Sötétség lakója, A

Eredeti cím: Haunter of the Dark, The

1 2629

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1935

Robert Blochnak

 

Láttam ásítani a sötét világot,

A fekete bolygók csillagtalan hevét –

Céltalan pályákon vak módján haladnak,

Ki ismerné mindük hatalmát és nevét?

Nemezis

 

Még azok is, akik behatóan foglalkoztak az esetével, haboznak megkérdőjelezni, hogy Robert Blake valóban villámcsapás áldozata lett-e. Még az a lehetőség is fennáll, hogy a halál oka csupán egy erős elektromos kisülést követő idegsokk volt. Vitathatatlan. hogy tetőtéri műtermének valamennyi ablaka tökéletesen ép maradt, a természet azonban már gyakran bebizonyította az embereknek, hogy milyen meglepetésekre képes. Az arcára fagyott iszonyú kifejezést minden további nélkül az automatikus izomreflex számlájára lehet írni, amelynek talán semmi köze a halálát közvetlenül megelőző eseményekhez, míg naplóbejegyzései egyértelműen bizarr képzelőerejéből fakadtak, amit bizonyos babonás rögeszmék izgattak föl, néhány rég elfeledett dologgal egyetemben, melyekre röviddel azelőtt derült újra fény. Ami pedig a különös rendellenességeket illeti az elhagyott Federal Hill-i templomban, a megfontolt elemző ezeket minden bizonnyal öntudatlan – vagy esetleg nagyon is tudatos – szélhámosságnak tartaná, amelyben Blake részességét sem lehet teljesen kizárni.

Elvégre az áldozat író volt és festőművész, aki teljes egészében a mítoszok, álmok, szörnyűségek és babonák ábrázolásának szentelte magát, s folyton-folyvást fantasztikus jelenetek és valótlan, kísérteties effektusok után kutatott. Korábbi látogatása a városban, mikor is egy különös öregembert keresett fel, aki hozzá hasonlóan okkult és tiltott tudományokkal foglalkozott, halállal végződött az emésztő lángtengerben. s az ifjú Balke-et csakis valami beteges ösztön vonzhatta vissza ide ismételt alkalommal szülőhelyéről, Milwaukee-ből. Noha naplóbejegyzéseiben ezt makacsul tagadja, igen nagy a valószínűsége, hogy a régi történetek nem voltak egészen ismeretlenek a számára, s idő előtti halála talán csírájában fojtotta el irodalmi feldolgozásukra tett kísérletét.

Azok között, akik ezt a tragikus esetet minden oldalról tüzetes vizsgálatnak vetették alá, és összefüggésbe hoztak egymással néhány látszatra igen távoleső körülményt, akadnak egyesek, akik egy másik, sokkal kevésbé racionális és mindennapos elméletet képviselnek. Ők jobban hajlanak rá, hogy a bejegyzéseket autentikus bizonyítéknak tekintsék, és rámutatnak bizonyos tényekre, mint például a régi templomi jegyzőkönyvek kétségbevonhatatlan létezésére, a Csillagok Bölcsessége nevet viselő, gyűlölt és unortodox szekta egészen 1877-ig bizonyítékokkal alátámasztott működésére, egy túlságosan kíváncsi újságíró, Edwin M. Lillibridge eltűnésére – amiről 1893-ban a helyi lapok is beszámoltak, mindenekelőtt azonban az iszonyú félelemnek arra a hátborzongató kifejezésére. amely röviddel titokzatos halála előtt ült ki a fiatal író arcára. Ennek a sajátos felfogásnak az egyik hangoztatója volt az az úriember is, aki a furcsán díszített fémszelencét a lapokra csiszolt kővel együtt a tengeröbölbe hajította, miután rábukkant a régi templomtoronyban – nem a főépületben, ahol Blake naplója szerint eredetileg lennie kellett volna, hanem a szuroksötét, ablaktalan toronyszobában. Bár ezért mind hivatalos, mind nemhivatalos oldalról heves támadások érték, az illető – egy köztiszteletnek örvendő orvos, aki szabadidejében meghökkentő néprajzi jelenségek tanulmányozásával foglalkozott – kijelentette, hogy cselekedetével valami olyasmitől szabadította meg a Földet. ami hihetetlenül veszedelmes lehetett volna.

Az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse, a két felfogás közül melyikhez kíván csatlakozni. A Robert Blake hagyatékában talált iratok betekintést engednek nekünk az eseményekbe, ahogy ő látta, látni vélte, vagy legalábbis látni akarta őket, míg az újságcikkek minden konkrét részletről beszámolnak a maguk logikus szemszögéből. Ha gondosan, szenvtelenül és előítéletektől mentesen tanulmányozzuk át a naplót, különösebb nehézség nélkül rekonstruálni tudjuk belőle a sötét események menetét, kimondottan a főszereplő nézőpontjából.

Az ifjú Blake 1934–35 telén tért vissza Providence-ba, és egy óvárosi ház legfelső emeletét bérelte ki magának, a College Street szomszédságában. Hangulatos, vonzó hely volt, egy régimódi, falusias kertecskével. A György-kori épületnek klasszicizáló portálja volt, magasított középrészű teteje melynek oldalában alacsony ablaksorokat alakítottak ki, klasszicizáló portálja, és rendelkezett a kora XIX. század építészetének összes többi jellemző jegyével. Odabent táblás ajtók voltak, széles küszöbök, egy csigalépcső fehér kandallópárkányok az Aram-időszakból, és egy sor szoba, melyek a ház szintjénél három lépcsőfokkal mélyebben helyezkedtek el.

Blake dolgozószobájából, egy jókora délnyugati fekvésű helyiségből, az előkert virágágyaira lehetett rálátni, a nyugati ablakból pedig, amely elé az íróasztalát állította, pompás kilátás nyílt a város háztetőire és az esténként mögöttük lángoló naplementére, mely ábrándos misztériumokat sejtetett. A messzi horizonton a nyílt vidék bíborszín dombjai fénylettek. Ezek előtt, Blake lakásától mintegy két mérföldre, emelkedett a kísérteties Federal Hill, megszámlálhatatlan kéményével, tornyával és nyergestetőjével, melynek bizonytalan sziluettje rejtelmesen eltorzult és szétmosódott, mikor a városi tűzhelyek füstje az égre szállt, és minden tiszta körvonalat borongós fátyolba burkolt. Blake-nek néha az a sajátos érzése támadt, mintha valami ismeretlen, álomszerű, éteri világba tekintene, amely talán – vagy talán mégsem – bármelyik pillanatban formátlan sémákra hullhat szét, ha személyesen, testi valójában is megpróbálná átkutatni.

Miután szinte minden könyvét elhozatta hazulról, az épülethez illő bútorokkal berendezte lakását, s nekilátott az írásnak meg a festésnek. Egyedül élt, az egyszerűbb házimunkákat külső segítség nélkül végezte el. A műterme a tetőtérben volt, ahol a sok ablak gondoskodott a megfelelő megvilágításról. Az első itt töltött télen írta öt legismertebb novelláját – „Az a dolog a mélyből,” „A sírbolt férgei”, „Shagai”, „Pnath völgyében” és „A falánk űr” címmel –, és hét képet festett; az ihlet óráiban vászonra vetett vázlatokat névtelen, minden emberi vonásnak híján lévő szörnyekről és hallatlanul idegen, földönkívüli tájakról.

Alkonyatkor gyakran ült gondolatába merülve az íróasztalánál, s ábrándozva nézte a Memorial Hall sötét tornyait, a bíróság György-kori épületének magas sziluettjét az óváros csúcsba futó tetősorait meg a távolban ragyogó, tornyokkal koronázott dombot, melynek ismeretlen utcái és útvesztőként kanyargó tetőrengetege olyannyira izgatta fantáziáját. Kisszámú helybéli barátjától hallotta, hogy ezt a sajátszerű városnegyedet szinte kizárólag bevándorolt olaszok lakják, noha a legtöbb épület még a jenkik és az írek idejéből származik. Előfordult olykor, hogy messzelátóját erre a kísérteties, elérhetetlen világra szegezte, melynek odaát kell elterülnie, a kémények gomolygó füstje mögött, kiválasztott néhány fiatornyot vagy viharvert cseréptetőt, s eltűnődött rajta, miféle bizarr és hallatlan események történhettek ott egykoron. A Federal Hill még messzelátóval nézve is idegenszerűnek félig-meddig mesésnek tűnt valahogy, mintha rokonságban állna a valótlan, emberi ésszel felfoghatatlan csodákkal, amelyekről Blake elbeszéléseiben és festményein adott képet. Ez a benyomás azután sokáig bujkált benne, még akkor is. mikor a domb már kezdett belemosódni az ibolyaszínű, lámpák csillagozta félhomályba, s fellobbantak a bírósági épület reflektorai meg a rikító vörösben izzó fényreklámok.

A Federal Hill összes távolba vesző épülete közül Blake-et egy óriási, komor templom nyűgözte le leginkább. Körvonalai egyes napszakokban különös élességgel tűntek elő, s alkonyatkor a zömök, csúcsos torony sötét, intő jelként rajzolódott ki az égboltra. Blake úgy ítélte meg, hogy a domb legmagasabb pontján állhat, mert messze fölébe toronylott a roskatag, ferde, ütött-kopott tetőrengetegnek, amely fölött már legalább egy évszázada, ha ugyan nem régebben uralkodhatott ahogy az koromtól és viharoktól kikezdett kőfalain látszott. Amennyire ez messzelátóval kivehető volt, a templomépület az Upjohn-időszakot követő neogót reneszánsz egyik legelső képviselője lehetett, s vonalvezetésében és arányaiban még a György-kori stílus utórezgései tükröződtek. Valamikor 1810 és 1815 között építhették.

Ahogy teltek a hónapok, Blake különös, egyre fokozódó érdeklődéssel tanulmányozta ezt a távoli és oly elutasítónak ható épületet. Mivel a hatalmas ablakokat sosem látta kivilágítva, arra a következtetésre jutott, hogy a templom elhagyott. Minél tovább nézte, annál hevesebb lángra gyúlt tőle a fantáziája, míg végül őrültebbnél őrültebb dolgokat kezdett bebeszélni magának. Úgy látta, mintha a zord épület körül a bomlás bizonytalan aurája lebegne, úgyhogy még a galambok meg a fecskék is kerülik tetőgerendáinak füsttől fekete moháját. Messzelátójával az összes környező torony körül csapatostul fedezett fel madarakat, a templom közelébe azonban sohasem merészkedett egy sem. Legalábbis ezt vélte megfigyelni a naplóbejegyzései szerint. Messzelátón megmutatta az épületet néhány ismerősének, ám azok nem tudtak magyarázatot adni erre a furcsa körülményre, hiszen egyikük sem járt még a Federal Hillen.

Eljött a tavasz, és Blake-et különös, kínzó nyugtalanság fogta el. Nekilátott, hogy papírra vesse egy rég tervezett regényét – az egykori maine-i boszorkánykultuszokról szólt volna, ám minden erőfeszítése ellenére nem igazán haladt vele. Egyre több időt töltött foteljában ülve a nyugati ablak előtt, az alkonyi vörösben fürdő dombot nézte, s rajta a sötét tornyot, melyet az égbolt minden madara elkerült. És mikor a kerti fák ágain nyiladozni kezdtek az első zsenge rügyek, s a világ friss szépséggel telt meg, Blake nyugtalansága csak még erősebbé vált. Ezekben a tavaszi napokban jutott arra az elhatározásra, hogy még ma vagy holnap átvág a városon, hogy személyesen mássza meg a mesés dombot, hátha sikerül eljutnia az alkonyi párák koszorúzta álomvilágba.

Már április végére járt, mikor Blake csakugyan nekivágott az ismeretlennek. Véget nem érő utcákat és tereket kóborolt bele, átkelt az óváros legnyomorúságosabb negyedein, s végül elérte a meredeken a e magasba vivő, hosszú évszázadoktól simára koptatott lépcsősort, melyről bizton vallotta, hogy el fogja vezetni abba a csupán távcsövön látott. elérhetetlennek tűnő varázsvilágba, az alkonyszín ködfátylakon túl. A koszos, kékesfehér utcatáblákra ügyet sem vetett, semmit nem jelentettek neki, mégis érzékelte az idegen arcokat az embertömegben, s látta az ismeretlen nyelveken íródott feliratokat az üzletek fölött.

Olykor-olykor felbukkant ugyan egy régi templom roskatag homlokzata vagy egy meredeken felfelé ívelő, omladozó torony, ám a zordan magasodó, madarak kerülte épület feketéllő tömege amit keresett soha. Mikor egy üzlete előtt álldogáló boltostól az elhagyott kőtemplom után érdeklődött, az illető csak egy fejrázással meg egy futó mosollyal válaszolt neki, noha szemlátomást értett angolul. És ahogy Blake magasabbra hágott, környezete egyre jobban megváltozott, míg végül aztán rettentően kalandosnak és idegenszerűnek látta. Átkelt két-három széles utcán, és egy pillanatra mintha megpillantotta volna az olyannyira ismerős torony sziluettjét. Ismét kérdezősködött egy boltostól a zömök kőtemplom után, s ezúttal meg mert volna esküdni rá, hogy az idegen csak színlelte a tudatlanságot. A férfi sötét vonásaira hirtelen a rémület kifejezése ült ki, amit hiába igyekezett elpalástolni. És Blake észrevette, hogy jobb kezével valami sajátos jelet ír a levegőbe.

Aztán egyszerre csak a fekete torony ott emelkedett baloldalt a fellegektől komorló égboltra magasan a barna cseréptetők és a déli irányba húzódó utcácskák és sikátorok útvesztőszerű zűrzavara fölött. Blake azonnal megismerte, és futva indult el felé a mocskos, kövezetlen utcákon. Kétszer is elvétette az irányt, furcsa módon azonban nem volt mersze útbaigazítást kérni a küszöbökön üldögélő öregemberektől de még a koszos sikátorokban bújócskázó kisgyerekektől sem.

Végre megpillantotta a tornyot, amint tisztán és élesen rajzolódik ki a délnyugati égre. Aztán egy jókora, huzatos téren találta magát, amely egészen különös módon volt kikövezve, és egy magas falba torkollt. Célba ért hát végre; mert ezen a vaskorláttal körülkerített, gyommal felvert síkon, mely mintegy hat lábbal magasabb volt az utcák szintjénél, egy végzetkomor titáni kőtömeg magasodott, amit Blake azonnal felismert, a megváltozott perspektíva dacára.

Az üresen álló templom roppant siralmas állapotban volt; néhány kő bástyafok lezuhant az ormáról s most félig elrejtve hevert a templom körül buján tenyésző gazban. A bekormozódott csúcsíves ablakok nagy része épen maradt, bár a homlokzaton már itt-ott foghíjak tátongtak. Blake elcsodálkozott: hogy lehet az, hogy a különös festésű üvegablakok még mindig sértetlenek noha a pajkos kisgyerekek előszeretettel lövöldöznek csúzlival az efféle kínálkozó célpontokra? A nehéz ajtószárnyak zárva voltak; úgy tűnik, hosszú esztendők óta senki nem kísérelte meg kinyitni őket. A széles kőlapokkal kirakott utat, amely egészen a kapuig futott hamuszürke homok szőnyege nőtte be. A bomlás és pusztulás légköre komor fenyegetésként ülte meg ezt a helyet, s Blake valami árnyékszerű, elviselhetetlenül fojtó nyugtalanság érintését érezte magára nehezedni bár nem tudta volna okát adni, miért.

A téren csak kevesen tartózkodtak. Blake észrevett a sarkon egy rendőrt, odament hozzá, és néhány kérdést tett föl a templommal kapcsolatban. A férfi tagbaszakadt, pirospozsgás képű ír volt, és Blake rendkívül furcsának találta, hogy ez az izmos óriás ijedten keresztet vetett, s eközben csak annyit motyogott, hogy az emberek errefelé nemigen beszélnek a templomról. Mikor Blake nem elégedett meg ezzel a szófukar válasszal, a rendőr közölte vele, hogy az olasz papok mindenkit óva intenek, nehogy az épületbe merészkedjen, mert annak idején valami szörnyűséges lény honolt benne, amely távozásakor bizonyos nyomokat hagyott maga után. Ő maga is hallott az apjától mindenféle homályos célzásokat, és különböző sötét híresztelésekre is emlékszik gyerekkorából.

Korábban valami gonosz hírű szekta tartotta itt az összejöveteleit – egy istentelen közösség, amely kimondhatatlan, tiltott dolgokat idézett föl az ismeretlen mélységekből. Végül aztán, hála legyen az Úrnak, egy rettenthetetlen szívű pap véget vetett ezeknek az ördögi praktikáknak. Ha O’Malley atya még életben volna, bizonyára többet tudna erről mesélni. Mostanság azonban az emberek inkább békén hagyják a titokzatos épületet, abból semmi baj nem származhatik. A volt tulajdonosok rég meghaltak, vagy szétszóródtak szerte a világban. 1877-ben úgy elhordták a városból az irhájukat, akár a patkányok; megmagyarázhatatlanul eltűnt ugyanis néhány ember a közvetlen környékről és emiatt csúf összetűzésekre került sor. Amennyiben senki sem tart igényt a templomra, valószínűleg majd a polgármesteri hivatal fogja birtokba venni, de ennek ellenére jobb lenne, ha senki sem kutakodna körülötte, nehogy felzavarjon valamit, ami talán még mindig rémséges álmát alussza valahol az alagsor boltívei alatt.

Miután a rendőr tovább haladt, Blake hosszú percekig nézte a sötét, komor tornyot. Határozottan izgatta, hogy mások is nyomasztónak találják a templom látványát, és eltűnődött rajta, mennyi lehet az igazság az ír történetében. Valószínűleg csak mindenféle régi pletykát szajkózott, melynek a rejtélyes zord épület adhatott tápot; Blake mégis úgy érezte, mintha a tulajdon elbeszélései közül kelt volna életre valamelyik.

A délutáni nap előbújt a felhők mögül, de képtelen volt a magas fekvésű dombtetőt uraló szentségtelen templom viharvert, füsttől fekete falait bevilágítani. Teljesen természetellenesnek tűnt, hogy a tavasz friss zöldje életadó kezével végig akar simítani a templomudvart benövő kusza, szürke gyomszőnyegen. Blake szinte akarata ellenére indult meg a vasráccsal körülkerített térség felé; azon kapta magát, hogy az ócska, rozsdás kerítés mentén lépked, hátha be tud jutni valahogy a sivár udvarra. Elöl nem talált rést a kerítésen, ám az északi oldalon néhány vasrúd hiányzott. Fölmászott a keskeny kerítéspárkányra, és nekilátott, hogy áterőltesse a testét a nyíláson. Ha az emberek annyira kerülik ezt a helyet, gondolta közben, akkor bizonyára senki sem fogja megakadályozni, hogy behatoljon.

Már majdnem bejutott, amikor észrevették. Ahogy lenézett a térre, fölfigyelt rá, hogy az emberek valami jelet írnak le jobb kezükkel a levegőbe – ugyanazt a jelet, amit az olasz boltos is használt az üzlete előtt. Az ablaktáblák csattanva csukódtak be, egy terebélyes asszonyszemély pedig kirontott az utcára, és beráncigált egy düledező, mocskos házba néhány kisgyereket. Nem volt nehéz átcsusszanni a kerítésrudak között, és Blake hamarosan térdig érő, sárgára száradt gazban találta magát. Itt-ott egy-egy ferdén álló, hasadozott kőlap emlékeztetett rá, hogy ez a hely hajdan temető volt, besüppedt és rég lefeledett sírokkal. Most, hogy ilyen közel volt, a templom baljós kőtömege még elviselhetetlenebbnek hatott. Blake azonban elhessegette rossz előérzetet, és tüzetes vizsgálatnak vetette alá az épületfront három hatalmas kapuját. Mivel zárva és belülről elreteszelve találta őket, kutatni kezdett valami más bejárat után, és körülsétálta a szörnyűséges, ciklopikus építményt. Végül fölfedezett egy tátongó lyukat a falban, körülbelül egy lábbal a talajszint fölött, ami tökéletesen megfelelőnek látszott. Blake benézett a nyíláson – egykor talán pinceablak lehetett –, s a poros pókhálók és szétszórt kacatok valóságos káosza tárult elébe, mely halványan derengett a gyéren beeső napsugarak fényében. Odalent a penészgombával benőtt szeméthalmok, a vén, rozsdálló abroncsú hordók és a törött bútordarabok rémületes összevisszaságot alkottak, melyet szennyes szemfedélként lepett az esztendők során felgyülemlett vastag porréteg, ami puha, lekerekített kontúrokat kölcsönzött az összes saroknak és élnek. Egy ódon vaskályha rozsdamarta roncsai szolgáltak rá bizonyítékul hogy ezt a helyet még a viktoriánus korszak első felében is használták. Blake még most sem igazán tudta, valóban be akar-e hatolni az árnyaknak és a bomlásnak e szürke kísértetkastélyába, de mágnesként vonzotta valami ismeretlen, titokzatos erő, aminek nem bírt ellenszegülni.

Blake szinte nem is volt tudatában hogyan mászott be az ablakon, és huppant le a porlepte, hulladékkal borított cementpadlóra. A nagy, árkádos pince nem volt felosztva kisebb helyiségekre Blake valahol messze, jobboldalt egy sötét boltívet fedezett fel ami minden jel szerint egy fölfelé vezető lépcsősorra nyílt. Lelkét sajátos, szörnyűséges, nyomasztó előérzet szállta meg ebben a hatalmas, kísérteties épületben: minden erejével küzdött ellene, miközben átkutatta a sötét zugokat. Keresett egy hordót, és az ablaklyuk alá gördítette, hogy gondoskodjon a problémamentes visszaútról. Aztán összeszedte magát, és átvágott a tágas, pókhálókkal beszőtt pincehelyiségen. Csaknem belefulladt a mindenfelől kavargó porba, mire végre elérte a viharvert, simára koptatott kőlépcsőt, amely fölfelé vezetett a sötétségbe. Egy éles kanyart követően zárt ajtót tapintott ki maga előtt, melynek ősöreg reteszét némi motoszkálás után megtalálta. Az ajtó befelé nyílt, s ő egy félhomályos folyosót pillantott meg mögötte melynek faburkolatába már alaposan befészkelte magát a szú.

Miután ily módon eljutott a templom földszintjére, nekilátott, hogy gyorsan átkutassa a helyiségeket – az összes ajtó nyitva állt semmi nem volt, ami útját állhatta volna. Az óriási templomhajó szörnyűséges, szürke kísértetháznak tetszett: a padsorokat, az oltárt, a szentségtartót, az orgonasípokat mind-mind vastag porréteg borította, míg a titáni pókhálók a karzattól a padlólapokig értek, s kusza szövedéket alkottak a sűrűn álló, gótikus pillérek között. Ezt a hangtalan sivárságot iszonyatos, ólomszín félhomály ülte meg, mert a lebukófélben lévő, délutáni nap sugarait megszűrték a különös, csúcsíves, félig megfeketedett ablakok.

Az ablakokat díszítő üvegalakzatokat Blake nem tudta pontosan kivenni, bármennyire erőltette a szemét – olyanok voltak, mintha félvalótlan füst lengené körül őket –, de az a kevés, amit látott belőlük, bizonytalan rossz érzést ébresztett benne. A díszítőelemek meglehetősen konvencionálisak voltak – és mivel Blake nagyon is jól ismerte obskurus szimbolikájukat, azonnal tisztában volt vele, hogy mit jelentenek ezek a jelek. Szentkép kevés volt, és a szentek azokon is olyan pózokban mutatkoztak, amit minden, magára valamit adó művészettörténész súlyos kritikával illetett volna. Akadt egy olyan ablak is, ami csupán sötét űrt ábrázolt, furcsán fénylő csillagspirálokkal. Mikor Blake elfordult az ablakoktól, feltűnt neki, hogy a hatalmas, pókhálós kereszt az oltár fölött nem a hagyományos fajtából való, hanem inkább az egyiptomi árnyékbirodalom történelem előtti ANKH-jára, vagy más néven a CRUX ANSATÁ-ra emlékeztet.

A sekrestyében, az apszis mellett Blake egy vén, féregrágta írópultot talált, meg egy mennyezetig érő könyvespolcot, roskadásig rakva dohszagú, penészes kötetekkel. Itt érte először igazi sokk, s valami torokszorító, vészjósló előérzet kerítette hatalmába: mert csupán néhány könyvcímet kellett kibetűznie, és azonnal tudta, miféle irodalomról is van szó.

Azok az iszonyatos tiltott szövegek sorakoztak itt, amelyek a legtöbb normális embernek soha, vagy csak egészen ritkán kerülnek a szeme elé; hírhedt, éjfekete szörnyűségek, szörnyűséges, undok igék, elfeledett írások az emberiség legősibb nappali fénytől borzadó tudás, mely azokra az időkre vonatkozott, amikor még nem taposta emberi láb a földet, förtelmes híradások egy hajdanvolt világ mocskos káoszként kavargó iszapködéből. Ő maga is olvasott néhányat ezek közül a visszataszító könyvek közül – a borzalmas Necronomiconnak egy latin fordítását, a rémületes Liber Ivonist, d’Erlette gróf undorító művét, a Culte des Ghoules-t, az Unaussprechlichen Kultét von Junzttól, és Ludwig Prinn De Vermis Mysteriisét. Itt azonban más könyvek is voltak, olyanok, amikről csak hallott, vagy egyáltalán nem is tudott róluk – köztük a Pnakotikus Kéziratok, Dzyan Könyve és egy alig-alig olvasható kötet, amely Blake számára ismeretlen nyelven íródott, de tartalmazott bizonyos jeleket és szimbólumokat, melyek láttán az okkult tudományok minden avatott kutatójának jeges borzongás futkosna a hátán. A helybéli híresztelések ezek szerint nem hazudtak: ez az épület egykor valami szentségtelen hatalom székhelye volt, egy gonosz hatalomé, mely ősibb, mint az emberiség, és nagyobb, mint az ismert univerzum!

A vén írópultban Blake egy bőrkötésű kis noteszt talált, titkosírásos feljegyzésekkel. A rejtjelek azoknak a hagyományos jelképeknek és ábráknak a megfelelői voltak, melyek máig is használatosak a csillagászatban, korábban pedig az asztrológia, az alkímia és más kétséges tudományok alkalmazták őket – Blake felismerte a nap, a hold, a bolygók és egyes csillagképek szimbólumait –, csakhogy itt egész oldalakat töltöttek ki an bloc elrendezésben, amiből nem volt nehéz rájönni, hogy minden egyes jel az ábécé egyik betűjét helyettesíti.

Blake kabátzsebébe csúsztatta a noteszt, abban a reményben, hogy később talán megfejtheti. A baljós kötetek közül néhány oly kimondhatatlanul lenyűgözte, hogy komolyan játszott a gondolattal, ne vigyen-e egyet-kettőt rövid időre magának. Ámde furamód megmagyarázhatatlannak találta hogy ilyen hosszú időn át érintetlenül maradtak. Valóban ő lenne az első, aki leküzdötte a bizonytalan félelmet, amely közel hatvan éve őrzi ezt a helyet a hívatlan látogatóktól?

Miután a földszintet ily módon átkutatta, Blake az előtérbe sietett a templomhajó kísérteties porában, ahol – ha emlékezete nem csalt – behatolása pillanatában egy ajtót meg egy csigalépcsőt pillantott meg, ami szemlátomást a toronyba vezetett, mely ha csupán távolról, de már ismerős volt neki. A kapaszkodó hihetetlenül fáradságosnak bizonyult. Blake alig kapott levegőt a szörnyű porban, és a pókok itt szőtték a legsűrűbbre hálóikat. Mikor Blake a csigalépcső menetét kísérő keskeny ablaknyílások egyikéhez ért, szédítő magasságból pillanthatott alá a város háztetőire. Noha kötelet sehol nem látott, arra számított, hogy legfelül a toronyban, melynek gótikus ablakait oly gyakran nyílt alkalma messzelátóval megfigyelni, egy egész harangtornyot talál, valami roppant bronzóriással a középpontjában. Várakozásában azonban csalódnia kellett, mert amikor végre elérte a toronyszobát, látta, hogy hajdan teljesen másfajta célokat szolgált, mint gondolta. A mintegy tizenöt négyzetlábnyi helyiséget a keskeny ablaknyílásokon beszivárgó bizonytalan fény világította meg: A fekete függönyök, amiket egykor az ablakok elé lehetett húzni, szürke penésztömeggé mállottak, mely érintésre szinte azonnal szétesett. A szoba középpontjában egy megközelítőleg négy láb magas szögletes talapzat emelkedett ki a porrétegből. Oldalait durván vésett, bizarr hieroglifák díszítették, melyeknek értelmét lehetetlen volt kihüvelyezni. Ezen az emelvényen egy furamód aszimmetrikus fémládikó állt, nyitott fedéllel, úgyhogy az évtizedek során felgyülemlett portakaró alatt még éppen ki lehetett venni valami szabálytalan alakú gömbölyded tárgyat, aminek az átmérője bő négy hüvelykre rúghatott. Az emelvény körül hét jó állapotban megmaradt gótikus stílusú karosszék sorakozott félkör alakzatban, mögöttük a falon hét hatalmas gipszdombormű lógott.

A súlyos gipszlapokba faragott ábrák azonnal a Húsvét-sziget titokzatos szobrait juttatták Blake eszébe. A szoba egyik sarkában vaslétrát csavaroztak a falba, mely egy zárt csapóajtóhoz vezetett, amin át a toronytető alatti ablaktalan helyiségbe lehetett jutni.

Miután Blake szeme hozzászokott a gyér megvilágításhoz, észrevette, hogy a nyitva álló, sárgás színű fémládikót sajátos domborművek díszítik. Mikor zsebkendőjével letörölte róla a port, látta, hogy ezek a domborművek fölöttébb idegenszerűek, sőt egyenesen szörnyűségesek, mert olyan lényeket ábrázoltak, amelyek – noha szinte elevennek tűntek – nem hasonlítottak egyetlen létformára sem, ami az idők hajnala óta a Földön kifejlődhetett. A gömbölyded objektum egy vörössel erezett, csaknem éjfekete poliéder volt, szabálytalan lapokkal, vagy valami különleges módon megmunkált, mindenütt simára polírozott felületű, mesterséges tárgy. A ládikó fenekét nem érintette, ugyanis hét rudacska tartotta, amelyek a tartály oldalából álltak ki, és középen gyűrűvé egyesültek. Blake döbbenettel állapította meg, hogy miután eltávolította róla a port, alig tudja levenni a szemét a kőről. Mialatt a csillogó lapokat bámulta, már-már úgy tűnt neki, mintha áttetszővé válnának, és elképzelhetetlen csodavilágokba engednének betekintést, melyek azonban még nem öltöttek egészen alakot, egyelőre születőfélben vannak csupán.

Lelki szeme előtt elmosódott képek jelentek meg roppant kőtornyokkal ékes, idegen bolygókról; sivár világokról, melyeket titáni hegyláncok uralnak, s az életnek a legcsekélyebb nyoma sincs rajtuk: végül pedig az űr még távolibb eső területeiről, ahol már csupán bizonytalan rezdülések tanúskodtak arról a túlvilági sötétségben, hogy itt is létezik akarat és tudat.

Mikor nagy erőfeszítéssel sikerült elfordítania a kőről a tekintetét, az egyik sarokban, nem messze a vaslétrától, egy különös hulladékhalmot vett észre, amelyet vastag rétegben por lepett, s a körvonalai homályos bizonytalan emlékeket ébresztettek benne. És néhány másodperccel később, amikor odalépett a szürke kupachoz, és lesöpörte róla a poros pókhálókat, tudatosult benne a szörnyű felismerés. Tulajdon zsebkendője hozta napvilágra a borzalmas valóságot: a sarokban egy emberi csontváz kuporgott, mely minden jel szerint hosszú idő óta pihent már ebben a helyzetben. Öltözéke teljesen elmállott, néhány szövetfoszlány és gomb azonban szürke férfiöltönyre utalt. Más bizonyítékok is akadtak: egy pár cipő, nagy mandzsettagombok, egy nyakkendőtű, amely régóta kiment már a divatból, a régi Providence Telegram újságírójelvénye, meg egy félig szétrohadt bőrtárca. Ez utóbbit Blake gondosan átkutatta; talált néhány régi kibocsátású bankjegyet, egy celluloid bevonatú kártyanaptárt az 1893. Évre, több névjegyet Edward M. Lillibridge felirattal, valamint egy papírlapot, amin ceruzával írt feljegyzések sorakoztak. Ez a papír eléggé rejtélyesnek tűnt, így hát Blake a félhomályos nyugati ablakhoz sietett vele, és türelmesen kibetűzte. Az összefüggéstelen szöveg az alábbiakhoz hasonló mondatokból állt:

„Enoch Bowen prof. 1844 máj. visszatér Egyiptomból – júl. megvásárolja a régi Free-Will-templomot – Bowen széles körökben ismert rég. kutatásai és okkult tan. miatt.”

„Dr. Drowne a 4. baptistáktól figyelmeztet a Csillagok Bölcsessége szektára 1844. dec. 29-i prédikációjában.”

„‘45 vége felé gyül. 97 fő.”

„1846 – 3 eltűnés – először esik említés a fénylő trapezoéderről.”

1848 – 7 eltűnés – pletykák véráldozatról.”

„1853 vizsgálat eredménytelen – beszámolók különféle zajokról.”

„O’Malley atya ördögimádatról beszél; áll. Ládikó, amit nagy egy. romok közt találtak – azt mondja, megidéztek valamit, ami nem tűri a fényt, fényben nem létezhet. Kevés fény elől menekül, sok fény visszaküldi, ahonnan jött. Utána újra meg kell idézni. Valószínű forrás: Francis X. Feeney gyónása halottas ágyán, aki ‘49-ben lett tagja a Csillagok Bölcsességének. Ezek az emberek azt állítják, a fénylő trapezoéder megmutatja nekik a mennyországot & más világokat & a sötétség lakója különb, titkokat tár fel.”

„Orrin B. Eddy beszámolója 1857. A kristályba nézve idézik meg & megvan a maguk külön, titkos nyelve.”

„Gyül. 200 fő vez. szem. nem beszámítva.”

„1869 Patrick Regan eltűn., után ír csőcselék megrohamozza a templomot.”

„Ködös újs. cikk a ‘72 márc. 14-i Journal-ban, de nem sokat mondanak.”

„1876 – 6 eltűnés – titkos küld. járul Doyle polgármester elé.”

„Intézkedések foganatosítva 1877. febr. – templomot ápr. bezárják.”

„Banda a Federal Hillról megfenyegeti Dr. ...-t és a Vestry-fiúkat májusban.”

„‘77 végéig 181 szem. hagyja el a várost – nevek említése nélkül.”

„Rémtörténetek bukkannak föl 1880 körül – egyesek szerint 1877 óta egyetlen emb. Lény sem tette be a lábát a templomba – ellenőrizni.”

„Lanigantól elkérni felvételt templomról, 1851-ből...”

Blake visszatette a lapot a bőrtárcába, azt pedig a kabátzsebébe csúsztatta mielőtt nekilátott volna a csontváz alaposabb vizsgálatának. A feljegyzések elég egyértelműek voltak; kétség sem férhetett hozzá, hogy ez az ember azért merészkedett be negyvenkét évvel ezelőtt az elhagyott templomba, hogy olyan szenzációnak bukkanjon a nyomára, ami talán még egyetlen újságírónak sem jutott osztályrészül. Lehet, hogy senkit sem avatott be a terveibe – ki tudja? Mindenesetre sosem tért vissza a szerkesztőségébe. Talán végül mégis úrrá lett rajta a bátor lélekkel elfojtott félelem, és szívrohamot kapott a toronyszobában? Blake a tompán csillogó csontváz fölé hajolt és fölfigyelt sajátos állapotára: egyes helyeken a csontok csúnyán szét voltak zúzva, másutt ellenben furamód szivacsosnak tűntek. Megint máshol sárgásra színeződtek, itt-ott pedig mintha elszenesedtek volna. A megmaradt ruhafoszlányok közül is megpörkölődött egyik-másik. A koponya rendkívül különös változásokon ment át – teljesen besárgult, elszenesedett, s hátul a tarkóján Blake egy szabálytalan alakú lyukat talált, mintha tömény sav marta volna át a szilárd csontréteget. Ám hogy mi minden történt a csontvázzal azalatt a négy évtized alatt, amíg síri álmát aludta a toronyszobában, arról persze Blake-nek halvány sejtelme sem lehetett.

Mielőtt még tudatosult volna benne, mi történik, pillantását ismét a kő vonzotta magára, és hagyta, hogy a különös kisugárzás bódító köde átitassa az elméjét. Csuklyás alakok végtelen menetét látta elvonulni maga előtt, akiknek körvonalaiban nem volt semmi emberi; szörnyű síkságokat látott, kopár sivatagokat, ahonnan roppant monolitok törtek magasba az ég felé; tornyokat és falakat látott a tengermély éjsötét árkaiban és az űr szédítő bugyraiban, melyek fölött fekete ködpászmák vegyültek el valami jeges-bíborban szikrázó derengéssel. És mindezen jelenéseken túl egy pillantást vetett a legiszonyúbb sötétség rettenetes szurdokába is, ahol mintha meghatározhatatlan hatalmak igazgatták volna a vakon süvöltő káoszt, féket nem ismerő hatalmak, melyek beavatottjai minden titkos tudománynak, és a világ valamennyi paradoxonának megoldását ismerik.

Ekkor egyszeriben valami gyötrő, ijesztő, páni félelem törte meg a varázslatot. Blake levegő után kapó fuldokló gyanánt fordult el a kőtől, mert minden ízében erezte egy idegen, formátlan erő jelenlétét, amely hátborzongató intenzitással figyeli. Érezte. hogy valami leselkedik a közelében – valami, ami nincs ugyan benne a kőben, mégis rajta keresztül fürkészi őt, méghozzá olyan érzékszervekkel, amiknek semmi köze a fizikai látáshoz. A helyiség nyomasztó atmoszférája bizonyára megviselte az idegeit, amit, borzalmas felfedezését tekintve, nem is lehetett rossz néven venni tőle; ráadásul odakint lassan már alkonyodott, és mivel zseblámpát ne hozott magával, előbb-utóbb amúgy is kénytelen lett volna visszatérni a városba.

Az egyre sűrűsödő homályban úgy látta, mintha a különös belsejében tompa fény gyúlna. Megpróbálta elszakítani róla a tekintetét, ám valami sötét kényszer nem engedte, hogy levegye a szemét a rettenetes tárgyról. Lehetséges volna, hogy azért foszforeszkál, mert radioaktív sugarakat bocsát ki magából? A halott újságíró is említést tett a feljegyzéseiben egy fénylő trapezoéderről! Honnan vette kezdetét ez a kozmikus gonosz? Mi minden szörnyűség történt már idefönt a toronyszobában?

És mi leselkedhet még a toronytető alatti árnyékban, amit a levegőég minden madara kerül? A helyiséget most már alig érezhető, de gyomorkavaró bűz töltötte be, melynek eredetét nem lehetett megállapítani. Blake a nyitott ládikó fedeléhez kapott, és lecsapta, hogy eltakarja a vészjóslón derengő követ.

Mikor a fedél fülsértő csattanással becsukódott, Blake-nek úgy tűnt, mintha halk, csosszanó zajokat hallana a csapóajtó felől, amely a toronytető alatti térbe nyílt. Bizonyára patkányok csapták – ezek voltak az egyedüli élőlények, amiknek a nyomaival Blake találkozott, mióta betette a lábát ebbe az elátkozott kőrakásba. Ennek ellenére azonban a különös zaj olyan mérhetetlen rémülettel töltötte el, hogy nyaktörő iramban menekült lefelé a pókhálós csigalépcsőn, zihálva rontott a kísérteties templomhajóba, és csak az ablaklyuknál állt meg egy pillanatra, hogy kissé kifújja magát. A hátborzongató csend súlyos teherként nehezedett rá, miközben a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal maga mögött hagyta a Federal Hill ködös tereit és félelemtől gőzölgő sikátorait, és csak akkor könnyebbült meg végleg, mikor ismét maga előtt látta az egyetem ismerős téglafalát.

A rákövetkező napokban Blake senkinek sem számolt be expedíciójáról, viszont elmélyülten tanulmányozott bizonyos könyveket, régi újságkivágásokat gyűjtött, és lázasan dolgozott a bőrkötésű notesz titkosírásának megfejtésén, amit a pókhálóval beszőtt sekrestyében talált. Rövidesen meg kellett állapítania. hogy a kód a legkevésbé sem egyszerű, és csak hosszas fáradozások után vehette biztosra, hogy a szöveget nem angol, latin, görög, német, francia, spanyol vagy olasz nyelven írták. Valószínűleg különös tudása legmélyebb forrásaiból kell merítenie, hogy célhoz érjen.

Ismét minden este érezte a megmagyarázhatatlan vágyat, hogy tekintetét nyugatnak fordítsa, oda, ahol az ősrégi, sötétlő torony magasodott ki fenyegetően egy messzi-kék és már nem igazán létező világ tetőrengetegéből. A látvány azonban most fojtó szorongást ébresztett benne, hiszen jól tudta már, miféle szentségtelen tudás örökségét rejti: és ez a tudat egyre szilajabb bakugrásokra ösztönözte fantáziáját.

A vándormadarak visszatértek, s ahogy a röptüket figyelte a naplemente fényében, Blake-nek úgy tűnt, jobban kerülik az éjfekete tornyot, mint valaha. Ha valamelyik raj véletlenül a közelébe tévedt, páni rémületbe esve szóródott szerteszét, legalábbis Blake izgatott képzelőereje szerint – sőt, még ijedt csicsergésüket és rikoltozásukat is hallani vélte, pedig jónéhány mérföld választotta el a komor épülettől.

Blake június táján említi először a naplójában, hogy megfejtette a titkosírást. A szöveget, mint végül kiderült, a sötét aklo nyelven írták, amit az ősidők egyes iszonyú kultuszai használtak. A napló meglehetősen visszafogottan nyilatkozik erről a témáról, egyértelműen kitűnik azonban belőle, hogy Blake borzalmasnak és undorítónak találta a notesz tartalmát. Mindenesetre utalásokat tett a sötétség lakójára, akit úgy lehet felébreszteni, ha az ember egy pillantást vet a fénylő trapezoéderbe; és őrült feltételezésekbe bocsátkozott a Káosz fekete mélységéről és örvényeiről. Ez a lény állítólag mindentudó, és szörnyű véráldozatokat követel. Egyes feljegyzésekből kiderült, hogy Blake attól félt: most, hogy felidézte, a lény kitörhet börtönéből; hozzáfűzte azonban, hogy a város közvilágítása szinte leküzdhetetlen akadályt jelent neki.

A fénylő trapezoéderről Blake gyakran tett említést. „Tér-idő ablak”-nak nevezte, amelynek nyomai a ködös ősidőkig visszavezethetők, mivel a Sötét Yuggothon készítették, mielőtt az Öregek a Földre hozták volna. Itt aztán a csillaglények őrizték egy ládikóban az antarktiszi mélytengerekben, később kígyóemberek orozták el Valúzia romjai közül, míg végül, eónokkal később, az első emberek is hírt kaptak létezéséről, és imádni kezdték. Különös földeken és még különösebb tengereken fordult meg ezután, elsüllyedt Atlantisszal együtt, majd megakadt egy minószi halász hálójában, és eladták néhány sötét bőrű kereskedőnek Khemből, a Homály Országából. Nefren-Ka fáraó templomot emeltetett neki, egy ablaktalan kriptával a középpontjában mielőtt elkövette volna azt a szörnyűséget, ami miatt minden krónikából és emlékműről eltüntették a nevét. Aztán a gyalázatos épületnek a romjai alatt aludta álmát, amit a papok meg az új fáraó leromboltattak míg a régészek ásója az emberiség romlására ismét napvilágra nem hozta.

Július elejétől néhány napilapokból kivágott újságcikk társult Blake feljegyzéseit, ámde olyan általános és semmitmondó tartalommal, hogy még Blake sem láthatott bennük mást, mint egyszerű kiegészítéseket. Úgy tűnt, hogy a Federal Hill lakóit ismét hatalmába kerítette a félelem, miután egy ismeretlen behatolt a rettegett hírű templomba. Az olaszok arról suttogtak, hogy szokatlan zajok – csoszogás és tompa koppanások – szűrődnek ki az ablaktalan toronytető alól, és könyörögve fordultak papjaikhoz, hogy üldözze el a szörnyeteget, amely már lidércnyomásos látomásokban kísértette álmaikat. Meggyőződésük volt, hogy valami éberen várakozik a zárt ajtók mögött, és csak arra a pillanatra vár, amikor elég sötét lesz hozzá, hogy előbújjon. Ezek a rövid újságcikkek ugyan említették, hogy itt egy évtizedek óta létező babonáról van szó, ám nem taglalták különösebben, hogy milyen valós okok húzódhatnak meg mögötte. Miközben Blake mindezt lejegyezte a naplójába, azon sajnálkozott, hogy képtelen rábírni magát, hogy megkeresse és elássa valahol a fénylő trapezoédert, noha ily módon vissza lehetne küldeni a sötétség lakóját oda, ahonnan előkerült. Mindenesetre említette, hogy mind jobban erősödő, veszedelmes vágy dolgozik benne – valami morbid megszállottság, amely még az álmaiba is követi –, hogy újra felkeresse az elátkozott tornyot, és másodszor is vethessen egy pillantást a sugárzó kő által feltárt kozmikus titkokra.

Július 17-ének reggelén egy újsághír az iszonyat valóságos lázrohamába taszította a naplóírót. Voltaképpen csupán azoknak a cikkeknek volt egy változata, amelyek kissé kaján fölényeskedéssel számoltak be a Federal Hillen eluralkodó nyugtalanságról. Blake számára azonban ez a szófukar híradás a borzadály sötét szökőárja volt. Múlt éjjel a közvilágítás körülbelül egy óra hosszat nem működött; a viharban villámcsapás érte az elektromos műveket, és míg a sötétség tartott, az olaszok félőrültek voltak a félelemtől. Akik az elátkozott templom közelében laktak, utána megesküdtek rá, hogy a sötétség lakója kihasználta az áramszünetet, leereszkedett a templomhajóba. s ott a leghátborzongatóbb módon tört-zúzott és lármázott. Nem sokkal az utcai lámpák kigyulladása előtt aztán megint visszavonult a toronyba, ahonnan állítólag üvegcsörömpölés hallatszott.

Sötétben mindenhová eljuthat, de már a leghalványabb fénysugár elől is menekülni kénytelen. Mikor az áramszolgáltatás helyreállt, iszonyú, tomboló hangzavar harsant a toronytető alól; a lénynek minden jel szerint még az a keskeny fénycsík is elviselhetetlen volt, ami a vakablak résén beszűrődött hozzá. Még épp idejében menekült vissza a tetőtér sötétjébe – egy erősebb fényadag elkerülhetetlenül visszaűzte volna a túlvilági vermek mélyére, ahonnan az esztelen ismeretlen megidézte. A sötétség órájában imádkozó embertömeg gyűlt a templom köré: ott álltak a zuhogó esőben, égő gyertyákkal és lámpásokkal a kezükben, amik fölé esernyőt tartottak, nehogy kialudjanak. Azt mondták, fényőrséget tartanak, hogy megóvják a várost a csoszogó lidércnyomástól, amely a sötétségben életre kel. Azok szerint, akik a templom közvetlen közelében álltak, egyszer valami iszonyatos dolog vetette magát belülről a vaskos kapuszárnyaknak.

De korántsem ez volt a legszörnyűbb. Blake a Bulletinből tudta meg, hogy mit találtak aznap este az újságírók a templomban. Ketten közülük nem hagyták feltartani magukat a hisztérikus olaszoktól, hanem mivel a kapu többszöri próbálkozásukra sem engedett, az ablaklyukon keresztül behatoltak az épületbe. Megfigyelték, hogy az előtér és a templomhajó padlóján a porréteg fel volt kavarva: körös-körül széttépett, penészes ülőpárnák és a padok leszaggatott selyemhuzatának foszlányai hevertek. Az egész épületben valami kimondhatatlanul undorító bűz terjengett, az újságírók egyes pontokon förtelmes sárga foltokat és égésnyomokat találtak. A két férfi kinyitotta a toronyba vezető ajtót, mert eszükbe jutott a környéken eluralkodó egyik babona, és a csigalépcsőt teljesen csupaszon találták: valami az összes port lesöpörte róla. Port magában a toronyszobában is alig találtak. Az újságírók beszámoltak a szögletes emelvényről, a gótikus karosszékekről, meg a bizarr gipszdomborművekről a falakon, furcsa módon azonban egyikük sem említette a ládikót és a megcsonkított csontvázat. Ami viszont Blake-et mindenek fölött felizgatta – a sárga foltoktól, az égésnyomoktól és az undorító bűztől eltekintve – az az újságcikk utolsó mondata volt, ami magyarázatot adott az üvegcsörömpölésre. A toronyszoba valamennyi ablakát bezúzták, és kettőt közülük teljesen eltömtek a templomhajó padjairól leszaggatott szövettel, mintha valaki azon igyekezett volna, hogy visszaállítsa a régi állapotokat, amikor a fekete függönyökkel tökéletesen el lehetett sötétíteni a helyiséget. A toronyszobában még rengeteg selyemfoszlány hevert szerteszét, mintha a titokzatos lénynek hirtelen félbe kellett volna szakítania munkáját.

A felfelé vezető vaslétrán is sárga foltok és égésnyomok éktelenkedtek. Mikor azonban az egyik újságíró felmászott rajta, kinyitotta a csapóajtót, és zseblámpája halovány fénysugarát a különös, bűzlő sötétségre irányította, csupán port meg egy rakás formátlan törmeléket fedezett föl. Az újsághír csípős megjegyzéssel zárult, amelyben a cikkíró szemérmetlen szélhámosságnak nevezte az egész esetet. Valaki csúf tréfára ragadtatta magát, hogy ráijesszen a babonás domblakókra: könnyen meglehet, hogy ennek a valakinek érdekében áll az ódon rémmeséket elevenen tartani. Adódott még egy érdekes utójáték is, mikor a rendőrség ellenőrizni akarta az újságírók adatait. Három ember a lábát sem volt hajlandó betenni a templomba a negyedik is csak vonakodva vállalkozott rá, és gyanúsan hamar visszatért, mindenféle új információ nélkül.

Ettől a naptól kezdve Blake naplója egyre fokozódó félelemről tanúskodik, amelyhez különös, ideges előérzet társult. A legvadabb feltételezéseket vetette fel egy esetleges újabb áramszünet lehetséges következményeivel kapcsolatban. Három alkalommal, mikor vihar dühöngött, felhívta az elektromos műveket, és kétségbeesetten kérte őket. Hogy tegyenek meg mindent az áramszünet megakadályozására. Az ebből az időből származó feljegyzések némelyike egyértelműen bizonyítja, mennyire nyugtalanította őt, hogy az újságírók sem a ládikót, sem a csontvázat nem találták meg, mikor éjszaka átkutatták a torony sötét zugait. Úgy vélte, hogy ezeket a bizonyítékokat elvihették – hogy kik és hová, arra még gondolni sem mert. Leginkább azonban esztelen módon, önmagát féltette, mert most már egyértelműen érezte, hogy őt meg a lesben álló iszonyatot valami gonosz kötelék fűzi egybe Az akaratereje szörnyű megpróbáltatásokat állhatott ki, s azok a látogatók, akinek a mondott időszakban alkalma nyílt őt megfigyelni, még emlékeznek rá, milyen szórakozottan ült az íróasztalnál, és bámulta a templomtornyot mely komoran és fenyegetően rajzolódott ki a városon túl a domb hátterére. Naplóbejegyzései egyre gyakrabban utalnak szörnyű rémálmokra, és az esténként riasztó intenzitással jelentkező érzésre, hogy egy láthatatlan, borzalmas lény tartózkodik a közelében. Egy olyan éjszakáról is említést tett, amikor teljesen felöltözve, az utcán ébredt fel, úton a Federal Hill felé. Ismételten hangot adott szilárd meggyőződésének, hogy a sötétség lakója bármikor a hatalmába kerítheti.

Blake idegösszeroppanására a július 30-át követő héten került sor. Nem öltözött fel, és telefonon rendelte meg az ételt. Mikor látogatói az iránt érdeklődte, milyen célt szolgálnak az ágyához erősített kötélhurkok, kijelentette, hogy az utóbbi időben hajlamos lett az alvajárásra, és le kell kötöznie magát, nehogy álmában fölkeljen az ágyból.

A naplójában beszámol egy rettenetes eseményről, ami a fent említett idegösszeroppanást előidézte. Miután július 30-án lefeküdt aludni, hirtelen egy sötét helyiségben találta magát. Csak halványkéken csillogó sávokat látott maga előtt, de iszonyú bűzt érzett, és halk, csosszanó zajokat hallott, amik az ő botladozó lépteit kísérték – valami puha, alattomos nyikorgást, amelybe olyan hangok vegyültek, mint amikor az ember fát dörzsöl fához. A keze egyszer egy üres kőemelvényt érintett, majd azon kapta magát, hogy egy falba csavarozott vaslétra fokain kapaszkodik felfelé nagy fáradsággal, míg egyszerre csak még szörnyűségesebb bűz csapta szembe, perzselően forró légáramlattal vegyesen. Szeme előtt lázálomba illó jelenetek kaleidoszkópja villant fel; mind a feketén kavargó, végtelen éjszakát mutatták, és egy még feketébb, tátongó örvényt, amelyben bolygók és napok hánykolódtak. Eszébe jutottak az ősi legendák az örök káoszról, melynek középpontjában a vak és idióta Azatoth isten, minden dolgok ura és parancsolója vonaglik, miközben agyatlan-amorf táncosok sivár hordája vigyázza őt egy névtelen karmokban tartott démonfuvola szunnyasztó dallamára.

Aztán egy harsány csattanás, amely a külvilágból jutott el hozzá szétfoszlatta a delejt, aminek áldozatul esett, és ő hirtelen rádöbbent, milyen iszonyú helyzetben van. Hogy mi volt az, sohasem tudta meg: valószínűleg egy petárda, amit az olaszok számtalan védőszentjük valamelyikének tiszteletére lőttek fel. Bárhogy is legyen Blake sikoltva lökte el magát a hátborzongató vaslétráról aztán vakon átbotorkált a csaknem fénytelen, törmelékkel teli helyiségen, ahová visszazuhant.

Rögtön tudta, hol van, és lerohant a csigalépcsőn, amivel számos zúzódást és kék foltot szerzett. Nem menekülés volt ez már, inkább lidércnyomás. Gyorsan átvágott a tágas, pókhálókkal beszőtt templomhajón, melynek gótikus boltívei magasztos-fenyegető némaságban futottak a mennyezet kajánul leselkedő árnyékáig, majd a mocskos pince vak hűvössége szippantotta magába. Az ablaklyukon kivergődött a szabadba, az utcák és sikátorok bizonytalan fényébe, menekülni kezdett a komor, sötét, fekete tornyos város roskatag házainak és kopott tetőinek rengetegéből, futott, szaladt, zihált, lihegett, míg végül saját házának ismerős kapuja előtt találta magát.

Mikor másnap reggel magához tért, teljesen felöltözve feküdt az íróasztala előtt. A ruhájára kosz és pókháló ragadt, a teste tele volt kék foltokkal és véraláfutásokkal. Mikor egy pillantást vetett a tükörbe, látta, hogy a haja megperzselődött. A zakójába befészkelte magát a szörnyűséges bűz. Ez volt az a perc, amikor Blake idegösszeroppanást kapott. Innentől fogva egyebet sem csinált, csak teljesen elcsigázva, egy szál háziköntösben üldögélt dolgozószobája nyugati ablakánál, a titokzatos látóhatárt bámulta, fantasztikus, hagymázas gondolatokat firkált a naplójába, és minden izében reszketni kezdett, ha az égbolton akár a legcsekélyebb Jel is vihar közeledtére utalt.

A nagy ítéletidő augusztus 8-án tört ki, nem sokkal éjfél előtt. A városban mindenfelé villámok csapkodtak, megfigyeltek két különösen erős elektromos kisülést is. Szörnyű felhőszakadás vette kezdetét, s a szakadatlan mennydörgés ezrek álmát zavarta meg. Blake szinte beleőrült az aggodalomba a közvilágítás miatt; egy óra körül megpróbálta felhívni az elektromos műveket, noha ekkorra már – biztonsági okokból – az egész városban kikapcsolták a telefonvonalakat. Mindent leírt a naplójába elnagyolt, ideges részben olvashatatlan írással, mely híven tükrözte fokozódó félelmét és reményvesztettségét: még akkor is tovább jegyzetelt, mikor lekapcsolta a szobájában a villanyt, hogy még láthasson odakint valamit – a messzi fénypontok seregét a Federal Hillen. A bejegyzések hézagosan követik egymást és töredékes mondatokból állnak, mint például: „A fényeknek nem szabad kialudniuk”. „Nagyon jól tudja, hol talál meg”.

„Meg kell semmisítenem”, „Hív engem, de ezúttal talán nem sikerül a hatalmába kerítenie”...

Aztán minden villany és utcai lámpa kialudt a városban. Az elektromos művek közlése szerint ez 2 óra 12 perckor történt, Blake azonban nem ad meg időpontot a naplójában. A bejegyzés csak így szól: „Nincs már fény... Istenem segíts!”

A Federal Hillen is voltak olyanok, akiket hozzá hasonlóan megszállt a névtelen rémület – esőáztatta ruhájú emberek gyülekeztek az elátkozott templomot körülvevő utcákon és tereken, esernyőjük védelmében gyertyákat, zseblámpákat és petróleumégőket hoztak magukkal, s kereszteket és obskurus amuletteket tartottak az arcuk elé, ahogy az a délolaszoknál szokás. Minden villámcsapásnál keresztet vetettek, és titokzatos jeleket írtak a levegőbe, hogy megfékezzék mérhetetlen félelmüket; hangosan imádkoztak, hogy lecsillapítsák a tomboló vihart, és távol tartották a villámokat. Egy különösen heves széllökés elfújta a gyertyák és lámpások nagy részét, úgyhogy baljós sötétség támadt. Valaki kirángatta az ágyából Merluzzo atyát aki most a Spirito Santo-templomból sietett ide, hogy a páni félelemben hullámzó, bőrig ázott tömeg előtt segélykérő fohászokat dadogjon, amikből azonban alig lehetett hallani valamit a dühödten süvöltő szél miatt. Időközben minden kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy valami nyugtalanul mozgolódik a torony éjsötét belsejében.

A 2 óra 35 perckor bekövetkező eseményeket illetően minden szemtanú részletes beszámolója rendelkezésünkre áll; a plébánosé, egy fiatal, intelligens, művelt egyházfié; William J. Monohan rendőré, egy megbízható férfiúé, aki éjszakai járőrözését szakította meg, hogy szemmel tartsa a tömeget; és a 87 személyé, akik a templom körül összegyűltek. Kétségtelen, hogy semmi olyasmi nem történt, ami szöges ellentétben állna a természeti törvényekkel – elvégre ki tudná teljes bizonyossággal megmondani, miféle kémiai folyamatok zajlanak egy régi, szellőzetlen épületben, amely tele van bomló hulladékkal? A rothadás során felszabaduló gázok – öngyulladás – porrobbanás – és még számos hasonló jelenség is lehetett a történtek oka. Mindenesetre az egész esemény szerfölött gyorsan következett be, három perc múlva már mindennek vége volt, mint azt az atyától tudjuk, aki közben ismételt alkalommal a karórájára nézett.

Azzal kezdődött, hogy a csoszogó-kaparó nesz, amely már jó ideje hallható volt a sötét épület mélyéről, hirtelen felhangosodott, mialatt az áldatlan templom által árasztott különös, idegen bűz az elviselhetetlenségig fokozódott. Aztán hasadó fa zaja hallatszott, amit tompa puffanás követett, mintha valami nehéz tárgy zuhant volna a földre a keleti homlokzat sötétjéből. A torony keleti oldalának egyik csúcsíves ablakán tört ki a koromtól fekete faborítás.

Közvetlenül ezután a tornyon keletkező láthatatlan nyílásból olyan pokoli bűz kezdett áradni, hogy a téren tartózkodók fuldokolva és hányingerrel küszködve elhátráltak. A levegő ugyanakkor megremegett, mintha valami hatalmas madár szárnycsapásai kavarnák; egy hirtelen széllökés keleti irányból, amely minden eddiginél erőteljesebb volt, leröpítette az emberek tejéről a kalapot, és felfordította az esernyőiket. Az immár tökéletesen fénytelen éjszakában alig lehetett látni valamit, egyesek mégis azt állítják, hogy mikor az égre néztek, egy röpke másodpercre roppant, kibontakozófélben lévő árnyalakot pillantottak meg a tintafekete felhőkre kirajzolódni – valami formátlan füstoszlopot, amely meteorszerű gyorsasággal tűnt el keleti irányban.

Ez volt minden. A szemtanúk egészen kábák voltak a félelemtől, undortól és rémülettől: tanácstalanul néztek egymásra, egyikük sem tudta, mihez kezdjen. Mivel senki sem tudott magyarázatot adni, mi történt itt az előbb a szemük láttára, elszántan folytatták éjszakai őrködésüket, és mikor egy elkésett villám áthasította az eget, segélykérő fohászt rebegtek. A villámcsapást eget-földet rázó mennydörgés követte. Körülbelül félóra múlva a zápor alábbhagyott, negyedórával később kigyúltak az utcai lámpák, és a zavart éjszakázók – nem minden megkönnyebbülés nélkül – hazatértek otthonukba.

Másnap reggel a napilapok elég futólag említették a templomnál történteket, inkább a vihar okozta károkkal kapcsolatban. A hatalmas villámcsapás és a fülsiketítő mennydörgés, ami a Federal Hillen történteket követte, a keleti városrészek lakóit talán még jobban megijesztette. A jelenséget legjobban a College Hillen lehetett megfigyelni, habár az álmukból felriadók közül csak kevesen vették észre azt a vakítóan izzó fényt, amely a dombok magasságában csaknem leperzselte a leveleket a kerti fákról és cserjékről. Mindenki egyetért abban, hogy a villámnak valahol a közvetlen közelben kellett becsapnia, nyomokat azonban különösképpen sehol sem találtak. Egy fiatalember a Tau Omega épületből valami groteszk módon undorító füstfelleget vélt látni az égen, még mielőtt a villám lecsapott, rajta kívül azonban senki sem akadt, aki a furcsa jelenséget észlelte volna A különböző beszámolók a részleteket tekintve ugyan jelentős mértékben eltérnek egymástól, mindent összevetve azonban a villámcsapást megelőzően egy hirtelen széllökésről beszélnek nyugati irányból, amely elviselhetetlen bűzárt sodort magával azt a szagot pedig, ami az utána következő másodpercekben uralkodott a környéken, általában „égett”-nek nevezik.

A fenti körülményeket mind gondosan kivizsgálták és alaposan megtárgyalták mivel a lehetőség, hogy valamilyen módon kapcsolatba hozhatók Blake különös halálával, nem volt minden további nélkül kizárható. A Pszi Delta épületben lakó hallgatók, akiknek hátsó ablaka Blake dolgozószobájára nézett, augusztus 9-ének reggelén fedezték fel nyugat felé meredő, krétafehér arcát az üveg mögött, és ugyancsak elcsodálkoztak furcsa kifejezésén. Mikor estefelé változatlan tartásban látták viszont ugyanazt az arcot nyugtalankodni kezdtek, és várták, nem gyújt-e odaát villanyt valaki; később bezörgettek a ház kapuján, és mivel senki sem nyitott ajtót, értesítették a rendőrséget. A kiküldött járőr feltörte a zárat, és behatolt az épületbe.

A már merev holttest szálegyenesen ült az ablak előtt az íróasztal mellett, s amikor a behatolók egy pillantást vetettek a szerencsétlen Blake kimeredő, halott szemébe és a görcsösen összeránduló tagjaira, melyek iszonyú félelemről árulkodtak, egy másodpercre hányingerük támadt. Nemsokára megérkezett a halottkém, kiállította a halotti bizonyítványt, és a halál okának a teljes épségben lévő ablaküveg ellenére „áramütést”, illetve „áramütés által kiváltott idegsokkot” nevezett meg. A szörnyű arckifejezéssel az orvos egyáltalán nem törődött, mivel a lakásban talált könyvek és festmények láttán arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez csupán annak a következménye, hogy az elhunyt túlságosan mélyen merült hátborzongató tanulmányaiba – ami az ilyen rendellenes képzelőerővel és kiegyensúlyozatlan kedélyállapottal rendelkező emberek esetében a legkevésbé sem csodálnivaló. A halottkém nem utolsósorban Blake naplója miatt jutott erre a következtetésre, amit a szerencsétlen halála percéig folytatott – merev kezében még akkor is egy törött ceruzavéget szorongatott görcsösen, amikor rátaláltak.

Azok a bejegyzések, amiket Blake az áramszünet beállta után vetett papírra összefüggéstelenek és nehezen olvashatóak. Az eset kivizsgálói közül némelyek olyan következtetéseket vontak le belőlük, melyek nem kis mértékben eltérnek a hivatalos, tudományos állásponttól. Az efféle spekulációk azonban többnyire agyrémnek számítanak. Teljes bizonyossággal le lehet viszont szögezni, hogy a babonás Dr. Dexter nem tett különösebben jó szolgálatot ezeknek a fantáziadús elméknek, mikor azt a különös ládikót a soklapú kővel, amit a torony ablaktalan, sötét tetőterében találtak, a Narragansett-öböl legmélyebb pontján a vízbe hajította. Blake különc képzeletvilága, neurotikus kiegyensúlyozatlansága, melynek idegrendszerére gyakorolt káros hatását csak súlyosbították az áldatlan, rég letűnt szektáról szerzett ismeretek, aminek hajmeresztő módon a nyomára bukkant, egyértelművé teszik, hogy mennyi jelentőséget kell tulajdonítanunk hagymázas lázálmában papírra vetett sorainak. Alább következnek bejegyzések – illetve az, ami kibetűzhető volt belőlük:

 

„Még mindig semmi fény – pedig legalább öt perce már. Minden a villámlástól függ. Yaddith adja, hogy kitartson!... Valami befolyás kezdi éreztetni hatását... A záporeső, a mennydörgés és a szél megsüketít... A lény hatalmába keríti elmémet...”

„Nehézségeim vannak a gondolkodással. Olyasmiket látok, amiknek a létezéséről nem is tudtam eddig ... Más világok, más tejutak... Sötétség... A villámlás sötétnek tűnik, a sötétség vakító fényűnek mint a villám...

„Lehetetlen, hogy a valódi templom volna az, amit ebben a szuroksötétben látni vélek. Talán a villámfény hatása, a kép megmaradt a retinámon. Adja az ég, hogy az olaszok ott legyenek a gyertyáikkal, ha a villámlás abbamarad...”

„Mitől félek? Hiszen ő Nyarlathotep megtestesülése, aki Khemben hajdan még emberi alakot is öltött! Emlékszem Yuggothra. A messzi Shaggájra, és a végső űrre a fekete bolygók között...”

„Hosszú utazás, lassú szárnycsapások az űrben... A fény világegyetemén képtelen átkelni... A fénylő trapezoéderből támadott... Küldd szenvedni a fény pokoli bugyraiba...”

„A nevem Blake ... Robert Harrison Blake, 620 East Knapp Street, Milwaukee, Wisconsin... Ezen a bolygón élek...”

„Azathoth, irgalmazz! A villámlás abbamaradt... Iszonyú... Rettenetes tisztasággal látok mindent, pedig ennek sem mi köze a látáshoz ... A fény sötét és a sötétség fénylik... Az emberek a dombon ... Őrségben állnak... Gyertyák és amulettek ... A papjaik...”

„Elvesztettem a távolságérzékem! A távol közel van, a közel pedig távol ... Nincs fény ... Nincs messzelátó ... Látom a tornyot ... Ó, ez a torony ... Ablak ... Hallom... Roderick Usher

... Megőrültem, vagy mindjárt meg fogok ... A lény csoszog és kaparászik a toronyban ... Én vagyok ő és ő én... Szabadulni akarok... Szabadulni és erőt gyűjteni ... Tudja, hol vagyok!...”

„Robert Blake vagyok. de látom a tornyot az éjszakában ... Szörnyű bűz... Mindent másként érzékelek... Nekidől az ablaknak, reccsen, enged... Ia-ngai... ygg...”

„Látom... idejön... Pokol szele... Titáni felleg... Fekete szárnyak... Yog-Sothoth, ments meg!... A háromszoros, lángoló szem...”

Kornya Zsolt fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

kokovoice

Dátum: 2005-07-13 00:00:00
 

Koko vagyok.  

Akit a horror mint műfaj, legyen az film, regény, novella, stb. legalább olyan szinten érint és érdekel mint jómagamat, az szerintem alapkőnek tekinti H.P Lovecraft összes műveit. Véleményem szerint a legjobb a horrorban.  

Tökéletessen tárja az emberek elméje elé mindazt amitől félnek. Amitől félnek, de mégis érdekli őket. Minden művét egyfajta belső önkifejező lélektani-horrorként lehet értelmezni. Ez persze az ilyen indíttatású alkotásaira értem.  

H.P.Lovecraft szerintem mindenképpen a horrorirodalom legnagyobb megteremtője.  

Köszönet minden sejtelmesen suttogó Nagy Öreg legendáért neki.  

Koko.  

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre