Symphonic Ideal, The

0 419

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1916

Just a year ago The Conservative had occasion to refer to his contemporary, The Symphony, whose discontinuance last July is a matter of such keen regret amongst United members. Though never formally affiliated with the Association, it was widely known in amateur journalism as an exponent of the acquisition of happiness through conscientious service to humanity. That so benignant a journal should lack the support necessary for continuance, is a circumstance reflecting unfavourably upon the mental temper of our age. We live in the midst of a new and outspoken cynicism; the result of declining orthodoxy on the part of the religious, and of aimless iconoclasm on the part of the philosophical. The happiness once acknowledged in our minor joys and moments of respite from the burden of life, is now laughed at and despised as a mere narcotic to the intelligence; and we are bidden to dismiss as unreal those simple and honest delights which alone make human existence endurable. If aught but the severe satisfaction of perfect intellectual, artistic, aesthetic, and moral beauty chance to please us, we are straightway damned as superficial, and censured for our childish triviality of taste.

There recently appeared before the public a rather unsophisticated volume entitled “Pollyanna”, which preached a sweetly artificial doctrine of converting ills into blessings by the contemplation of possible calamities still more direful. After a period of enthusiastic laudation from the “jeune fille” type of admirer, poor “Pollyanna” became the target of every penny-a-line hack reviewer and little-wit in Grub-Street. They loftily demonstrated that the easing of melancholy by force of imagination is a vastly unscientific thing. Impossible, they vowed! Or, even if possible, it ought not to be; since ‘tis a frightfully callow sort of mental regimen, quite unworthy of the mature mind! They all swore ‘tis an affront to the eternal verities to be able to stop thinking of the world’s evil and to gather a little joy from that idyllic goodness and virtue of which the world undoubtedly possesses, or seems to possess, a little. The New York Tribune, in fact, deemed the inoffensive “Pollyanna” sufficiently culpable to merit a sneering editorial.

So runs the worldly-wise current of twentieth-century life! Your modern philosopher had rather be mature and miserable, than childlike and contented; and he deems you a monstrous imbecile if you can be happy at a time when he thinks you have not sufficient cause to be happy. Heaviness of spirit, he doth asseverate, is a sacred obligation of every thoughtful and responsible citizen. If you lack woes of your own, then go mourn at the wretched state of mankind in general!

The Conservative confesses to no little amusement at the wailing of these worshippers of morbid maturity. He even ventures to exhibit a leaning toward the side of immaturity; for is not maturity but the full-blown precursor of decay? It is dangerous to dabble in realities, and if more of us were able to retain the happy illusions of our infancy, those illusions would be so much nearer truth. Can any of our apostles of sophistication define what they mean by real happiness? Is it not more likely that all happiness is unreal; a golden fabric woven by fairies from the moonbeams of yesterday, and visible, like the Milky Way, only when more garish and conspicuous things are banished from the sight? A moment of retrospection, a snatch of song, a cadence of rhythm, a glance at the blue empyrean, the playing of the sun with the leaves of green trees, a chance act of benevolence—all these things sometimes bring what we uncultured barbarians are pleased to call happiness. Must we be utterly condemned if such happiness be found to have no cause save in physiological reactions or psychological stimuli? It is certainly grateful surcease from the pain of living, and what more could we desire? Is not fragrance fragrance, whether it come from the woodland violet or the stately cedar? If these simple pleasures be only drugs to help us forget reality, then let us accept the oblivion they offer. Nature designed them to soothe the roughnesses of our existence, and we should accept the gift with gratitude, rather than reject it with scorn. On the pleasures of the fancy rests all the mighty framework of art, poesy, and song. Stark, mature reality leads to the suicide’s vault.

The Conservative has more than once been rather severely taken to task for his love of the idyllic happiness of the unreal. His pastoral verses have been scorned as archaic nonsense, whilst his whole literary style was condemned a year ago by a learned Jew, who with Semitic shrewdness declared that these pages, with their reverence for the storied past, savour of the “play world”. But The Conservative is not unduly disturbed. He will linger on in his “play world”, delighting in the pleasures of the imagination, calling up the shades of his beloved eighteenth century at will, and being as childish as he chooses, till second childhood itself overtake him. He may grow grey with years, but he will not accept dull “maturity”, save when some pacifist, Anglo-phobe, or simplified speller shall provoke him too far, and compel an occasional excursion into the bleak regions of unimaginative actuality! We are all much too serious, and too little disposed to promote the comfort of society. One refreshing zephyr of naturalness, whether in the primer-like and humour-lacking form of a “Pollyanna” or in the subtler shape of a Symphony, is to our weary spirits worth an hundred laboured essays on the art of correct thinking or the science of being wisely miserable. Wherefore, though Reason may goad us on in our sterner search for Truth, let us not contemn the happiness which blooms by the roadside, nor cast aside unthinkingly the protecting cheerfulness of the Symphonic Ideal.

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre