Arthur Jermyn

Eredeti cím: Facts Concerning the Late Arthur Jermyn and His Family / White Ape, The

1 950

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1920

Az élet csúf dolog; és mindannak hátteréből, amit tudunk róla, az igazságnak oly démoni töredékei kerülnek felszínre, melyek nemegyszer ezerszer csúfabbá teszik. A tudomány, amely már így is eléggé nyomasztóan hat ránk sokkoló felfedezéseivel, egy szép napon talán az emberi faj – már amilyen faj mi vagyunk – végső elpusztítója lesz; mert olyan tartalékai vannak nem sejtett borzalmakból, amiket egyetlen halandó agy sem képes elviselni, ha rászabadítják őket a világra. Ha tudnánk, mik vagyunk mi igazából, úgy cselekednénk, ahogy Arthur Jermyn tette; Arthur Jermyn egy éjszaka leöntötte magát benzinnel; és felgyújtotta a ruháját. Senki nem tette urnába az elszenesedett maradványokat, és nem is állított síremléket Arthur Jermynnek, mert találtak bizonyos papírokat és egy bizonyos tárgyat egy ládában, amelyék vágyat ébresztettek az emberekben a feledésre. Egyesek, akik a barátai voltak, azt sem ismerték el többé; hogy valaha is létezett.

Arthur Jermyn kiment a mocsárba, és elégette magát, miután meglátta azt a tárgyat a ládában, ami Afrikából érkezett. Ez a tárgy volt az, nem pedig önnön szokatlan külseje, ami arra indította, hogy véget vessen életének. Más ember aligha bírta volna elviselni az életet; ha olyan különös arcvonásai lettek volna, mint Arthur Jermynnek, ám ő költő volt és tudós, s ez nem érdekelte. A tudomány a vérében rejtett; mert dédapja Sir Robert Jermyn volt, a híres antropológus, míg szépapja, Sir Wade Jermyn egyike volt a Kongó-vidék első kutatóinak, és tudományos igénnyel írt az ott honos törzsekről, állatokról és feltételezhető régi kultúrákról.

Az öreg Sir Wade-et egyfajta intellektuális buzgalom tartotta valósággal megszállva, mely szinte a mániával volt határos; bizarr hipotézisei egy történelem előtti fehér bőrű Kongó-kuÍtúráról gyakran tették nevetség tárgyává, mikor kiadták „Megfigyelések Afrika különböző vidékein” című könyvét. 1765-ben a rettenthetetlen kutatót a huntingdoni bolondokházába csukták.

Az őrület ott bujkált minden Jermynben, és az emberek örültek, hogy nem volt túlságosan sok belőlük. A családfa nem hozott oldalhajtásokat, és Arthur volt közülük a legutolsó: A Jermynek sosem néztek ki egészen úgy, mint a többi, normális ember, mindig volt bennük valami rendellenes, ámbár Arthur volt mind közül a legrémesebb, és a régi családi képek Jermyn House-ban a Sir Wade előtti időkből elég jó benyomást keltő arcokat mutattak. Igen, az őrület Sir Wade-del kezdődött, akinek hihetetlen afrikai történetei egyszerre nyűgözték le és borzasztották el kisszámú barátait. Megnyilvánult az őrület trófeáinak és mintadarabjainak gyűjteményében, mélyek nem voltak olyasfélék, amiket egy normális ember felhalmozna és őrizgetne magának, és legfeltűnőbben abban a keleti elzártságban mutatkozott meg, amelyben feleségét tartotta. Az asszony, mint mondotta volt, egy portugál kereskedő lánya, akivel Afrikában találkozott, és nem kedveli az angol életformát. Felesége, Afrikában született kisfiukkal együtt, elkísérte 8t második és leghosszabb utazására, és vele ment a harmadikra, az utolsóra is, ahonnan azután nem tért vissza többé. Soha senki nem látta őt közelről, még a cselédek sem, mert különös és heves természete volt. Jermyn House-ban való rövid tartózkodása során egy félreeső szárnyat lakott, és mindenben kizárólag a férje látta el. Sir Wade valóban rendkívül különc voltcsaládja körüli aggályait illetően, mert mikor visszatért Afrikába, senkinek sem engedte meg, hogy kisfiának gondját viselje, egy visszataszító guineai néger nő kivételével. Mikor Lady Jermyn halála után hazajött, teljességgel maga vette át a gyermek nevelését.

Leginkább azonban Sir Wade történetei voltak azok – különösen, ha előtte ivott egy keveset –, ami miatt barátai őrültnek tartották. Az értelemnek egy olyan korszakában, mint a XVIII. század, nem volt okos dolog egy tudóstól, hogy kísérteties arcokról és furcsa jelenetekről beszéljen a Kongó sápadt holdja alatt; egy elfelejtett város hatalmas falairól és oszlopairól, düledezőn és indákkal benőtten; nyirkos, néma lépcsősorokról, melyek a végtelenbe nyúlnak el a sötétben, feneketlenül mély kincseskamrák és elképzelhetetlen katakombák felé. Különösképpen ostobaság volt olyan teremtményekről beszélni, melyek esetleg arrafelé bolyonganak; élőlényekről, melyek félig az őserdőhöz, félig az Istentől elhagyott vén városhoz tartoznak; meselényekről, melyeket még Plinius is csak kétkedve írt volna le; korcs lényekről, melyek talán azután bukkanhattak fel, miután a nagymajmok lerohanták a haldokló várost, falaival és oszlopaival, boltíveivel és titokzatos faragványaival együtt. Sir Wade utolsó útjáról hazatérve mégis borzongató és félelmetes élvezettel mesélt ezekről a dolgokról a „Knights Head”-ben, többnyire a harmadik pohár után; eldicsekedett azzal, mit talált az őserdőben, és hogyan lakott a rémisztő „romok között, amiket rajta kívül senki más nem ismert: Végül pedig oly módon beszélt ezekről az élőlényekről, hogy bolondokházába csukták. Nem bánta kelönösebben. Mióta fia kinőtt a kisgyermekkorból, egyre kevésbé kedvelte az otthonát, míg végül már úgy látszott, egy kicsit fél is tőle. A „Knights Head” volt a fő tartózkodási helye, és amikor becsukták, valami hálaféleségnek adott kifejezést a védelemért. Három évvel később meghalt.

Wade Jermyn fia, Philipp, rendkívül különös ember volt. Apjához való feltűnő testi hasonlatossága dacára megjelenése és viselkedése sok tekintetben olyan durvavolt, hogy mindenki kerülte. Bár az őrültséget, mint egyesek tartottak tőle, nem örökölte, ijesztően ostoba volt, és rövid időközönként csillapíthatatlan dühöngés fogta el. Termetre nézve alacsony volt, de nagyon erős és hihetetlenül ügyes. Tizenkét évvel azután, hogy a cím rászállt, elvette vadőrének leányát, egy cigány nőt, mint rebesgették, de még mielőtt a fia megszületett, egyszerű matrózként belépett a tengerészethez, és ezzel betetőzte a vele kapcsolatos közundort, ami furcsa szokásaival és rangon aluli házasságával kezdődött. Az amerikai háború befejeződését követően az a hírjárta róla, matróz egy afrikai kereskedőhajón; sajátos hírnévnek örvendett ereje és mászóteljesítményei miatt, ám egy éjszaka, mikor hajója a kongói tengerparton horgonyzott, mindörökre eltűnt.

Sir Philipp Jermyn fiában a mindenki által elismert családi sajátosság furcsa és végzetes fordulatot vett. Robert Jermyn, aki magas volt és meglehetősen jó külsejű, s testarányainak enyhe szabálytalansága ellenére egyfajta keleti kellem lengte körül, tudósként és kutatóként kezdte az életét. 1815-ben Sir Robert elvette Brightholme hetedik viscountjának egyik leányát, s az ezt követő időszakban három gyermeke született, akik közül a legidősebb és a legfiatalabb bizonyos testi és szellemi fogyatékosságok miatt sohasem mutatkozhatott a nyilvánosság előtt. A tudós, családi balsorsától lesújtva, munkájában keresett vigaszt, és két hosszú expedíciót vezetett Afrika belsejébe. 1849-ben a második fiú, Nevil, egy kimondottan visszataszító személyiség, ki egyesítette Philipp Jermyn nyers természetét a Brightholme-ok dölyfével, megszökött egy közönséges táncosnővel, de mikor a rákövetkező évben visszajött, megbocsátottak neki. Özvegyemberként tért haza Jermyn House-ba, egy kisfiúval, Alfreddel, akiből később egy napon Arthur Jermyn apja lett.

Barátai azt mondták, az egymást követő súlyos gondok sora zavarta meg Sir Robert eszét, mégis csak egy kevés afrikai folklór volt az, ami a szerencsétlenséget okozta. Az idős tudós az onga törzs legendáit és regéit gyűjtötte, közel mind a nagyapja, mind a saját kutatásainak helyszínéhez, abban a reményben, hogy talál valami igazoló adatot Sir Wade hihetetlen elbeszéléseire nézve arról az elveszett városról, amit különös korcsfajzatok népesítenek be. Ugyanis nagyapja furcsa feljegyzéseiben volt egyfajta következetesség, ami arra mutatott, hogy az örült öreg fantáziáját bennszülött mítoszok ébresztették fel. 1852. október 19-én Samuel Seaton kutató egy kézirattal és az ongáknál gyűjtött feljegyzéseivel Jermyn House-ba látogatott, hogy kifejtse ama feltevését, miszerint bizonyos regék, melyek egy fehér majmok által lakott ködös városról szólnak, ahol egy fehér isten uralkodik, az etnológia szempontjából nem lebecsülendő értékkel bírhatnak. Beszélgetés közben e hipotézist kiegészítette néhány részlettel, amelyek bizonyára sohasem kerültek nyilvánosságra, mert váratlanul rettenetes tragédia történt. Mikor Sir Robert Jermyn kilépett könyvtárszobájából, hátrahagyta ott a megfojtott kutató holttestét, és mielőtt meg tudták volna akadályozni, három gyermekével is végzett; azzal a kettővel, aki sosem került az emberek szeme elé, és a fiával, aki korábban megszökött. Nevil Jermyn a saját, kétéves fia sikeres menekítése közben halt meg, akire szintén kiterjedtek az öregember gyilkos szándékai. Magát Sir Robertet ismételt öngyilkossági kísérletek és annak makacs megtagadása után, hogy egyetlen hangot is kiejtsen a száján, elkülönítésének második esztendejében vitte el egy szívroham.

Sir Alfred Jermynből már negyedik születésnapja előtt baronett lett, hajlamai azonban nem feleltek meg magas rangjának. Húszéves korában csatlakozott egy csapat csepűrágóhoz, és harminchat évesen elhagyta feleségét és gyermekét, hogy egy amerikai vándorcirkusszal járja a világot. Halála rendkívül visszataszító módon történt. A cirkusz állatai közt, amivel utazott, volt egy hatalmas hím gorilla, valamivel világosabb szőrű, mint az átlag – egy meglepően jó természetű állat, amit az artisták nagyon szerettek. Ez iránt Alfred Jermyn elképesztő érdeklődést tanúsított, és időnként hosszú ideig nézték egymást a rácson keresztül. Egy reggel Chicagóban, mikor a gorilla és Alfred Jermyn egy rendkívül látványos ökölpárbajt próbáltak, az előbbi egy kicsit erősebb ütést mért a botcsinálta idomárra, amivel megsértette annak mind testi épségét, mind pedig méltóságát. Ami ezután következett, arról „A Világ Legnagyobb Látványossága” tagjai nem szívesen beszélnek, Nem voltak felkészülve rá, hogy lássák, amint Alfred Jermyn egy metsző, embertelen sikollyal megragadja otromba ellenfelét, két kézzel a ketrec padlójára dönti és őrjöngve szőrös torkába harap. A gorilla meglepődött, de nem eléggé, és mielőtt a valódi idomár közbeléphetett volna, a testet, amely hajdan egy baroneté volt, már nem lehetett felismerni többé.

Arthur Jermyn Sir Alfred Jermyn és egy ismeretlen származású táncosnő fia volt. Mikor a férj és apa cserbenhagyta családját, az asszony magával vitte a gyermeket Jermyn House-ba, ahol már senki sem volt, aki kifogást emelhetett volna jelenlétük ellen. Az anyának mindenesetre megvoltak a maga elképzelései arról, mivel tartozik egy nemesember a méltóságának, és gondoskodott róla, hogy fia a lehető legjobb nevelést kapja, amire csak szűkös anyagi eszközeikből telik. A családi jövedelmek vigasztalanul gyérek voltak, Jermyn House pedig szánalmasan düledezett, de az ifjú Arthur szerette a vén épületet és mindent, ami benne volt. Egyik Jermynhez sem hasonlított, aki valaha is élt, mert 6 költő volt és álmodozó. Néhány szomszédos családban, ahol hallottak az öreg Sir Wade Jermyn táthatatlan portugál feleségéről, úgy vélték, bizonyára az ő romantikus vére tört fel Arthurban újra, a legtöbb ember azonban gúnyosan mosolygott a szépségre való fogékonyságán, és táncosnő anyja számlájára írta az egészet, akit társadalmilag sohasem ismertek el. Arthur Jermyn költői érzékenysége főleg személyes megjelenése miatt volt figyelemre méltó. A legtöbb Jermynnek valahogy furcsa vagy visszataszító arcvonásai voltak, de ez Arthur esetében különösen feltűnt. Nehéz lett volna megmondani, kire vagy mire hasonlított leginkább, de arckifejezése, hosszú karja és az általa keltett általános benyomás irtózattal borzongatta meg mindazokat, akik először látták.

Arthur Jermyn szelleme és karaktere azonban kibékült ezzel a külsővel. Tehetséges volt és okos, Oxfordban nagy elismerést aratott, és valószínűnek tűnt, hogy helyre fogja állítani a család szellemi hírnevét. Jóllehet képességei inkább költői, mintsem tudományos természetűek voltak, úgy tervezte, folytatja atyai felmenői munkásságát az afrikai néphittel és régiségekkel kapcsolatban, s ehhez felhasználta Sir Wade valóban csodálatos, bár kissé furcsa gyűjteményét is. A maga ábrándozó módján gyakran gondolt arra a történelem előtti kultúrára, amelyben az őrült tudós oly megingathatatlanul hitt, és egyre-másra szőtte a történeteket arról a néhány városról az őserdőben, amit szépapja említett feljegyzéseiben és fogalmazványaiban. Ha azokat a kitételeket olvasta, amelyek az álerdő egy névtelen korcs fajára vonatkoztak, különös érzés fogta el, félig iszonyat, félig vonzalom; végiggondolta e képzet lehetséges indítóokait, és megpróbált fényt deríteni az újabb adatokra, melyeket dédapja és Samuel Ceaton gyűjtött össze az ongák között.

1911-ben, édesanyja halála után, Sir Arthur Jermyn elszánta magát, hogy vizsgálatait a lehetőségek határáig kiterjeszti. Hogy a szükséges pénzt előteremtse, eladta birtoka egy részét, majd felszerelt egy expedíciót és a Kongó-vidékre hajózott. Megegyezett a belga hatóságokkal néhány tapasztalt vezető ügyében, és egy évet töltöttek az ongák és katrik földjén, ahol olyan tudományos adatokra bukkant, melyek minden várakozását fölülmúlták. A katrik közt volt egy Mwanu nevű öreg főnök, akinek nemcsak az emlékezőtehetsége volt kiváló, de az intelligenciája is, és nagyon érdekelték a régi legendák. Ez az öreg megerősített minden történetet, ami addig Jermyn fülébe jutott, s megtoldotta őket saját mondandójával a kővárosról és a fehér majmokról, ahogyan azt neki mesélték.

Mwanu szerint a ködös város és a korcs lények már nem léteznek; sok-sok éve irtották ki őket a harcias n’banguk. Miután ez a törzs a legtöbb épületet lerombolta és a furcsa lényeket elpusztította, magával vitte azt a kitömött istennőt, amit voltaképpen keresett; a fehér majomistennőt, amit a különös teremtések imádtak, s amiről a Kongó-vidéki hagyomány azt állította, egy olyan asszonynak a teste, aki mint hercegnő uralkodott e lények fölött. Mwanunak sejtelme sem volt róla, kik lehettek ezek a fehérbérű, majomszerű teremtmények, de úgy gondolta, ők építették a romvárost. Jermyn nem bocsátkozhatott feltevésekbe, ám a beható kérdezősködés révén megismerkedhetett a kitömött istennő színes legendájával.

A majomhercegnő, mint mondották, egy nagy fehér istennek lett a hitvese, aki nyugat felől érkezett. Hosszú ideig együtt uralkodtak a város fölött, de mikor fiuk született, mindhárman elhagyták őzt. Később az isten és a hercegnő visszatért, és a hercegnő halála után isteni hitvese mumifikáltatta a tetemet, majd egy nagy épületbe zárta, ahol imádták. Aztán – egyedül – elutazott. A legenda innentől fogva úgy látszik, három változattal szolgál. Az egyik szerint semmi más nem történt, csak az, hogy a kitömött istenné az uralom jelképévé vált, bármelyik törzs is birtokolja. Ezért hurcolták el később a n’banguk. A második történet az isten visszatértéről szólt, s haláláról szentélybe zárt asszonya lábainál. Egy harmadik az eltűnt fiú hazatérését beszélte el, aki férfivá vagy majommá vagy istenné növekedett – ahogy vesszük – anélkül, hogy tudatában lenne, kicsoda is ö. Az ötletgazdag feketék a legtöbb motívumot bizonyára azokból az igazi eseményekből merítették, amelyek a szokatlan legenda mögött esetleg meghúzódtak.

Az őserdei város tényleges létezésében, amint azt az öreg Sir Wade írta, Arthur Jermyn már nem kételkedett, és alig csodálkozott, mikor az 1912-es év elején rábukkant maradványaira. Nagyságát illetően a szépatya túlzott ugyan egy kissé, ám a szétszórtan heverő kövek mégis azt bizonyították, hogy nem csupán valami bennszülött falu lehetett. Sajnálatos módon nem találtak semmiféle szobrászmunkát vagy kőfaragást, s az expedíció kicsiny volta megakadályozta azt a vállalkozást, hogy szabaddá tegyék az egyetlen látható lejáratot, amely, úgy tűnt, a Sir Wade említette katakomba-rendszerbe vezet. A fehér majmok és a kitömött istennő ügyét a környék összes bennszülött főnökével megtárgyalták, ám végül mégis egy európaira maradt, hogy az öreg Mwanu adatait kiegészítse. Egy bizonyos M. Verhaeren, belga megbízott egy Kongó-menti kereskedőfaluban, úgy vélte, nemcsak hogy fel tudná kutatni a kitömött istennőt, de akár meg is szerezhetné; az egykoron hatalmas n’banguk ugyanis most Albert király kormányzatának engedelmes alattvalói, és egy kis rábeszélő készséggel rá lehetne bírni őket, hogy megváljanak az iszonyú istenség elhurcolt múmiájától. Mikor Jermyn később visszahajózott Angliába, abban az izgató várakozásban lette ezt, hogy néhány hónapon belül felbecsülhetetlen értékű etnológiai lelethez jut majd, mely igazolni fogja szépapja legfantasztikusabb elbeszéléseit – azaz egyáltalán a legfantasztikusabb elbeszéléseket, amiket ő valaha hallott. Talán csak a Jermyn House környékén élő falusiak ismernek még ezeknél is valószínűtlenebb históriákat, melyek őseiktől maradtak rájuk, akik maguk hallották Sir Wade-et a „Knights Head” asztalánál.

Arthur Jermyn igen türelmesen várta a M: Verhaeren által bejelentett küldeményt, s közben újult buzgalommal tanulmányozta a kéziratokat, melyeket őrült szépatyja hagyott maga után. Lelkileg egyre inkább kezdte rokonnak érezni magát Sir Wade-del, s kutatta őse angliai magánéletének és afrikai kalandjainak emlékeit. A titokzatos, elzártan élő feleség alakja elevenen élt a szájhagyományban, de Jermyn House-ban való tartózkodásának mégsem maradt egyetlen kézzelfogható nyoma sem. Jermyn azt kérdezte magában, vajon mely körülmény vezetett e nyomok teljes eltörléséhez, és arra a következtetésre jutott, hogy a férj elmebetegsége volt a fő ok. Hiszen szépanyja, emlékeztette magát, állítólag egy Afrikában élő portugál kereskedőnek volt a lánya. Gyakorlatias neveltetése és a fekete földrészről való felszínes ismeretei bizonyára arra indíttatták, hogy kinevesse Sir Wade-et, mikor az a kontinens belsejében történt élményeiről mesélt neki, s egy ilyen ember ezt valószínűleg sosem tudta megbocsátani. Az asszony Afrikában halt meg, ahová talán a férje cipelte el, azzal a szilárd elhatározással, hogy bebizonyítja neki mindazt, amiről beszélt. Ám ha Jermyn átadta magát ezeknek a gondolatoknak, csak nevetni tudott haszontalanságukon, most, másfél évszázaddal különc szépapja halála után.

1913 júniusában levél érkezett M. Verhaerentől, melyben a kitömött istennő megtalálásáról adott hírt neki. Az illető tárgy, állította a belga, rendkívül szokatlan, olyannyira, hogy pontos besorolása meghaladja egy laikus képességeit. Hogy az emberek vagy a majmok közé tartozik-e, ezt csak egy tudós tudná megállapítani, s a véleményezést nagyon megnehezíti, hogy igen rossz állapotban maradt fenn. A Kongó-vidéki klíma nem kedvez túlságosan a múmiáknak, különösen akkor nem, ha kikészítésük annyira kezdetleges, mint – úgy tűnik – ebben az esetben. A teremtmény nyakában egy aranylánc lóg, azon pedig egy szétnyitható, üres medál, amin egy címer mintája – vehető ki – kétségtelenül egy szerencsétlen utazó amulettje, amit a n’banguk vettek el tőle, és akasztottak szerencsehozó talizmánként az istennőjükre. M. Verhaeren egy tréfás összehasonlítást javasolt a múmia arcának kontúrjaira célozva, avagy sokkal inkább talán humorosan kifejezte abbéli várakozását, hogy vajon milyen benyomást kelt ez majd levelezőtársában; de túlságosan érdekelte őt a dolog tudományos oldala, semhogy sok szót vesztegessen a léha viccelődésre. A kitömött istennő, írta M. Verhaeren, körülbelül egy hónappal a levelei követően fog megérkezni, jól becsomagolva. A ládát az illető tárggyal augusztus 5-ének délutánján szállították Jermyn House-ba, ahol is azonnal abba a nagy terembé vitték, mely az afrikai leletgyűjteménynek adott otthont, miként azt Sir Robert és Arthur Jermyn elrendezte. Ami ezután történt, arra leginkább a cselédek elbeszéléseiből és a később átvizsgált tárgyakból és papírokból lehet következtetni. A különféle hívadósok közül a család Soame nevű öreg inasáé a legkimerítőbb és a legösszefüggőbb. E megbízható férfiú szerint Sir Arthur Jermyn mindenkit kiküldött a szobából, mielőtt a ládát felnyitotta volna, de a vésőnek és kalapácsnak rögtön ezután felhangzó lármája arra mutatott, hogy nem halogatta a vállalkozást. Egy ideig semmit sem hallottak – hogy meddig, azt Soame nem tudja pontosan megítélni, de biztosan nem telt még el negyedóra, mikor egy iszonyú sikoly harsant föl, kétségtelenül Jermyn torkából. Közvetlenül ezután Jermyn előbukkant a szobából, és akár egy őrült, a ház elülső részébe rohant, mintha szörnyű ellenség lenne a sarkában. Arckifejezése, mely nyugodt állapotban is épp elég csúf volt, túltett minden leíráson. Mikor már csaknem elérte a bejárati ajtót, úgy tűnt, eszébe jutott valami; futtában megfordult, és végül eltűnt a pincelépcsőn. A cselédek rendkívül megdöbbentek, és odafönt vártakrá a lépcsőfordulóban, ám gazdájuk nem jött fel újra. Némi benzinszag volt minden, ami odalentről felhatolt hozzájuk. A sötétség leszállta után kaparászás hangzott föl a pincéből az udvarra nyíló ajtón, és egy lovászfiú látta Arthur Jermynt, tetőtől talpig benzinnel leöntve, hogy csak úgy bűzlött, amint titokban eloson, és eltűnik a házat körülvevő tőzeges lápban. Aztán a legszörnyűbb, mindent betetőző iszonyatos végnek lehettek tanúi. Egy szikra jelent meg a lápon, láng csapott a magasba, s egy emberi tűzoszlop emelte karját az égre. A Jermyn család nem volt többé.

Hogy miért nem gyűjtötték össze, és temették el Sír Arthur Jermyn elszenesedett maradványait? Az ok főleg abban a tárgyban rejlett, amit azután a ládában találtak. A kitömött istennő förtelmes látványt nyújtott, össze. volt zsugorodva, és szétrágták a férgek, de egyértelműen egy ismeretlen fajtájú, mumifikált fehér majom volt, nem olyan szőrös, mint az ismert válfajok, és határozottan közelebb állt az emberhez azoknál – ám valami rettenetes módon. A pontos leírás kevéssé volna örvendetes, két szembeszökő különlegességről azonban említést kell tennünk, mert megdöbbentően fedésbe hozhatók Sir Wade afrikai expedícióinak feljegyzéseivel és a fehér istenről meg a majomhercegnőről szóló Kongóvidéki legendákkal. Az egyik szóban forgó különlegesség a teremtmény nyakában lógó aranymedál, melyen a Jermyn család címere volt látható, a másik pedig M. Verhaeren azon tréfás megjegyzése, miszerint bizonyos hasonlóság áll fenn az eleveniszonyattól megbélyegzett, összezsugorodott arc és nem más, mint az érzelmes Sir Arthur Jermyn, Sir Wade Jermyn és egy ismeretlen asszony szépunokája között. A Királyi Antropológiai Társulat tagjai elégették a förtelmes dolgot, egy kútba dobták a medált, és néhányan közülük még azt sem vallották be, hogy Arthur Jermyn valaha létezett.

Kornya Zsolt fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

twillight

Dátum: 2021-11-21 12:07:06
 

Ez egyfajta továbbfejlesztése A Barlangi Szörnyeteg-nek, és előképe az Árnyék Innsmouth Felett-nek.  

Amúgy meg ARTHUR Jermy, aki beáll tengerésznek, és a trópusokon talál kalandokat? Újabb utalás Arthur Gordon Pymre az életműben.  

Egy amatőr szinten elég jól meg van azért írva, bár kicsit aggasztó, hogy esetleg HPL-nek öngyilkos gondolatai lehettek.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre