Hivatásos írás rontó szelleme, A

Eredeti cím: Professional Incubus, The

0 493

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1924

Számtalanszor megjegyezték már, hogy az elbeszélő próza számít az amatőr irodalom leggyengébb pontjának, és nem hiszem, hogy e megállapítás téves lenne. Tagadhatatlan, hogy e területen nem találhatni Samuel Loveman költészetéhez, ifj. James F. Morton tanulmányaihoz, Edward H. Cole kritikai elemzéseihez vagy ifj. Frank Belknap Long fantasztikus történeteihez foghatót. Való igaz, hogy Mrs. Edith Miniter valóban magas nívójú műveket alkot – ám ezeknek csupán elhanyagolható töredéke jelenik meg a műkedvelő folyóiratokban. Veszteségünk révén ugyanakkor a nagyvilág nyer.

Az elbeszélőpróza-írás terén mutatkozó gyengeségünk indoklásaként általában a helyhiányt említik, és e tényező valóban hathatós oknak tekinthető. Valamely történet alapötletének kidolgozásához ugyanis elengedhetetlen feltétel a kellő terjedelem; a jelen anyagi helyzetben pedig ez nem biztosítható. Mostanában azonban arra a meggyőződésre jutottam, hogy más ok is létezik, mely ok mélyen gyökerezik az amerikai irodalmi élet rendszerében, és amely miatt vonakodva vagyunk hajlandók eljutni egy bizonyos különbségtételhez. Az ok: az amerikai polgári elbeszélő próza reménytelenül hitvány és művészietlen általános színvonala, az elhanyagolt különbségtétel pedig: a sikerközpontú hivatásos elbeszélő irodalom és a narratív önkifejezésre tett őszinte művészi próbálkozás közötti határvonal meghúzása.

Ha a műkedvelő újságírás célja a hivatásos prózaácsolás szakképzett iparosainak kinevelése lenne, senki nem emelhetne joggal panaszt a fennálló helyzet okán. Ám némelyek úgy tartják, hogy a műkedvelői státusz fogalmilag megegyezik az esztétikai őszinteséggel, és az önmagáért, vagyis a művészetért való szeretetteljes alkotással. Amennyiben e tétel helytálló, úgy rossz úton járunk; nem találhatni ugyanis művészi vagy valódi értéket az „eladható novellában”, melyet oly gyakran választunk utánzandó mintának. Nem hiszem, hogy bármely nívós novellát valamely átlagos népszerű magazin számára kellene eladni, hacsak nem véletlen folytán. Aki eladható elbeszélő prózát igyekszik alkotni, művészként elveszett, az amerikai életmód nyújtotta feltételek ugyanis lehetetlenné teszik a művészi alkotások létrehozását a népszerű hivatásos írók körében.

A szerkesztőket és a kiadókat nem illetheti vád. Ők a nagyközönség igényeit szolgálják ki, és vállalkozásaik zátonyra futnának, amennyiben nem ezt tennék. És még ha eme átfogóbb kört hibáztatnánk is, joggal nem szórhatunk fejükre dühödt átkokat; az alaposabb elemzés ugyanis kimutatja, hogy a problémák többsége elkerülhetetlen – éppúgy az emberi befolyás határain kívül esnek, akár egy klasszikus görög dráma hősének sorsa. Nálunk, Amerikában egy begyepesedett és félművelt olvasóközönség igényeit kell kielégíteni – mely olvasóközönség a puritán hagyomány valamely korábbi vagy újabb keletű megtestesülési formájához híven nevelkedett, miközben esztétikai érzékük teljesen eltompult az erkölcsi tartalom folytonos és mindenütt tapasztalható hangsúlyozása következtében. Honfitársaink millióiból hiányzik a szellemi önállóság, bátorság és rugalmasság ahhoz, hogy, művészi élvezetre leljenek valamely eredeti és valósághű helyzetben, vagy beleélhessék magukat egy történetbe, ha az nem hagyja teljességgel figyelmen kívül a valós emberi érzések sokszínűségét és elevenségét [...] a sablonosság pedig nem mesterkélt, erkölcsi cukormázas értékrendre épülő, leegyszerűsített cselekményt produkál, banális végkifejlettel, mely igazol minden időszerű közhelyet, és nem hagy magyarázatlanul egyetlen rejtélyt sem a legközépszerűbb olvasó sekélyes értelme számára sem.

Hivatásos elbeszélő prózánk emiatt nem szolgálhat követendő példaként a valódi irodalmár számára. A szerkesztőket ellenben nem lehet ésszerű érvek alapján hibáztatni. Ha bármely magazin művészileg eredeti elbeszélő prózát rendelne és közölne le, szinte minden egyes olvasóját elveszítené. Az emberek fele nem értené, miről szól a történet, a másik fele pedig képtelen lenne azonosulni a szereplőkkel – mivel e figurák valódi személyiségekhez hasonlatosan gondolkoznának és cselekednének, szemben ama marionettbábukkal, melyeket az arra nevelt és meggyőzött amerikai középosztálynak emberi lényként illik kezelnie és elfogadnia. Elkerülhetetlenül ilyféle tehát a nemzeti nívót meghatározó és a legkiválóbb egyetemeinken írástechnikára oktatott hallgatóknak például szolgáló elbeszélő próza jelentős hányada.

Ám ez még nem minden. Mindehhez hozzájárul még, mintegy a sors fintoraként, a sebességmámortól felajzott közönség kielégíthetetlen mennyiségi követelése. Egyszerűen fogalmazva, az amerikai olvasóközönség évente több történetet igényel, mint amennyit Amerika igaz művészei megírhatnának. Az igaz művész nem ír gyorsan, hacsak hangulata nem így kívánja, és csupán elvétve képes nagy mennyiségben alkotni. Nem tud leszerződni olyasmire, hogy adott határidőre ennyi meg ennyi szót leszállít, hanem természetes tempójában, megfontoltan, nem ritkán kifejezetten lassan, s mindig lelkiállapotától meghatározottan ír; kihasználja a kedvező alkalmakat, ám egyetlen mondatot sem vet papírra, amit fáradt elmével vagy kényszerből formálna meg. Ez természetesen nem elfogadható, amikor magazinok százait kell rendszeresen megtölteni írásokkal. Havonta vagy hetente bizonyos mennyiségű oldalt szükséges teletömni; és ha az alkotóművész késlekedik, a kiadó a második legjobb lehetőséggel kénytelen élni – a pusztán tehetséges írókkal, akik képesek elsajátítani bizonyos gépiesen alkalmazandó szabályokat és technikai fordulatokat, és gördülékenyen megfogalmazott anyagot tudnak készíteni, melyeknek kizárólagos érdeme, hogy bizonyos sémákhoz igazodnak, és a korábban a közönség által érdekesnek talált helyzeteket és hatásokat dolgozzák fel újszerű formában. Sok esetben az efféle írók népszerűségre tesznek szert – mivel az olvasóközönség ráismer ama elemekre, melyek korábban gyönyörködtették, és örömmel fogadja be azokat valamely ügyesen átalakított megszövegezésben. Az átlagos olvasó ízlése valójában nem különösebben fejlett, és abszurd szeszélyek, gyermeteg érzelmek és analógiák alapján ítél. Imígyen elfogadottá vált, hogy az amerikai elbeszélőpróza-írás nem művészet, hanem szakma – olyasmi, amit szinte bárki megtanulhat a szabályok elsajátítása révén, és mindenekfelett az egyéniség teljes alávetését igényli a bevett sablonok általános irányultságának, mely összhangban áll a középszerű vezetés által ránk kényszerített sivár egyöntetűséggel. Sikerre épp ezért nem a zseni. hanem az ügyes firkász számíthat, aki tudja, miként ragadja meg és szolgálja ki a közízlést. Talmi hírnév az eredmény, és balgaságukban [...] máskülönben becsületes és tiszteletre méltó vízvezeték-szerelők százai vesznek részt különféle levelező kurzusokon, hogy egyéniségüket eltaposva a sziporkázó „kiválóságok” nyomdokaiba léphessenek, akiknek eredményeit valójában nem megengedhető puszta sarlatánságnál többnek tekinteni.

Ekképp jellemezhető tehát az elbeszélő próza helyzete – többnyire zsenialitást nem ismerő írók szedett-vedett csürhéje igyekszik helytelen módszerekkel elérni valamely önmagában is helytelen célt! E tendencia kiteljesedését tapasztalhatni meg példának okáért a Saturday Evening Post hasábjain, ahol több vagy kevesebb tehetséggel megáldott írókra nehezedik rá a bőkezűen szétszórt arany terhe, amit az eredetiség és a művészi lelkiismeret feladásáért kaptak cserébe. Félelmetes rontó szellem ez – amit csupán néhány ravasz vagy vakmerő szellem képes lerázni magáról. Ám a műkedvelők világában nem találni aranyat, mely ránk nehezedhetne, vagy mellyel megvásárolható a lelkiismeret. Ha valahol, hát itt kívánatos az írás szeretetéért és az esztétikai diadal öröméért alkotnunk. Vajon nem erre kellene legalább törekednünk, hogy ezáltal intézményünk valóban magasztossá és értékessé válhasson ahelyett, hogy az ízléstelen hivatásos körök meglehetősen nevetséges karikatúrájává alacsonyítsa magát?

 

Galamb Zoltán fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre