GO-29-02 emberölési ügyirat, 2. Sz. okmány. Bevezető

Az 1929. március 29-én délután, kényszerítő eszközök alkalmazása nélkül tett, eskü alatti 2. i. sz. mellékelt nyilatkozatot lejegyezte R. A. Wallis állami gyorsíró. Kihallgató: Homer Tate Watkins seriff, tanú: Wilbur J. Barlow közrendőr. Az ügyirat a fenti dátumtól számított hat (6) hónapon át függőben marad, mely idő után ad acta teendő a santiagói (Kalifornia) Büntető Bíróság irattárában.

 

ARTHUR WILCOX HODGKINS VALLOMÁSA

 

Ami Emilio González éjjeliőr meggyilkolását illeti, arról nem tudok semmit, mert nem voltam ott, amikor elkövették. De ami az ismeretlen, polinéz vagy mongolid félvér betörő halálát illeti, arról igenis sokat tudok mondani, mert láttam, mi történt. Bár attól tartok, nem nagyon hisznek majd nekem. Én azonban nem tehetek mást, mint hogy elhiggyem, miután a tulajdon két szememmel láttam.

Watkins seriff tudomásomra hozta, hogy jogom van hallgatni, vagy ragaszkodhatok vallomástétel közben szabadon választott ügyvédem jelenlétéhez, én azonban úgy döntöttem, hogy elmondok mindent, amiről tudok a két halálesetről és a Déli Galériát elhamvasztó tűzről, akkor is, ha később ezt az eskü alatti vallomást bizonyítékként használják ellenem. Mivel pedig, a tudatlanság bűnét nem számítva, mindenben ártatlan vagyok, nincs mitől félnem.

A nevem Arthur Wilcox Hodgins. Huszonkilenc éves vagyok, ebben a városban lakom, a Misszió utca 34. Szám alatt. Az elmúlt négy évben a Sanbourne Óceániai Történeti Kutatóintézetben dolgoztam, először mint könyvtáros, aztán mint a kéziratgyűjtemény kurátorának helyettese. Dr. Henry Stephenson Blaine volt a közvetlen főnököm, és amikor ő hét hónapja váratlanul megbetegedett, az intézet vezetősége engem kért fel, hogy dr. Blaine felgyógyulásáig, amikor ismét feladatainak szentelheti magát, ideiglenesen én lássam el a kéziratok kurátorának tisztségét.

Mivel pedig minden mondandóm dr. Blaine szerencsétlen betegségére, valamint az azt megelőző, illetve azt követő eseményekre vezethető vissza, olyasvalamivel kell kezdenem vallomásomat, amit önök, rendőrök, valószínűleg lényegtelennek tartanak majd. Ne haragudjanak, hogy ennyire igénybe veszem idejüket, de életbe vágóan fontos megengedniük, hogy a magam módján mesélhessem el a történetet.

 

I.

 

Mindenki, aki hozzám hasonlóan közelről ismerte vagy nap mint nap mellette dolgozott, elszomorító bizonyossággal tudta, hogy dr. Blaine ideg-összeroppanása csak idő kérdése. Általában nyugodt arca fokozatosan fakóra sápadt, mintha valamilyen rettentő nyomás alatt és feszültségben kellett volna élnie az összeomlását megelőző hónapokban. Leginkább szívélyes és udvarias modorában volt észrevehető a változás; egyre szórakozottabb lett, nem figyelt a munkájára, nem törődött környezetével. Többször kaptam rajta, amint egy nemrég nyitott, vastag, barna irattartó fölött tépelődik; nekem sohasem mutatta meg a tartalmát, de a címkére az volt ráírva tintával: Copeland feljegyzései/Xothikus legendakör. Csak jóval később jöttem rá, mi rejlik ez írás mögött.

Amikor e dosszié tanulmányozása közben értem, mindannyiszor bűntudatosan összerezzent, olyan gyanakvóformán nézett rám, és időnként nyersen megkérdezte, mit keresek nála. Azután kapkodva visszagyömöszölte az irattartót asztala legalsó fiókjába, amelyet mindig zárva tartott.

Mint mondottam volt, számomra nem volt kétséges, hogy dr. Blaine előttem ismeretlen okok következtében roppant idegfeszültségtől szenved. De ama szörnyű augusztusi éjszakáig egyszerűen fogalmam se volt róla, mennyire súlyos az állapota. Ha egészsége iránt érdeklődtem, mindannyiszor valami könnyednek szánt megjegyzéssel ütötte el a kérdést, hogy "rosszul aludtam", vagy "sok mindenen kell törnöm a fejem mostanában", Időről időre rossz álmokról panaszkodott. És amint az állapota gyorsan romlott, reszkető kezében, sápadt arcában, kivörösödött szemében és az összpontosítási képesség hiányában valóban föl lehetett ismerni az álmatlanság jeleit.

1928. augusztus negyedikén, hajnali három órakor katatóniára emlékeztető sokkos állapotban szállították be az Isteni Kegyelem Kórház pszichiátriájának zárt osztályára. Kezelőorvosa, dr. Robinson Dambler szerint a teljes idegösszeomlás tüneteit mutatta. Mintha elveszítette volna az összefüggő beszédre való készségét, újra és újra csak egy értelmetlen és állatias hangot hallatott: – Yugg… Yugg… Yugg! – Elzárkózott minden közeledés elől, és a következő két hónapban folyamatosan szoros őrizet alatt kellett tartani, mert őrjöngésében többször próbálkozott öncsonkítással. Október elején átszállították a Dunhill-szanatóriumba, és a hasonló idegrendszeri zavarok kiváló szakemberének, a neves dr. Harrington J. Colbynak kezelésére bízták.

Az igazgatóság kérésére átmenetileg elvállaltam a kurátorságot, és néhány hónapig annyira lefoglal kettős feladatom, hogy csak felületesen érdeklődtem dr. Blaine állapota iránt. El kell ismernem, hogy az idegösszeomlását megelőző hetekben dr. Blaine elhanyagolta munkáját, és kartotékjaink a legnyomorúságosabb állapotban voltak. Elkezdtük kategorizálni a Copeland-hagyatékot, azt tervezgetve, hogy kiállítjuk a nemrég ránk testált műkincseket. Az igazgatóság az 1928-as szezonban mindenképpen szerette volna bemutatni a Közép-óceániai és Polinéz Gyűjteményt, és a Déli Galériát épp e célból ürítették ki; ezt azonban meghiúsította az a nemtörődömség, amelyet dr. Blaine betegsége utolsó szakaszában tanúsított. Így hát rám maradt az előzetes katalogizálás.

Azt hiszem, el kell magyaráznom önöknek, hogy amióta egyáltalán létrehozták a hatalmas Carlton Sanbourne-hagyaték befogadására, a Sanbourne Intézet még sohasem dicsekedhetett a Copeland-hagyatékhoz foghatóan nagyméretű és fontos szerzeménnyel. E több mint félszáz éven át felhalmozott, páratlan műgyűjtemény az 1926-ban elhunyt Copeland régészprofesszor, az óceániai őstörténet leghíresebb szakértője hosszú és fényes pályafutásának gyümölcse volt. Több hajóbőröndöt töltöttek meg az ömlesztett papírok, levelezések, folyóiratokból kivágott cikkek, kusza feljegyzések, naplók és a sok félkész kézirat, az egyik olyan hosszú, mint egy könyv. A sokládányi műtárgy a tongai háncsszövetektől a bálványokig és kőfaragványokig terjedt, mely utóbbiak között számos meglehetősen terjedelmes és súlyos darab akadt. A hatalmas egyveleg válogatása, meghatározása, címkézése és osztályozása hónapokig lefoglalt.

Azonban a gyűjtemény legmeghökkentőbb darabját nem tudtam hova sorolni; konokul ellenállt minden próbálkozásomnak, amikor rendeltetését vagy keletkezésének idejét akartam meghatározni. Ezt a különös műtárgyat állítólag 1909-ben hozta volna föl a tenger mélyéből egy bennszülött búvár. "Ponapei szobor" néven meglehetős hírnévre tett szert a bulvársajtóban, mert valamiért kapcsolatba hozták dr. Blaine összeroppanásával. A lapok lelkesen csámcsogták, hogyan követelte őrjöngve a faragvány megsemmisítését dr. Blaine, amikor augusztus harmadika éjszakáján beszállították a zárt intézetbe; mocsokban turkáló firkászok előásták Copeland professzornak, a szobor fölfedezőjének hajmeresztő jelentését, felelevenítették a szenzációhajhász beszámolókat arról, hogy Copeland dühöngő őrültként halálozott el egy San Franciscó-i ideggyógyintézetben. A szennysajtó e skriblerei odáig mentek az arcátlanságban, hogy képesek voltak szegény dr. Blaine sajnálatos állapotával fűszerezni a vasárnapi horrormellékleteket. Még emlékszem az egyiknek a címére – A PONAPEI SZOBOR MÁSODIK ÁLDOZATA – amelyet különösen felháborítónak és undorítónak találtam.

Ettől kezdve nem volt megállás. A riporterek kotyvasztottak egy nevetséges mesét a szobor titokzatos eredetéről, megfűszerezve azoktól a "Fáraó átka" – stílusú firkálmányokból kölcsönzött elemekkel, melyek alig öt éve, Tutanhamon fáraó sírjának felnyitásakor töltötték meg a kevésbé nívós orgánumokat. Talán még emlékeznek, micsoda örömünnepet ült 1923-ban a sajtó, amikor, miután Lord Carnavon és Howard Carter beléptek a sírkamrába, rejtélyes módon sorra haláloztak el az expedíció tagjai, köztük alig két héttel később maga Lord Carnavon! A szenzációs sztori visszhangja még jobban fölerősödött, amikor dr. Blaine betegsége bekerült az újságokba; a firkászok kéjelegve vontak párhuzamot a némelyek szerint sokakat korai halálba döntő fáraósír és a ponapei rejtelmes régiség átka között, mely utóbbi, mint pletykálják, két híres tudóst űzött a tébolyba. E sajnálatos cikkek csak nem akartak elfogyni a bulvársajtóból, nagy keserűségére mindenkinek, aki kapcsolatban volt az intézettei.

A szanatórium vezetősége időről időre tájékoztatott bennünket dr. Blaine állapotáról. 1929. január közepén kezdett kedvezően reagálni a dr. Colby alkalmazta kezelésre, és március elsején örömmel hallottuk, hogy képes összefüggően beszélni, és megismeri maga körül az embereket, noha ezek a lucidus időszakok elég rövid ideig tartanak.

Március harmadikán telefonált dr. Colby, és közölte, hogy barátom átmenetileg magához tért megint, noha nem lehet megjósolni, meddig lesz újból önmaga. Dr. Blaine engem követelt rendkívül fölindultan, és a szanatórium vezetősége úgy vélekedik, talán üdvös lenne meglátogatnom, hogy zaklatottsága csituljék, és elméje megszabaduljon attól a tehertől, melynek mibenlétét oly kétségbeesetten vágyott föltárni előttem. Azt feleltem, hogy rögtön jövök.

Másnap reggel végigautóztam a kanyargós úton a hegyek között. Tíz óra körül érkeztem a szanatóriumhoz, ahol Harrington Colby tüstént fogadott. Negyvenes évei végén járó, magas, stramm férfi volt, modora egyszerre kellemes és parancsoló. Figyelmeztetett, nehogy olyat mondjak, amivel fölizgathatom dr. Blaine-t, és azt tanácsolta, hogy mindent hagyjak rá. Aztán bevezetett egy napfényes, kellemes betegszobába, amely a hegyekre nézett, és egyedül hagyott dr. Blaine-nel.

Alig bírtam fesztelenül üdvözölni a doktort. Tíz évet öregedett az összeomlása óta eltelt hat hónap alatt. Szürkén deresedő haját most ezüstfehér csíkok tarkázták; 20-25 kilót fogyott, arca nyúzott volt és barázdált, a hajdan robusztus alak iszonyatosan összetöpörödve gunnyasztott a székben, fakón remegő keze karommá aszott.

Űzött tekintettel és elfúló hangon köszöntött:

– Hodgkins... Maga az?... Úgy megváltozott, én... Figyeljen rám, Hodgkins... Tudnom kell... Kiállították már a ponapei szobrot?... Az Istenért, mondja, hogy nem!

Halkan köszöntem, reménykedtem, hogy jobban érzi magát, és megnyugtattam, hogy még nem állították ki a műtárgyat a Déli Galériában.

– Hála Istennek! – kiáltotta gyönge, töredezett hangon, aztán zsibbasztó erővel markolta meg a karomat, és szemembe fúrta szemét. Valami leírhatatlan iszonyat árnyéka lopott hideg félelmet az okos szemekbe.

– A szobrot soha nem szabad kiállítani, Hodgkins... soha, érti? Meg kell semmisíteni, ha az emberiség meg akar maradni... De rendkívül óvatosan kell csinálnia... rettenetes erő van belezárva abba a szoborba... olyan erő, amit nem merhetünk szabadjára engedni. Hallgasson rám, fiam! A Necronomicon... abban van a titok... Szereznie kell egy példányt... próbálja meg a Miskatonic-egyetemen, a massachusettsi Arkhamben... nekik van egy példányuk a spanyol kiadásból... Hodgkins, keresse meg a legalsó fiókomban a dossziémat a Xothikus legendakörről. A fiók be van zárva, de megtalálja a kulcsát az új-guineai kis tikfa dobozban, az ablak melletti polcon, ahol a húsvét-szigeti lávából faragott sírszobrokat tartom... Mielőtt bármit tenne, figyelmesen olvassa el a dossziét! Ígérje meg, fiam, hogy szó szerint követi utasításaimat... Ezt most nem értheti, addig, míg el nem olvasta a dosszié adatait... úgyhogy ígérje meg!

Fölösleges mondanom, hogy semmit se értettem az egészből, a doktor azonban olyan szánalomra méltóan erősködött, hogy megesküdtem, minden igyekezetemmel engedelmeskedni fogok utasításainak. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, és szavaimtól láthatólag megnyugodott. Higgadtabb lett, és vonásai jelentős mértékben fölengedtek. Még csevegtünk egy kicsit az intézettel kapcsolatos általános témákról; röviddel ezután bejött a szobába dr. Colby, és figyelmeztetett, hogy betegének mára elég volt az izgalmakból. Néhány percre rá elhagytam a szanatóriumot, előbb azonban megígértettem az orvossal, hogy tájékoztatni fog a kezelés eredményeiről.

 

II.

 

A délutánt az intézetben töltöttem, a Copeland-gyűjtemény tervezett kiállításával kapcsolatos utolsó néhány anyaggal bíbelődve. Távozásom előtt jutott csak eszembe dr. Blaine sürgetése, hogy tanulmányozzam át titkos iratait; szavaira és ígéretemre gondolva megkerestem az elrejtett kulcsot, kinyitottam a fiókot, és elővettem az iratgyűjtőt.

Akkor este vacsora után elnyúltam lakásom egyik kényelmes székében, és nekiláttam a degeszre tömött dossziénak. Vegyes anyagot tartalmazott, kéz– és gépírásos feljegyzéseket, listákat és kivonatokat, újságkivágásokat kötegszámra, előttem tökéletesen ismeretlen tudományos értekezések hosszú részleteit, különféle leveleket. Minden módszer vagy rend nélkül összezagyválva. Láttam, hogy ugyancsak össze kell szednem magam, ha ki akarok hüvelyezni belőle valamilyen értelmet.

Mégis mikor végigleveleztem őket kirajzolódott néhány általános irányvonal. Láthatólag még Copeland professzor nyitotta a dossziét, mert az ő szarkalábjait nem lehetett félreismerni. Ő kezdte gyűjteni az újságkivágásokat és rendezte följegyzéseit. A Copeland-anyag volt a dosszié magva. Ezt dr. Blaine rendszerezte, egyeztette és bővítette szorgalmas munkával, mert az ő oly ismerős, jobbra dűlő, merész betűivel találkoztam számtalan jegyzeten, újságkivágáson és kéziraton, bőséges kommentárok, kivonatok és széljegyzetek formájában. Akkor este gyorsán átfutottam az anyagot, a következő napokban pedig alaposabban és aprólékosabban végigtanulmányoztam, úgyhogy pontosan ismertethetem témáját.

Úgy tűnik, hogy valamikor 1909-ben, egy roppant ősi, történelem előtti legendás óceániai civilizáció nyomai után kutatva Copeland professzor elutazott a Karolina-szigetcsoporthoz tartozó Ponapére. Évekkel azelőtt, 1906-ban megjelent Polinéz mitológia és kommentár a Cthulhu-legendakörhöz című monumentális tanulmányát előkészítő kutatásai közben találkozott először az elveszett civilizációra utaló célzásokkal. Miközben nagylélegzetű ösztöndíjas munkájához gyűjtögette az anyagokat, felkeltették kíváncsiságát a bennszülött népművészet és irodalom sűrű hivatkozásai az "elveszett föld"-re, amely rég eltűnt a hullámokban. Á régi maorik "örökkévalóság-dal"-ában, a samoai fenséges, de rejtelmes "Teremtés-ének"-ben és a többi hasonló alkotásban hemzsegnek az érthetetlen utalások a hol "Ha-wa-iki"-nek, hol a legendás Mu-birodalomra meghökkentően emlékeztető "Maui"-nak emlegetett, rejtélyes elveszett földre.

Ponape volt a legalkalmasabb hely, ahol Copeland elkezdhette kutatásait az elveszett civilizáció után: a Karolinák legnagyobb szigete régóta híres volt a sűrű őserdőkkel benőtt hegyeiben álló, különös kék kőből épült, megmagyarázhatatlanul titokzatos romvárosairól Nan-Matal és Metalanim. az iker megalitvárosok 1826-ban keltették föl először az európai felfedezők döbbent kíváncsiságát, amikor rájuk bukkant egy O’Connel vagy O’Connor nevű hajótörött ír tengerész. Száz év is eltelt, amióta európai szem először pillantotta meg a ciklopszi kék romokat, de máig sincs támpontunk eredetük rejtélyének megfejtéséhez.

Ponapén Copeland hallott suttogva emlegetni különös rítusokat, melyek időtlen idők óta dívnak az őserdőlakó bennszülöttek körében; egy "vízi lény"-t imádtak, akit a "Mélység Urá"-nak neveztek, és a pletyka szerint embert is áldoztak a titkos szertartásokon. Copeland érdeklődését fölkeltette, hogy milyen szoros párhuzamban vannak e véres rítusok Dagon filiszteus halisten ősi szemita kultuszával, és még kíváncsibb lett, mikor egy bennszülött "szellemdoktor"-t kifaggatva rájött, hogy a ponapei bennszülöttek kitűnően ismerik Dagont, akit ők a "Mélybeliek vezéré"-nek hívnak. Nem Dagont imádták, árulta el neki a "szellemdoktor", hanem egy nála is hatalmasabb és iszonyatosabb valamit, a fiát Annak, akit Dagon és a Mélybeliek szolgáltak.

Copeland megtudta, hogy Ponape mély dzsungeleiben megszámlálhatatlan korok óta létezik a tengeristen kultusza, de csak az utóbbi hónapokban kapott hallatlan erőre. Ennek oka pedig az a jade-bálvány, amelyet ugyanez év elején hozott fel a parti vizekből egy bennszülött búvár. A tengeristen kultuszának varázslói fölismerték benne Sothmoggnak nevezett istenük képmását. Copeland most már tudta. hogy rendkívül fontos nyomra bukkant, mert ő Óceánia-szerte találkozott már egy hasonló nevű tengeri ördögisten vérfagyasztó, titkos kultuszával. A Cook-szigetiek Zatamaga, "a halászok istene" néven imádták; Új-Kaledónián Hommogahnak tisztelték; a Marquesas-szigeteken Z’otomogónak vagy Zatamagwának ismerték a bennszülöttek; Új-zélandon Sothamoghának szólították a maori varázslók; Új-Guineán, a Sepik folyó partján Zhmog-yaának hívták a bennszülöttek; még Dél-Indokínában is volt kultusza egy Z’mog nevű valaminek.

Copeland elmélete szerint a ponapei titokzatos tengeristen nem más, mint maga Zoth-Ommog, a Mélyben Lakozó, Cthulhu három fiának egyike, kik hatalmas istenek voltak az ősi Mu kontinensen, amíg a világkatasztrófa el nem pusztította a történelem előtti időkben az árnyak földjét… Zoth-Ommog, kinek neve máig fennmaradt a világ legnagyobb könyvtárainak kulcs, lakat és fegyveres őr vigyázta, elképzelhetetlenül ősi fóliánsainak titkos lapjain.

Copeland valamilyen módon megszerezte a jade-faragványt, amelyet jegyzeteiben "ponapei szobor" néven emleget. Amikor pedig még mélyebbre fúrta magát ennek a homályos mitológiának a hatalmas irodalmába, különös és rettenetes dolgokra bukkant. Cambridge-ben magának az ocsmány Necronomiconnak, az ősi mitológia vérfagyasztó és félig-meddig legendás "bibliá"-jának hátborzongató lapjaiba sikerült bepillantania, és felfedezett még valami mást is: azt, hogy 1734-ben, majdnem száz évvel az ősi sziklavárosok megtalálása előtt előkerült Ponapén egy titokzatos kézirat vagy dokumentum. Egy amerikai kereskedelmi tengerész, Abner Exekiel Hoag kapitány lelte a kézzel írott, ijesztően ősi kódexet, és hazavitte magával a massachusettsi Arkhambe, ahol lefordíttatta polinéziai félvér szolgájával. A Ponapei Szentírásnak nevezett kódex most a salemi Kester Könyvtárban található.

Copeland tanulmányozta Salemben a Ponapei Szentírást, Cambridge-ben és a Miskatonicen pedig más, förtelmeket sejtető és teljes joggal betiltott könyvekben is búvárkodott. Idővel megjelentette ponapei kutatásainak summáját. A könyv, amelynek az volt a címe, hogy A történelem előtti Óceánia a "Ponapei Szentírás" fényében (1911), végzetes csapást mért a tudós jó hírére. Addigra azonban ő már teljesen beásta magát az ősi világmítoszba, amelybe véletlenül botlott bele; ezzel kapcsolatos jegyzeteit tartalmazta a Xothikus-dosszié.

Abból indult ki, hogy az ősemberek egy olyan panteont vagy istencsaládot imádtak, mely akkor érkezett a csillagokból, amikor még ifjú volt a Föld. Gonosz lények voltak, inkább démonok, mint istenek, és a rettegés által uralkodtak az emberen; közönségesen csak "öregek"-nek hívták őket, és még csak véletlenül se voltak emberszabásúak. Lényük szoros összefüggésben volt a négy elemmel, a földdel, a levegővel, a tűzzel és a vízzel. Például a főisten, egy Cthulhu nevű polipfejű, szárnyas szörny vízilény volt, féltestvére, Hastur, légilény, a Cthugha nevű harmadik tűzlény és így tovább. Ezek voltak a "nagy öregek". Őket alacsonyabb rendű lények szolgálták, akiket Copeland "kisebb öregek"-nek nevezett el. E csoportba azok tartoztak, akik vezérként szolgálták a nagy öregeket. Cthulhu jobbágyait például mélybelieknek hívták, akiket Dagon atya és Hüdra anya vezérelt; Cthugha szolgái voltak a "tűzteremtmények", kiknek kapitánya, Fthaggua, egy Ktynga nevű világban tanyázott; a hatalmas levegőistent, Hasturt pedig a kívülvalók szolgálták, N’gha-Kthun pálcája alatt. Dr. Blaine följegyezte, hogy őket hívja Fertelmes Mi-Gónak a himalájai folklór és a nepáli hegyi mondavilág.

Olvastam tovább, és megtudtam, hogy ezek az istenek vagy démonok meglehetősen hasonlítottak az Ótestamentum bukott angyalaira, mert hadakoztak és vereséget szenvedtek egy magasabb rendű, rivális Olümposztól, a Vén Istenektől, akik vagy száműzték őket távoli csillagokra (Cthughát például a Fomalhautra, Hasturt az Aldebaranra), vagy börtönbe vetették őket a Föld különböző pontjain. Cthulhut egy R’lyeh nevű elsüllyedt sziklavárosba zárták a Csendes-óceán fenekén, Ghatanothoa nevű fiát Mu hegyének tömlöcébe vetették, második fiát, Ythogthát, egy szurdokba börtönözték Yhében, Mu egyik tartományában, Zoth-Ommog pedig leláncolva fekszik a tenger alatt, a "Szent Sziklavárosok Szigeté"-nél, melyben Copeland nagy megelégedéssel ismerte föl Ponapét. Egy beszúrásból megtudtam, hogy Cthulhu korokkal a Földre :való alászállta előtt nemzette a három kisistent egy Idh-yaa nevű nőstény démonnal. aki a "ködös zöld ikercsillag"-on, Xothon vagy annak közelében lakozott. Gondolom, ezért foglalták össze "Xothikus legendakör" címmel a Cthulhuval és fajzatával foglalkozó anyagokat.

Ami a rebellió ikervezéreit, Azathothot, a Démonok Szultánját és Ubbo-Sathlát, a Fakadatlan Forrást illeti, őket elmefosztásra ítélték a Vén Istenek, kitaszítván Azathothot a fizikai világon túlnani Őskáoszba, ahonnan sose térhet vissza, Ubbo-Sathlát pedig mindörökre elzárták egy "szürke fényű Y’qaá"-nak emlegetett föld alatti helyre.

A beszámoló több eleme nyomban fölkeltette érdeklődésemet. Először is, ez a mitológia egy csöppet sem hasonlított egyetlen óceániai bennszülött vallásra sem; minél tovább törtem rajtuk a fejem, annál inkább emlékeztettek ezek a száműzött vagy leláncolt gonosz istenek a közös indoeurópai mitológia hőseire, mintsem a csendes-óceáni szigetek egyébként igen érdekes és különös hiedelemvilágának alakjaira. A száműzött Hasturról, a bebörtönzött Cthulhuról és fajzatairól olvasván nyomban Luciferre, az ótestamentumi bukott arkangyalra, a görög Prométheusz titánra kellett gondolnom, meg a skandináv legendák megláncolt Loki tűzistenére és gyermekeire, Fenris farkasra és a Jormungandar világkígyóra.

Én magától értetődően a korábbi regék elemeiből összeeszkábált csinálmány iskolapéldájának tekintettem volna az egész xothikus legendakört, Copeland azonban határozottan leszögezte jegyzeteiben, hogy a Cthulhu-mitológia földtani korokkal előzte meg az indoeurópai civilizációkat, ami nekem egyszerűen hihetetlennek tűnt.

És ott volt még a nagy öregek Földön kívüli eredete, ez a primitív szigeti kultuszokhoz képest meghökkentően bonyolult fogalom. A Cthulhu-panteon isteneinek távoli csillagokból és bolygókról jött démonokként való elképzelése úgy hangzott, mintha E. E. Smith és Ray Cummings tudományos limonádéiból kölcsönözték volna őket, vagy Mr. Gernsback hulladékpapírra nyomtatott új folyóiratából, a Meghökkentő históriákból, amelyet én is megvettem egyszer az újságosomnál, tavaly vagy tavalyelőtt, amikor valami felületes szórakozásra volt szükségem.

A dr. Blaine által rendbe szedett Copeland-jegyzetek főleg Cthulhuval és Xothtól fajzott utódaival foglalkoztak, eléggé elhanyagolva a panteon többi tagját. Copeland döbbenetesen meggyőző párhuzamba állította a tengerfenéki sziklavárosában leláncolt csápfejű szörnyet az inkák előtti perui törzsek imádta hátborzongatóan alaktalan óceánmélyi istennel, a rettenetes Konnal, a "Földrengés Urá"-val, a kicsék hadistenével, az ocsmány "Marcangoló"-val és Huitzilopochtli azték istennel. Többször hangoztatott véleménye szerint Cthulhu volt az ősszörny, mindeme "kései" mitikus lények apja, a prototípus, melyből fokozatosan alakultak ki, miután az ősi Mu-birodalom megsemmisült valamely történelem előtti kataklizmában. Ezt az állítást olyan tömegű adattal támasztotta alá, ami legalábbis imponáló volt.

A másik mozzanat, ami roppant mód felajzotta kíváncsiságomat, az volt, hogy kétes volta ellenére a világ minden részében tudósok foglalkoztak a kultusszal, mégpedig elég régóta. Copeland jegyzetei és Blaine kiegészítései egyaránt hivatkoznak szaktekintélyekre: Ludwig Prinnre, a flamand varázslóra, egy von Junzt nevű német tudósra, dr. Laban Shrewsbury amerikai professzorra, d’Erlette grófra. a neves európai demonológusra és másokra. Ezek szerint, noha titokban és loppal, a tudósok világszerte évszázadok óta kutatják a Cthulhu-mítoszt. De a legkülönösebb volt a könyv. amelynek dr. Blaine oly főbenjáró jelentőséget tulajdonított szanatóriumi rövid beszélgetésünk során: a Necronomicon. A címe görög, de magát a könyvet, a Cthulhu-hit "bibliájá"-t egy arab írta, nem kevesebb mint tizenegy évszázaddal ezelőtt!

Úgy látszott, nincs alapunk kétségbe vonni e titokzatos legendakör hallatlan régiségét, mert magam is találkoztam több kutató bőséges okadatolásával mértékadó forrásanyagokban. Ugyanakkor megdöbbentő volt a mítosz nemzetközi méretű, nyílt tanulmányozásának e tökéletes hiánya; mintha egy hatalmas összeesküvés szerveződne évszázadok óta, hogy elhallgassa Cthulhut, fiait és fitestvéreit, szolgáit és imádóit. Be kell vallanom, rejtélyesnek, fölzaklatónak és riasztóan sokatmondónak éreztem ezt a titkolózást...

Az anyaghalmazban különösen egy rész keltette föl a figyelmemet. Összegemkapcsozott kéziratköteg volt, ezzel a címmel: A ponapei szobor.

Az élső oldal, amelyet Copeland írt, a szobor adatait tartalmazta: tömeg, súly, méretek stb. Ezt követték Copeland feljegyzései a szobor talapzatába vésett megfejthetetlen feliratról, egy olyan nyelven, amelyet a professzor "tsathyói"-nak vagy "r’lyehi"-nek vélt. Én egyikről se hallottam, de a "r’lyehi" nyilvánvalóan a "R’lyeh"-ből származott; így hívták az elsüllyedt sziklavárost, Cthulhu feltételezett tömlöcét. Copeland szerint a faragvány Zoth-Ommogot, a Mélyben Lakozót, Cthulhu három fiának egyikét ábrázolta; a professzor feljegyezte, hogy ezt a lényt Ponape partjainál verték láncra, egy víz alatti szakadékban.

Amikor így egymás mellett vizsgáltam őket, valami nyugtalanító sugallat áradt ezekből a tényekből. A csillagokból jött démonisten, akit Ponape mellett zártak el egy tengermélyi szurdokba... és ugyanennek az istenségnek a szobra, amelyet ugyanezekből a vizekből hozott fel egy bennszülött búvár...

Furcsán riasztó volt a véletlen egybeesés. Annyira, hogy hirtelen nem is akarózott tovább olvasnom az anyagot ezen az éjszakán. Egyébként se festett valami hívogatóan a többi papír. Hosszú, értelmetlen kivonatok voltak mindenféle könyvből, amelyeknek olyan vérfagyasztó címeik voltak, mint Culte des Goules, De Vermis Mysteiis (Hullaevők kultusza, A titkos férgekről) és így tovább. Szinte mintha egy belső hang figyelmeztetett volna. hogy ne folytassam az olvasást. Különös és elég fölzaklató érzés volt.

Hirtelen rádöbbentem, hogy nagyon álmos vagyok. Alig tudtam nyitva tartani a szememet. és testem az álom meleg, puha feledése után vágyakozott. Visszatettem a Ponapei szobor címet viselő, összegemkapcsozott iratköteget a dossziéba, a többi anyaghoz, és magamban megfogadva, hogy holnap folytatom a kutatást, elhatároztam, hogy nyugovóra térek.

Álmaim azon az éjszakán nem voltak... kellemesek.

Nem az a fajta vagyok, aki bárminő jelentőséget tulajdonítana álmoknak, és ébredés után ritkán emlékszem éjszakai látomásaimra. Ám akkor éjszaka volt egy kép, amely kitöltötte, lidércnyomássá torzította álmaimat. és ébredés után is rettenetesen megmaradt emlékezetemben.

Egy arc volt. Ez vigyorgott elő mindegyre álmaim kavargó ködéből, lesett rám gonosz, hideg, szúrós szemekkel.

Nem volt benne semmi emberi. Könyörtelen gúny, ocsmány káröröm, embertelen, pokoli kajánság nyomott rá bélyeget.

Ismerős arc volt, láttam már azelőtt, mégsem ismertem fel. Csak reggel jutott eszembe, amikor kimerülten és elgyengülve ébredtem a lázas és zűrzavaros félálomban eltelt éjszaka után, hol is láttam ezt a rosszindulatú, ijesztő, kegyetlen arcot. És amint rájöttem, beleborzongtam a megmagyarázhatatlan félelembe.

A ponapei szobor arca volt az.

 

III.

 

Aznap reggel bevittem magammal irodámba a Blaine/Copeland-féle dossziét. hogy elmélyülten tanulmányozhassam, miután végeztem délelőtti munkámmal.

Mindenekelőtt elővettem a faragványt Az irodai páncélszekrényben tartottuk a Copeland-hagyatékból származó másik tárggyal együtt, amelyet nem óhajtottunk közszemlére tenni, mert valódiságát még nem állapították meg. Ezek voltak a gyanús és vitatott Zanthui táblák, amelyeket 1913-as balvégzetű expedíciója során talált Copeland professzor, állítólag egy történelem előtti sámán sziklasírjában a közép-ázsiai Cang fennsíktól északra húzódó hegyek között. Talán még emlékszenek, hogy a táblák megbotránkoztató és kusza "hipotetikus fordítás"-ának 1916-os meggondolatlan magánkiadása keltett akkora közfelháborodást sajtó– és tudományos körökben ami lemoshatatlan foltot ejtett a professzor hírnevén. E tizenkét fekete jade-táblát, melyeknek mindkét oldalát szorosan teleírták egy Copeland által csak "hieratikus Nacaal"-ként emlegetett ismeretlen írás parányi jegyeivel, túlságosan rossz hírűnek minősítettük ahhoz, hogy fölvegyük közeledő kiállításunk anyagába.

Maga a szobor rendkívül szokatlan, egyáltalán nem emlékeztet a csendes-óceáni térség művészeinek alkotásaira. Tükörfényesre csiszolt, ismeretlen jade-féléből faragták, majdnem 40 centiméter magas. A szabálytalan sötétzöld foltokkal telefröcskölt piszkosfehér, zsíros tapintású kő keményebb és sűrűbb a jade minden ismert változatánál.

Művészi fejlettsége meglepően magas szintű egy olyan területhez képest, ahol a faragványok nem haladják meg a durva, geometrikus, lapos domborműveket és az elnagyolt antropomorf bálványokat. Mint dr. Blaine írta, "nemhogy emberietlen, de tárgytalan, amiben kísértetiesen emlékeztet a kevéssé ismert amatőr szobrász, Clark Ashton Smith figuráira, míg részletei és kidolgozása, koncepciójáról nem is szólva, Cyprian Sincaulnak, a San Franciscó-i híres művésznek degeneráltságukban is ragyogó műveit idézik". Dr. Blaine feljegyzései a szoborról olyannyira tömörek és szabatosak, hogy aligha csiszolhatnék rajtuk, ezért beérem a szó szerinti idézéssel: Az ábrázolt sajátos teremtmény törzse széles alapú csonkakúp. Ezen a kúp alakú testen lapos. tömpe, háromszögletű, kissé hüllőszerű fej ül, amelyet úgyszólván teljesen elrejtenek a tekergőző fonatok. Ez a hajzat vagy sörény és szakáll kígyókra vagy férgekre emlékeztető, vaskos nyúlványokból áll, olyan hátborzongató naturalizmussal megmintázva, hogy a néző meg merne esküdni: a síkos csápok mozognak. E nyúlós tapogatókból szőtt ocsmány Medúza-sörény rengetegében két gonosz kígyószem leselkedik, bennük hideg, embertelen gúnyolódás keveredik valamivel, amit nem nevezhetek másnak, mint kaján fenyegetésnek... A csonkakúp-idomú test talapzatát ugyanabból az ismeretien jade-ból faragták, olyan különös dőlésszögűre, mintha a szobrászt nem az euklideszi geometria elvei vezették volna, és egyik oldalába jól láthatóan belevéstek két hieroglifát, oly nyelven, melyet én nem ismerek. Nem emlékeztetnek sem a kínai szótag-, sem az egyiptomi képírásra, sem arab, sem szanszkrit betűkre, sem a közönséges mezopotámiai ékírásra, de az általam ismert óceániai bennszülött írásjelekre sem.

Dr. Blaine így fejezi be a ponapei szobor leírását:

A képmás nyakának alján öt elkeskenyedő lapos függelék vagy nyúlvány mered elő a hurkás redők közül... az Asteroida-félékhez tartozó közönséges tüskésbőrűnek, a kaliforniai partok ismerős tengeri csillagának karjaira emlékeztetnek, azzal a meghökkentő eltéréssel, hogy az elkeskenyedő jókora nyúlványok alján szívókorongok sorakoznak... Az ismeretien művész egybeolvasztotta a tengeri csillag és a polip alakját.

Dr. Blaine leírása csodálatra méltóan tudományos, ám nem tolmácsolja azt az iszonyatosan kellemetlen érzést, ami a titokzatos faragvány láttán fogja el a nézőt. A szó szoros értelmében iszonyatos érzés ez. Valahogy ijesztő azoknak a fényes kőből faragott hüllőszemeknek a hideg. merev, mindentudó pillantása. Szinte mintha azzal fenyegetne, hogy a jade-csápok mindjárt fölemelkednek. és ráfonják ocsmány gyűrűiket a tehetetlen megfigyelőre... Csak az hiszi el, aki próbálta.

Hirtelen viszolyogni kezdtem a kezemben tartott faragványtól. Undorító fogása volt annak a hideg, olajos, iszamos kőnek. elviselhetetlenül visszataszítónak éreztem ólomnehéz lomha tömegét. Letettem a rondaságot a páncélszekrény tetejére, és leküzdhetetlen kínos borzongással fordultam vissza a jegyzetekhez.

Előző este Copeland professzor hosszú, értelmetlen, tudományos és mitológiai idézeteinél hagytam abba az anyag tanulmányozását. Heves érdeklődéssel – és be kell ismernem, kissé mulatva és cseppnyi megvetéssel – olvastam, mert a zűrzavaros, babonás halandzsa szakasztott olyan volt, mintha egy beteg agyból pattant volna elő. De meg kell mondanom, némi baljós mellékzöngét is kiéreztem a részletekből, mert eszembe jutott, milyen kétségbeesetten erősködött dr. Biaine, hogy a ponapei szobor veszedelmes.

Az első idézetet Ludwig Prinn De Vermis Mysteriis-éből másolták ki:

"Byatis, a kígyószakállú, a felejtés istene, a nagy öregekkel jött a csillagokból meghallván, miként hódolnak képe előtt (ezt a részt vastagon aláhúzta valaki, alighanem Copeland professzor), melyet a mélybeliek adtak a Földnek. Fölidézhető, ha élő ember érinti képét. (Ez is alá volt húzva.) Pillantása elsötétíti az elmét; és azt is mondják, hogy akik szemébe néznek, kényszeríttetnek karmaiba adni magukat. Lakomázik belőlük, kiket kézre kaphat, s lakomázván elszívja életerejüket, s így lesz mind hatalmasabb. Mármost ami a nagy öregek képmásait illeti, melyek akkor kerültek ide a csillagokból, amikor a Föld még ifjú volt, Han vagy Byatis lelki kapoccsal kötődnek hozzájuk, akik pedig a nagy öregeket imádják, és nekik szolgálnak ezen a földön, e bálványok segítségével szólhatnak uraikhoz; ámde sötét és elképzelhetetlenül iszonytató sors jut eme túlnani bálványok oktatlan birtoklóinak, mert a nagy öregek e lelki kapocs révén elszívják életerejüket, s a végromlás lidércálmait küldik reájuk."

A Prinn-idézet itt megszakadt. Hosszan eltűnődtem rajta, és hirtelen eszembe jutott, hogy dr. Blaine hetekig tanulmányozta a ponapei szobrot, amelyet Copeland professzor Zoth-Ommog képmásának hitt, és hogy a bálvány közelségében töltött hetekben egyfolytában rossz álmokról panaszkodott.

A következő idézet egy Glaaki Apokalipszise címet viselő könyvből vagy annak egy részéből származott, amelyet Copeland professzor valamilyen okból a titokzatos "megsemmisített tizenkettedik kötet"-ként emlegetett. Ebben a második idézetben is tébolyult zűrzavarban kavarogtak a furcsa nevek és értelmetlen jelképek, hagymázas-baljós hangneme egyes bibliai apokrif könyvekére emlékeztetett. Egy mondat kellős közepén kezdődött:

és visszatér Y’golonac, hogy az emberek között járna, és kivárja az időt, amíg megtisztul a Föld, és kikél Cthulhu a hínárnak sírjából, Glaaki vermének kristályajtaja fölpattan, Eihort fajzata napvilágra jő, előlép Shub-Niggurath, hogy szétzúzza a Holdnak lencséit, Byatis kitör börtönéből, Daoloth letépi a rejtező igazságról a hazugság fátyolát. az észak; póluson Aphoom Znah kibújik Yarak bugyraiból, Ghatanothoa feltámad sírboltjából, Yaddith-Go erődje alól Mu rettenetes földjén, a hegy tetején, és Zoth-Ommog fölmerül a tengernek mélységeiből. Ja! Nyarlathotep! Képmásaik által szólítsátok őket!"

De a harmadik idézet volt a legérthetetlenebb. D’Erlette gróf könyvéből, a Culte des Goules-ból származott:

Rettegés lappang a faragott kőben: nem ok nélkül kerülik a puszták gyermekei az ezeroszlopos iszonyú Iremet, hol minden pillér a Messzeségben Lakozók mását hordozza, és nem babonaság borzasztja a szemlélőt, ha föltekint az óriás és merengő szfinxre, mert ama sötét és rémítő Dologról emlékezik, melynek a szfinx csalóka árnya csupán. De mindenekfölött kerülni és félni kell ama képmásokat, melyek azelőtt jöttek Túlnanról, hogysem az első emberek szűkölve átosontak volna az ősföld párolgó morotváin; mert gyűlöletes átok van e bálványokon, és hamarsággal elszívják az emberek erejét, vagy fertelmes és kísértő álmokat küldenek rájuk; és némelyek azt is suttogják, hogy a Kívülvalókat meg lehet idézni képmásaik által; de én azért imádkozom, hogy ez csak mese lett légyen, mert ha igaz, akkor szörnyű veszedelemben forog a világ, addig, amíg a csillagokból jött bálványokat el nem pusztítják mind egy szálig.

Ez utóbbi idézethez, mintegy széljegyzet gyanánt Copeland professzor szarkalábjaihoz, dr. Blaine odaírta és háromszor alá is húzta: L. NEC. III. 17.

Hirtelen rádöbbentem, hogy ez volt az az adat, amelyre szegény megzavarodott dr. Blaine oly szánalomra méltó erőlködéssel próbálta felhívni a figyelmemet. Ebből tudtam meg, hogy a titokzatos Necronomicon melyik oldalán keressem azt a rítust vagy képletet, amellyel a ponapei szobrot el lehet pusztítani!

Olyan fontosnak éreztem ezt, hogy azonnal előkaptam noteszomat, és a tévedések elkerülésére lemásoltam a széljegyzetet.

És eközben valami leírhatatlan érzésem támadt: mintha figyelnének. Tarkómon a szó szoros értelmében felágaskodott a haj, és bénító, megmagyarázhatatlan, nyomasztó félelem töltött el. Egyszerűen nem lehetett félreérteni: láthatatlan szemek lestek rám hideg rosszakarattal valahonnan a hátam mögül.

Valaki... vagy valami... engem figyelt, vérfagyasztó, mélységesen gonosz, latolgató pillantással.

Hirtelen megfordultam, és egy élettelen kőből faragott hideg szempárral akadt össze a tekintetem. Zoth-Ommog jade képmása volt, amelyet otthagytam az irodai páncélszekrény tetején.

Görcsös nevetést kényszerítettem ki magamból, és megpróbáltam egy vállrándítással elintézni a kínos érzést. De megesküdtem volna, hogy amikor odatettem, a bálvány nem ebbe az irányba nézett...

A következő héten túlságosan mélyen elmerültem hivatali kötelességeimbe, semhogy tovább tanulmányozhattam volna a xothikus legendakört. Ez idő alatt többször került sor hivatalos vezetőségi ülésekre, amelyeknek tárgya sajátos módon felzaklatott.

Hogy ne szaporítsam a szót, azt próbálták eldönteni, kiállítsák-e a Copeland-gyűjteményben a ponapei szobrot! Az igazgatóság úgy vélte, hogy a sajnálatosan szenzációhajhász újságcikkekkel fölkorbácsolt közérdeklődés a hírhedt faragvány iránt csapatostul hozza majd az intézetbe a látogatókat, mert minden kíváncsi a saját szemével akarja látni a titokzatos bálványt, melynek ősi "átka" két híres tudóst kergetett az őrületbe.

Én, magam se tudom, miért, elszörnyedtem ettől a döntéstől, és mindent megpróbáltam, hogy jobb belátásra térítsem az igazgatókat. Azonban csúfos kudarcot vallottam, hiszen nem tudtam tényekkel bizonyítani miért oktalanság a tervezett lépés. Mit mondhattam volna? Hogy egy ember, aki dühöngő őrültként halt meg, összevissza firkált valami sötét mitológiáról, természetfölötti kísérteties hatalmat látva egy darab faragott kőben? Vagy azzal érveljek hogy egy másik ember, aki máig intézetben van ideg-összeroppanás miatt, hisztérikusan tiltakozott a szobor kiállítása ellen? Ilyen babonás-hisztérikus érvekkel aligha változtathatnám meg a vezetőség elhatározását. Még azt se vagyok képes megindokolni, miért aggaszt, hogy a szobrot be akarják mutatni a kíváncsi és szenzációra éhes közönségnek; hiszen el se hiszem ezt az egész okkult szamárságot!

Vagy igen?

Meggyőződésem hiánya ellenére a tőlem telhető legnagyobb ékesszólással vitattam a döntés helyességét. Azt próbáltam elmagyarázni hogy túl korai lenne bemutatni a ponapei szobrot; hogy még meg se állapították, valódi-e; hogy egy kétes műtárgy kiállítása nem lenne egyéb szenzációhajhászásnál, hírverésnél. Az igazgatók udvariasan végighallgatták érveimet, de egy jottányit sem engedtek.

Eközben megkettőzött igyekezettel próbáltam fölhajtani valahol a Necronomicont. Tucatszámra küldtem el a táviratokat, apránként jöttek is az egyhangúlag kiábrándító válaszok. Kaliforniában egyetlen állami egyetem sem rendelkezett a regés ritkasággal, a nagy magánkönyvtáraknak és -gyűjteményeknek úgyszintén nem volt birtokában. Kétségbeesett igyekezetem a Necronomicon felkutatására átüthetett a levél hivatalos szavain, mert nem egy könyvtár együttérzően, segítőkészen válaszolt kérdezősködéseimre. Közöttük is a Huntington volt a legkészségesebb, azt javasolva, próbálkozzam a British Museummal, a salemi Kester– vagy az arkhami Miskatonic-könyvtárral. A Huntington jóindulatú munkatársa legalább annyit közölt, hogy van egy példányuk von Junzt Unaussprechlichen Kultenjéből, amely nagy vonalakban ugyanazzal foglalkozik, mint a Necronomicon. Hálás voltam a segítségért, de a von Junztra nem volt szükségem, mert Copeland professzor hagyatékában volt egy példány az 1840-es düsseldorfi kiadásból, ami át is került az intézet könyvtárába, noha nekem eddig még nem volt alkalmam belepillantani.

A Huntington javaslatáról, hogy próbáljam meg a Miskatonic Egyetem könyvtárát a massachusettsi Arkhamben, eszembe jutott, hogy ugyanerre ösztökélt dr. Blaine is. Táviratoztam az egyetemi könyvtárnak, megkérdeztem, van-e Necronomiconjuk, és oda tudják-e kölcsönözni intézetünk könyvtárának. Egy-két nap múlva megjött a barátságos válasz a Miskatonic könyvtárosától, egy bizonyos dr. Henry Armitage-től: gyűjteményükben csakugyan szerepel a Necronomicon Olaus Wormius-féle latin változata, amelyet Spanyolországban nyomtattak a XVII. században, de ez annyira ritka és értékes, hogy nem adható ki. Dr. Armitage hozzátette, hogy egész Amerikában nekik van az egyetlen hiánytalan szövegű példányuk, és az elmúlt években többször próbálták megvásárolni, sőt még el is lopni a drága kötetet. Azzal fejezte be előzékeny és barátságos válaszát, hogy ha el tudnék látogatni Arkhambe, szíves örömmel bocsátaná rendelkezésemre a Necronomicont, hogy kedvemre búvárkodhassak.

Addigra beláttam, hogy ha a Necronomiconból akarom megtanulni a szobor elpusztításának módját, akkor meg kell tennem a hosszú utat Santiagóból Arkhambe. Tudtam is a módját, hogyan. Az intézet még mindig tartozott két hét szabadsággal mert tavaly, amikor dr. Blaine ideg-összeroppanást kapott, nem vettem igénybe a szabadságomat, hanem dolgoztam tovább.

Most, hogy végeztem a Copeland-hagyaték rendezésével és osztályozásával, az intézetnek nem lesz rám halaszthatatlan szüksége, és megengedheti, hogy a következő két hétben megváljak a munkától egy rövid szabadság erejéig. Késedelem nélkül benyújtottam kérelmemet az igazgatókhoz, akik azt kedvezően bírálták el. Ekkor táviratban tájékoztattam dr. Armitage-et utazásomról, tanulmányaimról, és olvasni kezdtem a menetrendeket.

 

IV.

 

Az utazás hosszú volt, lassú és időigényes. Busszal mentem Los Angelesbe, ahol elkaptam a keletnek menő vonatot. Átszálltam Denverben, aztán Chicagóban, végül utoljára Bostonban, ahonnan helyiérdekűvel tettem meg utam utolsó szakaszát.

Végig különfülkében utaztam, és gondolván, hogy szükségem lesz valami olvasnivalóra a hosszú úton, táskámban elhoztam von Junzt ritka Unaussprechlichen Kultenjének Copeland-féle példányát. Azt hiszem, a szabálytalanság vétkébe estem, amikor kihoztam az intézetből; ám aligha hiányolták, mert a munkatársak vagy nem tudtak róla, vagy nem érdekelte őket.

Kíváncsian vettem szemügyre a könyvet. Rozsdás vaskapcsokkal összefogott, sötét bőrbe kötött, nagy kvartókiadás volt. Utánanéztem a történetének, és megtudtam, hogy ez még az eredeti kötés, és hogy az első kiadásból alig fél tucat ismert példány maradt fent. Von Junzt, teljes nevén Friedrich Wilheim von Junzt 1795-ben született Kölnben, okkultizmust és metafizikát tanított a württembergi híres egyetemen, és 1839-ben, sajátos körülmények között halálozott el Düsseldorfban, épp azelőtt, hogy monumentális munkájának első kiadása megjelent volna. Létezett belőle egy olcsó és hibás "kalózkiadvány", amelyet 1845-ben rendeztek sajtó alá Bridewellben, meg egy vastagon cenzúrázott angol nyelvű változat, amelyet 1909-ben jelentetett meg New Yorkban a Golden Goblin Press.

Találomra fölnyitottam a könyvet; természetesen német nyelvű volt, a papír, majd’ évszázados korához képest egészen jó, noha a lapok foltosak és maszatosak. Ahogy a bevezetőt lapozgattam, tekintetem a kilencedik oldalon megakadt Abdul Alhazred nevén, aki nem volt más, mint a Necronomicon okán elhíresült muzulmán demonológus. Elolvastam a rá hivatkozó bekezdést, ami úgy kezdődött, hogy es steht Zweifel das dieses Buch ist die Grundlage der Okkulteliteratur. Nagy mulatságomra szolgált, amit von Junzt írt Alhazred állítólagos őrültségéről. Legalábbis ironikusan hangzott, ha azt vesszük, hogy annak idején von Junztot ugyancsak súlyos lelki betegnek tartotta nem is egy tanult kollégája.

Hosszú időre elmerültem a nagy német okkultista terjengős prózájában. Foglalkozott a világ isten háta mögötti zugaiban fönnmaradt hátborzongató és különös kultuszokkal, az indiai fojtogatókkal, a burmai útonállókkal. a belső-tibeti hullaevőkkel, ám fő témája azoknak a titkos társaságoknak a világméretű hálózata volt, amelyekben a "nagy öregek"-et szolgálták vagy imádták. Ez a rész egy meglehetősen hosszú értekezéssel kezdődött, arról, hogyan származtak le az öregek hatalmas szüleiktől vagy teremtőiktől (ezzel kapcsolatban von Junzt nem fogalmaz egyértelműen), Azathothtól és Ubbo-Sathlától, akiknek nevével már a Copeland-jegyzetekben is találkoztam. Megvolt vagy kilencven oldal A vénebbik világ története címet viselő értekezés, és a XIII. századi normann-francia tudós, Gaspard du Nord által fordított vagy írt Livre d’Ivonis harmadik kötetének fordításán túl tartalmazta ugyane könyv szövegmagyarázatát is, aminek elkészítéséhez von Junzt a latin Necronomicon adataival vetette össze a Livre d’Ivonist. E mitológiai összefoglaló, noha végeérhetetlenül hömpölygött a klasszikus német tudósokra jellemző dagályos stílben, sok új és ismeretlen anyagot tartalmazott, amivel nem találkozhattam a Copeland/Blaine-jegyzetekben.

A Xothikus-dosszié előzetes tanulmányozásából tudtam, hogy Copeland professzor hosszas utánjárással szerezte meg von Junzt híres (vagy hírhedt) könyvét. Most, amikor mélyebbre ástam, megértettem, hogy a könyv felbecsülhetetlen érték lehet mindazoknak, kik e legendakört tanulmányozták vagy róla írtak. Von Junzt volt az egyetlen, aki olyan részleteket tudhatott meg elképzelhetetlenül ősi és fantasztikusan ritka mitológiai forrásanyagokból, melyek nem voltak hozzáférhetők a téma későbbi feldolgozói számára.

E hihetetlenül régi munkák között volt a Pnakotikus kéziratok, amelyet a du Nord-féle könyvhöz hasonlóan sohasem nyomtattak ki, csak kéziratban körözték a kultusz hívei között. A Pnakotikus kéziratok azonban kimondhatatlanul ősibb volt, mint a Livre d’Ivonis vagy más néven Eiboin könyve. Eredetüket illetően a hagyomány (amelyet von Junzt ünnepélyesen megismétel, anélkül hogy kommentárt fűzne hozzá) azt állítja– az első fejezeteket azelőtt írták. mielőtt a Földön kialakultak volna az élet első formái szerzőik pedig titokzatos földönkívüli szellemi lények voltak, akik ,.Yith"-ről érkeztek bolygónkra, jóval korábban, mintsem az ember, sőt az emlősök kialakultak volna, és akik valahol az ősi Ausztráliában tanyáztak egy ciklopszi sziklavárosban. Ezt a későbbi fajok Pnakotusnak nevezték, ami olyasmit jelenthet, hogy "Feljegyzések városa". Nyilván ebből a Pnakotus névből alakult ki a Pnakotikus kéziratok cím.

A német okkultista feltételezhetőleg használt még egy másik, ennél is hátborzongatóbb, ősrégi forrásmunkát, a Ghorl Nigral rettenetes krónikáját. Eiboin komor könyvében is az egyik legszörnyűbb és legsötétebb mítosz regél ennek a krónikának a földöntúli titokzatos eredetéről. itt Éjszaka könyvének nevezik, és elmondják, hogyan lopta el az ötholdú Yaddithon a karmos-ormányos, nem emberi Zkauba varázsló a szörnyeteg Dhóloktól. Von Junzt azt írja erről a Ghorl Nigralról, hogy mindazon időtlen idők óta, amióta a Föld a térnek ezen a részén áll, egyetlen példány került ide a félelmetes Yaddithról. Ezt valahol Ázsia fekete mélységeiben rejtegetik, egy Jian-Ho nevű helyen; suttogva mesélt legendák ezrei emlegetik "ősöreg Leng titkos öröksége"-ként. Gottfried Mülder tudós szerint, aki elkísérte von Junztot utazásaira, és előszót írt az Unaussprechlichen Kultenhez, von Junzt volt az egyetlen, minden ízében emberi lény, aki engedélyt kapott e tébolyítóan idegenszerű ősrégi könyv tanulmányozására. A Ghorl Nigralért von Junztnak el kellett merészkednie Kína szívében egy távoli, gyanús, rosszhírű sziklakolostorba. Sárga álarcot és köntöst viselő, "sajátosan torz alkatú" szerzetesek hozták elő titkos rejtekhelyéről a drága kódexet Az ár amit cserébe kérnek, oly förtelmes és iszonyatos, hogy a reszkető Mülder egyszerűen nem hajlandó beszélni róla, és titkát magával viszi a sírba. Von Junzt számos híresztelést felröppentő, különös és ijedelmes körülmények közt bekövetkezett halála után, ugyanez a Mülder megpróbálta írásban rekonstruálni, amit útitársa mesélt a titokzatos könyv tartalmáról, és a tökéletes felidézés érdekében többek között mesmeriánus delejezéssel és valami önhipnózisfélével is kísérletezett. Magánkiadású könyvét 1847-ben jelentette meg Lipcsében, Ázsia titkos misztériumai és kommentár a Ghorl Nigralhoz cím alatt. Rendkívül kevés példány maradt fent belőle, mert a hatóságok úgyszólván valamennyit lefoglalták és elégették, Mülder pedig csak úgy úszta meg a kötelet, hogy átszökött Metzengersteinbe, ahol tizenegy év múlva elhunyt a tébolydában.

Az Unaussprechlichen Kulten, amelyet Copeland egy prágai antikváriustól vásárolt, hallatlanul érdekesnek bizonyult. A Fekete könyv, ahogy néha szokták emlegetni (eredeti címe Kimondhatatlan kultuszok), dús bőségben tartalmaz olyan adatokat, amelyeknek nyomát se leltem a Copeland-dossziéban. A régimódi gót betűs szöveget nehéz volt olvasni, de a bennük rejlő különös csodák oly lenyűgözőek voltak, hogy nem veszítettem el a bátorságomat.

Von Junzt szerint a Föld eredetileg nem ehhez a fizikai világegyetemhez, hanem egy egészen más síkhoz vagy dimenzióhoz tartozott, oda, ahol a Vén Isteneknek nevezett jóindulatú szellemek uralkodtak. Az idők kezdetén a Vén Istenek elhatározták, hogy alfajt teremtenek alacsonyabb rendű lényekből, kik szolgálják őket, és így hívták létre Azathothot és Ubbo-Sathlát, a szörnyeteg ikreket– E két lénynek, akik hímnősek vagy sokivarúak lehettek, kellett volna fajzaniuk a kisisteneket, a Vének szolgáit. Azathoth és Ubbo-Sathla azonban fellázadtak uraik ellen, és Ubbo-Sathla ellopta az istenektől a hieroglifákkal telerótt, ősöreg kőtáblákat, és mélyen a föld alatt rejtette el őket Y’quaában, szürke fényű birodalmában. És mikor fölkeltek haragjukban a Vén Istenek, hogy megkeresnék az ókönyvtár rejtekhelyét, Ubbo-Sathla a kozmosz erőit szólította, kiket a kőtáblákból tanult meg idézni, a Föld pedig minden lakosával egyetemben alázuhant síkjából vagy dimenziójából a mi világegyetemünkbe. Hamarosan követte Azathoth és első fajzata, Nyarlathotep, meg Yog-Sothoth, Cxaxukluth és más elődök. Von Junzt szerint Földünk "korok megszámlálhatatlan trilliói" előtt hullott le mostani világunkba.

A nagy öregek lázadásának történetét leszármazásuk és családfájuk hosszas és részletes története követte, töméntelen olyan információval fűszerezve, amelyekről Copelandnek sejtelme sem lehetett. Von Juntz szerint Azatoth és ivadékai átkeltek a végtelen űrön, amely a világegyetem széle és a Föld mostani helye között ásított, és útközben tovább szaporították ördögi fajtájukat Yogh-Sothoth például először egy olyan nősténnyel párzott, aki egy Vhoorl nevű világban lakott, "a huszonharmadik ködfelhő mélyén", és vele fajzotta Cthulhut; később egy másik istenséggel közösült egy megnevezetlen helyen, így nemzvén Cthulhu féltestvérét, Hasturt, a Kimondhatatlant.

Hastur viszont egy Shub-Niggurath nevű istenséggel párosodva fajzotta Ithaqua, Lloigor és Zhar nevű fiait, kik ugyanúgy levegőlényegűek voltak, mint szörnyű nemzőjük. Cthulhu egy Idh-Yaa nevű lénnyel közösült egy Xoth nevű helyen, így támasztván magának fiakat Ghatanothoában, Ythogthában és Zoth-Ommogban, kik a későbbi korokban, mint Copeland jegyzeteiből megtudtam, követték hatalmas nemzőjüket a Földre. A Fomalhaut csillag körül keringő egyik világban nemzette a tűzlényegű Cthugha az ugyancsak tűzlényegű Aphoom Zhahot, ki a távoli Északi-sarkon szállt le a Földre. Von Junzt még több genealógiai adatot közölt, jó bő lére eresztve, nekem azonban nincs most időm elmélyedni a részletekben. Legyen elég annyit mondanom, hogy a nagy öregek megsokasodtak, és belépvén a térnek e tartományába, maguk alá vetették a Földet és a Nap három más bolygóját, köztük a Marsot is, hol Vulthoom regnált, Yog-Sothoth harmadik fia. Cthulhunak és fajzatának a Csendes-óceán lett birodalma, Tsathoggua, Gizguth fia az ősi Hyperboreát foglalta el, míg Aphoom Zhah és fajzata az északi pólust hódította meg.

A Földön akkoriban az ősöknek hívott faj uralkodott. Von Junzt "a déli ős Gondwana szárnyas, tengericsillag-fejű, félig növényi lakosai"-nak nevezi őket, kik néhány nagy öreggel, elsősorban Cthulhuval és ivadékaival vívtak csatákat. Kevéssel ezután egy másik faj versengett velük a Föld uralmáért. az úgynevezett "Yithi hatalmasok", ezek a tisztán szellemi létezők, kik téren és időn keltek át a bolygóra, ahol az ősi Ausztrália kúpidomú lakóinak testét öltötték fel A hatalmasok félelmetes pusztítófegyvereket vetettek be a nagy öregek ellen, és egy időre sikerült visszaszorítani őket föld alatti barlangokba. Itt azonban az öregek rátaláltak elveszett testvéreikre, Ubbo-Sathla fajzatára, és erejük tetemesen gyarapodott. Mert a számtalan korok alatt, a szürke fényű mélységes Y’quaában fetrengve támasztott Ubbo-Sathla számos ivadékokat, és ezek között vala Zulcheqon és Abhoth, Nygotha és Yig, Atlach-Nacha és Byatis és a sötét Han. És ekkor kitörtek a Föld mélyéből a nagy öregek, hogy hadat üzenjenek a hatalmasoknak... addigra azonban megérkeztek világunkba a Vén Istenek, kik a Betelgeuzén tartottak udvart, és alászálltak naprendszerünkbe, hogy megbüntessék egykori rabszolgáikat gonosz lázadásukért A hatalmasok elhagyták a Földet, először a Jupiterre szálltak, onnan a Bika egyik fekete csillagára. A Pnakotikus kéziratok szerint, mondja von Junzt, céljuk az, hogy abba a rovaridomú fajba költözzenek, amely az ember után fogja bírni a Földet. Ha pedig a bolygón kialszik az élet, tovavándorolnak a Merkúron tenyésző gumós növényfélékbe.

A nagy Öregek a Celaneo csillag egyik bolygóján helyezték biztonságba az ősrovásokat, és vadul küzdöttek a Vén Istenek ellen, de vereséget szenvedtek, mint ezt már tudtam Copeland feljegyzéseiből. Az Unaussprechlichen Kilten azonban Copeland tömör összefoglalásánál jóval részletesebben számolt be a nagy öregek számkivetéséről vagy bebörtönzéséről. Nyarlathotep például leláncolva hever a "Hét Nap Földjén", amelyet von Junzt a Pnakotikus kéziratokban emlegetett titokzatos "Árnyas Abbith"-tal azonosít; Hasturt a Rák Aldebaranjának közelében levő Carcosán zárták el a Hali-tó "zavaros mélységeibe"; fivérét. Vulthoomot, ennek jobbágyait, az Aihaikat és vezérüket, Ta-Vo-Shait a Marson, Ignar-Vath ősöreg városa alatt a Ravormos barlangszakadékba börtönözték be a Vén Istenek; Cthughát, mint ezt már tudtam, a Fomalhaut csillag körül keringő egyik bolygón falazták be von Junzt azonban hozzáteszi, hogy Cthugha fővezérét, Fthagguát és a tűzteremtményeket – vagy "tűzvámpírok"-at, ahogy a Necronomicon nevezi őket – egy Ktynga nevű távoli világba száműzték. Von Junzt fölveti, hogy Ktynga talán az Antares közelében található Norby-üstökös lehet, amely egyes csillagászok szerint négyszáz év múlva aggasztóan megközelíti a Földet. Hozzátehetem, hogy Shub-Niggurathot a Deneb melletti lidérces Yaddithra számkivetették, míg Lloigor és Zhar, Hastur fiai bilincsbe verve fekszenek egy romváros alatt Burma őserdeiben, hol förtelmes jobbágyaik, a Sosó-nép szolgálja őket, E-poh vezérletével.

Ami Ubbo-Sathla fajzatát illeti, Abhoth, a Tisztátalan, Atlach-Nacha pókisten és Zulchequon vele együtt vagy a közelében vannak elzárva, mélyen a föld alatti szurdokok börtönében, Nygotha viszont alávettetett a Földről az Arcturus melletti fénytelen világba. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy számos kisebb öreg nem került láncra, és ma is azon fáradoznak, hogy, feloldják uraikat a Vének Jelének béklyójából. Közöttük van Dagon és Hüdra, kik az óceán mélyén laknak, az elsüllyedt R’lyehben vagy egy "sokoszlopú Y’ha-nthlei" nevű városban, és az ugyancsak tengerlakó Ubb, Ythogtha és Zoth-Ommog szolgáinak, az undorító Yuggoknak vezére: szintúgy szabadon jár Naggoob, a "Hullaevők atyja", a Sötétben Lakozó Nygotha jobbágyainak elöljárója, akárcsak Quumyagga, a Shantakok parancsnoka és Ssihaa, a kígyóemberek vagy valusiaiak feje, kik Yiget, a Kígyók atyját vallják uruknak, és Rlim Shaikorth, a Hidegek hadnagya, kik Aphoom Zhah vazallusai...

Peregtek az órák, vonatom a prérin zakatolt a sűrűsödő sötétségben én pedig egy megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan, beteg bűvöletnek engedve mind mélyebbre ástam magam e sátáni és istenkáromló, tiltott tartományba. Végül nem bírtam tovább olvasni. Borzongva hajtottam be a delejező vén könyvet, és átadtam magam priccsemen a lázas és lidérces álmoknak.

 

V.

 

A massachusettsi Arkham ódon gyarmati város Bostontól északkeletre a sivár észak-atlanti parton. A boszorkányüldözés komor napjaiban abban a gonosz t0írben állt a józan, istenfélő puritánok között, hogy Salemben több a boszorkány, mint Arkhamben. Ezek a napok persze rég elmúltak, ám a romlásnak indult öreg kikötővárosban és a szomszédos Dunwichben, Innsmouthban és Kingsportban még mindig suttogják a szörnyű legendákat. Gazdag, népes, nyüzsgő kereskedelmi központ volt a jenki teaszállítók fénykorában. Ma már ezek a napok is elmúltak; Arkham elmaradottan tespedez, mind mélyebben belesüllyedve a hanyatlásba, amelyből láthatólag nem fog fölkelni többé.

Bostontól Arkhamig a Miskatonic folyó kanyarát követi a helyiérdekű. Március huszadikán, alkonyatkor érkeztünk Arkhambe, amikor nyugaton füstös bíborban lángolt az ég. Homály ült a városon, amelyből csak a hegyes templomtornyok meredtek elő. A ritkás pagonnyal benőtt halmokat, az elszó1 tanyákat szinte átmenet nélkül váltották fel a Vízi utca kopár, vörös tégla raktárai és kereskedőházai. A Magas köz és a Helyőrség utca sarkánál levő állomáson szálltam ki? Egy álmos hordár vitte ki poggyászomat a huzatos, visszhangzó, barlangszerű nagy hodályon át az utcai kis droszthoz. A taxi vénséges tragacs volt sokat látott T-modell, a sofőr azonban locsi-fecsi, pofaszakállas öreg szivar, olyan bőbeszédű, mintha csak arra a legendára akart volna rácáfolni, hogy ezek a sártaposdi jenkik mind bakafántosak, szűkszavúak és gyanakszanak az idegenre.

Dr. Armitage olyan kedves volt, hogy az Athenaeum klubban foglaltatott szobát, így hát arra kértem a taxist, vigyen oda. A déli városrészben, a Helyőrség utcai hídon keltünk át, miközben vezetőm végigmutogatta a helyi nevezetességeket. Az Athenaeum klub a Templom utcán volt, két sarokra az egyetemtől. Nyers, hideg szél fújt az ólomszín ég alatt, az utcákon és járdákon vastagon állt a hó. Nagykabátban is borzongtam, mert most kóstoltam bele először az új-angliai télbe.

Lakosztályom tágas volt és elegáns; gyorsan kicsomagoltam, mert éhes voltam, mint a farkas. A helyiérdekűn nem volt étkezőkocsi, és dél óta egy falatot se ettem. Túl késő lévén, a klub étterme már bezárt, ám a recepciós úriember átirányított egy remek öreg étterembe, amely tőlünk egy futamatnyira volt, a Francia-domb lábánál. Korán nyugovóra tértem, másnap jókor keltem, mivel tízkor kellett találkoznom dr. Armitage-dzsel. Szürke, szomorú nap volt, mart a szél, csontig hatott a hideg. Darával söpörte végig az ódon szűk utcákat a folyóról érkező légáramlat, amely pengeként döfött át ruháimon.

Vénséges vén város volt Arkham. Mindenfelől a gyarmati múlt jelei és nyomai vettek körül, amint mentem a Templom utcán az egyetem négyszöge felé. Bámulatosan régi házakkal találkoztam, köztük sok valóságos palotával, melyeket a XVIII. században emeltettek az indiai kereskedelmen meggazdagodott arkhami nagykereskedők. Voltak olyanok, amelyeket szemmel láthatóan a restauráció alatt, sőt I. Károly idején építettek. A múlt imádójának álma volt ez az utca, a padlásszobaablakok sorával, a helyenként felbukkanó remek ódon hollandi manzárdtetővel, a rézkopogtatókkal, a szemöldökfák felett a legyező alakú világítóablakokkal. Elhagytam a Megváltó-templomot, amelynek klasszikus György-stílusú homlokzata és toronysisakja egyike a helyi nevezetességeknek. Néhány sikátor még mindig macskakővel volt kirakva. és mentemben gázlámpát láttam az egyik ablak mögött. De korhadás és elhanyagoltság ült mindenen, egy önmagát túlélt, megfakult város cifra szomorúsága.

A Miskatonic Egyetem egész háztömböt foglal el a Nyugati utca és a Helyőrség utca között, és az üzleti főútvonalra, a Templom utcára néz. Épületeinek többsége György korabeli, de valamikor a XIX. század végén restaurálta őket valaki, méghozzá rosszul, förtelmes viktoriánus gót stílben. Beléptem a ronda vörös tégla kapubálványok közti hatalmas kovácsoltvas ajtón. Egy őr elkalauzolt a behavazott udvaron át az egyetemi társalgóba, ahol dr. Armitage várt reám.

Az egyetemi társalgó tölgyfa burkolatú. hosszú helyiség, ahol fenséges, György-stílusú márványkandalló áll, falairól ódon aranykeretbe foglalt egykori dékánok és elnökök nézik szúrós szemmel a firenzei márványlapos asztalokon sarkosan elrendezett tudományos közlönyöket és a sötét bőrrel kárpitozott jókora, kényelmes foteleket. Dr. Armitage nagydarab, pirospozsgás, ezüstös hajú férfiú volt, kinek szúrós kék szemében ugyanolyan gyorsan villant fel a jóízű humor szikrája, mint amilyen hirtelen hűtötte fagyosra a szigorú helytelenítés. Utánanéztem az egyetei közlönyben, és megtudtam róla, hogy a Miskatonicen szerzett bölcsészdiplomát, Princetonban doktorátust és a Johns Hopkinsen díszdoktorátust. Számos munkája és értekezése között volt az a híres monográfia, a Jegyzetek az okkultizmus, a misztika és a mágia bibliográfiájához, amelyet 1927-ben jelentetett meg a Miskatonic Egyetemi Kiadó.

A doktor szívélyesen fogadott, kézszorításának férfias erélye rácáfolt ezüst fürtjeire. Túláradó nyájassággal sietett összeismertetni több kollégájával, köztük egy élemedett antropológussal, az arisztokratikusan előkelő és aszketikusan kifinomult dr. Seneca Laphammel, William Dyerrel, a geológia professzorával, dr. Ferdinand Ashley ókortörténésszel, Wilmarthtal, az angol irodalom fiatal előadójával ki amatőr néprajzosként tett szert bizonyos hírnévre, és egy nálam egy-két évvel idősebb pszichológussal. Akinek Peaslee volt a neve. ismerős volt a név. Hamarosan rájöttem, hogy annak a Nathaniel Wingate Peaslee-nek, a Miskatonic egykori politikai gazdaságtan professzorának lehet a fia, kinek tíz-egynéhány éve bekövetkezett klasszikus emlékezetvesztéséről annyit írtak akkoriban az újságok és tudományos folyóiratok.

Miután felhörpintettem egy csésze pezsdítően forró teát átkísértem Armitage-et és dr. Laphamet egy roppant nagy vörös tégla épületbe, amely a háztömb délkeleti sarkán, a Helyőrség utca sarkán volt található. Láncra vert nagy testű kutya – talán bull masztiff – hevert a főbejárathoz vezető olasz márványlépcső aljában. Közeledtünkre felállt, és flegmán nézett ránk, nem épp fenyegetően, de óvatosan, mintha azt ellenőrizné, kik volnánk, és nem járunk-e valami hamisságban.

– Jó kutyus, Cerberus, ez itt barát! – köszöntötte Armitage, a hatalmas állat pedig elégedetten süppedt vissza, és átengedett bennünket. Félhomályos előcsarnokba léptünk, amelynek boltíves mennyezetét megfakult freskók díszítették. Az előcsarnok egész hosszában posztamenseken álló, klasszikus stílusú márványszobrok sorakoztak, akik között felismertem Thoreau-t, Longfellow-t, Washington Irvinget, Walt Whitmant, Whittiert és James Russell Lowellt. De volt köztük egy ismeretlen is, keserű szájú, dermesztő pillantású pasas. Dr. Armitage, amikor elment mellette, kuncogva paskolta meg a kőkobakot.

– Ez Cotton Mather, a sziklaszilárd agg puritán – kuncogta. – Kicsit talán kilóg ebből a literátustársaságból, de aligha úszhattuk volna meg nélküle – Arkham és Salem volt a kedvenc vadászmezeje a boszorkányüldözés idején!

A fenséges XVIII. század; báboskorlátos csigalépcsőn, amelynek mahagóni karfáját fényesre csiszolták, felmentünk a könyvtáros kartotékszekrényekkel telezsúfolt, könyvekkel és papírokkal megtömött irodájába. Armitage szabaddá tett két széket dr. Laphamnek és nekem, intett, hogy foglaljunk helyet, maga pedig az agyonpakolt óriási íróasztalhoz telepedett. Kilakatolta a legalsó fiókot, elővett egy repedezett fekete bőrkötésű, rozsdás vaskapcsos jókora kvartókötetet, majd maga elé tette az asztalra. Remegő izgalommal borzongtam össze a kötet láttán.

Rögtön tudtam, hogy ez a Necronomicon.

Dr. Armitage fürkész, ám baráti pillantással fixírozott.

– Kedves ifjú Hodgkins barátom, szeretném közölni, hogy kettőnk előtt nyugodtan beszélhet. Nagyon jól tudjuk, mi a gondja, miért olyan sürgős látnia a Necronomicont. Előttünk nem kell szégyenkeznie. Egyikünk se fogja kinevetni... Isten a megmondhatója, mily rettentően otthon vagyunk e témában. A nagy öregekről van szó, nemde? Nevezetesen Zoth-Ommogról, a nagy Cthulhu fiáról, akinek ponapei jade képmását szegény eszelős Copeland halászta elő...

– Honnan a patvarból tudja? – habogtam elképedve. Armitage szélesen mosolygott. Dr. Lapham odahajolt hozzám, és karomra tette kezét.

– Mr. Hodgkins, mind Armitage, mind jómagam sajnálatos érdeklődést táplálunk a bulvársajtó iránt, nem mintha Stephenson Blaine története nem kapott volna helyet a bostoni Glóbusz kiforrottabb ízlésű hasábjain is, csakúgy, mint az arkhami Hírnökben. Én azért ülök itt, mert mint Armitage is tudja, több évnek előtte magántermészetű érdeklődésből vizsgálat alá vetettem a Cthulhu-panteont, így esetleg hozzájárulhatok valami érdemlegessel e megbeszéléshez. A Necronomicon ön által tanulmányozni óhajtott oldalaiból arra következtettünk, önnek az a problémája, hogyan lehetne megsemmisíteni a ponapei szobrot. Ez valóban komoly kérdés, úgyhogy nyugodtan beszéljen róla a legnagyobb nyíltsággal.

– Igen – bólintott dr. Armitage. – Az egész világon nekünk van talán a legnagyobb, legátfogóbb és legértékesebb gyűjteményünk a Cthulhu-mitológiával foglalkozó könyvekből és dokumentumokból. Az öreg Alhazred mellett megvan Prinn és von Junzt, a Pnakotikus kéziratok, Eibon könyvének normann-francia változata. a Celeanói töredék, a Culte des Goules, a R’lyehi textus és a Dhól énekek, a Hsan, a Szabbati kabbala és az Egyiptomi fekete rítusok, Porta, Remigius, a Sussexi kézirat Winters-Hall-féle fordítása, kéziratban, néhány oldal Dagon szólításából és még sok minden más. Fölösleges mondanom, hogy az egyetemről elég sokan tanulmányozták őket az évek során. Dr. Laban Shrewsbury, filozófiai tanszékünk munkatársa meglehetősen titokzatos körülmények közötti 1915-ös eltűntéig a Cthulhu-legendakör legnagyobb élő szakértőjének számított. Gyűjteményünkben megtalálható többek között az ő forrásértékű tanulmánya, A primitív törzsek mitológiai motívumainak vizsgálata a "R’lyehi textus" fényében, amelyet 1913-ban publikált először az egyetemi kiadó. Nagy kár hogy Shrewsbury nincs itt... felbecsülhetetlenül értékes tanácsokat adhatna önnek!

Dr. Seneca Lapham bólogatott.

– Mindazonáltal mi is szolgálhatunk némi segítséggel. Nem tudom, ifjú barátom, mennyire mélyedt el a mitológiai irodalomban, de biztosíthatom, hogy ha a ponapei szobor valóban a csillagokból idekerült bálványok közé tartozik, mint erre minden valószínűség megvan, akkor valóban nehéz elbánni vele. Mint a Necronomiconból majd megtudja, nagyon veszélyes, mi több, végzetes dolog kontár kézzel nyúlni a nagy öregek másaihoz, melyek nem e Földön készültek. Az öregek imádói kik máig megmaradtak, ezek előtt a bálványok előtt végrehajtott szertartásokkal szólíthatják uraikat, hogy testi mivoltukban jelenjenek meg a földi síkon; fölösleges mondanom, hogy e megjelenések milyen veszedelmesek az emberi civilizációkra. Szerencsére a nagy öregek csak átmeneti időkre szoktak feltűnni ezen a síkon, kivéve Nyarlathotepet, a Kúszó Káoszt...

Itt közbeszólt Armitage, azon panaszkodva, hogy meddő vitákra fecséreljük a drága időt.

– Most az a fontos, hogy eldöntsük, miként lehetne megsemmisíteni a szobrot – szólt türelmetlenül. – Ezzel törődjünk! Egy ellentétes lény segítségéhez lehetne folyamodni, talán ismeri, Mr. Hodgkins, d’Erlette gróf osztályozási módszerét, aki négy, a középkori misztikusok négy elemével azonosított csoportba sorolja a nagy öregeket? E módszer szerint a testvérlények alapvetően különböznek egymástól, és minden megtestesüléssel szemben annak ellentétét lehet segítségül hívni. Cthughát például, aki tűzlényegű, sikerrel idézték olyan földdémonok, mint Shub-Niggurath, Nygotha, Tsathoggua, sőt még Nyarlathotep ellen is! Ha így okoskodunk, a levegőlényeket, Hasturt vagy Ithaquát kellene segítségül hívnunk az ilyen tengerdémonok ellen, mint a maga Zoth-Ommogja. Ez egy lehetőség...

– Egyetértek – bólintott dr. Lapham –, mindazonáltal Hastur elég megbízhatatlan az emberekkel szemben, és nyíltan sohasem fordult szembe a fajtájával... De miért nem engedjük meg a fiatalembernek, hogy kedvére használja a Necronomicont? A csillagköves ördögűzés, amit Alhazred ajánl, talán az lesz a legjobb megoldás a problémájára.

– Nagyon helyes – mondta Armitage. Megütögette maga előtt az asztalon a bőrkötésű jókora könyvet. – Tudván, hogy rövid ideig tartózkodik nálunk, ma reggel első dolgom volt kihozni a ritkaságok terméből a Necronomicont. Tettem egy jelzőt ahhoz a részhez, amely iránt érdeklődött, és még egy másik jelzőt egy sokatmondó bekezdéshez, amelyet tanácsos lenne elolvasnia, fiatalember. Most pedig, kérem, érezze itthon magát, ha jegyzetelni óhajtana, itt az asztalon talál tintát, tollat, papírt. Mi úgy egy óra múlva visszajövünk, és akkor majd folytatjuk a beszélgetést. Igaz is, a szöveg XVII. századi latinsággal íródott, és gót betűkkel nyomtatták... Remélem, ez nem okoz gondot?... Pompás, pompás! Nohát akkor, helyezze kényelembe magát. Jöjjön, Lapham.

Becsukódott mögöttük az ajtó, én pedig egyedül maradtam a híres Necronomiconnal.

 

VI.

 

A súlyos öreg könyvet vastag fekete bőrbe kötötték, amely megrepedezett és felhólyagzott a kortól: XVII. századi európai szokás szerint rozsdás pántokkal és kapcsokkal záródott. A romlás visszataszító bűze csapta meg orromat. amikor óvatosan fellapoztam a megvetemedett, foltos, megsárgult oldalakat: most azonban már túl messze mentem, semhogy visszatántoruljak. Szinte tapinthatóan áradt az ódon, korhatag fóliánsból a gyomorkavaró, dögletes bűz, én azonban leküzdöttem a hányingert, és a sűrűn nyomtatott oldalak felé hajoltam.

Olaus Wormius, a görög és latin tanulmányairól elhíresült, Jütlandon született dán tudós volt a fordító. Nem tudni, hol tett szert egy példányra a ritka görög fordításból, amelyet 950 táján készített titokban Theodórosz Philétász bizánci tudós a Necronomicon arab eredetije alapján. A Wormius által a latin változathoz használt szöveg minden valószínűség szerint azonos volt azzal a konstantinápolyi eredeti kiadással, amelyet Mihály pátriárka később betiltott. Maga a Wormius-fordítás csak kétszer jelent meg: az első, gót betűs kiadás 1600 körül Németországban, a második 1622-ben Spanyolországban.

A könyvet nézegetve meglepődve konstatáltam, hogy a nyomdász használta széles margók és a vaskos, nehézkes gót betűk miatt sokkal kevesebb szó van a viszonylag nagy, 30 x 23 centiméteres kvartóoldalakon, mint vártam. Kíváncsiságból megszámoltam két-három találomra kiválasztott lapon, és megállapítottam; hogy körülbelül háromszázhetvenöt az oldalankénti szavak száma.

Az első könyv nem nagyon érdekelt: itt Alhazred beszámolt pályafutása korai éveiről, mindenféle kísérteties élményről, mágikus vagy okkult kísérletekről. Gyorsan oda is lapoztam dr. Armitage első könyvjelzőjéhez, ami a 177. oldalon volt, a IV. könyv közepe táján, és lassan fordítani kezdtem a régi latin szöveget. Nagy segítségemre volt, hogy dr. Armitage odakészítette ugyanennek a passzusnak a Dee-féle angol változatát; a nehezebb részeknél gyakran voltam kénytelen a málladozó, megsárgult kézirathoz folyamodni. Az oldal pedig legjobb emlékezetem szerint így szólt:

"Nincs átok, mely ellen ne volna áldás, és nincs nyavalya, melyre nincsen ír. A Vén Istenek, noha messze és magosan lakoznak az embernek dolgai felett, nem vetettek oda minket a kívülvalók és fertelmes udvarnokaik haragjának; mert pajzsunk leszen az ős Mnar szürke kövéből faragott ötágú csillag a boszorkányok és a démonok ellen, a mélybeliek, a Dhólok, a Voormik, a Sosók, a fertelmes Mi-Go, a Shoggotok, a valusiaiak és mindama népek és lények ellen, melyek a nagy öregeket és fajzatukat szolgálják, noha magukkal a nagy öregekkel szemben csekélyebb ereje vagyon. Akié az ötágú csillag, parancsolni fog az minden lényeknek, melyek másznak, úsznak, kúsznak, járnak vagy repülnek, de még a Forrásnak is, melyből nincs visszatérés. Hatalmat nyer Yhe földjén csakúgy, mint hatalmas R’lyehben, Y’ha-nthleiben, csakúgy, mint Yothban, Yuggothban, csakúgy, mint Zothiquében, N’kai-ban, csakúgy, mint K’n-yanban, a jeges pusztaságban álló Kadathon csakúgy, mint Hali taván, Careosán csakúgy, mint Iben; de mint ahogy csillagok múlnak és hullnak, napok maghalnak, és távolodnak egymástól a plánéták, úgy enyészik hatalma mindeneknek, az ötágú csillagkőnek és a bűvös béklyónak, melyet a jóságos Vén Istenek vetettek a nagy öregekre; és eljövend megint az egyszer-volt idő, mikor beteljesedik, hogy:

Meghalni nem halhat meg az, mi örökkétig áll,

Számlálatlan korok során enyészik a halál. (Kornya Zsolt fordítása)

De az az idő még nem jött el, és a mnari csillagkő, mely a Vének jelét hordozza, szilárdan megáll a Rabok haragja ellenében, és nem vesznek rajta erőt mindama gonosz mesterkedések, melyekkel Amazok szolgái és udvarnokai akarják megszabadítani Uraikat."

Bevallom, nem sokat értettem ebből a passzusból. "Mnar"-ral és a "Vének jelé"-vel a vonaton olvasott von Junztban is találkoztam, de fogalmam se volt róla, mit jelenthet.

A második szakasz, amelyet dr. Armitage megjelölt egy papírfecnivel, valamivel előbbre volt, valahol a III. könyv 17. fejezetének középtáján, a 142. oldalon. Eszembe jutott dr. Blaine rejtelmes széljegyzete, a I. NEC. III. 17., ami a Xothikus-dossziéban ütötte meg a szememet, és kissé nyugtalanul eszméltem rá, hogy itt rejtőzhet a kulcs, amelyre barátom oly hevesen próbálta felhívni a figyelmemet. Jóval hosszabb volt, mint az előző bekezdés, ezért lemásoltam a papírra, amellyel a gondos dr. Armitage látott el, és addig tanulmányoztam a hazafelé vezető úton, hogy még most is emlékszem minden szavára.

"A nagy öregek eljöveteléről azt írja Eibon kőnyve, hogy elsőnek Tsathoggua szállt le a csillagokból, a feketeség, ki kevés idővel a földi élet teremtése után érkezett a homályos Cykranoshról. Nem a csillagos téreken át jött Tsathoggua, hanem a plánéták közötti dimenziókon által, és ideérkezett Nkai földmélyi sötét szakadékába, melynek komor szurdokaiban, mint Eibon mondja, megszámlálhatatlan évekig időzött, mielőtt feljött volna a felső világba. Őt követte a távoli Xothról a Nagy Cthulhu és fajzata és a mélybeliek és az utálatos Yuggok, kik őket szolgálják; és jött Shub-Niggurath a lidérces Yaddithról és mindazok, kik őt szolgálják, még az erdei Pici Népek is. De a nagy öregek közül, kiket Azathoth fajzott az idők kezdetén, nem mindenik szállott alá e Földre, mert Ő, a Megnevezhetetlen, ma is ott lappang a Rák csillagképben, az Aldebaran mellett, és helyette az ő fiai ereszkedtek vala alá. Hasonlóképpen Cthugha a Fomalhaut csillagon tartja lakását, hol a félelmes Aphoom-Zhahot nemzette volt; és lakozik ma is a Fomaihauton Cthugha s mind a tűzvámpírok, kik őt szolgálják; Aphoom Zhah azonban alászállott e Földre s itt tanyázik jeges országában. És rettentő Vulthoom, fekete Tsathoggua iszonyú testvére ereszkede alá minden hatalmával a birodalmául választott halódó Marsra.. "

Engem a hideg lelt az őrült összefüggéstelen zagyválásától, ki csak azért törte meg az évszázados hallgatást, hogy ily káromlásokat szóljon. Miután itt kevés olyan dolog volt, amiről már ne olvastam volna, felületesen átfutottam az oldalt, míg szemem meg nem akadt a következő sorokon:

"Mármost az is meg vagyon írva Azathoth fajzatairól, kik nem a Föld titkos helyein lakoznak, hogy mikor a ködös előidőkben lejöttek a csillagokból a nagy öregek, magukkal hozták testvéreik képmásait. A Kívülvalók, kik Hasturt, a Kimondhatatlant szolgálják, így hozták Rimről a Fénylő Trapezoédert, melyet sötét Yuggothban formáltak csuda mesterséggel, amaz időkben, amikor a Földön még csak zsendült az élet. És e Fénylő Trapezoéder által, mely magának a rettegett Nyarlathotepnek talizmánja, hívták segítségül a Kúszó Káoszt az öregek a szorongattatás napjaiban, mikor eljöttenek nagy haraggal a Vén Istenek.

Szintúgy a mélybeliek hozták e világra iszonyú mását Byatisnak; a Yig fiának, hol előbb az árnyas Valusia majd az ember eljövetele után az ős Mu népei imádták..."

Nyilvánvalóan ez volt az, amit olyan kétségbeesetten akart velem elolvastatni dr. Blaine. Valóban egybecsengett azzal a Ludwig Prinn-idézettel, amellyel a Copeland-anyagban találkoztam. Fellobbanó kíváncsisággal olvastam tovább:

"Mert a nagy öregek előre látták szorongattatásuk napját és óráját, amikor majd szólítaniuk kell messzi világokban tanyázó félelmetes testvéreiket, és épp ezért hozták magukkal eme képmásokat. Az ember csekély ismeretekkel bír e csillagbálványokról, mert különös babonás mesterséggel formálták őket, és e föld varázslói és boszorkánymesterei nem találtattak méltóknak a nagy öregek előtt, hogy beavatást nyerjenek a titkokba.

Ámde arról suttognak némely ó, tiltott könyvek, hogy félelmetes hatalom rejtőzik e képmásokban és általuk, mint időre és térre nyíló ablakokon által idehívhatóak néha a Messzeségben Lakozók, mint ama teljességekor az időknek, amikor eljöttenek nagy haraggal ez világra a Vén Istenek."

Kezem reszketett, míg szorgosan másoltam e bekezdés nyersfordítását, homlokomon hideg gyöngyökben ült a verejték, mert tudtam, hogy itt állok az elrejtett igazság küszöbén, melyért oly nagy utat tettem meg. Olvastam tovább a zavaros szöveget, melyet nem tekinthettem többé egy beteg elme visszataszító látomásának:

"És vannak, kik a nagy öregeket imádják, azoknak kép? és hasonmásaikon által, ámde itt elővigyázatosnak kell lenni, mert furcsák e bálványok, és hébe-korba elszívják azok életét, kik oktalanul bánnak velük, vagy általuk akarják szólítani az Ég ama távoli körét, melyet jobb nem bolygatni. Embernek arról sincsen tudomása, miként kell elrontani őket, és sokak vesztek már oda, mikor a képmásokat akarták volna elveszejteni. E csillagbálványok ellen nagy hatalommal bír a Vének jele, ám te jól vigyázz, nehogy te marcangoltassál szét és habzsoltassál bé, halhatatlan lelked is odavetvén a pusztulásnak, ha romlást idézel a Messzeségben Aluvókra."

Bámultam a szavakat. melyeket kapkodva fordítottam le angolra, és agyamat vérfagyasztó sejtelem bénította.

 

VII.

 

Valamivel később visszajött az irodába dr. Armitage. Most is dr Seneca Lapham kísérte, és egy korombeli ember, akit Winfield Phillipsként, dr. Lapham tanársegédeként mutattak be.

Csak lassan tértem magamhoz zsibbadtságomból, és nehezen jöttek a számra a szavak, amikor megpróbáltam fesztelenül viszonozni a fiatal Phillips barátságos üdvözlését. Dr. Armitage szúrós szemmel figyelte hebegésemet, és zordonan elmosolyodott.

– Látom, fiatalember, tisztességes ütést kapott. Ugyan, fiam, ne szégyenkezzék, nálunk acélosabb hősöket is leterített az, amit Alhazred rémlátomásaiban találtak! Soha nem lett volna szabad megírni ezt a könyvet. és ha már megírták, akkor el kellett volna égetni, és ezt a legkomolyabban mondom, én. a tudás embere, aki szereti a könyveket, és érettük él. A világ azonban, ifjú barátom, nem olyan, amilyennek mi szeretnénk, mint ahogy a Necronomicon olvasója egyhamar rájön erre!

Feldúltan bámultam az öregurat. Amit a szavai mögött sejtettem, az, nos egész egyszerűen hátborzongató volt, Együttérzéséből, megjegyzéseiből arra kellett következtetnem, hogy mégis van valami rejtett, mélységes kozmikus igazság e sötét, ősrégi mítoszok mögött! Félig-meddig már meg is győztem magam, hogy az író nyilvánvalóan tébolyodott; most azonban, amikor állításai valaki másnak a szájából nyertek tökéletesen józan megerősítést, ásító örvények és szurdokok nyíltak a hétköznapi élet megnyugtató szövedékén, amelynek felszínén előzőleg éltem napjaimat? és e szakadékokban titáni és rettenetes árnyak kúsztak-hömpölyögtek a valóságnak kinevezett álca alatt. És a könyvtáros következő szavai minden kétségen fölül igazolták fél sejtelmeimet.

– Igen, ifjú Hodgkins barátom, nem egy elfeledett. kezdetleges vén mitológiával van itt dolgunk, hanem olyasvalamivel, ami elképzelhetetlenül valóságosabb, hatalmasabb és iszonyúbb – mondta szárazon az öregember. – Nekünk itt – nézett össze dr. Laphammel és a fiatal Philipsszel – van némi tapasztalatunk a régi babonák mögött lapuló szörnyű igazságot illetően, valamennyien eljutottunk ahhoz a következtetéshez, mint ön; megértjük, mennyire szenvedhet most. Csillapodjék, fiatalember; barátok között van...

Dr. Lapham megköszörülte a torkát, és nyugodt, kimért hangon közbeszólt:

– Azt meg kell értenie, uram, hogy e pillanatban még nem tudjuk mennyi igazság lappang e zűrzavaros ódon mítoszok mögött. Magukat a legendákat és a régi könyveket, melyek elsőrendű forrásaink e tárgykörben, nyilvánvalóan babonás és korlátolt emberek koholták, kik nem ismerték a modern fizika és csillagászat szédítő felfedezéseit. Így e meséket nem tekinthetjük történetileg vagy természettudományosan pontos és szabatos bizonyítékoknak. Be kell látnunk a regék mögé, a modern tudás fényében kell értelmeznünk őket.

– Pontosan – helyeselt Armitage. – Nem istenekkel vagy démonokkal vagy természetfölötti erőkkel van dolgunk, fiam, verje ki a fejéből ezt a misztikus szamárságot! Akármik legyenek is ezek az úgynevezett nagy öregek, bármilyen jellegű és mérvű hatalommal rendelkezzenek, attól még se nem égiek, se nem pokoliak. És bizonyosan nincs bennük semmi természetfölötti. Én Földön kívüli lényeknek, más bolygók vagy csillagrendszerek hajdani lakóinak képzelem őket, kik korokkal ezelőtt érkeztek ide, most pedig a Föld rejtett pontjain alszanak, valamilyen hibernált állapotban, mint például maga Cthulhu is. Alhazred mondja, hogy e szörnyeteg "aluszik és álmodik". Ez, ha figyelembe vesszük, hogy Alhazred nem rendelkezett a megfelelő tudományos szakszókinccsel, meglehetősen pontos leírása az életfunkciók felfüggesztésének. És hadd hívjam fel rá a figyelmet, hogy noha e teremtmények kétségtelenül rendelkeznek oly magas szintű intelligenciával, ami az irdatlan csillagközi űrön való átkeléshez szükséges, egyáltalán nem emberszabásúak, így nem szenvednek a mi rövid életű törékeny porhüvelyünk korlátaitól. Meglehetős alapunk van föltételezni, hogy még csak nem is ugyanolyan anyagúak, mint mi, és aligha bírnak földi érzékszervekkel. Élettartamukat pedig inkább kell mérni földtörténeti korszakokban, mintsem a bibliai "nyolcvan és tíz"-esztendőkben.

Képzelhetik, hogy addigra az én fejem már kavargott. Küszködve próbáltam hideg fejjel gondolkodni, leküzdve ez elviselhetetlen nyers tények keltette irtózatomat, és végre sikerült kinyögnöm a kérdést, hogy hogyan lehetne megsemmisíteni az ilyen kreatúrákat. Dr. Armitage zavarban látszott lenni.

– Nehéz szívvel vagyunk kénytelenek arra következtetni, fiatalember, hogy lehetetlen megsemmisíteni őket. Ha elpusztíthatók vagy halandók lettek volna, akkor az ellenséges faj, az úgynevezett Vén Istenek nyilvánvalóan kiirtják, ahelyett, hogy mint ebben minden forrás egyetért, börtönre vagy számkivetésre ítélték volna őket. Azonban bármily romolhatatlanok lettenek légyen is, úgy tűnik, szervezetük ismeretlen struktúrájú anyagában van egy beépített defektus, ez, ha úgy óhajtja, az ő Achilles-sarkuk. Vagyis létezik egy olyan ismeretlen sugárzás vagy erőtér, amely bénítólag hat a nagy öregekre. Hadd mutassam meg.

Odament egy terebélyes, redőnyös kartotékszekrényhez, amilyeneket mi is használunk az intézetben az apró és törékeny műtárgyak tárolására, kihúzott egy bársonnyal bélelt lapos fiókot, és odahozta az asztalhoz. Sötétszürke kőből vagy kristályból készült apró tárgyak sorakoztak a bársonyon, valamennyi a hagyományos ötágú csillag formájára csiszolva. Első pillantásra nem lehetett megállapítani, természetes képződmények-e vagy műalkotások; ám néhánynak a közepébe az egyiptomi kartusra emlékeztető ovális jelképet vagy mintát véstek. Embernek érthetetlen jelkép volt, felületes pillantásra legalábbis annak tűnt. A csillag alakú tárgyak vagy műtárgyak között volt akkorka, ami elfért volna egy tízcentes alatt, és akadt akkora, mint egy szétterpesztett ujjú tenyér. Szem alakú, ovális kartust csak a-nagyobbak közepén lehetett látni.

– Tessék, fogja csak meg, ha akarja! – biztatott dr. Armitage. – Földi anyagnak nem ártanak. – Fölvettem az egyik követ, és kíváncsian méricskéltem a tenyeremben. Síkos, sima, hideg tapintása volt, mint a kristálynak, ám a kő átlátszatlan volt, és meghökkentően nehéz. Nehezebb, mint a kova vagy a vasérc, majdnem olyan nehéz, mint egy ugyanekkora darab ólom. Ahogy megfogtam, parányi, alig érezhető bizsergés futott végig rajtam, mintha enyhe elektromos töltése lett volna. Nem lévén geológus; szemem-szám elállt tőle.

– Ön természetesen tudja, mi ez? – kérdezte Armitage.

– Gondolom, egy mnari csillagkő – vontam meg a vállam –, amiről épp most olvastam a Necronomiconban.

– Pontosan! Mi legalábbis ezt feltételezzük – mondta Armitage. – Északkelet-Mezopotámiában találták őket, egy olyan helyen, amelyről gyanítjuk, noha bizonyítékunk nincsen reá, hogy arrafelé lehetett az ősi Mnar. Eleddig nem bukkantak még város nyomaira, de az elkövetkező ásatások még feltárhatnak egyet, akár Sarnathot, akár Ib városát, ahogyan Alhazred nevezi őket. A szó szoros értelmében százával kerültek elő egy dél felé vezető, kanyargós útról, amely valamilyen réges-régi népvándorlás színhelye lehetett...

– Valószínűleg a kísitáké – vélte Lapham. – Alhazred negyedik könyve leírja, hogyan menekültek el Sarnathból Kís próféta hívei a város pusztulása előtt, magukkal vivén oltalmul a csillagköveket, melyeket a Vén Istenek adtak nekik...

– Igen, igen – szólt morcosan Armitage –, de ez már megint mitológia kedves Laphamem, és e tényekre mind ez idáig nincs kielégítő bizonyíték. Lehet, hogy csak a mesékben volt Sarnath nevű város vagy Kís próféta. Amit tudunk, az annyi, hogy a csillagkövek tényleg léteznek, mert megtaláltuk őket.

– Legyen úgy, hitetlen Tamás! – kuncogott Lapham. – De legalább annyiról tudomásunk van, hogy a csillagkövek hatalmát ősidők óta ismerték és használták a nagy öregek ellen. 1910-ben a Miskatonic mezopotámiai expedíciója átfogó bizonyítékokat talált arra, hogy a történelem során áskált utánuk Asszúr és Babilon, az első dinasztiák Egyiptoma, sőt, még a középkori Perzsia is! Nyilvánvalóan számos ókori népnek tudomása volt a mnari kövek oltalmazó erejéről, és keresték is őket, védelmül Aihazred szörnydémonai ellen.

Ezen a ponton, amikor az eszmecsere csaknem átcsapott nehezen érthető és meglehetősen vagdalkozós tudós disputába, az ifjú Winfeld Phillips diplomatikusan azt javasolta, hogy menjünk át villásreggelizni az egyetem ebédlőjébe.

Tágas, gazdagon berendezett terem volt az ebédlő. A fényesre kefélt tölgyfa burkolatot agg egyetemi professzorok merev, akadémikus arcképei díszítették. Hagyományos gyarmati ételt, új-funlandi hallevest ettünk. Eddig még nem volt szerencsém e zamatos fogáshoz, mert Dél-Kaliforniában ritkán kerül az asztalra; kíváncsian és cseppet gyanakodva fogadtam, de mondanom se kell, hogy fölséges volt.

Asztal mellett Seneca Lapham és Henry Armitage azon vitázott, mi módon lehet a csillagkövekkel semmissé tenni a ponapei szoborban összpontosuló vagy általa kisugárzott ártó erőt. A vitából kitűnt, hogy demonológiai ismereteik oroszlánrésze elméleti jellegű, illetve feltételezéseken alapszik. Dr. Laphamnek az volt a véleménye, elég odatenni a mnari követ jó közel a jade-bálványhoz. hogy ellensúlyozza vagy megsemmisítse káros hatását. Az ezüsthajú könyvtáros protestált, mondván, a csillagkövet valamely rituális módon kell felhasználni, akkor teszi ártalmatlanná a szobrot. A fiatal Winfield Phillipsnek mind pro, mind kontra kevés közölnivalója lévén, ő lelkes odaadással az előtte gőzölgő hallevesnek szentelte magát.

Dr. Lapham lemondta aznap délutáni előadását, és valamennyien bezsúfolódtunk a hatalmas könyvtárnak abba a helyiségébe, ahol a régiségeket tárolták. Átbogarásztuk Alhazredet, du Nord-t, Prinnt, d Erlette-et Shrewsburyt és a hátborzongató, kísérteties mitológia összes többi szaktekintélyét. Ha volt is bárminemű szertartás, amelynek létezését Armitage elméletileg föltételezte, a rendelkezésünkre álló legfőbb forrásanyagokban nem találtuk nyomat.

Végigidegeskedtem a keresés óráit. Nyugtalankodtam, hátha hiába tettem meg a hosszú utat Új-Anglia északi részébe, rettegtem, hogy minden perc közelebb visz bennünket és világunkat ahhoz a pillanathoz, amikor a Sanbourne Intézet igazgatósága tudatlan felületességében úgy dönt, hogy kiállítja a faragványt. Ha pedig ez megtörténik, akkor ki tudja, mily szörnyű és gonosz erő szabadul rá a gyanútlan és kiszolgáltatott emberiségre! Mert még mindig nem tudtuk, miben is áll a veszély, amelytől dr. Blaine rettegett.

Formátlan félelmek és alaktalan szörnyek nyüzsögtek agyamban, mikor aznap este hazafelé sétáltam szállásomra a szélfújta utcákon. Nem tudtam, mit kellene tennem, hogy elhárítsam valamennyiünk feje felől a közeledő sötét iszonyatot. Csak azt tudtam, hogy tennem kell valamit – de mit?

Tekintetem megakadt egy sarki újságoskioszkon, és megálltam, hogy megvegyem az esti lapot: Később, amikor lakályos szobám kényelmes székében bóbiskoltam az újság felett, egyszer csak fölkaptam a fejem. Tekintetem akaratlanul rátévedt az ölemben szétterített lapra, melybe még bele se néztem. Az egyik fekete címsor nőtt és dagadt, míg végül semmit se láttam rajta kívül.

ELŐSZÖR A NAGYKÖZÖNSÉG ELŐTT AZ ÁTOKBÁLVÁNY

Kaliforniában már hétfőtől látható a titokzatos szobor

Hétfőtől! És ma péntek este van! A világ legnagyobb szerencséjével, gyorsaságával és legtökéletesebb átszállásaival sem érhetek idejében Santiagóba, hogy megakadályozzam!

 

VIII.

 

Másnap délben, március huszonkettedikén Armitage és Lapham szorongva vettek tőlem búcsút a vasútállomáson. Előző éjszaka sebtében táviratoztam az igazgatóknak, könyörögve, halasszák el visszatérésemig a ponapei szobor kiállítását. Sajnos, ugyanolyan háborodottnak hittek volna, mint szegény dr. Blaine-t, ha csak célozni is merészelek rá, miért kérem e halasztást. A legnyomósabb érv, amellyel megpróbálhattam rábeszélni őket, hogy vigyék vissza a faragványt a Déli Galériából a kurátori iroda páncélszekrényének viszonylagos biztonságába, az volt, hogy újonnan felfedezett adataim szerint a bálvány hamisítvány.

Reménykedtem – noha nem vehettem bizonyosra –, hogy ez elegendő lesz. A vezetők óvatos és körültekintő emberek, akik bármire hajlandók, csakhogy ne kompromittálják az intézetet gyanús vagy szégyenletes dolgokkal. Másrészt viszont húsba vágó érdekük elősegíteni az intézet folyamatos sikerét és népszerűségét, a szenzációhajhász újságok pedig fehér izzásig hevítették a nagyközönség kíváncsiságát a titokzatos képmás iránt. Az igazgatók nagyon is jól tudták, hogy a szobor falkaszámra vonzaná a látogatókat.

Már csak abban bízhattam, hogy az óvatosság erősebb lehet, mint a sikervágy.

– Isten vele, fiam! – szorította meg keményen a kezemet dr. Armitage. Feszült és nyugtalan volt előkelően finom arca, éles kék szemét elfátyolozta az aggodalom: – Reméljük, hogy odaér? és hogy hasznát veszi kisded ajándékunknak!

Az "ajándék", melyről beszélt, ólomsúllyal húzta zakóm bal oldali belső zsebét.

Elbúcsúztam, megköszöntem Armitage és Lapham szíves érdeklődését, segítségét és nagylelkűségét. Felszálltam a vagonba, és követtem a fülkébe a poggyászaimmal megrakott hordárt. Utoljára integettem még a bepárállt alakon át a két nagykabátos alaknak, aztán dübörögve nekilódult a mozdony, és ők eltűntek mögöttem.

Hosszú hazautamról nincs sok mondanivalóm. Órák és mérföldek követték egymást, míg visszafelé végigaraszoltam a földrészt. Megint átszálltam a szeles, visszhangos bostoni pályaudvaron; megint órákon át bámultam üres tekintettel az egyhangú falukat és dombokat, városokat és külvárosokat, réteket és mezőket, amint elsuhantak ablakom előtt.

Megint megpróbáltam von Junzt olvasásával agyoncsapni az időt. Az Unaussprschlichen Kultenből édeskeveset tudtam meg az ős Mnarból való csillagkő rejtelmeiről, noha a szerző több helyütt említi, tudósan és fárasztó bőbeszédűséggel taglalva a csillag feltételezett hatékonyságát az alhazredi démonokkal szemben. Von Junztnak láthatólag az volt a legfontosabb, hogy idézetekkel és fejtegetésekkel alátámasztva bebizonyítsa, az úgynevezett "Vének jele", a "Sarnathi pecsét" és a "Kís jegye" mind ugyanazt a tárgyat jelölik, ami nem egyéb, mint a mnari ismeretlen szürke kőből való csillagidom: Azt nem közölte, hogy maga a csillag-e a Vének jele, vagy csak a nagyobb példányokba vésett kartus.

Apró, ám nagy teljesítményű nagyítómmal, amelyet könyvekhez és kéziratokhoz hoztam magammal, tanulmányoztam a jelet vagy pecsétet. Különös, archaikus jelkép volt, egyáltalán nem emlékeztetett az általam ismert primitív vagy őskori ideogrammákra, illetve hieroglifekre. A nagyító alatt mindkét végén tört ovált pillantottam meg, benne egy fűrészes körvonalú torony? vagy monolitfélét; vagy talán stilizált fa volt? Akármi lett légyen is, az ovális kartus és közepén a függőleges torony leginkább egy macskaszemre hasonlított, kivéve, hogy ebben az esetben a résnyi pupillának fűrészesek voltak a szélei.

Eltöprengtem, nem égő tornyot akar-e jelképezni... és hirtelen eszembe jutott egy-egy mondát abból a dúlt őrjöngésbői a Necronomicon legzűrzavarosabb és kuszáltabb lapjain: "Jöttek e Földre a csillagoknak köziből, hogy nehéz és kegyetlen ítéletet tennének régi szolgáik felett; és jártanak e földön rettentő haraggal, embernek módjára, és vala az ő képük tüzes tornyokéhoz hasonló. Mert meg vagyon írva, hogy szörnyűséges volt haragja a Vén Isteneknek az ő eljövetelük óráján."

Tüzes tornyokéhoz hasonló... ezt jelenti a csillagkövön a jel? A Vén Istenek jegyét és pecsétjét? Őket ábrázolná?

Messze távolban, más időben csapongó gondolatokkal, üres tekintettel bámultam ki a vagon esőverte, páralepte ablakán, miközben őrölték a mérföldeket a kattogó kerekek...

Utazásom Massachusettsbe elég komótosan zajlott, kényelmes menetrend szerint, gondosan megtervezett átszállásokkal, hazautamon azonban szó se volt ilyesmiről. Mindent alárendeltem a gyorsaságnak: dehogyis vártam olyan szerelvényekre, ahol volt hálókocsi, különfülke vagy akár étkezőkocsi. Az idő volt az egyetlen, ami számított; háttérbe szorult minden megfontolás.

Ami álláspontomat illeti hazafelé a hosszú úton Dél-Kaliforniába, erről csak annyit mondhatok, hogy tökéletesen össze voltam zavarodva. A logika és az ész legtisztább érveinek csúfjára már nem is csak félig-meddig fogadtam el azt a rettentő, félelmetes, tudat alatti igazságot, amely ott leselkedett Cthulhunak, fivéreinek és egész ocsmány szörnyfajzatuknak baljós ősregéi mögött!

Kora ifjúságom óta racionális voltam a misztikusok, materialista a vallásosok és agnosztikus a természetfölötti és a paranormális jelenségek hívei között. Istenek, szellemek, ördögök; vajákolások, mindezek az emberiség gyermekkorához tartoznak, gondoltam én öntelten, feneketlen, ám "felvilágosult" tudatlanságomban: Ma, az iparosodott modern korban, a huszadik századnak majdnem harmincadik évében igazári kevés időnk vagy türelmünk van az ósdi babonák és avatag tévhitek e zagyvalékához!

Ám alapjaiban rendült meg törékeny materialista meggyőződésem, amikor tanult és pallérozott, kiváló elméjű és tudós műveltségű emberek hangoztatták, óvatosan, mindazonáltal teljes komolysággal, hogy ily dolgok létezhetnek! Fesledező foltok tűntek fel a világ szövedékén, amilyennek azt Newton és Kopernikusz, Galilei és Einstein, Darwin és Freud elképzelte, és a dülöngélő tákolmány repedései, lyukai, hézagai mögül rémítő szakadékokból ásított felénk a rettegés és az ősgonosz. Ha oly tudósok, mint Armitage és Lapham – igen, és Blaine és Copeland is – kénytelenek voltak elismerni a természetfölötti vagy a Földön kívüli valóságot, akkor én hogyan ragaszkodhatnék saját tudományos meggyőződésem reszkető roncsaihoz?

Egyre mélyebben beleláttam és mind erősebben hittem ez eddig nem sejtett ősvilági borzalmakban, melyeket még a legsötétebb mítoszok és babonák sem árulnak el. Ilyen hangulatban utaztam hazafelé a kontinensen át, és végre közeledtem Santiagóhoz?

Hajnali négy volt, március huszonhatodika. Szürke, borús reggel, szeles, esőverte, sivár. Hideg és nyirkos szél fújt a sötét Csendes-óceánról, amelynek ismeretlen mélységeiben ott leskelhetnek bolygónk elfeledett múltjának fantasztikus túlélői. Szemem vörös volt az álmatlanságtól, fejem lüktetett a fáradtságtól, reszkettem szorongásomban. Felébresztettem a taxisofőrt, aki az állomás előtt parkoló rozzant T-modell kormányára dőlve aludta álmát, és utasítottam, hogy vigyen a Sanbourne Intézetbe.

– Kilenckor nyit, miszter – dünnyögte, és akkorát ásított, hogy majd kiugrott az állkapcája. – Ilyenkor zárva van.

Türelmetlen fejrázással dobtam be poggyászomat a hátsó ülésre, és magam is utánaugrottam.

– Ott dolgozom, van hozzá kulcsom. Gyerünk!

– Oké, oké, kapaszkoggyék! – motyogta, és matatni kezdett a kuplunggal. A vén Ford krákogott, gurgulázott, aztán zihálva, kattogva lomhán életre kelt Elindultunk és mentünk sötét utcákon át, ahol nem volt más, csak egy-egy szemétben kotorászó ki0tya. Meg a köd... a hideg, puha, nyirkos köd... amely úgy tekergőzött és nyúlkált és hullámzott a félhomályban, mint egy szétfolyó és irdatlan tengeri lény gőzölgő csápjai.

Az intézet a város túlsó végén volt, az elegáns Mar de Vista negyed nagy udvarházai között, a Sánchez és a Whiteman utca sarkán. A birtok és a ház eredetileg II. Carlton Sanbourne-é volt, aki apjától, a híres milliomostól örökölte halkonzerven szerzett vagyonát. Halála után az állam kapta meg alapítvány formájában a házat és a telket, valamint Sanbourne világhírű óceániai néprajzi gyűjteményét, a jelenlegi múzeum magvát.

Hajnali fél öt körül szállhattam ki a vén tragacsból a nagy kovácsoltvas kapu előtt. Kifizettem a taxist, gavalléros borravalót adtam neki, és néztem utána, hogyan tűnik el a kavargó ködfelhőben. Aztán kinyitottam kulcsommal a kaput, bementem, visszazártam, letettem poggyászomat a kapusházban, és felsiettem a főbejárathoz vezető bekötőúton-.

Egy eldugott kis mellékajtón mentem be, amelyet a személyzet szokott használni. Éjszaka le szokták oltani a világítást, a folyosókat és kiállítótermeket elborította a homály, amelyben egy árnyas alvilág leskelődő lakosaiként sötétlettek a hatalmas, primitív bálványok. Annyi gyér szürke pitymallati fény szivárgott be a magas ablakokon, hogy nem tévedtem el a szobák útvesztőjében.

Egyenesen a Déli Galériába indultam, a Copeland-kiállításhoz. Volt eszemben, hogy odahívom éjjeliőrünket, a mexikói Emilio Gonzálezt, de valamilyen okból mégis tartottam a számat. Nem tudom megmagyarázni, miért nem szóltam neki. Egészen bizonyosan nem sejtettem, mibe fogok csöppenni; de volt valami a levegőben, valami különös feszültség, jelentőségteljes síri némaság, ami csendes elővigyázatra intett.

Éreztem, milyen gyorson ver a szívem; tenyerem nyirkos volt az izzadságtól. Gyorsan kapkodtam a levegőt. Rettegtem, de mitől? Az ezerszer látott, ismerős üvegezett tárlók, faliszőnyegek, szobrok és faragványok voltak körülöttem. Egyedül azzal magyarázhatom, hogy valami hatodik érzékkel megsejtettem egy vérfagyasztó és gonosz erőt, amely ugrásra készen várakozik a félhomályos múzeumban.

Hirtelen befordultam egy sarkon, és ott álltam úti célom, a galéria bejáratánál.

És szembe találtam magam az iszonyattal.

 

IX.

 

Ettől kezdve fokozott gonddal kell megválogatnom szavaimat, hogy szabatosan írhassam le, amit láttam és éreztem.

A helyiség hosszú volt, széles és magas. A homályban úszó parkra és telekre lehetett látni a magas ablakokon át. Éppen hajnalodott, és fakó fény árasztotta el a galériát, ahhoz elég, hogy lássak.

A fal mellett és az üvegezett tárlókban sorakoztak a Copeland-gyűjtemény darabjai. Táblák és címkék mutatták származásukat.

Pontosan előttem – majdnem a lábamnál – hevert, arccal egy vértócsában, az éjjeliőr. Azonnal tudtam, éreztem, hogy a szerencsétlen meghalt. Ahogy ott összerogyott szétvetett végtagokkal, abból láttam, hogy nincs benne élet. Olyan volt, mint egy odahajított ruhacsomó. Ami ilyen mozdulatlan, az nem lehet élő; nem kellett látnom brutálisan összezúzott tarkóját, anélkül is tudtam, hogy hulla.

Elnéztem fölötte... a csarnok végébe.

A ponapei szobor visszanézett rám a talapzatáról. A galéria főhelyére állították: mindenkinek azonnal rá fog esni a tekintete.

És élt.

Élt és érzékelt valami hátborzongató módon, amelyet szinte lehetetlen ügyetlen szavakba foglalnom. A faragott szem bőszen meredt rám. Tudatos volt; tudatos és éber.

A bálvány körül különös és névtelen erő lüktetett. Szinte látni, tapintani lehetett az energiát. Látták már, hogyan hullámzanak a házak, amikor a naptól perzselt utcakő fölött hőségtől vibrál a levegő? Ugyanilyen volt Zoth-Ommog bálványa. Reszkettek mögötte a magas ablakok, mintha a hideg, sima, faragott kőből előgyűrűző erő kavarná fel a levegőt.

A bálvány sugározta az erőt. Tisztán lehetett látni. Úgy fodrozódtak a hátteret megtörő hullámok, mint a sima víz a kavics nyomán.

Mérhetetlen erőt éreztem, kimeríthetetlen kozmikus energiát, amelyet úgy tárolt a kőszobor struktúrája, akár az elem a villamosságot. És ez az erő, amely eddig a hideg kőzet kristályrácsának atomjaiban aludt, most felszabadult, kész volt cselekedni és pusztítani.

De volt itt valami más is még. Mély, hatalmas, gonosz intelligencia leskelt a kőszoborból. Egy iszonyatos elme, amely öntudatra ébredt... és figyelt.

És akkor, anélkül hogy tudatos erőfeszítést tettem volna, fölvillant előttem az átkozott és gyalázatos Necronomicon egyik oldala, és riasztóan vakító fény hullott az egyik bekezdésre:

"Ámde arról suttognak némely ó, tiltott könyvek, hogy félelmetes hatalom rejtőzik e képmásokban, és általuk, mint időre és térre nyíló ablakokon által idehívhatók néha a Messzeségben Lakozók?"

És ugyanabban a pillanatban, amikor ellenállhatatlan erővel döfött agyamba az ódon töredék, tekintetem megrebbent és lecsúszott a faragott szempárról. És megláttam, ami előtte térdelt... azt, ami lesújtott szegény öreg Gonzálezre, most pedig alázatosan csúszkált a Túlnani képmása előtt...

Első pillantásra közönséges embernek tűnt, polinéznek, mongolidnak vagy talán félvérnek. Zsíros rézbőre volt a bálványimádónak, püffedt, áll nélküli arca, kiguvadt iszapszín szeme, az orra helyén egyetlen lapos hasíték. Silány hacukába öltözött, olyasmibe, amit kereskedelmi tengerészek szoktak vásárolni a vízparti ócskásoktól egy szárazföldi éjszakára, a fejére turbánfélét csavart valami sötétzöld anyagból. A kezén pedig érthetetlen módon vaskos, ujjatlan kesztyűt viselt...

De volt benne valami, abban az abnormális kuporgásában, a bő ruha alatt duzzadozó, csomós testében, csapott vállú, roggyant, tömzsi, varangyszerű testében, amitől égnek állt a hajam, epekeserű lett kiszikkadt szájam, és agyamon idegtépő borzadály nyilallott át.

Igen, és az a szag... az a tengervízből és névtelen romlásból elegyedett bűz...

Felém csosszant, rám szögezte békaszemét. Kesztyűs kezével sután kotorászott bő zsebében, és előhalászott egy revolvert. Aztán, mintha nem lennének csontjai; valami leírhatatlan vonagló mozdulattal fölegyenesedett, és rám szögezte a pisztolyt. És eközben lebomlott a lazán megkötött zöld turbán, és én láttam és hangosan felüvöltöttem a láttán, mert nem volt füle, egyáltalán nem volt füle!

Fegyvertelen voltam, ám valami súlyos és kemény dolog nyomta a szívemet – az a selyempapírba csomagolt tárgy, amelyet Arkhamból hoztam magammal a zakóm belső zsebében. Zsibbadt ujjakkal húztam elő, letéptem róla a burkot, és a magasba emeltem az elveszett Mnarból maradt tengericsillag alakú, szürke sziklatalizmánt, amelybe Kís követői vésték bele a Vének jelét az idők sötét hajnalán...

A csillagkő láttán a buggyos hacukába bújt zsíros bőrű alak felüvöltött, nyálkás, bugyborékoló hangon, melyet, Istenre esküszöm, nem hallatott még emberi torok, és széttárta karjait, mintha szentségtöréstől akarná oltalmazni kozmikus istene képét.

Én pedig elhajítottam a csillagkövet.

Hogy azután mi történt, arra nincsenek szavaim. De azért megpróbálom elmondani.

A csillagkő eltalálta a bálvány ocsmány arcát. Egyetlen néma lobbanásban tűnt el a csillag és a bálvány. Feketén izzó fény volt, nem is fény; hanem a fény tagadása.

Csapdosott a felbomló anyagtól beszippantott levegő, meglobogtatta a faliszőnyegeket. A következő pillanatban tüzes villámok vágódtak elő a semmiből, ahol az imént még ott állt a bálvány.

Elektromos tűz cikázott át a termen fűrészes vonalban. Az ablakok kitörtek, én a padlóra repültem; rengett a föld.

A villám belecsapott a dermedt mozdulatlanságban álló turbános félvér kezében levő revolver agyába. Perzselő hullámokban patakzott végig alaktalanul puffadt testén a villamos láng.

Vonaglott még egyet, azzal az undorítóan folyékony, hullámzó, csont nélküli mozdulattal, aztán összeroskadt. Nem előreesett, ahogy az ember szokott, hanem fokozatosan süppedezett, mint a kocsonya, elvesztvén alakját és formáját.

Orromat bűz csapta meg, az ocsmány, gonosz rothadás mindennél áthatóbb dögletes szaga.

A terem égett. Fekete füst gomolygott körülöttem, tetőtől talpig elzsibbadtam, mintha bénító ütést kaptam volna. Próbáltam mozogni, de nem bírtam. Agyam, amely meglátta, mi van a pokol kapuin túl, cserbenhagyott. Aztán már nem tudtam semmiről, és csak órákkal később tértem magamhoz, az Isteni Irgalmassag kórházának fehér ágyán...

Azt mondják, másodfokú égési sebeket szenvedtem, és idegrohamot kaptam, amely átmenetileg megbénított. Ezek a bolondok beszállítottak a zárt osztályra, "további kivizsgálás céljából", ahogy csitítgatóan mondják. Azt állítják, én öltem meg szegény öreg Gonzálezt, aki rajtakapott, mikor el akartam lopni vagy meg akartam semmisíteni a ponapei szobrot, és csak mosolyognak hitetlenül, mikor mondom, hogy nem én tettem, hanem a félvér. Firtatják, hova dugtam a szobrot, és miért gyújtottam fel a Déli Galériát, és mi történt a tompa tárggyal, amellyel én bunkóztam volna halálra szegény Gonzálezt.

De nem válaszolnak, mikor én kérdezem, hogy mi van a másik testtel... a másik ember testével, az Isten verje meg, a gyilkossal, a valamivel, ami úgy nézett ki és úgy mozgott, mint egy ember... Miért nem mondják meg, mi lett a másik emberrel?

Kiegészítés Arthur Wilcox Hodgkins, Kalifornia, Santiago, Misszió utca 34. szám alatti lakos vallomásához. A R. A. Wallis állami gyorsíró által 1929. március 29-én folyóírásba áttett vallomás ezen a ponton véget ér, mert a vádlott, elveszítvén az összefüggő beszéd készségét, ettől kezdve kizárólag zokogó trágárságokat hangoztatott. Ezek után lenyugtatott állapotban visszavitték az Isteni Irgalmasság Kórháza pszichiátriai osztályának zárt részlegébe, hogy a későbbiekben átszállítsák a Santiago megyei Dunhill Szanatóriumba, ahol most dr. Harrington Colby felügyelete alatt áll. Vélhetőleg sohasem nyeri vissza egészségét annyira, hogy bíróság elé lehessen állítani.

A vallomáshoz mellékeljük az elhunyt E. González boncolási jegyzőkönyvét, valamint a vádlott pszichiátriai vizsgálatának eredményét. Ugyancsak mellékeljük a holttestet megtaláló W. J. Barlow közrendőr jelentését.

 

Részlet W. J. Barlow közrendőr jelentéséből

2. Március 26-án, kb. 05.04-kor a főbejáratot feltörve jutottam be a helyszínre. A későbbiekben Déli Galéria néven azonosított részleg több ponton égett, a helyiség hátsó részében levő ablakok betörtek. A folyosói telefonkészüléken kihívtam a tűzoltókat, és a lépcsőházi oltókészülékkel részben elfojtottam a tüzet.

3? Kb. 05.15-kor rábukkantam két testre: (1 ) egy őrszemélyzeti egyenruhát viselő; kb. 60 éves, elhalálozott latin férfiéra, a halál oka tompa tárggyal rámért ütés következtében beállt koponyaalapi törés, és (2) egy kb. 30 éves, füstbelégzés vagy sokk vagy mindkettő következtében eszméletét vesztett fehér férfira...

7. Helyiség végében, az eszméletlen fehér férfitól kb. 1,8 méterre, a feketére égett posztamens lábához közei, nagy mennyiségű (több gallon) kocsonyás folyadékot észleltem. A folyadék jellege ismeretlen, állaga nyálkás, szaga rendkívül kellemetlen, rothadásra emlékeztető. A nevezett folyadékban átázott ruházatot és ujjatlan kesztyűre emlékeztető tárgyat találtam. Mire a tűzoltók elfojtották a tüzet, a kocsonyás folyadék elillant, a ruházat gyakorlatilag megsemmisült, de nem égett, hanem inkább feloldódott, mintha valamilyen erős savba mártották volna. Csontokat vagy emberi szövetmaradványokat nem találtunk. Akármi volt is, úgy elpárolgott, mint egy nagy medúza, amely gyorsan elbomlik a nyílt levegőn.

 

W J. Barlow közrendőr s. k.

Azonosítási szám: S/SC-14.

 

Újságkivágás a Santiagói megyei HÍRNÖK-ből 1929. április 10.

A SZOBOR ÁTKÁNAK UTOLSÓ ÁLDOZATA

A gyilkosság gyanúsítottja megőrült

Ma délelőtt tíz órakor a büntető törvényszék épületében tartott zárt tárgyaláson Maxwell J. Chase bíró hivatalosan beszámíthatatlannak jelentette ki és a Dunhill Szanatóriumba utaltatta a helybéli illetőségű Emil (sic) González indokolatlan és brutális meggyilkolásával vádolt Arthur Wilcox Hidgkins, ugyancsak helybéli, Misszió utca 34. sz: alatti lakost. A mexikói származású, amerikai állampolgárságú Gonzálezt, a Sanbourn Óceániai Kutatóintézet egykori éjjeliőrét 1929. március 26-án agyonverve találták meg a kora reggeli órákban. A tetem közelében rábukkantak a gyilkossággal gyanúsított Mr. Hodgkins eszméletlen testére, aki valószínűleg idegrohamot kapott. A tragédia az intézet múzeumi szárnyában, a Déli Galériában történt, körllbelül hatméternyire attól a talapzattól, amelyen két nappal azelőtt állították ki a ponapei szobrot...

...Wilson megyei pszichiátriai szakértő befejezésül hangot adott ama véleményének, hogy Mr. Hodgkins gyógyíthatatlan őrült, és javasolta állandó jellegű beutalásat a Dunhill Szanatóriumba. Chase bíró hozzájárulásával a beutaló határozatot a három orvos jelenlétében aláírták...

...továbbra sincs magyarázat arra, mi okozhatta a tüzet, amely háromnegyed órán át dühöngött a Déli Galériában. Azt sem sikerült megfejteni, hova tűnhetett a hírhedt szobor, melynek további sorsa ismeretlen.

 

Sóvágó Katalin fordítása