Klasszicizmus védelmében, A

Eredeti cím: Case for Classicism, The

0 524

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1919

Válasz Philip B. McDonald professzornak

 

Jelen lapszám egy másik rovatában Philip B. McDonald professzor, a Műkedvelő kritikai Részleg elnöke az amatőr újságírásról fejti ki nézeteit, melyek kiválóan példázzák e modern intézményünkbe vetett szilárd hitét és irányában tanúsított építő érdeklődését. Ugyanakkor azonban oly szavakkal bírálja a United aktuális irodalmi szerkesztési elveit, ami azonnali választ igényel azoktól, akik sokat fáradoztak a jelenlegi színvonal megteremtésén.

McDonald professzor meggyőződéssel hiszi, amennyiben szó szerint elfogadjuk az ítéletét, hogy a műkedvelők remekmű szintű kifejezésre törekvése hivatásunk téves értelmezéséből fakad. Mivel idegenkedik a gondolattól, hogy ama ízléses beszédmodort igyekezzünk minél tökéletesebben elsajátítani, mely a konzervatív világ örök és általános érvényű kifejezésmódjának tekinthető, arra buzdít minket, hogy dolgozatainkkal ereszkedjünk le a szubjektivitás és a személyes szféra bensőségesebb tartományába; ami alatt többek között, hogy saját szavait idézzem, az "emberibb és amerikaibb" értendő.

Eme javaslatot egy pillanatig sem megengedett megjegyzés nélkül hagyni, hiszen vélhetően alapvetően befolyásolja a nyers és ifjú írók egész tömegét, akiknek kevés bátorítás is elég ahhoz, hogy letérjenek a pallérozott tudomány útjáról. Ám a tétel tévességének igazolásához szükségtelen bármi módon is kétségbe vonni ama érvelést, hogy a fesztelen és személyes kifejezés kívánatos, sőt egyenesen szükségszerű eleme a műkedvelő irodalomnak. Elégséges azt bizonyítani, hogy az efféle önkifejezés kizárólagosan írói tevékenységünk levélbeli ágához tartozik, kinyomtatott műveinkben ugyanakkor szabadon kísérletezhetünk a valódi stílus, és írásainkat a színvonalas irodalomhoz fűző valódi rokonság kialakításán.

Az amatőr írás helyi érdekű, bensőséges és személyes hányada kétségkívül sokkalta terjedelmesebb, mint azt egy McDonald professzorhoz hasonló személyiség, aki csupán nemrégiben csatlakozott hozzánk, felmérhetné. A műkedvelők levelezése, beleértve a személyes és a nyilvánosságnak szánt episztolákat is, bámulatos termékenységről árulkodik; a kéziratokat közlő magazinok és a levelező társaságok egyre gyarapodó rendje pedig mérhetetlenül megnöveli e fesztelenebb kapcsolattartás nagyságrendjét. Azonos érdeklődésű vagy gondolkodásmódú személyek olyféle csoportokba tömörülnek, mint a United Amateur márciusi lapszámában leírt "Kleicomolo"; és bizonyossággal megállapítható, hogy az irodalommal kapcsolatos eszméinket, érzéseinket és egyéni véleményeinket anélkül megoszthatjuk egymással, hogy feltétlenül kinyomtatott formában kellene megörökíteni azokat.

Rendszeres kiadványainkat tekintve hangsúlyozni kell, hogy céljuk nem a terefere vagy a levelezés helyettesítése, hanem végső formába öntött irodalmi alkotásaink közlése. Műveltségünk tökéletesítése során különbséget kell tenni a folyamat és az eredmény között. Levelezésünk személyes hangneme érzékletesen példázza az irodalmi művek megemésztésének folyamatát; kinyomtatott dolgozataink tárgyilagossága ellenben azt mutatja, ugyancsak érzékletesen, miféle eredményeket érünk el az önálló irodalmi művek megalkotása terén, bármily szerényre sikeredjenek is azok. Az efféle művekben nem csupán jogunk, hanem kötelességünk is a lehető legcsiszoltabb stílusra törekedni, és utánozni az általunk olvasott legkiválóbb szerzőket; jóllehet műveink ekképp némi hasonlóságot mutatnak e hivatásos írók alkotásaival. És tulajdonképp miért tekinti McDonald professzor oly nagy bűnnek a színvonalas könyvekkel és folyóiratokkal vonható párhuzamokat? Kénytelenek vagyunk feltenni magunkban a kérdést, vajon McDonald professzor felismeri-e, mily mérhetetlenül jobban megérthetni a színvonalas szerzőket és gondolataikat, ha szorosan a nyomukban járunk. A magas szintű irodalom e behatóbb megismerése önmagában kielégítő mentségül szolgál a kezdő számára, hogy a hagyományos kifejezéssel kísérletezzék. Bevallott szándékunk, hogy a kiforratlan írópalántákat útmutatással és szerzői tapasztalattal lássuk el. Vajon nem inkább örömre, semmint elkeseredésre ad okot, hogy csoportunk tagjai a legkiválóbb szerzők stílusát teszik magukévá? Minden más megoldás elkerülhetetlenül tétova, kifogásolható és helyrehozhatatlanul silány írásmádhoz vezetne. Amennyiben kizárólagosan fesztelen szubjektivitásra tanítanánk a kezdőket, megfosztanánk őket az erőteljes, kifogástalan és méltóságteljes kifejezés képességétől. Számos eleven példát hozhatni fel érvelésünk alátámasztására, melyek a műkedvelő irodalom korábbi, éretlenebb korszakából maradtak ránk.

McDonald professzor tudálékos tézisének egy másik vonatkozását a cikk mintegy mellékesen tárja fel. Az irodalomhoz való általános viszonyára gondolok; ami a kiérlelt, az életet általánosságban ábrázoló könyvek óvatos becsmérlésében, és a modem. jellegzetesen amerikai és várhatóan tiszavirág-élétű írások felmagasztalásában mutatkozik meg. Úgy, tűnik, ama típust testesíti meg, melyre nemrégiben Faunce elnök úr a Brown University igazgatója utalt, mikor kijelentette, hogy többségünk "túl elszántan mai".

Jelen írásnak nem szándéka oly kiterjedt csatározást kezdeményezni a klasszikus és a modern írásművek felett, mint amilyet egykor a Saint-James Könyvtárban vívtak, s melyről Swift dékán úr számolt be; ám nem tartózkodhatom attól, hogy a klasszikus irodalomnak zavart és elsatnyult korunk felszínes alkotásaival szembeni örökös elsődlegességét hangoztassam. A görögség és Róma irodalmi szelleméről, mely a legkedvezőbb körülmények között fejlődhetett, bizonyossággal állítható, hogy a kifejezés művészetének és tudományának betetőzését jelentette. A megfontolt és alapos ókori szerző az egyszerűség, mértékletesség és elegancia oly magas szintjét érte el, melyet a későbbi korok túlszárnyalni, vagy akár megközelíteni sem voltak képesek. Valójában azon modern időszakok jutottak a műveltség legmagasabb fokaira, melyek a leghívebben követték a klasszikus modelleket. Mikor McDonald professzor büszkén hivatkozik bizonyos kiváló kortárs szónokokra, elfelejti, hogy a minták, melyeket mégis követni méltónak találtak, maguk is ugyanazon klasszikusok hatását mutatják. Akár közvetlenül, mint Mr. Burke, akár közvetetten, mint Mr. Wilson esetében, a klasszicizmus örökkön a hatásos szónoklat alapozó formája marad.

McDonald professzor indítványa, hogy a műkedvelő irodalmat több helyi, amerikai íz hassa át, jóllehet a folytonosan idézett Emerson egyik kijelentésével támasztja alá, valójában veszedelmes provincializmusra buzdít. Nem mintha a helyi írónak kevésbé lenne hazafias kötelessége megörökíteni szülőföldjét az irodalomban, hanem mert célszerűtlen tájnyelvi és stílusbeli eltérésekre buzdítani, miközben az általánosan elfogadott változat oly hosszú és dicső eredettel büszkélkedhet. A széles látókör, nem a beszűkültség a legfőbb kulturális követelmény. McDonald professzor nézetei ama ifjú amatőr újságíróra emlékeztetnek öt évvel korábbról. aki amiatt panaszkodott, hogy csoportunk két tagja, egy massachusettsi és egy – kaliforniai, azonos stílusban írt – és ekképp figyelmen kívül hagyta a "helyi színezet" kifejezésbeli lehetőségeit.

Ami a klasszikus stílus napjaink szükségleteihez való alkalmazhatóságát illeti, úgy vélem, a mai gondolkodás egyetlen szakterületének sem ártana, ha átvenné a derűsebb korok világos retorikáját. Valójában meggyőződéssel hiszem, hogy egy efféle folyamat sokban segítene kiirtani napjaink világának értéktelen és lényegtelen sarjadékait. Mi, modernek túlbecsültük a képességeinket, és egy kizökkent értékrend mentén botladozunk a terhes banalitások és álérzelmek zűrzavarában, mely a hanyatlás homályos, izgatott, átgondolatlan és benyomásokra építő nyelvezetében nyer kifejezést. Gondolataink áttétele a klasszicizmus szabatos, ésszerű stílusába segíthetne felfedni legtöbb elvakultan bálványozott újításunk hitvány-hasztalanságát.

McDonald professzor állítása, miszerint a klasszikus stílus túlságosan korlátozott, és hiányzik belőle az emberiesség, megítélésem szerint aligha megalapozott. Az ókoriak eleven ékesszólása elvitathatatlan; és amennyiben korlátozták szavaik hömpölygő áradását, kizárólag a végső hatás fokozásának céljából tették. Hasonlítsuk össze példának okáért a görög-római írások elemi erejét a keleti ömlengések túldíszített ürességével. Ami pedig a korlátozottságot illeti, valamely rosszindulatú magyarázó akár McDonald professzor letisztult és pattogó prózastílusával is illusztrálhatná az elvek és gyakorlat közötti ellentmondást. Az első dolog, ami az olvasó szemébe ötlik McDonald professzornak "A nyelv megszerkesztése" című, kimért cikke kapcsán: a heves érzésektől és a tiszta, szimmetrikus szépség imádatától tartózkodó szűkszavúság. Figyelembe véve a professzor szónoki kiválóságát és irodalmi tájékozottságát, óhatatlanul azt kívánjuk, bárcsak írásait a klasszikus könnyedség és a visszafogott díszítés fenségességével tenné teljessé.

Összegzésül hadd fejtsem ki egyértelműen a kérdéssel kapcsolatos álláspontomat. A műkedvelő újságírás terén a legmagasabb klasszikus nívóra törekvést támogatom, és minden energiámmal annak fenntartására törekedem. A kinyomtatott írásművekben nincs helye frivol fesztelenségnek, a sebtében, megszerkesztetlenül megírt mai írások pedig nem választhatók utánzandó mintaként. Örömömre szolgálna, ha a téma további értekezések tárgyává válna az amatőr sajtóban. Mindaddig alázatosan ennyit üzenhetek tanult ellenfelemnek:

"Maxime, si tu vis, cupio contendere tecum."1

 

Galamb Zoltán fordítása

 

1 Ha úgy akarod, a végsőkig hajlandó vagyok megküzdeni véled. (latin) [A ford.]

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre