Denys Barry elment; hogy minő távoli és félelmetes tájra, azt nem tudom. Vele voltam azon az éjszakán, amelyet az emberek között töltött, és hallottam a jajveszékelését, amikor az a dolog érte jött; de Meath megye összes parasztja és rendőre sem találta meg, ahogy a többiek sem, bár hosszan, nagy távolságban keresték. Még most is összeborzadok, amikor a békák brekegnek a morotvákban, vagy magányos helyen pillantom meg a holdat.

Jól ismertem Denys Barryt Amerikából, ahol meggazdagodott, és gratuláltam neki, amikor visszavásárolta az álmos Kilderry mocsárban álló kastélyt. Az apja onnan indult el, és Denys Barry ősei életének színhelyén akarta élvezni a vagyonát. Valaha az ősei uralkodtak Kilderry fölött, fölépítették a kastélyt, abban laktak, de ezek a napok már régen elmúltak, így nemzedékek óta elhagyatottan romladozott. Barry miután visszatért Írországba, gyakran írt nekem, elmesélte, hogy munkája nyomán hogyan nyerik vissza ragyogásukat a kastély szürke tornyai, hogyan kapaszkodik föl a borostyán a helyreállított falakra, éppen úgy, mint sok évszázaddal korábban, és mint áldják őt a parasztok, mivel tengerentúl szerzett aranyával visszahozta a régi szép napokat. Idővel azonban megszaporodtak a gondok, a parasztok nem áldották többé, inkább elmenekültek, mintha a végpusztulás közeledne. Ezután levelet küldött nekem, arra kért, látogassam meg, mivel magányos a kastélyban, nincs kivel beszélgetnie, legföljebb új szolgáival és béreseivel, akiket északról hozott.

Minden bajnak a láp volt az oka, mesélte Barry azon az estén, amikor megérkeztem a kastélyba. Nyári napáldozatkor értem el Kilderryt, amikor az ég aranya megvilágította a dombok és ligetek zöldjét, a mocsár kékjét, melynek távoli szigetén különös, vénséges vén rom fénylett kísértetiesen. Nagyon szép volt az a naplemente, de Ballylough parasztjai óvtak tőle, és figyelmeztettek, hogy Kilderryt megátkozták, ezért csaknem összeborzongtam, amikor megláttam a kastély tornyocskáit, amelyeket megaranyozott az égi tűz. Barry automobilja várt rám a ballylough-i állomáson, mivel Kilderrybe nem vezet vasút. A falusiak elkerülték a járművet és az északról szalajtott sofőrt, viszont sápadt arccal suttogtak a fülembe, amikor látták, hogy Kilderrybe tartok. Aznap este találkozásunk után Barry elmesélte, hogy miért.

A parasztok azért hagyták el Kilderryt, mert Denys Barry arra készült, hogy lecsapolja a hatalmas ingoványt. Bármennyire szerette is Írországot, Amerika nem hagyta érintetlenül, és nem tetszett neki, hogy az a szép hely kihasználatlanul marad, holott ki lehetne bányászni a tőzeget, és fel lehetne szántani a helyét. Nem hatottak rá a Kilderryben keringő legendák és babonák, jót nevetett, amikor a parasztok először megtagadták a segítséget, majd elátkozták, és látva hajthatatlanságát, áthurcolkodtak kevés motyójukkal Ballylough-ba. Barry a helyükre északról hozatott napszámosokat, és amikor a cselédség is otthagyta, őket is ugyanúgy pótolta. De magányos volt az idegenek között, így hát arra kért, látogassam meg.

Amikor meghallottam, miféle félelmek kergették el az embereket Kilderryből, éppen olyan hangosan nevettem, mint barátom, mivel ezek a félelmek a legbizonytalanabbak, legvadabbak és a lehető legképtelenebbek voltak. Valamilyen lehetetlen mocsári legendához kapcsolódtak, egy kegyetlen őrszellemet emlegettek, amely annak a napnyugtakor látott, távoli szigetnek a különös, ódon romjai között tanyázik. Meséltek újholdkor táncoló fényekről, a meleg éjszakában feltámadó, dermesztő szelekről, suttogtak a víz fölött lebegő fehér kísértetekről, és a posvány felszíne alatt, a mélyben álló képzelt kővárosról. De az volt a legkülönösebb agyrém, amelyben kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy átok sújtja azt, aki meg merészeli próbálni a hatalmas, veres fertő lecsapolását. Vannak titkok, mondták a parasztok, amelyeket nem szabad fölfedni; titkok, amelyek az óta hevernek eltemetve, hogy a történelem előtti mesés időkben járvány sújtott le Partholan gyermekeire. A Hódítók Könyve szerint a görögöknek e fiai Tallaghtban temették el, de Kilderry vénjei azt állítják, hogy egyetlen várost megmentett patrónája hold-istennő; az erdős dombok eltakarták őket, amikor Nemed emberei harminc hajójukkal megérkeztek Szkíthiából.

Ily szófia beszédek vették rá Kilderry lakóit a távozásra, és ezeket hallván nem csodálkoztam többet azon, hogy Denys Barry nem hajlandó meghallgatni őket. Viszont nagyon érdekelték a régiségek, és javasolta, hogy tárjuk föl a romokat, amint a limány teljesen kiszárad. Gyakran meglátogatta a fehér omladékot a szigetecskén, de noha nyilvánvalóan ősrégi volt, és körvonalai teljesen eltértek az Írországban található többi romfaluétól, ahhoz túlságosan lepusztult, hogy meg lehessen állapítani, mikor élte virágkorát. Mostanra a lecsapolás már csaknem megkezdődött, az északi napszámosok hamarosan lehántják a tiltott ingoványról a zöld moszatot és a vörös hangát, elpusztítják az apró, kagylókkal teli erecskéket és a náddal szegélyezett, csendes kék pocsolyákat.

Mire Barry mindezt elmesélte, nagyon elálmosodtam, kifárasztott az egész napos utazás és vendéglátóm késő éjszakáig tartó beszámolója. Egy inas megmutatta a szobámat egy távoli toronyban, amely a falura, a mocsárszéli síkságra és magára a mocsárra nézett; ezért ablakomból a holdfényben láthattam a néma tetőket, ahonnan elmenekültek a parasztok, és most az északról jött napszámosok laktak házaikban; láttam a templom ódon tornyát, és messze a komor morotva mögött a távoli ódondad romokat, amelyek kísértetiesen, fehéren ragyogtak a szigeten. Már félig elalvóban mintha halk hangokat hallottam volna a távolból; vadak és félig-meddig zeneiek voltak, és hátborzongató izgalommal töltöttek el, amely színt hozott álmaimba. De másnap, amikor fölébredtem, éreztem, hogy álom volt, mert a látomások sokkal csodálatosabbak voltak, mint az éjszakai sípok hangja. A legendák hatására, amelyeket Barry mesélt, elmém alvás közben egy felséges görög városban járt egy zöld völgyben, ahol a márvány utcák, szobrok, villák, templomok, faragványok és feliratok mind Görögország dicsőségéről szóltak. Amikor elmeséltem álmomat Barrynak, mindketten jót nevettünk; de az én nevetésem volt a hangosabb, mivel ő nyugtalankodott északi munkásai miatt. Már hatodszor aludtak el, nagyon nehezen, kábultan keltek, és úgy mozogtak, mint akik szemhunyást sem pihentek, noha előző este korán lefeküdtek.

Azon a délelőttön és délutánon egyedül sétálgattam a napfény aranyozta faluban, itt-ott beszélgettem a tétlen munkásokkal, miközben Barry a lecsapolás terveivel foglalatoskodott. A napszámosok korántsem voltak olyan boldogak, mint lehettek volna, legtöbbjük kínosan érezte magát egy olyan álomtól, amit hiába igyekeztek felidézni. Elmeséltem nekik az álmomat, de nem érdekelte őket, amíg meg nem említettem a különös hangokat, amelyeket hallani véltem. Akkor különösen néztek rám, és azt mondták, ilyen hangokra ők is emlékeznek.

Este a vacsoránál Barry bejelentette, hogy két nap múlva kezdődik a lecsapolás. Boldog voltam, noha nem tetszett, hogy eltűnik a moha, a hanga és a kis erek és tavacskák, de mind jobban szerettem volna megismerni azokat az ősi titkokat, amelyeket a sűrű tőzeg rejthet. Aznap éjjel álmaimban hallottam a fuvolák sikolyát, a márvány perisztiliumoknak váratlanul és nyugtalanítóan szakadt vége; láttam, ahogy a völgyben álló városon végigrohan a pestis, azután ijesztően alázúdultak az erdős hegyoldalak, eltemették az utcákon heverő testeket, csupán Artemisz temploma látszott ki a földből egy magas csúcson ahol a hold öreg papnője, Kleisz feküdt hidegen és némán, ezüst fején elefántcsont koronával.

Hirtelen és riadtan serkentem föl. Egy ideig nem is tudtam megmondani, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom. A fuvolák hangja még mindig élesen csengett a fülemben; de amikor a padlón megláttam a hold jeges sugarait és kivettem a gótikus ablak csipkéjét, úgy döntöttem, hogy ébren vagyok, Kilderry kastélyában. Azután meghallottam, amint egy távoli lépcsőfordulóban kettőt üt az óra, és már tudtam, hogy nem alszom. A távolból mégis tovább hallottam az egyhangú fuvolaszót; vad, különös dallam volt, a távoli Maenalusban táncoló faunokat juttatta eszembe. Nem hagyott elaludni, türelmetlenül felugrottam és járkálni kezdtem. Véletlenül odamentem az északi ablakhoz, ahonnan kinéztem a néma falura és a mocsár menti síkra. Nem akartam bámészkodni, csupán aludni szerettem volna; de a fuvolák zavartak, és valamit tennem vagy néznem kellett. Hogyan is sejthettem volna, mit fogok látni?

A holdfényben, amely elöntötte a tágas síkságot olyat láttam, amit halandó, ha egyszer megpillantotta, sohasem felejthet el. Messze hangzó nádsípok zenéjére kavargó alakok tömege siklott némán és kísértetiesen a mocsár fölött, olyasfajta orgiában, amelyet a szicíliaiak rendeztek Démétér tiszteletére a régi napokban Cyane mellett az aratás holdjában. A téres síkon, az arany holdsugárban mozgó árnyalakok, és mindenekelőtt az egyhangú, éles fuvolaszó olyan hatással volt rám, hogy szinte megbénultam; rettegésem közben azért észrevettem, hogy ezeknek a fáradhatatlan, gépies táncosoknak a fele a napszámosokból áll, akikről azt hittem, alszanak, a másik fele pedig fehérbe öltözött, különös légi szellemekből akiknek jellege félig-meddig meghatározhatatlan volt, de sóvár najádoknak tűntek, akik a mocsár forrásainál kísértenek. Nem tudom, mennyi ideig bámultam ezt a látványt a magányos toronyablakból mielőtt hirtelen álomtalan álomba süllyedtem volna, amiből a magasan álló nap ébresztett föl.

Az első gondolatom ébredés után az volt, hogy félelmeimet és megfigyelésemet elmondom Denys Barrynak, de amint megláttam a napfény izzását a rácsos keleti ablakban, bizonyosra vettem, hogy nem lehet valóság, amit látni véltem. Különös fantazmák üldöznek, de még nem gyengültem le annyira, hogy higgyek bennük; így ez alkalommal megelégedtem annyival, hogy kikérdezzem a napszámosokat, akik nagyon későn keltek, és semmire sem emlékeztek az előző éjszakából, csak ködös álmokra, amelyekben éles hangú sípok szóltak. Ez a kísérteties sípszó nagyon zavart, már arra gondoltam, talán az őszi tücskök ébredtek idő előtt, hogy megzavarják az éjszakát, és látomásokat hozzanak az emberekre. Később, a nap folyamán, amikor néztem Barryt, hogyan futja át a könyvtárban a másnap induló nagy munka terveit, először legyintett meg az a félelem, amely elkergette innen a parasztokat. Valamilyen ismeretlen okból rettegtem a gondolattól, hogy megzavarják az ősmocsarat és naptalan titkait; szörnyűségeket képzeltem magam elé, amelyek feketén hevernek a tőzeg alatti feneketlen mélységben. Nem tűnt helyesnek, hogy ezeket a titkokat napvilágra hozzuk, és kezdtem azt kívánni, bárcsak lenne valami kifogásom, hogy elhagyhassam a kastélyt és a falut. Odáig mentem, hogy tétován szóba hoztam a dolgot Barrynak, de mivel ő harsogva hahotázott, nem merészkedtem tovább. Így csak hallgattam, amikor a nap ragyogva lenyugodott a távoli dombok fölött, és Kilderry baljósan lángolt a vörös-arany fényben.

Hogy az éjszaka eseményei valósak voltak-e, vagy csupán érzékcsalódás áldozata lettem, efelől sohasem leszek biztos. Bizonyára mindent meghaladtak, amit csak álmodni tudunk a természetről és a világegyetemről; ennek ellenére sem tudom mivel magyarázni a későbbi közismert jelenségeket. Korán visszavonultam, de annyira kínzott a félelem, hogy sokáig nem tudtam elaludni a torony nyugtalanító csöndjében. Nagyon sötét volt, noha nem úsztak felhők az égen, a hold már jócskán elfogyott és egészen hajnalig nem is bukkant elő. Ahogy ott feküdtem, Denys Barryra gondoltam, és arra, hogy mi történik a mocsárban, amint eljön a nap, és alig bírtam megállni, hogy kirohanjak az éjszakába, beugorjak Barry kocsijába, és őrült tempóban elrobogjak Ballylough felé, el e fenyegető vidékről. De mielőtt a félelmem kikristályosodva cselekvésre ösztönzött volna, elaludtam, és álmomban a völgybéli várost láttam, hidegen, holtan, ocsmány árnyék szemfödele alatt.

Valószínűleg az éles sivítás ébresztett föl, noha nem ezt érzékeltem elsőnek, amikor kinyitottam a szememet. Úgy feküdtem, hogy a hátamat fordítottam a mocsárra néző keleti ablaknak, ahol a fogyó hold fel fog kelni, ezért szárítottam rá, hogy fényt fogok látni magam előtt a falon – de nem ilyet. Valóban fény izzott előttem a faburkolaton, csak nem olyan, mint a holdé. Szörnyű, átható volt az a vöröses izzás, amely a gótikus ablakon bevilágított; az egész szoba lángolt földöntúli ragyogásában. Amit ekkor tettem, az elég sajátságos volt abban a helyzetben, de hát csak a mesékben cselekszenek az emberek kiszámítható módon. Ahelyett, hogy kinéztem volna a mocsáron át az új fény forrása felé, páni félelemben elkaptam tekintetemet az ablakról, és valamely homályos menekülési ösztöntől hajtva ügyetlenül kapkodni kezdtem magamra ruháimat. Emlékszem, megragadtam a kalapomat és a pisztolyomat, de még mielőtt mindennek vége lett volna, mindkettőt el is vesztettem anélkül, hogy az egyiket elsütöttem, a másikat a fejemre tettem volna. Egy idő után a vörös sugárzás vonzása legyőzte félelmemet, és a keleti ablakhoz osonva kinéztem rajta, miközben az őrjítő sípolás jajongva verődött vissza a kastély és a falusi házak falairól.

A mocsár felett baljós, harsogóan vérvörös fény lángolt, amely a távoli szigetecske ódondad romjaiból zúdult elő. A romok látványát nem tudom leírni – bizonyára megőrültem, mivel fenségesnek, épnek tűnt, az épületet ragyogó oszlopsor övezte, koronapárkányának lángokat visszatükröző márványa az ég felé meredt, mint templom orma a hegytetőn. Fuvolák visítottak, megdöndültek a dobok, és áhítattal, félelemmel bámuló szemem groteszkül szökdécselő, sötét árnyalakokat rajzolt a márvány és a ragyogás hátterére. A hatás titáni – noha kimondhatatlan volt, és én akármeddig bámultam volna, ha baloldalt föl nem erősödik hirtelen a sípolás hangja. Különös, lelkesedéssel elegy félelemtől borzongva átmentem a kör alakú szobán az északi ablakhoz, ahonnan a falura és a mocsár menti síkságra láthattam. Ott megint úgy tágult nagyra a szemem a csodálattól, mintha nem most fordítottam volna hátat egy természetellenes jelenetnek, mivel a hátborzongató, vörös fénnyel megvilágított síkon olyan lények körmenete haladt, amilyeneket élő ember legföljebb lidércnyomáskor láthat.

Félig siklottak, félig a levegőben lebegtek a fehérbe öltözött lápi kísértetek, miközben valamely ősi, ünnepélyes szertartásra emlékeztető, fantasztikus alakzatban, lassan hátráltak a csöndes vizek és a szigeti romok felé. Hátborzongatóan lengették áttetsző karjaikat a láthatatlan fuvolák gyűlöletes sivítozásának ütemére a mögöttük nyomakodó napszámosok tömege felé, akik kutya módjára, vakon, gondolkodás nélkül, botladozó lábbal követték őket, mintha egy suta, de ellenállhatatlan démoni akarat vonzaná őket. Miközben a najádok változatlan irányban közeledtek az ingoványhoz, újabb csoport dülöngélt ki részeg cikkcakkban valahonnan egy ajtóból, mely messze az ablakom alatt volt, vakon keresztültámolyogtak az udvaron, át a falu útba eső csücskén, és a síkon csatlakoztak a napszámosok oszlopához. Annak ellenére, hogy jóval alattam voltak, azonnal tudtam, hogy az északról hozott cselédség az, mivel fölismertem a szakács csúnya, esetlen alakját, akinek groteszk formája most elviselhetetlenül tragikusnak tűnt. A fuvolák borzalmasan sivítottak, a szigeti romok felől ismét hallottam a dobok döngését. Ekkorra a najádok némán és kecsesen elérték a vizet, és egyenként beleolvadtak az ősi mocsárba; követőik nem lassítva, ügyetlenül tocsogtak utánuk, és eltűntek a förtelmes buborékok apró örvényében, amelyet alig láthattam a skarlát fényben. Amint az utolsó szánalmas alak, a kövér szakács is nehézkesen elmerült abban a sötét tóban, elhallgattak a fuvolák és a dobok, a romok felől áradó, vakító vörös fény szempillantás alatt kialudt, és a pusztulás faluja ott maradt magányosan, kihaltan az éppen emelkedő hold gyér fényében.

Leírhatatlan zavarodottság vett erőt rajtam. Nem tudtam, megőrültem-e, vagy ép az elmém, alszom, vagy ébren vagyok; csakis az irgalmas tompultság mentett meg. Úgy rémlik, nevetséges dolgokat műveltem, imádkozni kezdtem Artemiszhez, Latonához, Démétérhez, Perszephonéhoz és Plútóhoz. Amint a helyzet borzalma fölébresztette bennem a legmélyebb babonaságot, mindent végigmondtam, ami ifjúságomból megmaradt az emlékezetemben. Éreztem, hogy egy egész falu pusztulásának voltam tanúja, és tudtam, hogy egyedül vagyok a kastélyban Denys Barryval, akinek vakmerősége hozta ránk a végzetet. Ahogy rá gondoltam, újabb rettegés rántott görcsbe, és a padlóra zuhantam; nem ájultam el, de képtelen voltam megmozdulni. Ekkor jeges szélroham támadt a keleti ablak felől, ahol a hold éppen emelkedett, és messze alattam kiáltásokat hallottam a kastélyból. Hamarosan olyan erőre kapott az ordítozás, amit képtelen vagyok leírni, és még mindig elalélok, ha eszembe jutnak. Annyit mondhatok csak, hogy olyasvalaki adta ezeket a hangokat, akit valaha a barátomnak neveztem.

Egy idő után a hideg léghuzat és a sikoltozás magamhoz téríthetett, mivel a következő benyomásom az volt, hogy őrült módjára rohanok tintafekete szobákban és folyosókon, át az udvaron, ki az ocsmány éjszakába. Hajnalban találtak meg, amikor bambán kószáltam Ballylough körül, de nem azok a szörnyűségek zökkentettek ki, amelyeket előzőleg láttam vagy hallottam. Két rémületes eseményről motyogtam, miközben lassan kijöttem a sötétségből, amelyek menekülésem közben estek: jelentéktelen dolgok, mégis szüntelenül kísértenek, valahányszor egyedül vagyok mocsaras helyeken, vagy a holdfényben állok.

Ahogy menekültem a mocsár szélén abból az elátkozott kastélyból, új hangot hallottam: közönséges hang volt, mégsem emlékeztetett semmire, amit korábban tapasztaltam Kilderryben. Az állott vízből, amelyben korábban semmiféle állati életnek nem volt nyoma, most egy falkára való síkos, óriás béka gomolygott elő, amelyek élesen, szüntelenül brekegtek, a megszokottnál jóval erősebb hangon. Puffadtan, zölden csillogtak a holdfényben, és mintha a fény forrását bámulták volna. Követtem egy különösen csúf és kövér béka pillantását, és észrevettem a második dolgot, ami elvette a józan eszem.

Szemem mintha gyönge, remegő fénypászmát látott volna feszülni a távoli szigetecske különös, ódondad romja és a fogyó hold között, amely nem tükröződött a mocsár vizében. És lázas agyam lassan vonagló, vékony árnyat képzelt a sápadt fényút túlsó végébe, egy bizonytalanul eltorzult árnyékot, amely úgy vergődött, mintha láthatatlan démonok vonszolnák magukkal. Eszeveszettségemben valamely szörnyű hasonlatosságot találtam abban az árnyalakban, abban az émelyítő, hihetetlen karikatúrában – istenkáromló torzképét annak, aki Denys Barry volt valaha.

Bihari György fordítása