Kőhalom, A / Kőhalom a hegyfokon, A

Eredeti cím: Cairn on the Headland, The

0 38

Szerző: Robert E. Howard • Év: 1933

A novella igen bonyodalmas hátteréhez Howard szívóssága adja meg a kulcsot: konokul ragaszkodott ugyanis hozzá, hogy megírja az 1014-es clontarfi csata történetét, amelyben a kelta törzsek szövetsége, élén Brian Boru királlyal, megakasztotta a hódító vikingek írországi terjeszkedését. Először a történelmi elbeszélés zsánerében próbálkozott, Clontarf lándzsái (Spears of Clontarf) címmel, és nagy reményeket fűzött a kézirathoz, amelyet 1931. június 1-én küldött el Harry Batesnek, a Strange Tales magazin főszerkesztőjének. Csalatkoznia kellett azonban, mivel Bates hiányolta a sztoriból a fantasztikus elemeket. Howard erre beillesztett a cselekménybe egy erőteljes természetfölötti szálat: ez a változat lett A szürke isten tovatűnik (The Grey God Passes). Batesnek ezúttal az volt a kifogása, hogy túl sok a szereplő, és a temérdek fura név teljesen összezavarná az olvasókat. Howard hiába tiltakozott, hogy ez egy valódi történelmi szituáció, amit képtelenség holmi leegyszerűsített alapsémára redukálni. Végül azt a megoldást választotta, hogy az idősíkot a jelenbe helyezte át, egy reinkarnációs vízió beiktatásával, ami munkásságának első szakaszában előszeretettel alkalmazott technikája volt. A novella így horrorsztorivá vedlett, amit 1932. tavaszán A kőhalom a hegyfokon (The Cairn on the Headland) címmel küldött be a Strange Talesnek, és Bates végre elfogadta. A szerző viszontagságai azonban még mindig nem értek véget, mert amikor az írása megjelent a magazin 1933. januári számában, azzal kellett szembesülnie, hogy a szerkesztő belenyúlt a szövegbe és teljesen összezavarta a két fő karakter hátterét, illetve egymáshoz való viszonyát. A fulmináns hangvételű levél, melyben barátjának, Lovecraftnak fakad ki Bates ellen, ékesen tanúsítja a pulp-korszak szerzőinek alkotói kiszolgáltatottságát, ami alól a legnagyobb húzónevek sem képeztek kivételt. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Howard a Strange Talesszel párhuzamosan más magazinoknál is kísérletezett a kéziratokkal; a Clontarf lándzsáit például a Soldiers of Fortune, A szürke isten tovatűniket pedig a Weird Tales is visszadobta. Ennek kimerítő részletezése azonban áttekinthetetlenné bonyolítaná a bevezetőnket.)

A clontarfi csata Howard-féle feldolgozásának tehát három változata van, három különböző zsánerben: történelmi elbeszélés, fantasy és horror. Az alábbiakban a harmadik verzió szövegét közöljük – az egyetlen olyat, ami megjelent a szerző életében –, Bates változtatásait Howard eredeti kézirata alapján visszajavítva.

***

Megjelent a Delta Vision kiadó MesterMűvek sorozatában, a klasszikus alfolyam 9. kötetében (Robert E. Howard: Fekete Turlogh és a kelták).

***

 

A kőhalom a hegyfokon

 

– Ez az a cairn,[1] amit keresel – mondtam, kezemet óvatosan a furcsamód szimmetrikus halom egyik durva kövére téve.

Ortali sötét szemében mohó érdeklődés lángolt. Pillantása végigsöpört a tájon, majd visszatérve megállapodott a jókora, viharvert sziklákból rakott halmon.

– Micsoda vad, sivár, hátborzongató hely! – mondta. – Ki gondolta volna, hogy ilyet találunk ezen a környéken? Ha nincs a felszálló füst, az ember nem is álmodná, hogy a hegyfok mögött egy nagyváros rejlik! Itt még egy halászkunyhót se látni.

– Az emberek kerülik a halmot, már évszázadok óta – válaszoltam.

– Miért?

– Ezt már kérdezted – feleltem türelmetlenül. – Manapság azt mondanám, csak megszokásból; de régebben még tudták, hogy jó okuk van rá.

– Jó okuk! – nevetett gúnyosan. – Babonaság!

Komoran mértem végig, leplezetlen gyűlölettel. Aligha különbözhettünk volna jobban egymástól. Ő karcsú volt és öntudatos; jellegzetes latin típus a sötét szemével és a finoman metszett vonásaival. Én nagydarab vagyok, ormótlan és medveszerű, a szemem hideg-kék, a hajam borzas és vörös. Honfitársak voltunk abban az értelemben, hogy ugyanabban az országban születtünk; ám őseink hazája oly távol esett egymástól, mint észak és dél.

– Északi babonaság! – ismételte. – A latinokról el se tudom képzelni, hogy ennyi éven át felderítetlenül hagynának egy ilyen rejtélyt. Ők ehhez túl gyakorlatiasak – vagy prózaiak, ha úgy tetszik. Biztos vagy a kőhalom korában?

– 1014 előtt egyetlen kézirat sem említi – morogtam –, pedig átnéztem az összeset, eredetiben. Brian Boru király költője, MacLiag beszél egy cairnról, amit közvetlenül a csata után emeltek; kétség sem férhet hozzá, hogy erre gondol. Szó esik róla a Négy Mester későbbi krónikájában, meg a Leinsteri Kódexben, amit az 1150-es évek végén állítottak össze, és a Lecani Sárga Könyvben is, ami MacFabris műve 1416-ból. Mind a clontarfi csatához köti, de azt nem említik, mi célból épült.

– Abban mi titokzatos van? – kérdezte az olasz. – Talán nem teljesen természetes, hogy a legyőzött vikingek sírhalmot emeltek valamelyik nagy vezérüknek, aki elesett a csatában?

– Már a puszta létezése is rejtély – feleltem. – Cairnt rakni a holtak fölé viking szokás, nem ír. De a krónikások szerint ezt nem a vikingek építették. Hogyan is tehették volna, közvetlenül a csata után, amelyben százával kaszabolták le őket és a túlélők hanyatt-homlok menekültek vissza Dublin kapuihoz? A vezéreik ott maradtak, ahol elestek, a hollók tisztogatták le a csontjaikat. Ezeket a köveket ír kezek halmozták ide.

– És ez mitől lenne furcsa? – kötötte az ebet a karóhoz Ortali. – A régi írek, mikor hadba vonultak, köveket hordtak halomba, mindenki egyet-egyet. Az ütközet után a túlélők visszavették a magukét; így aztán könnyű volt számba venni az elesetteket, csak a köveket kellett megszámolni hozzá.

A fejemet ráztam.

– Ez régebben volt szokás, nem a clontarfi csata idején. Itt először is több mint húszezer harcos küzdött, és négyezren estek el közülük; ebben a halomban nincs ennyi kő. Azonkívül túl szimmetrikus. Alig sínylette meg a századok múlását. Nem, ezt azért építették, hogy elrejtsen valamit.

– Északi babonaság! – húzta el a száját megint az olasz.

– Csepüld csak, ha tetszik! – A gúnyolódása úgy indulatra lobbantott, hogy heves kifakadásomra önkéntelenül hátrált egy lépést, keze a kabátja alá kapott. – Nekünk északon olyan isteneink és démonaink voltak, hogy a sápadt déli mítoszok ahhoz képest gyerekmesék! Amikor a te őseid selyemvánkosokon henyéltek egy hanyatló kultúra málló márványoszlopai között, az enyémek rettenetes csatákat vívtak emberekkel és szörnyekkel, hogy megteremtsék a maguk civilizációját!

– Itt, ezen a síkon értek véget a sötét idők, és egy új korszak fénye virradt a gyűlölet és zűrzavar világára. Azt még neked is tudnod kell, hogy 1014-ben Brian Boru és a Dál Cais-csatabárdok[2] itt törték meg örökre a pogány vikingek hatalmát – a bősz, békét nem ismerő fosztogatókét, akik évszázadokon át feltartották a civilizáció fejlődését.

– Több volt ez, mint a gaelek és a dánok vetélkedése Írország koronájáért. A háború a Fehér Krisztus és Odin, a kereszténység és a pogányság között dúlt. Ez volt a pogányok utolsó csatája – a régi, zord idők ivadékaié. Három évszázadig nyögött a világ a vikingek talpa alatt, és itt, Clontarf síkján ráztuk le magunkról ezt az igát.

– A kiművelt latin krónikások akkor éppúgy alábecsülték ennek a győzelemnek a jelentőségét, mint ma. A civilizált déli városok kifinomult lakóit nem érdekelte, milyen csatákat vívnak a barbárok a világ távol északnyugati zugában – azt is alig tudták, kik élnek ott és miféle országokban. Csak azt vették észre, hogy a félelmetes tengeri királyok többé nem prédálják végig tűzzel-vassal a partjaikat. Egy évszázadba sem telt, hogy a dúlás és vérontás lidérces korszakát elnyelje a feledés – csupán mert valami bárdolatlan, félcivilizált népség, amelyik farkasbőrrel takargatta csupaszságát, felkelt a hódítók ellen.

– A Ragnarök volt ez, az istenek alkonya! Itt bukott el Odin igazából, mert halálos csapás érte a hitét. Ő volt az utolsó a pogány istenek közül, aki szembeszállt a kereszténységgel, és egy ideig úgy tűnt, hogy gyermekei győzedelmeskedhetnek és visszaránthatják a világot a legsötétebb barbárságba. Clontarf előtt a regék szerint gyakran megmutatkozott a híveinek: homályosan az áldozati füstben, a meztelenül haldokló foglyok sikolyai között; a szélszaggatta felhőkön lovagolva, vihartépázta fürtökkel; vagy teljes harci díszben, viking bajnokként, névtelen csaták forgatagában osztogatva rettenetes csapásait. Clontarf után azonban nem látták többé; hívei hiába szólították vad kántálással és iszonyatos áldozatokkal. Hitüket veszették benne, aki cserbenhagyta őket siralmuk óráján; oltárai elomlottak, papjai megőszültek és elhaltak, az emberek pedig legyőzője, a Fehér Krisztus felé fordultak. A vér és vas uralma feledésbe merült; a vöröslő kezű tengeri királyok ideje lejárt. A kelő nap lassan tapogatózva bevilágította a sötét kor éjszakáját, és az emberek elfeledték Odint, aki nem szállt le többé közéjük.

– Nevess csak, ha tetszik! De ki tudja, miféle rémalakokat fiadzott a sötétség és a hideg homály észak feketén örvénylő öbleiben? A déli földeken süt a nap és virágok nyílnak; derült ég alatt az emberek nevetnek a démonokon. De ki a megmondhatója, micsoda gonosz szellemek lakoznak északon, a vad viharokban és a sűrű sötétben? Nagyon is meglehet, hogy az ilyesfajta éji szörnyek révén alakult ki a zord istenek kultusza: Odiné, Thoré meg a borzalmas fajzadékaiké.

Ortali egy pillanatig hallgatott, mintha megdöbbentette volna hevességem; aztán felkacagott.

– Jól mondod, viking bölcselőm! Ezt majd máskor vitatjuk meg. Aligha várhatom el valakitől, aki az északi barbárok ivadéka, hogy teljesen levetkezze fajtája álmait és miszticizmusát. De te sem várhatod el tőlem, hogy elragadjanak a képzelgéseid! Továbbra is tartom, hogy ez a kőrakás nem rejt sötétebb titkot egy viking vezérnél, aki a csatában lelte halálát; az északi ördögökről való zagyválásodnak mindenesetre semmi köze hozzá. Segítesz kibontani a cairnt?

– Nem – feleltem kurtán.

– Bármit rejt, pár órás munkával kiássuk – folytatta, mintha nem is hallotta volna. – Egyébként, ha már a babonáknál tartunk, nincs valami bolond mese erről a kőhalomról meg a fagyöngyről?

– A régi legendák csak annyit mondanak, hogy valami titokzatos okból egymérföldes körzetben kivágtak körülötte minden olyan fát, amin kihajtott a fagyöngy – feleltem mogorván. – Ez egy másik rejtély. A fagyöngy fontos kelléke a viking varázslásnak. A Négy Mester ír egy vikingről – egy ősz szakállú, elvadult külsejű aggastyánról, alighanem egy Odin-papról –, akit megöltek a helybéliek, mikor megpróbált egy csokor fagyöngyöt tenni a kőhalomra, egy évvel a csata után.

– Hát – nevetett az olasz –, én szereztem egy fagyöngyágat – látod? –, ki is tűzöm a hajtókámra; hátha megvéd az északi démonaidtól. Biztosabb vagyok benne, mint valaha, hogy a cairn alatt egy tengeri király nyugszik – őket pedig mindig a kincseikkel együtt temették el: aranyserlegekkel, drágaköves markolatú kardokkal, ezüstvértben. Óriási vagyont szimatolok itt, ami fölött évszázadokig botorkáltak a kétballábas ír parasztok, az éhhalál szélén nyomorogva. Bah! Visszajövünk majd éjfél körül, mikor biztosak lehetünk benne, hogy senki sem zavar meg minket; és segíteni fogsz a felnyitásában.

Az utolsó mondatot olyan parancsoló hangon ropogtatta, hogy vörös ködbe borult tőle az agyam. Miközben beszélt, Ortali elfordult, hogy szemügyre vegye a kőrakást; a kezem pedig lopva, szinte önkéntelenül kinyúlt, és összezárult egy gonosz, éles kődarab körül, amely az egyik szikláról vált le. Abban a pillanatban csupán egy hajszál választott el tőle, hogy gyilkossá váljak. Egyetlen ütés, gyors, csöndes és kemény, és örökre megszabadulok a rabigából, mely ugyanolyan keserves volt, mint amit kelta őseim nyögtek a vikingek alatt.

Mintha olvasna a gondolataimban, az olasz hirtelen szembepördült velem. Gyorsan zsebre vágtam a követ; nem tudtam, észrevette-e a mozdulatot. Ám a vörösen lángoló indulatot látnia kellett a szememben, mert újra hátrahőkölt s keze megint a rejtett revolver után kapott.

Végül azonban csak annyit mondott: – Meggondoltam magam. Nem nyitjuk fel ma éjjel a halmot. Talán holnap. Lehet, hogy figyelnek minket. Most visszamegyek a szállodába.

Nem válaszoltam, csupán hátat fordítottam neki és rosszkedvűen a part irányába baktattam. Ő fölfelé indult meg a hegyfokon, ami a várost rejtette, s mikor megfordultam, hogy visszanézzek rá, épp a gerincen kelt át, élesen kirajzolódva a borongós égboltra. Ha a gyűlölet ölni tudna, holtan rogyott volna össze. Vörös ködön keresztül láttam őt, és az érverés kalapácsként dobolt a halántékomon.

Visszafordultam a part felé, és hirtelen megtorpantam. Sötét gondolataimba merülve pár lépésnyire megközelítettem egy asszonyt anélkül, hogy észrevettem volna. Magas volt és keménykötésű; arca szigorú és határozott, viharvert és mély árkokkal barázdált, akárcsak a környező hegyek. A ruházatát különösnek találtam, ám ezen nem akadtam fenn, mert tudtam, milyen furcsán öltöznek olykor a félreeső helyeken.

– Mit műveltetek a cairnnél? – kérdezte mély, erőteljes hangon. Meglepetten néztem rá; gaelül szólalt meg, ami önmagában nem lett volna különös, ám ahogy a szavakat formálta, az elütött az élő nyelvtől: a tudósok gaelje volt, tiszta és régies ízű. Valami eldugott hegyi faluból jöhet, gondoltam, ahol az emberek még az őseik nyelvét használják.

– A titkán tűnődtünk – feleltem ugyanazon a nyelven, bár kissé tétován; mert noha beszéltem az újabb változatát, amit az iskolákban tanítanak, az ő dialektusára nehezen állt rá a szám.

Lassan megrázta a fejét.

– Nem tetszik a sötét ember, aki veled volt – mondta komoran. – Te ki vagy?

– Amerikai – válaszoltam. – A nevem James O’Brien.

Furcsa fény villant hideg szemében.

– O’Brien? Az én klánomból való vagy. Én O’Briennek születtem. Egy MacDonnalhez mentem feleségül, de a szívem mindig a véremből valókkal maradt.

– A közelben lakik? – kérdeztem tőle, szokatlan kiejtésén tűnődve.

– Igen, egy ideig itt laktam – válaszolta –, ám aztán sokáig távol voltam. Minden megváltozott – átalakult. Nem tértem volna vissza, de idevonzott valami, amit úgysem értenél. Felnyitjátok a cairnt?

Összerezzentem és szúrósan néztem rá; nyilván kihallgatta valahogy a beszélgetésünket, véltem.

– Ebben nem én döntök – mondtam keserűen. – Ortali – a társam – biztosan fel fogja nyitni, én pedig kénytelen leszek segíteni neki. Ha rajtam múlna, nem háborgatnám.

Hideg tekintete a lelkembe fúródott.

– A bolond vakon rohan a végzetébe – szólt zordan. – Mit tud ez az ember ennek az ősi földnek a titkairól? Olyan tetteket vittek itt végbe, amiktől azóta visszhangzik a világ. Réges-régen, amikor a Tomar-erdő még sötéten zúgott Clontarf mezején és a dán Dublin falai magasodtak a Liffey vize fölé, hollók lakmároztak itt az elesettekből és a lenyugvó nap fénye karmazsin tavakon vöröslött. Itt törte össze észak lándzsáit Brian király, a te ősöd meg az enyém. Eljöttek az összes földről és az összes szigetről; fénylő páncélban jöttek, és szarvas sisakjuk hosszú árnyékot vetett az országra. A sárkányhajók betöltötték a tengert; evezőcsapásaik, mint a vihar morajlása.

– Odaát a síkon úgy hullottak a hősök, akár érett búza aratáskor. Itt esett el Orkney ura, Sigurd jarl és a Man-szigeti Brodir, az utolsó tengeri királyok, minden bajnokukkal. Itt esett el Murrogh herceg és a fia, Turlogh, és sok-sok gael főnök, és maga Brian Boru király, Erin leghatalmasabb uralkodója.

– Így igaz! – Őseim földjének lenyűgöző regéi mindig feltüzelték a képzeletem. – Az én vérem hullott itt, és bár egy messzi országban születtem, lelkemet a vér köteléke fűzi ehhez a parthoz.

Az asszony lassan bólintott, és előhúzott valamit a köpenye alól, ami tompán csillogott az alkonyi nap fényében.

– Fogd! – mondta. – Neked adom, a vér kötelékének zálogaként. Különös és szörnyű dolgok közelgenek; de ez megóv majd a gonosztól és az éjszaka szülötteitől. Szentek szentje ez, drágább bármi kincsnél!

Csodálkozva vettem át tőle. Furcsa mívű aranykereszt volt, apró ékkövekkel berakva; rendkívül régi munka, de kétségkívül kelta. És ekkor homályos emlék ébredt bennem, egy rég elveszett ereklyéről, mit elfeledett szerzetesek írtak le megfakult kódexekben.

– Nagy ég! – kiáltottam fel. – Ez… ez nem lehet… nem lehet más, mint Áldott Szent Brendán[3] elveszett keresztje!

– Igen. – A nő megbiccentette zord fejét. – Szent Brendán keresztje, melyet ő maga készített a saját kezével, mielőtt az északi barbárok vörös pokollá tették volna Erint; abban az időben, amikor még arany béke és boldogság uralta az országot.

– De asszony! – hördültem fel dúltan. – Ezt nem fogadhatom el ajándékba! Nem tudja, mit ér! Valóságos vagyont, csak önmagában; ereklyeként pedig megfizethetetlen…

– Elég! – Mély hangja torkomra forrasztotta a szót. – Elég a szentségtörő beszédből! Szent Brendán keresztjének nincsen ára. Pénz sosem mocskolta be; gazdát csak ajándékként cserélt. Azért adom neked, hogy megvédjen a gonosz erőktől. Ne többet!

– Hisz háromszáz éve elveszett! – kiáltottam. – Hogyan?… hol?...

– Egy szent embertől kaptam, nagyon-nagyon régen – felelte. – A keblemre rejtettem; sokáig őriztem ott. De most neked adom; messziről jöttem, hogy átadjam, mert szörnyű dolgokról suttog a szél, ez pedig kard és pajzs az éjszaka népe ellen. Ősi gonosz mozgolódik a börtönében, mit tudatlan kezek most vak módra feltörhetnek; de minden gonosznál erősebb Szent Brendán keresztje, mely hosszú-hosszú ideje gyűjt erőt, mióta ezen elfeledett gonosz a földre hullt.

– De ki maga? – kérdeztem borzongva.

– Maeve MacDonnal vagyok – felelte.

Azzal szó nélkül megfordult és elsétált a sötétedő alkonyatba, mialatt én zavartan állva néztem, hogyan hág föl a hegyfokra és tűnik el a gerinc mögött. Aztán összerázkódtam, mint aki álomból ébred, s én is felsiettem a nyomában a kaptatón. Mikor átkeltem a gerincen, mintha egy más világba jutottam volna: mögöttem a különös, kietlen középkori vadon; előttem a modern Dublin pulzáló fényei és zsivaja. Egyetlen régies vonás volt a látványban: nem messze tőlem egy ódon temető sírkövei derengtek foghíjas, girbegurba sorokban, elhagyottan és gyommal felverve, alig észrevehetően az alkonyatban. Ahogy néztem, egy magas alakot pillantottam meg kísértetiesen elsuhanni az omladozó kripták között, és zavartan megráztam a fejem. Maeve MacDonallt alighanem meglegyintette az őrület szele: a múltban élt, mint aki a halott napok hamvaiból próbál lángor szítani. Megindultam a közelben pislákoló ablakok szabálytalan sora felé, mely csakhamar egybeolvadt Dublin fényeinek zsúfolt óceánjával.

Mikor visszatértem a városszéli szállodába, ahol szobát vettünk ki Ortalival, nem említettem neki a keresztet, amit az asszonytól kaptam. Legalább ezen nem fog osztozni velem. Meg akartam őrizni, míg a nő visszakéri, amit előbb-utóbb biztosra vettem. Ahogy felidéztem a külsejét, ismét eszembe jutott furcsa öltözéke, különösen egyvalami, ami mély benyomást tett a tudatalattimra, ám csak most merült a felszínre onnan. Maeve MacDonnal lábán olyan szandál volt, amilyet évszázadok óta nem hordanak Írországban. Hát, talán nincs mit csodálkozni rajta, hogy egy ilyen múltba révedő természet tudatosan utánozza a letűnt idők viseletét, melyek a jelek szerint minden gondolatát kitöltik.

Megilletődötten forgattam a kezemben az ereklyét. Kétség sem fért hozzá, hogy ugyanaz a kereszt, amit oly sokáig kerestek hiába a régiségbúvárok, hogy végül csalódottságukban még a létezését is tagadni kezdték. Michael O’Rourke paptudós egy 1690 körül kelt értekezésében  részletes leírást adott róla, kimerítően számba vette a történetét, és azt állította, hogy az utolsó ismert tulajdonosa Liam O’Brien püspök volt, aki 1595-ben bekövetkezett halálakor egy nőrokonára hagyta; de hogy pontosan kire, az homályban maradt. O’Rourke úgy vélte, ez az asszony titokban őrizte a keresztet holtáig, és vele együtt helyezték a sírba.

Más körülmények között túláradó lelkesedéssel fogadtam volna az ereklye felfedezését, most azonban elmémet túlságosan betölötte a gyűlölet és a parázsló düh. Visszatéve a keresztet a zsebembe, rosszkedvűen végiggondoltam az Ortalihoz fűződő kapcsolatomat, amely – bár a barátaim igen talányosnak találták – valójában pofonegyszerű volt.

Néhány éve szerény együttműködésre léptem egy bizonyos nagyhírű egyetemmel. Az egyik professzor, akinek segédkeztem – egy Reynolds nevű ember – zsarnokian fölényes viselkedést tanúsított azok iránt, akiket az alárendeltjeinek tekintett. Én az ínséggel küszködő diák voltam egy olyan rendszerben, amelyben a tudósokat állandó létbizonytalanság fenyegeti. Amíg tehettem, tűrtem Reynolds professzor durvaságát – ám egy nap összekülönböztünk. Hogy min, az nem számít; jelentéktelen dolog volt. Mivel replikázni mertem a sértéseire, Reynolds megpofozott, én pedig leütöttem.

Még aznap kicsaptak az egyetemről. Mivel ez nem csupán munkámat és tanulmányaimat szakította félbe, hanem egyúttal az éhezés peremére sodort, végső elkeseredésemben késő éjjel betörtem Reynolds dolgozószobájába, hogy félholtra verjem. Egyedül találtam, ám amint beléptem, felpattant és vadállatként rontott nekem egy papírnehezéknek használt késsel. Nem ütöttem meg; hozzá sem értem. Ahogy félreléptem, hogy kitérjek előle, megcsúszott egy kis szőnyegen. Arcra bukott, és a kezében tartott kés – legnagyobb iszonyatomra – estében a szívébe fúródott. Azonnal meghalt. Nyomban átláttam a helyzetemet: köztudomású, hogy összevesztem vele és a vitánk tettlegességig fajult. Minden okom megvolt, hogy gyűlöljem. Ha itt találnak a halottal, nincs az az esküdtszék, amelyik elhinné, hogy nem én öltem meg. Sietve távoztam ugyanazon az úton, amin jöttem, abban a hiszemben, hogy senki nem figyelt föl rám. Ámde a professzor olasz titkára, Ortali keresztülhúzta a számításaimat. Egy táncmulatságról hazatérőben észrevette, hogy behatolok a házba; a nyomomba szegődött, és mindent látott az ablakból. Ezt azonban csak később tudtam meg.

A holttestre a professzor házvezetőnője talált rá; természetesen nagy felzúdulás támadt. A gyanú rögtön rám terelődött, de a bizonyítékok hiánya miatt nem helyeztek vád alá, és a verdikt végül ugyanezen okból öngyilkosság lett. Ortali egész idő alatt hallgatott. Aztán eljött hozzám és válaszút elé állított. Persze tudta, hogy nem én öltem meg Reynoldsot, de módjában állt bizonyítani, hogy a dolgozószobájában tartózkodtam, amikor a halálát lelte; én pedig tisztában voltam vele, hogy képes beváltani a fenyegetését, és szemrebbenés nélkül megesküszik rá, hogy látta, amint hidegvérrel meggyilkolom a professzort. Így kezdődött a módszeres megzsarolásom.

Megkockáztatom az állítást, hogy ez volt a világ legfurcsább zsarolása. Pénzem nem lévén, Ortali a jövőmre játszott, mivel biztos volt a tehetségemben. Kölcsönt folyósított a saját zsebéből, és addig húzgálta agyafúrtan a zsinórokat, míg állást szerzett nekem egy tekintélyes egyetemen. Aztán kényelmesen hátradőlt, hogy betakarítsa munkája gyümölcsét; és nem hagyott a fán egyetlen szemet sem. Ragyogóan sikeres lettem a szakmámban. Hamarosan bőséges fizetést kaptam az állandó munkámért, gazdag díjakat és honoráriumokat a könyveimért és a kutatásaimért – az oroszlánrészüket pedig Ortali vágta zsebre, legalábbis ami a pénzt illeti. Mintha én lettem volna a mesebeli Midász király, akinek az érintése mindent arannyá változtat. Ám sikereim borából nekem csak a seprő jutott.

Jóformán koldus maradtam. A kezemen átfolyó pénz, bár a világ erről mit sem tudott, mind a sanyargatómat gazdagította. Ez a figyelemre méltó tehetséggel megáldott olasz bármilyen hivatásban magasra emelkedhetett volna, ha nincs a jellemferdülése, mely mohó kapzsiságával párosulva élősködővé tette, igazi vérszívó piócává.

Ezt a dublini utazást eredetileg amolyan szünidőfélének szántam. Tanulmányaim és munkám teljesen kimerítettek. Ortalinak azonban valahogy fülébe jutott a Szürke-foki cairn híre (mert így hívták), s mint a döghúst szimatoló keselyű, csapott le az elrejtett kincs visszfényére. Egyetlen drágaköves kupáért szétdúlta volna a cairnt, meggyalázva vagy akár le is rombolva egy ősi emlékhelyet. A magafajta disznónak az arany az egyetlen istene.

Nos, gondoltam komoran, miközben lefekvéshez vetkőztem, egyszer minden véget ér, a jó dolgok éppúgy, mint a rosszak. Az életem elviselhetetlenné vált. Ortali oly régóta lóbálta előttem a hóhérkötelet, hogy már megszűntem félni tőle. Azért roskadoztam ilyen sokáig a terhem súlya alatt, mert szerettem a munkámat. De minden ember tűrőképességnek van határa. A kezem vassá keményedett, mikor Ortalira gondoltam, ahogy éjszaka mellettem lapátol az elhagyatott kőrakásnál. Egyetlen ütés egy ugyanolyan kővel, mint amit ma felmarkoltam, örökre véget vetne a szenvedéseimnek. Egyúttal persze az életemnek, a karrieremnek, az összes becsvágyamnak is; de ezen nem lehet segíteni. Ó, micsoda szomorú végbe torkollnak magasan szárnyaló álmaim! A hurok és a hosszú zuhanás a sötét csapóajtón keresztül egy tisztes pályafutást, egy hasznos életet fog derékba törnil! És mindezt egy emberbőrbe bújt vámpír miatt, aki undok étvágyát az én lelkemen lakmározva elégítette ki, míg végül gyilkosságba és romlásba hajszolt.

De tudtam, hogy a sorsom meg van írva a végzet vaskönyveiben. Előbb-utóbb Ortali ellen fordulok és megölöm, bármi legyen a következménye. És most az utam végére értem. Azt hiszem, a szüntelen tortúra kicsit megőrjített. Tudtam, hogy amikor éjfélkor munkához látunk a Szürke-foki cairnnál, a kezem ki fogja oltani Ortali életét, s ezzel elvetem magamtól a sajátomat is.

Valami kiesett a zsebemből; lehajoltam érte. Az éles kődarab volt az, amit a hegyfokon tettem el. Mélabúsan nézegettem, azon merengve, miféle különös kezek érintését őrzi a régi időkből és milyen ádáz titkot segített elrejteni a kopár Szürke-fokon. Leoltottam a villanyt és a sötétben végignyúltam az ágyamon, teljesen megfeledkezve a markomban szorongatott kőről. Komor gondolatok kergették egymást a homlokom mögött, s lassanként mély álomba merültem.

 

***

 

Eleinte tudatában voltam annak, hogy álmodom, ahogy az gyakran megesik az emberrel. Minden homályos és bizonytalan volt, és – úgy éreztem – valami furcsa módon kapcsolódott az alvó ujjaim között szorongatott kődarabhoz. Gigászi, zűrzavaros képek, tájak és események peregtek előttem, viharban sodródó-változó fellegek gyanánt. Kavargásuk lassan lecsillapodott és tisztán kivehető látvánnyá kristályosult, amit egyszerre találtam ismerősnek és ádázul idegennek. Széles, kopár síkot láttam, egyik oldalán szürke tengerrel, a másikon sötéten zúgó erdővel szegélyezve; ezt a síkot kanyargó folyó szelte át, melynek túlpartján egy várost pillantottam meg – olyan várost, amit az éber énem sohasem ismert: vaskosat, erőset, durvát, egy ősibb és vadabb kor zord architektúrájával. A síkon, mintha ködön keresztül tekintenék le rá, hatalmas csata tombolt. Tömött hadsorok hullámzottak előre-hátra; az acél villogása, akár a napsütötte tengeré; a harcosok érett asztagként hullottak a pengék alatt. Vad, boglyas hajú, farkasbőrös férfiakat láttam vértől csöpögő csatabárddal; meg szálas férfiakat csillogó páncélban és szarvas sisakban, akiknek a szeme hideg és kék volt, akár a tenger. És láttam önmagamat.

Igen, álmomban láttam és felismertem magam, mintha kívülről és felülről szemlélném az eseményeket. Magas voltam, szálkás izmú, kusza sörényű; és egy farkasbőr ágyékkötőt leszámítva meztelen. Üvöltve cikáztam a hadsorok között, a csatabárdom lucskosan vöröslött; az oldalamon vér csorgott a sebekből, amiket alig éreztem. A szemem jeges-kék volt, borzas hajam és szakállam rőtvörös.

Egy röpke pillanatig tudatában voltam mindkét személyiségemnek: a vad harcosnak, aki futtában forgatta vérmocskos csatabárdját, és az alvónak, akinek álma átnyúlt az évszázadokon. Ez az érzés azonban hamar elenyészett: egész énem a baltás barbárban összpontosult. James O'Brien megszűnt létezni; Rőt Cumal voltam, Brian Boru kernje,[4] és a bárdomról ellenségeim vére csöpögött.

A csatazaj elhalóban volt, bár kis csoportokban itt-ott még tusakodtak egymással a harcosok a síkon. Lent a folyónál a derékig vöröslő vízben félmeztelen klántagok vagdalkoztak a sisakos vikingekkel, akiket a páncéljuk sem óvott meg a Dál Cais-balták harapásától. A túlparton véres, szedett-vedett horda botorkált befelé Dublin kapuin.

A nap alacsonyan állt a láthatár fölött. Egész nap a vezérek mellett küzdöttem. Láttam Sigurd jarl halálát Murrogh herceg kardja alatt. Láttam elesni Murrogh-t győzelme pillanatában egy zord, páncélos óriás kezétől, akinek a nevét senki sem tudta. Láttam egyszerre meghalni Brodirt és Brian királyt a fővezéri sátor előtt, amikor az ellenség már menekülőre fogta.

Úgy ám, hollók lakomája volt ez, a mészárlás vörös árja, és tudtam, hogy a sárkányhajók soha többé nem fognak lecsapni ránk a kék északról, lángokat és a pusztítást terjesztve. Amerre csak a szem ellátott, vikingek hevertek fényes páncéljukban, mint az érett asztag aratás után. Ezrével feküdtek közöttük a farkasbőrös klántagok, de az északiak közül sokkal többen estek el, mint Erin népéből. Kimerült voltam és émelyegtem a nyers vér bűzétől. Lelkem eltöltekezett az öldökléssel; most zsákmányt kerestem. Meg is találtam –  egy dús öltözékű viking vezér tetemén, közel a tengerparthoz. Lehúztam róla az ezüstpikkelyes vértet, a szarvas sisakot. Úgy illettek, mintha rám öntötték volna őket, én pedig fel-alá hivalkodtam a holtak között, harsányan biztatva vad társaimat, hogy csodálják meg új külsőmet; bár a fegyverderék szokatlanul ült rajtam, mert a gaelek megvetették a páncélt és félpucéran harcoltak.

Zsákmány után kutatva eltávolodtam a folyótól, messze ki a síkra; ám a földet itt is sűrűn  borították a páncélos hullák, mert a hadsorok felbomlásakor a menekülők és üldözőik az egész környéken szétszóródtak, a sötéten hullámzó Tomar-erdőtől a folyóig és a tengerpartig. És a Drumna-fok tenger felőli lejtőjén, ahol a sziklák már eltakarták a várost és Clontarf mezejét, hirtelen egy haldokló harcosra bukkantam. Öles termetű férfi volt, szürke páncélban. Nagy, sötét köpenyének redői a testére borultak; kardja törötten hevert roppant jobbja mellett. Szarvas sisakja leesett a fejéről, s a nyugati szél belekapott fakó fürtjeibe.

Az egyik szeme helyén üres gödör tátongott; a másik hidegen és zordan csillogott, akár az Északi-tenger, bár a halál árnyéka már kezdte elhomályosítani. A mellvértjén egy hasadékból vér szivárgott. Óvatosan közelítettem meg; valami furcsa, fagyos félelem fogott el, amit nem értettem. Emelt csatabárddal hajoltam fölé, hogy bármikor kiloccsanthassam az agyvelejét, és fölismertem benne azt a vezért, aki megölte Murrogh herceget és véres rendet vágott a gael harcosok között. Ahol ő forgatta a kardját, a vikingek kerekedtek felül, de másutt a csatamezőn Erin fiait ma nem lehetett legyőzni.

Megszólított, az északiak nyelvén; én pedig megértettem, hisz hosszú, keserves esztendőkön át robotoltam a tengerjáró nép rabszolgájaként.

– A keresztények győztek – zihálta; s bár elhalón beszélt, hangja mégis furcsa félelemmel borzongatott meg; mintha jeges hullámok söpörnék egy messzi fjord partját vagy dermesztő szél suttogna a fenyőlombok között. – A végzet árnya borult Asgardra, és elkövetkezett a Ragnarök. Nem lehettem egyszerre mindenütt; és most, ím, halálos sebben fekszem. Egy lándzsa ejtette… a vasába keresztet véstek; más fegyver nem tudott volna megsebezni.

Rájöttem, hogy a viking az övéi közül valónak hisz ködösülő szemével, ahogy ott állok előtte vörös hajammal, északi vértezetben. Ám lelkem mélyéről valami émelyítő iszonyat kavarodott fel.

– Fehér Krisztus, még nem bírtál le! – motyogta hagymázasan a félszemű viking. – Segíts föl, ember, hadd beszéljek!

Nem tudom, miért, de engedelmeskedtem, s ahogy ülő helyzetbe támasztottam, az érintésétől megborzongtam és libabőrös lettem, mert a teste olyan volt, akár az elefántcsont – simább és keményebb, mint az emberi hús, és túl hideg még egy haldoklónak is.

– Meghalok, ahogy az emberek – mormolta. – Bolondság volt fölvenni a képüket, hogy megsegítsem a nékem hódolókat. Az istenek halhatatlanok, de a hús elromlik, még ha istent öltöztet is. Siess, hozz egy hajtást a varázsnövényről és tedd a mellemre! Legyen bár csak csipetnyi, a fagyöngy kiszabadít e bomló burokból, mit azért öltöttem fel, hogy a saját fegyvereikkel szálljak harcba az emberekkel. Akkor levedlem ezt a héjat és újra a dörgő felllegek közé emelkedek! Jaj, keserves jaj lesz mindenkinek, aki nem hajt térdet előttem! Siess; várni foglak.

Oroszlánfeje hátrabukott, s ahogy borzongva benyúltam a vértje alá, nem tudtam kitapintani a szíve dobogását. Meghalt, ahogy az emberek; én azonban tudtam, hogy az emberi test másába zárva az örök fagy és a sötétség szelleme szunnyad.

Igen, tudtam, ki ő: Odin, a Szürke Ember, a Félszemű, észak istene, aki viking harcos képét öltötte, hogy csatába szálljon a népéért. Ilyen alakban ő is alá volt vetve a halandó lét számos kötelmének. Ezt mindenki tudta az istenekről, akik gyakran járták a földet emberi álcában. Amikor halandó húsba öltözött, Odint bizonyos fegyverekkel meg lehetett sebezni, akár meg is ölhették; ám a varázserejű fagyöngy érintése szörnyűséges módon feltámasztotta. Ezt a feladatot szabta hát nekem, nem ismervén föl bennem az ellenséget; mivel ember képében az érzékei is emberi érzékek voltak csupán, s a közelgő halál elködösítette őket.

A hajam égnek meredt, tetőtől talpig lúdbőröztem. Letéptem magamról az északi páncélt, s birokra keltem a vad pánikkal, mely arra sarkallt volna, hogy sikoltozva vak futásnak eredjek a síkon. A félelemtől émelyegve sziklaköveket szedtem össze és elnagyolt emelvényt hevenyésztem belőlük; egész valómban rázott az iszonyat, mikor ráfektettem a viking isten testét. A nap nyugovóra tért és csendben kigyúltak a csillagok, s én még mindig lázas erőfeszítéssel dolgoztam, hatalmas köveket halmozva a tetem fölé. Más klánharcosok jöttek fel a hegyfokra, én pedig elmondtam nekik, mit temetek el itt – reméltem, örökre. Borzongva álltak be mellém segíteni, egyik a másik után. A varázserejű fagyöngyből egyetlen hajtás sem kerülhet Odin rettentő kebelére! E durva kövek alatt szunnyadjon az északi démon az ítéletnapi égzengésig; mit se tudjon róla a világ, mely egykor vastalpa alatt nyögött! Ám teljesen feledésbe merülni nem fog; mert miközben munkálkodtunk, az egyik bajtársam így szólt:

– Mától ne Drumna-fok legyen ez, hanem a Szürke Ember foka!

Ez a név újra egybekapcsolta az álombéli énemet az álmodó énemmel. Kiáltva riadtam föl: – A Szürke Ember foka!

Kábán néztem körül; a szoba bútorzata különösnek és idegennek tetszett az ablakon bevilágló csillagok halovány fényében, míg a tér és az idő lassan fókuszba nem állt körülöttem.

– A Szürke Ember foka… – ismételtem –, a Szürke Emberé… a Szürke-fok! Nagy isten, az a szörny a kövek alatt!

Megrendülten ugrottam föl, és észrevettem, hogy még mindig a markomban szorongatom a cairnról elvett követ. Köztudomású, hogy az élettelen tárgyak megőrzik a velük kapcsolatos események pszichikus lenyomatát. Amikor egy Jerikó síkjáról való kerek követ egy elrévült médium kezébe adtak, a tudatában egyszeriben megképzett a csata, a város ostroma és a falak leomlása. Nem kétlettem, hogy ez a darab kő volt az, mely mágnesként vonzotta vissza modern elmémet az évszázadok ködén keresztül egy rég letűnt életembe.

Jobban meg voltam rendülve, mint el tudnám mondani, mert az egész fantasztikus élmény túlságosan jól illeszkedett bizonyos homályos és körvonalazatlan balsejtelmekhez a cairnnal kapcsolatban az agyam rejtett zugaiban, semhogy egyszerűen elkönyvelhessem holmi szokatlanul élénk álomnak. Nagy szükségét éreztem egy pohár bornak, és eszembe jutott, hogy Ortali mindig tart a szobájában. Sietve felöltöztem, elhagytam a szobámat, átvágtam a folyosón, és épp be akartam kopogni Ortali ajtaján, amikor észrevettem, hogy résnyire nyitva van, mintha valaki gondatlanul húzta volna be maga után. Beléptem, és villanyt gyújtottam. A szoba üres volt.

Rögtön rájöttem, mi történt. Ortali nem bízott bennem; nem akarta kockáztatni, hogy éjfélkor kettesben maradjon velem egy elhagyatott helyen. Csak azért halasztotta el a kőhalom fölkeresését, hogy túljárjon az eszemen és egyedül osonhasson oda.

Ortali iránt érzett gyűlöletemet egyelőre teljesen elnyomta a torokszorító félelem, amikor eszembe jutott, milyen következményekkel járhat a cairn felnyitása. Mert az álmom igazságában nem kételkedtem. Nem álom volt ez, hanem emléktöredék egy másik életemből, amely felszínre tört és megelevenedett bennem. A Szürke Ember foka – a Szürke-fok… és az a szörnyűséges, emberforma tetem a durva kövek alatt… hiú remény, hogy az őselemi szellem romolhatatlan esszenciájával átitatott holttest elporladt volna az évszázadok során…

Hogy miként viharzottam ki a városból a környező pusztaságba, abból nem sokra emlékszem. Az éjszaka az iszonyat palástja volt, amin keresztül a vörös csillagok furcsa szörnyek kárörvendő szemeiként hunyorogtak le rám; futó lépteim pedig akkora visszhangot riasztottak, hogy folyton azt hittem, valamiféle bestia lohol a nyomomban.

A ritkuló fények elenyésztek mögöttem, s én beléptem a rejtelmek és a rettegés birodalmába. Nem csoda, hogy a haladás árja jobbról-balról megkerülte ezt a helyet, érintetlenül hagyta, mint valami poshadt limányt, gonoszlélek-álmok és lidérc-emlékek búvóhelyét. Jó dolog, hogy oly kevesen gyanították a létezését.

Homályosan megpillantottam a hegyfokot, ám a félelem megragadott és a markába zárt. Az a bizonytalan, zavaros érzésem támadt, hogy meg kellene keresnem az idős asszonyt, Maeve MacDonnalt. Ő itt öregedett meg, ennek a titokzatos földnek a talányai és hagyományai között. Segíthet nekem, ha Ortali, az a vak bolond valóban rászabadította a világra az elfeledett démont, akit hajdan északon imádtak a férfiak.

Hirtelen egy alak derengett föl előttem a sötétben, én pedig nekimentem, kis híján fel is döntöttem. Kásás hang tiltakozott vaskos tájszólásban, részeg méltatlankodással. Egy tagbaszakadt rakodómunkás volt az, hazatérőben a szállására, nyilván valami éjszakába nyúló kocsmai dorbézolásból. Megragadtam és megráztam; szemem vadul villogott a csillagfényben.

– Maeve MacDonnalt keresem! Ismered? Mondd már, bolond! Ismered az öreg Maeve MacDonnalt?

A szavaim olyan gyorsan kijózanították, mintha jeges vizet öntöttem volna a képébe. A csillagfényben láttam, hogy az arca holtfehérre sápad és a félelemtől elakad a lélegzete. Bizonytalanul megpróbált keresztet vetni.

– Maeve MacDonnalt? Mög vagy te húzatva? Mi dógod épp vele?

– Mondd már! – rikoltottam, vadul megrázva a fickót. – Hol van Maeve MacDonnal?

– Ottan! – csuklott fel, reszkető kézzel mutatva arrafelé, ahol valami homályosan derengett az árnyak között az éjszakában. – Az összes szentek nevire, tágulj innét, akár hibbant vagy, akár garabonciás; mit zaklatol egy jámbor embört? Ottan… ottan megtanálod Maeve MacDonnalt… ahun elfektették, háromszáz éve mán!

Ádáz kiáltással eltaszítottam, csak félig figyelve, miket hord össze; és miközben rohanva átvágtam a gyomverte síkságon, hallottam, ahogy botorkálva elmenekül. A pániktól félvakon értem az alacsony sáncféléhez, amire mutatott. És a sűrű gazban gázolva, ahogy lábam a dohos televénybe süppedt, döbbenten jöttem rá, hogy a régi temetőben vagyok a Szürke-fok part felőli oldalán, ahol Maeve MacDonnalt láttam eltűnni az este. A legnagyobb kripta ajtajánál álltam, és baljós előérzettől borzongatva közelebb hajoltam, hogy kibetűzzem a mélyen bevésett feliratot. És részben a halvány csillagfény, részben tapogatózó ujjaim segítségével kihüvelyeztem a jeleket, amelyeket háromszáz éve róttak oda régi gael nyelven: Maeve MacDonnal, 1565–1640.

Iszonyodó kiáltással hőköltem hátra, s előrántva a keresztet, amit tőle kaptam, kis híján a sötétbe hajítottam – ám ekkor mintha láthatatlan kéz ragadta volna meg a csuklómat. Téboly és őrület – de nem kételkedhettem benne: Maeve MacDonnal eljött hozzám a sírból, ahol háromszáz éve nyugodott, hogy nekem adja az ősi-ősi ereklyét, melyet főpap rokona bízott rá oly hosszú idővel ezelőtt. Fölrémlett bennem szavainak emléke, meg Ortalié és a Szürke Emberé. A kisebb borzadálytól a nagyobbhoz fordultam hát, és futásnak eredtem a hegyfok felé, melynek homályos derengése kitakarta a csillagokat a tenger fölött.

A gerincre hágva megpillantottam a csillagfényben a kőrakást, és mellette a gnómként robotoló alakot. Ortali szokásos, szinte emberfölötti energiájával számos sziklát kimozdított már a helyéről; s ahogy szörnyű előérzettől borzongva közeledtem, láttam, amint kibontja az utolsó réteget, és hallottam vad diadalüvöltését, mely lépés közben megtorpantott a lejtőn, alig néhány yarddal fölötte. Szentségtelen ragyogás áradt a kőhalomból, és fönt északon hirtelen dermesztő szépséggel lángolt fel a sarki fény, elhalványítva a csillagokat. A cairn körül minden különös izzásban lüktetett, hidegen csillogó ezüstbe öltöztetve a durva köveket; és ebben a derengésben láttam Ortalit, ahogy mindenről megfeledkezve félrelöki csákányát és mohón hajol az imént vágott nyílás fölé; és láttam a sisakos fejet a kőből rakott vánkosán pihenni, ahová én, Rőt Cumal fektettem oly sok idővel ezelőtt. Láttam az iszonyú, inhumán szépségét annak a lenyűgöző metszésű arcnak, amin nyoma sem volt emberi gyengeségnek, szánalomnak vagy könyörületnek. Láttam a lélekdermesztő csillogását annak a pár nélküli szemnek, mely tágra nyílva bámult, az élet rettentő hasonlatosságában. Az öles termetű, páncélos alakot tetőtől talpig jéghidegen villódzó fénydárdák sziporkázták körül, akárcsak a reszkető égen lobogó sarki fény. Ó igen, a Szürke Ember ugyanúgy feküdt ott, ahogy én hagytam őt több, mint kilencszáz esztendeje;  sem a testét, sem a vértezetét nem érintette meg a bomlás és az enyészet.

És ekkor, ahogy az olasz lehajolt megvizsgálni a leletét, ajkamról elfúló kiáltás szakadt fel – mert a fagyöngy, amit az „északi babonasággal” dacolva viselt a hajtókáján, kicsúszott a helyéről, én pedig a különös ragyogásban tisztán láttam, amint a roppant, páncélos mellkasra hullik, s ott hirtelen oly vakító fénnyel lobban el, hogy belekáprázik az emberi szem. Ortali visszhangozta a kiáltásomat. A fekvő alak megmozdult; a hatalmas izmok megfeszültek, jobbra-balra döntve a derengő köveket. Új fény gyúlt a rettenetes szemben, és az élet árja söpört végig a megelevenedő szoborvonásokon.

Kiemelkedett a kőhalomból, a sarki fény hátborzongatóan játszotta körül az alakját. A Szürke Ember szörnyűséges módon átalakult és megváltozott. Emberi vonásai úgy olvadtak el, akár holmi halványuló álarc; a páncél lehullott a testéről és elporladt, mire földet ért; s a jég és a fagy és a sötétség félelmetes szelleme, melyet észak szülöttei Odin néven imádtak, csupaszon és rettenetesen állt a csillagok alatt. Busa feje körül villámok táncoltak, a sarki fény reszkető lángjaival elegyedve. Toronyló alakja emberhez volt hasonlatos, de sötét, mint az árnyék, és ragyogó, mint a jég; iszonyú homloka kolosszálisan emelkedett az égbolt ívére.

Ortali hang nélkül sikoltva kuporodott le, mikor a torz, karmos kezek érte nyúltak. Az árnyékszörny leírhatatlan ábrázatán nyoma sem volt hálának a kiszabadítója iránt – csupán démoni káröröm sütött belőle, és az egész emberi nem gyűlölete. Láttam lecsapni az árnykarokat. Az olasz csak egyszer kiáltott – egyetlen, elviselhetetlen visítás, mely a legmetszőbb magasságban szakadt meg. Egy kurta pillanatra vakító kék láng lobbant körülötte, megvilágítva kifordult szemét és görcsbe ránduló vonásait; aztán a testét mintha áramütés vágta volna földhöz, oly vad erővel, hogy tisztán hallottam a csontok recsegését. De mire földet ért, Ortali már halott volt – összezsugorodva és megfeketedve, mint akibe villám csapott; később ennek is tulajdonították a halálát.

A vérengző szörnyeteg, amely megölte őt, most lomhán felém fordult, csápszerű árnykarjait szélesre tárva; a sápadt csillagfény foszforeszkáló tavakká változtatta hatalmas, inhumán szemeit; félelmetes karmain ki tudja, miféle őselemi energia vibrált az emberi nem testének-lelkének romlására.

Én azonban nem hőköltem meg, és abban a szent pillanatban nem is féltem tőle, sem ábrázatának rettenetességétől, sem a mennykőcsapásain lovagló végzettől. Mert egyszerre fehéren vakító lobbanásban világosodott meg előttem, hogy a sírjából visszatérő Maeve MacDonnal miért adta nekem az ősrégi ereklyét, mely háromszáz évig pihent a kebelén, magába gyűjtve a tisztaság és a fény láthatatlan erőit, amik örök háborúságban állnak a tébolyban és a sötétségben fogant formákkal.

Mikor előhúztam ruhám alól Szent Brendán keresztjét, roppant és megfoghatatlan energiákat éreztem örvényleni magam körül a levegőben. Gyalog voltam csupán a játszmában – a kéz, amely a szent ereklyét tartja, az éjszaka szörnyeivel öröktől fogva tusakodó hatalmak szimbólumát. Ahogy magasra emeltem, fénysugár lövellt ki belőle, vakítóan tiszta és fehér, mintha a világosság lenyűgöző erői mind a keresztben összpontosulnának, s haragjukat egyetlen koncentrált nyíllövésben szabadítanák rá a sötétség szülöttére. És a démon rettentő rikoltással hátratántorodott, a szemem láttára megpörkölődve. Roppant keselyűszárnyának suhogása valóságos vihart kavart körülöttem, amint elrugaszkodott a messzi csillagok felé; s távolodó alakja egyre kisebbre zsugorodott a kísérteties égbolton villódzó fények között, ahogy visszamenekült abba a sötét bugyorba, mely Isten tudja, hány szörnyű korszakkal ezelőtt a világra vajúdta őt.

 

Kornya Zsolt fordítása

 

[1] Cairn: Rituális céllal emelt kőhalom.

[2] Brian Boru a Dál Cais nemzetségből származott, vagyis az utalás saját házának hadinépére vonatkozik.

[3] Szent Brendán (Bréanainn): Mitikus ír szent, egyike Írország tizenkét apostolának, leginkább mesébe illő tengeri utazásáról nevezetes.

[4] Kern: Könnyűfegyverzetű kelta gyalogharcos (írül többes számban ceithern, egyes számban ceithernach).

Legújabbak

Robert E. Howard:
Kőhalom, A / Kőhalom a hegyfokon, A

A novella igen bonyodalmas háttérrel bír: három változata van, három különböző zsánerben: történelmi elbeszélés, fantasy és horror. Howard konokul ragaszkodott hozzá, hogy megírja az 1014-es clontarfi csata történetét, amelyben a kelta törzsek szövetsége, élén Brian Boru királlyal, megakasztotta a hódító vikingek írországi terjeszkedését. Először a történelmi elbeszélés zsánerében próbálkozott, Clontarf lándzsái (Spears of Clontarf) címmel, és nagy reményeket fűzött a kézirathoz, amelyet 1931. június 1-én küldött el Harry Batesnek, a Strange Tales magazin főszerkesztőjének. Azonban Bates hiányolta a sztoriból a fantasztikus elemeket. Howard erre beillesztett a cselekménybe egy erőteljes természetfölötti szálat: ez a változat lett A szürke isten tovatűnik (The Grey God Passes). Batesnek ezúttal az volt a kifogása, hogy túl sok a szereplő, és a temérdek fura név teljesen összezavarná az olvasókat. Howard hiába tiltakozott, hogy ez egy valódi történelmi szituáció, amit képtelenség holmi leegyszerűsített alapsémára redukálni. Végül azt a megoldást választotta, hogy az idősíkot a jelenbe helyezte át, egy reinkarnációs vízió beiktatásával, ami munkásságának első szakaszában előszeretettel alkalmazott technikája volt. A novella így horrorsztorivá vált, amit 1932. tavaszán A kőhalom a hegyfokon (The Cairn on the Headland) címmel küldött be a Strange Talesnek, és Bates végre elfogadta. Amikor írása megjelent a magazin 1933. januári számában, azzal kellett szembesülnie, hogy a szerkesztő belenyúlt a szövegbe és teljesen összezavarta a két fő karakter hátterét, illetve egymáshoz való viszonyát. A dühös hangvételű levél, amelyben barátjának, Lovecraftnak fakad ki Bates ellen, ékesen tanúsítja a pulp-korszak szerzőinek alkotói kiszolgáltatottságát. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Howard a Strange Talesszel párhuzamosan más magazinoknál is kísérletezett a kéziratokkal; a Clontarf lándzsáit például a Soldiers of Fortune, A szürke isten tovatűnik-et pedig a Weird Tales is visszadobta. E verzió - az egyetlen olyan, amely megjelent a szerző életében - a Howard eredeti kézirata alapján javított változat.

Olvasás

Robert E. Howard:
Jel, A

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Közhelyek könyve

Lovecraft álmait, ötleteit, rövid gondolatait tartalmazza, amelyeket írásaihoz kívánt témaként felhasználni.

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre