Herbert West, az újjáélesztő

Eredeti cím: Herbert West—Reanimator

1 914

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1921-22

1. A sötétség

 

Csak a legnagyobb borzalommal tudok szólni Herbert Westről, aki a barátom volt az egyetemen és egy másik életben. E borzalmat, melyet nem annyira West mostanában történt kísérteties eltűnte, mint inkább egész életműve ébresztett, több mint tizenhét éve éreztem először teljes erővel, harmadéves korunkban az arkhami Miskatonic Egyetem orvosi karán. Amíg velem volt, csodálatos és ördögi kísérletei teljesen elbűvöltek, és én voltam legközelebbi társa. Most, hogy eltűnt, a varázslat megtört, a félelem pedig még inkább elhatalmasodott. Az emlékek és a lehetőségek még ocsmányabbak, mint a valóság.

Csak vonakodva ismétlem meg ismeretségünk első szörnyű epizódját, amely életem legnagyobb megrázkódtatását okozta. Mint említettem, akkor esett meg, amikor az orvosi karra jártunk, ahol West már annak idején hírhedtté tette magát a halál természetéről és mesterséges legyőzéséről szóló vad elméleteivel. Nézete, amely széles körű nevetség tárgyát képezte a karon és diáktársai között, az élet mechanikus természetén alapult, és abban állt, hogy az ember mint szerves gépezet, kiszámított kémiai műveletekkel életben tartható, amikor a természetes folyamatok már kudarcot vallottak. West, míg a különböző újraélesztő oldatokkal kísérletezett, olyan végtelen sokaságú nyulat, tengerimalacot, macskát, kutyát ölt meg és kezelt, hogy végül már közutálatnak örvendett az egyetemen. Sokszor csakugyan tapasztalt életjeleket – több esetben heves életjeleket – állítólag döglött állatokon, azonban hamarosan belátta, hogy – már ha egyáltalán megvalósítható – eljárásának tökéletesítésére egy egész élet kutatómunkájára lenne szükség. Hasonlóképpen rájött, hogy mivel ugyanaz az oldat minden szerves képződménynél másként működik, a különlegesebb kísérletekhez emberi alanyokat kell szereznie. Ez volt az az eset, amikor először összeütközésbe került az egyetem vezetésével, és a további kísérleteket nem kisebb hatalmasság tiltotta meg neki, mint maga az orvosi kar dékánja, a tanult, jóindulatú Dr. Allan Halsey, akinek a szenvedők körében végzett munkálkodására Arkham minden régi lakója emlékezett.

Én mindig rendkívül türelmes voltam West kutatásai iránt, és gyakran beszélgettünk elméleteiről, amelyeknek leágazásai és következményei úgyszólván határtalanok voltak. Mivel West Haeckellel együtt vallotta, hogy minden élet kémiai és fizikai folyamatok eredménye, az úgynevezett „lélek” pedig csupán mítosz, hitt benne, hogy a halottak mesterséges újjáélesztése csupán a szövetek állapotától függ; amennyiben maga a bomlás még nem kezdődött meg, és kellően működőképes minden szerv akkor újra lehet indítani azt a különös folyamatot, amelynek a neve: élet. West tökéletesen tisztában volt vele, hogy a mégoly rövid ideje beállt halál is bomlasztani kezdi az érzékeny agysejteket, aminek következtében jóvátehetetlen torzulások állnak be a lelki vagy szellemi életben. Először abban reménykedett, hogy talál olyan vegyületet, amely képes helyreállítani az életet még a halál tényleges beállta előtt, és csupán állatkísérleteinek ismételt kudarcai győzték meg róla, hogy a természetes és mesterséges életjelek összeegyeztethetetlenek. Ekkor rendkívül friss kísérleti alanyokat keresett, közvetlenül az élet megszűnése után fecskendezve be vérükbe oldatait . E körülmény tette közömbösen kételkedővé a professzorokat, mivel úgy vélték, egyetlen esetben sem volt szó valódi halálról. Nem vették a fáradságot, hogy közelebbről és ésszerűbben megvizsgálják a jelenséget.

Nem sokkal azután, hogy a fakultás megtiltotta munkáját, West bizalmasan közölte velem: úgy döntött, valamilyen módon friss holttesteket szerez, és titokban elvégzi azon kísérleteit, amelyeket nyíltan nem folytathat többé. Elég hátborzongató volt hallani, miket beszél és gondol, miután az egyetemen sohase magunk szereztük be a kísérleti alanyokat. Valahányszor a hullaház elégtelennek bizonyult, két helyi négerhez fordultunk, akik alig kérdezősködtek. West ekkortájt alacsony, vékony finom arcú, szőke, halványkék szemű, selymes hangú, szemüveges fiatalember volt, akinek a szájából hajmeresztően hangzott, mikor a szegények temetőjének meg a Christ Church sírkertnek az előnyeit hasonlította össze; a Christ Churchben ugyanis gyakorlatilag minden holttestet bebalzsamoztak, ami természetesen tönkretette volna a kutatások eredményét.

Akkoriban serény, lenyűgözött asszisztense voltam, segítettem minden döntésében, nem csupán abban, hogyan szerezzük meg a testeket, de abban is, hol bonyolítsuk le förtelmes munkánkat. Nekem jutott eszembe az üres Chapman tanya a Meadow Hill mögött, ahol a földszintet rendeztük be műtőnek és laboratóriumnak, miután sötét függönyökkel elrejtettük éjféli tevékenységünk nyomait. Ez a ház minden úttól messze esett, egyetlen másik tanyáról sem lehetett látni, ez azonban még nem tette fölöslegessé az óvintézkedéseket, mert ha véletlenül arra vetődő éjszakai csavargók elkezdenek pletykálni különös fényekről, az katasztrofális hatással lehetett kísérleteinkre. Megegyeztünk, hogy az egészet vegyi laboratóriumnak nevezzük, ha véletlenül fölfedeznek. Fokozatosan berendeztük baljós tudományos munkásságunk színhelyét; a felszereléseket részben Bostonból hoztuk, vagy titokban kölcsönvettünk az egyetemtől, és gondosan álcáztuk, hogy csak a szakértő szem ismerhesse fel őket. Szereztünk továbbá ásókat és csákányokat, hogy elhantolhassuk a tetemeket a pincében. Az egyetemen a krematóriumot használtuk, de ez a berendezés túlságosan drága lett volna titkos kísérleteinkhez. A tetemekkel mindig gond volt, még az apró tengerimalacokéval is, amelyekkel West a panzióbeli szobájában hajtotta végre első titkos kísérleteit.

Hullaevő démonként kísértük figyelemmel a helyi gyászjelentéseket, mivel kísérletünk alanyainak különleges minőségűeknek kellett lenniük. Olyan emberek holttestére volt szükségünk, akiket kevéssel haláluk után temettek el, méghozzá tartósítás nélkül, akik nem szenvedtek semmiféle külsejüket eltorzító betegségben, és biztosan megvolt minden szervük. Leginkább a véletlen balesetek áldozataiban reménykedtünk. Heteken át nem hallottunk megfelelőről, noha olyan gyakran érdeklődtünk a hullaháznál és a kórháznál, látszólag az egyetem nevében, amilyen gyakran tehettük anélkül, hogy gyanút keltettünk volna. Minden esetben az egyetemé volt az elsőség, s így már azt hittük, nyáron is Arkhamben kell maradnunk, amikor csupán néhány nyári kurzust tartanak. Végül azonban kedvezett a szerencse: egy napon hallottunk egy csaknem ideális esetről, amelyet a szegények temetőjében földeltek el: egy izmos ifjú munkásemberről, aki egy nappal korábban fulladt bele a Summer’s Pondba, és a város költségén temették el, a legcsekélyebb késedelem és balzsamozás nélkül. Aznap délután megkerestük az új sírt, és elhatároztuk, hogy kevéssel éjfél után munkához látunk.

Ocsmány munka volt, amit el kellett végeznünk az éjszakai sötétségben, még akkor is, ha akkortájt nem gyötört bennünket az a temetőiszony, amelyet későbbi kísérleteink hoztak meg. Ásót és petróleumos tolvajlámpákat vittünk magunkkal, bár akkortájt már gyártottak elektromos lámpákat, ám azok korántsem voltak olyan üzembiztosak, mint manapság, a wolframizzó feltalálása óta. A kihantolás lassú és keserves volt – félelmetesen költői is lehetett volna, ha művészek vagyunk, nem tudósok –, és örültünk, amikor ásóink fába ütköztek. Amikor teljesen kihantoltuk a fenyőfa ládát, West lemászott és eltávolította a fedelet, majd kiráncigálta és fölnyújtotta a tartalmát. Lenyúltam és kihúztam a porhüvelyt a földből, majd kemény iparkodás következett, hogy a sírnak visszaadjuk korábbi formáját. Meglehetősen felidegesített az ügy, különösen első zsákmányunk merev teste és üres arca, azonban kényszerítettük magunkat, hogy látogatásunk minden nyomát eltüntessük. Amikor az utolsó ásónyi földet is a helyére simítottuk, a testet egy vászonzsákba gyömöszöltük, és elindultunk a Meadow Hill mögötti ódon Chapman tanyára. Az öreg tanyaház rögtönzött boncasztalán, az acetilénlámpa éles fényében a tetem nem tűnt túlságosan kísértetiesnek. Izmos, láthatóan fantáziátlan fiatalember volt, a legnagyobb mértékben munkáskülsejű – széles vállú, szürke szemű, barna hajú – egészséges állat, kifinomult lelki nyavalyák nélkül, valószínűleg a legegyszerűbb, legegészségesebb életműködéssel. Most, lehunyt szemmel sokkal inkább emlékeztetett alvóra, mint halottra; mindazonáltal barátom szakértő vizsgálatai nem hagytak kétséget állapota felől. Végre megvolt, amire West mindig vágyott: egy ideális halott, készen az oldatra, amelyet a leggondosabb számításokkal és elméletekkel elegyítettek emberi használatra. Nagyon nagyra nőtt bennünk a feszültség. Tudtuk, hogy aligha van esélyünk teljes sikerre, és nem hessegethettük el hátborzongató félelmeinket arra vonatkozólag, milyen groteszk eredményre juthatunk félsiker esetén. Különösen nyugtalankodtunk a teremtmény elméje és impulzusai miatt, mivel a halál óta eltelt idő alatt az érzékenyebb agysejtek elpusztulhattak. Bennem még mindig éltek furcsa elképzelések az ember „lelkéről”, féltem a titkoktól, amelyeket egy halálból visszatérőtől hallhatok. Azon tűnődtem, mit láthatott az elérhetetlen szférákban ez a csöndes fiatal, és miről beszélhetne, ha visszatérne az életbe. De tűnődésem nem volt nyomasztó, mivel nagyrészt osztottam barátom anyagelvű világnézetét. Ő nyugodtabb volt nálam, miközben tetemes mennyiségű folyadékot fecskendezett a halott kar vénájába, majd azonnal gondosan bekötötte a vágást.

A várakozás félelmetes volt, de West egy pillanatra sem ingott meg. Időnként megvizsgálta sztetoszkóppal a kísérlet alanyát, filozofikusan tagadva a negatív eredményt. Miután háromnegyed óra telt el az élet legkisebb jele nélkül, csalódottan kijelentette, hogy az oldat nem volt megfelelő, ám elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, és megváltoztatja a képletet, mielőtt gondoskodnánk kísérteties vendégünkről. Aznap délután sírt ástunk a pincében, és hajnalra meg is akartuk tölteni annak ellenére, hogy zárat szereltünk a házra, mivel a legcsekélyebb esélyét is el akartuk hárítani egy vérfagyasztó leleplezésnek. Mellesleg holnap éjszakára már megközelítőleg sem lenne ilyen friss a tetem. Így átvittük egyetlen acetilénlámpánkat a laboratórium melletti szobába, otthagyva a sötétben boncasztalra fektetett néma vendégünket, és minden energiánkat az új oldat keverésére fordítottuk; West csaknem fanatikus gondossággal méregetett és latolgatott.

A félelmetes esemény nagyon hirtelen és teljesen váratlanul történt. Én az egyik kémcsőből öntöttem valamit egy másikba, West pedig épp alkohollal töltötte föl a forrasztólámpát, amely a gázvezeték nélküli épületben a Bunsen-égőt helyettesítette, amikor a szurokfekete szobából, ahol a testet hagytuk, a legrémítőbb démoni kiáltássorozat harsant, amit valaha is hallottunk. Akkor sem lehetett volna leírhatatlanabb a hangzavar, ha maga a pokol nyílik meg, hogy föltárja az elátkozottak kínjait, mert a felfoghatatlan kakofóniában egyesült az emberi természet minden természetfölötti rémülete és természetellenes kétségbeesése. Ez nem származhatott embertől, mert az képtelen ilyen hangokra. A későbbi használhatósággal és az esetleges fölfedezésekkel mit sem törődve West és én rémült állatokként ugrottunk a legközelebbi ablakhoz; felborítottuk a csöveket, a lámpát, a retortákat, és kivetődtünk a vidéki éjszaka csillagokkal teli mélyébe. Azt hiszem, magunk is sikoltottunk, miközben őrjöngve botladoztunk a város felé, noha mire elértük Arkham peremét, visszanyertük a nyugalom látszatát – éppen csak annyira, hogy olybá tűnjünk, mintha késői duhajokként térnénk haza valamelyik mulatságból.

Nem váltunk szét, együtt sikerült valahogy eljutnunk West szobájába, ahol hajnalig suttogtunk a gázláng; fényénél. Addigra sikerült kicsit megnyugtatunk magunkat ésszerű elméletekkel és nyomozati tervekkel, így hát átaludtuk a napot, mit sem törődve tanulmányainkkal. De aznap délután egymástól függetlenül két cikk jelent meg az újságban, amelyek ismét elrabolták az álmunkat. A lakatlan vén Chapman tanya formátlan zsarátnokhalommá égett, ami érthető, hiszen nem oltottuk el a lámpát. Továbbá mintha új sírt akartak volna kaparni a szegények temetőjében, hasztalan vájkálva ásó nélkül a földben. Ezt nem értettük, mivel mi nagyon gondosan elsimítgattuk a talajt.

Ezt követően West tizenhét éven keresztül gyakorta sandított a háta mögé, képzelt lépésekre panaszkodva.

 

2. A betegség-démon

 

Sohasem fogom elfelejteni azt a tizenhat évvel ezelőtti ocsmány nyarat, amikor Iblisz csarnokaiból szabadult gúnyolódó gonosz ifritként suhant át Arkhamen a tífusz. Legtöbben ama sátáni sorscsapás miatt emlékeznek arra az évre, mert valóban a rettegés tárta szét denevérszárnyait a Christ Church koporsóhegyei fölött; ám nekem az iszonyat ideje volt, az iszonyaté, amelyet most, Herbert West eltűnése után egyedül én ismerek. Westtel továbbképzésen vettünk részt a Miskatonic orvosi fakultásának nyári kurzusán, és barátom széles körben hírhedetté tette magát újraélesztési kísérleteivel. Megszámlálhatatlan apró állat tudományos lemészárlása után az eszelős tevékenységet látszólag leállította kétkedő dékánunk, Dr. Allan Halsey rendelete; mindazonáltal West tovább folytatott bizonyos titkos vizsgálódásokat hitvány albérletében, majd egy szörnyű, felejthetetlen alkalommal még egy emberi testet is átvitt a szegények temetőjéből a Meadow Hill mögötti tanyaházba.

E förtelmes alkalommal én is vele voltam, így láttam, amint a mozdulatlan vénákba fecskendezi a csodaszert, amely véleménye szerint bizonyos fokig képe s helyreállítani az élet kémiai és fizikai folyamatait. A kísérlet borzalmas véget ért – a félelem önkívületében, amelyet fokozatosan sikerült önnön túlfeszített idegeinknek tulajdonítanunk –, és West soha többé nem tudta lerázni magáról azt az őrjítő érzést, hogy követik, vadásznak rá. A tetem nem volt elég friss; nyilvánvalóvá lett, hogy a normális szellemi sajátosságok helyreállításához abszolút friss halott szükséges; az öreg ház leégése megakadályozott bennünket a dolog eltemetésében. Pedig jobb lett volna bizonyosan, ha a föld alatt tudhatjuk.

A kísérlet után West egy időre felhagyott kutatásaival, ám ahogy lassan feléledt benne a született tudós lelkesedése, ismét zaklatni kezdte a fakultást, könyörgött, hogy használhassa a bonctermet, hogy kaphasson friss tetemeket életbevágónak tartott munkájához. Ám hiába könyörgött: Dr. Halsey nem változtatott ítéletén, a többi professzor pedig feltétlenül támogatta vezetőjük döntését. Az újjáélesztés radikális elméletében nem láttak mást, mint éretlen hóbortját egy lelkes ifjúnak, akinek kicsiny alakja, szelíd hangja, szőke haja és kék tekintete a szemüveg mögött nem árulta el hideg agyának rendkívüli – csaknem ördögi – erejét. Most is úgy látom magam előtt, amilyen akkor volt, és megremegek. Az arca szigorúbb lett, de sohasem öregedett. Most Seftonban szerencsétlenség történt, West pedig eltűnt.

Utolsó továbbképzésünk vége felé West kellemetlen és harsány vitában csapott össze Dr. Halseyvel, amelyet kizárólag a jóindulatú dékán udvariassága tett lehetővé. West azonban úgy érzékelte, hogy szükségtelenül és értelmetlenül akadályozzák roppant munkájában, amelyet természetesen kedve szerint folytathatott volna a későbbi években, de amelyet akkor akart elkezdeni, amikor még a rendelkezésére álltak az egyetem kivételes lehetőségei. Hogy a hagyományhű idősek képesek tudomást sem venni az ő állatkísérleteinek hallatlan eredményeiről, és makacsul tagadják az újjáélesztés lehetőségét, ez kimondhatatlanul undorító és úgyszólván felfoghatatlan volt egy westi logikával gondolkodó ifjú számára. Csak érettebb elmével tudta volna megérteni az ilyen „professzor-doktor” típusú emberek krónikus szellemi korlátait, a sivár puritanizmus nemzedékeinek termékét, ezt a jóindulatú, lelkiismeretes, néha gyengéd és barátságos, mégis mindig szűklátókörű, türelmetlen, megcsontosodott, minden távlat híján levő típust. A kor könyörületesebb e tökéletlenségükben is fennkölt jellemek iránt, akiknek legsúlyosabb vétke a gyávaság, és legkönyörtelenebb büntetése az általános gúnykacaj szellemi vétkeik – a ptolemaizmus, kálvinizmus, Darwin– és Nietzsche-ellenesség, mindennemű vaskalaposság és szűkkeblűség – fölött. A csodálatos tudományos képességei mellett is nagyon fiatal Westnek kevés türelme volt Dr. Halseyhez és tanult kollégáihoz; egyre növekvő ellenszenvet táplált irányukban, és ezzel együtt valamilyen döbbenetes, drámai módon vágyott bizonyítani elméleteit e korlátolt ellenfeleknek. A legtöbb ifjúhoz hasonlóan csapongó álmokat szőtt a bosszúról, győzelemről és a végső, nagylelkű megbocsátásról.

Ekkor csapott le gyilkos vigyorral a démon a Tartarosz lidércnyomásos üregeiből. West és én éppen a ragály kitörésekor fejeztük be a vizsgaidőszakot, de ott maradtunk a nyári kurzuson, ezért Arkhamban tartózkodtunk, amikor a métely ördögi dühével rázúdult a városra. Noha még nem voltunk orvosdoktorok, már levizsgáztunk, és lelkesen jelentkeztünk közszolgálatra, amint egyre nőtt a betegek száma. A helyzet csaknem kezelhetetlenné vált, a halál túlságosan gyakran sújtott ahhoz, hogy a helyi temetkezési vállalkozók maradéktalanul megbirkózhassanak vele. Sűrűn követték egymást a balzsamozás nélküli temetések, még a Christ Churchben is szaporodtak a sírok, telve bebalzsamozatlan halottak koporsóival. Ez a körülmény nem maradt hatás nélkül Westre, aki gyakran eltűnődött a helyzet iróniáján – ennyi friss példány, mégsem kísérletezhet egyiken sem! Szörnyen agyonhajszoltuk magunkat, a borzalmas szellemi és idegi feszültség betegesen mélabússá tette barátomat.

Ám a gyötrő feszültség nem kímélte West szelíd ellenfeleit sem. Az egyetem bezárt, az orvosi fakultás minden tagja segített a tífuszjárvány leküzdésében. Dr. Halsey különösen kitüntette magát e nemes szolgálatban, teljes odaadással állítván rendkívüli képességeit oly esetek szolgálatába, amelyektől sokakat visszariasztott a veszély vagy a látszólagos reménytelenség. Alig egy hónap alatt a rettenthetetlen dékánból népi hős lett, bár ő láthatólag nem volt tudatában hírnevének, miközben azon igyekezett, hogy ne gyűrje le a testi fáradtság és az idegkimerültség. West nem tudta leplezni csodálatát ellenfelének lelkiereje fölött, de éppen ezért még elszántabban akarta bizonyítani meghökkentő elméleteinek igazságát. Kihasználva az egyetemi munka és a városi egészségügyi előírások zavarosságát, az egyik éjjel egy nemrég elhunyt tetemét becsempészte az egyetem bonctermébe, és jelenlétemben beleinjektálta oldatának új változatát. A lény csakugyan kinyitotta a szemét, de csupán a mennyezetet bámulta lelket bénító rettegéssel, mielőtt öntudatlanságba hullott volna, amelyből semmivel sem lehetett kiemelni többé. West azt mondta, nem volt elég friss – a forró nyár nem tesz jót a tetemeknek. Ez alkalommal csaknem rajtavesztettünk, amikor a hullát elégettük. West úgy vélte, nem tanácsos megismételnünk merész kalandunkat az egyetemi laboratóriumban.

A járvány augusztusban ért a csúcsára. West és én csaknem belehaltunk, Dr. Halsey pedig tizennegyedikén csakugyan elhunyt. A diákok valamennyien ott voltak a tizenötödikén lezajlott sietős temetésén, hatalmas koszorúval tisztelegve előtte, noha ez utóbbit csaknem túlszárnyalta az, amelyet Arkham egészséges polgárai és a városi elöljáróság küldött. A temetés szinte hivatalos eseménnyé vált, mivel a dékán bizonyosan a közösség jótevője volt. Az elföldelés után mindnyájan valahogy levertek voltunk, és a délutánt a Kereskedelmi Csarnok kocsmájában töltöttük, ahol West, noha megrázta legfőbb ellenlábasának halála, valamennyiünket megborzongatott hírhedett elméleteinek fölemlegetésével. Az este előrehaladtával a legtöbb diák hazament, vagy a dolga után látott; engem azonban West rábeszélt, hogy segítsek neki „eltölteni az éjszakát”. Háziasszonya hajnali kettő tájt látott minket, ahogy hazajövünk, egy harmadik embert közrefogva; mondta is a férjének, hogy ugyancsak jól belakomázhattunk és -borozhattunk.

E savanyú matrónának nyilvánvalóan igaza volt, mert hajnali három tájt az egész ház fölriadt a West szobájából hallatszó kiáltozásra, az ajtót betörve pedig ott találtak minket öntudatlanul a vérfoltos szőnyegen, összeverve-karmolva-szabdalva, körülöttünk West palackjainak és eszközeinek széttört maradványaival. Csak egy nyitott ablak jelezte, hová tűnt támadónk, és sokaknak szöget ütött a fejébe, ugyan mint élhette túl az iszonyatos ugrást a második emeletről a lenti gyepre. Volt néhány idegen ruhadarab a szobában, de West, amikor visszanyerte eszméletét, azt mondta, ezek nem az idegené, hanem bakteriológiai elemzés céljából vannak itt, mivel a fertőzés terjedését kutattuk. Utasítást adott, hogy amint lehet, égessék el őket a kandallóban. A rendőrségen mindketten kijelentettük, hogy nem ismerjük társunk személyazonosságát. Mint West idegesen elmondta, egy nyájas idegen volt, akivel valamelyik belvárosi mulatóban találkoztunk. Mindketten meglehetősen félvállról vettük a dolgot, mert sem West, sem én nem akartuk, hogy harcias társunkat üldözőbe vegyék.

Ugyanazon az éjszaka kezdődött a második arkhami borzalom, ami az én szememben elhomályosította magát a ragályt is. A Chris Church temető volt a borzalmas gyilkosság színhelye; egy őrt marcangoltak halálra oly módon, amely nemcsak túlságosan ocsmány ahhoz, hogy leírhassam, de kétséget támasztott azzal kapcsolatban is, hogy ember követte volna el. Az áldozatot éjféltájt még élve látták – a leírhatatlan szörnyűségre a hajnal derített fényt. Kihallgatták a szomszédos Bolton város cirkuszának igazgatóját, de ő megesküdött, hogy egyetlen vadállat sem szökött meg ketrecéből. Akik megtalálták a tetemet, észrevették, hogy vérnyom vezet a hullaház felé, és közvetlenül a kapu előtt apró tócsa vöröslött. Egy halványabb csapás a fák felé vezetett, de hamarosan elenyészett.

A következő éjjel ördögök táncoltak Arkham háztetőin, és természetellenes téboly üvöltött a szélben. Átok osont át a lázas városon, melyet a mételynél is rosszabbnak tartottak, és némelyek azt suttogták, hogy magának a kórnak a megtestesült démon-lelke. Nyolc házba vitte el a vörös halált egy kimondhatatlan lény, egy hangtalan, szadista szörnyeteg, összesen tizenhét megcsonkított eltorzult testet hagyva maga után. Néhány ember mintha látta volna a sötétben; azt állították, hogy fehér, és olyan, akár egy satnya majom, vagy ember formájú ördög. Áldozatait nem minden esetben lehetett megtalálni, mert éhes lehetett. Tizennégyszer ölt, mert a többi három már tetem volt, ragályverte házakban.

A harmadik éjszakán a rendőrség vezette, kétségbeesetten kutató csoportok elkapták a Crane Streeten, a Miskatonic Egyetem campusának közelében. A keresést gondosan megszervezték, telefontulajdonosok önkéntes segítségével tartották a kapcsolatot és amikor valaki jelentette az egyetemi negyedből, hogy kaparászást hallott a lehúzott redőnyön, gyorsan kivetették a hálót. Az általános riadó és az óvintézkedések miatt csupán két további élet esett áldozatul, a lény elfogása nagyobb sérülések nélkül történt meg. Végül egy golyóval állították meg, amely nem bizonyult végzetesnek, és általános izgalom és elszörnyedés közepette siettek vele a helyi kórházba.

Ember volt, ezt világosan lehetett látni undorító tekintete, majomszerű némasága és démoni vadsága ellenére. Sebét bekötözték, és a seftoni bolondokházába szállították, ahol aztán tizenhat éven keresztül csapkodta a fejét a cella párnázott falához a minapi balesetig, amikor is kiszabadult, olyan körülmények között, amelyeket kevesen szeretnek emlegetni. De az arkhami üldözők azt találták a legundorítóbbnak, hogy a lény ábrázata gúnyosan, hihetetlenül hasonlított egy tudós, önfeláldozó vértanúéra, akit alig három napja földeltek el, a néhai Dr. Allan Halseyre, a közjó harcosára, a Miskatonic egyetem orvosi fakultásának dékánjára.

Számomra és a most eltűnt Herbert West számára ez volt a csúcsa az undornak és a borzalomnak. Ahogy ma este rágondolok, megborzongok, jobban, mint azon a reggelen, amikor West azt motyogta a kötései alatt:

– A fenébe, mégsem volt elég friss!

 

3. Hat lövés a holdfényben

 

Szokatlan dolog hirtelen hat lövést leadni egy revolverből, amikor egy is megteszi, de sok szokatlan dolog esett meg Herbert West életében is. Például az sem gyakori, hogy egy fiatal orvos kénytelen eltitkolni egyeteme előtt, milyen elvek alapján választja ki otthona és rendelője helyét; Herbert West mégis ezt tette. Amikor ledoktoráltunk a Miskatonic orvosi fakultásán, és általános orvosi praxissal igyekeztünk megszabadulni a szegénységtől, elővigyázatosan elhallgattuk, hogy szállásunkat azért szemeltük ki, mert kellően elszigetelt volt, és a lehető legközelebb esett a szegények temetőjéhez.

Az ilyesfajta szűkszavúság ritkán ok nélküli, és ez volt a helyzet a mi esetünkben is; a ház iránti követelményeinket a fölöttébb népszerűtlen tevékenység indokolta. A külvilág számára csupán orvosok voltunk, de a külszín mögött sokkal hatalmasabb és borzalmasabb célok rejtőztek – Herbert West létezésének értelme az ismeretlen, fekete, tilalmas birodalmak kutatása volt, amelyekben reményei szerint fölfedheti az élet titkát, és örök mozgást indít el a temetői hideg anyagban. Az ilyesfajta kutatás sajátos anyagokat követel, egyebek között friss hullákat; hogy e nélkülözhetetlen dolgokhoz hozzájuthasson, az embernek félrevonultan kell élnie, nem messze a közönséges temetések színhelyétől.

Westtel az egyetemen ismerkedtünk meg, és én voltam az egyetlen, aki rokonszenveztem borzalmas kísérleteivel. Fokozatosan elválaszthatatlan segítője lettem, és akkor is mellette maradtam, amikor befejeztük tanulmányainkat. Nem volt könnyű pacientúrát találni két kezdő orvosnak, de végül az egyetem befolyása lehetővé tette, hogy Boltonban kezdhessünk praktizálni ez egy ipari város Arkhamnek, az egyetem székhelyének közelében. A boltoni gyapjúszövő a legnagyobb gyár a Miskatonic völgyében, amelynek soknyelvű alkalmazottai sohasem voltak népszerűek a helyi orvosok között. A legnagyobb gondossággal választottuk ki házunkat, végül egy meglehetősen kopottas házikónál kötöttünk ki a Pond Street vége felé; a legközelebbi szomszéd öt telekkel arrébb lakott; a helyi szegények temetőjétől pedig csupán egy mező választott el, amelyet az elég sűrű északi erdő egy sávja osztott ketté. A távolság nagyobb volt, mint szerettük volna, ám ennél közelebb nem választhattunk volna házat, csupán a mező túloldalán, amely végképp távol esett az iparnegyedtől. Mégsem voltunk elégedetlenek, mivel lakóhelyünk és baljós anyagbeszerzési forrásunk között nem éltek emberek. A gyaloglás kissé sokáig tartott, viszont zavartalanul hurcolászhattuk néma zsákmányainkat.

Praxisunk meglepően széles körű volt az első pillanattól fogva annyira nagy, aminek örül minden kezdő orvos, és annyira nagy, amelyet unalmas tehernek talál minden tudós, akit valódi érdeklődése egészen másfelé vonz. Az üzem munkássága gyakran fölkeresett minket; számos szervi bajukat nem számítva, bőven akadt dolgunk a késelések és verekedések nyomaival is. Bennünket azonban elsősorban a titkos laboratórium foglalt le, amelyet a pincében szereltünk föl – a laboratórium, amelynek hosszú asztalán az elektromos lámpa fényében, a hajnali órákban gyakran fecskendeztük be West különféle oldatait ama lények vénájába, amelyeket a szegények temetőjéből vonszoltunk magunkkal. West dühödten kísérletezett, hogy találjon valamit, amellyel ismét megindíthatja az ember életjelenségeit, miután a halálnak nevezett dolog egyszer megállította azokat, de a leghátborzongatóbb akadályokba ütköztünk. Az oldatokat más-másképp kellett adagolni a különböző típusoknak; ami megfelelt a tengerimalacoknak, az semmit sem ért embereknél, és a különböző példányok jelentős változtatásokat tettek szükségessé. A hulláknak a lehető legfrissebbeknek kellett lenniük, mivel az agyszövet legcsekélyebb bomlása is lehetetlenné tette a tökéletes újjáélesztést. Az volt a legnagyobb gond, hogyan őrizzük meg kellő frissességüket – West borzalmas tapasztalatokat szerzett egyetemi tanulmányai során kétséges frissességű holttestekkel. A részleges vagy tökéletlen élesztés eredményei sokkal iszonytatóbbak voltak a tökéletes kudarcnál. Mindkettőnknek voltak rémséges emlékei. Már első démoni tapasztalataink óta, amelyeket az arkhami Meadow Hill elhagyatott tanyaházában éltünk át, éreztük a lopakodó fenyegetést; West, aki legtöbb tekintetben nyugodt, szőke, kék szemű tudományos automataként viselkedett, gyakran bevallotta nekem azt a borzongató sejtelmét, hogy kitartóan üldözik. Félig-meddig érezte is, hogy követik. Az idegfeszültség okozta érzékcsalódást még fokozta az a tagadhatatlanul felzaklató tény, hogy életben volt legalább egy újjáélesztett teremtményünk, egy félelmetes húsevő lény a seftoni párnázott cellában. Meg ott volt a másik, az első, amelynek pontos sorsát sohasem tudtuk meg. Boltonban szerencsénk volt a nyersanyaggal, sokkal inkább, mint Arkhamben. Alig egy hete telepedtünk meg, amikor még a temetés éjszakáján hozzájutottunk egy baleset áldozatához, és ő meglepően normális arckifejezéssel nyitotta ki a szemét, mielőtt az oldat csődöt mondott volna. Az egyik karját elvesztette – ha ép lett volna a teste, talán nagyobb sikerrel járunk. Ezután a következő januárig további három esetünk volt, az egyik teljes csőd, egy másiknál izommozgást tapasztaltunk, a harmadik elég borzongató: magától felkelt és hangot adott. Azután elfogyott a szerencsénk; csökkent a temetések száma, és amelyek mégis lezajlottak, azoknak tárgya túl beteg, vagy túlságosan megnyomorodott volt számunkra. Minden halálesetet nyomon követtünk, különös tekintettel a körülményeire.

Mindazonáltal egy márciusi éjszakán váratlanul olyan anyaghoz jutottunk, amelyet nem a szegények temetőjéből kellett kihantolnunk. Boltonban az uralkodó puritán szellem tiltotta az ökölvívást a szokásos eredménnyel. Az üzemi munkások között általánosan elterjedt a tilalmas és szakszerűtlenül levezetett ökölharc; alkalmanként silány minőségű hivatásosokat is felbéreltek. Ezen a tél végi éjszakán ilyen mérkőzés zajlott, láthatóan katasztrofális eredménnyel, mert két riadt polyák kopogtatott be hozzánk, összefüggéstelen suttogással könyörögve, hogy lássunk el egy nagyon titkos és súlyos esetet. Követtük őket egy elhagyott csűrbe, ahol rémült idegenek ott maradt utóhada bámult egy néma fekete alakot a padlón.

A mérkőzés Kid O’Brien egy legkevésbé sem hiberniai jelleggel görbült orrú, esetlen és mostanára reszkető ifjú és Buck Robinson, a „Harlemi Füstös” között zajlott. A négert kiütötték, mint percnyi vizsgálattal megállapíthattuk, végképp. Visszataszító, gorillaszerű figura volt, rendellenesen hosszú felső végtagokkal, amelyeket kénytelen vagyok mellső lábaknak nevezni, és olyan arccal, amelyről kimondhatatlan kongói rejtelmekre és a kísérteties Hold alatt dübörgő tamtamokra kellett gondolnom. A test életében még pocsékabbul festhetett, de hát a világ számos visszataszító dologgal teljes. A szánalmas tömeg rettegett, mivel nem tudták, mire számíthatnak a törvénytől, ha a dolog kipattan; nagyon hálásak voltak, amikor West önkéntelen borzongásom ellenére fölajánlotta, hogy szépen eltussolja az ügyet, olyan célból, amelyet túlságosan is ismertem.

Fényesen sütött a hold a behavazatlan tájra, ám mi felöltöztettük a feketét, és úgy cipeltük haza kettőnk között a kihalt utcákon és mezőkön át, ahogy ezt már megcselekedtük Arkhamben egy borzalmas éjszakán. Hátulról, a mező felől közelítettük meg a házat, a hátsó ajtón keresztül vittük be a lényt, majd lehurcoltuk a pincébe, és felkészültünk a szokásos kísérletre. Betegesen féltünk a rendőrségtől, noha úgy időzítettük kirándulásunkat, hogy elkerüljük a körzet egyetlen járőrét. Az eredmény csüggesztően gyenge volt. Akármilyen kísértetiesen festett zsákmányunk, egyáltalán nem reagált a fekete karjába fecskendezett oldatokra, amelyeket fehérek számára kísérleteztünk ki. Így, amint egyre veszedelmesebben közeledtek a hajnali órák, azt tettük vele, mint a többiekkel: átvonszoltuk a mezőn a szegények temetőjéhez közeli erdősávhoz, itt temettük el, egy akkora sírba, amekkorát ki tudtunk kaparni a fagyott földből. A gödör nem volt valami mély, de éppen olyan jól megfelelt, mint az, amelyet korábbi ügyfelünknek ástunk, annak, aki fölemelkedett és hangot adott. Tolvajlámpánk fényében gondosan letakartuk levelekkel, halott ágakkal, meglehetősen biztosra véve, hogy a rendőrség sohasem fogja megtalálni egy ily sűrű s homályos erdősávban. Másnap mind jobban féltem a rendőrségtől, mivel egyik betegem pletykálta, hogy halállal végződő mérkőzést gyanítanak. Westnek még más oka is volt aggodalomra, mert délután egy olyan esethez hívták, amely nagyon baljósan ért véget. Egy olasz nő hisztériás rohamot kapott elvesztett gyermeke, egy ötéves kis fickó miatt, aki kora reggel elbitangolt és nem ért haza ebédre sem, szóval rendkívül riasztó tüneteket produkált, tekintettel gyenge szívére. Nagyon ostoba hisztéria volt, mivel a kisfiú gyakran elkószált korábban is; de az olasz parasztok rendkívül babonásak, és úgy tűnt, ez az asszony éppen olyan komolyan vette az előjeleket, mint a tényeket. Este hét óra tájt meghalt, és őrjöngő férje iszonyú jelenetet rendezett: meg akarta ölni Westet, akit eszelősségében azzal vádolt, hogy nem mentette meg a feleségét. A barátai lefogták, amikor tőrt rántott, ám embertelen üvöltözéssel, káromkodással és bosszúesküvésekkel búcsúztatta a távozó Westet. Ez újabb szerencsétlenség miatt a fickó láthatólag megfeledkezett gyermekéről, aki éjszakára sem került elő. Szó volt róla, hogy keresésére indulnak az erdőben, de a család legtöbb barátja a halott asszony és az ordítozó férfi körül sürgölődött. West mindent összevéve szörnyű feszült állapotban lehetett. Egyaránt nyomaszthatták a rendőrséggel és a bolond olasszal kapcsolatos gondolatok.

Tizenegy ára tájban vonultunk vissza, de nem aludtam valami jól. Boltonnak ilyen kisvároshoz mérten meglepően jó rendőrsége volt, és akaratlanul rettegtem tőle, hogy milyen felfordulás lesz itt, ha az előző éjszaka eseményeit lenyomozzák. Ez véget vethetne itteni munkánknak, talán még börtönbe is kerülnénk. Nem tetszett, hogy ilyen szóbeszéd járja mindenféle küzdelmekről. Az ára elütötte a hármat, a hold a szemembe világított, de én csak elfordultam, ahelyett, hogy leeresztettem volna a rolót. Azután kitartó dörömbölés hallatszott a hátsó ajtón.

Csöndesen, kábultan feküdtem, ám West hamarosan bekopogtatott hozzám. Köntöst és papucsot viselt, kezében forgópisztolyt és zseblámpát tartott. A revolverből tudtam, hogy inkább az őrült olaszra számít, mint a rendőrségre.

– Jobb, ha mindketten lemegyünk – suttogta. – Nem tehetem meg, hogy nem nyitom ki, beteg is lehet – egy olyan bolond, aki a hátsó ajtónál próbálkozik.

Így hát lábujjhegyen leosontunk a lépcsőn. Félelmünk részint indokolt volt, részint a hátborzongató hajnali órából táplálkozott. A dörömbölés folytatódott, még erősödött is. Az ajtóhoz érve óvatosan elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam. Ahogy a holdfény megvilágította az ott álló alakot, West különös dolgot cselekedett. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan veszélyes volt felhívni a figyelmet magunkra, és rájuk zúdítani a rettegett rendőrségi vizsgálatot – ami szerencsére házikónk viszonylagos elszigeteltsége miatt hál’ istennek nem következett be –, barátom váratlan izgalommal és szükségtelenül a tár mind a hat lövedékét beleürítette éjszakai látogatónkba.

Mert nem az olasz volt az, nem is rendőr. Ocsmányul sötétlett a kísérteties holdfényben a hatalmas, formátlan lény, amilyet csakis lidércnyomásainkban szoktunk látni: egy üveges szemű, tintafekete látomás, csaknem négy lábon: föld, levelek, ágak borították, bűzlött a rászáradt vértől, és villogó fogai közül valami szörnyű, henger alakú, hófehér tárgyat lógatott, amely pici kézben végződött.

 

4. A halott üvöltése

 

A halott üvöltése átható iszonyt ébresztett bennem még Dr. Herbert West iránt is, ami beárnyékolta kapcsolatunk utolsó éveit. Természetes, ha megijedünk egy halott ember üvöltésétől, ami nyilvánvalóan nem kellemes vagy normális esemény; de én szokva voltam a hasonló tapasztalatokhoz, ily módon ezen alkalomból csupán a sajátos körülmények okozták félelmemet.

West sohasem arathatott teljes sikert, mert sohasem jutott kellően friss tetemhez, olyanhoz, amelynek minden sejtje érintetlen, és képes ismét fogadni azt az impulzust, amely visszalendíti az életnek nevezett mozgásmódba. Fennállt a remény hogy e második, mesterséges élet az örökkévalóságig nyújtható az injekciók megismétlésével, de rájöttünk, hogy a természetes élet nem reagál megfelelően. Hogy fönntarthassuk a mesterséges mozgást, az életet meg kellett szüntetni; a tetemnek nagyon frissnek, ugyanakkor halottnak kellett lennie.

Néha szélsőségesen ocsmány tapasztalatokra tettünk szert a tökéletlen újjáélesztések miatt, amikor a porhüvelyeket beteges, természetellenes és agy nélküli mozgásra késztették az újjáélesztő oldat különböző változatai.

Az egyik lény idegtépően üvöltött; egy másik fölpattant, mindkettőnket eszméletlenre vert, és iszonyatos ámokfutásba kezdett, mielőtt bekerült volna az őrültekháza rácsai mögé; ez az ocsmány afrikai szörnyeteg pedig kiásta magát sekély sírjából, és rémtettet követett el, úgyhogy Westnek kellett lelőnie. Nem sikerült olyan friss holttesthez jutnunk, amely a legcsekélyebb értelmet mutatta volna, amikor felélesztettük, így elkerülhetetlenül kimondhatatlan borzalmakat teremtettünk. Észbontó volt elgondolni, hogy egy, talán két szörnyünk még mindig él – e gondolat árnyékként követett minket, amíg West félelmetes körülmények között el nem tűnt. De az elszigetelt boltoni házikó pincelaboratóriumában elhangzott üvöltés idején félelmünknél nagyobb volt a vágyunk a rendkívül friss anyag után. West sokkal mohóbb volt nálam, néha szinte már úgy láttam, mintha epedve lesne minden acélos egészségű élőlényt.

1910 júliusa volt, amikor addigi balszerencsénk a tetemekkel kapcsolatban jobbra fordulni látszott. Hosszabb látogatást tettem szüleimnél Illinoisban, és visszatértemkor Westet rendkívül felajzott állapotban találtam. Izgatottan elmondta, hogy teljesen új látószögből közelítve, nagy valószínűséggel megoldotta a frissesség problémáját: kitalálta a mesterséges konzerválást! Tudtam, hogy valamilyen új és roppant szokatlan balzsamozószeren dolgozik, nem lepett meg, hogy sikerrel járt; de amíg el nem magyarázta a részleteket, nem értettem, hogy egy ilyen anyag miként segítheti a munkánkat, mivel a példányok undok áporodása nagyrészt annak volt köszönhető, hogy későn jutottunk hozzájuk. Ezzel, amint beláttam, West is teljes mértékben tisztában volt; balzsamozóanyaga sokkal inkább a jövőnek szólt, mintsem azonnali használatra, annak a reménynek, hogy a sors ismét utunkba vet valami nagyon friss, temetetlen holtat, ahogyan évekkel korábban történt, amikor Boltonban hozzájutottunk az ökölvívómeccsen megölt négerhez. Végre ránk mosolygott a szerencse, és a pince titkos laboratóriumában ott feküdt egy holttest, amelyen nem kezdhette meg munkáját a bomlás. Hogy mi történhet az újjáélesztéskor és hogy reménykedhetünk-e elméjének, ép eszének helyreállításában, ezt West sem merte megjósolni. A kísérlet határkövet fog jelenteni munkásságunkban, így West félretette a példányt a visszaérkezésemig, hogy mindketten a szokott módon részesülhessünk a látványosságban.

West elmesélte, hogy jutott az erőteljes férfi teteméhez. A jól öltözött ember épp leszállt a vonatról, hogy elintézzen valami üzleti ügyet a boltoni gyapjúfonodával. Az út hosszú volt a városon keresztül, és amikor a jövevény megállt a házunknál, hogy megtudakolja, merre tovább, a szíve rendetlenkedni kezdett. Visszautasította a gyógyszert, és egy pillanattal később váratlanul holtan esett össze. Mint várható volt, West égi ajándéknak tekintette a testet. Rövid társalgásuk során kiderült, hogy az idegent nem ismerik Boltonban, majd miután West átkutatta a hulla zsebeit, kiderült, hogy a St. Louis-i Robert Leavitt az áldozat, láthatólag magányos ember, akinek eltűnését nem fogják kutatni. Amennyiben nem sikerül újjáélesztenünk, senki sem szerez tudomást kísérletünkről. Alanyainkat ugyanis eltemettük a ház és a temető közötti erdősávban. Viszont, ha sikerül újjáélesztenünk, a hírünk örökre, ragyogva fennmarad. Így West habozás nélkül belefecskendezte a tetem csuklójába a frissen tartó keveréket, hogy érkezésem után fölhasználhassuk. Westet nem látszott túlságosan zavarni a tetem szívgyengesége, ami szerintem kockáztatta kísérletünk sikerét; remélte, hogy eléri, amit még sohasem ért el: fellobbantja az értelem szikráját, és talán normális élő teremtést alkothat.

Így hát 1910. július 18-án Herbert West és én ott álltunk a pince-laboratóriumban, és néztük a fehér, néma alakot a kápráztató villanyfényben. A balzsamozó keverék kísérteties hatékonysággal működött, mint elbűvölve megállapítottam, lenézve az erőteljes alakra, amely két hét alatt se merevedett meg. Odafordultam Westhez, hogy ő erősítsen meg ennek az embernek a halálában. A megerősítést meg is kaptam; West emlékeztetett rá, hogy az újjáélesztő elegyet sohasem használta anélkül, hogy ne ellenőrizte volna gondosan az életjeleket, mivel a szer hatástalannak bizonyult, ha az eredeti életerőből bármennyi is megmaradt. Miközben West folytatta az előkészületeket, rám mély benyomást tett az új kísérlet rendkívüli bonyolultsága; annyira összetett volt, hogy West nem bízhatott meg a sajátjánál nehézkesebb kézben. Nem engedte, hogy megérintsem a testet, először egy szert fecskendezett a csuklóba, csaknem ugyanoda, ahol már kilyukasztotta a bőrt a balzsamozó oldat injektálásával. Mint mondta, ez semlegesíti az előző folyadékot, lehetővé téve, hogy a szervezet normális módon ellazuljon, így a bejuttatott újjáélesztő oldat szabadon kifejtheti a hatását. Kicsivel később, amikor a halott lábak enyhe remegése jelezte a hatást, West erélyesen rányomott egy párnaszerű tárgyat a rángatódzó arcra, és nem is vette el, amíg a holttest ismét meg nem nyugodott, készen állva újjáélesztési kísérletünkre. A halvány arcú lelkes férfi most egy utolsó felületes vizsgálatot végzett, ellenőrizve az abszolút élettelenséget, elégedetten hátralépett, végül belefecskendezett a bal karba egy adag gondosan kimért életelixírt; sokkal nagyobb figyelemmel készítette el aznap délután, mint ahogyan az egyetemi időkben csináltuk, amikor még tapasztalatlanul, vaktában tapogatódzva dolgoztunk. Nem tudom leírni a vad, lélegzetvisszafojtott feszültséget, amellyel az eredményt vártuk ennél az első, igazán friss tetemnél, az elsőnél, akinél okkal számíthattunk rá, hogy értelmes beszédre nyitja ajkait, talán elmondhatja, mit látott a mérhetetlen mélységben.

West materialista volt, nem hitt a lélekben, minden tudati tevékenységet a testi jelenségek következményének tekintett, így azt sem várta, hogy ocsmány titkok lappangjanak a halál sorompóján túli mélységekben és tárnákban. Én elméletben nagyjából egyetértettem vele, mégis megmaradt bennem valami ösztönös nyoma őseim egyszerű hitének; nem tehettem róla, de bizonyos félelemmel, szörnyű várakozással tekintettem a tetemre. Mellesleg nem tudtam kitörölni emlékeimből azt az embertelen sikolyt, amelyet azon az éjszakán hallottunk, amikor első kísérletünket végeztük el az arkhami kihalt tanyán.

Nagyon kevés idő telt el, de máris láttam, hogy a kísérlet nem vallott teljes kudarcot. Árnyalatnyi szín költözött az eddig krétafehér arcba, és szétterjedt a sajátosan dús, homokszínű borosta alatt. West, aki a bal kar pulzusán tartotta a kezét, hirtelen jelentősen bólintott; csaknem azonnal pára lepte be a halott szája elé tartott tükröt. Ezt néhány görcsös izommozgás követte majd hallhatóvá vált a lélegzés, megmozdult a mellkas. A lehunyt szemhéjakra pillantottam, és mintha remegni láttam volna őket. Azután fölpattantak, megmutatva a szürke, nyugodt, élő szemet, amelyben azonban nem látszott értelem, még kíváncsiság sem.

Pillanatnyi fantasztikus szeszély hatására kérdéseket suttogtam a veresedő fülbe; kérdéseket egy másik világról, amelynek emlékei talán még nem röppentek el. Az ezt követő rettenet kiűzte őket az elmémből, csak az utolsóra emlékezem, amelyet megismételtem: – Hol jártál? – Nem tudom, kaptam-e választ, mivel hang nem hagyta el a jól formált szájat; csak azt tudom, hogy abban a pillanatban hitem szerint némán megmozdultak a vékony ajkak, szótagokat formáltak, amelyeket én „csak most”-nak olvastam le, már ha volt egyáltalán bármiféle értelmük vagy jelentésük. Ebben a pillanatban, mint mondom, fűtött az ujjongó meggyőződés, hogy legalább egy nagy célt elértünk; első alkalommal élesztettünk föl egy holttestet, amely valódi értelemmel bíró önálló szavakat mondott ki. A következő pillanatban már nem volt kétségünk a győzelem felől; semmi kétség, az oldat, legalábbis ideiglenesen, csakugyan teljes mértékben betöltötte feladatát, helyreállítva az értelmet, valódi életet támasztott a halál után. Ám erre a győzelemre következett a legnagyobb borzalom; nem annak a borzalma, amit a lény mondott, hanem a tett, amelynek tanúja voltam, és amelyet az a férfi követett el, akivel összekötött a hivatás.

Mert ez a nagyon friss tetem teljes, iszonyatos öntudatra rándult, szeme kitágult a földön látott utolsó jelenet emlékétől, a levegőbe lökte élethalálharcot vívó kezeit, majd hirtelen visszazuhanva a második, végleges megsemmisülésbe, ahonnan nincs visszatérés, elüvöltötte ama szavakat, amelyek örökké ott csengenek fájó agyamban:

– Segítség! Eredj innen, te istenverte kis kese ördög, vidd innen az átkozott fecskendődet!

 

5. Az árnyak borzalma

 

Sok ember beszél ocsmányságokat, a sajtóról nem is szólva, amelyek az első világháború csataterein estek meg. Némelyiktől rosszul leszek, mások heves hányingert keltenek bennem, ismét másoktól borzongok és a hátam mögé sandítok a sötétben; mégis, a legrosszabbak ellenére is azt hiszem, én számolhatok be a legförtelmesebbről: az árnyak döbbenetes, természetellenes, hihetetlen borzalmáról.

1915-ben főhadnagyi rangban szolgáltam a kanadai hadsereg flandriai hadtestében, egyikeként a számos amerikainak, akik követték a kormány hívó szavát az óriások harcába. Nem a saját ötletemből léptem be a hadseregbe, sokkal inkább annak természetes eredményeként, hogy bevonult a férfi, akinek nélkülözhetetlen segédje voltam: a híres bostoni sebész-specialista, Dr. Herbert West. Dr. West alig várta, hogy sebészként részt vehessen egy nagy háborúban, és amikor lehetősége nyílt a bevonulásra, engem is magával vitt, csaknem akaratom ellenére . Okkal lettem volna boldog, ha a háború elválaszt minket; okkal találtam egyre zavaróbbnak West orvosi gyakorlatát és társaságát; de amikor Ottawába ment, és egy kollégája közbenjárására őrnagyi beosztást kapott, nem tudtam ellenállni parancsoló sürgetésének, hogy szokott minőségemben én is kísérjem el őt.

Amikor azt mondom, hogy Dr. West alig várta a frontszolgálatot ezzel nem arra akarok célozni, hogy természettől fogva harcias volt, vagy féltette a civilizációt. Mindig jéghideg intellektuális gépezetként viselkedett ez az alacsony szőke, kék szemű szemüveges ember: azt hiszem, titokban kinevette alkalmankénti harci lázamat és kirohanásaimat a közönyös semlegesség ellen. Mindazonáltal megvolt annak az oka, ha Flandria csatatereire kívánkozott, és annak érdekében angyalbőrbe kellett bújnia. Nem olyasmi volt ez, amit a legtöbb ember óhajt, inkább az orvostudomány ama különös ágával kapcsolatos, amelyet titokban művelt, és amelyben megdöbbentő, alkalmanként visszataszító sikereket ért el. Végeredményben sem többre, sem kevesebbre nem volt szüksége, mint frissen megölt, és mindenféleképpen megcsonkított emberanyagra.

Herbert Westnek azért volt szüksége friss holttestekre, mivel a halottak újjáélesztése jelentette élete munkásságát. Ezt a tevékenységet nem ismerte az a divatos pacientúra, amely olyan gyorsan épült ki és kapta szájára West nevét, miután megérkezett Bostonba; csupán én bírtam róla tudomással, aki jó ismerőse, legközelebbi barátja és egyetlen segítője voltam az arkhami Miskatonic egyetem orvosi fakultásán eltöltött évek óta. Ama egyetemi napok alatt kezdte el borzalmas kísérleteit, először kis állatokon, azután döbbenetes módon megszerzett emberi porhüvelyeken. Volt egy oldata, amelyet a holttestek vénájába fecskendezett, és ha azok elég frissek voltak, akkor sajátosan reagáltak. Westnek komoly problémát jelentett, hogy megtalálja a megfelelő képletet, mivel minden szervezetnek más-más stimulusra volt szüksége. A rettegés követte Westet, amikor eltöprengett részleges kudarcain, mert kimondhatatlan lények támadtak a tökéletlen oldatokból, vagy a nem kellően friss tetemekből. E kudarcok egy része életben maradt – egy a bolondokházában tartózkodott, mások eltűntek –, és ha West a lehetséges, bár a valóságban mégis elképzelhetetlen eshetőségekre gondolt, gyakran megremegett szokásos egykedvűségének álcája alatt. Hamar megtanulta, hogy a használhatóságnak az abszolút frissesség a legfontosabb feltétele, ezért rémületes és természetellenes praktikákhoz folyamodott a testlopásban. Az egyetemen és a korai időkben, amikor együtt praktizáltunk Bolton iparvárosban, én elbűvölt csodálattal viseltettem iránta; de ahogy egyre merészebb lett módszereiben, mardosó félelem kezdett kialakulni bennem. Nem tetszett, ahogyan az egészséges élőkre nézett; azután volt egy lidércnyomásos eset a pince-laboratóriumban, amikor megtudtam, hogy egy bizonyos valaki azért lett élőhalott, mert Westnek szüksége volt rá. Ez volt az első alkalom, amikor képes volt életre kelteni a racionális gondolkodást egy holttetemben; sikere, amelyet ilyen ocsmány áron ért el, teljesen megkeményítette.

Módszereiről, melyeket a következő öt évben alkalmazott, szólni sem merek. A puszta félelem ereje tartott mellette, és olyan látványoknak voltam tanúja, amelyeket emberi nyelv nem ismételhet el. Fokozatosan kezdtem borzalmasabbnak találni Herbert Westet minden cselekedeténél. Ekkortájt kezdett derengeni bennem, hogy egykori normális tudományos lelkesedése a meghosszabbított élet iránt fokozatosan beteges, kísérteties kíváncsisággá a vesztőhelyi festőiség iránti titkos vonzalommá fajult. Érdeklődése pokoli és ferde szenvedéllyé torzult a visszataszító és ördögien abnormális látványosságok iránt; egykedvűen, mohón bámulta a mesterséges szörnyetegeket, amelyek láttán egészségesebb emberek holtan estek volna össze a rémülettől és undortól; sápadt intellektualitása mögött a fizikai kísérletek finnyás Baudelaire-je, a sírok lankadt Elagabalja rejtőzött.

A veszélyek, amelyekkel találkozott, nem rettentették el; a bűnök, amelyeket elkövetett, nem indították meg. Azt hiszem, akkor érte el a csúcsot, amikor bebizonyította, hogy az értelmes életet helyre lehet állítani, és új világokat keresett, amelyeket meghódíthatott a különálló testrészek újjáélesztésével. Vad és eredeti elméleteket vallott a szervezet természetes rendszeréről, leválasztott sejtek és idegszövetek független életéről; elért néhány ocsmány eredményt egy leírhatatlan trópusi hüllő majdnem kikelt tojásaiból nyert, mesterségesen táplált, halhatatlan szövet formájában. Két biológiai kérdés volt, amelyeket rendkívüli módon szeretett volna tisztázni: először, hogy lehetséges-e bármilyen minőségű tudatosság és ésszerű cselekvés az agy nélkül, pusztán a gerincvelő és különböző idegdúcok jóvoltából; másodszor, hogy létezik-e bármiféle éteri, érzékekkel föl nem fogható kapcsolat egy test valaha összetartozó, majd sebészeti úton szétválasztott sejtjei között. Az ilyesfajta kutatáshoz bőséges mennyiségben volt szükség frissen leölt ember porhüvelyére, és Herbert West ezért ment el a háborúba.

A szavakba nem foglalhatóan lidércnyomásos eset 1915. márciusában történt egy tábori kórházban, St. Eloi frontvonalai mögött. Még most sem tudom egészen, nem volt-e démoni rossz álom az egész. West magánlaboratóriumot alakított ki a csűrszerű ideiglenes épület egyik keleti szobájában, amelyet azzal az indoklással szerzett meg magának, hogy gyökeresen új gyógymódokat kutat az idáig reménytelen csonkulások kezelésére. Itt végezte véres munkáját, akár egy hentes: sohasem tudtam megszokni azt a közönyt, amellyel bizonyos dolgokat kezelt és osztályozott. Időnként a sebészet valóságos csodáit mutatta be a katonákon; de legfőbb öröme kevésbé nyilvános és emberbaráti természetű volt, és sokat kellett magyarázkodnia bizonyos hangokról, amelyek még az elátkozottak e Bábelében is furcsának tűntek. E hangok gyakran revolverlövések voltak, ami biztosan nem szokatlan a csatatéren, de meglehetősen különös egy kórházban. Dr. West újjáélesztett kreatúrái nem hosszú életre vagy közszereplésre teremtettek. Az emberi eredetű anyagok mellett sok hüllő-embrió-szövetet használt, amelynek tenyésztésében egyedülálló eredményeket ért el. A hüllőszövet az emberénél alkalmasabb volt a szervek nélküli töredékek életének fenntartására, ami barátom jelenlegi tevékenységének középpontját képezte. A laboratórium egyik sötét szögletében nagy födeles kád állt egy keltetőlámpa fölött, tele a hüllőből származó sejtanyaggal, ami szakadatlan osztódással növekedett ocsmányul püffedezve.

Azon az éjszakán, amelyről beszélek, ragyogó új példányt szereztünk: egy férfit, aki valaha oly nagy testi erővel és fennkölt elmével bírt, ami biztosította az érzékeny idegrendszert. Meglehetősen ironikus módon ő volt az a tiszt, aki hozzásegítette Westet ehhez az álláshoz, és aki mostanáig a társunk volt. Továbbá valaha titokban az újjáélesztés elméletét tanulmányozta West segítségével. Sir Eric Moreland Clapham-Lee őrnagy, a Különleges Szolgálati Érdemérem birtokosa a legjobb sebész volt a hadosztályunkban, és éppen sietve tartott a St.Eloi állások felé, amikor súlyos támadás érte a főhadiszállást. Aeroplánnal érkezett, amelyet a rettenthetetlen Ronald Hill hadnagy vezetett; akkor lőtték le őket, amikor csaknem elérték céljukat. A zuhanás látványos és félelmetes volt; Hill fölismerhetetlenné vált, ám a nagy sebész tetemét csaknem lenyakazott, ám egyébként sértetlen állapotban adta vissza a roncs. West mohón kaparintotta meg az élettelen porhüvelyt, amely egykori barátjáé, iskolatársáé volt; összeborzongtam, amikor befejezte a nyakazást, majd a fejet elhelyezte a kocsonyás hüllőszövettel töltött pokoli kádban, későbbi kísérletek céljára, a lefejezett testet pedig a műtőasztalra helyezte. Friss vért fecskendezett bele, összekötött egyes vénákat, artériákat és idegeket a fejetlen nyakon, a vérfagyasztó nyílást pedig letakarta valamilyen tiszti egyenruhát viselő, azonosítatlan egyénről származó bőrrel. Tudtam, mit akar; azt akarta látni, hogy vajon e magasan szervezett test képes-e fej nélkül produkálni bárminemű jelét annak a tudati tevékenységnek, amely megkülönböztette a kitűnő Sir Eric Moreland Clapham-Lee-t. E néma törzs valaha tanulta az újjáélesztést, amelyet most velőtrázó módon bizonyítania kellett.

Még mindig látom Herbert Westet a baljós villanylámpa alatt, ahogyan befecskendezi az újjáélesztő oldatot a fej nélküli testbe. A jelenetet nem tudom leírni – elájulnék, ha csak megpróbálnám, mert őrület töltötte meg azt az osztályozott csonkokkal telezsúfolt szobát, amelynek síkos padlóján csaknem bokáig gázoltunk a vérben és a csekélyebb emberi hulladékokban, ahol egy távoli sarok fekete árnyai között ocsmány hüllő-borzalmak bugyborogtak, pöfögtek és fortyogtak a halvány zöldeskék láng kísértete fölött.

Az alanynak, ahogyan azt West ismételten megjegyezte, ragyogó idegrendszere volt. Sokat várt tőle; amint rángani kezdett, nyomban lázas érdeklődés gyúlt barátom arcán. Azt hiszem, arra készült, hogy bizonyítékát fogja látni ama egyre erősebb meggyőződésének, hogy a tudatosság, ész és személyiség az agytól függetlenül is létezik, hogy az embernek nincs tudati központja, csupán idegi vezényléssel működő gépezet, amelynek mindegyik része önmagában is nagyjából teljes egész. Egyetlen győzelmes bizonyítással mindjárt átutalja az élet rejtélyét a mítoszok világába. A test most már hevesen rángatódzott, majd félelmetes módon vonaglani kezdett mohó tekintetünk előtt. A karok idegesítően mocorogtak, a lábak fölhúzódtak, az izmok visszataszítóan, görcsösen feszültek. Azután a fejetlen lény kitárta karjait, a kétségbeesés félreérthetetlen mozdulatával, a tudatos kétségbeesésével, amely egymagában elegendő volt, hogy igazolja Herbert West minden elméletét. Az biztos, hogy az idegek emlékeztek a férfi életének utolsó cselekedetére; a küzdelemre, amellyel szabadulni akart a zuhanó aeroplánból.

Ami ezután következett, azt sohasem fogom bizonyosan tudni. Lehet, hogy hallucináció volt az egész, amelyet az a sokk idézett elő, hogy rögtön ezután az egész épületet romba döntötte a hirtelen megindult német pergőtűz – ki tudná cáfolni, amikor bizonyíthatóan csupán West és én maradtunk életben? West szívesen fogta fel így, egészen a közelmúltban történt eltűnéséig, de voltak idők, amikor nem volt képes rá; különös ugyanis, hogy mindkettőnknek ugyanolyan érzékcsalódása lett volna. Az ocsmány esemény nagyon egyszerű volt, csupán későbbi jelentősége miatt méltó az említésre.

A test az asztalon vak, szörnyű tapogatódzással fölemelkedett, és mi egy hangot hallottunk. Nem hívhatom emberi hangnak, ahhoz túlságosan félelmetes volt. Mégsem a hanghordozása volt a legrémítőbb. Nem is maga az üzenet – mindössze annyit kiáltott: Ugorjon, Ronald, az Isten szerelmére, ugorjon! –, hanem a hang forrása.

A nagy, letakart kád felől jött, az ugráló fekete árnyak kísérteties sarkából.

 

6. A síri légió

 

Amikor egy éve eltűnt Dr. Herbert West, a bostoni rendőrség alaposan kikérdezett. Gyanakodtak, hogy valamit elhallgatok, és talán még ennél súlyosabb dolgokat is gondoltak; de nem mondhattam el nekik az igazat, mert úgysem hitték volna el. Azt tudták, hogy West tevékenysége kívül esett a közember által még felfogható határon; ocsmány halottfeltámasztó kísérletei túlságosan kiterjedtek voltak ahhoz, hogy tökéletesen titokban lehetett volna tartani őket; ám a végső, lélekrázó katasztrófa a démoni fantázia olyan elemeit tartalmazta, hogy még én magam is kételkedem abban, amit láttam.

Én voltam West legközelebbi barátja és egyetlen bizalmas segítőtársa. Évekkel ezelőtt az orvosegyetemen találkoztunk, és elejétől kezdve osztoztam szörnyű kutatásaiban. West igyekezett kidolgozni a tökéletes oldatot, amelyet a frissen elhunyt ereibe fecskendezve ismét életre kelthette a holtat; a munka nagy mennyiségű friss tetemet követelt, ami a legelfajzottabb tetteket írta elő. Még döbbenetesebb volt némely kísérletek eredménye: azok a már elpusztult, rémítő húskoloncok, amelyeket West vak, agytalan, gyomorforgató létre ébresztett. Ez volt a megszokott eredmény mivel a tudat újraélesztéséhez teljesen friss tetemre volt szüksége, hogy a bomlás ne érinthesse az érzékeny agysejteket.

A legfrissebb hulláknak ez a szükséglete, ez okozta West erkölcsi bukását. Nehéz volt ilyesmihez hozzájutnia, és egy iszonyú napon már akkor megszerezte a kísérlet alanyát, amikor az még élt és egészséges volt. Némi küzdelem, egy tű, egy erős alkaloida nagyon friss holttestté változtatta, és egy kurta, emlékezetes pillanatra sikerült a kísérlet; ám West eldurvult, megkérgesedett lélekkel került ki belőle, és hideg szeme néha ocsmány, számító pillantással méregetett olyan embereket, akiknek különösen érzékeny agyuk és egészséges testük volt. A vége felé egyre jobban féltem tőle, mert engem is kezdett így nézegetni. Az emberek, úgy látszik, nem vették észre efféle pillantásait, az én félelmemet viszont igen; és West eltűnte után ez szolgáltatott alapot bizonyos képtelen gyanúkhoz.

Valójában West sokkal jobban félt nálam; undorító kutatásaival velejárt az ólálkodás, és rettegett minden árnyéktól. Félt többek között a rendőrségtől is, de ennél mélyebb és ködösebb félelmet táplált bizonyos leírhatatlan lények iránt, amelyeket beteges életre keltett, és nem látta, hogy ez az élet eltávozott volna belőlük. Kísérleteit rendszerint egy forgópisztollyal zárta le, de néha nem volt elég gyors. Ott volt mindjárt az első alany amelynek kirabolt sírján később karmokkal marcangolt jeleket láttak. Ott volt aztán annak az arkhami professzornak a teste, amely kannibalizmusba esett, mielőtt elfogták, és személyazonosságát föl nem ismerve a seftoni őrültekháza egyik cellájába zárták, ahol tizenhat éven át verte a falat. A legtöbb túlélőről még nehezebb beszélnem – a későbbi években West tudományos lelkesedése egészségtelen, fantasztikus mániává fajult, és leginkább abban jeleskedett, hogy nem ép emberi testeket élesztett újjá, csupán különböző testrészeket, vagy ezeket a részeket nem emberi szerves anyaggal egyesítette. Eltűnte előtt már pokolian undorító dolgokra vetemedett, némelyik kísérlete még célzás formájában sem tűri a nyomdafestéket. A világháború, amelyben mindketten sebészként dolgoztunk, még fel is erősítette ezt a szenvedélyét.

Amikor azt mondom, hogy West ködösebb félelmeket táplált némely alanyával kapcsolatban, ezzel ennek a félelemnek az összetett voltára utalok, vagyis hogy hozzátartozott a tudás, miszerint ily névtelen szörnyek léteznek, másrészt meg a találgatás, hogy milyen testi ártalmat okozhatnának neki bizonyos körülmények között. Még iszonyatosabbá tette a helyzetet a kísérleti alanyok eltűnése, mert West valamennyiük közül csak egynek a helyét ismerte, az őrültekháza szánalmas lakójáét. De élt benne egy ennél kifinomultabb félelem ugyanis roppant fantasztikus eredményre jutott egy különös kísérlet során, amelyet a kanadai hadseregben hajtott végre 1915-ben. West egy súlyos ütközet közepén újjáélesztette Sir Eric Moueland Clapham-Lee őrnagyot, a Különleges Szolgálatért Érdemérem tulajdonosát, egy kollégáját, aki tudott West kísérleteiről. West a fejet eltávolítva vizsgálta annak lehetőségét, hogy mutathatja-e a törzs az értelmes élet jeleit. Éppen akkor járt sikerrel, amikor az épületet elsöpörte a német ágyúzás. A törzs tudatosságra utaló mozdulatokat tett; és ámbátor hihetetlennek tűnik, mindketten gyomorkeverően biztosak voltunk benne, hogy tagolt beszédet hallunk a laboratórium egyik árnyékos sarkában elhelyezett, leválasztott fejtől. Bizonyos értelemben kegyként érkezett a gránát – ámde West sohasem vehette annyira bizonyosra, mint szerette volna, hogy mi vagyunk az egyedüli túlélők. Gyakran kockáztatott meg hátborzongató feltételezéseket arról, hogy miket tehet egy fejetlen orvos, aki rendelkezik a holtak újjáélesztésének képességével.

West utolsó lakása egy tiszteletre méltó, igen elegáns házban volt, amely Boston legöregebb temetőjére nézett. Pusztán jelképes és fantasztikus esztétikai okokból választotta ezt a helyet, mivel a legtöbb temetés itt még a gyarmati időkben történt, ezért kevés tudományos haszonnal kecsegtetett volna az új tetemek keresése. A laboratóriumot külföldről hozatott munkások építették a legnagyobb titokban a pincében; volt benne egy nagy kazán is, hogy kényelmesen és tökéletesen el lehessen tüntetni a testeket, testrészeket és testutánzatokat, amelyek a tulajdonos beteges kísérletei és istentelen időtöltései után megmaradtak. A pince kiásása közben a munkások valamely rendkívül régi falazatba ütköztek; kétségtelenül köze lehetett a régi temetőhöz, mégis túlságosan mélyen feküdt ahhoz, hogy bármely ismert sírhellyel kapcsolatba lehetett volna hozni. Némi számolgatás után West úgy vélekedett, hogy titkos kriptáról lehet szó, amely az Averill sír alatt helyezkedik el, ahová 1768-ban temettek utoljára. Vele voltam, amikor megvizsgálta a munkások lapátjai és ásói nyomán előbukkant salétromos, csöpögő falakat, fölkészültem az évszázados sírbolt titkainak feltárulását kísérő, vacogó izgalomra; de most először West újsütetű félelme legyőzte természetes kíváncsiságát; megparancsolta – elárulva, hogy benne is korcsosodik már a régi vakmerőség –, hogy a falazatot hagyják érintetlenül, és vakolják be. Így is maradt egészen ama pokoli éjszakáig, és ez képezte a titkos laboratórium egyik falát. Beszéltem már West hanyatlásáról, de hozzá kell tennem, hogy mindez szellemi, megfoghatatlan dolog volt. Kívülről nem változott, nyugodt maradt, hideg és fiatalos, mintha semmit sem változtattak volna rajta a rettegések és az évek. Még akkor is nyugodtnak látszott, amikor a kiásott sírra gondolt, és hátranézett a válla fölött; még akkor is, ha a kannibálra gondolt, aki a Sefton rácsait rágta és rázta.

Herbert West pusztulása azon az estén kezdődött közös dolgozószobánkban, amikor hol énrám vetett kíváncsi pillantásokat, hol az újságra. Egy különös cím keltette fel figyelmét a gyűrött lapon, és mintha névtelen titáni mancs nyúlt volna utána tizenhat év távlatából. Valami félelmetes és hihetetlen történt ötven mérföldnyire a seftoni őrültekházában; a szomszédok hüledeztek, a rendőrség nem értette. A hajnali órákban néma férfiak csoportja lépett a birtokra, vezetőjük fölkeltette az ügyeleteseket. Fenyegetően harcias alak volt, akinek ajkai beszéd közben nem mozogtak, és hangja mintegy hasbeszélői kapcsolatban látszott lenni a magával hurcolt hatalmas, fekete dobozzal. Kifejezéstelen arca csinos volt, sőt, szinte ragyogó szépségű, ám az igazgató valósággal elalélt, amikor fény esett arra az arcra, mivel viaszból készült, festett üvegszemekkel. Valami kimondhatatlan baleset történhetett ezzel az emberrel. Lépteit egy termetesebb férfi irányította, akinek visszataszító, kékes arcát valamely ismeretlen betegség félig felfalta. A beszélő megkérdezte, hol őrzik azt az emberevő szörnyeteget, akit Arkhamból hoztak el tizenhat éve. Amikor megtagadták a választ, jelt adott, mire döbbenetes ribillió vette kezdetét. A gonosztevők minden ápolót megvertek, megtapostak és megharaptak aki nem menekült el; négyet megöltek, és végül sikerült kiszabadítaniuk a szörnyeteget. Azok az áldozatok, akik képesek voltak hisztérikus roham nélkül felidézni a történteket, esküdöztek, hogy a teremtmények egyáltalán nem ember módjára viselkedtek, inkább mintha valami elképzelhetetlen gép mozgatta volna őket, amelyet a viaszarcú működtetett. Mire segítség érkezett, nyoma sem volt a férfiaknak és eszelős támadásuknak.

Attól kezdve, hogy West ezt a cikket elolvasta, egészen éjfélig mintegy bénultan üldögélt. Éjfélkor megszólalt a csengő, ami rettenetesen megijesztette. Ahogyan a rendőröknek is mondtam, az utcán nem állt kocsi; csak egy csoport sajátos külsejű alak, akik nagy szögletes dobozt hoztak magukkal, amelyet leraktak az előszobában, miután egyikük természetellenes hangon felröffent: – Expressz, fizetve. – Majd szaggatott mozgással kisorjáztak a házból. Utánuk néztem, és furamód úgy rémlett, mintha a házunkkal szomszédos régi temetőbe fordultak volna be. Amikor becsaptam mögöttük az ajtót, West lejött és ránézett a dobozra. Úgy hatvan centiméteres élű kocka volt, és hibátlanul rá volt írva West neve, mostani címe, valamint még valami: „Feladó: Eric Moreland Clapham-Lee, St. Eloi, Flandria.” Hat évvel korábban Flandriában egy szétágyúzott kórház omlott rá Dr. Clapham-Lee újjáélesztett törzsére és a fejre, amely – talán – tagolt szavakat mondott.

West most még csak izgatott sem volt. Sokkal kísértetiesebb állapotba került. – Eljött a vég, de azért égessük el ezt – hadarta. Egyfolytában fülelve levittük a tárgyat a laboratóriumba. Nem sok részletre emlékszem – képzelhetik elmeállapotomat – de az bűnös hazugság, hogy Herbert West testét helyeztem a kazánba, amikor begyújtottam. Közösen raktuk be a felbontatlan dobozt, rácsuktuk az ajtót, és bekapcsoltuk az elektromosságot. A dobozból egész idő alatt egyetlen hang sem hallatszott.

West volt az, aki észrevette, hogy hullik a vakolat a falnak azon részén, ahol az ódon sírbolt rejlett. El akartam futni, de megállított. Azután apró fekete rést pillantottam meg, jeges, kísérteties szél csapott meg és éreztem a rothadó föld zsigereinek szagát. Nem hallatszott hang, ám amikor kialudt az elektromos ívfény, némán buzgólkodó lények olyan falkáját pillantottam meg az alvilági foszforeszkálásban, amelyeket csupán az őrület – vagy valami annál is rosszabb – képes megalkotni. Emberiek, félig emberiek, részben emberiek és egyáltalán nem emberiek voltak, groteszkül heterogén raj. Egyetlen hang nélkül, sorra távolították el az évszázados fal köveit. Azután, amikor a nyílás eléggé kitárult, libasorban beléptek a laboratóriumba. Gyönyörű viaszfejet viselő lény vezette őket. A vezetőt követő eszelős tekintetű szörnyeteg megragadta Herbert Westet. Ő nem ellenkezett, meg se mukkant. Majd valamennyien rávetették magukat és a szemem láttára tépték darabokra, magukkal hurcolva cafatait az elmondhatatlan förtelmek föld alatti kamrájába. West fejét a viaszfejű vezető vitte, akin a kanadai hadsereg tiszti egyenruhája feszült. Miközben eltűntek, észrevettem, hogy a szemüveg mögött a kék szemeket most gyújtja iszonyú lángra a kétségbeesett indulat.

Reggel a szolgák találtak meg öntudatlan állapotban. West eltűnt. A kazánban csupán azonosíthatatlan hamvakat találtak. A nyomozók kihallgattak, de hát mit mondhatnék? A seftoni tragédiát nem hozzák kapcsolatba Westtel, valamint a dobozt cipelő alakokat sem, akiknek még a létét is tagadják. Meséltem nekik a kriptáról, mire megmutatták az érintetlen vakolatot és kinevettek. Így hát nem mondtam többet. Úgy vélik, hogy vagy őrült vagyok, vagy gyilkos – valószínűleg meg is őrültem. De nem lennék olyan őrült, ha az az átkozott síri légió nem lett volna olyan hallgatag.

Bihari György fordítása

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

Laci

Dátum: 2015-05-03 22:44:38
 

Ez nagyon beteg! De tetszik!

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre