Számtalanszor megjegyezték már, hogy az elbeszélő próza számít az amatőr irodalom leggyengébb pontjának, és nem hiszem, hogy e megállapítás téves lenne. Tagadhatatlan, hogy e területen nem találhatni Samuel Loveman költészetéhez, ifj. James F. Morton tanulmányaihoz, Edward H. Cole kritikai elemzéseihez vagy ifj. Frank Belknap Long fantasztikus történeteihez foghatót. Való igaz, hogy Mrs. Edith Miniter valóban magas nívójú műveket alkot – ám ezeknek csupán elhanyagolható töredéke jelenik meg a műkedvelő folyóiratokban. Veszteségünk révén ugyanakkor a nagyvilág nyer.

Az elbeszélőpróza-írás terén mutatkozó gyengeségünk indoklásaként általában a helyhiányt említik, és e tényező valóban hathatós oknak tekinthető. Valamely történet alapötletének kidolgozásához ugyanis elengedhetetlen feltétel a kellő terjedelem; a jelen anyagi helyzetben pedig ez nem biztosítható. Mostanában azonban arra a meggyőződésre jutottam, hogy más ok is létezik, mely ok mélyen gyökerezik az amerikai irodalmi élet rendszerében, és amely miatt vonakodva vagyunk hajlandók eljutni egy bizonyos különbségtételhez. Az ok: az amerikai polgári elbeszélő próza reménytelenül hitvány és művészietlen általános színvonala, az elhanyagolt különbségtétel pedig: a sikerközpontú hivatásos elbeszélő irodalom és a narratív önkifejezésre tett őszinte művészi próbálkozás közötti határvonal meghúzása.

Ha a műkedvelő újságírás célja a hivatásos prózaácsolás szakképzett iparosainak kinevelése lenne, senki nem emelhetne joggal panaszt a fennálló helyzet okán. Ám némelyek úgy tartják, hogy a műkedvelői státusz fogalmilag megegyezik az esztétikai őszinteséggel, és az önmagáért, vagyis a művészetért való szeretetteljes alkotással. Amennyiben e tétel helytálló, úgy rossz úton járunk; nem találhatni ugyanis művészi vagy valódi értéket az „eladható novellában”, melyet oly gyakran választunk utánzandó mintának. Nem hiszem, hogy bármely nívós novellát valamely átlagos népszerű magazin számára kellene eladni, hacsak nem véletlen folytán. Aki eladható elbeszélő prózát igyekszik alkotni, művészként elveszett, az amerikai életmód nyújtotta feltételek ugyanis lehetetlenné teszik a művészi alkotások létrehozását a népszerű hivatásos írók körében.

A szerkesztőket és a kiadókat nem illetheti vád. Ők a nagyközönség igényeit szolgálják ki, és vállalkozásaik zátonyra futnának, amennyiben nem ezt tennék. És még ha eme átfogóbb kört hibáztatnánk is, joggal nem szórhatunk fejükre dühödt átkokat; az alaposabb elemzés ugyanis kimutatja, hogy a problémák többsége elkerülhetetlen – éppúgy az emberi befolyás határain kívül esnek, akár egy klasszikus görög dráma hősének sorsa. Nálunk, Amerikában egy begyepesedett és félművelt olvasóközönség igényeit kell kielégíteni – mely olvasóközönség a puritán hagyomány valamely korábbi vagy újabb keletű megtestesülési formájához híven nevelkedett, miközben esztétikai érzékük teljesen eltompult az erkölcsi tartalom folytonos és mindenütt tapasztalható hangsúlyozása következtében. Honfitársaink millióiból hiányzik a szellemi önállóság, bátorság és rugalmasság ahhoz, hogy, művészi élvezetre leljenek valamely eredeti és valósághű helyzetben, vagy beleélhessék magukat egy történetbe, ha az nem hagyja teljességgel figyelmen kívül a valós emberi érzések sokszínűségét és elevenségét [...] a sablonosság pedig nem mesterkélt, erkölcsi cukormázas értékrendre épülő, leegyszerűsített cselekményt produkál, banális végkifejlettel, mely igazol minden időszerű közhelyet, és nem hagy magyarázatlanul egyetlen rejtélyt sem a legközépszerűbb olvasó sekélyes értelme számára sem.

Hivatásos elbeszélő prózánk emiatt nem szolgálhat követendő példaként a valódi irodalmár számára. A szerkesztőket ellenben nem lehet ésszerű érvek alapján hibáztatni. Ha bármely magazin művészileg eredeti elbeszélő prózát rendelne és közölne le, szinte minden egyes olvasóját elveszítené. Az emberek fele nem értené, miről szól a történet, a másik fele pedig képtelen lenne azonosulni a szereplőkkel – mivel e figurák valódi személyiségekhez hasonlatosan gondolkoznának és cselekednének, szemben ama marionettbábukkal, melyeket az arra nevelt és meggyőzött amerikai középosztálynak emberi lényként illik kezelnie és elfogadnia. Elkerülhetetlenül ilyféle tehát a nemzeti nívót meghatározó és a legkiválóbb egyetemeinken írástechnikára oktatott hallgatóknak például szolgáló elbeszélő próza jelentős hányada.

Ám ez még nem minden. Mindehhez hozzájárul még, mintegy a sors fintoraként, a sebességmámortól felajzott közönség kielégíthetetlen mennyiségi követelése. Egyszerűen fogalmazva, az amerikai olvasóközönség évente több történetet igényel, mint amennyit Amerika igaz művészei megírhatnának. Az igaz művész nem ír gyorsan, hacsak hangulata nem így kívánja, és csupán elvétve képes nagy mennyiségben alkotni. Nem tud leszerződni olyasmire, hogy adott határidőre ennyi meg ennyi szót leszállít, hanem természetes tempójában, megfontoltan, nem ritkán kifejezetten lassan, s mindig lelkiállapotától meghatározottan ír; kihasználja a kedvező alkalmakat, ám egyetlen mondatot sem vet papírra, amit fáradt elmével vagy kényszerből formálna meg. Ez természetesen nem elfogadható, amikor magazinok százait kell rendszeresen megtölteni írásokkal. Havonta vagy hetente bizonyos mennyiségű oldalt szükséges teletömni; és ha az alkotóművész késlekedik, a kiadó a második legjobb lehetőséggel kénytelen élni – a pusztán tehetséges írókkal, akik képesek elsajátítani bizonyos gépiesen alkalmazandó szabályokat és technikai fordulatokat, és gördülékenyen megfogalmazott anyagot tudnak készíteni, melyeknek kizárólagos érdeme, hogy bizonyos sémákhoz igazodnak, és a korábban a közönség által érdekesnek talált helyzeteket és hatásokat dolgozzák fel újszerű formában. Sok esetben az efféle írók népszerűségre tesznek szert – mivel az olvasóközönség ráismer ama elemekre, melyek korábban gyönyörködtették, és örömmel fogadja be azokat valamely ügyesen átalakított megszövegezésben. Az átlagos olvasó ízlése valójában nem különösebben fejlett, és abszurd szeszélyek, gyermeteg érzelmek és analógiák alapján ítél. Imígyen elfogadottá vált, hogy az amerikai elbeszélőpróza-írás nem művészet, hanem szakma – olyasmi, amit szinte bárki megtanulhat a szabályok elsajátítása révén, és mindenekfelett az egyéniség teljes alávetését igényli a bevett sablonok általános irányultságának, mely összhangban áll a középszerű vezetés által ránk kényszerített sivár egyöntetűséggel. Sikerre épp ezért nem a zseni. hanem az ügyes firkász számíthat, aki tudja, miként ragadja meg és szolgálja ki a közízlést. Talmi hírnév az eredmény, és balgaságukban [...] máskülönben becsületes és tiszteletre méltó vízvezeték-szerelők százai vesznek részt különféle levelező kurzusokon, hogy egyéniségüket eltaposva a sziporkázó „kiválóságok” nyomdokaiba léphessenek, akiknek eredményeit valójában nem megengedhető puszta sarlatánságnál többnek tekinteni.

Ekképp jellemezhető tehát az elbeszélő próza helyzete – többnyire zsenialitást nem ismerő írók szedett-vedett csürhéje igyekszik helytelen módszerekkel elérni valamely önmagában is helytelen célt! E tendencia kiteljesedését tapasztalhatni meg példának okáért a Saturday Evening Post hasábjain, ahol több vagy kevesebb tehetséggel megáldott írókra nehezedik rá a bőkezűen szétszórt arany terhe, amit az eredetiség és a művészi lelkiismeret feladásáért kaptak cserébe. Félelmetes rontó szellem ez – amit csupán néhány ravasz vagy vakmerő szellem képes lerázni magáról. Ám a műkedvelők világában nem találni aranyat, mely ránk nehezedhetne, vagy mellyel megvásárolható a lelkiismeret. Ha valahol, hát itt kívánatos az írás szeretetéért és az esztétikai diadal öröméért alkotnunk. Vajon nem erre kellene legalább törekednünk, hogy ezáltal intézményünk valóban magasztossá és értékessé válhasson ahelyett, hogy az ízléstelen hivatásos körök meglehetősen nevetséges karikatúrájává alacsonyítsa magát?

Galamb Zoltán fordítása