Lord Dunsany és művei

Eredeti cím: Lord Dunsany and His Work

0 650

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1922

A viszonylagosan csekély elismerés, melyben eleddig Lord Dunsany részesült, aki talán a legegyedibb, legeredetibb és leggazdagabb fantáziájú élő írónk, mulattatóan érzékelteti az emberiség természetes ostobaságát. A konzervatívok lekezelően tekintenek rá, mivel nem érdeklik az ősi tévhitek és hamisságok, melyeket e csoport elsődleges értékként tüntet fel. A radikálisok megvetik őt, mivel műveiben nem fedezhetni fel ama zűrzavaros dacot, mely szerintük a hamisítatlan modern kiábrándultság kizárólagos megkülönböztető jegye. És mégsem tévednénk azt állítván, hogy a senkié helyett mindkét csoport tiszteletét kiérdemelné; hiszen amennyiben bárkinek sikerült egyként kivonnia és vegyítenie a régebbi és újabb irányzatok esszenciáját, eme egyedülálló óriásban fedezhetni fel a klasszikus, a héber, az északi és az ír esztétikai tradíciók különös és bámulatba ejtő elegyét.

A köztudatban róla alkotott kép láthatóan ama homályos benyomásra korlátozódik, hogy Dunsany a kelta megújulást hirdető csoport egy tagja, aki bizarr színdarabokat ír. Más, köztudatban élő képekhez hasonlóan e nézet is sajnálatosan töredékes és hiányos; sok tekintetben pedig némileg félrevezető. Dunsany ugyanis tulajdonképpen nem tartozik semmiféle csoporthoz; a drámai fantáziák puszta megírásának ténye pedig kellően elenyésző tételnek tekinthető egy olyan személyiség egészér tekintve, kinek költői történetei és színdarabjai sajátlagos filozófiában és esztétikai szemléletben megnyilvánuló zsenialitást tükröznek. Dunsany nem nemzeti, hanem egyetemes művész; legfőbb jellegzetessége pedig nem egyszerűen a hátborzongatás, hanem a kozmikus törvények és távlatok egyfajta isteni és személytelen víziója, melyben tudatosul az élet és a valóság egészének jelentéktelensége, homályossága, értelmetlensége és tragikus abszurditása. Főbb művei ama kategóriába sorolhatók, melyet a kritikusok „a valóságtól való menekvés irodalma” címkével illetnek; a tudatosan felépített illúziók irodalma pedig ama művelt és korszerű meggyőződésből jött létre, miszerint a megismerhető valóságból semmit nem nyerhetünk, a káoszt, a fájdalmat és a csalódást kivéve. E tekintetben Dunsany egyaránt konzervatív és modern; konzervatív, hiszen továbbra is hisz benne, hogy, a szépség az aranykor emlékezetében és az egyszerű motívumokban rejtezik, és modem, hiszen tudatára ébredt, hogy kizárólag az önkényesen kiválasztott ábrándképekben találhatni meg az aranykor emlékezetét felidéző, rögzült motívumokat. A csoda felülmúlhatatlan poétája ő, ám olyféle kiművelten feltételezett csodáé, melyhez a valóságból való teljes kiábrándultság után folyamodunk.

Edward John Moreton Drax Plunkett, Dunsany tizennyolcadik bárója 1878-ban született Dunsany várában, az írországi Meath megyében, és a Brit Birodalom egyik legősibb és legkiválóbb vérvonalát képviseli. Elei elsődleges teuton és skandináv – normann és dán – ősöktől származtathatók, mely körülmény az északi hagyomány fagyos örökségével. nem pedig a csapongóbb és misztikusabb kelta tradícióval ajándékozta meg őt. Családját azonban szoros szálak fűzik Írország életéhez; nagybátyja, Sir Horace Plunkett vetette fel elsőként a domíniumi státusz ötletét, mely később az Ír Szabad Állam megszületéséhez vezetett. Lord Dunsany– maga a birodalmi eszmékhez hű honpolgár; a brit hadsereg vitéz tisztje, és a búr-, valamint az I. világháború veteránja.

Dunsany kora gyermekkorát édesanyja családi birtokán, a Dunstall rendházban töltötte, az angliai Kent megyében található Shorehamben. Szobája ablakából a dombokra és a naplementére nyílt kilátás, költői hajlamát pedig javarészt az aranyló föld és égbolt gyakori látványának tulajdonítja. Egyedi kifejezésmódja sokat köszönhet az édesanyja által gondosan megválasztott olvasmányoknak; a napilapokat teljességgel kiiktatták, az elsődleges irodalmi tápláléknak pedig a Jakab király-féle Biblia számított. Eme olvasmány Dunsany stílusára gyakorolt hatása maradandónak és csodásan jótékonynak bizonyult. Az archaikus angol nyelv egyszerűségét és a héber zsoltárszerzők művészi ismétlésekben gazdag írásmódját tudatos erőfeszítés nélkül sajátította el; így a mai napig mentes maradt a legtöbb modern prózaíróra jellemző stílusromlástól.

Első bentlakásos iskolájában, a Cheam Schoolban Dunsanyt további bibliai hatások érték, és itt találkozott először egy még ennél is fontosabb hatással: a görög klasszikusokkal. Homéroszban a sajátjához hasonlatos, csodás világra lelt, és az Odüsszeia ihletése – mely eposz mellesleg talán nagyobb zsenialitásról árulkodik, mint harciasabb előzménye, az Iliász – egész munkásságán végigkísérhető. Az Odüsszeiát a különös, távoli vidékek ugyanazon varázsa hatja át, mely Dunsany műveinek elsődleges vonása.

A Cheam School után következett az Eton, aztán pedig a Sandhurst, ahol az ifjú Edward Plunkettet ama fegyveres hivatásra tanították, mely nemesi ivadékhoz illik. 1899-ben kitört a búr háboní, és az ifjú a Coldstream Guards kötelékében harcolta végig a küzdelmes időszakot. Ugyancsak 1899-ben örökölte meg az ősi címet és az őrnagyi rangot; az Edward Plunkett nevű fiúból egyszerre Lord Dunsany: férfi és katona lett.

Az irodalom világában Dunsany az új század hajnalán, az ír irodalmi csoport támogatójaként jelenik meg. 1905-ben publikálta első könyvét, a Pegana isteneit, melyben az újszerű és mesterséges árja mitológia fantasztikumán átsugárzik a szerző utánozhatatlan zsenije; a természetszimbólumok tökéletesen kidolgozott ciklusát a természetlegendák agyafúrt filozófiája és végtelen bája hatja át. Ezután gyors egymásutánban jelentek meg Dunsany könyvei, melyek mindegyikét Sidney H. Sime hátborzongató illusztrációi tesznek teljessé. Az idő és az istenek (1906) mitikus ötlete egyre elevenebb képekben bontakozik ki. A Welleran kardja (1908), akárcsak az Egy álmodozó meséi (1910) emberek és hősök oly világát énekli meg, melyben Pegana istenei uralkodnak. Bennük megtalálhatjuk a teljesen kibontott Dunsany-féle motívumokat; az összeütközés és a balsors hellén szellemét, a magasztosan kozmikus nézőpontot, a fenséges líraisággal áradó szöveget, a színezet és szóképek keleti igézetét, a találékony képzelet titáni termékenységét, a „Napkeleten túli” és ..a világ végén fekvő” mesés vidékek titokzatos varázsát, és ama káprázatos készséget, amivel ókori és keleti minták alapján melodikus, csábító és csodát ígérő személy– és helyneveket alkot. Dunsany néhány története az általunk ismert tárgyi világról és a benne rejlő csodákról szól, a legjobbak azonban csupán ködös álmainkban elképzelhető vidékeket mutatnak be. Mindegyik ama tisztán esztétikai szellemben született, mely a legmagasabb rendű művészet sajátja, hiszen híján van bármiféle nyilvánvaló erkölcsi vagy didaktikus elemnek, az afféle legendákban előforduló különös allegóriát kivéve, melyek közé e történetek sorolhatók. Dunsany egyedül a csúfság, az ostobaság és a közhelyesség gyűlöletét hirdeti oktató szándékkal. Elvétve, a társadalmi intézményeket kicsúfoló szatirikus részletekben, vagy a szennyes városoktól és éktelen hirdetőtábláktól beszennyezett természetet sirató szakaszokban találkozunk e hangütéssel. Az emberi elme alkotásai közül Lord Dunsany a hirdetőtáblát tartja mindenek fölött visszataszítónak.

Első színdarabját, A ragyogó kaput 1909-ben írta meg W. B. Yeats felkérésére, aki a dublini Abbey Theatre számára rendelt tőle művet. A szerző abszolút tapasztalatlansága ellenére az eredmény sikeresnek bizonyult, és Dunsanyt további színpadi művek alkotására ösztönözte. Noha jelen dolgozat szerzője továbbra is inkább az elbeszéléseket kedveli. a kritikusok egyöntetűen a színjátékokat tartják magasztalásra méltóbbnak; s ez utóbbiakra kétségkívül a briliáns párbeszéd és a technikai tökély jellemző, melyek Dunsanyt legkiválóbb drámaíróink közé emelik. Micsoda egyszerűség! Micsoda képzelőerő! Micsoda emelkedett stílus! Az elbeszélésekhez hasonlatosan a legjobb színműveket is a fantasztikus cselekmény és helyszín jellemzi. Többségük egészen rövid, noha legalább kettő, a Ha és az Alexander egészestés darab. A talán legtöbbre becsült mű: A hegy istenei, mely hét koldus Kongros városában játszódó történetét meséli el, akik a Marma-hegyen ülő hét zöldszínű jade-istennek adják ki magukat. A zöld színt mellesleg Dunsany előszeretettel használja műveiben; leggyakoribb megtestesülési formája pedig a zöld jade-kő. A színdarab nietzschei alakja, a koldusok Agmar nevű vezére mesteri módon megrajzolt figura, mely vélhetően mindörökre a drámairodalom eleven alakjai között marad meg a világ emlékezetében. A többi, csodás hatású mű közül megemlítendő még az Egy éjszaka egy fogadóban – ami a párizsi Grand Guignol színpadára érdemes –, valamint A királynő ellenségei, mely egy Hérodotosztól kölcsönzött egyiptomi történetet bont ki. Nem lehet eléggé eltúlozni a drámai beszédmodor és helyzetek hamisítatlan zsenialitását, amit Dunsany legjobb színdarabjaiban felmutat. E művek minden értelemben klasszikusnak számítanak.

Dunsany csodára kiélezett felfogása, mint már említettük, tudatos gyakorlatot tükröz, s egy mélységesen filozofikus és pallérozott elmét takar. Épp ezért nem meglepő, hogy az évek múlásával helyenként leplezetlen gúny és átható humor kezdi színesíteni a műveit. Valójában érdekes párhuzam vonható közte és ama másik ír kiválóság, Oscar Wilde között, aki oly szórakoztatón vegyítette a fantasztikumot a szellemesen világival, és aki éppoly isteni tehetségre valló fennkölt prózát és egzotikus szóképeket alkotott. 1912-ben látott napvilágot A csodák könyve, melynek rövid fantasztikus történetei kivétel nélkül egyfajta humoros kétkedéssel kérdőjelezik meg önnön emelkedettségüket és igazságukat. Nem sokkal ezután következett Az eltűnt selyemkalap című egyfelvonásos vígjáték, melynek sziporkázó szellemessége akár Sheridan legsikerültebb alkotásaival is felér; és azóta Dunsany komoly oldala egyre ritkábban mutatkozik meg ama esetleges színművek és elbeszélések ellenére, melyek az igaz szépségimádó megmaradását bizonyítják. Az 1915-ben kiadott Ötvenegy elbeszélés a bölcselkedő Baudelaire elegáns prózai-poétikus szellemiségét idézi, míg A csodák utolsó könyve (1916) a hasonló című első kötettel mutat rokonságot. Kizárólag a Három félteke meséi (1919) kötetet alkotó elszórt töredékekben fedezhetni fel a régebbi, egyszerűbb Dunsanyre erősen emlékeztető elemeket. A legújabb többfelvonásos színdarab, a Ha (1921) nagyobbrészt szatirikus komédia, melyben az egzotikus ékesszólás csupán egy rövid részletet jellemez. A Don Rodriguezt, aminek közzétételét a kiadó nemrégiben jelentette be, jelen dolgozat szerzője ez idáig nem olvasta; ám nem kizárt, hogy benne valamelyest a régi Dunsany éled fel. Dunsany első regénye ez, és fölöttébb nagyra tartják ama kritikusok, akik már kézbe kapták, A Plutarkhosz nyomán készült egészestés színmű, az Alexander 1912-ben íródott, és a szerző a legjobb művének tartja. Sajnálatos, hogy e drámai mű sem kiadásra, sem színre nem került. Dunsany rövidebb színdarabjait két gyűjtemény tartalmazza. Az Öt színmű, melyben A hegy istenei, Az arany végzet, az Argimenes és az ismeretlen harcos, A ragyogó kapu és Az eltűnt selyemkalap olvasható, 1914-ben került kiadásra. 1917-ben Jelent meg a Színművek istenekről és emberekről, mely kötet Az arabok sátrai, Az istenek kacagása, A királynő ellenségei és az Egy éjszaka egy fogadóban című színpadi műveket foglalja magába.

Dunsany továbbra is az irodalom pártfogója maradt, és védőszárnyai alá vette az ír parasztköltő Ledwidge-et – a feketerigó e halhatatlanná tevőjét, aki Dunsany parancsnoksága alatt szolgáit az Ötödik Királyi Inniskilling Lövészzászlóaljban, és esett el a Nagy Háborúban1. A háború jelentős mértékben lekötötte Dunsany alkotó képzeletét, mivel az író tényleges katonai szolgálatot teljesített a francia fronton, valamint az 1916-os dublini felkelés alkalmával, mikor is súlyosan megsebesült. F, lekötöttség egy bájos és néhol patetikus elbeszéléseket tartalmazó kötetben, a Háborús mesékben (1918), valamint a Sajnálatos távoli dolgok (1919) című visszaemlékező esszégyűjteményében jutott kifejezésre. Dunsany józanul ítéli meg a háborút; a viszály szerinte éppoly elkerülhetetlen katasztrófa, akár az árapály vagy az évszakok váltakozása.

Amerikát különösen nagyra értékeli Dunsany, mivel ott az anyaországnál készségesebben adták meg neki ama kevéske megbecsülést, amiben részesült. Színművei többségét itt adták elő a „Little Theatre” társulatok, elsősorban Stuart Walker színháza, és azokat időnként komolyabb lelkesedéssel fogadták. Minden ilyen színpadra vitelre a szerző személyes felügyelete mellett került sor, kinek utasításokat tartalmazó levelei kiemelkedő érdeklődésre tarthatnak számot. Dunsany színdarabjai nem egy főiskolai színjátszókör kedvencei közé tartoznak, s joggal. 1919-20-ban Dunsany előadói körúton vett részt az Egyesült Államokban, ahol általánosságban jól fogadták.

Lord Dunsany személyisége fölöttébb megnyerő, amit jelen dolgozat szerzője is igazolhat, aki az első sorban ült az előadóval szemben 1919 októberében, a bostoni Copley-Plaza báltermében. Az atkalommal Dunsany elragadó modorban körvonalazta irodalmi elméleteit, és olvasta fel teljes terjedelmében A királynő ellenségei című rövid színdarabját. Kifejezetten – hat láb négy hüvelyk2 – magas, nem különösebben vállas, fehér bőrű férfiú, kinek kék szemeit és magas homlokát sűrű, világosbarna haj keretezi, ajkai felett pedig ezzel megegyező színű bajusz ékeskedik. Egészséges és finom vonású arca, megnyerő és szeszélyesen nyájas tekintete egyfajta kamaszos jelleggel párosul, melyet sem a széles körű élettapasztalat, sem a monokli nem képes feledtetni. Ugyancsak kamaszosság jellemzi járását és tartását; ama görnyedtség és szeretetre méltó esetlenség, amit többnyíre a serdülőkorral társítanak. Hangja lágy és kellemes, kiejtése a brit műveltség tetőpontját képviseli. Viselkedése könnyed és barátságos, olyannyira, hogy a Boston Transcript riportere a kenetes pódiumi megjelenés teljes hiányától panaszkodott. Drámai felolvasóként tagadhatatlanul hiányzik belőle az élénkség és hevesség; színésznek kétségtelenül éppoly csapnivaló lenne, mint amilyen nagyszerű író. Feltűnő hanyagsággal öltözködik, és Írország legrosszabbul öltözött férfiújának kiáltották ki. Valóban semmi megkapót nem találtam a lazán felöltött szalonkabátban, me1y ködszerűen borította őt az amerikai előadásokon. A bostoni autogramgyűjtőkkel módfelett előzékenyen bánt, és egyetlen kérést sem utasított vissza, jóllehet kínzó fejfájása miatt gyakorta homlokához kényszerült kapni a kezét. Mikor egy alkalommal bérkocsiba szállt, cilindere lehullott a fejéről – a kisember ekképp tartja meg emlékezetében a nagyságok baleseteit!

Lord Dunsany Lord Jersey egyik leányát fogadta hitveséül, egyetlen fiúgyermekük, Randal Plunkett őnagyméltósága pedig 1906-ban született. A lord beállítottsága, a szokványos cinikus és fantaisiste beteges mániáitól eltérően, határozottan sportos és szokványos; inkább a feudális és bárói életvitelből fakadó lehetőségeket aknázza ki. Pisztollyal Írország legkiválóbb céllövésze, lelkes krikettjátékos és lovas, szenvedélyes vadász, és a vidéki táj megrögzött imádója. Sokfelé utazott, különösen Afrikában; napjait hol saját meathi kastélyában, hol édesanyja kenti birtokán, hol pedig londoni lakásán, a Londres Square 55-ben tölti. A tényt, hogy nem hiányzik belőle a szerény hősiesség hamisítatlanul romantikus vonása, ama eset is bizonyítja, mikor megmentett egy fuldokló férfiút, nevét azonban nem volt hajlandó felfedni a bámuló sokaság előtt.

Dunsany írói tevékenységét a gyorsaság jellemzi, és többnyire délutánonként és a kora esti órákban alkot, amihez teát fogyaszt enyhe élénkítőként. Szinte kivétel nélkül tollszárat használ az íráshoz, széles, ecsetvonásokra emlékeztető betűi feledhetetlenek azok számára, akiknek megadatott látni leveleit és kéziratait. Személyisége átsugárzik minden cselekedetén, és nem csupán teljességgel sajátságos egyszerűségű stílust, hanem ezzel együtt sajátságosan gyér központozást is eredményez, amit olvasói némelykor hibájául rónak fel neki. Műveiben Dunsany a művelt naivitás és a gyermeki tapasztalatlanság különös légkörét igyekszik megteremteni, a történelmi és egyéb tényekre pedig a tudatlanság elragadóan mesterkéletlen szellemében hivatkozik. örökös célja a romlatlan ifjúság üde fogékonyságával szemlélni a világot – avagy megközelíteni e minőséget, amennyire élettapasztalata megengedi. eme alapeszme gyakorta megzavarja kritikai ítélőképességét, amint az oly élesen megmutatkozott 1920-ban, mikor legjobb szándéka szerint töltötte be a United Amateur Press Association Koszorús Költészet Bírájának tisztjét. Dunsany valódi arisztokrataként viszonyul munkájához; és noha szívesen tenne szert hírnévre, fel sem merülne benne, hogy művészetét a kispolgári csőcselék vagy az irodalmi zűrzavarkeltők uralkodó klikkjének szintjére alázza le. Kizárólagosan az önkifejezés céljából ír, és épp ezért eszményi megtestesítője az amatőr tollforgató típusának.

Dunsany végleges irodalmi pozíciója nagymértékben függ attól, mely irányba fejlődik tovább az irodalom. Korunk egy különös átmenet és szerteágazás kora, melyben a művészet egyre inkább elszigetelődik a múlttól, és általában a mindennapi élettől is. A modern tudomány végül a művészet és szórakozás ellenségének bizonyult: hiszen azzal, hogy feltárta előttünk gondolataink, indítékaink és cselekedeteink hitvány és prózai alapjait, megfosztotta a világot a varázslattól és a csodától, a hősiesség, nemesség és önfeláldozás ama illúzióitól, melyek oly magasztosnak hatottak, amikor romantikus keretbe foglaltattak. Valójában nem túlzás azt állítani, hogy a lélektani felfedezések, a kémiai, fizikai és fiziológiai kutatások nagymérvű érzelmi pusztítást végeztek a művelt és tájékozott emberek körében, mikor alkotóelemeire értelem alkotta eszmére és állati ösztönre – bontották szét az érzéseket, Az úgynevezett „lélek”, a maga olyféle lázas és szenvelgő velejáróival. mint az érzelmesség, a tisztelet, a nyíltszívűség, a hódolat és hasonlók, megsemmisült az elemzés során. Nietzsche átértékelte az értékeket, Remy de Gourmont azonban minden érték egyetemes elpusztításának folyamatát indította el. Immár tudjuk, a délibábok és az önámítás miféle hiábavaló, céltalan és összefüggéstelen zűrzavara az élet; és e tudás első döbbenetéből sarjadt ki ama szörnyűséges, új generáció bizarr, ízléstelen, dacos és kaotikus irodalma, mely megbotránkoztatja nagyanyáinkat – T. S. Eliot, D. H. Lawrence, James Joyce, Ben Hecht, Aldous Huxley, James Branch Cabell és a többiek eszteticizáló nemzedéke. Ezen írók, mivel tudják, hogy az életben nincs semmiféle rendszer, vagy dühöngnek, vagy gúnyolnak, vagy a kozmikus káosz részévé válnak, ahogy kiaknázzák az értékek őszinte és szándékolt érthetetlenségét és zűrzavarát. számukra az útszéliség jele, ha valaki rendszert igyekszik felállítani– hiszen napjainkban már csak a szolgák, a templomba járók és a megfáradt üzletemberek olvasnak olyasmit, aminek értelme van, vagy bármely értéket valósként kezel. Milyen esélyekkel rendelkezik tehát egy olyan író, aki nem elég műveletlen vagy közönséges a Cosmopolitan a Saturday Evening Post, Harold Bell Wright, a Snappy Stories, az Atlantic Monthly és a Home Brew vevőköre számára; ugyanakkor nem kellően zavaros, trágár vagy megveszekedett a Dial, a Freeman, a Nation vagy a New Republic rendszeres, vagy a Ulysses leendő olvasói számára? Jelenleg az egyik csoport „túlságosan intellektuálisnak” tartja őt, míg a másik semmibe veszi, mivel megítélésük szerint tűrhetetlenül szelíd és gyerekesen érthető.

Dunsany egyetlen reménye az elismerésre az intelligencia, és nem a nagyközönség, hiszen művei vonzerejét ama teljességgel kifinomult műgond, ama mérsékelt kiábrándultság és letargia adja, amiben kizárólag a pallérozott elme találhat gyönyörűséget. Az elismeréshez szükséges fordulatot egyfajta visszarendeződés hozhatja meg, mely szükségképpen bekövetkezik, amint komolyabban megértjük a modernkori kiábrándulást és annak minden velejáróját. A művészetet tönkretette a világmindenségről szerzett tökéletes tudás, miszerint a világ csupán szemétdomb, melynek képét mindenki egyéni felfogása alapján festi meg magának. Ha egyáltalán lehetséges, kizárólag a kiábrándultság következő fokára jutás mentheti meg a művészetet; ama felismerés, hogy a tökéletes tudás és az igazság maga is értéktelen, és bármiféle ténylegesen ihlető művészet megalkotásához mesterségesen kell felállítanunk tudatkorlátokat, és úgy kell tennünk, mintha léteznének az egész emberiségre érvényes szabályok – ezek természetszerűen azon egyszerű összefüggések, melyeket eredetileg az ősi és vakon tapogatózó hagyomány örökített ránk. Mikor megértjük, hogy minden öröm és lelkesedés forrása a csoda és a tudatlanság, ismét elkezdhetünk szembekötősdit játszani az atomokkal, az elektronokkal és a céltalan végtelenséggel.

Csak ezután imádhatjuk újbóli rácsodálkozással az isteni nyelv zenéjét és színeit, és lelhetjük epikureusi örömünket olyas eszmék és ábrándok kombinációiban, melyekről jól tudjuk hogy mesterségesek. Nem mintha újfent komolyan viszonyulhatnánk az érzelmekhez – ehhez immár túlságosan kifejlett az intellektusunk –, ám ismét örömünket lelhetjük egy olyan szerző drezdaiporcelán-szerű tündérországában, aki hajlandó kifinomult képi módszerekkel eljátszani a régi eszmékkel, miliőkkel, alakokkal, helyzetekkel és hatásokkal; a bukott istenek emlékét felidéző formában, ugyanakkor egy pillanatra sem elvetve az ember-bábuk és kisszerű kapcsolataik mikroszkopikus jelentéktelenségének kozmikus szintű és enyhén gunyoros felismerését. Egy efféle szerző mellőzheti a nyegleséget és az otrombaságot, ugyanakkor feltétlenül, bárha rejtetten is, mindenek elé kell helyeznie a kiművelt szellemiséget, és óvakodnia kell, nehogy komoly hangnemben szólaltasson meg oly érzelmeket, melyekről a modern lélekelemzés bebizonyította, hogy álságosan kiüresedettek, vagy nevetségesen állatiasak.

És mindezzel vajon nem épp Dunsany, e mézédes szavú prózaköltő jellemzését adtuk, aki némelykor akaratlanul is hexameterekben ír, és kinek színpadán rendre megjelennek a könyörtelen istenségek, és még könyörtelenebb legyőzőjük, az Idő; ott a Sors és a Véletlen sakkozik; halott isteneket temetnek el; világok születnek és pusztulnak; és ama, világnak nevezett porszem szerény krónikái elevenednek meg, mely szerencsétlen lakóival egyetemben csupán a kisebb istenek játékszere, akiket ugyanakkor pusztán MANA-YOOD-SUSHAI álmodik meg? A konzervativizmus és a kifinomultság tökéletes egyensúlyra talált Dunsanyben; rigolyásan hagyományhű, ám bármely öntudatos modernhez hasonlatosan tisztában van az értékek zűrzavaros érvénytelenségével. Ugyanazon a hangon, melyen isteneket vezérlő erőkről énekel, egy kisgyermek törött hintalovát siratja, vagy elmeséli, miként áldozta koronáját egy király a csillagoknak, mivel egy kisfiú karikára vágyott; attól sem húzódozik, hogy megénekelje a nyugalmas falvakat, az idilli kandallók füstjét, vagy az est leszálltával felragyogó ablakokat. Olyféle világot alkot, mely sosem létezett, és soha nem is fog létezni, ám melyet mindannyian ismerünk vágyálmainkból. Megeleveníti előttünk e világot, ám nem akképp, hogy valósnak tetteti, hanem azáltal, hogy felmagasztalja annak valótlanságát, miközben az egész álomvilágot egyfajta finom pesszimizmussal Itatja át, melynek forrása egyrészt a modern pszichológia, másrészt a Ragnarokról és az istenek alkonyáról szóló ősi germán mitológia. Dunsany egyszerre modern és mitikus, az életet helyesen értelmetlen képek sorozatának tekinti, ám mindezt az ősi ráolvasások és közmondások köntösével ruházza fel, melyek, akár a nyelvbe kövült metaforák, a ránk örökül hagyott képzettársítások szövetének lényegi részét képezik.

Dunsany senki máshoz nem hasonlítható. Legközelebbi rokonságban Wilde áll vele, és sok közös vonás fűzi Poe-hoz, De Quincyhez, Maeterlinckhez és Yeatshez; ám értelmetlen minden összehasonlítás. A téma és a tálalás sajátlagos elegye fölényes zsenialitásától válik egyedivé. Nem, vagyis nem mindig tökéletes. ám ki lenne képes ilyesmire? A kritikusok gyakorta felróják neki, hogy a szatírát a tragédia légkörével keveri; ám eme ellenvetés szokványosnak mondható, és az ír tradíció ismeretének teljes hiányáról árulkodik, melyből olyan bizarrul halhatatlan művek születtek, mint James Stephens Aranycserép című műve. Amiatt is gáncsoskodnak vele, mert járkáló kőisteneket és undorító hindu bálványokat vonultat fel a színpadon; ám e gáncsoskodás szánalmas vakságra utal, amiért az apokaliptikus látomásokat a színpadi technikák viszonylatában értelmezik. Jelen szerző kizárólag esdeklő kritikát fogalmazhatna meg; azt szorgalmazván, hogy a régi, mítoszteremtő Dunsany kisebb mértékben lényegüljön át a sziporkázóbban szatirikus Dunsanyvé. Sheridan reinkarnációja valóban értékes adomány, ám az Egy álmodozó meséinek Dunsanyje kétszeresen is értékes, hiszen sem utánozni sem utolérni nem lehetséges. Olyféle csoda, mely visszaadja nekünk gyermekkori álmainkat, amennyire bármi is visszaadható, és ennél nagyobb adományt nem ismerni a Földön.

A jövő homályos és bizonytalan, a pusztító magunkba fordulás és elemzés közepette pedig lehetséges, hogy jelen formájában nem marad hely a művészetnek. Ám ha bármily létező művészet a jövő részét képezheti, Lord Dunsany művészete e kategóriába tartozik.

 

1922. december 14.

 

Galamb Zoltán fordítása

 

1 vagyis az I. világháborúban. [A ford.]

2 Kb. 193 cm. [A ford.]

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre