Amennyire én látom, mi sem abszurdabb, mint az egyszerűség és az egészség, amelyet a lélektan hagyományosan társít a tömeghez. Végy egy kies jenki környezetet, egy kétbalkezes, bárdolatlan kisvárosi temetkezési vállalkozót, tégy hozzá egy gondatlanságból bekövetkezett kriptai balesetet, és az átlagos olvasó rögtön nem vár többet egy kedélyes, bár groteszk vígjátéki jelenetnél. Pedig Isten tudja, ebben a hétköznapi történetben, amelyet George Birch halála után most végre elmondhatok, van valami, ami mellett derűs ragyogásnak tetszenek legsötétebb tragédiáink.

Birch 1881-ben fölhagyott a mesterségével, de amíg tehette, nem emlegette, hogy miért. Öreg orvosa, a néhány éve elhunyt doktor Davis ugyancsak hallgatott. A közvélemény szerint az a megrendítő balszerencse volt az oka, hogy Birch kilenc órára bezárta magát a Peck Valley temető hullaházába, és csupán fatálisan kezdetleges mechanikai eszközök igénybevételével tudott szabadulni; de noha ez kétségtelenül igaz, akadtak más és sötétebb indokok is amelyekről Birch csupán részeg delíriumában suttogott, amikor már közeledett a vég. Megbízott bennem, mert az orvosa voltam és mert valószínűleg szükségét érezte, hogy Davis halála után is megbízzon valakiben. Egyedülálló agglegény volt, rokonok nélkül.

Birch 1881 előtt a község temetkezési vállalkozója volt Peck Valleyben, és még a fajtájában is fölöttébb cserzett és primitív példánynak számított. Ma már el se hinnék, legalábbis városon, miféle praktikákat tulajdonítottak neki; de még Peck Valley is megborzongott volna egy kicsit, ha tudja, mily nagyvonalúan értelmezi temetkezési vállalkozójuk az olyan kérdéseket, mint hogy kinek a tulajdona a „hidegágyi” költséges pompa, amit úgyis eltakar a koporsó födele, vagy hogy mennyi méltóság illeti az elhunytakat, amíg tagjaikat összhangba hozzák a ládák nem mindig a legkifinomultabb pontossággal számított méreteivel. Birch tunya, érzéketlen, szakmai értelemben a legkisebb mértékben sem rátermett ember volt, ám azt mégse hinném, hogy gonosz lett volna, mindössze durva, hanyag és iszákos, amint ezt könnyen elkerülhető balesete is bizonyítja, és még az a legcsekélyebb mértékű képzelet is hiányzott belőle amely az átlagpolgárt megtartja bizonyos ízléshatárok között.

Mivel nem vagyok gyakorlott mesemondó, szinte nem is tudom eldönteni, hol vágjak bele Birch történetébe. Azt hiszem, 1880 hideg decemberében kezdődött, amikor úgy megfagyott a föld, hogy a sírásók megállapították, tavaszig nem tudnak több sírt kiásni. Szerencsére a község kicsi, a halálozás gyér volt, így Birch összes élettelen ügyfele ideiglenes menedékre talált az egyetlen, ódon cinteremben. A dermesztő idő kétszeresen letörte a temetkezési vállalkozót, és úgy tűnt, még önmagát is fölülmúlta hanyagságban. Még sohasem barmolt össze hitványabb, esetlenebb koporsókat, és még sohasem tanúsított ordítóbb érdektelenséget a hullaház egykedvű figyelmetlenséggel csapkodott ajtajának rozsdás zárja iránt.

Végül elkövetkezett a tavaszi olvadás, és a sírokat fáradságosan előkészítették a Kaszás nyughelyre váró, kilenc néma kévéjének. Birch, noha előre fázott a hurcolkodás és elföldelés nyűgétől, egy kellemetlen áprilisi reggelen mégis nekilátott az átszállításnak, de még délelőtt abba is hagyta, mert a zuhogó eső zavarta a lovát, így csupán egyetlen lélek porhüvelyét helyezte örök nyugalomra, a kilencven-egynehány éves Darius Pecket, akinek sírja nem messze esett a kriptától. Birch úgy döntött, hogy másnap a kisöreg Matthew Fennerrel folytatja, akinek nyughelye szintén a közelben volt, de végül három napig halogatta a munkát, csupán tizenötödikén, Nagypénteken folytatta. Mivel nem volt babonás, egyáltalán nem törődött vele, milyen nap van; még utólag sem volt hajlandó bármiféle jelentőséget tulajdonítani a hét eme baljós hatodik napjának. Az biztos azonban, hogy annak az estének az eseményei gyökeresen megváltoztatták George Birchet.

Április tizenötödikén péntek délután Birch a lóval és a kocsival kiment a kriptához, hogy elszállítsa Matthew Fenner tetemét. Azt később elismerte, hogy nem volt teljesen józan; azonban messze nem nyakalt annyit, mint azután, amikor igyekezett elfelejteni bizonyos dolgokat. Csupán pityókás volt és éppen elég gondatlan ahhoz, hogy felingerelje érzékeny lovát, amely, miközben gazdája veszettül hajtotta fölfelé a ravatalozó irányába, nyerített, kapált és még vadabbul rázta a fejét, mint előző alkalommal, amikor zavarta az eső. Most sütött a nap, ám erős szél fújt; Birch örült, amikor a vasajtót kinyitva menedékre talált a domboldali kriptában. Mást talán nem vidított volna fel a nyirkos, bűzös kamra, a nyolc koporsó rendetlen összevisszaságával, de Birch akkor még kérges ember volt, és csupán azzal törődött, hogy a megfelelő koporsó a megfelelő sírba kerüljön. Nem feledkezett meg a bírálatról, amellyel Hannah Bixby rokonai illették, amikor költözéskor a városba akarták szállítani az elhunytat és a sírkő alatt Capwell bíró koporsóját találták.

A fény gyenge volt, de Birch jól látott, és nem tévesztette meg Asaph Sawyer koporsója, noha nagyon hasonlított az öregéhez. Eredetileg ezt csinálta Matthew Fennernek, de végül valami különös, érzelgős rohamában kiselejtezte, mint túlságosan otromba és ügyetlen tákolmányt, mert eszébe jutott, rnilyen jóindulatúan és nagylelkűen viselkedett vele a kisöreg, amikor ő öt éve csődbe ment. Minden ügyességét összeszedve másikat készített az öreg Mattinek, de volt olyan takarékos, hogy a leselejtezett darabot is eltegye és föl is használja, amikor Asaph Sawyer elhunyt valamilyen rosszindulatú lázban. Sawyer nem volt valami kedves ember, sok történet szólt csaknem embertelen bosszúvágyáról és hogy milyen sokáig megőrizte emlékezetében a vélt vagy valós rosszat. Birch minden lelkiismeret-furdalás nélkül jelölte ki végső lakhelyéül a gondatlanul összegányolt koporsót, amelyet most félrelökött, hogy megkeresse a Fennerét.

Éppen megtalálta az öreg Matt koporsóját, amikor az ajtót bevágta a szél, és még az eddiginél is sűrűbb homály borult Birchre. A keskeny világítóablak csak nagyon kevés fényt bocsátott be, a kripta mennyezeti szellőnyílása még annyit se, így Birch otromba tapogatózás közepette volt kénytelen odabotladozni a hosszú ládák között az ajtóhoz. Ebben a hullaházi félhomályban rázta a rozsdás kilincset, lökdöste a vasajtót, és csodálkozott, miért szegült hirtelen szembe a tömör ajtószárny. Ugyancsak ebben a félhomályban kezdte belátni az igazságot, és hangosan elordította magát, mintha a lova odakint mást is tehetett volna, mint hogy részvétlenül nyihogjon válaszul. A rég elhanyagolt zár nyilván eltört, csapdába ejtve a kriptában a gondatlan temetkezési vállalkozót, aki saját nemtörődömségének áldozata lett.

Mindez délután fél négy tájt történt. Birch, lévén egykedvű és gyakorlatias ember, nem sokáig kiabált, inkább körbetapogatódzott valamilyen szerszám után, mert emlékezett, hogy a kripta egyik sarkában látott néhányat. Kétlem, hogy felfogta volna helyzetének borzalmát és hidegrázós voltát, de a tény, hogy a hétköznapi útvonalaktól ilyen távol esett csapdába, mérhetetlenül felbőszítette. Aznapi munkája sajnálatos módon félbeszakadt, és hacsak a véletlen a közelbe nem csal valamely kóborlót, akár egész éjjel, vagy még tovább is itt rostokolhat. Hamarosan megtalálta a szerszámkupacot, kiválasztott egy kalapácsot meg egy vésőt, majd a koporsók között visszatért az ajtóhoz. A levegő kezdett roppant kellemetlenné válni, de Birch ügyet sem vetett rá munka közben, miközben félig-meddig találomra a súlyos, berozsdállt záron matatott. Sokat adott volna egy lámpáért vagy egy gyertyacsonkért, ám ezek hiányában félig vakon piszmogott, ahogy bírt.

Amikor rádöbbent, hogy a zár reménytelenül mozdíthatatlan, legalábbis ilyen sötétben és ilyen hitvány szerszámokkal, körülnézett, más menekülési útvonalat keresve. A kriptát egy domboldalba vájták, így a keskeny mennyezeti szellőzőnyílás jó néhány méter földet fúrt át, így ebben az irányban fölösleges volt szemlélődni. Mindazonáltal az ajtó fölött a téglahomlokzatba vágott magas, lőrésnyi szellőztető nagyobbítási lehetőséggel kecsegtette a szorgos kezet; Birch tekintete hosszan megpihent rajta, miközben az agyát facsarta, hogy kiókumlálja, miként érhetné el. A kriptában nem volt semmilyen létraféle, a helyiség végében és oldalában a koporsófülkék, amelyeknek használatával a vállalkozó ritkán fáradozott, nem tették lehetővé, hogy segítségükkel érje el az ajtó fölötti falrészt. Csupán a koporsók maradtak, mint lehetséges lépcsőfokok, és ahogy erre rájött, azon kezdett el töprengeni, hogyan tudná a lehető legjobban elrendezni őket. Becslése szerint három koporsónyi magasból már el tudta volna érni a világítóablakot; négyről még inkább. A ládák elég egyenletesek voltak, úgy föl lehet majd tornyozni őket, mint a kockákat, így hát Birch azt kezdte számítgatni, hogy rendezhetné el a nyolc koporsót, hogy négy fok magas lépcsőt alkossanak. Tervezgetés közben szívből kívánta, hogy bárcsak biztonságosabbra ácsolta volna majdani lépcsője fokait. Hogy volt-e fantáziája üres koporsókat kívánni a talpa alá, az erősen kétséges.

Végül úgy döntött, hogy hárommal alapoz a fallal párhuzamosan, arra jön két újabb sor, mindegyikbe kettő-kettő, és a legtetejére marad egy, pallónak. Ez az elrendezés szavatolja a legkényelmesebb följutást ugyanakkor a kívánatos magasságot. Persze még jobb lenne csak kettőt használni az alapozáshoz, és egyet félretenni, arra az esetre, ha a kijutás még nagyobb magasságot kívánna. Így hát a fogoly munkához látott a félhomályban, minden ceremónia nélkül emelgetve a halandóság néma tanúit, amíg apránként föl nem építette törpe Bábel-tornyát. Több koporsó megrepedt a vonszolástól, így hát eldöntötte, hogy a kis Matthew Fenner tisztességgel összeácsolt ládáját teszi legfölülre, hogy a lehető legszilárdabb felületen álljon. A félhomályban főképpen a tapintására hagyatkozva próbálhatta kiválasztani a megfelelőt és csakugyan, mintegy véletlenül, akárha valami különös sugallatra akadt a kezébe, amikor oda se figyelve épp be akarta építeni a harmadik sorba egy másik koporsó mellé.

Végre elkészült a torony. Birch letelepedett rögtönzött tákolmánya legalsó lépcsőjére, hogy kissé pihentesse sajgó karját, majd szerszámot fogva óvatosan fölmászott, és odaállt a mellmagasságban levő, keskeny ablak elé. A világítóablakot téglakeretbe foglalták, bizonyos, hogy nemsokára utat tud vésni magának, amin átférhet. Zuhogni kezdtek a kalapácsütések, odakint fölnyerített a ló, amit éppen úgy lehetett bátorításnak, mint gúnynak értelmezni. Mindkét lehetőség megállta volna a helyét, mert a gyatrának tűnő téglafalazás váratlan ellenállása bizonyosan epés riposzt volt a hiún halandó reményekre, viszont a feladat leküzdése minden lehetséges bátorítást megérdemelt.

Leszállt az alkony, és Birch még mindig dolgozott, most már leginkább vaktában, mert a hirtelen jött felhők eltakarták a Holdat; bár vontatottan haladt, bátorságot öntött belé a nyílás aljának és tetejének bővülte. Bizonyosra vette, hogy éjfélre kijut; bár jellemző módon még ettől a gondolattól sem kezdett borzongani. Nem nyomasztotta sem idő és hely, sem a talpa alatti társaság, filozofikusan vájta a kőkemény falazást, átkozódott, ha egy szilánk az arcába csapódott, és nevetett, amikor az egyik eltalálta egyre izgatottabb lovát, amely a közeli ciprusfánál kapált. Majd a lyuk akkorára nőtt, hogy időnként megpróbálta beleszuszakolni a törzsét, és közben úgy izgett-mozgott, hogy alatta inogtak és recsegtek a koporsók. Rájött, hogy nem lesz szüksége még egy koporsóra, mivel éppen a megfelelő magasságban volt, hogy azonnal megkísérelje a szabadulást, amint a lyuk mérete lehetővé teszi.

Legalább éjfél volt, amikor végül úgy döntött, hogy most már átfér a nyíláson. A gyakori pihenők ellenére fáradtan és izzadtan ereszkedett le a padlóra és egy kis időre leült a legalsó ládára, hogy erőt gyűjtsön az utolsó próbálkozáshoz, amely után lehuppanhat a földre. Az éhes ló ismételten és úgyszólván hátborzongatóan nyerített; a vállalkozó nem bánta volna, ha abbahagyja. Furcsa módon nem lelkesítette a közeli menekülés, csaknem félt az erőfeszítéstől, mivel meglehetősen terebélyes volt, noha alig lépett be az érett korba. Miközben ismét fölfelé mászott a recsegő koporsókon, nagyon erősen érezte a saját súlyát; különösen amikor a legfelsőre érve hallotta azt a fülsértő recsegést, amely a deszka elhasadtáról árulkodott. Úgy tűnt, kárba veszett a tervezgetés, amikor a legmasszívabb koporsót választotta ki a lába alá; amint teljes súlyával ránehezedett, a korhadó fedél engedett és hatvan centivel alább zöttyentette Birchet, olyan felületre, amelyet még ő sem akart elképzelni. Megbokrosodva a hangtól, vagy az előgomolyodó, még a szabadban is érezhető bűztől, a várakozó ló olyan hangot hallatott, amelyet csak sikolynak lehet nevezni, mert nyerítésnek túlságosan rémült volt, és vadul elrobogott az éjszakába, maga után vonszolva a veszettül zörgő kocsit.

Birch ebben a hátborzongató helyzetben túl alacsonyan volt ahhoz, hogy könnyen kievickéljen a megnagyított világítóablakon, de azért összegyűjtötte minden erejét egy elszánt próbálkozásra. Megmarkolta a nyílás peremét, és már húzódzkodott volna fel, amikor furcsa fékezőerőt tapasztalt, mintha mindkét bokáját visszahúznák. A következő pillanatban, aznap éjjel először, megtudta, mi a félelem: akárhogy küzdött, nem tudott szabadulni az ismeretlen marokból, amely kitartóan fogva tartotta a lábát. Lábikráját szörnyű fájdalom hasogatta, mintha félelmetes sebeket tépnének rajta; agyában kavargó örvénnyé egyesült a rettegés meg a kiolthatatlan materializmus, szilánkokat, kiálló szögeket, vagy a széthasadt láda egyéb alkatrészeit hánytorgatva. Talán sikoltott, de mindenesetre őrjöngve, automatikusan rugdosott és vonaglott, már-már félig ájult állapotban.

Az ösztönei vezették, amíg átpréselte magát a nyíláson, hogy csontrepesztő puffanással hulljon a nedves talajra. Nem tudott járni, és a hold arra a szörnyű látványra bukkant elő, hogy Birch vérző bokával, négykézláb vonszolja magát a temetőcsősz kunyhója felé, eszeveszett sietséggel marcangolva körmeivel a fekete nyálkát, teste azonban olyan őrjítő lassúsággal válaszol a húzásra, amilyet csak akkor szenved el az ember, amikor lidércnyomásos álom fantomjai elől kell menekülnie. Pedig nyilvánvalóan senki sem üldözte; egyedül és életben volt, amikor Armington temetőcsősz a gyenge kaparászásra kinyitotta az ajtót.

Armington besegítette Birchet egy vendégágyba, és kisfiát elszalajtotta Davis doktorért. A sérült öntudatánál volt, de nem beszélt összefüggően, csupán olyasmiket motyogott, hogy „Jaj, a bokám!”, „Gyerünk!”, vagy „...bezárva a sírba”. Ekkor megérkezett orvosi táskájával a doktor, gyors kérdéseket tett föl, eltávolította a beteg felsőruházatát, cipőjét, zokniját. A sebek – mindkét boka ijesztően össze volt marcangolva az Achilles-ín tájékán – nagyon meglepték, mondhatni, megriasztották az öreg orvost. Kérdéseiben már nemcsak a gyógyító aggodalma feszült, keze remegett, miközben bekötötte a megtépett végtagokat, jó alaposan, mintha minél előbb el akarná tüntetni szem elől.

Személytelen orvoshoz képest Davis egészen sajátosan baljós és megrendült keresztkérdésekkel próbálta kiszedni a legyengült temetkezési vállalkozóból a szörnyű élmény minden apró részletét. Főleg azt firtatta aggodalmasan, hogy Birch biztos-e – tökéletesen biztos-e – abban, melyik koporsót tette legfölülre? Hogyan választotta ki, miből gondolta abban a sötétben, hogy csakugyan Fenner koporsója az, és miből tudta megkülönböztetni a rosszindulatú Asaph Sawyer gyatra másolatától? Hogyhogy ilyen könnyen megroggyant Fenner tömör koporsója? Davis, a régi vidéki körorvos természetesen ott volt mindkét temetésen, mint ahogy ő kezelte Fenner és Sawyer halálos betegségeit is. Sawyer temetésén még el is tűnődött, hogy hogy fér el a bosszúálló gazda egy akkora koporsóban, mint az apró Fenner?

Davis doktor két óra múlva távozott, arra buzdítva Birchet, hogy a továbbiakban is tartson ki a deszkaszilánkok és szögek hasította sebek története mellett. Mi más lenne, tette hozzá, bizonyítható vagy hihető? De a legjobb minél kevesebbet emlegetni, és nem engedni, hogy más orvos kezelje a sebeket. Birch ezt a tanácsot egy életre megfogadta, addig, míg el nem mondta nekem, és amikor megláttam az akkor már régi, kifehéredett forradásokat, elismertem, hogy bölcsen cselekedett. Lesántult, mivel Achilles-inai megsérültek, de azt hiszem, leginkább lelkileg sántult le. Oly flegmatikusan logikus gondolkozása örökre megrendült; szánalom volt látni, hogyan reagál bizonyos véletlen célzásokra, mint „péntek”, „sír”, „koporsó”, vagy egyéb, közvetettebb képzettársításokra. A megrémült ló hazatért, de a megrémült elmének ez már sohasem sikerült. Birch otthagyta a foglalkozását, de valami továbbra is emésztette. Lehetett egyszerűen félelem, de lehetett olyan félelem is, amelyhez valami különös, megkésett sajnálat elegyedett a hajdani otrombaságok miatt. Italozása természetesen csak súlyosbította, amit enyhíteni lett volna hivatott.

Amikor Davis doktor aznap éjjel otthagyta Birchet lámpát vett magához, és elment a régi gyűjtőkriptához. A hold fényesen sütött a szétszórt téglatörmelékre, a roncsolt homlokzatra, a nagy ajtó zárja könnyedén engedett egyetlen külső érintésnek. A régi bonctermi tapasztalatokon edződött orvos bement és körülnézett, elfojtva a látvány és szagok keltette testi-lelki émelygését. Egyszer hangosan fölkiáltott, kicsivel később pedig levegő után kapott, de az szörnyűbb volt, mint a sikoly. Majd visszamenekült az őrházhoz, ahol hivatása minden előírását megszegve fölrázta betegét és rátámadt reszketeg suttogással, amely sziszegő vitriolként marta a megzavarodott Birch fülét:

– Asaph koporsója volt, Birch, ahogy gondoltam! Ismertem a fogait, a felső állkapcsából hiányzott az egyik metszőfog – az Isten szerelmére, sohase mutogassa ezeket a sebeket! A test elég rossz állapotban van, de micsoda bosszúvágyat láttam az arcán – vagy az egykori arcán!... Tudja, milyen bosszúálló természet volt – hogy tette tönkre az öreg Raymondot harminc évvel a birtokvitájuk után, és hogy taposott rá arra a kutyakölyökre, amely megugatta tavaly augusztusban... Maga volt a megtestesült gonoszság, Birch, és azt hiszem, ez a szemet-szemért bosszúvágy még az időt és a halált is legyőzi! Istenem, a dühe – nem szerettem volna magamra vonni! Miért tette ezt, Birch? Gazember volt, nem hibáztatom érte hogy selejtes koporsóba dugta, de maga mindig túl messzire megy! Jó, takarékoskodni akart, de tudta, hogy az öreg Fenner milyen kis ember volt! Sohasem fogom elfelejteni ezt a képet, amíg élek! Maga olyan erősen rugdosott, hogy Asaph koporsója a földre repült. A feje betört és minden kiborult. Már láttam ilyesmit korábban, de ez túl sok volt. Szemet szemért! Nagy ég, Birch, maga azt kapta, amit megérdemelt! A koponyától is fölfordult a gyomrom, de a másik még rosszabb volt – azok a bokában takarosan levágott lábak, hogy beférjenek Matt Fenner leselejtezett koporsójába!

Bihari György fordítása