Efficiunt Daemones, ut quae non sunt, sic tamen quasi sint, conspicienda hominibus exhibeant.

Lactantius

Messze jártam otthonomtól, és a keleti tenger a bűvkörébe vont. Hallottam a sziklákon megtörő hullámok zúgását, és tudtam, hogy ott morajlik mindjárt a dombság túloldalán, ahol vén, göcsörtös fűzfák bólogattak a sötétedő ég és az első esti csillagok felé. És mert atyáim hívó szózata vonzott, tovább gyalogoltam a frissen hullott, vékony hóréteggel borított országúton, mely elhagyottan és kopáran emelkedett a fák koronái közül előhunyorgó Aldebaran felé, hogy eljussak az ódon kisvárosba, amit ugyan sohasem láttam még, de gyakran álmodtam róla.

Az ősi ünnep éjszakája volt, amit az egyszerű halandók karácsonynak neveznek, noha szívük legmélyén tudják, hogy régibb Betlehemnél és Babilonnál, régibb Memphisznél és az egész emberiségnél. Az ősi ünnep éjszakáján értem végre el a vén tengerparti városkát, ahol az őseim éltek egykor, és titkon azokban az időkben is megültek bizonyos ünnepeket, amikor ez tiltva volt nekik. Nem akarták, hogy az ódon misztériumok emlékezete feledésbe merüljön, ezért meghagyták leszármazottaiknak, hogy évszázadonként egyszer tartsák meg az ünnepet. Az én családom már akkor is nagyon régi volt, amikor ez a vidék háromszáz éve benépesült. Nem hasonlítottak a többi telepesre: sötét bőrű, zárkózott emberek voltak, akik a messzi Délről érkeztek, mámorító illatú orchideakertekből, és egy másik nyelven beszéltek, mielőtt megtanulták volna a kék szemű halászokét. Mára szétszóródtak az egész országban, s egyre ritkábban végezték el a titokzatos szertartásokat, amiket már senki eleven lélek nem értett, ők maguk sem. Aznap éjjel egyedül én tértem vissza közülük az öreg kikötővárosba, ahogy a hagyomány parancsolta; mert a haszontalanná kopott emlékeket csak a szegények és a magányosak őrzik. Aztán a dombgerincről megpillantottam a hófödte Kingsportot az alkonyatban: a vén szélkakasokat és templomtornyokat, függőerkélyeket és téglakéményeket, mólókat és kis hidakat, pázsitokat és temetőkerteket, a keskeny, meredek, zegzugos utcácskák végeérhetetlen labirintusát, és a középen emelkedő magaslaton a legrégibb templomot, amely konokul és szenvedélyesen dacolt az idővel. Koloniál stílusban épült házak zavaros útvesztője volt ez, melyek mindenféle szögben és magasságban szétszórva halmozódtak egymásra, mint egy óriásgyermek gondatlanul szétdobált játékkockái; letűnt korok légköre lengte körül a hóborította cserépfödeleket és nyergestetőket, melyek alatt sorra világosság gyúlt a kicsiny ablakszemekben, amint csatlakoztak a hideg estében az Orionhoz meg a többi ősrégi csillaghoz. A romladozó rakpart felől pedig idehallatszott a tenger mély zúgása, a rejtélyes és halhatatlan tengeré, amely őseimet hajdan erre a vidékre hozta.

A város legmagasabb fekvésű pontja; közvetlenül az ódon, központi templom mögött, egy kopár, szélfútta térség volt, amelyről mindjárt láttam, hogy csak temető lehet; a fekete sírkövek kísértetiesen emelkedtek ki a hóból, akár egy roppant holttetem rothadó ujjai. A hó összefüggő, szűzfehér takaróját itt egyetlen lábnyom sem csúfította el, s a távolból néha valami borzalmas nyikorgást véltem hallani, mintha egy magányos bitófa nyögne a fel-feltámadó szélben némán lengő terhe alatt. Négy rokonomat 1692-ben felakasztották boszorkányság vádjával, de hogy Kingsport melyik részén, azt nem tudtam pontosan.

Mikor tovább haladtam a tenger felé lejtő országúton, a városkához közeledve az esti pihenőre térő közösség derűs lármájára számítottam, de a csönd nyomasztóan töretlen maradt. Ekkor eszembe jutott, milyen nap van ma, és arra gondoltam, hogy ezek az öreg puritánok bizonyára más szokások szerint tartják a karácsonyt, néma imádkozásba merülve a kandalló előtt. Így hát felhagytam vele, hogy jókedvű zsibongást és derűs járókelőket keressek, csak folytattam lefelé vezető utamat az enyhe ívű kaptatón, halványan kivilágított tanyaházak és árnyékba húzódó kőfalak között; míg el nem jutottam az ódon városkába, ahol régi boltok és matrózkocsmák cégtáblái nyikorogtak a sós tengeri szellőben, a házak oszloppárokkal strázsált ajtaján különös formájú kopogtatók csillogtak, s a kicsiny, elfüggönyözött ablakokból sárga fénypászmák vetültek a néptelen, kövezetlen utcákra.

Előzetesen gondosan tanulmányoztam néhány régi térképet, így hát tudtam, hol keressem családi otthonunkat. Noha most jártam itt először, meleg fogadtatásra és vendéglátásra számíthattam, mert Kingsportban gondosan ápolják a helyi hagyományokat; ezért a Back Streetről a hófedte Circle Courtra siettem, az egyetlen köztérre, amely végig ki volt kövezve, s ahonnan a tanácsház mögött a Green Lane leágazott. A térkép nem hagyott cserben, nem támadtak nehézségeim; bár odaát Arkhamben bizonyára tévedtek, amikor a villamos bevezetéséről beszéltek, mert a síneket még eltakarhatta a hó, de én áramszedőket sem láttam sehol. Nem bántam meg, hogy gyalogszerrel vágtam neki az útnak, hisz a hóborította városka már fentről, a dombtetőről is megkapó látványt nyújtott; és örömteli izgalom fogott el, hogy végre bezörgethetek távoli rokonaimhoz, baloldalt a hatodik házba a Green Lane-en, mely csúcsba futó tetejével és előreugró felső traktusával csak 1650 előtt épülhetett.

Mikor közeledtem, láttam, hogy odabent világosság ég; a rombusz alakú ablakszemekből arra következtettem, hogy igyekeztek mindent megőrizni eredeti állapotában. A keskeny, füves utcácska fölé kiugró emeleti részt csak néhány láb választotta el a szemközt álló házétól, úgyhogy a falak tövébe alig jutott hó, s én már-már valamiféle alagútban éreztem magam. Járda nem volt; a legtöbb ház bejáratát magasra építették, és vaskorláttal ellátott kőlépcsőn lehetett feljutni hozzá. Számomra, aki egyáltalán nem ismertem Új-Angliát, ez a környezet meglehetősen furcsa volt. Nem mondhatnám, hogy nem szolgált tetszésemre, ám kétségkívül jobban tudtam volna élvezni, ha néhány járókelővel is találkozom az utcán, vagy legalább a hóban lábnyomokat látok, és nincs minden függöny vastagon elfüggönyözve.

Mikor használatba vettem az ősrégi kopogtatót, szinte megrémültem. Már korábban is eluralkodott rajtam némi bizonytalanság, talán az idegennek tűnő környezet, a téli este sivársága és ennek a különös szokásoknak hódoló, vén városnak a konok csendje; mikor pedig zörgetésemre ajtót nyitottak, valóban megijedtem, mivel a sarokvasak megnyikordulását megelőzően nem hallottam lépteket odabentről. Félelmem azonban mindjárt szertefoszlott, mert a küszöbön egy megnyugtatóan jóságos arcú öregember jelent meg, régimódi szabású háziköntösben, s noha jelekkel értésemre adta, hogy néma, a magánál hordott viasztáblára csodálatos, ófrank nyelvű vendégköszöntőt kanyarított egy tompa hegyű irónnal. Beinvitált egy alacsony, gyertyafényes helyiségbe, melynek masszív, faragott mennyezetgerendái és sötétre pácolt fából készült, nem túl kényelmes bútorai a tizenhetedik századot idézték. Mintha csak a rég letűnt múltba csöppentem volna: a berendezés teljes egészében korhű volt, a legutolsó részletig. A barlangként ásító kandalló mellett ódon szövőszék állt, melyen az ünnepnap dacára egy görnyedt öregasszony dolgozott szótlanul, bő vállkendőben és széles karimájú kalapban, nekem hátat fordítva. A házban nyirkos-hűvös légkör uralkodott, s én csodálkoztam, miért nem gyújtanak be a kandallóba. Baloldalt, az elfüggönyözött ablakokkal szemben magas támlájú karosszék állt, amelyben mintha ült is volna valaki, bár ebben nem voltam teljesen biztos. Nem egészen tetszett nekem, amit láttam, és újra homályos félelem ébredt bennem. Balsejtelmeim ezúttal éppen abból táplálkoztak, ami az imént még eloszlatta őket; mert minél tovább néztem az öregember jóságos mosolyát, annál hátborzongatóbbnak találtam ezt a rezzenetlen derűt. A szeme egyáltalán nem mozgott, a bőre pedig mereven, viaszosan csillogott. A végén már biztosra vettem, hogy ez egyáltalán nem emberi arc, hanem valami gonosz, alattomos maszk csupán. Nem értettem, miért visel kesztyűt a házigazdám, s furcsamód erőtlennek találtam az ujjmozdulatait, amikor néhány barátságos mondatot rótt a viasztáblájára. Korán érkeztem, írta, és egy kicsit még türelemmel kell lennem, de nemsokára elvezetnek majd az ünnepség színhelyére. Ezzel egy székre mutatott egy kis halom könyv mellett, majd elhagyta a helyiséget. Mikor letelepedtem olvasgatni, láttam, hogy a könyvek dohosak, penészesek és meglehetősen rendhagyóan vannak összeválogatva. Ott volt az öreg Morryster zavaros írása, a Marvells of Science; Joseph Glanvil iszonytató Saducismus Triumphatusának 1681-es kiadása; a hajmeresztő Daemonolatreia Remigiustól, amit 1595-ben nyomtak Lyonban; és mind közül a legszörnyűbb, az őrült arab, Abdul Al-hazred rettenetes Necronomiconja, Olaus Wormius (Ole Worm 1588-1654) romlott konyhalatinsággal készült fordításában – egy olyan könyv, amit sohasem láttam, de mindenféle borzalmakat hallottam róla rebesgetni. Senki sem szólt hozzám, csak a szélben lengő cégtáblák nyikorgása hallatszott odakintről, meg a szövőszék egyenletes surrása, amin az öregasszony egy pillanatra sem szűnt meg tevékenykedni. Rendkívül betegesnek és nyugtalanítónak találtam mind a szobát, mind a könyveket, mind a ház lakóit; mivel azonban őseim régi hagyományát követve érkeztem erre a furcsa ünnepségre, számítottam rá, hogy különös dolgokkal szembesülök majd. Ezért megpróbáltam olvasni, s nemsokára egészen elfogott az izgalom; az elátkozott Necronomiconban ugyanis rábukkantam egy gondolatra, illetve legendára, amely emberi értelemmel nézve túlságosan iszonyatosnak tűnt. Eközben egy ízben az a kényelmetlen kényszerképzetem támadt, hogy a karosszékkel szemben becsukták az egyik ablakot, mintha legalábbis előzőleg titokban kinyitották volna; és nagyjából ugyanekkor valami csapongó surrogást is véltem hallani, határozottan nem az ódon szövőszék felől. Bizonyára tévedtem persze, hiszen az öregasszony igen nagy lendülettel szőtt, és a vén állóóra is ekkortájt ütött el egy kerek időpontot. Utána egyre jobban megszabadultam a csalóka benyomástól, hogy a karosszékben ülne valaki, s ez hamarosan minden kétséget kizáróan be is igazolódott: mert miközben borzongva és feszült idegekkel olvasgattam, újra megjelent a szobában az öregember, ezúttal csatos bőrcsizmában és bő, ódivatú öltözékben, és helyet foglalt ebben a karosszékben, a magas háttámla teljesen el is takarta. Tagadhatatlanul idegtépő várakozás volt, és az istenkáromló könyv a kezemben cseppet sem könnyítette meg. Mikor aztán az óra elütötte a tizenegyet, az öregember felállt, és a sarokban álló ormótlan, faragott ládához ment. Két csuklyás felleghajtó köpönyeget vett elő, az egyiket ő maga öltötte fel, a másikat pedig az öregasszony vállára terítette, aki időközben felhagyott egyhangú munkálkodásával a szövőszéken. Az asszony csoszogva és sántikálva a bejárati ajtóhoz ment, az öregember pedig becsukta a könyvet az előttem álló asztalon, és a csuklyát mozdulatlan, maszkszerű arcába húzva jelt adott az indulásra.

Hármasban vonultunk ki a különös, öreg városka zegzugos utcáira a holdtalan éjszakában; az elfüggönyözött ablakok mögött sorra aludtak ki a fények, a házak bejárataiban csuklyás, köpönyeges alakok bukkantak fel, és szótlanul elözönlötték egész Kingsportot a sarkcsillag hideg ragyogásában. Hosszú, hallgatag közmenetbe rendeződtek a nyikorgó cégtáblák és az özönvíz előtti nyergestetők, a viharvert téglakémények és a rombusz alakú ablakszemek között; meredek utcákon kaptattak föl, ahol az egymásnak dőlő házak közös beletörődéssel roskadoztak a kor súlya alatt; nyitott udvarokon és temetőkerteken vágtak át, ahol a részegen imbolygó lámpások kísérteties fény rajokba verődtek. Ebben a néma tömegben sodródtam én is vezetőim nyomán, s ha olykor oldalba bökött egy könyék, ha súrolt egy-egy váll vagy mellkas, furcsamód puhának, szinte szivacsosnak találtam az érintésüket. Egész idő alatt nem láttam egyetlen arcot, nem hallottam egyetlen hangot sem. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk, mindenfelől újabb és újabb éji utazók csapódtak hozzánk, s láttam már, hogy a sötét utcákon fölfelé kígyózó menetoszlopok mind a városközpontba igyekeznek, ahol egy hatalmas, fehér falú templom magasodott. A dombtetőről, ahonnan először tárult elém az alkonyi Kingsport teljes pompájában, egyszer már alkalmam nyílt szemügyre venni; és megborzongtam, mert egy pillanatra úgy tűnt, mintha az Aldebaran a ködhomályos torony csúcsán egyensúlyozna.

A templomot nyílt terep vette körül, részben a temetőkert kísérteties síremlékeivel, részben pedig egy félig kikövezett köztér, melyet természetellenesen vén, nyeregtetős, fazsindelyes házak szegélyeztek. Lidérclángok táncoltak a sírokon, melyek futólag megvilágították ugyan a néma gyülekezetet, árnyékokat azonban furcsa módon nem vetettek. A temetőkert mögött nem álltak épületek, s ha errefelé néztem, a meredek lejtőn túlláttam a csillagok visszfényét a kikötő vizén, bár magára a városra a sötétség leple borult. Csak itt-ott imbolygott egy-egy magányos lámpás fénye a szűk utcák labirintusában, hogy utolérje a szótlan embertömeget, amely most befelé áramlott a templomépületbe. Megvártam, míg a sötéten ásító kapuzat a lassan szálingózó sereghajtókat is elnyeli; az öregember türelmetlenül ráncigálta a kabátujjamat, én azonban el voltam szánva rá, hogy utolsónak maradok. Mikor átléptem az emberekkel megtelt félhomályba nyíló bejáraton, még egy pillantást vetettem hátra a külvilágba, ahol a temetőkert halványan foszforeszkáló fénye beteges derengésbe vonta a köztér kövezetét. És ekkor végigfutott a hátamon a hideg; mert bár a szél javarészt elhordta a havat a térről, a falak közelében itt-ott hagyott néhány összefüggő foltot, és amikor visszanéztem, az a döbbenetes érzékcsalódásom támadt, hogy egyetlen lábnyomot sem látok rajtuk, még a sajátomat sem.

A templombelsőt alig világították meg a menetben pislákoló lámpások, mert a menet zöme már tovább vonult. A maradék hallgatagon áramlott a magas padok között az alagsor csapóajtaja felé, mely tágra tátott torokként tátongott közvetlenül a szószék előtt, és mohón nyeldekelte a különös zarándokokat. Némán követtem őket a homorúra kopott lépcsőfokokon a sötét, nyomasztó hangulatú kriptába. Borzalmas volt belegondolni, merre járhat a kígyózó menetoszlop eleje, és még sokkal borzalmasabb volt látni, hogy egy nyitott sírboltban tűnik el. Az emberek szótlanul özönlöttek a félretolt sírfödél alatt feketéllő nyílás felé, s rövidesen valamennyien egy szűk, nyaktörő, durván megmunkált csigalépcsőn botorkáltunk lefelé, amely dermesztően nyirkos volt és furcsa szagokat árasztott. Szédítő, végtelenbe nyúló ereszkedés volt: a fal jéghideg cseppekben izzadta ki magából a nedvességet, a kövek közében habarcsmorzsák málladoztak. Egy idő után figyelmes lettem rá, hogy a falak és a lépcsőfokok külseje megváltozik, mintha a tömör anyakőzetből faragták volna ki őket. A legjobban az aggasztott, hogy ez a temérdek láb a legcsekélyebb neszt sem csapta lépteivel, még visszhangokat sem riasztottak föl a föld gyomrába szakadó kürtőben. Kisebb örökkévalóságnak tűnő idő után oldaljáratok és elágazások kezdtek feltünedezni, melyek ismeretlen, fekete mélységekből torkolltak az éji titkok e hátborzongató lépcsőaknájába; némelyikből a rothadás ocsmány, orrfacsaró bűze áradt. Hamarosan úgy elsokasodtak, hogy az istentelen katakombák névtelen fenyegetése szinte kibírhatatlan teherként nehezedett rám. Tudtam, hogy már rég Kingsport talajszintje alatt járunk, és beleborzadtam a gondolatba, hogy egy ilyen vén várost ennyi szennyes féregjárat furdalhat keresztül-kasul.

Aztán valami titokzatos, sápadt derengést pillantottam meg, és sötét vizek csobogása ütötte meg a fülemet. Megint megborzongtam, mert nem tetszettek nekem ezek a dolgok, és keserű szívvel kívántam, bár ne parancsolt volna ide atyáim hagyománya erre az ősi ünnepre. Mikor a lépcsőakna kiszélesedett, valami sajátos hangot hallottam – vékony, nyöszörgő, panaszos fuvolaszót –, és egyszerre csak megnyílt előttem a lenti világ határtalan, döbbenetes panorámája. Gigászi lángoszlop fénye vonta beteges ragyogásba egy olajos vizű folyam végtelenbe vesző, iszapos partjait, mely borzalmas, kifürkészhetetlen bugyrokban fakadt, s valahol a legsötétebb mélységben az örök óceánba torkollott.

Lélegzet után kapkodva, az ájulással küszködve néztem körül ebben a pokoli grottóban, ahol a fekete hullámok mérgező iszapot ringattak a táplálék nélkül lobogó tűz fényében. A köpönyeges-csuklyás tömeg félkörbe gyűlt a lángoszlop körül. A napforduló ősi ünnepe volt ez, mely régibb az emberiségnél és túl fogja élni őt: könyörgés a hóhoz és a halálhoz, tűzzel és örökzölddel, fénnyel és zenével, hogy engedje új életre támadni a tavaszt. Ezt megülni gyűlték össze a borzalmas barlangban, hódolattal adózva a beteges lángoszlopnak; maroknyi darabokat szaggattak ki a folyóparton tenyésző, szivacsos húsú gombatelepekből, és az iszapos vízbe hajigálták őket, mely méregzölden csillámlott a sápadt derengésben. Aztán valami alaktalan dolgot pillantottam meg, amely púposan és idomtalanul kuporgott az árnyékban, a fénykör legszélén, s nyüszítő dallamokat csalt elő egy torz fuvolából; és ahogy játszott, a bűzlő sötétségből fojtott csapongó surrogást véltem hallani, bár látni nem láttam semmit. Ami azonban leginkább holtra rémített, az a tűzoszlop volt, amely vulkáni erővel tört fel valamely mondhatatlan mélységekre nyíló hasadékból, nem vetett árnyékot, és undok, méregzöld ragyogásban fürösztötte maga körül a salétromvirágos kőzetet. Mert a tombolva felcsapó lángok nem árasztottak semmi hőt, csupán a halál és a rothadás nyirkos hidegét.

Az öregember, aki idevezetett, most átnyomakodott a tömegen, közvetlenül az iszonyú tűzoszlop mellé, aztán megfordult, és merev, szertartásos mozdulatokat tett a félkörívben álló emberek felé. A rituálé egyes pontjain azok hódoló gesztussal arcra borultak előtte, különösen, amikor a feje fölé emelte az ocsmány Necronomicont, amit magával hozott; és nekem részt kellett vennem ezen az iszonyú ceremónián, hiszen írásos meghívás invitált atyáim ünnepére. Aztán az öregember jelt adott a sötétség leple alatt megbúvó fuvolásnak, mire az a nyöszörgő sirámot abbahagyva valamivel hangosabb és határozottabb hangvételben kezdett eljátszani, s ezzel váratlanul minden eddigit felülmúló iszonyatot szabadított ránk. A borzalomtól szinte bénán hanyatlottam a penészfoltos kőre, mikor szembesülnöm kellett ezzel az újfajta szörnyűséggel, mely nem volt sem erről, sem bármely más világról való, hanem csakis a csillagok között ásító, tébolyult űrből érkezhetett.

A fekete földmélyi éjszakából, ebből a mérföldnyi hosszan tátongó Tartaroszból, amit nem fertőzött meg a hideg lángoszlop fényragálya, csak a lomha folyó olajos hullámai hömpölyögtek tova benne, egyszerre csak rémálomba illő korcslények szárnyaltak elő váratlanul és szinte zajtalanul, melyek emberi szemmel felfoghatatlanok és értelmezhetetlenek voltak, mert az egészséges agyvelő kivetette magából a látványukat. Nem voltak sem hollók, sem vakondok, sem keselyűk, sem hangyák, sem rothadó tetemek, hanem olyasfajta képződmények, amelyekre nem tudok és nem is, akarok visszaemlékezni. Lomhán ereszkedtek le a folyópartra, félig úszóhártyás lábukkal, félig bőrlebernyeges szárnyaikkal, s mikor elérték az ünneplő gyülekezetet, a köpenyes-csuklyás alakok megragadták őket, és fölkapaszkodtak a hátukra; aztán sorra a levegőbe emelkedtek, és lovasaikkal együtt eltűntek a fénytelen sötétségben, az iszonyat tátongó barlangjai között, ahol szörnyű és ismeretlen vizek buzogtak mérgezett forrásokból.

A szövőszékes szipirtyó elrepült a többiekkel együtt, és az öregember is csak azért maradt; mert amikor mutatta nekem, hogy én is üljek föl az egyik szörnyetegre, kereken megtagadtam parancsa teljesítését. Szédülten felegyenesedve láttam, hogy az alaktalan fuvolást időközben elnyelte a homály, két szárnyas rémalak azonban türelmesen várakozik ránk a parton. Mikor továbbra is vonakodtam, az öregember előkapta az irónt meg a viasztáblát, és rendkívül régies betűkkel azt írta rá, hogy ő valóban atyáim hagyatékának őrzője, akik ezen a helyen először ülték meg az ősi ünnepet; és nekem vissza kell térnem a hívek gyülekezetébe; és a legbelső misztériumokba még nem nyertem beavatást. Mivel én erre csak a fejemet ráztam, minden ízemben reszketve, az öregember öltözékének bő redőiből egy zsebórát meg egy pecsétgyűrűt vett elő, mindkettőt a családom címerével, hogy ezekkel is bizonyítsa: tényleg az, akinek mondja magát. Ám a bizonyítékai engem csak még jobban elrettentettek, mert a zsebóráról régi hagyatéki iratokból tudtam, hogy 1698-ban együtt temették el a szépapámmal. Az öregember hátravetette a csuklyáját, és élénk ujjmozdulatokkal mutatta, mennyire hasonlít egymásra az arcunk, a közös családi vonások miatt; én azonban iszonyodva elhátráltam tőle, mert ekkora már biztos voltam benne, hogy valamiféle ördögi viaszmaszkot visel. A szárnyas korcslények türelmetlenül kaparták lábukkal a folyóparti penészt, és láttam az öregemberen, hogy ő is egyre nyugtalanabb. Amikor az egyik szörny groteszk imbolygással távolodni kezdett, gyorsan odafordult, hogy feltartóztassa; és ettől a hirtelen mozdulattól félrecsúszott a viaszmaszk az arcáról – illetve onnan, ahol az arcának kellett volna lennie. Csak egy pillantást vetettem rá azután – mivel a két szárnyas korcs elállta utamat a sziklalépcsőhöz, ahonnan érkeztünk – sikoltva vetettem magamat a bűzlő alvilági folyam iszapos hullámai közé. Nem tudom, miféle temetői légiókat riaszthattam volna föl eszelős üvöltözésemmel abban a pestises grottóban; a sötét, gonosz vizek szerencsémre túl gyorsan sodortak magukkal, névtelen barlangokon keresztül az óceán felé.

A kórházban később azt mesélték, pirkadatkor félig megfagyva bukkantak rám a kingsporti kikötőben, amint görcsösen kapaszkodtam egy darab uszadékfába, melyet a vakvéletlen küldött a megmentésemre. Előző éjjel, gyalog közelítve a városkához, nyilván rossz irányba fordultam a dombháti elágazáson, és Orange Pointnál lezuhantam a tengerparti sziklákról; ezt a hóban hagyott lábnyomaim is kétségtelenné tették. Erre semmit nem tudtam mondani, mert az egész világ tótágast állt körülöttem: az ablak háztetők tengerére nézett, amelyek közül csak minden ötödik tűnt réginek, az utcáról behallatszott a villamosok és automobilok nyüzsgő lármája. Az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy ez Kingsport, és én semmivel sem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét. Mikor értesültem róla, hogy a kórház a Central Hillen emelkedik, közvetlenül az ótemető mellett, rövid időre beszámíthatatlanná váltam; ekkor áthelyeztek az arkhami St. Mary’s gyógyintézetbe, ahol szakszerűbb kezelésre számíthattam. Ott jól éreztem magam, mert az orvosok igen nagyvonalúan bántak velem, a kedvemért még arra is felhasználták a befolyásukat, hogy kikölcsönözzék számomra a Miskatonic Egyetem könyvtárából Alhazred hírhedt Necronomiconjának gondosan őrzött példányát. Valami „pszichózist” emlegettek, és úgy vélték, nyomasztó kényszerképzeteim szertefoszlatásának az lesz a legjobb módja, ha szembesítenek velük.

Kikerestem hát a Necronomiconból a szörnyűséges részletet, és miközben áttanulmányoztam, kétszeresen is elfogott a borzadály; mert tagadhatatlanul ismertem valahonnan. Nem ez volt az első alkalom, hogy olvastam, bármit is mondjanak a lábnyomok; s hogy hol és milyen körülmények között láttam korábban, azt borítsa a feledés jótékony homálya. Ébren senki és semmi nem emlékezetet rá, álmaimat azonban rémekkel és kísértő lidércekkel töltik meg azok a sorok, amiket itt nincs bátorságom idézni. Csak egyetlen részletet merek idemásolni, a mi nyelvünkre átültetve, ahogy a gyarló latin tudásomtól telik.

„A legmélyebb barlangokat” – írja az őrült arab – „nem tanácsos látó szemmel fürkészni, mert sokrétű csodáik furcsák és borzalmasak. Átkozott a talaj, amelyben a holt szellem újra kicsírázik, és átkozott az elme, amelynek nem agyvelő ad otthont. Bizony bölcsen mondta az öreg Ibn Shakabao, hogy boldog az a sír, amelybe nem varázslót temettek, és boldog az a város, amelynek a varázslói mind porrá és hamuvá lettek. Mert régi gyanú, hogy aki túl mélyen merít a tiltott tudásból, annak a lelke nem szakad ki az anyagi burokból, hanem alá lesz vetve a féregnek, aki rág; és így az idők múltával a bomlásból új élet sarjadhat, vagy legalábbis az élethez hasonlatos tünemény; és gonosz dögevők küldetnek az ő gyötrettetésére, és ezek mintegy gyökeret vernek és felpuffadnak benne. És ezért fölöttébb káros, ha némelyütt nem elégszenek meg a föld saját nyílásaival, hanem botor módon nagy lyukakat fúrnak bele: mert az efféle helyeken olyan dolgok tanulják meg a járást, amiknek minden törvény szerint csak csúszniuk volna szabad.

Kornya Zsolt fordítása