter nem minden felindulás nélkül állapította meg, hogy közelebb lehet az éber világhoz, mint bármikor, amióta a lángok barlangjában leereszkedett a hétszáz grádicsos lépcsőn a Mélyebb Álom Kapujához.

Egy 1708-ból származó, a bostoni temetőből lopott sírkövön ült az a kísértet, aki Richard Upton Pickman festő volt valaha. Meztelen volt és gumiszerű, olyan sokat átvett a kísértetek külleméből, hogy ember volta már elhomályosodott. De még emlékezett egy kicsit az angol nyelvre és képes volt Carterrel társalogni, itt-ott kísérteti nyöszörgéssel egészítve ki a morranásokat és egytagú szavakat. Meglehetősen aggályosnak látszott, mikor hallotta, hogy Carter az elvarázsolt erdőbe szeretne menni, onnan pedig Celephais városához, a Tanariai-hegységen túl. Az éber világ e kísérteteinek semmi dolguk a felső álomvilág temetőiben (azt rábízzák a halott városokban tenyésző vörös lábú vámpírokra), és sok minden választja el szurdokukat az elvarázsolt erdőtől, egyebek között a gugok félelmetes királysága.

A szőrös és óriási gugok állították valaha a kőköröket abban az erdőben, hol különös szertartásokkal áldoztak a más isteneknek és Nyarlathotepnek, a kúszó káosznak, amíg egy este valamely szörnytettük híre el nem jutott a Föld isteneinek fülébe, kik száműzték őket a lenti barlangokba. Csupán egy vasgyűrűs kő csapóajtó köti össze a földszellemek világát az elvarázsolt erdővel, azt pedig a gugok félnek kinyitni az átok miatt. Kizárt, hogy egy halandó álmodó átmehessen föld alatti királyságukon és azon az ajtón át távozzék; valaha ők jelentették a gugok fő táplálékát, kik még mindig legendákat mesélnek ínycsiklandó zamataikról, noha a száműzetés miatt rémdiétára kényszerültek. Ezek a visszataszító lények, kik elpusztulnak a fényben, Zin tárnáiban élnek, és úgy ugrálnak hosszú hátsó lábukon, mint a kenguruk. A valahai Pickman kísértete azt tanácsolta Carternek, hogy vagy Sarkomanhba távozzék a mélységből, amely egy kihalt város a Leng alatti völgyben, hol két szárnyas diorit oroszlántól őrzött fekete, salétromos lépcsők vezetnek álomföldről az alsó szakadékokba, vagy egy templomudvar temetőjén keresztül térjen vissza az éber világba, és kezdje újra a keresést azzal, hogy megint leereszkedik a könnyű álmok hetven lépcsőfokán a lángok barlangjába, és a hétszáz lépcsőfokon a Mély Álmok Kapujáig, ahol belép az elvarázsolt erdőbe. Ez azonban nem volt ínyére kutatónknak; nem tudta, milyen út vezet Lengből Ooth-Nargatba, és ugyancsak vonakodott felébredni attól tartva, elfelejti, amit eddig megtudott álomországban. Egész vállalkozása kudarcba fullad, ha elfelejti azoknak a tengerészeknek a fenséges égi arcát, kik északról hoznak ónixot Celephaisba, és istenlétükre utat mutathatnak neki a jeges pusztaságba, Kadathhoz, hol a Nagyok lakoznak.

Hosszas rábeszélés után a kísértet beleegyezett, hogy elkalauzolja vendégét a gugok királyságának óriási falán túlra. Volt rá némi esély, hogy olyan órában, mikor az óriások telizabáltan hortyognak szobáikban, Carter keresztül tud lopakodni a körkörös sziklák szürkületi birodalmán és elérheti a Koth jelét viselő központi tornyot, melynek lépcsőin fel lehet jutni az elvarázsolt erdőbe nyíló kőajtóhoz. Pickman javasolta azt is, hogy fogadjon föl három kísértetet, kik emelőikkel segítenének fölnyitni a kőajtót. A gugok valamiért tartottak a kísértetektől, gyakran még tulajdon kolosszális temetőikből is elmenekültek, ha meglátták, amint ott lakmároznak.

Azt is tanácsolta, hogy álcázza magát ő is kísértetnek; borotválja le megnövesztett szakállát (a kísértetek szőrtelenek), dagonyázzon ruhátlanul a penészben, hogy megfelelő színű legyen a bőre, ugrándozzék roggyantan, ruháját batyuban vigye magával, mintha síri cafat lenne. A gugok városát – amely az egész királysággal egyetemben itt van a közelben – elérhetik a megfelelő üregeken át és egy temetőben fognak kibukkanni, nem messze Koth tornyától, hol a lépcső van. Mindazonáltal óvakodjanak a nagy üregtől a temető mellett! Ez Zin tárnáinak bejárata, ott a gyilkos kedvű bosszúálló rémek leskelnek a felső mélység lakóira, akik vadásznak rájuk. A rémek akkor jönnek elő, amikor a gugok alszanak, és a kísérteteket éppen úgy készek megtámadni, mint a gugokat, mivel nem tudnak közöttük különbséget tenni. Nagyon primitív lények, egymást eszik. A gugoknak van őrszemük egy szűk helyen Zin tárnáinál, de gyakran elbóbiskol és hagyja, hogy meglepjék a rémek. Noha a rémek nem képesek életben maradni a valódi fényben, a mélység szürke félhomályát el tudják viselni néhány órán keresztül.

Így– tehát Carter végtelen tárnákon mászott át három segítőkész kísértet társaságában, magukkal hurcolva az 1719-ben elhunyt Nepemiah Derby ezredesnek a salemi Charter Streeten álló temetőből csent sírkövét: Amikor ismét kilyukadtak a szürke fénybe, hatalmas monolitok mohlepte erdejében találták magukat. Oly irdatlanok voltak, hogy alig lehetett föllátni a tetejükig: ezek voltak a gugok szerény síremlékei. A lyuktól jobbra, amelyből kikecmeregtek, a monolitok erdején túl fejbekólintó kilátás nyílt a belső világ szürke egébe fúródó, se vége, se hossza ciklopi kerek tornyokra. Ez volt a gugok nagyvárosa, hol egy ajtó tíz méter magas. A kísértetek gyakran jártak ide, egy halott gugon majdnem egy évig elélt egy egész horda, és még a vele járó kockázattal együtt is jobb volt a gugoknál áskálni, mint az emberek sírjaival piszmogni. Most értette meg Carter azoknak a titáni csontoknak a rejtélyét, amelyekkel Pnoth völgyében találkozott.

Éppen előttük, pontosan a temető mellett tökéletesen függőleges szikla emelkedett, melynek aljában hatalmas, fenyegető üreg ásított. A kísértetek azt mondták Carternek, hogy kerüljék el, amennyire lehetséges, mivel ez a bejárata Zin ocsmány tárnáinak, hol a gugok rémekre vadásznak a sötétben. És aggályaik hamarosan be is igazolódtak, mert abban a pillanatban, amikor az egyik kísértet elkezdett volna a tornyok felé kúszni, hogy lássa, jól számították-e ki a gugok pihenőjét, a félhomályban a nagy üreg szájánál felizzott egy sárgásvörös szempár, majd még egy, elárulva, hogy a gugok megfogyatkoztak egy őrszemmel és azt is, hogy a rémeknek valóban kifinomult a szaglása. Így hát a kísértetek visszabújtak odújukba, és intettek társuknak, hogy maradjon csöndben. Legjobb, ha várnak, míg a rémek végeznek a dolgukkal, aztán lehet, hogy hamarosan visszavonulnak, hiszen kifáradhattak, amíg legyűrtek egy gug őrszemet a fekete tárnában. Egy pillanattal később póniló nagyságú lény pattant ki a szürke félhomályba. Carternek fölfordult a gyomra a pikkelyes, mocskos bestia látványától, melynek pofája sajátságosan emberi volt, noha hiányzott az orra, a homloka és más fontos részletek.

Három újabb rém ugrott elő, csatlakozván társukhoz, és egy kísértet halkan odahuhogta Carternek, hogy nincsenek rajtuk harci sebek, ami rossz jel. Azt bizonyítja, hogy nem is csatáztak a gug őrszemmel, csupán elsurrantak mellette míg aludt, így erejük és vadságuk lanyhulatlan és az is marad, míg nem találnak maguknak zsákmányt és nem ejtik el. Rendkívül undok látványt nyújtottak e hamarosan tizenötre gyarapodó, mocskos, idomtalan dögök, amint kenguru módjára szökdécseltek a szürke alkonyfényben a titáni tornyok és monolitok irányába, de még ennél is undokabb volt köhögő torokhangú beszédük. És mégse voltak olyan hátborzongatóak, mint az, ami mögöttük bukkant fel zavarba ejtő hirtelenséggel az üreg szájából.

60 centiméter széles, 15 centiméter hosszú mancs volt, melyből hátborzongató karmok meredeztek. Ezután megjelent egy másik mancs, majd a fekete szőrrel borított behemót kar, amelyhez két kurta alkarral csatlakozott mindkét mancs. Azután megjelent a rózsaszín szempár és végül ott imbolygott előttük az ébredező őrszem hordónagyságú feje is. Sörtés csontkinövésektől árnyékolt két szeme tenyérnyire kidülledt a fejéből. Ám főleg a száj tette iszonytatóvá. Nagy, sárga agyarak ültek benne és a fejtetőről indulva hasította ketté a pofát: függőleges volt és nem vízszintes.

De még mielőtt a szerencsétlen gug teljes hétméteres magasságában kiemelkedhetett volna a tárnából, a bosszúért lihegő rémek rajtaütöttek. Carter egy pillanatig attól félt, riadóztatni fogja a többieket és felveri az egész társaságot, a kísértetek azonban halkan odahuhogták neki, hogy a gugok némák, arckifejezésük változtatásával társalognak. Félelmetes küzdelem következett. Az ádáz rémek mindenfelől rárohantak a kúszó gugra, belemartak, darabokat téptek ki belőle, öldökölve marcangolták kemény, hegyes patájukkal, miközben egyfolytában izgatottan köhögtek, felvisítva, valahányszor a gug nagy függőleges szája beleharapott valamelyikükbe. A csatazaj biztosan felébresztette volna a várost, ha nem halkul, amint az őrszem egyre közelebb került az üreg bejáratához. Mivel pedig így történt, a küzdők hamarosan eltűntek szem elől a sötétben, és csak néhány ördögi visszhang árulta el a folytatást.

Ekkor a legéberebb kísértet jelt adott, hogy indulhatnak. Carter követte a három ugrándozó árnyat kifelé a monoliterdőből; be a félelmetes város sötét, visszataszító utcáiba, hol nem lehetett látni a ciklopkövekből rakott kerek tornyok tetejét. Csöndben kacsáztak a kemény sziklajárdán, undorral hallgatva az alvó gugoknak a nagy fekete ajtókon kihallatszó ronda, fojtott hortyantásait. A kísértetek lamentáltak, hogy a pihenés órája a vége felé jár és gyorsabban szedték a lábukat; de az út így is sokáig tartott, mivel a távolságok is óriásiak voltak ebben a hatalmas léptékű városban. Végül kiértek egy nyílt területre egy torony elé; mely óriásibb volt a többinél. Titáni ajtaja fölött a féldomborművű szörnyűséges jelkép azt is megborzongatta, aki nem ismerte a jelentését. Ez volt a Koth jelét viselő központi torony, és a homályban derengő grádicsok vezettek a felső álomföldre, az elvarázsolt erdőbe.

Így kezdődött a vaksötétben a végeérhetetlen kapaszkodás, amit roppantul megnehezítettek a gugok méretére faragott, méteres fokok. Carternek fogalma sem volt róla, hány foka van a lépcsőnek, de hamarosan annyira kimerült, hogy a fáradhatatlan, rugalmas kísértetek voltak kénytelenek segíteni neki. Egész mászás során ott lógott a fejük felett a veszély, hogy fölfedezik és űzőbe veszik őket; noha egyetlen gug se merészkedett fölemelni az erdőbe nyíló kőajtót a Nagyok átka miatt, ez a megkötés nem volt érvényes a toronyra meg a lépcsőre és a menekülő rémeket gyakran a torony tetejéig üldözték. A gugoknak olyan jó a fülük, hogy a kapaszkodók csupasz kezének-lábának neszét is meghallják, ha fölébred a város; így nem sok idő kell a hatalmas léptű óriásoknak, kik rémvadászat közben Zin tárnáiban megszokták a sötétben való látást, hogy egykettőre utolérjék kisebb zsákmányukat ezeken az irdatlan lépcsőkön. Nyomasztó gondolat volt, hogy egyáltalán nem láthatják néma üldözőiket, míg hirtelen rájuk nem rontanak a sötétségből. Még hagyományos rettegésük a kísértetektől sem tartaná vissza őket egy olyan helyen, hol minden előny az ő oldalukon volt. Veszélyt jelenthetnek az alattomos, mérges rémek is, melyek gyakorta felszökdécseltek a toronyba a gugok pihenője alatt. Ha a gugok sokáig alszanak és a rémek csata végeztével kijönnek az üregből, szag után menve könnyen utána vethetik magukat a vándoroknak. Akkor már majdnem jobb, ha a gugok eszik meg őket.

Egy örökkévalóságig tartó mászás után köhögést hallottak a fejük fölött; ez a váratlan fordulat semmi jót nem ígért. Egy rém vagy talán több is, nyilvánvalóan még Carterék érkezése előtt betévedt a toronyba és ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a veszély ugyancsak közel van. Egy rémült pillanat után a kísértetvezető a falhoz nyomta Cartert, atyjafiait csatarendbe állította és a magasba emelve az öreg palasírkövet, hogy lecsapjon vele, ha az ellenség fölbukkanna. A kísértetek látnak a sötétben, így a társaság nem volt olyan rossz helyzetben, mintha Carter egyedül ácsorgott volna itt. Újabb pillanat elteltével paták koppantak; egy fajzat szökdécselt lefelé a lépcsőn és a követ tartó kísértet kétségbeesett ütésre emelte fegyverét. Most felvillant két sárgásvörös szem, és a kopogáson át is lehetett hallani a rém zihálását. Mikor leszökkent a kísértet fölötti grádicsra, az bámulatos erővel megforgatta a követ, a fajzat pedig egyetlen fuldokló sóhajtással összeesett. Úgy tűnt, egymaga volt. Pillanatnyi fülelés után a kísértet megveregette Carter vállát, hogy induljanak. Továbbra is segíteniük kellett neki, pedig Carter örült, hogy itt hagyhatja a mészárlás színhelyét, hol az idétlen rém roncsai láthatatlanul fröccsentek szét a feketeségben.

Végül a kísértetek megállították társukat; Carter tapogatózva megállapította, hogy odaértek a sziklából faragott éktelen nagy csapóajtóhoz. Arra nem is gondolhattak, hogy teljesen fölnyissák, de a kísértetek abban reménykedtek, kiékelhetik annyira a sírkővel, hogy Carter elillanhasson a résen át. Ők maguk azt tervezték, hogy visszaereszkednek és a gugok városán keresztül mennek haza, mert nagyon értettek a cselezéshez, viszont a felvilágban nem ismerték az utat a síri Sarkomandig, hol oroszlános kapu vezet a mélységbe.

Vadul rugaszkodott neki a három kísértet a fejük fölötti ajtó kövének, Carter pedig minden csepp megmaradt erejével segített nekik. Úgy vélték, a legfelső fok melletti él lesz a megfelelő, és gyalázatos koszton növelt izmaik minden rostjával feszültek neki. Néhány pillanat múlva fénycsík villant előttük; Carter, akit ezzel bízta meg, becsúsztatta az öreg sírkövet a résbe. Most megint nekiveselkedtek és följebb emelték, ám nagyon lassan haladtak és természetesen mindig visszajutottak a kiinduló helyzetbe, valahányszor elmulasztották bedugni a sírkövet.

Elszántságukat hirtelen ezerszeresére növelték az alulról jött hangok. Csak az agyoncsapott rém aláhulló patás döge puffant és koppant; de akármi mozdította is el, az egyáltalán nem volt megnyugtató. Éppen ezért, ismerve a gugok szokásait, a kísértetek kétségbeesetten siettek; meglepően rövid idő alatt olyan magasra emelték az ajtót, hogy meg tudták tartani addig, amíg Carter megfordította a palakövet, és kellően szélesre tágult a rés. Rugalmas vállukat Carter talpa alá nyomva segítették át a résen, aztán a lábát tartották, míg kikecmergett a felső álomvilág áldott földjére. Néhány pillanattal később ők maguk is kimásztak, félreütve a sírkövet, bezárták a hatalmas csapóajtót, miközben alulról már hallatszott a zihálás. Mivel a Nagyok átka miatt egyetlen gug nem lépheti át ezt a kaput, Carter mélységes megkönnyebbüléssel, megnyugodva terült el az elvarázsolt erdő vasrag, groteszk gombái közt, miközben útitársai mellette kuporogtak oly módon, ahogy a kísértetek szoktak pihenni.

Bármily fura volt is az elvarázsolt erdő, amelyben oly sokat bolyongott, valódi menedéknek és gyönyörűségnek bizonyult ama szurdokok után, honnan most szabadult. Közelükben nem volt eleven erdőlakó, a zoogok félve kerülték a rejtélyes ajtót, Carter tehát tanácskozott társaival jövőbeli útjukról. A tornyon keresztül nem mertek visszatérni; a éber világ nem vonzotta őket, amikor megtudták, hogy Nasht és Kaman-Thah papjai között kellene áthaladniuk a lángok barlangjában. Végül úgy határoztak, hogy Sarkomand kapuján térnek vissza a mélységbe, bár nem tudták, odáig miként jutnak el. Carter emlékezett rá, hogy a város a Leng alatti völgyben fekszik, az is eszébe jutott, hegy Dylath-Leenben látott egy ferde szemű, baljós öreg kereskedőt, akiről az a hír járta, hogy Lenggel üzletel, ezért azt tanácsolta a kísérteteknek, vágjanak át Nir mezőin, és a Skai mentén, torkolatáig követve a folyót, keressék meg Dylath-Leen t. Ők nyomban úgy döntöttek, hogy azonnal útra kelnek, és el is szökdécseltek, nem vesztegetve az időt, mert a sűrűsödő alkony egész útra sötétet ígért. Carter kezelt a visszataszító fajzatokkal, megköszönte segítségüket, és üdvözletét küldte annak a szörnynek, aki valaha Pickman volt; de akarata ellenére fújt egyet az örömtől, mikor társai távoztak. A kísértet az kísértet, még legjobb esetben is kellemetlen kísérő egy embernek. Ezután keresett egy erdei tavat, és lemosta magáról az alsó világ sarát, majd ismét felöltötte gondosan magával hozott ruháit.

Éjszaka volt a szörnyfák félelmes erdejében, ám a foszforeszkálás miatt éppen úgy lehetett benne járni, mint nappal; éppen ezért Carter elindult a jól ismert úton Celephaisba, amely a Tanariai-hegység mögötti Ooth-Nargaiban van. Ballagás közben a zebra járt a fejében, melyet egy örökkévalóság előtt kötött ki egy kőrisfához a Ngranek oldalában, a messzi Oriabon. Azon tépelődött, vajon megetette-e, elengedte-e valamelyik lávagyűjtő? Eltöprengett azon is, eljut-e még egyszer Baharnába, kifizetheti-e valaha a zebrát, amelyet a Yáth partján öltek le, amikor az ősi romok közt éjszakázott, és hogy emlékszik-e még rá az öreg fogadós? Ily gondolatokat hozott a visszahódított felső álomföld levegője.

Hirtelen megtorpant, mert zajt hallott egy nagyon nagy, üreges fa irányából. Elkerülte a széles sziklakört, mivel most nem akart beszélni a zoogokkal; az óriásfától hallatszó repesésből ítélve azonban most nem a szokott helyen tartottak fontos tanácskozást. Amikor közelebb sompolygott, feszült, heves vita hangjai ütötték meg a fülét és roppant aggodalommal nyugtázta, amit hallott. A zoogtanács főnökei a macskák elleni háború tervét latolgatták. Az egészet az Ultharba tartó Cartert követő csapat elvesztése okozta, amelyet a macskák teljes joggal büntettek meg illetlen viselkedése miatt. Már régóta mérgedt a kelevény; és most, legkésőbb még ebben a hónapban a táborba gyűlt zoogok lecsapnak rájuk, meglepetésszerű rajtaütéseket intézve magányosan vagy csoportosan járó, mit sem sejtő macskák ellen, arra sem hagyva lehetőséget Ulthar cicáinak, hogy megfelelő kiképzés birtokában mozgósíthassák csapataikat. Ez volt a zoogok terve és Carter látta, hogy közbe kell avatkoznia, mielőtt folytatná kutatásait.

Nagyon csendesen lopakodott tova a fák között, és a macskák kiáltását hallatta a csillagfényes mezőn. A közeli tanyán egy nagy nőstény vette az adást és továbbította a dimbes-dombos mérföldeken át a nagy, a kicsi, a fekete, a szürke, a tigriscsíkos, a fehér, a sárga és a mindenféle harcosoknak; keresztülszállt a kiáltás Niren, át a Skain egészen Ultharig, és az ottani macskák kórusban válaszoltak és menetoszlopba sorakoztak. Szerencsére újhold volt, így lent maradtak a Földön. Sebesen és némán szökelltek le a kemencékről és háztetőkről, és hatalmas, bundás tengerként hömpölyögtek a mezőkön az erdő széle felé. Carter üdvözölte őket, igazán jólesett a szemének a sok formás, egészséges macska látványa, azok után, amerre járt és amiket a mélységekben látott. Boldog volt, amikor észrevette, hogy fényes nyakán rangjelző övvel, harciasan fölmeredő bajusszal tiszteletreméltó barátja és valamikori megmentője vezeti az ulthari különítményt. Ám még jobban örült ama fürge, fiatal alhadnagynak, ki nem volt más, mint az az apró cica a kocsmából, akit egy csésze tejszínnel traktált azon a rég elmúlt ulthari reggelen. Mostanra szíjas, ígéretes kandúr lett belőle, dorombolva nyújtott mancsot barátjának. A nagyapja szerint igen vitézkedik a seregben, a következő ütközet után a jól megérdemelt kapitányi rang várja.

Carter körvonalazta a macskanemzetséget fenyegető veszélyt, mire torokhangú hálás dorombolás kélt minden irányból. A tábornokokkal közösen kidolgozták az azonnali cselekvési tervet, melynek értelmében máris elindítják a menetoszlopokat a zoogtanács és más ismert zoog erődítmények ellen; így elejét vehetik a rajtaütéseknek és megadásra kényszeríthetik őket, mielőtt mozgósíthatnák inváziós hadseregüket. A parttalan macskaóceán pillanatnyi késlekedés nélkül elözönlötte az elvarázsolt erdőt, körülvette a tanács fáját és a nagy kőkört. A repesés rémült nyiszorgássá fokozódott az érkezők láttán és a surranó, kíváncsi, barna zoogok igen lanyha ellenállást tanúsítottak. Látták, hogy eleve meg vannak verve, és gondolataik a bosszúról átterelődtek önmaguk mentésére.

A macskák fele körbeülte a zoog foglyokat, utat nyitva a raboknak, kiket társaik az erdő más részeiben kerítettek be. Carter tolmácsolt a hosszan tartó tárgyalásokon, melyek során úgy döntöttek, hogy a zoogok népe megtarthatja szabadságát, amennyiben tetemes sarcot fizet a macskáknak az erdő nem oly mesés részeiből származó fajdban, fürjben és fácánban. Tizenkét nemes családból származó ifjú zoogot magukkal visznek túsznak az ulthari Macskák Templomába, és a győzők semmilyen kétséget nem hagytak afelől, hogy fölöttébb gyászos következményekkel járna, ha egyetlen macskának is nyoma veszne zoog területen. Amikor mindezt megtárgyalták, a macskák sorai felbomlottak, lehetővé téve, hogy a zoogok egyenként elsuranhassanak otthonaikba, amit azok sietve meg is tettek, nem fukarkodva a morcos hátrapillogásokkal.

Az öreg macskatábornok kíséretet ajánlott föl Carternek az erdőn át, bármerre akarna is távozni, mert valószínű, hogy a zoogok sötét haragot táplálnak iránta haditervük bukása miatt. Ő hálásan fogadta az ajánlatot, nemcsak a biztonság miatt, de kedvelte is a macskák bájos társaságát. Így hát, miután kipihente a kötelességteljesítés fáradalmait, egy örvendező, játékos hadsereg közepén indult el Randolph Carter nagy méltósággal, keresztül az elvarázsolt és foszforeszkáló erdőn, faóriások között, meghányva-vetve kutatásait a tábornokkal és unokájával, miközben a csapat többi tagja fantasztikus szökellésekkel múlatta magát és kergette a hullott leveleket, melyeket az ősi földön, a gombák között hajtott a szél. Az öreg kandúr azt mondta, sokat hallott az ismeretlen Kadathról a jeges pusztaságban, de nem tudja, merre van. A csodálatos városról még csak nem is hallott, de boldogan számolna be Carternek mindenről, amiről ezután szerez tudomást.

Megadott kutatónknak néhány fontos jelszót, melyek nagy beccsel bírnak az álomföldi macskák között, és nyomatékosan figyelmébe ajánlotta, hogy ha arra jár, keresse föl a celephaisi macskák öreg főnökét. Ez a vén macska, ki nem volt teljesen ismeretlen Carter előtt, méltóságteljes máltai volt; nagyon befolyásos segítő lehet minden ügyben. Pitymallott, mire elérték az erdő szélét, ahol Carter kelletlenül elbúcsúzott barátaitól. A cicaként megismert ifjú alhadnagy szívesen követte volna, ha az öreg tábornok meg nem tiltja, ám a zord pátriárka ragaszkodott hozzá, hogy első a törzs és a hadsereg. Így hát Carter egyedül indult el az aranymezőkön át, melyek titokzatosan nyíltak szét a fűzfák szegélyezte folyó partján, a macskák pedig visszamentek az erdőbe.

Az utazó jól ismerte e kertes vidékeket, amelyek az erdő és a Cerenariai-tenger között terültek el és vidáman követte a csörgedező Oukranost. A nap magasabbra emelkedett a ligetek és a pázsit fölé, teltebb lett az ezernyi virág színe, amelyek minden dombot, völgyet csillagokkal szórtak tele. Szentelt pára borítja e tájat, hol a napfény valamivel erősebb, mint másutt, picivel harsányabban dalolnak a madarak, zümmögnek a méhek; a vándorok úgy érezték, tündérországban járnak, nagyobb örömmel és álmélkodással, mint amire később vissza tudnának emlékezni.

Carter délre elérte Kiran jáspis teraszait, amelyek lejtősen ereszkednek alá a folyópartig. Itt áll az a magányos templom, hová arany gyaloghintón jön el minden évben napszállati tenger partján elterülő távoli birodalmából Ilek-Vad királya, hogy imádkozzék Oukranos istenéhez, aki akkor énekelt néki, mikor ifjú fővel egy kunyhóban lakott a partján. Minden jáspisból volt e templomban, és egy holdnyi területet foglalt el falaival, udvarával, hét hegyes tornyával, belső szentélyével, ahová rejtett csatornán jut be a folyó és az Isten lágyan énekelget éjszakánként. A Hold gyakran hallott különös zenét, amikor lenézett az udvarokba, teraszokra és csúcsokra, de hogy e muzsika az istentől származott-e, vagy a rejtezkedő papok daloltak, azt Ilek-Vad királya tudta volna csupán megmondani, mert egyedül ő léphetett be a templomba, vagy láthatta a papokat. Most, a nappal álmos nyugalmában csöndes volt a faragott, kifinomult templom, Carter csak a nagy folyó csobogását és a madarak, méhek muzsikáját hallotta, ahogy tovahaladt az elvarázsolt nap sugarai alatt.

A zarándok egész délután az illatos mezőkön meg a folyó menti szelíd dombok szélcsendes oldalán vándorolt, hol zsúpfedeles békés kunyhók álltak, meg a barátságos istenek jáspisból vagy krizoberillből csiszolt kápolnái. Néha az Oukranos partján lépkedett és füttyentett a kristálytiszta vízben ficánkoló szivárványszín halaknak, néha megállt a susogó nádban, elnézte a túlnani nagy, sötét erdőt, melynek fái lejöttek a vízig. Korábbi álmaiban furcsa, esetlen puopothok cammogtak elő félénken a fák közül, hogy igyanak, mosr azonban egyet se látott. Egy alkalommal azért állt meg, hogy megfigyeljen egy halászmadarat elkapó húsevő halat; csábító pikkelyeit a napban villogtatva csalta oda prédáját a víz felé, és akkor ragadta meg csőrét hatalmas szájával, mikor a szárnyas vadász a helyet kereste, ahol lecsaphatna.

Estefelé fölkapaszkodott egy enyhe, füves lejtőn és megpillantotta maga előtt a naplemente fényében Thran ezer aranyozott tornyát. Minden elképzelést meghaladnak e hihetetlen város fölfelé menetelesen vékonyodó alabástromfalai, melyeket egyetlen darabból faragtak ki, de hogy miként, azt ember nem tudhatja, mivel régebbiek az emlékezetnél. Még mindig fenséges száz kapujával, kétszáz fiatornyával, belső toronycsoportjaival, amelyeket egytől egyig magasztos aranysisak borít; így az emberek szerte a síkon látják őket az égre meredni, egyszer tisztán ragyogva, máskor felhő– és ködfátyolban, s néha a felhők oly alacsonyra ereszkedtek, hogy a legfelső toronysisakok szabadon szikráztak a pára fölött. Thran kapui nyitva álltak a folyó felé, amelyet hatalmas márvány rakpartok szegélyeztek; mellettük illatos cédrus– és calamanderfából ácsolt ékes galleonok ringatóztak lágyan horgonyaikon, és különös, szakállas tengerészek üldögéltek a messzi tájak hieroglifáit viselő hordók és bálák között. A szárazföld felé, a falak mögött terültek el a termőföldek, hol kicsiny, fehér kunyhók álmodoztak apró dombokon, keskeny utak kanyarogtak kecses kőhidacskákon át a csatornák és kertek között.

E zöld mezőkön ballagott Carter estefelé és látta, amint a szürkület felkúszik a folyóról Thran csodálatos aranyos toronysisakjaira. Csupán szürkületkor érte el a déli kaput és itt addig nem engedte tovább a vörös ruhás őrszem, amíg három hihetetlen álmát elmondva be nem bizonyította, hogy érdemes álmodó, ki méltó járhatni a thrani titokzatos, meredek utcákon és bámészkodni a bazárokban, hol a díszes gályákon hozott portékát árulják. Ezután belépett a hihetetlen városba; a fal olyan vastagnak bizonyult, hogy a kapu valóságos alagutat képezett benne, majd a keskeny ösvény kígyóként kanyargott az égnek meredő tornyok között a mélyben. Fények sütöttek a rácsos, erkélyes ablakokból, lantok és sípok hangja lopakodott ki félénken a belső udvarokból, hol a márvány szökőkutak csörgedeztek. Carter ismerte az utat, lefelé ment a sötétedő utcákon a folyó felé, hol egy öreg kikötői kocsmában megtalálta a temérdek, más álomból jól ismert kapitányt és tengerészt. Ott kibérelte a Celephais felé tartó egyik nagy, zöld gálya kabinját és megszállt egy éjszakára, miután komoly társalgást folytatott a fogadó tiszteletre méltó macskájával, ki régi háborúkról és elfelejtett istenekről mélázva, álmosan hunyorgott a hatalmas kemencén.

Reggel Carter elindult a gályán Celephais felé. A hajóorrban ült, amikor a köteleket behúzták és elkezdődött a hosszú vitorlázás, át a Cerenariai-tengeren. A partok mérföldeken át olyanok maradtak, mint Thran fölött: jobboldalon különös templomok emelkedtek a távoli hegyekben, meredek cseréptetős falvak álldogáltak álmatagon a parton, hol szétteregetett hálók száradtak a napon. Céljáról meg nem feledkezve, óvatosan faggatta a tengerészeket mindazokról, kikkel Celephais kocsmáiban találkoztak, megkérdezte, mi légyen nevük s eredetük a különös, keskeny szemű, lógó fülcimpájú, vékony orrú, hegyes állú embereknek, kik sötét hajókon érkeznek északról, hogy ónixot cseréljenek faragott jádekőre, sodrott aranyra és celephaisi kicsi piros énekesmadarakra. Ez emberekről nem sokat tudtak a tengerészek, kivéve, hogy ritkán szólnak és valaminemű áhítatot ébresztenek maguk iránt.

Hazájuk nagyon messze van, Inquanoknak hívják és nem sok ember merészkedett el addig, mert hideg, szürkületi föld és úgy mondják, kellemetlenül közel esik Lenghez; noha járhatatlanul magas hegyek szegélyezik azt az oldalát, amely mögött Lenget hiszik, így tehát senki sem tudja, valóban ott van-e az ördögi fennsík szörnyű sziklafalvaival és kimondhatatlan kolostorával, vagy a szóbeszéd csupán azt a rettegést tükrözi, melyet félénk emberek éreznek éjszakánként, mikor a szörnyű gerinc agyarai feketén harapnak a kelő holdba. Az bizonyos, hogy az emberek a legkülönbözőbb óceánokon érkeznek Lengbe. Inquanok többi határáról fogalmuk sem volt ezeknek a tengerészeknek és néhány bizonytalan célzást kivéve nem hallottak a jeges pusztaságról és az ismeretlen Kadathról. A csodálatos alkonyati városról, amelyet Carter keresett, egyáltalán semmit sem tudtak. Ezért nem is kérdezgette tovább őket távoli dolgokról az utazó, csak múlatta idejét addig is, míg beszélhet a hideg és szürkületi Inquanok rendkívüli sarjaival, amaz istenek leszármazottaival, kik ábrázataikat a Ngranek oldalába faragták.

Ugyanaznap, valamivel későbbi szakában a gálya elért ahhoz a folyókanyarhoz, ahol Kled illatos őserdei felé vezet az út. Carter vágyva vágyott partra szállni, mivel a trópusi szövedékben csodálatos elefántcsont paloták aludtak szűzies magányban, hol valaha a vidék mesés uralkodói éltek, kiknek neve feledésbe merült. Az öregek bűvölete tartotta meg e helyeket sértetlennek és romolhatatlannak, mivel írva vagyon, hogy egy napon ismét szükség lesz rájuk; elefántkaravánok pillantották meg őket a távolból a Hold fényében, bár senki sem merészkedett közelükbe, az őrök miatt; kik háborítatlanságukat vigyázták. De a hajó tovasuhant, az alkony elcsitította a nappal neszeit, hunyorogni kezdtek odafent az első csillagok, válaszul a partokon fölvillantak a korai szentjánosbogarak fényei. Az őserdő messzire elmaradt mögöttük, csupán halovány illatot hagyva emlékeztetőül. A gálya egész éjjel úszott nem látható, nem is sejthető titkok között. Egyszer az egyik őrszem tüzeket jelentett a keleti hegyeken, de az álmos kapitány azt mondta, jobban teszik, ha nem látnak túl sokat, mivel egyáltalán nem tudni, ki vagy mi gyújtotta őket.

Reggelre a folyam ugyancsak kiszélesedett, Carter a part menti házakból látta, hogy közelednek Hlanithhoz, a Cerenariai-tenger partján álló nagy kereskedővároshoz. Ennek falai érdes gránitból épültek, a házak pedig stukkódíszes gerendavázas fantasztikus csúcsokban végződnek. A hlanithiak minden más álomföldinél jobban emlékeztettek az éber világ lakóra; ezért a város nem is foglalkozott mással, mint árucserével, bár kézműveseinek megbízható munkáját sokra becsülték. Hlanith rakpartjai tölgyfából készültek, ide kötötték ki a gályát, amíg kapitánya a kocsmákban alkudozott. Carter ugyancsak partra szállt, és érdeklődve bámulta a kátyús utcákat, amelyeken fából ácsolt ökrösszekerek ballagtak, miközben a bazárban kereskedők kínálgatták kurjongatva portékáikat. A kövezett utcákban álló kikötői kocsmák mind az ablaktalan oldalukat fordították a rakpartnak a dagályok idején szállongó sós permet miatt; szerfelett véneknek tűntek alacsony, feketére füstölt mennyezetükkel és zöldes ökörszem ablakaikkal. E korcsmák öreg tengerészei sokat beszéltek távoli kikötőkről, sok történetet tudtak a szürkületi Inquanok különös embereiről, de keveset tettek hozzá a gálya matrózainak meséihez. Több ki és berakodás után a hajó végre ismét útnak indult a napnyugati tengeren; töpörödni kezdtek Hlanith magas falai, ormai, melyeket a nappal aranyfénye olyan széppé varázsolt, amilyenné az emberek sohasem tudták volna.

Két nap, két éjjel vitorlázott a gálya a Cerenariai-tengeren úgy, hogy nem láttak más földet, nem beszéltek más hajó legénységével. A második nap alkonyulatakor fölemelkedett előttük az alacsonyabb lejtőin páfrányerdőkkel benőtt Aran havas orma, és Carter tudta, hogy megérkeztek Ooth-Nargaiba, Celephais csodálatos városába. Hamarosan fölbukkantak a mesés város régi fényben tündöklő minaretjei, bronzszobrokkal díszített ragyogó márványfalai és nagy kőhídja, amely alatt a Naraxa egyesül a tengerrel. Lágy vonalú dombok emelkedtek a városon túl, ligeteikben, aszfodéloszkertjeikben apró kápolnák és kunyhók; messze a távolban a Tanariai-hegység bíbor csúcsai tornyosultak hatalmasan és misztikusan, amögött kezdődnek az éber világba és a más álombirodalmakba vezető tiltott utak.

A kikötő tele volt festett gályákkal, némelyik Serannian márvány felhővárosából jött, mely a tenger és az ég találkozása mögött lebeg az éterben, némelyik az álomföld sokkal anyagiasabb vidékeiről érkezett. Ezek között kanyargott a kormányos a galleonnal a fűszerillatú rakpartok felé, ahol alkonyatkor kötöttek ki, amikor a város milliónyi fénye hunyorogni kezdett a víz fölött. Örökké újnak tűnik a látomások e halhatatlan városa, hol az időnek nincs hatalma bármit megfakítani, vagy szétrombolni. Most is ugyanúgy áll Nath-Horthath türkiz temploma, és a nyolcvan orchideafüzéres pap is ugyanaz, mint akik tízezer éve építették. Még mindig ragyog az óriás kapuk bronza, az ónixkövezet sem kopott meg és nem csorbult ki. A falak nagy bronzszobrai pedig olyan kalmárokra és tevehajcsárokra tekintenek alá, kik ősöregek, ámde villás szakállukba mégse vegyül fehér szál.

Carter nem kereste föl rögtön a templomot, a palotát, vagy a fellegvárat, hanem a tengerparti falnál maradt a kereskedők és tengerészek között. Amikor már túl késő volt a szóbeszédekhez és legendákhoz, egy jól ismert ódon fogadóban pihent meg és az általa keresett ismeretlen Kadath isteneiről álmodott. Másnap végigjárta a rakpartokat, hátha talál néhány Inquanokból való különös tengerészt, de azt mondták neki, hogy most éppen egyetlenegy sem érkezett a kikötőbe, gályáik teljes két hétig nem várhatók észak felől. Mégis találkozott egy thoraboniai tengerésszel, ki járt Inquanokban és dolgozott a szürkületi ország ónixbányáiban; ez az ember azt mondta, hogy van egy lejtő észak felé, a lakott tartományokon túl, melyet mindenki félni és kerülni látszik. A thoraboniainak az volt a véleménye, hogy ez a pusztaság vezet a Leng szörnyű fennsíkját övező áthatolhatatlan hegylánc pereméhez és ezért tartanak tőle az emberek; noha azt is hozzátette, más bizonytalan híresztelések is járják gonosz lényekről és névtelen őrökről. Hogy ez lehet-e vagy sem a mesés pusztaság, amelyben az ismeretlen Kadath áll, azt nem tudta; de nem látszik valószínűnek, hogy a gonoszok és a névtelen őrök, ha valóban léteznek, csak úgy a semmiért tartózkodnának ott.

A következő napon Carter fölment az Oszlopok Utcáján a türkiz templomig és beszélt a főpappal. Noha Celephaisban elsősorban Nath-Horthaht imádják, az összes Nagyot megemlítik napi imáikban; a pap érthetően járatos volt a dolgaikban. Akár Atal a távoli Ultharban, ő is erősen óvta Cartert attól, hogy meglátogassa az isteneket; kijelentette, hogy ingerlékenyek, szeszélyesek és az agy nélküli Kívülvaló Más Istenek védelme alatt állnak, akiknek szelleme és hírnöke a kúszó káosz, Nyarlathotep. A csodálatos alkonyati város féltékeny rejtegetése világosan mutatja, nem akarják, hogy Carter elérjen oda és kétséges, hogyan fogadnának egy vendéget, ki őket akarná meglátogatni és hozzájuk szeretne fohászkodni. Még sohasem akadt ember, ki meglelte volna Kadathot és valószínűleg nem is lesz ilyen. Olyan szófia beszédek járják, hogy a Nagyok ónixkastélya senkinek sem kecsegtető.

Megköszönve az orchideakoszorús főpap tanácsait, Carter elhagyta a templomot és kiment a bazárba; a juhkaszabok sorára, hol Celephais macskáinak főnöke tanyázott jól táplált elégedettségében. Ez a szürke, méltóságteljes lény az ónixkövezeten süttette magát a nappal, lagymatag mancsot nyújtva közeledő látogatójának, De amikor Carter megismételte az ulthari öreg macskagenerálistól tanult jelszót és a bemutatkozást, a bundás pátriárka egyből nagyon szívélyes és közlékeny lett; sok mindent feltárt abból a titkos tudásból, amit csak a macskák ismernek Ooth-Nargai tengerparti lejtőin. És ami a legjobb, elismételt számos dolgot, mit Celephais félénk tengerparti macskái meséltek loppal az inquanoki emberekről, kiknek sötét hajóira egyetlen macska be nem tenné a lábát.

Úgy tűnt, ezeknek az embereknek valamilyen földöntúli kisugárzása lehet, bár a macskák nem ezért kerülik hajóikat, hanem mert Inquanokban olyan árnyak vannak, melyeket nem lehet elviselni, így hát abban a hideg szürkületi birodalomban sohasem hallatszik vidám dorombolás vagy meghitt nyávogás. Senki sem tudja, azért van-e így, mert a megmászhatatlan ormok között mindenfélék átszivárogtak az állítólagos Lengből, vagy a dermesztő északi sivatagból húzódtak lefelé valamik, de tény, hogy abban a távoli országban a külső tér olyan szellői lengedeznek, amiket az embereknél érzékenyebb macskák nem szeretnek. Éppen ezért nem teszik be a lábukat a sötét hajókra, amelyek Inquanok bazalt rakpartjai felé tartanak.

A macskák tiszteletre méltó koros főnöke azt is elmondta, hol találhatja meg barátját, Kuranes királyt aki Carter legutóbbi álmaiban felváltva uralkodott Celephais rózsakvarcból épített Hetven Gyönyörűség-palotájában és az égen úszó Serannian tornyos felhőkastélyában. Úgy látszik, nem leli többé örömét ezekben a helyekben, hanem gyermekkorának angliai szirtjei és dombjai után érez sorvasztó vágyakozást, hol álmodó falucskákban esténként régi dalok szólnak az ablakrácsok mögött, és messzi völgyekben szürke templomtornyok kukucskálnak kedvesen a zöldből. Nem térhetett vissza hozzájuk az éber világba, mert porhüvelye halott volt; de megtette, amit tehetett és e vidék egy darabját megálmodta a várostól keletre, ahol a mezők kecsesen emelkednek a tengerparti szikláktól a Tanariai-hegység lábáig. Itt lakott egy tengerre néző, szürke kőből rakott, gótikus udvarházban, igyekezvén azt gondolni, hogy a valahol Trevor Towersben van, ahol született, és ahol ősapáinak tizenhárom nemzedéke látta meg a napvilágot. A közeli parton kis cornwalli halászfalu épült, meredek, kövezett utcákkal, melyeket olyan emberek laktak, kiknek arca igen hasonlított az átlagos angolokéra. A király még azzal is megpróbálkozott, hogy megtanítsa őket az öreg cornwalli halászok szívének oly drága kiejtésére. Ugyanebben a völgyben, nem messze az udvarháztól emelkedett egy nagy normann apátság, amelynek tornyát láthatta a kúria ablakából; a templomudvar szürke köveire a király őseinek neve volt fölvésve és valahogy még a moha is olyan volt, mint a jó öreg Angliában. Noha Kuranes álomföldön volt király, és uralkodott mindenféle képzelt pompa és csoda, ragyogás, szépség, extázis, gyönyör, újdonság és izgalom fölött, boldogan lemondott volna az egész hatalomról, fényűzésről és szabadságról, ha egyetlenegy áldott napra kisfiú lehetett volna a tiszta, csöndes Angliában, abban az ódon, imádott országban, amely meghatározta létét és melynek változtathatatlanul része maradt.

Így hát, amikor Carter istenhozzádot mondott a macskák szürke főnökének, nem kereste föl a rózsakvarcból épült teraszos palotát, hanem kiment a keleti kapun, és a százszorszéppel benőtt földeken keresztül elindult a sziklás tengerpart irányába lejtő park tölgyfái közt átsejlő csúcsos oromtető irányába. Idővel egy magas sövényhez, abban egy apró téglabódéval egybeépített kapuhoz ért, és amikor meghúzta a csengőzsinórt, nem a palota cifrán öltözött, kikent-kifent lakája ballagott le ajtót nyitni, hanem egy bő zubbonyt viselő, testes kis öregember ki tőle telhetőleg igyekezett utánozni a távoli Cornwall sajátos kiejtését. Carter végigsétált az árnyas ösvényen a lehetőleg angliaiakra emlékeztető fák között, és fölment a teraszokra az Anna-stílusú kertek koszorújában. Az ósdi mód kőmacskáktól közrefogott ajtóban pofaszakállas, megfelelő libériába öltöztetett inas fogadta és nyomban bevezette a könyvtárba, ahol Kuranes, Ooth-Nargai és a senaniani ég ura ült gondolataiba merülve az ablaknál. A tengerparti falucskát nézte és azt kívánta bárcsak jönne be az öreg dadus és szidná le, hogy miért nem készült össze még mindig arra az undok zsúrra a vikáriusnál, pedig a kocsi már várja és anyjának mindjárt elfogy a türelme.

Kuranes, akin olyan köntös volt, amilyet fiatalkorában kedvelnek a londoni szabók, sietve fölemelkedett, hogy üdvözölje vendégét; nagyon kedves volt neki egy angolszász látványa az éber világból, még ha ez az angolszász a massachusettsi Bostonból származott is, nem pedig Cornwallból. Sokáig beszélgettek a régi időkről, lévén mindkettejüknek sok mondanivalója, mivel régi álmodók voltak, szakértői a hihetetlen helyeknek. Kuranes volt az, aki járt odakint a csillagokon túl a végső űrben és állítólag ő az egyetlen, aki ép elmével tért vissza erről az útról.

Végül Carter előhozakodott kutatásainak céljával és föltette vendéglátójának mindama kérdéseket, amelyeket másoknak szokott. Kuranes nem tudta, hogy Kadath vagy a csodálatos alkonyi város merre lehet; azt azonban tudta, hogy a Nagyokat igen veszedelmes dolog fölkeresni és a Más Istenek valamilyen sajátos módon védik őket az arcátlan kíváncsiskodóktól. Sokat megtanult a Más Istenekről, kik az űr távoli részeiben lakoznak, különösen abban a tartományban, hol nem léteznek a formák és színes gázok tanulmányozzák a legféltettebb titkokat. S‘ngac, az ibolyaszín gáz szörnyű dolgokat mesélt neki Nyarlathotepről, a kúszó káoszról és figyelmeztette, sohase közeledjék a központi űrhöz, hol Azathoth démonszultán rágódik éhesen a sötétben. Mindent összevéve nem jó dolog egy tálból cseresznyézni az öregekkel; ha pedig konokul megtagadják, hogy belépjen abba a csodálatos alkonyi városba, akkor jobb, ha nem is keresi.

Kuranes abban is kételkedett, hogy vendégének hasznára válna, ha betehetné lábát a városba, még ha odaérne is. Ő maga éveken át álmodott sóváran a szép Celephaisról és Ooth-Nargai földjéről, a szabadságról, a színekről, az életről, a kötöttségektől, hagyományoktól, ostobaságoktól mentes élet csodálatos élményeiről. De most, hogy eljutott ebbe a városba és országba és király lett itt, úgy találta, a szabadság és a ragyogás túlságosan hamar kifárasztják és állandóan valami kapaszkodó után vágyott érzelmeiben és emlékeiben. Király volt Ooth-Nargaiban, de nem látta értelmét, mindig az ismerős angliai dolgok érdekelték, amelyek ifjúságát alakították. Az egész királyságot odaadta volna egy cornwalli templom harangjának kongásáért a dombok között, Celephais összes minaretjét elcserélte volna a kúriával szomszédos falu meredek tetőiért. Így hát azt mondta vendégének, lehet, hogy az ismeretlen alkonyati városban egyáltalán nincs is meg, amit keres, az is lehet, hogy jobb, ha megmarad dicsőséges, félig elfeledett álomnak. Gyakran meglátogatta Cartert a régi éber napokban és jól tudta, milyen szépek az új-angliai dombok, ahol világra jött.

Biztos volt benne, hogy végül az utazó úgyis csak első tudatos emlékeire fog vágyni; a Beacon Hill esti ragyogására, a magas tornyokra, a távoli Kingsport kanyargós hegyi utcáira, a szellemjárta ódon Arkham fakó hollandi tetőire, az áldott mezőkre és völgyekre, hol kőfalak kanyarognak és fehér tanyaházak teteje kukucskál a zöld lugasok mögül. Mindezt elmondta Randolph Carternek, ő azonban mégis kitartott célja mellett. Úgy váltak el, hogy egyik se tudta meggyőzni a másikat, és Carter visszament a bronzkapun Celephaisba, majd leereszkedett az Oszlopok Utcáján a régi mólóhoz, hol ismét tengerészekkel beszélgetett távoli kikötőkről, és várta a sötét hajót a hideg, szürkületi Inquanokból, amelynek különös arcú tengerészei és ónixkereskedői a Nagyok vérét hordozzák.

Egy csillagfényes estén, amikor a Fárosz tündöklően ragyogott a kikötő fölött, befutott a várva várt hajó, és a különös arcú tengerészek és kereskedők egyenként és csoportosan bukkantak fel a parti kocsmákban. Nagyon izgalmas volt újra látni az eleven arcokat, amelyek annyira hasonlítottak a Ngranek oldalának isteni képmásához, de Carter nem sietett beszélni a csöndes tengerészekkel. Nem tudta, mennyi büszkeség, titoktartás és ködös istenség lehet a Nagyok e gyermekeiben, és biztosan nem lenne bölcs dolog elmondani nekik, mit keres, vagy túlságosan mohón érdeklődni arról a jeges pusztaságról, mely szürkületi országukon túl nyújtózik észak felé. Keveset szólnak más népekhez azokban az ódon kocsmákban; csoportokba verődtek a távoli sarkokban és maguk között énekelgettek kísérteties dallamokat az ismeretlen helyekről, vagy hosszú meséket mondtak, olyan kiejtéssel, amely különösnek tűnt az álomvilág többi lakójának. Oly rendkívüliek és megindítóak voltak ezek a dalok és mesék, hogy bűvölet ült tőlük a hallgatók arcára, akkor is, ha közönséges fül csak az idegenes kiejtést és a borús dallamot érzékelte.

Az idegen tengerészek egy hétig lézengtek a kocsmákban és kereskedtek Celephais bazárjaiban, és mielőtt elvitorláztak volna, Carter fölment sötét hajójukra, elmondta, hogy öreg vájár és szeretne bányászni az ő tárnáikban. Ez a hajó nagyon szép volt, fortélyos építésű, a szerelvények ében– és tikfából készültek, a faragásokat bearanyozták és az utazó rendelkezésére bocsátott kabinba selyemből és bársonyból vontak drapériát. Egy reggel amikor megfordult a dagály, a tengerészek felkerekedtek, fölhúzták a horgonyt, és a napkelte fényeitől izzó falak, a bronzszobrok és a kortalan Celephais arany minaretjei a magas fedélzeten álló Carter szeme előtt süllyedtek el a távolban, az Aran hófödte csúcsa pedig egyre kisebb lett. Délre semmi sem látszott a Cerenariai-tenger kékségén, kivéve a távolban egy festett gályát, amely Serannian birodalma felé tartott, oda, hol a víz az eget éri.

Éjszaka kigyúltak a csodálatos csillagok és a sötét hajó a Nagygöncöl és a Kisgöncöl irányába fordult, amelyek lassan járták útjukat a sarkkör fölött. A tengerészek ismeretlen helyek különös dalait énekelték, egyenként osonva le a legénységi szállásra, miközben a vágyakozó őrszemek ősi dalokat dúdoltak és kihajoltak a korláton, hogy lássák a tengeri lugasban játszadozó fényes halakat. Carter éjfélkor feküdt le és az üde reggel ragyogásában ébredt. Észrevette, hogy a nap sokkal délebbre áll, mint szokott. Az egész második napot azzal töltötte, hogy megismerje a hajó személyzetét, kiket apránként rávett, hogy beszéljenek hideg, szürkületi országukról, pompás ónixvárosukról, félelmükről a magas, áthatolhatatlan csúcsoktól, amelyek mögött állítólag Leng terül el. Elmondták, mennyire sajnálják, hogy nincsenek macskák Inquanok földjén és úgy gondolják, ennek Leng rejtett közelsége az oka. Csak az északi köves pusztáról nem beszéltek. Volt valami nyugtalanító abban a sivatagban, és hasznosabbnak tűnt nem elismerni a létezését.

A későbbi napokban a bányákról meséltek, mivel Carter azt mondta, oda igyekszik dolgozni. Sok volt belőlük, mivel Inquanok városát mindenestül ónixból építették, s e féldrágakő csiszolt vagy csiszolatlan tömbjeit kínálták Rinarban, Ogrothanban és Celephaisban, míg otthon ezen vásárolták Thran, Ilamek és Kadatheron kalmáraitól e mesés kikötők gyönyörű portékáit. Messze északon, majdnem a jeges pusztaságban, amelynek létezését az inquanokiak vonakodtak elismerni, volt egy használaton kívüli kőbánya, nagyobb a többinél; ebből fejtettek az elfeledett időkben oly csodálatosan hatalmas tömböket és kockákat, melyeknek simára csiszolt helye is rémítő. Aki ezeket a hihetetlen kőkoloncokat kibányászta és valahová elszállította, az nem nevezhető embernek; de jobb nem is törődni azzal a bányával, amelyhez ilyen nem emberi emlékek tapadnak. Így hát magára maradt a szürkületben, csupán a hollók és a hírhedett Shantak-madár zavarta meg mérhetetlen nagyságát. Amikor Carter hallott erről a kőbányáról, mélyen elgondolkodott, mivel ismerte az ősi meséket, amelyek szerint a Nagyok kastélyát az ismeretlen Kadath tetején ónixból rakták.

A nap minden reggel alacsonyabban kelt és a pára egyre csak sűrült és sűrült a fejük fölött. Két hét múlva egyáltalán nem is láttak napot, csupán az örök felhőkupolát, mely nappal szürkületi derengésben csillámlott, éjszaka hidegen, csillagtalanul foszforeszkált. A huszadik napon nagy, éles szélű szikla bukkant föl a távoli tengerben, az első földdarab azóta, hogy az Aran havas csúcsa eltűnt a hajó mögött. Carter megkérdezte a kapitányt, mi a neve annak a sziklának, de csupán azt a választ kapta, hogy névtelen és minden hajó kerüli a hangok miatt, melyek éjente hallatszanak onnan. Amikor sötétedés után tompa, szüntelen üvöltés harsant föl a fűrészes gránitszikláról, az utazó boldog volt, hogy nem álltak meg és hogy a sziklának nincs neve. A tengerészek imádkoztak és énekeltek, míg el nem enyészett a zaj, Carter pedig álomtalan szörnyű álmokat látott a hajnali órákban.

Két nap múlva reggel nagy szürke hegyvonulat bukkant föl tőlük keletre a messzeségben, amelyeknek csúcsai belevesztek a szürkületi világ egyfolytában gomolygó felhőibe. Láttán a tengerészek boldogan énekeltek, néhányan letérdeltek a fedélzetre, hogy imádkozzanak; Carter ebből tudta, hogy megérkeztek Inquanok földjére, és hamarosan lehorgonyoznak annak a nagyvárosnak bazalt rakpartjainál, amely a föld nevét adta. Déltájt a sötét partvonal is felbukkant és nem egészen három óra múlva kirajzolódtak az ónixváros hagymakupolái és fantasztikus tornyai. Páratlan és izgalmas látványt nyújtott arany volutákkal, indákkal és arabeszkekkel berakott, finom fekete kőből épült falaival, rakpartjaival az ősi város. Sokablakos, magas házainak faragott mintái, virágai inkább fájdalmas mint szívderítő szépséggel kápráztatták a szemet: Az egyiket hagymakupola zárta le, a másikat lépcsős piramis, melyből sajátosnál sajátosabb és képzeletdúsnál képzeletdúsabb minaretek kötegei szöktek az égnek. A falak alacsonyak voltak és kapuk lyuggatták őket át meg át; valamennyi kapu fölött hatalmas ív feszült, és mindegyiket egy-egy isten koronázta, ugyanazzal az ügyességgel kifaragva, mint ama hatalmas arc a távoli Ngraneken. Középen egy dombon tizenhatszögletű irdatlan torony hordozott magas csúcsos harangtornyot egy lapos kupolán. A tengerészek azt mondták, hogy ez a Vének temploma, amelyben egy öreg főpap uralkodik, aki szomorú a féltett titkok terhétől.

Időnként egy furcsa harang kongása reszketett végig a városon, mindannyiszor kürtök, hegedűk és énekhangok misztikus dallama válaszolt neki. A templom magas kupoláját körbefutó erkélyen sorjázó háromlábakról lángoszlopok törtek föl bizonyos pillanatokban; mert ennek a városnak a népe és papjai ősi titkok bölcsességét hordozták, hűségesen megtartván a Nagyok ütemét, ahogy az meghagyatott a Pnakotikus Kéziratoknál is öregebb tekercsekben. Ahogy a hajó elhaladt a hatalmas, bazalt hullámtörő mellett, egyre tisztábban hallatszottak a város egyéb zajai; Carter látta a rabszolgákat, tengerészeket és kereskedőket a rakparton. A tengerészek és kereskedők az istenek különös arcú fajtájához tartoztak, a rabszolgák viszont tömzsi, ferde szemű emberek voltak, akik a szóbeszéd szerint a Leng mögötti völgyekből szivárogtak át valahogy a járhatatlan hegység hágóin. A kikötők szélesen ölelték körül a városfalakat, mindenféle portékát rakodtak ki a lehorgonyzott gályákról, egyik végében faragott és faragatlan ónix várta, hogy berakják és elinduljanak vele Rinar, Ogratlian és Celephais távoli piacai felé.

Még nem volt este, amikor a sötét hajó horgonyt vetett egy kiszögellő rakpart mellett. A tengerészek és kereskedők sorra partra szálltak, és az íves kapukon át bementek a városba. Ennek a helynek az utcáit ónixkővel rakták, néhányat szélesre, egyenesre építettek, mások keskenyek, kanyargósak voltak. A vízparti házak alacsonyabbak voltak a többieknél, különös ívelésű ajtajuk fölött arany jelek mutatták, hogy a viszonylag kisebb istenségek tiszteletére épültek, akiket mindenki kedvelt. A hajó kapitánya egy ódon tengerészkocsmába vitte Cartert; ahol távoli országok hajósai gyűltek össze és megígérte, hogy másnap megmutatja neki a szürkületi város csodáit, elviszi az ónixbányászok kocsmáiba, melyek az északi fal mentén sorjáznak. Leszállt az éj és a kis bronzlámpák kigyulladtak, a tengerészek távoli tájak dalait énekelték. De mikor a nagy torony harangjának zengése végigremegett a városon, majd válaszképpen fölemelkedett a kürtök, hegedűk, énekhangok dallama, mindenki abbahagyta a nótázást-mesélést, és némán meghajtotta a fejét, amíg az utolsó visszhang is el nem halt. Csoda és idegenség lebeg Inquanok szürkületi városa fölött, az emberek félnek a legcsekélyebb mértékben is csorbítani szertartásaikat, mert nem is gyanított közelségben leselkedik ugrásra készen a bosszú és a végzet.

Carter a fogadó árnyai között egy kuporgó alakot pillantott meg egy távoli zugban, aki nem tetszett neki. Nem volt más, mint a Dylath-Leen ivóiban egykoron látott ferde szemű kereskedő, kiről az a szóbeszéd járta, hogy Leng förtelmes sziklafalvaival kereskedik, melyeket épeszű népek elkerülnek, és melyeknek ördögi fényei messzire világítanak éjszakánként, sőt ismeri még a sárga selyemálarcos leírhatatlan főpapot is, ki egyszál maga tanyázik egy történelem előtti sziklakolostorban. E kufárt feltűnően érdekelni látszott, hogy Carter mit kérdezget Dylath-Leen kereskedőitől a jeges pusztaságról és Kadathról; megjelenése a sötét, kísérteties Inquanokban, ilyen közel Észak csodáihoz, valahogy nem volt megnyugtató. Ám eltűnt, mielőtt szólhatott volna vele. A tengerészek azt mesélték, jakkaravánnal érkezett egy nemigazán meghatározható helyről, honnan a mesékben emlegetett Shantak-madár óriási, ízletes tojásait hozta, hogy elcserélje ügyes ilarneki jádekupákra.

Másnap a hajóskapitány végigkalauzolta Cartert Inquanok ónix utcáin a szürke ég alatt. Sötét szépséggel tündököltek az intarziás ajtók, alakos homlokzatok, vésett erkélyek, kristálylapos kiugró ablakok; itt-ott terek nyíltak, fekete pillérekkel, oszlopsorokkal, furcsa szobrokkal, melyek oly embereket ábrázoltak, kik meselények is voltak. Nincs rá szó, mily szépséges és különös volt a kilátás a hosszú, egyenes utakra, oldalsétányokra, hagymakupolákra, toronysisakokra és arabeszkes tetőkre; ám semmi sem volt káprázatosabb, mint a Vének nagy központi templomának kiugró tömbje, tizenhat faragott oldalával, lapos kupolájával, büszke, csúcsos harangtornyával, amely mindent fölülmúlt fenségben. Kelet felé, messze a városfalakon és a legelők mérföldjein túl mindenütt ott magasodott szürkén annak a végeérhetetlen, áthatolhatatlan hegységnek a háta, amely mögött a szóbeszéd szerint az ocsmány Leng terül el.

A kapitány elvitte Cartert a nagyszerű templomba, amely fallal övezett kertjével egy nagy, kör alakú téren áll, ahonnan az utcák olyanformán ágaznak el, mint küllők a kerékagyból. Mindig nyitva áll e kert hét boltíves kapuja, melyeken ugyanazok a faragott arcok sorakoznak, mint a városkapukon, és az áhítatosak kedvükre kószálhatnak a csempézett ösvényeken, a kisebb istenek groteszk haramiáival és kápolnáival szegélyezett keskeny dűlőkön. Voltak a kertben szökőkutak, tavacskák és medencék, amelyek visszatükrözték a magas erkélyek háromlábainak gyakori fellángolását; valamennyi ónixkővel volt kirakva és világító apró halak úszkáltak bennük, amelyeket búvárok hoztak föl az óceán mélyebb lugasaiból. Amikor a torony harangjának mély zúgása végigremeg a kerten, a városon, és a kapuk hét erkélyéről kürtök, hegedűk és emberi hangok válaszolnak neki, álarcos, csuklyás papok oszlopa feketéllik elő a templom hét ajtaján, kinyújtott kezükben nagy aranyüstökkel, melyekből különös gőz árad. Furcsa járással, mereven kinyújtott lábakkal masírozik végig az ösvényeken a hét oszlop a hét erkélyig, ahol eltűnnek és nem is bukkannak elő többé. Pletykálják, hogy föld alatti utak kötik össze az erkélyeket a templommal, és a papok azon át térnek vissza; suttognak a kimondhatatlan misztériumokhoz vezető, hosszú ónixlépcsőkről is, ám arra csak néhányan mernek célozgatni, hogy az álarcos, csuklyás papok nem emberi lények.

Carter nem lépett be a templomba, mert azt csak a Fátyolos Királynak szabad. Épp mielőtt elhagyta volna a kertet, jött el a harangütés órája, és ő hallotta a fülsiketítően vibráló zengést a feje fölött, a kürtök, hegedűk, emberi torkok jajongását a kerti erkélyekről. A hét úton végigment az üstvivő papok hét menete a maga különös módján, oly félelmet oltva az utazóba, mely ritkán fogta el emberi áldozások láttán. Amikor az utolsó is eltűnt, Carter is eljött a kertből, ám közben észrevett egy foltot a kövezeten, ott, ahol elvitték az üstöket. Még a hajóskapitánynak sem tetszett az a folt, és gyorsan elvezette a dombra, hol a Fátyolos Király sokkupolás csodapalotája emelkedik.

Ama széles, kanyargós utat leszámítva, amelyen a király és társai járnak jakháton és fogaton, meredek sikátorok vezetnek az ónixpalotába. Carter és vezetője egy lépcsőzetes sikátoron kapaszkodott föl sajátos arany jelekkel ékes intarziás falak között, erkélyek és kiugró ablakfülkék alatt, ahonnan néha lágy dallamok, vagy egzotikus illatok permeteztek: Mindig a szemük előtt voltak azok a titáni falak, félelmetes támpillérek, hagymakupolák, amelyekről a Lefátyolozott Király palotája híres; végül átmentek egy nagy fekete boltív alatt és odaértek a kertekhez, amelyeket az uralkodó a maga örömére építtetett. Carter megállt, egészen elgyengülve ennyi gyönyörűségtől, mert az ónixteraszok, oszlopos sétányok, tarka virágos ágak, arany lugasoknak támaszkodó, gyöngéd virágzó fák, elragadó domborművekkel díszített bronzurnák és háromlábak, talapzataikon az erezett fekete márványból faragott, szinte lélegző szobrok, a bazaltmedrű tavacskák csempézett szökőkútjai világító halaikkal, az apró templomok, melyeknek faragott oszlopain szivárványszínű madarak énekeltek, a nagy bronzkapuk csodálatos volutái, a csiszolt falak minden hüvelykjére felfuttatott virágzó szőlő olyan látvánnyá egyesült, amelynek szépsége meghaladta a valóságot, még itt, az álmok földjén is félig-meddig mesének hatott. Látomásként reszketett a szürke, alkonyi ég alatt; fölötte magasodott a kupolás, faragásokkal ékes nagyszerű palota, jobbra a járhatatlan csúcsok fantasztikus körvonalai meredeztek a távolban. A madarak és a szökőkutak állandóan daloltak, a ritka virágok illata fátyolként terült szét a döbbenetes kerten. Egyetlen emberi lény sem járt arra és Carter örült ennek. Ezután megfordultak és ismét lementek a sikátor ónixlépcsőin, mivel magába a palotába nem léphet be látogató; és nem is volt ajánlatos túl sokáig, túl kitartóan bámulni a középső kupolát, mert állítólag abban lakott a sokat emlegetett Shantak-madarak ősapja, amely különös álmokat bocsáthatott a kíváncsiskodóra.

Ezután a kapitány a város északi negyedébe vezette Cartert, a Karavánok Kapujának közelébe, hol a jakhajcsárok és ónixbányászok kocsmái voltak. Itt; a kőfejtők egyik alacsony mennyezetű fogadójában búcsút mondtak egymásnak; a kapitányt elszólították üzleti ügyei, miközben Carter buzgón beszédbe elegyedett az északi bányászokkal. Sokan voltak ebben az ivóban, és az utazó egyikükkel sem beszélgetett túlságosan sokáig; azt állította, hogy régi ónixvájár, aki igyekszik mindent megtudni Inquanok bányáiról. De nem sok újat tudott meg, a

bányászok félénk és kitérő válaszokat adtak, ha az északi, hideg pusztára, és az ember által nem látogatott kőbányára fordult a szó. Féltek az állítólagos ügynököktől, akik a hegyekből, a feltételezett Lengből érkeztek, az arrafelé érezhető gonosztól és a messze északon szétszórt sziklák közötti névtelen őröktől. Arról is suttogtak, hogy a hírhedett Shantak-madár se jóféle lélek; még jó, hogy nincs is ember, ki igazán látta volna őket (a Shantakok mesés ősatyját a királyi kupola alatt sötétben etetik).

Másnap, mondván, hogy felkeresi a különböző bányákat, meglátogatja Inquanok tanyáit és távoli ónixvárosait, Carter bérelt egy jakot, és teletömte az útra a nagy bőr nyeregtáskákat. A Karavánok Kapuja mögött az út szántóföldek között halad, a sok furcsa tanyaházat lapos kupolák koronázzák. Az utazó megállt kérdezősködni néhány ilyen háznál; egyszer zordonon zárkózott gazdára lelt, kiből oly magasztos fenség áradt, mint a Ngranek oldalába faragott képmásból; biztosan érezte, hogy egy Naggyal találkozott, vagy legalábbis olyasvalakivel, ki az emberek között lakozik, noha vérének kilenctizede azonos az istenekével. E szigorú, tartózkodó kunyhóban gondosan megválogatott szavakkal szólt az istenekről, és hálálkodott minden áldásért, amit nekik köszönhetett.

Aznap éjjel Carter egy út menti mezőn táborozott egy nagy lygathfa mögött, amelyhez jakját kötötte, reggel pedig tovazarándokolt észak felé. Tíz óra tájt elérte Urg apró kupolás faluját, ahol megpihennek a kereskedők a bányászok pedig elmondják meséiket, és ott maradt délig. Itt fordul nyugatnak Selarn felé a nagy karavánút, Carter azonban mindig csak északnak tartott a kőfejtőkhöz vezető országúton. Egész délután mendegélt az egyre emelkedő úton, amely valahogy keskenyebb volt, mint a főút, mellette a tájban több volt a kő, mint a szántóföld. Estére hatalmas fekete sziklákká nőttek a bal oldali alacsony dombok, ebből tudta, hogy közeledik a bányavidékhez. Jobb kéz felől egész útját végigkísérte a messzeségben toronyló áthatolhatatlan hegység kopasz oldala és a vándor indulása óta itt hallotta a legfélelmetesebb meséket a néhány paraszttól, kereskedőről és az ónixszállító nehézkes fogatok hajtóitól.

A második éjjelen nagy, fekete nyiladék árnyékában vert tábort, a jakot egy földbevert cövekhez kötötte. Megfigyelte, milyen erősen foszforeszkálnak a felhők ezen az északi tájon, és többször is mintha sötét alakzatok íródtak volna rájuk. A harmadik reggelen megpillantotta az első ónixbányát, üdvözölte a csákánnyal és vésővel dolgozó embereket. Napszállat előtt tizenegy bányát hagyott maga mögött; errefelé végképp nem volt más, mint ónixkoloncok és vándorkövek, növény egy szál se, nagy darab sziklatörmelékek hevertek szétszórtan a fekete földön, jobboldalt pedig, kopáran és kísértetiesen, mindvégig ott ágaskodtak az áthatolhatatlan szürke csúcsok. A harmadik éjszakát a kőfejtők táborában töltötte, ahol a szökdécselő lángok különös fényeket vetettek a nyugati csiszolt sziklákra. A férfiak sok dalt daloltak, sok mesét mondtak, olyan sajátos jártasságot mutatva hajdan volt eseményekben és az istenek szokásaiban, hogy Carter maga is láthatta, mennyi rejtett emléket hordoztak a Nagyok leszármazottai. Megkérdezték, merre tart, és intették, nehogy túlságosan messze merészkedjék észak felé; de ő csak azt hajtogatta, hogy új ónixteléreket keres és nem óhajt több kockázatot vállalni, mint bármelyik ásványkutató. Reggel istenhozzádot mondtak egymásnak és Carter tovább ment a sötétedő észak felé, noha figyelmeztették, hogy arra csak azt a senki által nem látogatott, félelmetes kőbányát találja, amelyből ember előtti kezek fejtettek ki csodálatos méretű tömböket. Az egyáltalán nem tetszett neki, hogy mikor megfordult egy búcsúintegetésre, mintha azt a ferde szemű, tagbaszakadt, alamuszi öreg kereskedőt látta volna közeledni a táborhoz, akiről azt suttogták a távoli Dylath-Leenben, hogy Lenggel trafikál. Két további bánya után úgy tűnt, véget ér Inquanok lakott része, az út meredek jakösvénnyé szűkült a fenyegető fekete sziklák között. Jobbra továbbra is ott meredeztek a sivár, távoli csúcsok, és ahogy egyre mélyebbre hatolt az ember nem járta vidék szívében, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb a táj. Hamarosan észrevette, hogy eltűntek a csapásról a láb– és patanyomok; eszerint az ősidők különös kihalt ösvényein jár. Egyszer-másszor holló károgott magasan a feje fölött, itt-ott egy rebbenés a hatalmas sziklák mögött kellemetlenül emlékeztetett a Shantak-madárról szóló legendákra. Legtöbbször azonban egyedül volt bozontos társával, noha aggódva konstatálta, hogy a kitűnő állat mind kelletlenebbül halad előre, egyre többször horkan föl rémülten minden útszéli apró neszre.

Az ösvény most beszorult a komor, ragyogó falak közé és meredekebb volt, mint valaha. Nehéz lett a kapaszkodás, a jak sűrűn megcsúszott a mindent vastagon elborító törmeléken. Két óra múlva Carter megpillantott elöl egy gerincet, amely mögött semmi más nem volt, csak a borús, szürke ég, és azon hálálkodott, hogy innen már lehet lefelé menni. Azonban nem volt könnyű elérni ezt a tetőt; az úr csaknem függőlegessé vált, és még veszélyesebbé tették a fekete kövek, apró kavicsok. Carter időnként leszállt és vezette gyanakvó jakját; nagyon nehéz volt maga után húznia a meg-megbokrosodó vagy botladozó állatot és közben lehetőleg még talpon is maradni. Azután hirtelen fölért a tetőre, lepillantott és elakadt a lélegzete.

Az ösvény valóban lefelé vezetett, ugyanolyan magas természetes falak között; bal kéz felől azonban óriási űr tátongott, több holdas gigászi kőfejtő, hol egy elemi erő széthasogatta, föltépte és kivájta a termésónixot a szakadék alján; és e titáni szurdok alatt, a föld bugyraiban még mélyebb üregek ásítottak. Ez nem az ember bányája volt: homorú oldalaiban több méter széles tömbök helye tátongott, mutatta, mekkora koloncokat vágtak ki a névtelen kezek és vésők. Fönt a magasban, a fűrészes peremnél hatalmas hollók csapongtak és károgtak, a beláthatatlan mélységből fölszüremlő tompa cirregés pedig arról árulkodott, hogy denevérek, urhagok és más gyanús fajzatok kísértenek a feneketlen sötétségben. Ott állt Carter a keskeny úton a szürkületben, az ereszkedő ösvény tetején; jobbra, ameddig ellátott, magas ónixszálak tornyosultak, a bal oldaliak pedig éppen előtte hasadtak szét a szörnyű és embertelen kőbányává.

A jak hirtelen felbőgött, és utasát félrelökve kitört, pánikban vágtatott előre, míg végül eltűnt az észak felé lejtő keskeny csapáson. A kavicsok, amelyeket patái fölvágtak, átrepültek a kőbánya peremén, eltűntek a sötétben, és nem lehetett hallani, mikor értek feneket. Carter rá sem hederített a nyaktörő űr veszélyeire, hanem lélekszakadva rohant a menekülő barom után. Baloldalt hamarosan fölébe tornyosultak megint a sziklák, az ösvény hasadékká szűkült, de ő csak nyargalt tovább, követte a kétségbeesetten rohanó állat széles csapáját.

Egyszer mintha a rémült jószág patacsattogását hallotta volna, és ebből bátorságot merítve, megkettőzött gyorsasággal rohant mérföldeken át. Az úr lassacskán kiszélesedett, és ő ekkor kapott észbe, hogy mindjárt kiér a jeges és ijesztő északi pusztaságba. A jobb oldali repedéseken megint áttetszett a megmászhatatlan távoli ormok sivár, szürke oldala, előtte pedig a sziklák és vándorkövek közötti nyílt tér félreérthetetlenül hirdette a sötét, határtalan síkság közeledését. Most az előbbinél is tisztábban hallotta a kopogást, de most megrémült, ahelyett, hogy felbátorodott volna, mert rájött, hogy ez nem a menekülő rémült jak lábdobogása. A paták mögötte koppantak, könyörtelen céltudatossággal.

Az üldözés futássá változott a láthatatlan üldöző elől. A menekülő nem mert visszapillantani, mivel úgy érezte, olyasmit látna, amire nincs szó és nincs fogalom. A jak valószínűleg hamarabb hallotta vagy érezte meg, Carter pedig nem óhajtott azon gondolkozni, emberi zsiványtanyáról jött-e üldözője vagy a kőbánya fekete méhéből csámborgott-e elő. Közben elmaradtak a kőszálak, az éjszaka egy nagy homokpusztára és kísérteties kőkoloncokra ereszkedett alá, amelyek között elveszett minden ösvény. Nem találta a jak lábnyomait, de mindig hallotta a háta mögött a kopogást; hébe-korba mintha gigászi szárnyak suhogása elegyedett volna hozzá. Gyászos világossággal látta, hogy utat vesztett, reménytelenül eltévedt az értelmetlen sziklák és ember nem járta homok átokverte halott pusztájában. Azok a távoli és áthatolhatatlan csúcsok jobboldalt, csak azok adtak némi támpontot, de még azok is mindjobban elmosódtak, ahogy sűrült a félhomály és a nappal helyét a betegesen foszforeszkáló felhők vették át.

Ekkor valami szétfolyó szörnyűséget pillantott meg a sötétedő északon. Egy pillanatig azt hitte, fekete hegylánc, de mindjárt látta, hogy több annál. A komor felhők foszforeszkáló fénye nem hagyott kétséget; időnként a körvonalait is kirajzolta a mögötte izzó pára. Hogy milyen messze volt, azt nem tudta megállapítani Carter, de igen távol kellett lennie. Több száz méter magas volt, nagy, homorú ívben feszült az átjárhatatlan szürke csúcsoktól az elképzelhetetlen nyugati vidék felé, és egykor valóban magas ónixhalmokból állt. Ám ezek a halmok nem voltak halmok többé, amióta az emberénél nagyobb kéz érintette őket. Felhő– és párakoronásan, némán kuporogtak a világ tetején, mint a farkasok, az örökkévalóságig őrizve Észak titkait. Ültek irdatlan félkörben a figyelő kutyaszörnyekké faragott hegyek, és fölemelt jobbjukkal fenyegették az emberiséget.

Csak az égbolt villódzó fényében látszott úgy, mintha mozognának a kétfejűek, ám a csetlő-botló Carter hatalmas árnyakat látott föllebbenni felhőborította süvegükről és ezt már nem érzékcsalódás okozta. Pillanatról pillanatra nőttek a csapkodó-suhogó alakok és az utazó tudta, hogy botladozása véget ért. Semmiféle madárhoz vagy denevérhez nem hasonlítottak, sem a felvilágon, sem álomföldön, nagyobbak voltak az elefántoknál és lófejük volt. Carter tudta; hogy ezek lehetnek a rossz hírű Shantak-madarak és nem töprengett tovább, miféle gonosz leselkedők és névtelen őrök tartják távol az embert a sarki sziklasivatagtól. Mikor lemondóan megállt, végre hátra mert nézni, hol csakugyan ott közeledett egy sovány jak hátán az ördögi legendák ferde szemű kereskedője, és szélesen vigyorogva vezette a gonosz pofájú Shantakok förtelmes hordáját, melyeknek szárnyai még mindig koszmósak voltak a kortól és a földalatti bugyrok szennyétől.

Noha csapdába esett a legendás, lófejű lidércnyomások nagy, gonosz körében, Randolph Carter nem vesztette el az öntudatát. Ocsmányan és hátborzongatóan tornyosodtak fölötte a titáni rémpofák, a ferde szemű kereskedő pedig leugrott jakjáról és vigyorogva odaplántálta magát a fogoly elé. Azután intett, hogy másszon föl az egyik undorító Shantak hátára, segített is neki miközben utazónkban az irtózat kelt birokra a józan belátással. Nehezen boldogult, mert a Shantak-madárnak toll helyett pikkelyei vannak és ezek a pikkelyek nagyon csúszósak. Amikor elhelyezkedett, a ferde szemű ember fölugrott a háta mögé, otthagyva girhes jakját az egyik hajmeresztő madárkolosszusnak, mely magával is hurcolta az északi faragott hegykoszorú felé.

Iszonyú suhogással vágtak neki a végtelen jeges űrnek, föl, aztán keletnek, neki az áthatolhatatlan hegység szürke, sivár oldalainak, amelyek mögött állítólag Leng terül el. Magasan a felhők fölött repültek, míg végül megpillantották odalent a mesés ormokat, melyek a köd villogó örvényébe rejtőztek Inquanok népe elől. Carter nagyon tisztán látta őket, és a legmagasabb csúcsokon ugyanolyan különös barlangokat fedezett föl, mint a Ngraneken; ám nem kérdezgette foglyul ejtőjét, mert az ember és a lófejű Shantak-madár egyformán rettegtek az üregektől, sebbel-lobbal igyekeztek túllenni rajtuk és csak akkor engedtek föl, mikor messze eltávolodtak tőlük.

A Shantak most alacsonyabban szállt, a felhők kupolája alatt szürke, terméketlen síkság nyújtózott, amelyen elszórtan gyönge tüzek pislákoltak. Még lejjebb ereszkedtek, magányos gránitkunyhók, sivár falvak tünedeztek fel, melyeknek ablakában fakó fény világított. A vityillókból és falvakból sípok vinnyogása, csörgők utálatos zörgése hallatszott, alátámasztva Inquanok földrajzi felfedezőinek szavait. Utazónk korábban is hallott már ilyen hangokat, és tudta, hogy arról a hideg, puszta fennsíkról erednek, ahová jótét lélek sose teszi be a lábát; a gonosz és a rejtélyek eme kísérteties földjének neve Leng.

A pisla tüzek körül sötét alakok táncoltak. Carter kíváncsi volt, miféle népek lennének, hiszen hús-vér ember még sohasem járt Lengben, mely csupán messziről látott tüzeiről és kőkunyhóiról volt ismeretes. Nagyon lassan, félelmetesen szökelltek ezek az alakok, rossz volt látni őrült rángatózásukat és hajladozásaikat; Carter nem is csodálkozott, hogy a regék irtóztatóan gonoszaknak hírlelik őket, mint ahogy azon sem, hogy egész álomfölde rettegi e félelmes, fagyott fennsíkot. Mikor a Shantak még lejjebb ereszkedett, kezdtek pokolian ismerősek lenni a visszataszító táncosok; a fogoly feszülten összpontosítva kutatott emlékeiben, hogy hol látott már ilyen teremtményeket.

Úgy ugrándoztak, mintha lábfej helyett patájuk nőtt volna és valami paróka– vagy sisakfélét hordtak apró szarvakkal. Más ruha nem is volt rajtuk, de a legtöbbjük meglehetősen szőrös volt. Kurta farkuk is volt, és mikor fölbandzsítottak, Carter látta, milyen roppant széles a szájuk. Már tudta, kik, és dehogyis viseltek parókát vagy sisakot. Leng rejtélyes népe azonos volt a fekete gályák rossz képű kereskedőivel, akik rubintot szállítottak Dylath-Leenbe, a csaknem-emberekkel; a holdbéli szörny-varangyok rabszolgáival! Ugyanaz a sötét nép volt, amely réges-rég fekete gályájára hurcolta őt, s kiknek rokonait csordaként hajtották polipszerű, formátlan uraik annak az átkos holdvárosnak a mocskos rakpartjain, a soványabbját dolgoztatták, a kövérebbjét pedig ládába csomagolták egyéb szükségleteik kielégítésére. Most látta, honnan származnak e kétértelmű teremtmények és megremegett a gondolatra, hogy Lenget ismerik a holdbéli formátlan förtelmek is.

De a Shantak átrepülte a tüzeket; a kőkunyhókat és a csaknem-ember táncosokat, azzal föllendült a szürke gránit, a fakó sziklasivatagok, a jég és hó kihalt hegyei közé. Nappalodott, és az alacsony felhők foszforeszkálása helyet adott az északi világ párás félhomályának és az ocsmány madár még mindig céltudatosan szállt a jeges némaságban. A ferde szemű ember időnként szólt hozzá gyűlöletes torokhangú nyelvén és a Shantak felelt neki, nyiszorogva, mint üvegen a köröm. Eközben egyre emelkedett a vidék, míg végre elértek egy szélseperte táblahegyet, amely láthatólag ennek az átkozott ürességnek a teteje volt. Itt, a néma és hideg magányban, faragatlan monolitok gyűrűjében emelkedett egy durva kövekből rakott, szögletes, ablaktalan épület. Nem volt benne semmi emberi, Carter úgy sejtette a vén mesékből, hogy csakugyan elértek a legrettentőbb és -legendásabb helyre, a távoli és történelem előtti kolostorhoz, ahol társtalanul él a sárga selyemálarcos leírhatatlan főpap, ki a Más Istenekhez imádkozik, és Nyarlathotephez, a kúszó káoszhoz.

Most földre szállt az ocsmány madár: a ferde szemű leugrott és lesegítette foglyát. Carter most már biztos volt benne, miért fogták el; világos, hogy a ferde szemű kufár sötétebb hatalmak ügynöke, ezért siet lelkesen urai elé vonszolni a halandót, ki feltételezhetően az ismeretlen Kadathot akarja megkeresni, hogy elmondjon egy imát az ónixpalotában lakozó Nagyok orcája előtt. A kereskedő volt az oka, hogy Dylath-Leenben elfogták a holdvarangyok rabszolgái. Most ugyanazt akarja tenni, amit a Carter segedelmére siető macskák meghiúsítottak: félelmetes találkozásra viszi áldozatát a szörnyeteg Nyarlathoteppel, hogy megtanulja, minő vakmerőség az ismeretlen Kadathot keresni. Leng és a hideg puszta Inquanoktól északra közel lehet a Más Istenekhez és arrafelé jól őrzik a Kadathba vezető hágókat.

A ferde szemű apró termetű volt, de a lófejű óriásmadár szavatolta, hogy mindenki engedelmeskedjék neki. Carter is átvágott a nyomában a monolitkörön, aztán belépett az ablaktalan kőkolostor alacsony boltíves kapuján. Odabent vaksötét volt, ám a gonosz kereskedő meggyújtott egy morbid vésetekkel csúfoskodó kis agyagmécsest, és végiglökdöste foglyát a keskeny, kanyargós folyosók labirintusán. A falakra ősrégi, ijesztő képeket festettek, olyan stílusban, amely ismeretlen a Föld régészei előtt. A színek évmilliók után is ragyogtak, az ocsmány Leng szárazsága és hidege sok régi dolgot tartott életben.

Carter csak futólag látta a festményeket a lámpa fakó és pisla világánál, de beleremegett a történetbe, amelyet elmondtak. Ezek a vénséges freskók voltak Leng évkönyvei a szarvas, patás, széles szájú csaknem-emberek ördögi táncot roptak elfelejtett városok között. Voltak csataképek ősi háborúkról, amelyeket a lengi csaknem-emberek vívtak duzzadt bíbor pókokkal a szomszédos völgyekben; olyan kép is volt, amelyen épp megérkeztek a fekete gályák a Holdról és Leng népét uralmuk alá hajtották a gályákról előbugyborékoló, szökdécselő és mászó polipszerű, formátlan fertelmek. E síkos piszkosfehér pocsékságokat imádták a lengiek, még csak nem is panaszkodtak, amikor legderekabb és legzsírosabb hímjeiket elhurcolták a fekete gályák. A szörnyeteg holdvarangyok egy tengeri szigeten táboroztak, fűrészes sziklák között, amely, mint Carter a freskóról megállapította, nem volt más, mint az Inquanokba hajóztában látott; szürke, névtelen, elátkozott szikla, ahonnan ronda üvöltés hallatszott egész éjszaka, és amelyet messze elkerülnek Inquanok tengerészei.

A freskókon látni lehetett a nagy tengeri kikötőt és a csaknem-emberek fővárosát; büszkén állt lenyűgöző magas templomaival, faragott házaival oszlopsorai pompájában a sziklák és bazalt rakpartok között. Nagy kertek és oszlopos utcák vezettek a szirtektől és a szfinxekkel koronázott hat kaputól a titáni központi térig, ezen a téren pedig két óriási szárnyas oroszlán őrizte a föld alá vezető lépcsőket. Újra és újra fölbukkant a két szárnyas óriásmacska, félelmetes diorit oldaluk csillogott a nappal félhomályában és a felhősen foszforeszkáló éjszakában. Miközben Carter elbotorkált sűrűn ismétlődő képeik mellett végre eszébe jutott, hol vannak és melyik városban uralkodtak a majdnem-emberek az ősidőkben, még a fekete gályák eljövetele előtt. Szó se lehetett tévedésről, álomföld legendái bőségesek és gazdagok. Semmi kétség, hogy az ősváros nem más, mint a történelmi Sarkomand, amelynek romjai millió évvel azelőtt megfakultak, hogy az első teljesen ember meglátta a napvilágot, és a gigászi oroszlánkettős egy örökkévalóság óta őrzi a lépcsősort, amely álomföldről vezet le a Nagy Szakadékba.

Más képek a Lenget Inquanoktól elválasztó komor szürke csúcsokat ábrázolták, meg a szörnyűséges Shantak-madarakat melyek a hegyek derekán kiugró sziklaperemekre építik fészkeiket. Ugyancsak megörökítették a furcsa barlangokat a legmagasabb ormok közelében, ahonnan a legmerészebb Shantakok is vijjogva menekülnek el. Carter látott felülről ilyen üregeket és észrevette, hogy hasonlítanak a Ngranek barlangjaira. Tudta már hogy ez a hasonlóság több puszta véletlennél, mert ezek a faliképek bemutatták félelmes lakóikat is; e denevérszárnyak, görbe szarvak, tüskés farkak, nyúlkáló mancsok és gumiszerű testek nem voltak ismeretlenek előtte. Találkozott e némán röpködő-markolászó fajzatokkal korábban is; ezek a Nagy Szakadék értelem nélküli őrei, kiktől még a Nagyok is tartanak, mert nem Nyarlathotepet uralják, hanem a tiszteletre méltó Nodenst. Ők a félelmetes éji huhogányok, akik vég nélkül röpködnek Pnath völgye és a külső világ között, és sohasem nevetnek vagy mosolyognak, mert nincs arcuk.

A ferde szemű kereskedő most egy nagy, kupolás terembe lökte be Cartert, amelynek falait döbbenetes domborművek borították, közepén kerek gödör tátongott, amelyet hat, gyanús foltokkal mocskolt kőoltár vett körül gyűrű alakban. Ebben a hatalmas, büdös kriptában nem volt világítás, a baljós kereskedő mécse pedig olyan gyér fényt árasztott, hogy csupán apró részleteket lehetett látni. A terem távolabbi végében ötlépcsős magas kőemelvény volt, azon pedig sárga alapon vörös mintás selyemköntöst, sárga selyemálarcot viselő ormótlan alak dagadozott egy aranytrónon. Neki integetett és gesztikulált a kereskedő, mire a sötétben bujkáló fölemelt selyembe burkolt mancsaival egy förtelmes faragványokkal borított elefántcsontfuvolát, és undorító hangokat hallatott lebegő sárga álarca mögül. Egy darabig így társalogtak. Carternek gyomorkeverően ismerős volt a fuvola hangja és a helyiség bűze. A vörös fénnyel megvilágított vérfagyasztó várost és a visszataszító körmenetet juttatta eszébe, ami után a félelmetes kapaszkodás következett a Holdon át, mielőtt megmentette volna a barátságos földi macskák támadása. Tudta, a teremtmény azon az emelvényen kétségtelenül a leírhatatlan főpap, akiről a legendák sátáni, abnormális dolgokat suttognak, ám rettegett elgondolni, milyen irtózatos lehet a valóságban.

Ekkor a mintás selyem kissé visszacsúszott az egyik piszkosfehér mancsról, és Carter már tudta, miféle fajzat a rémületes főpap. És az undor olyasmire vette rá, amibe ép ésszel sohasem mert volna belevágni, de most reszkető öntudatában semminek sem maradt hely azon az őrjöngő vágyon kívül, hogy elmeneküljön attól, ami ott kuporog az aranytrónuson. Tudta, hogy reménytelen kőlabirintus választja el a külső hideg felföldtől és még ha kiér is, ott az irtózatos Shantak-madár várakozik; mégis, mindennek ellenére csak azt tudta, hogy el kell menekülnie ettől a selyemruhában vonagló förtelemtől.

A ferde szemű ember az egyik iszonytatóan mocskos oltárkőre tette a különös mécsest és előrelépett, hogy hadonászva szóljon a főpaphoz. Carter, aki mostanáig meg se moccant, hatalmasat lökött rajta a félelem vad erejével, úgy, hogy áldozata nyomban belezuhant a tátongó üregbe, amely a pletyka szerint egyenesen Zin pokoli tárnáiba vezet, hol a sötétben a gugok vadásznak a rémekre. Ezzel majdnem egy időben lekapta a mécsest az oltárról és berontott a freskókkal díszített labirintusba, fordult erre, fordult arra, ahogy jött és igyekezett nem gondolni sem a háta mögött kitartóan doboló alaktalan lábakra, sem a csúszás-mászásra hátul, a sötét folyosókban.

Néhány pillanat múlva már bánta fejvesztett futkosását. Bárcsak megjegyezte volna a freskókat, amelyek mellett elhaladtak befelé jövet! Igaz, olyan temérdek festmény volt és annyira zűrzavarosak, hogy nem sok hasznukat vette volna, ennek ellenére szidta magát, amiért nem próbálta meg. Ezek, amelyeket most látott, még borzalmasabbak voltak. Tudta, hogy nem a kivezető folyosón jár. Egy idő után, biztosra véve, hogy nem követik, lassított valamelyest; de alighogy föllélegzett, máris új bajba került. A mécses lángja halványodni kezdett és Carter hamarosan ott maradt a szuroksötétségben: semmit nem látott, semmi sem mutatott irányt.

Amikor a világítás kihunyt, lassan tapogatózott előre a sötétben és a Nagyokhoz imádkozott, hogy segítsenek, ha tudnak. Időnként érezte, hogy a kőpadló emelkedik vagy süllyed és egyszer megbotlott egy látszólag értelmetlen lépcsőfokban. Minél tovább ment, annál nyirkosabb lett a környezet, pedig valahányszor kitapogatott egy kereszteződést vagy oldalfolyosót, mindig azt a járatot választotta, amely a legkevésbé lejtett. Mégis, úgy érezte, lefelé halad; a doh, a nyálkás falak és a padló egyenetlensége arra utalt, hogy mélyen lent járhat Leng tisztátalan fennsíkja alatt. Arra azonban semmi sem figyelmeztette; ami végül is bekövetkezett: rettenetesen, döbbenetesen, lélegzetelállító zűrzavarban. Az egyik pillanatban még lassan araszolt a csúszós padlón, amely csaknem sík volt, a következőben szédülve zuhant lefelé a sötétben egy nagyjából függőleges üregben.

Nem tudta, mikor ért véget a borzalmas zuhanás, úgy rémlett, órákig tart a hagymázos émelygés, a rémült önkívület. Azután rájött, hogy megállt, és fölötte az északi éj foszforeszkáló felhői világítanak beteg fénnyel. Mindenfelé omladozó falak és törött oszlopok, a cserjéktől-gyökerektől feltúrt kövezetet benőtte a fű. Mögötte függőleges bazaltszál meredezett, amelynek nem látszott a csúcsa; sötét oldalát visszataszító vésetek borították, és boltíves, faragott ajtó vezetett a belső feketeségbe, ahonnan ő érkezett. Előtte kettős oszlopsor húzódott, a törmelékek, a talapzatok egy régi széles utcáról árulkodtak; az urnákról és a medencékről tudta, hogy ez lehetett a kertek sétánya. Atávolban hatalmas körteret jelezve szétnyíltak az oszlopsorok és e gyűrűben két szörnyalak sötétlett a csillámló éji felhők alatt. Hatalmas diorit szárnyas oroszlánok voltak, közöttük sötétség és árnyak. Hét méter magasra emelték teljesen ép, groteszk fejüket és gúnyosan vicsorogtak a körülöttük elterülő romokra. Carter tudta, mik lehetnek: a legendák egyetlen ilyen kettőst ismernek. Ők voltak a Nagy Mélység örök őrei, ezek a sötét omladékok pedig ó Sarkomand romjai.

Első dolga volt elbarikádozni a kapuboltozatot a hullott kövekkel és a fura omladékkal. Nem óhajtotta, hogy követői támadjanak Leng gyűlöletes kolostorából, épp elég veszély leselkedett az előtte álló úton. Fogalma sem volt, hogyan jut el Sarkomandból álomföld népesebb részeibe; azzal sem ér el sokat, ha leereszkedik a kísértetek barlangjába, mivel azok se tudnak többet, mint ő. A három kísértetnek, amelyek átkalauzolták a gugok városán a külső világba, sejtelmük sem volt, hogy kell menni Sarkomandba, ha haza akarnak jutni, de azt tervezték, megkérdezik Dylath-Leen öreg utazóit. Carternek nem nagyon volt ínyére, hogy ismét leereszkedjék a gugok alvilágába és megint Koth pokoli tornyával próbálkozzék, amelynek ciklopi lépcsői az elvarázsolt erdőbe vezetnek, ámde sejtette, hogy mégis rá kell fanyalodnia, ha minden más próbálkozása kudarcot vall. Leng fennsíkján nem mert elmenni segítség nélkül a magányos kolostor mellett; a főpapnak sok ügynöke lehet, útja végén nyilván ott lennének a Shantakok és talán más dolgokkal is meg kellene birkóznia. Ha tudna szerezni egy hajót, visszavitorlázhatna a tengeren át Inquanokba a fűrészes ocsmány szikla mellett: a kolostor ősi festményei megmutatták, hogy e félelmetes hely nincs messze Sarkomand bazalt rakpartjaitól. De hajót találni ebben az eonok óta elhagyott városban igen valószínűtlen, és az sem tűnt reálisabbnak, hogy építsen magának egyet.

Ilyen gondolatokkal bíbelődött Randolph Carter, amikor egyszer csak új dolgon akadt meg a szeme. Szélesen húzódott előtte a mesés Sarkomand irdatlan csontváza, fekete, törött oszlopaival, szfinxekkel koronázott, rogyadozó kapuival, titáni köveivel, szörnyűséges szárnyas oroszlánjaival a csillámló éji felhők beteg izzásában. Most messze elől; valahol jobbra olyan fényt vett észre, amely nem a felhőkből származott. Nincs egyedül a halott város némaságában. Hol fellobbant, hol elhalványodott, zöldes árnyalata nem volt valami biztató. Amikor közelebb lopakodott a törmelékes utcán, néhány szűk résen át, leomlott falak között, látta, hogy tábortűz ég a rakpartok mellett, és néhány sötét alak csoportosul körülötte; pestises bűz terjengett mindenfelé. Mögöttük a kikötő vize olajosan csapkodta egy lehorgonyzott, nagy hajó oldalát és Carter halálra ijedt, látván; hogy ez az egyik rettegett gálya a Holdról.

Már azon volt, hogy elkúszik az undorító tábortűz közeléből, amikor izgalom söpört végig a bizonytalan sötét alakokon és különös, félreismerhetetlen hangot hallott. Egy kísértet rémült huhogása volt, amelyet egy pillanattal később valóságos fájdalomkórus követett. Bízván a félelmes romok árnyékában, Carter engedte, hogy kíváncsisága legyőzze félelmét és újra előresompolygott. Féreg módjára a hasán tekergőzve keresztülvágott egy nyílt utcán, más helyütt fel kellett állnia, nehogy zajt csapjon a szétszóródott márványdarabok között. De mindig sikerült megúsznia a felfedeztetést, így rövid idő alatt talált egy helyet egy irdatlan oszlop mögött, ahonnan megfigyelhette a zöldben úszó jelenetet. Az ocsmány tűz körül émelyítő holdgombákat vacsorálva lapítottak bűzös körben a varasbéka szerű holdbestiák és csaknem emberi rabszolgáik. Néhány rabszolga fura dárdákat hevített a szökdécselő lángokban és fehéren izzó hegyükkel időnként megpiszkálták három szorosan összekötözött foglyukat, akik ott fetrengtek a vezérek előtt. Csápjaik mozgásából Carter látta, hogy a tömpe orrú holdbestiák hatalmasan élvezik a látványosságot és nagy volt elszörnyedése, amikor fölismerte a rémült nyüszítést és rájött, hogy a megkínzott kísértetek nem mások, mint a hűséges trió, kik fölkalauzolták őt a mélységből, azután elindultak az elvarázsolt erdőből, hogy megtalálják Sarkomandot és azt a kaput, amelyik visszavezeti őket alvilági szülőhonukba.

Igen nagy volt a zöldes tűz körül a holdbestiák száma; Carter belátta; hogy pillanatnyilag semmit sem tehet egykori szövetségeseiért. Fogalma sem volt, hogyan foghatták el a kísérteteket, de úgy képzelte, a szürke varangyszerű borzadályok meghallhatták, amikor Dylath-Leen-ben a sarkomandi utat firtatják és nem akarták, hogy ily közel jussanak Leng gyűlöletes fennsíkjához és a leírhatatlan főpaphoz. Egy pillanatig tépelődött, mit kellene tennie, és eszébe jutott, milyen közel van a kapu, amely a kísértetek fekete királyságába vezet. Legokosabb, ha visszakúszik kelet felé, a két oroszlán terére és tüstént leereszkedik a mélységbe, ahol biztosan nem találkozik nagyobb rémségekkel, mint idefönt, viszont hamar találhat olyan kísérteteket, akik buzgón testvéreik segítségére sietnek, és talán eltakarítják a fekete gályáról a holdbestiákat. Eszébe jutott, hogy a kapunál, akárcsak a mélység többi bejáratánál, éji huhogányrajok őrködnek; de most már nem félt ezektől az arc nélküli teremtményektől, mert megtudta, hogy ünnepélyes szövetséget kötöttek a kísértetekkel, és az egykori Pickman megtanította rá, hogyan süvítse a jelszót, amit megértenek.

Így hát megkezdte csöndes kúszását a romokon át, lassan közeledve a nagy központi tér és a szárnyas oroszlánok felé. Kényes munka volt, de a holdbestiák olyan jól szórakoztak, hogy nem hallották azokat az apróbb zajokat, amelyeket véletlenül csapott a lehullott kövek között. Végül kiért a nyílt terepre és elindult a satnya fák, kúszónövények között. Az óriási oroszlánok ijesztően meredtek rá a foszforeszkáló felhők beteg fényében, de ő férfiasan ment tovább, majd odakerült a pofájuk elé, mert tudta, hogy azon az oldalon lesz az ijesztő sötét, amelyet őriznek. Háromméternyire kuporgott egymástól rémítő domborművekkel televésett irdatlan talapzatán a két csúfondáros pofájú dioritszörny. Közöttük csempeborítású tér volt, amelyet valaha ónixkorlát vett körül, közepén fekete kút tátongott. Itt állt hát az ásító mélység partján, honnan hoporcsos-mohos kőlépcsők vezettek le a lidérces alvilágba.

Még az emléke is szörnyűség annak az órákig tartó sötét ereszkedésnek. Carter egyre csak keringett és keringett vakon lefelé egy mérhetetlen, meredek, csúszós csigalépcsőn. Olyan elnyűttek és keskenyek voltak a fokok és annyira nyálkásak az alvilág kipárolgásától, hogy a rajtuk járó sohasem tudhatta, mikor indul meg, hogy lélegzetelállító zuhanás után megérkezzék a pokol fenekére; ugyanígy nem sejtette, mikor és hogyan ragadják meg az éji huhogányok, ha tényleg lakik néhány ebben az ősi lejáróban. Körülvette a mélység nem embernek való fojtogató szaga. Idővel elgémberedett és elálmosodott, sokkal inkább ösztönei, mint tudatos elhatározás hajtotta előre. Még azt sem érezte, mikor megállt, mert hátulról némán megmarkolta valami. Aztán szélsebesen hasította a levegőt, és csak a rosszindulatú csipkedésre kapott észbe, hogy itt a gumiszerű éji huhogányok tevékenykednek.

Attól, hogy az arc nélküli, csapkodó lények hideg, nedves markában van, eszébe jutott a kísértetek jelszava és olyan hangosan süvítette, ahogy bírta, a szél és a repülés zűrzavarában. Bár a huhogányokat esztelen lénynek tartják, a hatás azonnali volt; rögtön abbamaradt a csipkedés, a teremtmények sietve kényelmesebb testhelyzetbe fordították foglyukat. Ettől fölbátorodva Carter némi magyarázatot kockáztatott meg; elmondta, hogy a holdbestiák elfogták és megkínozták a három kísértetet és hogy egy csapatra lenne szüksége a kiszabadításukra. A huhogányok, ha tökéletlenül is, megértették, amit mondott; még gyorsabban és céltudatosabban repültek. A tömör sötétséget hirtelen felváltotta a belső világ szürke félhomálya és kitárult előttük az egyik olyan lapos, élettelen síkság, ahol szívesen kuporognak és zabálnak a kísértetek. Töredezett sírkövek, csontmaradványok árulkodtak a hely lakóiról; Carter a sürgős hívójelet hallatta, mire kutyaszerű, nyeszlett fajzatok perdültek elő a föld alatti járatokból. Most lecsaptak a huhogányok, talpra állították utasukat, azután kissé visszavonultak és behúzott nyakkal félkörbe ültek a földön, miközben a kísértetek üdvözölték a frissen érkezettet.

Carter gyorsan, szabatosan elhuhogta üzenetét a groteszk társaságnak, kik közül négyen rögtön eltávoztak különböző üregekbe, hogy továbbadják a hírt a többieknek és elegendő segélycsapatot toborozzanak. Hosszasabb várakozás után betoppant valamilyen, fontos kísértet, aki szemléletesen gesztikulált a huhogányoknak, mire kettő elrepült a sötétbe. Ezután folyamatosan gyarapodtak a síkon a szárnyas lények sorai, míg fekete nem lett tőlük a nyálkás talaj. Közben mindegyre izgatottan nyüszítő újabb kísértetek másztak elő az odúkból, és kezdetleges csatarendbe verődtek, nem messze az összezsúfolódott huhogányoktól. Egy idő után fölbukkant az a büszke és befolyásos kísértet, amely valaha Richard Pickman bostoni festő volt és Carter részletesen elsivította neki, mi történt. Ez láthatólag mély benyomást tett a hajdani Pickmanre aki egyébként örömmel üdvözölte régi barátját, majd félrevonta tanácskozni a többi vezetőt, kissé távolabb az egyre gyarapodó tömegtől.

Végül, miután szemlét tartottak a sorok felett, az összegyülekezett főnökök egyszerre felsivítottak és parancsokat habogtak a kísértetek és huhogányok tömegének. A szarvas szárnyasok nagyobb osztaga azonnal elrepült, míg a többiek kettesével, szétterpesztett lábakkal letérdeltek, a kísértetek pedig egyesével odamentek hozzájuk. Mindegyik huhogánypár felkapta kijelölt utasát, felröppentek és eltűntek a feketeségben; végül nem maradt más, mint Carter, Pickman, a többi főnök meg néhány huhogánypár. Pickman elmagyarázta, hogy a huhogányok egyszerre töltik be az előőrsök és a kísértetek csataménjeinek szerepét és haduk most végigzúdul Sarkomandon, hogy ellássa a holdbestiák baját. Carter a főnökökkel együtt odament a várakozó huhogányokhoz és a nedves, síkos mancsok felragadták őket. A következő pillanatban fölfelé pörögtek a szélben és a sötétségben, vég nélkül, föl, egyre föl, a szárnyas oroszlánok kapujához, Sarkomand kísérteties romjai közé.

Hosszú szünet után Carter ismét megpillantotta a város betegesen csillámló éjszakai egét és megállapította, hogy a nagy tér nyüzsög a harcias kísértetektől és huhogányoktól. Érezte, hogy nemsokára hajnalodik, a sereg azonban olyan erős, hogy nincs szükségük a meglepetésre, ha le akarják győzni az ellenséget. A rakpartok mellett még halványan pislákolt a zöldes tűz, de nem hallottak kísértetjajongást, ami azt bizonyította, hogy a foglyok kínzása egy időre abbamaradt. A harcosok halk utasításokat nyüszítettek hátasaik fülébe és élükön a lovas nélküli éji huhogányok osztagával, széles, keringő oszlopban emelkedett föl a kísértetek hada és végigsepert a lakatlan romok fölött, az ördögi lángok felé. Carter Pickman mellett repült az első sorban és közeledőben a förtelmes táborhoz látta, hogy a holdbestiák teljes mértékben készületlenek. A foglyok egy csomóban, tehetetlenül hevertek a tűz mellett, varangyszerű fogvatartóik pedig összevissza, álmosan süppedeztek körülöttük. A csaknem-ember rabszolgák aludtak, még az őrszemek is elhanyagolták feladatukat, amit ebben a tartományban formális kötelességnek tekintettek.

Az éji huhogányok és a rajtuk lovagló kísértetek végső rohama igen gyors volt, és mielőtt a szürke, varangyszerű rondaságok és csaknem-ember rabszolgáik egyet nyikkanhattak volna, mindet fölragadta egy csoport huhogány. A holdbestiák persze némák voltak; de még a rabszolgáknak is csekély esélyük volt kiabálni mert a gumiszerű mancsok beléjük fojtották a hangot. A medúzaszerű ormótlan fertelmek borzasztóan rángatóztak, ám tehetetlenek voltak a huhogányok erejével, éles, fekete karmaival szemben. Ha egy holdbestia túlságosan hevesen kapálózott, a huhogány megráncigálta reszkető rózsaszín csápjait, ami úgy látszik, nagyon fájhatott, mert az áldozat rögtön abbahagyta a kapálózást. Carter mészárlásra számított, de belátta, hogy a kísérteteknek sokkal körmönfontabb terveik vannak. Valami parancsot süvítettek, és a többit rábízták a huhogányok ösztöneire, kik némán eltűntek balszerencsés foglyaikkal a Nagy Mélységben, hol igazságosan szétosztották őket a dólok gugok, rémek és a sötétség más lakói között, kiknek táplálkozási szokásai nem egészen fájdalommentesek a választott uzsonna szempontjából. A győzedelmes rokonok eközben kiszabadították kötelékeikből és vigasztalgatták a három megkötözött kísértetet, míg más csoportok a megmaradt holdbestiákat keresve, megszállták a kikötőben a gonoszul bűzlő fekete gályát hogy megbizonyosodjanak róla, nem bújt-e el valaki a legyőzöttek közül. Úgyszólván bizonyos volt a teljes győzelem, mert az életnek egyetlen további jelét nem fedezték föl. Carter, aki azon aggódott, hogy legyen eszköz amivel visszatérhet álomföld más részeibe, rávette őket, hogy ne süllyesszék el a lehorgonyzott gályát, amit készségesen és hálásan teljesítettek, amiért értesítette őket a három kísértet elfogatásáról. A hajón találtak néhány roppant sajátos tárgyat és díszítést, amelyeket Carter azonnal a tengerbe hányt. Most szétváltak a huhogányok és a kísértetek, az utóbbiak megmentett társaikat faggatták a történtekről. Úgy tűnt, mindhárman követték Carter utasításait: emberi öltözetben surrantak tova az elvarázsolt erdőtől Dylath-Leenig, Niren keresztül a Skai mentén, magányos parasztházak mellett, lehetőleg úgy szökdécselve, hogy hasonlítson az emberek járásához. Groteszk viselkedésük és arcuk sok szóbeszédre adott alkalmat Dylath-Leen kocsmáiban, de ők kitartóan kérdezgették az utat Sarkomand felé, addig, míg egy öreg utazó el nem magyarázta nekik. Ekkor tudták meg, hogy csak egy olyan hajó indul Lelag-Leng felé, amely nekik megfelel, és felkészültek a türelmes várakozásra.

Ám az ördögi kémek sok mindent jelentettek, mert röviddel később egy fekete gálya érkezett a kikötőbe és a széles szájú rubintkereskedő meghívta egy italra a kísérteteket egy kocsmába. Egyetlen rubintból faragott, vészjósló, groteszk vésetekkel díszített palackból töltötte a bor, és a kísértetek ugyanúgy foglyokként találták magukat a fekete gályán, mint Carter valaha. Ez alkalommal a láthatatlan evezők nem a Hold felé, hanem az ősi Sarkomand irányába hajtották a gályát; nyilvánvalóan a leírhatatlan főpapnak szánták foglyaikat. Érintették az éles szegélyű sziklát az északi tengeren, amelyet Inquanok tengerészei elkerülnek, a kísértetek itt látták első ízben a hajó vörös urait; érzéketlenségük ellenére felfordult a gyomruk ennyi rosszindulatú alaktalanságon és félelmetes bűzön. A sziklán tanúi voltak a varangyszerű helyőrség kimondhatatlan vigalmának – az ilyen vigadozásból szokott felcsapni az éjszakai üvöltés az emberek félelmére. Ezután értek partot a romos Sarkomandban és kezdetét vette a kínzás, amelynek folytatódását a felmentő sereg megérkezése megakadályozta. Mikor a további terveikről beszélgettek, a három megmenekült kísértet azt javasolta, rohanják le az éles szélű sziklát és pusztítsák el a varangyok helyőrségét. Az éji huhogányok tiltakoztak; nem örültek a kilátásnak, hogy víz fölött kelljen repülniük. A legtöbb kísértetnek tetszett a terv, de tanácstalanok voltak, hogyan hajtsák végre a huhogányok segedelme nélkül. Ekkor Carter, látván, hogy nem képesek elboldogulni a horgonyon ülő gályával, felajánlotta, hogy megtanítja őket a nagy evezők használatára, amely javaslatot buzgón helyeselték. Most már el érkezett a szürke nappal, és az ólomszín északi ég alatt kísértetek válogatott különítménye felszállt az ocsmány hajóra, elfoglalták helyüket a padokon. Carter meglehetősen tanulékonynak találta őket és még az éj leszállta előtt számos próbautat tettek a kikötő környékén. Mindazonáltal csak három nap múlva mertek gondolni a hódító útra. Akkor az evezősök már kellően ki voltak képezve, a huhogányok biztonságosan elrejtőztek az elülső kabinban, így hát elvitorlázott végre a csapat; Pickman és a többi főnök a fedélzeten összegyülekezve vitatta a támadás módját és menetét.

Már az első éjszakán meghallották a szikláról az üvöltést. A gálya legénysége beleremegett, mindenekelőtt a három megmentett kísértet, akik jól tudták, hogy ez mit jelent. Úgy gondolták, nem jó, ha a támadást éjszaka hajtják végre, így a hajó ott lebegett a foszforeszkáló felhők alatt, hogy bevárja a szürkés pirkadatot. Amikor felerősödtek a fények és az üvöltés elhallgatott, az evezősök újra meghúzták evezőiket és a gálya mind közelebb és közelebb került ahhoz az éles szélű sziklához, amelynek gránit csúcsai fantasztikusan meredtek a borús ég felé. A szikla oldalai nagyon meredekek voltak; peremén azonban itt-ott látni lehetett a különös, ablaktalan kunyhók kidudorodó falait, meg az utak alacsony védőkorlátait. Az ember hajói sohasem juthattak ennek a helynek a közelébe, vagy legalábbis sohasem jöhettek ennyire közel úgy, hogy el is távozzanak utána; Carter, és a kísértetek azonban nem féltek és tántoríthatatlanul haladtak tovább, megkerülve a szikla keleti homlokzatát, keresve a rakpartokat, amelyről a megmentettek azt mondták, hogy a déli oldalon vannak, hol meredek földnyelvek alkotnak kikötőt.

A földnyelvek a sziget meghosszabbításai voltak és olyan közel estek egymáshoz hogy egyszerre csak egy hajó mehetett el a sziklafalak között. Kívül nem látszottak figyelők, így a gálya merészen keresztülhaladt a csatornaszerű szoroson; be a mögötte levő kikötő állott, büdös vizére. Itt viszont csupa nyüzsgés volt minden: sok hajó horgonyzott egy félelmetes sziklarakpart mentén, tömérdek majdnem-ember rabszolga és holdbestia cipelte a ládákat és dobozokat, vagy hajtotta az ormótlan szekereket vontató, leírhatatlan, mesés borzalmakat, A dokkok fölött kicsiny kővárost is vájtak a függőleges sziklába: kanyargós úttal kezdődött, amely a hegy magasabb régióban eltűnt szem elől. Hogy mi volt a bámulatos gránitcsúcson túl, azt nem lehetett megmondani, de az itt látottak alapján bizonyara nem volt megnyugtató.

A befelé tartó gálya láttán a rakpartokon még hevesebb lett a nyüzsgés: akinek volt szeme, az meregette, akinek nem, az várakozóan mozgatta rózsaszín tapogatóit. Természetesen nem tudták, hogy a fekete gálya idegen kézen van, a kísértetek nagyon hasonlítottak a szarvas-patás majdnem-emberekre, az éji huhogányok pedig nem voltak szem előtt. Eddigre a vezetők kidolgozták haditervüket: eszerint szabadon engedik a huhogányokat mihelyt elérik a rakpartot, azután rögtön elvitorláznak, az egész ügyet rábízzák a majdnem agy nélküli fajzatok ösztöneire. Ha kiteszik őket a sziklára, a szarvas szárnyasok első dolga felragadni minden élőlényt, amely a kezük ügyébe esik, aztán pedig, mivel teljesen képtelenek a gondolkodásra, a hazatérés ösztönére hallgatva megfeledkeznek víziszonyukról és egyenesen visszaröpülnek a mélységbe, magukkal vivén förtelmes prédáikat, hogy megfelelő elbánásban részesüljenek a sötétben, ahonnan nem sokan tértek még vissza élve.

A kísértet; amely valaha Pickman volt, lement és néhány egyszerű .utasítást adott a huhogányoknak, miközben a hajó egyre közeledett a fenyegető, bűzös rakpartokhoz. Ott most újabb mozgolódás keletkezett, Carter látta, hogy a gályájuk izgalmat és gyanakvást ébreszt. A kormányos nyilván nem a megfelelő dokkba kanyarodott és valószínűleg az őrök is észrevették a különbséget az iszonyú kísértetek és az emberfélék között, kiknek a helyébe álltak. Valahogy szavak nélkül riadóztathattak, mert szinte egyszerre dögletesen bűzlő holdbestiák hordája kezdett kiözönleni az ablaktalan házak kis fekete ajtónyílásain, végighömpölyögve a jobboldalt kanyargó utcán. Amikor a gálya orra odakoccant a rakparthoz, furcsa dárdák esője zúdult rá, leölve két kísértetet és könnyebben megsebesítve egy harmadikat; ekkor azonban valamennyi fedélzeti ajtót kinyitották, hogy kibocsássák a zümmögő éji huhogányok fekete felhőjét, amelyek úgy gyülekeztek a város fölött, mint szarvas, óriás denevérraj.

A kocsonyás holdbestiák hosszú póznákkal igyekeztek visszalökni a támadó hajót, de nyomban abba is hagyták, amikor az éji huhogányok nekik estek. Szörnyű látvány volt az arctalan, gumiszerű csipkedők mulatsága, amint iszonyú sűrű felhőjük szétszóródott a város fölött, majd fölszárnyalt a kanyargós út mentén a szikla ormára. Néha a fekete csoport véletlenül elejtett egy-egy fogoly varangyot, amely undorító bűzt árasztva loccsant szét a sziklán. Amikor az utolsó huhogányok is elhagyták a gályát, a kísértetvezérek parancsot sivítottak a visszavonulásra; az evezősök nyugodtan kilapátoltak a kikötőből a szürke földnyelvek között, miközben a város a csata és hódítás zűrzavarában vonaglott.

Pickman, a kísértet jó néhány órát hagyott a huhogányoknak, hogy primitív elméjük legyőzze félelmüket a tenger fölötti repüléstől. Mérföldnyire az éles szélű szikláktól megállíttatta a gályát, és várakozás közben bekötöztette sebesült harcosait. Leszállt az éj, a szürke félhomály helyet adott az alacsony felhők beteges foszforeszkálásának; a vezetők egész idő alatt figyelték az átkozott szikla csúcsait, hogy lássák, repülnek-e az éji huhogányok. Pirkadatkor fekete pötty lebegett tétován a legmagasabb csúcson, majd rövid idő alatt csapattá növekedett. Pontosan reggel a csapat szétszóródott és egy negyedórán belül eltűnt a távolban északkelet felé. Egyszer-kétszer mintha elhullajtott volna valamit a vékonyodó csapat; Carter azonban nem aggódott, mivel megfigyelte, hogy a varangyszerű holdbestiák nem tudnak úszni. Végre a kísértetek megelégedésére valamennyi huhogány távozott Sarkomand és a Nagy Mélység felé halálra ítélt terhével, a gálya pedig visszaevezett a szürke földnyelvek között a kikötőbe; a rémületes társaság partra szállt és kíváncsian szétszéledt a meztelen sziklák; a tömör kőből kifaragott sasfészkek, tornyok és erődök között. Félelmes titkok tárultak föl a pokoli ablaktalan kriptákban; sok minden maradt a félbeszakadt mulatságokból, ami különböző változásokat mutatott eredeti állapotához képest. Carter eltakarított néhány valamit, melyeknek már nem volt élő formája, és sietősen elmenekült néhány más elől, melyeknek természetében nem lehetett elég biztos. A bűzlő házak főképpen holdfából faragott groteszk székekkel és padokkal voltak berendezve, a falakra kimondhatatlan, tébolyodott jeleket mázoltak.

Számtalan fegyver, szerszám és dísztárgy hevert mindenfelé, köztük néhány tömör rubintbálvány, melyek a Földön nem található különös lényeket ábrázoltak. Ezek anyaguk ellenére sem bátorítottak alapos vagy hosszas vizsgálatra; Carter vette a fáradságot, hogy ötöt apró darabokra törjön kalapáccsal. A szétszórt lándzsákat, gerelyeket összegyűjtötte és Pickman jóváhagyásával szétosztotta a kísértetek között. Az ilyen eszközök újdonságot jelentettek a kutyaforma szökdécselő fajzatoknak, de viszonylagos egyszerűségük megkönnyítette, hogy rövid idő alatt megtanulják kezelésüket.

A szikla tetejét több templom díszítette, mint magánlakás; sokukba kamrákat vájtak, amelyekben szörnyűséges faragott oltárokat, gyanús foltokkal szennyezett medencéket és olyan kápolnákat leltek, hol a kadathi kegyet-len isteneknél is rettenetesebb lényeket imádtak. Az egyik nagy templom végéből alacsony, fekete folyosó nyílt; ezt követve Carter egy hatalmas kupolás terembe jutott, amelynek boltozatát démoni faragások borították, közepén pedig ugyanolyan bűzös, feneketlen üreg ásított, akár Leng förtelmes kolostorában, ahol egyedül borong a leírhatatlan főpap. A terem túlsó árnyas végében, az ocsmány kút mögött mintha furcsán öntött kis bronzajtó sejlett volna, ám Carter valamilyen okból megmagyarázhatatlan módon félt kinyitni vagy akár csak meg is közelíteni és sietve visszavonult a folyosón rút szövetségeseihez, akik gondtalan hányavetiséggel szökdécseltek, amit ő nemigen tudott átérezni. A kíséretek felfedezték és a maguk módján hasznosították a holdbestiák befejezetlen mulatságát. Találtak egy nagy hordó erős holdbort, legörgették a rakpartra, hogy magukkal vigyék és később felhasználják diplomáciai tárgyalásoknál, noha a megmentett trió, amely emlékezett még a hatására Dylath-Leenből, figyelmeztette társait, hogy senki se kóstolja meg. A víz közelében, az egyik pincében, találtak egy nagy raktárat, tömve Holdon bányászott nyers és csiszolt rubintokkal, de amikor a kísértetek rájöttek, hogy nem ehetőek, elvesztették minden érdeklődésüket irántuk. Carter egy darabot sem próbált magával vinni, mivel túl sokat tudott arról, kik bányásszák őket.

Hirtelen izgatott huhogás hallatszott a kikötőben hagyott őrszemek felől. A visszataszító martalócok félbehagyták foglalatosságaikat és összeverődtek a parton. A szürke földnyelvek között újabb fekete gálya közeledett sebesen. Egy pillanat se kell, hogy a fedélzeti majdnem-emberek rájöjjenek a város megszállására és riadóztassák az alanti szörnyeket. Szerencsére a kísértetek még maguknál tartották a lándzsákat és gerelyeket, amelyeket Carter osztott ki közöttük; az ő parancsára, amelyet az a lény is megerősített, aki valaha Pickman volt, csatasort alkottak és felkészültek, hogy megakadályozzák a hajó kikötését. A gályáról izgatott lárma jelezte, hogy a legénység fölfedezte a dolgok megváltozott állását, a hajó azonnali megtorpanása pedig arra utalt, hogy észrevették a kísértetek létszámfölényét. Pillanatnyi habozás után az újonnan jöttek csöndesen megfordultak és ismét távoztak a két földnyelv között, de a kísértetek egy pillanatig sem hitték, hogy ezzel elkerülték az összecsapást. Vagy erősítést hoz a fekete hajó, vagy a legénység megpróbál másutt partra szállni a szigeten; egy csapat fürkészt azonnal fölküldtek a csúcsra, hogy lássák, merre fordul az ellenség.

Alig néhány perc múlva lihegve tért vissza egy kísértet, mondván, a holdbestiák és az emberfélék kiszálltak a keleti girbegurba földnyelven és most olyan rejtett ösvényeken, sziklaperemeken másznak fölfelé, amelyeket egy hegyikecske is nyaktörőnek tartana. A gálya szinte azonnal ismét felbukkant a szurdokszerű szorosban, de csupán egy másodpercre. Néhány pillanattal később második hírnök érkezett zihálva a magasból, hogy elmondja, újabb csapat ért földet a másik földnyelven; mindegyik sokkal népesebb, mint ahogy a gálya méreteiből következne. Maga a hajó lassan haladt, mivel alig maradtak rajta evezősök. Hamarosan fel is tűnt a sziklák között és megállt a büdös kikötőben, mintha a közelgő összecsapást figyelné, készen állva a lehetséges beavatkozásra.

Carter és Pickman ezalatt három csapatra osztotta a kísérteteket, egy-egy a behatolók elé sietett, egy pedig a városban maradt. Az első kettő azonnal fölmászott a megfelelő irányban a sziklákra, miközben a harmadik egy szárazföldi és egy tengeri rajra oszlott. A tengeriek Carter parancsnoksága alatt fölszálltak a lehorgonyzott gályára és kieveztek a jövevények gályájához, hol gyéren maradt a legénység, miért is a másik kihátrált a szoroson át a nyílt tengerre. Carter nem vette azonnal üldözőbe, mert tudta, hogy nagyobb szükség lehet rá a városban.

A holdbestiák és a majdnem-emberek félelmetes különítményei fölfelé másztak a földnyelvek tetejére, hátborzongató körvonalaik kirajzolódtak az ólomszín szürkületi égre. Sivítani kezdtek a támadók vékony, pokoli fuvolái, és olyan hatást gyakoroltak a felemás, félig alaktalan lényekre, amely majdnem olyan undorító volt, mint a varangyforma rondaságok bűze. Ekkor a kísértetek két osztaga is fölbukkant. Mindkét oldalról röpködni kezdtek a gerelyek, a kísértetek harsány huhogása, az emberfélék állati üvöltése sátáni, őrjöngő, leírhatatlan hangzavarban olvadt össze a fuvolák visongásával. Itt-ott testek hullottak a földnyelvek keskeny sziklataréjairól a külső tengerbe vagy a kikötő vizébe; itt gyorsan lerántotta őket valami víz alatti lény, amelynek jelenlétét néhány óriási buborék árulta el.

Félórája tartott a viadal az ég háttere előtt, de a nyugati sziklák felől jött támadók máris megsemmisültek. Viszont a keleti szirten, ahol a holdbestiák csapata vezette a támadókat, a kísértetek nem álltak ilyen jól; lassan hátráltak a lejtőkőn. Pickman gyorsan erősítést küldött erre a frontra a városban maradt csapatból, és ezek sokat segítettek a csata további szakaszában. Addigra a nyugati oldalon vége lett a harcnak, a győzelmes túlélők lesiettek, hogy segítsenek félig visszaszorított társaiknak; megfordult az ár, és ismét visszaszorította a támadókat a földnyelv keskeny gerincére. A majdnem-embereket egy szálig lemészárolták, de a varangyszerű borzalmak utolja kétségbeesetten harcolt erős, undorító mancsukba szorított hosszú lándzsákkal. Szinte már nem is használtak gerelyt, a harc kézitusává fajult, mivel egyszerre kevés lándzsás tudott vívni a keskeny peremen.

Ahogy nőtt a düh és a vakmerőség, egyre többen hullottak a tengerbe. Azokat, akik a kikötő vizébe csobbantak, a bugyborékoló láthatatlan képében várta a rögtöni megsemmisülés, de azok közül, akik a nyílt tengerbe csapódtak, akadtak, akik ki tudtak úszni az árapály mosta sziklákhoz, és a lebegő gálya is számos holdbestiát mentett meg. A sziklák megmászhatatlanok voltak; kivéve ahol a szörnyetegek partra szálltak, így egyetlen kísértet sem tudott csatlakozni csapatukhoz. Néhányukat az ellenséges gályáról vagy föntről dárdáztak le a bestiák, de pár túlélőt meg tudtak menteni. Amikor a szárazföldi csapatok biztos fölényben látszottak lenni, Carter gályája előretört a földnyelvek közül és messzire kiűzte: a másik gályát a nyílt tengerre, majd megállt, hogy segítsen a sziklákba kapaszkodó vagy az óceánban úszkáló kísérteteknek. A holdbestiákat, akiket a hullámok kimostak a sziklákra vagy zátonyokra, gyorsan eltakarították.

A bestiák hajója biztos távolban volt, a támadók szárazföldi ereje egyetlen helyre összpontosult, Carter tekintélyes erőt tett partra a keleti földnyelven az ellenség hátában, ami igen megrövidítette a csata hátralevő részét. Két oldalról támadva, darabokra metélték vagy a tengerbe dobálták az undorító idétlenségeket és mire leszállt az este; a kísértetfőnökök megállapították, hogy a sziget ismét tiszta. Az ellenséges gálya eközben eltűnt; a győztesek úgy döntöttek, jobb, ha kiürítik a gonosz, éles peremű sziklát, mielőtt a holdbéli borzalmak túlerőt szednének össze és megint megtámadnák őket.

Így hát estére Pickman és Carter összegyűjtötte az összes kísértetet, gondosan megszámolták őket és kiderült, hogy, több mint egynegyedük elveszett a nap csatáiban. A sebesültek a gálya priccsein hevertek, mivel Pickman mindig ellenezte a régi kísértetszokást, hogy a saját sebesültjeiket is megölik és megeszik: A sértetleneket odaküldte az evezők mellé, vagy máshova, ahol a legnagyobb hasznukat lehetett venni. A gálya elindult az alacsonyan foszforeszkáló felhők alatt, és Carter nem is bánta, hogy otthagyják a tisztátalan titkok szigetét, amelynek éjsötét kupolás terme a feneketlen kúttal és a visszataszító bronzajtóval szüntelenül ott kóválygott gondolataiban. Hajnalra már látni lehetett Sarkomand romos bazalt rakpartjait, ahol néhány éji huhogány őrszem kuporgott szarvas fekete vízköpőként az ember kora előtt kihalt félelmetes város törött oszlopain és mállatag szfinxein.

A kísértetek tábort ütöttek Sarkomand lezuhant kövei között és üzentek a huhogányoknak, hogy küldjenek nekik elég hátast. Pickman és a többi főnök áradozva mondtak köszönetet a támogatásért. Carter úgy érezte, jól haladnak a tervei és most már nemcsak ahhoz kérhet segítséget szörnyű szövetségeseitől, hogy itt hagyhassa álomföldnek ezt a részét, de ahhoz is, hogy kutatásait befejezve megtalálja az ismeretlen Kadath tetején lakozó isteneket, meg a nagyszerű alkonyati várost, ahonnan oly hirtelen elragadták álmaiban. Elmondta, mit tud a jeges pusztaságról, amelyben Kadath áll, a szörnyeteg Shantakokról, a kétfejű őrökké faragott hegyekről. Elbeszélte, hogy a Shantakok félnek az éji huhogányoktól, mert még e hatalmas lófejű madarak is visongva igyekeztek minél távolabb a sivár, szürke csúcsok között, amelyek Inquanokot választják el a gyűlöletes Lengtől. Elmondta, mit tudott meg a huhogányokról a leírhatatlan főpap ablaktalan kolostorában: még a Nagyok is félnek tőlük, és uralkodójuk egyáltalán nem Nyarlathotep, a kúszó káosz hanem a tiszteletre méltó ősöreg Nodens, a Nagy Mélység Ura.

Mindezeket elhabogván az összegyűlt kísérteteknek, rögtön ezután körvonalazta kérését, amit egyáltalán nem tekintett túlzottnak ama szolgálatokhoz képest, amelyeket mostanában tett a gumiszerű, kutyaforma szökdécselőknek. Azt mondta nagyon szeretné igénybe venni pár éji huhogány szolgálatait, hogy biztonságban jusson át a légben a Shantakok birodalmán és a faragott hegyeken, túl a jeges pusztaságon, oda, hol nem járt még halandó. Föl akart repülni az ismeretlen Kadath tetején álló ónixkastélyig, hogy könyörögjön a Nagyokhoz, ne tagadják meg tőle az alkonyati várost, és biztosan érezte, hogy az éji huhogányok gond nélkül el tudják vinni odáig, magasan a síkság veszedelmei fölött, át az őrzőkké faragott ocsmány kétfejű hegyeken, amelyek az idők végezetéig ott kuporognak a szürke félhomályban. A szarvas arctalanoknak nincs veszedelem a Földön, még a Nagyok is tartanak tőlük. Abban a váratlan esetben pedig, ha közbelépnének a Más Istenek, kik hajlamosak utánanézni a föld szelídebb isteneinek, nos, az éji huhogányoknak akkor sincs félnivalójuk: a kívüllevő szörnyfajzatok nem törődnek e repülő síkos némákkal, kiknek nem Nyarlathotep az uruk, csupán a hatalmas és ősöreg Nodens előtt hajolnak meg.

Tíz-tizenöt fős falka biztosan elegendő lenne, huhogta Carter, hogy akárhány Shantakot távol tartsanak, bár talán nem ártana, ha néhány kísértet is csatlakozna a csapathoz, hogy a maguk módján irányítsák ezeket a teremtményeket, mivel jobban ismerik kísérteties szövetségeseiket az embernél. Leszállhatnának valamilyen megfelelő helyen a mesés ónix fellegvár falain belül, az árnyékban megvárhatnák visszatértét vagy jeladását, miközben ő megpróbál bejutni a kastélyba, hogy imádkozzék a Föld istenei előtt. Ha valamelyik kísértet úgy döntene, hogy elkíséri a Nagyok tróntermébe, ő csak hálási lesz érte; mivel jelenléte súlyt és fontosságot ad könyörgésének. Mindazonáltal ehhez nem ragaszkodik, csupán szállítást kér az ismeretlen Kadath tetején lévő kastélyig és vissza, meg a végső útra, magához a csodálatos alkonyati városhoz, abban az esetben, ha az istenek jóindulatúnak bizonyulnak, illetve a Mélyebb Álom földi kapuihoz az Elvarázsolt Erdőben, akkor, ha imái nem találnak meghallgatásra.

A kísértetek nagy figyelemmel hallgatták Carter beszédét, és eközben az ég elsötétült az éji huhogányoktól, kiket az üzenetvivők küldtek vissza. A szárnyas lidércek. félkörbe ültek a kísértethad mögött, tiszteletteljesen várakozva, amíg a kutyaszerű főnökök fontolóra vették a földi utazó kérését. Az a kísértet, aki valaha Pickman volt; sokáig suttogott társaival és a végén sokkal többet ajánlottak Carternek, mint amennyire számított. Mivel támogatta őket, hogy megverjék a holdbestiákat, ők ugyanígy támogatják vakmerő utazásában olyan birodalmakba, ahonnan még senki sem tért vissza; nem csupán néhány szövetséges éji huhogány fogja elkísérni, hanem ez az egész táborozó sereg, veterán kísértetharcosok és újonnan csatlakozott huhogányok egyaránt, kivéve azt a kis helyőrséget, amely az elfoglalt fekete hajón marad és vigyázza a tengeri sziklaszigetről hozott zsákmányt. Amikor óhajtja, rögtön útnak indulnak a levegőn át, és ha megérkeztek Kadathba, illő számú kísértet megy vele, mintha deputáció menne a Föld isteneihez ónixkastélyukba.

Carter a hálától és örömtől először szóhoz se tudott jutni, majd a kísértetvezérekkel közösen terveket kovácsolt merész útjára. Eldöntötték, hogy a sereg magasan fog szállni, át az ocsmány Leng, a névtelen kolostor; a gonosz sziklafalvak fölött; csupán a hatalmas szürke csúcsok között állnak meg, hogy beszéljenek a Shantak-riogató éji huhogányokkal, akik a hegyek likacsaiban tanyáznak. Azután a tőlük kapott tanácsoknak megfelelően választják meg útirányukat; vagy az Inquanoktól északra húzódó kopár-faragott hegyeken, vagy a förtelmes Lengen túli északi nyúlványokon át közelítik meg Kadathot. A kutyaszerű lélektelen kísérteteknek meg az éji huhogányoknak nem kell félniük a láb nem járta pusztáktól, és nem fognak visszarettenni, ha majd ott toronylik magányosan Kadath a titok ónixkastélyával.

Délfelé a kísértetek és az éji huhogányok fölkészültek a repülésre, mindegyik harcos kiválasztott egy megfelelő pár hátast. Cartert kényelmesen elhelyezték a csapat élén, Pickman mellett; legelöl lovas nélküli huhogányok szálltak két sorban, mint előőrsök. Pickman éles sivítására az egész hátborzongató sereg a lidérces felhők közé emelkedett, maga alatt hagyva az ősi Sarkomand törött oszlopait, leomlott szfinxeit; egyre magasabbra és magasabbra szálltak, míg el nem vesztették szem elől a város mögötti óriás bazaltsziklát is, és ki nem tárult előttük Leng jeges, terméketlen fennsíkjának szegélye. Még magasabbra emelkedtek, annyira, hogy a táblavidék is összezsugorodott alattuk; ahogy északnak tartottak a rémület szélseperte fennsíkja fölött, Carter elborzadva látta viszont a durva monolitok körét és a kushadó ablaktalan épületet, ahol a selyemálarcos vérfagyasztó förtelem tanyázik, kinek karmaitól alig tudott megmenekülni. Ez alkalommal nem ereszkedtek alá; denevérrajként szállt a sereg az élettelen tájon, el az ördögi sziklafalvak pisla tüzei fölött, meg se állva, pillantást sem vetve az örökké táncoló-sípoló, patás-szarvas majdnem-emberek morbid vonaglására. Egyszer láttak egy Shantak-madarat, mely alacsonyan szállt a síkság fölött, de amikor észrevette őket, ocsmányul felsivított és groteszk pánikban, vad szárnycsattogással elszállt észak felé.

Alkonyatra elérték a csipkés szélű szürke csúcsokat, amelyek sorompót képeznek Inquanok felé és ott lebegtek a csúcsok közelében a különös barlangoknál, amelyek Carter emlékezete szerint nagyon megijesztették a Shantakokat. A kísérteties vezetők folyamatos nyüszítésére szarvas fekete szárnyasok vágódtak elő a magas üregekből, kikkel a kísértetek és a huhogányok hosszasan tárgyaltak csúnya hadonászás közepette. Kiderült, hogy az lesz a legjobb, ha Inquanoktól északra átrepülnek a jeges pusztaságon, mert Leng északi része oly láthatatlan csapdákat tartogat, amelyeket még az éji huhogányok sem szívelnek; pokoli erők sűrűsödnek arrafelé fura dombokon álló fehér, félgömb alakú épületekben, melyeket a helyi szóbeszéd a Más Istenekkel és Nyarlathoteppel, a kúszó káosszal hoz összefüggésbe.

Kadathról a csúcsok szárnyasai szinte semmit sem tudtak, kivéve, hogy valami félelmetes csoda van ott észak felé, melyet a Shantakok és a faragott hegyek őriznek. Célozgattak pletykákra rendellenes méretekről, ott, az úttalan mérföldek mögött, fölemlegettek félő suttogásokat egy birodalomról, ahol az éjszaka borong örökkön-örökké; de semmilyen határozott adattal nem tudtak szolgálni. Így hát Carter és csapata hálásan megköszönte segítségüket, aztán keresztülvágva a legmagasabb gránitcsúcsok között, Inquanok egén lesüllyedtek a foszforeszkáló éjszakai felhők alá, miközben látták a távolban ama rémes kuporgó vízköpőket, amelyeket valamilyen titáni kéz faragott ijesztésül a szűz sziklába.

Ott kuporogtak pokoli félkörben, lábuk a sivatag homokját taposta, süvegük a ragyogó felhőket karcolta; baljós, farkasszerű, kétfejű lények, arcukon harag, jobb kezük fölemelve; tompán, rosszindulatúan figyelték az ember világának peremét és rémülten meredtek a hideg északra, mely nem az emberé. Undorító térdükről elefántnyi Shantakok emelkedtek a magasba, de menekültek is eszelős visongással; amikor az éji huhogányok előőrse felbukkant a párás égen. A csapat északnak repült a vízköpők hegye fölött, át a sötét sivatag mérföldjein, ahol nem volt semmiféle jelzés. Egyre tompábban világítottak a felhők; míg végül Carter csupán feketeséget látott maga körül; szárnyas paripáik azonban sohasem tévedtek, a Föld legsötétebb kriptáiban táplálkoztak, és noha egyetlen szemük sem volt, ők egész csúszós-nedves testükkel láttak. Egyre csak repültek, a szél kétes illatokat és kétes zajokat hozott; Carter pedig azon tűnődött a szurokfeketeségben, vajon még mindig a Föld álomvilágában járnak-e?

Azután hirtelen elvékonyodtak a felhők, a csillagok kísértetiesen világítottak a magasban. Alattuk minden fekete volt, ám e sápadt égi jelzőtüzek oly jelentést és útmutatást látszottak hordozni, mint sehol másutt. Nem azért, mintha a csillagképek lettek volna mások, hanem mert mintha olyan üzenet tükröződött volna az ismerős alakzatokban, amely korábban nem látszott tisztán. Minden észak felé összpontosult; a sziporkázó ég minden hajlata és csillagképe részévé lett egy hatalmas mintának, amelynek az a feladata, hogy először a szemet, azután a megfigyelőt is valamilyen titkos és szörnyű cél felé vezérelje a végtelenbe nyúló jeges pusztaságban. Carter kelet felé nézett, ahol a határhegység csúcsai toronylottak Inquanok mentén és éles vonalú árnyat látott a csillagok hátterében: a hegység folytatódott. Most már töredezettebb volt, tátongó szakadékokkal, fantasztikusan szabálytalan csúcsok szaggatták. Közelebbről nézve Carter megállapította, hogy a groteszk sziluett minden sejtelmes kanyara, hajlata a csillagok északi útmutatását erősíti meg.

Iszonyú sebességgel repültek, az utasnak feszülten kellett figyelnie hogy elkaphassa a részleteket, amikor épp a legmagasabb csúcs fölött hirtelen észrevett valami mozgó sötétséget a csillagok előtt, amelynek pályája pontosan párhuzamos volt a saját bizarr csapatának mozgásával. A kísértetek is fölfigyeltek rá, Carter hallotta halk susogásukat és egy pillanatig úgy vélte, hogy a feketeség talán egy gigászi Shantak, sokkal nagyobb fajtársainál. Ám hamarosan rájött, hogy elmélete nem tartható; a hegyek fölött szálló valami alakja egyáltalán nem olyan volt, mint a lófejű madáré. Körvonalai, amelyek természetesen elmosódtak a csillagok előtt, leginkább egy – vagy két – irdatlanul nagy, süveges fejre emlékeztettek; különös módon mintha szárnyak nélkül szállt volna bukdácsolva az égen. Carter nem tudta megállapítani, a hegység melyik oldalán lehet, de hamarosan rájött, hogy alul is folytatódik, mert a nyiladékoknál teljesen eltakarta a csillagokat.

Most egy tágas rés következett a hegyláncban, ott, ahol a hegyeken túli ocsmány Lenget egy fakó csillagfényben úszó alacsony hágó köti össze a Jeges pusztasággal. Carter erősen figyelte ezt a hasadékot, tudván, hogy most pillanthatja meg annak az irdatlan valaminek az alsó részét, amely odafent bókol a csúcsok fölött. Most valamennyit előrehaladt és az egész csapat a rést bámulta, ahol mindjárt ki fognak rajzolódni körvonalai. A hegynél hatalmasabb árnyék megközelítette a nyiladékot és kicsit lassított, mintha tudná, hogy lehagyta a kísértethadat. Még egy pillanatnyi bizonytalanság után föltárult az egész alak és a titok, mire a kozmikus félelem fojtott nyöszörgése tört fel a kísértetek ajakán, az utazó lelkén pedig olyan borzongás futott át, melytől sohasem tudott teljesen megszabadulni többé. Mert az elefántnyi bukdácsoló valami az ormok fölött csupán fej volt, süveges, kettős fej – mely irtózatos méretű, hátborzongatóan puffadt testben folytatódott. Mint egy óriás emberhiéna, sompolygott előre a hegy magasságú szörnyeteg torzszülött alakja feketén íródott az égre, kúpsüveges förtelmes két feje majdnem az égig ért.

Carter nem ájult el, még csak nem is kiáltott hangosan, mivel régi álmodó volt; de végigborzongatta a hideg, amikor iszonyodva hátranézett és további óriásfejek körvonalait pillantotta meg a hegyormok felett, amint bóklászva és kitartóan osonnak az első után. Pontosan a hátuk mögött három hegynagyságú alak rajzolódott ki a déli csillagok előtt: lábujjhegyen, nehézkesen osontak, farkas módjára, több száz méter magasan imbolygó hegyes süvegükben. Tehát a jobbjukat fölemelő faragott hegyek nem ültek meg félkörben Inquanoktól északra! Dolguk volt, nem késlekedhettek. Szörnyű volt látni, ahogy egyetlen hang nélkül, némán osonnak előre.

A valahai Pickman parancsot süvített a huhogányoknak és az egész hadsereg magasabbra szállt a levegőben. Addig emelkedett a csillagok felé a groteszk hadoszlop, amíg nemcsak a földbe gyökerezett szürke gránitgerinc, de a lábra kelt faragott süveges hegyek is eltűntek alattuk és nem volt ott más, mint sötétség. Észak felé tartott a szárnycsapkodó légió a feltámadó szélben, láthatatlan nevetés kísérte őket az éterben, és sem egy Shantak, sem egyéb lény nem emelkedett föl a kihalt pusztaságról, hogy üldözőbe vegye őket. Minél tovább haladtak, annál gyorsabban repültek, gyorsabban, mint a puskagolyó, megközelítve a pályáján keringő bolygó sebességét. Carter azon tűnődött; ekkora sebesség mellett hogyan láthatják odalent még mindig a Földet, ám tisztában volt vele, hogy álomföldön a dimenzióknak különös tulajdonságaik vannak. Bizonyosra vette, hogy az örök éjszaka birodalmában járnak és úgy rémlett, észak felé szorítják őket a fejük fölötti csillagképek is, úgy terelve bele az északi semmibe a repülő sereget, mint ahogy a zsák száját fogják össze, hogy az utolsó szem is kiszóródjék belőle.

Riadtan állapította meg, hogy az éji huhogányok nem csapkodnak többé szárnyaikkal. Arc nélküli szarvas hátasaik összehajtogatták szárnyas függelékeiket és tétlenül sodortatták magukat a hahotázó forgószéllel. Nem földi erő ragadta tova a sereget, kísértetek és huhogányok egyaránt tehetetlenek voltak azzal a légáramlattal szemben, amely eszeveszetten, könyörtelenül hurcolta őket észak felé, ahonnan halandó még nem tért vissza. Végre magányos fakó fény gyúlt előttük a messzeségben a láthatáron, egyre erősödött, ahogy közeledtek feléje, és alatta fekete tömeg emelkedett, amely eltakarta a csillagot. Carter úgy vélte, hegyi jelzőtűz lehet, mert csak hegy lehet akkora, hogy ilyen magasságból is látni lehessen.

Egyre följebb emelkedett a fény és alatta a feketeség, míg végül az északi ég felét eltakarta tépett körvonalú, kúpos tömege. Bármilyen magasan járt is a sereg, az a fakó és baljós fárosz túlért rajtuk, szörnyűségesen toronylott minden csúcs és földi hívság fölött, atomok nélküli étert kóstolgatva, ahol a rejtélyes Hold és az őrült bolygók keringenek. Az ember nem ismer ehhez fogható irdatlan hegyet. A magas felhők messze odalent a lába körül gomolyogtak. A ritkuló levegő legfelső szintjének növekvő szédülete csupán öv volt a derekán. Mindjobban kirajzolódva, fején ismeretlen csillagok diadémjával, megvetően és kísértetiesen nyúlt ki e híd föld és menny között, feketén az örök éjszakában. A kísértetek huhogtak csodálatukban a láttán, Cartert a félelem borzongatta, nehogy a száguldó hadsereg darabokra törjön, amikor nekivágódik a ciklopi szikla hajthatatlan ónixfalának.

Egyre magasabbról és magasabbról lövellt a fény, amíg el nem ért a zenit ívéig, honnan kísérteties gúnnyal kacsintott le a szálló seregre. Mögötte északon fekete volt minden: félelmetesen szurokfekete a véghetetlen mélységtől a határtalan magasságig, csak az a halvány fény hunyorgott elérhetetlenül minden látomás fölött. Carter alaposabban megnézve látta, milyen vonalat ír tintafekete háttere a csillagokra. Tornyok meredeztek a titáni hegytetőn; szörnyű, kupolás tornyok emberi alkotó elme számára elképzelhetetlen, morbid, kusza sorokban és csoportokban, csodás és fenyegető pártázatok, teraszok, melyek parányinak, feketének és távolinak tűntek a láthatár felső peremén ragyogó gonosz csillagkorona mellett. A mérhetetlen hegy ormán halandó ésszel elképzelhetetlen kastély izzott démoni fényben, és Randolph Carter megértette, hogy futása véget ért tilalmas tetteinek, vakmerő látomásainak végcélját látja maga előtt: a Nagyok mesés, hihetetlen otthonát az ismeretlen Kadath tetején.

Ugyanakkor, mikor erre rájött, észrevette, hogy megváltozik a tehetetlen, szélhordta csapat haladásának iránya. Hirtelen emelkedni kezdtek és világossá vált, hogy repülésük célja az ónixkastély, ahol a halvány fény világított. Olyan közel volt a nagy, fekete hegy, hogy oldala szédítő sebességgel száguldott el a fölfelé suhanók mellett, kik a sötétségben semmit sem tudtak kivenni. Egyre hatalmasabbak lettek a fölöttük emelkedő éji kastély komor tornyai és Carter láthatta, hogy mérhetetlen nagysága már-már határos az istenkáromlással. Nagyon is elképzelhető, hogy köveit névtelen munkások fejtették, titáni üregeket hagyva abban az Inquanoktól északra húzódó hegyben, már a küszöbe akkora volt, mint a Föld legmagasabb erődítménye. Az ismeretlen csillagkorona betegesen sápadt fénnyel világított, és ettől mintha szürkület ereszkedett volna az iszamlós ónixból faragott miriádnyi kupolás toronyra. Most már látszott, hogy a halvány sugár egyetlen ablakból ered, magasan fönt a legnagyobb torony tetején, és amint a tehetetlen had közeledett a hegyoromhoz, Carter szorongató árnyakat vélt átvillanni a gyenge fénypászmán. Különös, csúcsíves ablak volt, oly stílusú, mely a Földön nem ismeretes.

A tömör sziklát felváltották a szörnyű kastély titáni alapjai, és mintha csökkent volna a csapat sebessége. Irdatlan falak maradtak el mellettük, pillanatra fölvillanó gigászi kapun viharzottak át az utazók. Vakfekete volt az óriás udvar, aztán a csapatot elnyelte egy hatalmas boltív és odabent még sűrűbb lett a sötétség. Nyirkos szél örvénylett a láthatatlan ónixlabirintusban, Carter nem tudta volna megmondani, miféle ciklopi lépcsők, néma folyosók határolták kanyargós légi útjukat. Egyre csak süvöltöttek felfelé a sötétségben és egyetlen hang, érintés, villanás sem bolygatta meg a titok sűrű fátyolát. Bármilyen nagy volt is a kísértet– és huhogánycsapat, elveszett a földöntúli kastély borzasztó tereiben. És amikor hirtelen kigyúlt körülöttük annak a világítótoronyként szolgáló magányos toronyszobának a lidércfénye, sokáig tartott, mire Carter ki tudta venni a távoli falakat, a távoli mennyezetet és rájött, hogy nem a határtalan űrbe került vissza ismét.

Randolph Carter abban reménykedett, hogy higgadtan, méltósággal vonulhat majd be a Nagyok tróntermébe, mellette és mögötte szertartásosan sorjázó kísértetek hatásos kíséretével, és mint az álmodók szabad és hatalmas mestere mondhatja majd el imáját. Tudta, hogy a Nagyok egymagukban nem képesek elbánni egy halandóval, és bízott a szerencséjében, hogy a Más Istenek és Nyarlathotep, a kúszó káosz nem siet segítségükre a döntő pillanatban, ahogy sokszor tették azelőtt, amikor emberek keresték otthonukban vagy hegyeikben a Föld isteneit. Félig-meddig abban is reménykedett, hogy iszonytató kíséretével, ha kell, szembe tud szállni a Más Istenekkel is, mert a kísérteteknek nincsenek uraik, az éji huhogányok pedig nem Nyarlathotepet; hanem az ősöreg Nodenst uralják: De most már belátta, hogy valóban sötét csodák és névtelen őrök strázsálják a felséges Kadathot a jeges pusztaságban és a Más Istenek éberen vigyázzák a Föld gyenge; erélytelen isteneit. Hiába hogy nem urai a kísérteteknek és az éji huhogányoknak, a külső tér értelmetlen, formátlan szörnyei parancsolhatnak nekik, ha kell. Így hát Randolph Carter nem szabad és hatalmas álmodóként érkezett a Nagyok tróntermébe kísérteteivel. Lidércnyomásos vihar szippantotta és terelte be őket a csillagok alól, nyomukban az északi pusztaság rémeivel; a sereg tehetetlen fogolyként röppent be a kísérteties fénybe, és dermedten hullott az ónixpadlóra, amikor valamilyen hangtalan parancsra a rémület szele abbamaradt.

Nem aranyemelvények elé érkezett Randolph Carter, koronás-dicsfényes lények fenséges körébe, kiknek a Ngranek hatalmas képmásáéhoz hasonló keskeny szemük, hosszú fülcimpájuk, vékony orruk és hegyes álluk van, és kikhez egy álmodó imádkozhat. Azt a szobát leszámítva, sötét volt Kadath ormán az ónixkastélyban, és az urak nem voltak itt. De ebben az egyetlen toronyszobában, amely majdnem akkora volt, mintha nem is szoba lenne, távoli falai és mennyezete csaknem elveszett a tekintet elől a kavargó ködben, kísérteties fény izzott. Igaz, hogy a Föld istenei nem voltak itt, de náluk finomabb, kevésbé látható lények még lehetnek; ahol nincsenek gyenge istenek, másmilyenek még lehetnek; biztos, hogy a kastélyok ónixkastélya nem volt lakatlan. Carter el sem tudta képzelni, micsoda rém vagy szörnyalak nyilatkoztatja most ki önmagát. Érezte, hogy várták látogatásukat és azon tűnődött, vajon milyen közelről figyeltette egész idő alatt Nyarlathotep, a kúszó káosz? Nyarlathotep; a végtelen formák rettenete, a Más Istenek félelmetes lelke és hírnöke volt, akit a szivacsos holdbestiák szolgáltak. Carter arra a fekete gályára gondolt, amely eltűnt; mikor a hadiszerencse a varangyszerű förtelmek ellen fordult azon a tengerben álló, tépett szélű sziklán.

Ezeken tűnődve tápászkodott fel lidércnyomásos társasága közepette, amikor a halványan megvilágított, határtalan teremben minden átmenet nélkül elbődült egy démoni trombita. Háromszor harsogott a félelmetes bronzhang, és amikor a harmadiknak is elhalt lassan a visszhangja, Randolph Carter észrevette, hogy egyedül van. Sejtelme sem volt, hogyan, miért és hova tűntek szeme elől a kísértetek és éji huhogányok. Csak annyit tudott, hogy hirtelen magára maradt, és hogy akármilyen láthatatlan hatalmak ólálkodtak gúnyosan körülötte, azok nem a Föld barátságos álomországából valók. Hirtelen új hang kelt a terem legtávolabbi szögletéből. Ez is ütemes trombitálás volt, de meg se közelítette a három rekedt bömbölést, amely elfújta tekintélyes seregét: Ebben a halk zengésben az éteri álom minden csodája és dallama visszhangzott; elképzelhetetlen szépség lebegett egzotikusan minden különös akkordban és kifinomult idegen ütemben. Füstölők illata vegyült az arany hangokhoz; a feje fölött erős fény támadt, földi szem előtt ismeretlen árnyalatokban lüktetve alkotott a trombiták dallamával különös szimfóniát. Fáklyák lángoltak a messzeségben és dübörgő dobok közeledtek a feszült várakozás közepette.

Szivárványszín selyem ágyékkötőt viselő óriási fekete rabszolgák kettős sora bontakozott ki a gyérülő ködből és a füstölők párájából. Fejükre ragyogó fémből kovácsolt, sisakszerű, hatalmas szövétnekek voltak szíjazva, amelyekből titokzatos balzsamok füstje kanyargott. Jobbjukban kaján kimérafőben végződő kristálypálcát tartottak, bal kezükben hosszú, vékony ezüst trombitát, amelyet időnként megfújtak. Arany kar– és bokaperecet viseltek, bokapereceiket aranylánc kötötte össze, ami méltóságteljessé tette viselője járását. Nyomban látni lehetett, hogy ezek valódi fekete emberek a Föld álomvilágából, noha szertartásaik és öltözetük nemigen származhatott teljes mértékben a mi világunkból. Cartertől méternyire az oszlopok megálltak és a feketék egyszerre kapták vastag ajkaikhoz trombitáikat. Vad, eksztatikus harsogás következett, de még ennél is vadabb és élesebb volt az a kiáltás, amely rögtön ezután tört fel a fekete torkokon.

Valaki közeledett magányosan a két oszlop között: vidám, szivárványszínű ruhába öltözött; magas, karcsú alak, arca egy ifjú fáraóé, fején önmagától világító aranykorona. A királyi alak odalépett Carter elé: büszke tartása, okos arca olyan lenyűgöző volt, mint egy sötét istené vagy egy bukott arkangyalé, szemében szeszélyes humor szikrái villóztak. Amikor megszólalt, a Léthe vizeinek szilaj zenéje hullámzott selymes hangjában.

– Randolph Carter – mondta –; azért jöttél ide, hogy lásd a Nagyokat, akiket ember nem láthat. A figyelők mondták, és a Más Istenek zsörtölődtek, miközben értelmetlenül pörögtek és hajladoztak a vékony fuvolák dallamára a legvégső űrben, hol a démonszultán borong, akinek nevét ajak nem meri hangosan kimondani.

– Amikor Banai, a Bölcs, fölmászott a Hatheg-Klara, hogy lássa és hallja a Nagyokat táncolni és üvölteni a felhők között a holdfényben, sohasem tért vissza. A Más Istenek ott voltak, és megtették, amit kellett. Az aphorati Zenig az ismeretlen Kadathba akart eljutni a jeges pusztában, és koponyája most gyűrűbe foglalva díszíti legkisebb ujját valakinek, kit nem szabad megneveznem.

– De Te, Randolph Carter, mindenekkel dacoltál a Föld álomországában, és még mindig benned ég a keresés lángja. Nem kíváncsiskodni jöttél, hanem mint ki kötelességét teljesíti, és sohasem hunyt ki benned a tisztelet a Föld jámbor istenei iránt. Ezek az istenek mégse engedtek oda álmaid csodálatos, alkonyati városába, kicsinyes mohóságukban megtartva azt maguknak; mert valójában ők kívántak meg a különös szépséget, melyet te képzeltél el és megesküdtek, hogy ezután sehol másutt nem hajlandók lakni.

– Eltávoztak az ismeretlen Kadathon álló kastélyukból, hogy átköltözzenek a te csodálatos városodba. Nappal erezett márványból rakott palotáikban mulatnak, amikor lenyugszik a nap, kimennek az illatos kertekbe és nézik a templomok és oszlopsorok, íves hidak és ezüstmedencés szökőkutak, virággal teli urnákkal díszített széles utcák és elefántcsontszobrok pazar sorának arany dicsfényét. Amikor leszáll az éj, fölmásznak a magas, harmatos teraszokra, leülnek a faragott porfírpadokra, hogy a csillagokat bámulják, vagy a halvány mellvédekre dőlve figyelik a város meredek északi oldalát, ahol az öreg csúcsostetejű házak ablakaiban sorra gyúl ki a barátságos gyertyák nyugodt, sárga fénye.

– Az istenek megszerették csodálatos városodat és nem járnak többé az istenek útján. Megfeledkeztek a Föld magaslatairól és ifjúkoruk hegyeiről. A Földnek nincsenek többé istenei, kik valóban istenek, csupán a külső űrből való Mások uralkodnak a feledésbe merült Kadathon. A te tulajdon gyermekkorod messzi völgyében, Randolph Carter, ott játszadoznak a nemtörődöm Nagyok. Túlságosan jól álmodtál; a bölcs főálmodó, álmaid átcsalták az isteneket az emberiség közös látomásainak világából abba, amely csak a tiéd; olyan várost építettél gyermekkorod ábrándjaiból, mely szebb minden eddigi fantomnál.

– Nem helyes, hogy a Föld istenei otthagyják trónjaikat a hálószövő póknak, birodalmukat pedig a Másoknak, hogy azok uralkodjanak rajta a Mások sötét módján. A külső erők szívesen szabadítanák rád a zűrzavart és félelmet, Randolph Carter, ki bosszúságuk oka vagy, de tudják; egyedül rajtad múlik, hogy az istenek visszatérjenek világukba. A te féléber álomvilágodban az éjszaka legerősebb hatalmai sem üldözhetik őket; csak te tudod szelíden kitessékelni az önző Nagyokat csodálatos alkonyati városodból, vissza az északi félhomályba, megszokott helyükre, az ismeretlen Kadathba a jeges pusztaságban.

– Így hát, Randolph Carter, a Más Istenek nevében megkíméllek, és megparancsolom, hogy szolgáld az akaratomat. Megparancsolom, hogy keresd meg azt az alkonyati várost; amely a tiéd, és küldd el onnan a henye, dologtalan isteneket, akiket vár álomviláguk. Könnyű lesz rátalálnod az istenek derűjének rózsaszín izzására, a természetfölötti trombiták harsogására, a halhatatlan cimbalmok zengésére, arra a helyre, melynek titka és célja végigkergetett az ébrenlét termein és az álom örvényein, eltűnt emlékek foszlányaival, szertefoszlott dolgok fájdalmával gyötörve téged. Valóban nem lesz nehéz meglelned aranykorod jelképét és ereklyéjét, mert ez az a csorbíthatatlan örök drágakő, mely kristályszikráival bevilágítja esteli ösvényed. Vedd észre! Nem kell ismeretlen tengereken átvágnod, csupán az ismerős évekbe kell visszamenned; vissza a gyermekkor különös ragyogásába, a varázslat futó, napfényes pillanataiba, melyektől tágra nyílt ifjú szemed.

– Tudnod kell, hogy arany és márvány csodavárosod csupán summázata annak, amit láttál és szerettél fiatal korodban: Boston domboldali háztetőinek dicsfénye, nyugati ablakainak lángolása az alkonyatban; a virágillatú Közlegelő, a hatalmas kupola a dombon, a csúcsos tetők és kémények szövevénye az ibolyaszín völgyben ahol a sokhídú Charles folyik álmosan. Mindezeket a dolgokat te magad láttad, Randolph Carter, amikor a dada először tolt ki tavasszal, és ezek lesznek az utolsók, miket látni fogsz majd az emlékezet és a szeretet szemeivel. És ott az évektől borongó Salem, a századok sziklás szakadékaitól szabdalt kísérteties Marble Head, :Salem tornyainak, toronysisakjainak dicsősége, amilyennek a Marble Head távoli legelőiről látszanak a kikötőn át, a lenyugvó nap fényében.

– És ott van Providence, furcsán és fenségesen, hét dombjával a kék kikötő fölött, az eleven történelem fellegváraihoz vezető, domboldali teraszos zöld lejtőivel, és az álmatag hullámtörők mögül látomásként kiemelkedő Newport. Ott Arkham; mohos hollandi tetőivel a sziklás, hullámzó rétek előtt; az özönvíz előtti Kingsport, vén kéménykötegeivel, elnéptelenedett rakpartjaival, kiugró házereszeivel, a magas sziklák márványával, az óceánnal, amelynek tejszínű ködei mélyén bóják harangoznak.

– Emlékezz Concord hűvös völgyeire, Portsmouth macskaköves utcáira, a vidékies New Hampshire szürkületi kanyargós útjaira, hol óriás szilfák mögül villannak ki a fehér tanyaházak és a nyikorgó kútágasok, Gloucester sós kikötőire, Truro szélfújta füzeseire; meredélyre épült messzi városokra, az északi part halmainak füzérére, néma köves lejtőkre, alacsony, borostyánnál befuttatott kunyhókra a hatalmas vándorkövek szélcsendes oldalán, Rhode Island szívében; a tenger szagára, a földek illatára; a sötét erdők varázsára, a kertek, gyümölcsösök hajnali örömeire. Ezek alkotják városodat, Randolph Carter; ők alkotnak téged. New England szült a világra, ő öntötte lelkedbe a szépséget, amely nem halhat meg. Ebből az emlékektől és álmoktól megolvasztott kikristályosított, kicsiszolt szépségből lett a megfoghatatlan naplemente teraszos csodája; hogy megtaláld azt a márványmellvédet, különös urnáival és faragott korlátjával, hogy leereszkedhess végre azokon a végtelen korlátos lépcsőkön a széles sugárutak, szivárványló szökőkutak városába, csupán vissza kell térned vágyteli gyermekkorod gondolataihoz és látomásaihoz.

– Lásd! Azon az ablakon az örök csillagok fénye világít. Most is ott világítanak a jelenetek fölött, amelyeket ismersz és szeretsz; felisszák bájukat, hogy még szebben ragyogjanak az álom kertjei fölött. Ott az Antares – ebben a pillanatban a Tremont Street tetői fölött hunyorog, láthatod a Beacon Hillen levő ablakodból. Ezek mögött a csillagok mögött ásít a szakadék, honnan értelmetlen uraim ideküldtek. Egy napon te is átkelhetsz hozzájuk, de ha bölcs vagy, tartózkodsz az effajta könnyelműségektől; a halandók közül, kik ott voltak és visszatértek, csupán egy őrizte meg ép elméjét sértetlenül az üresség lüktető-markolászó rettenetei között. Szörnyűségek és fertelmek marcangolják egymást a helyén és a kisebbek gonoszabbak, mint a nagyobbak, amit abból is láthatsz, hányan próbáltak kezemre adni, noha én nem voltam ellenséges irányodban, sőt segítettelek volna idejutni ha nincs másutt dolgom és nem veszem biztosra, hogy egyébként is megtalálod ide az utat. Kerüld hát a külső sötétséget, ragaszkodj ifjúkorod békés, szép dolgaihoz. Keresd meg a csodálatos várost, és távolítsd el onnan a pihenő Nagyokat, visszaküldvén őket szelíden saját fiatalkoruk színhelyeire, melyek alig várják visszatérésüket.

– Az elmosódott emlék útjánál is könnyebb lesz az, amit én készítek számodra. Nézd! Ott közeledik egy szörnyeteg Shantak, egy rabszolga vezeti, ki lelked nyugalma érdekében láthatatlan. Szállj föl rá, készülj – tessék! Yogash, a fekete fölsegít a pikkelyes szörnyetegre. Menj mindig a déli égbolt legfényesebb csillaga felé – a Vega az – és két óra múlva alkonyati városod teraszai fölött leszel. Csak addig engedd a madarat, amíg meg nem hallod a magas éter távoli dalát. Annál magasabban az őrület rejtőzik, így fékezd meg Shantakodat, mihelyt az első hangok fölcsendülnek. Akkor nézz vissza a Földre és meg fogod látni Ired-Naa oltárának örök lángját egy templom szentelt tetején. Az a templom a te epedve vágyott alkonyati városodban áll, így hát indulj arrafelé, mielőtt odafigyelnél a dalra és elvesznél.

– A város közelében irányítsd az állatot ugyanahhoz a magas mellvédhez, honnan öregkorod tekintetével pásztáztad a terjengő dicsfényt, és addig döfködd a Shantakot, amíg hangosan föl nem rikolt. Azt a kiáltást a Nagyok meghallják, és felismerik illatos teraszaikon és olyan honvágy fogja el őket a távoli Kadath csillagdiadémos fenyegető vára után, amire városod csodái sem tudnak vigaszt nyújtani.

– Ekkor le kell szállnod közéjük a Shantakkal és hagyni, hogy megnézzék és megérintsék ezt a rút, lófejű madarat; közben mesélj nekik az ismeretlen Kadathról, amelyet nemrég hagytál ott, mondd el, milyen szépek és sötétek határtalan termei, hol szökellni, mulatozni szoktak a természetfölötti sugárzásban. A Shantak is szólni fog velük a Shantakok módján, de ő nem bír a rábeszélés ajándékával, csak a régi napokra emlékezteti őket.

– Addig kell beszélned a vándorló Nagyoknak otthonukról és ifjúságukról, amíg el nem kezdenek sírni és nem kérnek, hogy mutasd meg a visszautat, amelyet elfelejtettek. Ekkor eleresztheted a várakozó Shantakot, mely az égbe röppenve a hazatérők kiáltását hallatja, mire a Nagyok a régi örömmel pattannak föl és perdülnek táncra, és tüstént elindulnak isteni módon az ocsmány madár után, át a mennyek mély szakadékain, Kadath ismerős tornyai és kupolái felé.

– Ekkor a tied lesz a csodálatos alkonyati város, hogy örülj neki és örökre ott lakozzál, a Föld istenei pedig a maguk szokott helyéről uralkodnak majd az emberek álmain. Most eredj – az ablak nyitva, a csillagok várnak odakint. Shantalkod már zihál és topog türelmetlenségében. Irányítsd a Vega felé az éjszakán át, de fordulj, amikor meghallod a dallamot. Ne felejtsd el ezt a figyelmeztetést, nehogy a rémület szippantson be a sikoltó, üvöltő őrület szakadékába. Emlékezz a Más Istenekre; nagyok, agy nélküliek, szörnyűek kik ott rejtőznek a külső űrben. Ok azok az istenek, akiket jobb; ha elkerülsz.

– Hej! Aa-Shanta `nygh! Indulj! Küldd vissza a Föld isteneit ismeretlen Kadathjukba, és imádkozz, hogy soha ne találkozz velem ezer másik alakomban. Isten veled Randolph Carter és jól vigyázz, mert én vagyok Nyartathotep, a kúszó káosz!

Levegő után kapkodva, szédelegve, Randolph Carter kiáltva lőtt ki ocsmány Shantakján az űrbe a hidegkéken ragyogó északsarki Vega iránt; ám még egyszer visszanézett az ónix lidércnyomás kusza toronykötegeire, hol a levegő és a Föld álomvilágának felhői fölött még mindig izzott az ablakban a fény. Lábasfejű, sötét, óriás fertelmek siklottak el mellette, láthatatlan denevérszárnyak csapkodtak, ő azonban csak kapaszkodott a visszataszító lófejű, pikkelyes madár rút sörényébe. A csillagok csúfolódva táncoltak, itt-ott majdnem elmozdultak, hogy azelőtt nem látott és nem rettegett, halvány sorsjegyekbe csoportosuljanak, és alvilági szelek üvöltöttek a fekete magányban a kozmosz mögött.

Ekkor baljós figyelmeztetés csapott végig a sziporkázó égbolton, a szelek és rémek eloldalogtak, ahogy az éjszaka teremtményei szoktak hajnal előtt. Csillagködök arany foszlányai hullámzottak reszketőn, aztán távoli dallam zendült félénken, zöngicsélő akkordokban, melyeket nem ismernek világegyetemünk csillagai. A zene erősödött, a Shantak a fülét hegyezte és előrelódult. Carter ugyancsak előrehajolt; nehogy elveszítsen akár egyetlen gyönyörű hangot. Dal volt ez, melyet nem emberi torok dalolt, hanem az éjszaka és a szférák; ősöreg volt már akkor is, amikor az űr, Nyarlathotep és a Más Istenek megszülettek.

A Shantak gyorsabban repült lovasa előrébb görnyedt, idegen mélységek csodáitól ittasan, kívülvaló varázslat kristályos csápjaiban pörögve. Későn jutott eszébe a gonosz figyelmeztetése a démonok küldöttének gunyoros intése, aki óvta e dallam őrületétől. Ugratta csak Nyarlathotep, amikor megmondta, hogyan juthat el a biztonságba és az alkonyati városhoz; csúfolódásból tárta föl előtte a fekete hírnök a henye istenek titkát, akiket oly könnyedén vissza tudott volna küldeni. Mert csak tébolyt és az űr kegyetlen bosszúját kaphatja ajándékba Nyarlathoteptől az elbizakodott; noha lázasan iparkodott megfordítani ocsmány hátasát, a kajánul vihogó Shantak sebesen, fáradhatatlanul folytatta útját, gonosz örömmel csapkodott hatalmas, síkos szárnyaival, és egyenesen amaz istentől elrugaszkodott mélységek felé tartott, ahová az álmok sem érnek el; hol a legteljesebb entrópia bugyborékoló és blaszfém alaktalan penészének közepén trónol Azathoth, az agynélküli démonszultán, akinek nevét egyetlen ajak se meri fennhangon kiejteni.

Rendületlenül engedelmeskedve a förtelmes küldött parancsának hussant át a pokoli madár az alaktalan leskelők és szökdelők nyájai, a sodródó lények hülye csordái között, kik fogdosnak és tapogatnak, tapogatnak és fogdosnak; a Más Istenek névtelen lárvái mellett, kik hozzájuk hasonlóan agy nélküliek és vakok, és különös éhek és szomjak hajtják őket.

Az éj és a szférák hisztérikus csukladozássá fajuló zenéjén pukkadozva hurcolta tovább rendíthetetlenül és fáradhatatlanul a hátborzongató pikkelyes szörnyeteg tehetetlen lovasát a legszédítőbb magasságoktól a legfeneketlenebb mélységig; túl a csillagokon, a tárgyak birodalmán, meteorként száguldva keresztül a formátlan sötéten, időntúli, elképzelhetetlen, éjsötét cellák felé, hol az alaktalan Azathoth rágódik falánkan gonosz dobok tompa, őrjítő pufogása és elátkozott fuvolák vékony, egyhangú visongása közepett.

Tovább, tovább, át a sikoltó, vartyogó, sötéten hemzsegő szakadékokon – azután valami elmosódó áldott messzeségből egy kép és egy gondolat érkezett el a kárhozatra ítélt Randolph Carterig. Túlságosan is jól tervezte el Nyarlathotep az ő kigúnyoltatását és megkínoztatását, amikor azt is beleszőtte, mit a jeges rémület orkánja sem bír elsöpörni: Az otthont – New Englandet, Beacon Hillt – az éber világot.

– Tudnod kell, hogy arany és márvány csodavárosod csupán summázata annak, amit láttál és szerettél fiatalkorodban: Boston domboldali háztetőinek dicsfénye, nyugati ablakainak lángolása az alkonyatban; a virágillatú Közlegelő, a hatalmas kupola a dombon, a csúcsos tetők és kémények szövevénye az ibolyaszín völgyben, ahol a sokhídú Charles folyik álmosan... Ebből az emlékektől és álmoktól megolvasztott, kikristályosított, kicsiszolt szépségből lett a megfoghatatlan naplemente teraszos csodája; hogy megtaláld azt a márványmellvédet, különös urnáival és faragott korlátjával, hogy leereszkedhess végre azokon a végtelen korlátos lépcsőkön a széles sugárutak, szivárványló szökőkutak városába, csupán vissza kell térned vágyteli gyermekkorod gondolataihoz és látomásaihoz.

Tovább, tovább, tovább a kárhozatba, át a feketeségen, ahol vak lények fogdosnak, nyálkás pofák bökdösnek és megnevezhetetlen dolgok vihognak és vihognak és vihognak. De a kép és a gondolat mégis elérkezett és Randolph Carter világosan tudta, hogy álmodik, és csak álmodik és hogy valahol a háttérben ott van az éber világ és gyermekkorának városa még létezik. Szavak jöttek ismét.

– Csupán vissza kell térned vágyteli gyermekkorod gondolataihoz és látomásaihoz. Fordulj, fordulj! – feketeség mindenfelé, de Randolph Carter meg tudott fordulni.

Noha a száguldó lidércnyomás vastagon megülte minden gondolatát, Randolph Carter mégis képes volt fordulni és mozdulni. Meg tudott mozdulni, és ha akart, le tudott ugrani a gonosz Shantakról, amely Nyarlathotep parancsára száguldva vitte a végzet felé. Le tudott ugrani és bemerészkedhetett az éjszaka végeláthatatlanul tátongó szakadékaiba, melyek még mindig kevésbé félelmetesek, mint az entrópia szívében leselkedő névtelen végzet. Meg tudott fordulni, meg tudott mozdulni, ugorni – meg tudott – meg kellett – meg kellett!

Leugrott a hatalmas, lófejű förtelemről a halálra ítélt, kétségbeesett álmodó, és hullott lefelé a határtalan fekete űrön át. Eonok forogtak körbe, világegyetemek haltak meg és születtek újjá, csillagok váltak felhővé és felhők váltak csillaggá, és Randolph Carter áthullott a határtalan fekete űrön.

Ekkor a lassan mászó örökkévalóságban egy futó pillanatra visszatért önmagába a kozmosz utolsó köre és minden olyan lett megint, mint kalpákkal (a kalpá a hindu kozmogóniában Brahmá egy napja és éjszakája, 4 320 000 000 napévvel egyenlő) korábban.

Anyag és fény újjászületett olyannak, amilyennek a tér ismerte őket; üstökösök, napok és világok támadtak lángoló életre, noha semmi se volt már, ami elmondhatta volna, hogy léteztek már és eltűntek, léteztek és eltűntek mindörökre, vissza a kezdetlen kezdetig.

Volt ismét menny, szél és bíbor fény a hulló álmodó szemhéja alatt. Voltak istenek, jelenlétek és akaratok szép és rút; és a gonosz éj sikoltott, mert megrabolták zsákmányától. Mert az utolsó körben élt egy gondolat és egy látomás egy álmodó gyermekkorából és most újraépült az éber világ, a drága öreg város, hogy testet és igazolást adjon mindezeknek. S‘ngac, az ibolyaszín gáz utat mutatott a semmiből, az ősöreg Nodens tanácsokat üvöltött a feneketlen mélyből.

Csillagok duzzadtak hajnalokká hajnalok robbantak arany, kármin, bíbor szökőkutakká és az álmodó még mindig zuhant. Kiáltások szaggatták fényszalagokká az étert, visszaverve a külső világ ördögeit. Az ősöreg Nodens győzelmesen felüvöltött, amikor a prédájához közeledő Nyarlathotep hökkenten torpant meg a ragyogástól, mely szürke porrá égette formátlan szörnyeteg vadászait. És Randolph Carter végre csakugyan leereszkedett a csodaváros széles márványlépcsein, hogy visszajusson a szép New Englandbe, amely formálta őt.

Így tehát, amikor felharsant a reggel ezersípú orgonája, és a dombon álló városháza aranykupoláját izzó bíborba vonta a hajnal, Randolph Carter ordítva riadt föl bostoni szobájában. Madarak énekeltek a rejtett kertekben, kúszónövények szívfájdító illata áradt a fák felől, amelyeket nagyapja ültetett. Szépség és fény sugárzott a klasszikus kandallóból, a faragott párkányok és falak groteszk figuráiról, nyávogva tápászkodott föl a kandalló mellett a fényes szőrű fekete macska, amelyet gazdája mozgása és kiáltása fölriasztott szundikálásából. És a mérhetetlen messzeségben, a Mélyebb Álom kapuján, az elvarázsolt erdőn, a kertországon, a Cerenariai-tengeren és az alkonyati Inquanokon túl borongva rótta az ónixkastélyt a jeges pusztaságban, az ismeretlen Kadath tetején Nyarlathotep, a kúszó káosz és orcátlanul gúnyolódott a Föld jámbor istenein, akiket oly hirtelen ugrasztott ki a csodálatos alkonyati város illatos mulatságai közül.

Bihari György fordítása