Hogyan kerültek hozzám az iratok, melyekből egy összefüggő történetet szerkesztettem – erre a kérdésre csak a történet végén kap választ az olvasó. De talán nem árt néhány szót szólnom az írások eredeti formájáról.

Nos, részben egy készülő útikönyvhöz gyűjtött anyagot tartalmaznak; ilyesfajta kötetek gyakorta jelentek meg az 1840-es, 50-es években. Horace Marryat Jütlandi és dán szigeteken való tartózkodásom naplója című munkája jó példája annak, amiről beszélek. E könyvek általában a kontinens valamelyik ismeretlen területével foglalkoztak. Fa– vagy acélmetszetek díszítették őket. A szállodai elhelyezésről és utazási, közlekedési lehetőségekről adtak részletes felvilágosítást, ahogy az el is várható egy jól megszerkesztett útikönyvtől, valamint hosszú, közvetett párbeszédeket közöltek értelmes külföldiekkel, eleven kocsmárosokkal és bőbeszédű parasztokkal. Egyszóval fecsegő művek voltak.

A birtokomba került iratok közül az elsők egy ilyen könyvhöz készült jegyzetek voltak, idővel azonban egyre inkább egyetlen személy élménybeszámolójává lettek, amely a végkifejlet felé tartott, és nem sokkal azelőtt szakadt félbe.

Írója egy bizonyos Mr. Wraxall. Róla való ismereteimben teljesen az írásai nyújtotta tanúságtételre kell hagyatkoznom, ezekből pedig arra következtetek, hogy javakorabeli, némi magánvagyonnal rendelkező ember volt, aki nagyon egyedül érezte magát a világban. Úgy tűnik, Angliában nem volt állandó otthona, hanem hotelekben és panziókban lakott. Valószínűleg foglalkoztatta a gondolat, hogy majd valamikor a jövőben letelepszik egy helyen, de az az idő sose jött el. És azt hiszem, az is valószínű, hogy a hetvenes évek elején, a bútorraktár leégése alkalmával, sok minden. elpusztult, ami fényt vethetett volna a múltjára, ugyanis egyszer vagy kétszer utal vagyontárgyaira, melyeket ebben az intézményben tárolt.

Az is nyilvánvaló egyébként, hogy Mr. Wraxall kiadott egy könyvet, és hogy e könyv egy vakációról szól, melyet egyszer Bretagne-ban töltött. Ennél többet nem tudok mondani munkájáról, mert az életrajzával kapcsolatos szorgos kutatásaim meggyőztek róla, hogy a mű vagy névtelenül vagy álnév alatt látott napvilágot.

Ami a jellemét illeti, nem nehéz róla hevenyészett véleményt mondani. Valószínűleg intelligens és művelt ember volt. Az egyetemi évkönyv alapján arra következtetek, hogy kis híján az oxfordi Brasenose College tudományos ösztöndíjasa lett. Visszatérő hibája – ez is teljesen világos – a túlzott kíváncsiság volt, mely valószínűleg előnyt jelent egy utazó esetében, de a mi utazónk drágán fizetett meg érte a végén.

Utolsó expedíciójának bizonyult vállalkozásáról újabb könyvet tervezett kiadni. Skandináviát, ezt az angol körökben negyven esztendővel ezelőtt nem túl ismert területet érdekesnek találta. Bizonyára rábukkant néhány régi svéd történelmi könyvre vagy emlékiratra, és az az ötlete támadt, hogy talán keletje volna egy svédországi útleírásnak, melyet néhány nagy svéd család történetéből vett epizódok egészítenének ki. Ezért ajánlóleveleket szerzett néhány kiváló svéd személyiséghez, és 1863 kora nyarán útnak is indult.

Északon tett utazásairól nem szükséges beszélni, sem arról a néhány hétről, melyet Stockholmban töltött. Csak azt kell megemlítenem, hogy néhány ottani tudós segítségével egy vestergothlandi öreg majorság tulajdonosaira vonatkozó fontos családi irattár nyomára bukkant, és az engedélyt is megszerezték a számára, hogy megvizsgálhassa e papírokat.

A szóban forgó kastélyt vagy herrgard-t nevezzük Rabacknek (angolul nagyjából úgy ejtenénk, ahogy a Roebeck szót), bár nem ez volt a neve. Ez a maga nemében az egyik legszebb épület a vidéken, és már a Dahlenberg Suecia antiqua et moderna című munkájában szereplő, 1694-ből származó metszet is olyannak ábrázolja, amilyennek a mai turista is láthatja. Nem sokkal 1600 után épült, és általánosságban azt mondhatnánk róla, hogy anyagában – vöröstégla– és kőburkolat – és stílusában nagyon hasonlít a korszak angol házaira. A férfi, aki építtette, a nagy De la Gardie család sarja volt, és máig az ő leszármazottai birtokolják az épületet. De la Gardie-nak fogom őket nevezni, amikor a nevük szóba kerül.

Nagyon kedvesen és udvariasan fogadták Mr. Wraxallt, és biztatták, maradjon a házban, ameddig kutatásai tartanak. De miután ő jobban szerette a függetlenséget és nem bízott eléggé svéd nyelvtudásában, a falusi fogadóban vett ki szállást, ahol elég kellemesnek bizonyultak a körülmények, legalábbis a nyári hónapokban mindenképpen. A berendezkedésnek ez a módja rövid, alig egymérföldes napi sétával járt a kastélyig és vissza. Maga a ház egy parkban bújt meg és nagyfák védelmezték, vagy – így kellene mondanunk – nőtték körbe. Közelében állt a fallal körülvett kert, majd a környéken itt is, ott is felbukkanó kis tavak egyike következett, fákkal koszorúzva. Még csak ezután jött az uradalom határát jelző kőfal, aztán egy meredek dombot kellett megmászni – egy vékony földréteggel borított sziklameredélyt –, s ennek tetején állt a templom, nagy sötét fákkal szegélyezve. Az angol szem számára furcsa épület volt. A főhajó és a mellékhajók alacsonyak voltak, tele padsorokkal és karzatokkal. A nyugati oldalra épített karzaton állt a szép régi orgona, tarkára festve, ezüst sípokkal. A mennyezet lapos volt, és egy tizenhetedik századi művész furcsa és ijesztő „Utolsó ítélet”-e díszítette, rajta vöröslő lángok, romba dőlő városok, égő hajók, síró lelkek, valamint barna, mosolygó démonok. Pompás réz körcsillárok lógtak le a mennyezetről; a szószék egy babaházhoz hasonlított, kis festett fakerubok és szentek ábrázolásai díszítették, és az olvasóállványhoz külön polc illeszkedett, rajta három homokóra. Manapság sok svéd templomban tárul elénk efféle látvány, de ami ezt a templomot megkülönböztette a többitől, az az eredeti épülethez való hozzátoldás volt. Az északi oldalhajó keleti végében a kastély építője mauzóleumot emeltetett a maga és családja számára. Nagyobbacska, nyolcoldalú építmény volt, melyet ovális ablakok sora világított meg; kupolás teteje volt, csúcsán valamilyen tök alakú, hegyes toronyban végződő tárggyal – ezt a formát nagyon kedvelik a svéd építészek. A tetejét vörösréz borította és feketére volt festve, míg a falai, egyetemben a templom falaival, ragyogó fehér színűek voltak. E mauzóleumba a templomból nem lehetett bejutni. Saját díszes kapuval és lépcsőkkel rendelkezett az északi oldalon.

A templomkert mellett húzódott a falu felé vezető út, amin háromnégy perc alatt a fogadó bejáratához lehetett érni.

Rabacki tartózkodásának első napján Mr. Wraxall nyitva találta a templomkaput, és ekkor készítette el azokat a jegyzeteit a templombelsőről, melyeket az imént röviden összefoglaltam. De a mauzóleumba nem tudott bejutni. Csak a kulcslyukon keresztül állapíthatta meg, hogy szép, márványba vésett képmások és vörösréz szarkofágok vannak benne, valamint gazdag címerdíszítések – megvizsgálásukra szívesen szentelt volna némi időt.

Az iratokból, amelyeknek áttanulmányozásáért a kastélyba érkezett, kiderült, hogy épp olyanok, mint amilyenekre könyvéhez szüksége volt. Voltak köztük családi levelezések, naplók és számlakönyvek az uradalom legkorábbi gazdáitól, gondosan vezetve, tiszta betűkkel, tele szórakoztató és színes részletekkel. Az derült ki belőlük, hogy az első De la Gardie erős és tehetséges ember volt. Nem sokkal a kastély felépítése után ínséges idők jártak a vidéken, a parasztok fellázadtak, megtámadtak néhány kastélyt, és megrongálták őket. Raback gazdája vezető szerepet játszott a lázadás elfojtásában, és utalások történtek a főkolomposok kivégzésére, valamint arra, hogy a súlyos büntetések kiszabásánál se tanúsítottak kíméletet.

A Magnus de la Gardie-ről készült portré az egyik legjobb volt a házban található képek közül, és Mr. Wraxall nagy érdeklődéssel vizsgálgatta napi munkája végeztével. Nem ad ugyan róla részletes leírást, de úgy gondolom, az arc inkább erejével, mintsem szépségével és jóságával hatott rá; valójában azt írja, hogy Magnus gróf majdhogynem csodálatos módon csúnya ember volt.

Ezen a napon Mr. Wraxall a család körében fogyasztotta el vacsoráját, és egy késői, de még mindig világos esti órán tért haza.

– Nem szabad elfelejtkeznem róla – írja –, hogy megkérdezzem a sekrestyést, beengedne-e a mauzóleumba. Ő maga bizonyára be tud jutni, mert ma este láttam, hogy ott áll a lépcsőfokon, és nyilván épp arra készült, hogy bezárja vagy kinyissa a kaput.

Másnap kora reggel Mr. Wraxall megbeszélést folytatott a fogadóssal. Először meglepett, hogy mindezt milyen hosszan írja le; de aztán hamarosan rájöttem, hogy az általam olvasott írások, legalábbis kezdetben, egy tervezett könyv alapanyagául szolgáltak, és hogy e beszélgetés egyike volt azoknak a látszólag újságírói fogásoknak, melyek lehetővé tették volna, hogy a bevezetés párbeszédekből álljon össze.

Szándéka az volt, mondja, hogy tisztázza, vajon fennmaradt-e Magnus De la Gardie gróf emléke tevékenységének színhelyén, s hogy a nép kedvező véleménnyel van-e róla vagy sem. Azt a benyomást szerezte, hogy a gróf közutálatnak örvend. Ha béresei későn kezdték meg a robotot azokon a napokon, melyeken neki mint a birtok urának munkával tartoztak, deresre húzták, megkorbácsolták vagy tüzes vassal égették meg őket a kastély udvarán. Arra is volt egy-két példa, hogy ha valaki netán birtokának területén merészelt építkezni, háza, miközben az egész család bent tartózkodott, egy téli éjszakán rejtélyes körülmények között leégett. De ami a fogadós fantáziáját legjobban megragadta – ugyanis többször vissza-visszatért rá –, az az volt, hogy a gróf részt vett a Fekete Zarándoklaton, ahonnan valakit vagy valamit magával hozott.

Önök bizonyára éppúgy kíváncsiak, mint Mr. Wraxall volt, mi is lehetett az a Fekete Zarándoklat. E pontot illetően azonban kíváncsiságuk Mr. Wraxalléhez hasonlóan egyelőre kielégítetlen kell hogy maradjon. A fogadós feltehetően nem volt hajlandó teljes választ adni, vagy egyáltalán válaszolni e kérdésre, és miután egy percre kihívták, s nyilvánvaló megkönnyebbüléssel sietett el, csak a fejét dugta be az ajtón néhány perccel később, hogy megmondja, Skarába kell mennie, és estig nem tér vissza.

Így hát Mr. Wraxall dolgavégezetlenül indult a kastélyba, napi munkáját végezni. Az iratok, amelyekkel az idő tájt foglalkozott, hamarosan más irányba terelték gondolatait, ugyanis éppen egy levelezést olvasott, a stockholmi Sophia Albertina 1705 és 1710 közötti levelezését rabacki férjezett unokahúgával, Ulrica Leonorával. A levelek igen érdekes adatokat tartalmaztak az akkori svédországi kultúráról, amit bárki ellenőrizhet, aki elolvassa a teljes kiadást a Svéd Történelmi Kéziratok Bizottságának gondozásában.

Délutánra végzett velük, és miután visszatért a polcokon lévő dobozokhoz, melyekben a kéziratokat tárolták, munkáját magától értetődően úgy folytatta, hogy levett néhányat a közvetlenül mellettük fekvő kötetek közül, mert el akarta dönteni, elsősorban melyikre lenne szüksége másnapi kutatásaihoz. A polcot, melyre ráakadt, többnyire az első Magnus gróf kézírásával ellátott számlakönyvek töltötték meg. De a könyvek egyike nem számlákat tartalmazott, hanem alkímiai és egyéb tizenhetedik századi ügyletekkel foglalkozó kötet volt. Miután Mr. Wraxall nem volt különösebben járatos az alkímiai irodalomban, nagy helyet szentel, melyet megspórolhatott volna, a különböző tanulmányok címének és első sorainak: A Phoenix könyve, A Harminc Világok könyve, A Varangy könyve, Miriam könyve, Turba philosophorum és így tovább; aztán aprólékos részletességgel számol be öröméről, hogy egy papírlapot talált, mely a könyv közepe táján az oldalak közé volt csúsztatva, rajta Magnus gróf írása ezzel a címmel: „Liber nigrae peregrinationis”. Az igaz ugyan, hogy csupán néhány írott sorról volt szó, de ahhoz elég, hogy bizonyítsa, a fogadós aznap reggel egy Magnus gróffal legalábbis egyidős, és minden bizonnyal általa is vallott hiedelemre utalt. Lefordítva így hangzott az írás:

„Ha valaki hosszú életre vágyik, ha meg szeretne nyerni magának egy hű hírvivőt, és ellenségének vérére szomjazik, először is menjen be Korazin városába, és üdvözölje a ... hercegét.” Itt egy szót kikapartak, de nem eléggé, úgyhogy Mr. Wraxall egészen bizonyos volt afelől, hogy a helyes olvasat aeris („levegő”). Többet nem másoltak le a szövegből, csak még egy sort fűztek hozzá latinul: „Quaere reliqua hujus materiei inter secretiora”. (A többit lásd a bizalmasabb iratok között.)

Tagadhatatlan, hogy mindez elég sokat elárult a gróf hajlamairól és hitéről; de Mr. Wraxall számára, akit közel három évszázad választott el tőle, a gondolat, hogy a gróf alkímiával fokozhatta amúgy is meglévő erejét; és valami varázsláshoz hasonlatos eljárással az alkímiáját, csak még színesebb figurává tette őt. Miután meglehetősen hosszasan elmélkedett az előcsarnokban függő képen, Mr. Wraxall elindult hazafelé, s mindegyre Magnus gróf járt az eszében. Nem tudott a környezetére figyelni, nem érzékelte az erdők illatát és az alkonyi fényben fürdő tavat; amikor hirtelen megtorpant, meglepődve vette észre, hogy már a templomkert kapujánál jár, néhány percnyire a vacsorájától. Szemét a mauzóleumra függesztette.

– Szóval – mondta – ott vagy, Magnus gróf. Nagyon szeretnélek látni.

– Mint sok más magányos embernek – írja – , nekem is szokásom, hogy hangosan társalgok önmagammal, de nem vagyok görög vagy latin partikula, tehát választ se kívánok. Ezúttal természetesen, és talán szerencsére is, nem jött hang, se másfajta válasz: csak annyi történt, hogy az asszony, aki, gondolom, a templomot takarította, valami fémtárgyat a padlóra ejtett, és a csörrenés felriasztott. Magnus gróf, úgy tűnik, elég mélyen alszik.

Aznap este a fogadós, aki értesült róla, hogy Mr. Wraxall találkozni szeretne a parókia lelkészével vagy presbiterével (ahogy Svédországban nevezik), bemutatta őket egymásnak az ivóban. Hamarosan megállapodtak, hogy másnap felkeresik a De la Gardie sírboltot, majd hétköznapi témákról kezdtek beszélgetni.

Mr. Wraxallnek eszébe jutott, hogy a skandináv presbiterek feladatai közé tartozik az is, hogy felkészítsék a jelölteket a konfirmációra, és úgy gondolta, a pap segítségére lehet, hogy felfrissítse emlékeit egy bibliai passzust illetően.

– Tudna mondani nekem valamit – kérdezte – Korazinról?

A presbiter láthatóan meglepődött, de készségesen felvilágosította róla, hogyan jósoltak a településnek szörnyű véget.

– Ma már bizonyára csupa rom – vélekedett Mr. Wraxall. – Én legalábbis úgy képzelem.

– Én is azt hiszem – felelte a presbiter. – Hallottam néhány öreg papunktól, hogy az Antikrisztus ott született, és vannak olyan történetek is...

– Ó! Milyen történetek? – szólt közbe Mr. Wraxall.

– Azt akartam mondani, olyan történetek, amelyeket már elfelejtettem – felelte a presbiter, és hamarosan el is köszönt.

A fogadós egyedül maradt, és ez kapóra jött Mr. Wraxall-nek, aki nyomozásai során szerette kíméletlenül kifaggatni beszélgetőpartnereit.

– Herr Nielson – mondta –, találtam valamit a Fekete Zarándoklatról. Maga is elmondhatná, mit tud róla. Mit hozott vissza magával a gróf? A svédek talán hajlamosak a lassúságra, amikor válaszolniuk kell; vagy a fogadós kivételt képezett. Nem tudhatom bizonyosan, de Mr. Wraxall megjegyzi, hogy a fogadós egy álló percig csak merőn nézett rá, és egy szót sem szólt. Aztán egészen közel lépett vendégéhez, és erélyes hangon a következőket mondta:

– Mr. Wraxall, ezt az egyetlen kis történetet elmondhatom magának, de többet nem. Ha befejeztem, semmit se kérdezhet. A nagyapám idejében, vagyis kilencvenkét évvel ezelőtt volt két ember, aki azt gondolta: „A gróf halott; nem törődünk vele. Ma éjszaka kimegyünk az erdejébe, és rendezünk egy szabad vadászatot.” Abban a hosszan elnyúló erdőben, a domboldalon, Rabacken túl, amit maga is látott. Nos, akik tudták, mire készülnek, azt mondták nekik: „Nem, ne menjetek; biztosak vagyunk benne, hogy olyan lények keresztezik az utatokat, akiknek nem volna szabad járkálniuk. Pihenniük kellene, nem járkálniuk:” A mi embereink meg csak nevettek. Erdőkerülők pedig, hogy óvják a rengeteget, nem voltak, mivel senkinek sem akaródzott ott vadászni. A De la Gardie család se tartózkodott otthon. Úgyhogy ez a két ember azt tehetett, amit akart.

– Így is lett, kimentek éjjel az erdőbe. Nagyapám itt ült ebben a szobában. Nyár volt, holdfényes éjszaka. Az ablak nyitva volt, nagyapám kilátott az erdőig, és jól hallott mindent. Szóval itt ült, két vagy három falubélivel, és füleltek. Egy ideig semmi. Aztán valami furcsa zajt hallanak – maga tudja, milyen messze van az erdő –, mintha az erdőben sikoltozott volna valaki, de úgy, mintha nyúznák. Nagyapámék ösztönösen közelebb bújtak egymáshoz, és így ültek, jó háromnegyed órán keresztül. Aztán, mindössze úgy háromszáz rőfnyi távolságból, egy másik hangot hallottak. Valaki hangosan felkacagott; az biztos, hogy nem a két ember egyike volt; valójában úgy tűnt nekik, hogy nem is emberi az a kacagás. Végül pedig mintha egyhatalmas ajtó csapódott volna be.

Virradatkor nagyapámék elmentek a paphoz. Azt mondták neki:

– Atyánk, vegye fel a palástját, a nyakfodrát, s jöjjön velünk eltemetni Anders Bjornsent és Hans Thorbjornt.

– Érti, ugye, biztosak voltak benne, hogy az a két ember már halott. Úgyhogy kimentek az erdőbe – nagyapám ezt sose felejtette el. Se elevenek, se holtak nem voltak a rémülettől. A pap is egészen sápadt volt. Így szólt, amikor hozzá fordultak:

– Én is hallottam valami kiáltozást az éjszaka, később meg mintha felnevetett volna valaki. Félek, ha nem tudom elfelejteni azokat a hangokat, többé nem alhatok nyugodtan.

– Szóval kimentek az erdőbe, és az erdő szélén megtalálták az embereket. Hans Thorbjorn ott állt, hátát egy fának vetette, és a kezével úgy hadonászott, mintha el akart volna lökni magától valamit. Anders Bjornsen is ott volt; de ő már nem élt. Elárulhatom magának, hogy Anders Bjornsen valaha gyönyörű ember volt, de most hiányzott az arca, mert a húst lerágták a csontjairól. Érti? Nagyapám ezt sose felejtette el. Ráfektették a taligára, amit magukkal vittek, egy ruhát terítettek a fejére, s a pap vezetésével elindultak; és rázendítettek a halottakért szóló zsoltárra. Hát, amint az első versszak végére érnek, az egyikük összeesik, az, amelyik a taliga végét fogja, a többiek meg hátranéznek és látják, hogy a ruha lecsúszott, és Anders Bjornsen szeme felfelé mered, mert nincs, ami eltakarja. Ezt már nem bírták ki. A pap ismét Bjornsenre terítette a ruhát, elküldött egy ásóért, és ott helyben eltemették a nyomorultat.

Másnap Mr. Wraxall feljegyzi, hogy nem sokkal reggeli után a presbiter érte ment és elvitte a templomba meg a mauzóleumba. Megfigyelte, hogy a mauzóleum kulcsa egy szögön lóg a szószék mellett, és arra gondolt, hogy miután a templomkaput szemmel láthatólag nyitva hagyják, nem lenne nehéz egy másik, magánjellegűbb látogatást tenni a műemlékekhez, ha kiderülne, hogy több érdekesség van bennük, mint amennyit első látásra meg lehet emészteni. A mauzóleum már az első pillanatban felkeltette az érdeklődését. A többnyire tizenhetedik-tizennyolcadik századi síremlékek kifinomult stílusa tiszteletet parancsolt, és a sírfeliratok, valamint a címerek gazdag díszítése ámulatba ejtette. A kupolás terem középponti részét három vörösréz szarkofág foglalta el, melyeket pazarul metszett díszítések borítottak. Kettőnek a fedelén, ahogy ez Dániában és Svédországban szokásos, hatalmas fémkereszt volt. A harmadikra, Magnus gróféra viszont a szarkofág teljes hosszában egy férfialakot faragtak, a széleken pedig egységes ornamentika futott végig, mely különböző jeleneteket ábrázolt. Az egyik egy csatajelenet volt, füstöt okádó ágyúval, fallal körülvett várossal és lándzsás csapatokkal. A másikon kivégzés volt látható. A harmadikon fák között egy ember rohant minden erejét összeszedve, haja repdesett, karját széttárta. Egy furcsa alak üldözte; nehéz lett volna megmondani, vajon a művész embert óhajtott-e ábrázolni, csak nem tudta elérni a kellő hasonlóságot, vagy tudatosan tette olyan szörnyűvé, amilyen volt. Tekintetbe véve a többi részlet ügyes kidolgozását, Mr. Wraxall hajlott rá, hogy az utóbbi nézetet fogadja el. A figura indokolatlanul alacsony volt, csuklyás lepel borította, mély a földet seperte. Egyetlen testrészének, mely kilógott e lepel alól, nem volt se kéz, se kar formája. Mr. Wraxall egy ördögrája uszonyához hasonlítja, majd így folytatja: „Ezt látva azt mondtam magamnak: Akkor ez nyilván valami allegorikus ábrázolás – egy gonosz szellem nyomába ered egy űzött léleknek –, még az is lehet, hogy ez az eredete Magnus gróf és rejtélyes társa történetének. Lássuk, hogyan fest a vadász: minden bizonnyal egy démon lesz, aki a kürtjét fújja.” De mint kiderült, nem volt ott efféle feltűnő alak, csupán egy dombocskán álló kabátos férfi; aki botjára támaszkodva figyelte a vadászatot, nagy érdeklődéssel, melyet a vésnök az alak testtartásával is megpróbált kifejezésre juttatni.

Mr. Wraxall ezután a remekül megmunkált, masszív acéllakatokat szemlélte meg – szám szerint hármat –, melyek a szarkofágot zárták. Látta, hogy az egyikük levált és a kövezeten. hever. Nem akarván tovább feltartani a presbitert és elfecsérelni saját munkaidejét, elindult a kastély irányába.

– Különös – jegyzi meg –, hogy ha egy jól ismert ösvényen halad az ember, annyira le tudják foglalni a gondolatai, hogy észre sem veszi a környező világot. Ma este már másodszor történt meg velem, hogy azt sem tudtam, merre megyek (elterveztem, hogy magányos látogatást teszek a mauzóleumnál, mert le akartam másolni a sírfeliratokat), s amikor észbe kaptam, arra lettem figyelmes (akárcsak az előző alkalommal), hogy éppen befordulok a templomkert kapuján, és közben ilyesféle szavakat énekelek vagy kántálok: „Ébren vagy, Magnus gróf? Alszol, Magnus gróf?”, majd még valamit, amire már nem vagyok képes visszaemlékezni. Úgy éreztem, hogy már jó ideje ilyen lehetetlen dolgokat művelek.

A mauzóleum kulcsát a várt helyen meg is találta, és sikerült lemásolnia a feliratok nagy részét; egészen addig maradt, amíg még elég fény volt a munkához.

– Bizonyára tévedtem – írja –, amikor azt mondtam, hogy egy lakat esett le az én grófom szarkofágjáról; ma este észrevettem, hogy kettő van a földön. Fölemeltem a lakatokat, és miután nem sikerült visszakattintanom egyiket sem, óvatosan az ablakkönyöklőre helyeztem őket. A megmaradt darab még mindig szilárdan tart, és bár rugós lakatnak nézem, nem tudok rájönni, hogyan nyílhat. Ha sikerült volna kinyitnom, már-már attól tartok, ahhoz is elég bátorságom lett volna, hogy felemeljem a szarkofág tetejét. Furcsa, miért érdekel annyira a benne fekvő személyiség, aki, attól tartok, egy kissé vérengző és meglehetősen kegyetlen öreg nemes volt.

A rákövetkező nap Mr. Wraxall utolsó Rabacki napjának bizonyult. Olyan üzleti jellegű leveleket kapott, melyek kívánatossá tették Angliába való visszatérését; az iratok áttanulmányozásával gyakorlatilag végzett, az utazás pedig sok időt vett igénybe. Ezért úgy határozott, hogy mindenkitől elbúcsúzik, néhány végső simítást végez jegyzetein, aztán haladéktalanul útra kel.

Kiderült, hogy ezek a végső simítások és búcsúzások több időt vesznek igénybe, mint gondolta volna. A vendégszerető család ragaszkodott hozzá, hogy ebédre velük maradjon – háromkor volt az ebéd –, és már fél hét felé járt az idő, mire kilépett a Rabacki kőkapun. Végigsétált a tó partján; minden lépésnél megállt, most, hogy utoljára tette meg ezt az utat, meg akarta örökíteni emlékezetében a helyet és a pillanatot. Amikor felért a templomdomb tetejére, hosszú percekre a közeli és távolabbi erdők végtelenjébe merült, mely ott sötétlett a zöldbe játszó ég alatt. Amikor végre elindult volna, hirtelen az az ötlete támadt, hogy el kell búcsúznia Magnus gróftól és a többi De la Gardie-tól. A templom úgy húsz yardnyi távolságra volt, és emlékezett rá, hol lóg a mauzóleum kulcsa. Néhány pillanat múlva már ott állt a vörösréz koporsónál, és mint rendesen, fennhangon beszélt magához: „A magad idejében nagy csibész lehettél, Magnus – mondta –, mindezzel együtt látni szeretnélek, vagy inkább...”

– Ebben a pillanatban – írja –, egy ütést éreztem a lábfejemen. Gyorsan visszarántottam a lábam, és akkor valami nagy csattanással a kövezetre hullott. A harmadik, az utolsó lakat volt, ami a szarkofágot tartotta. Lehajoltam, hogy felvegyem, és – tanúm rá az ég, hogy csak a színtiszta igazat írom – mielőtt felegyenesedhettem volna, fémcsuklók nyikorgó hangját hallottam, s tisztán láttam, hogy a fedél felfelé emelkedik. Lehet, hogy gyáván viselkedtem, de a világért se maradtam volna tovább egy pillanatig sem. Hamarabb kinn voltam, mint ahogy e szavakat le tudom írni, majdnem olyan gyorsan, mint ahogy ki tudtam volna őket ejteni; és ami a legjobban ijeszt, az az, hogy képtelen voltam elfordítani a kulcsot a zárban. Ahogy most itt ülök és feljegyzem ezeket a tényeket (mindez alig húsz perce történt), hiába kérdezem magamtól, folytatódott-e az a fémes csikorgás, nem tudom eldönteni, hogy igen vagy sem. De az biztos, hogy volt még ott valami félelmetes, nemcsak az, amiről írtam; hang volt-e vagy látvány – nem tudom felidézni. Mit szabadítottam magamra?

Szegény Mr. Wraxall! Másnap elindult vissza Angliába, ahogyan tervezte, és épségben meg is érkezett; ám ahogy megváltozott kezeírásából s összefüggéstelen feljegyzéseiből kiveszem, ez az ember összetört. Kis jegyzetfüzeteinek egyike, mely egyéb irataival együtt hozzám került, ha kulcsot nem ad is, valamit sejtet tapasztalataiból. Útjának jó részét egy teherszállító hajóval tette meg, és amint látom, legalább hat kínos kísérletet tett, hogy összeszámolja és leírja utastársait. Néhány bejegyzés:

24. Skane falujának lelkipásztora. A szokásos fekete kabát és puha fekete kalap.

25. Kereskedelmi utazó Stockholmból, Trollhattenbe tart. Fekete kabát, barna kalap.

26. Egy ember hosszú fekete kabátban, széles karimájú kalapban, nagyon ódivatú.

Ezt a bejegyzést egy vonallal választotta el, majd a következő megjegyzést fűzte hozzá: „Lehet, hogy azonos a 13-as számúval. Még nem láttam az arcát.” A 13-as számú utas, ha a leírásnak hinni lehet, egy római pap volt, reverendában.

A mérlegkészítések végső eredménye mindig ugyanaz. Huszonnyolc ember szerepel a listán, köztük mindig ott van a hosszú fekete kabátot és széles kalapot viselő férfi, valamint „egy alacsony alak sötét köpenyben és csuklyában”. Ugyanakkor megjegyzi, hogy az étkezéseknél mindig csak huszonhat utas jelenik meg, s hogy a kabátos ember talán, az alacsony alak biztosan nincs közöttük.

A jegyzetekből kitűnik, hogy Angliába érve Mr. Wraxall Harwichnél szállt partra, és kísérletet tett, hogy megszökjön bizonyos személy vagy személyek elől, akiket sosem nevez meg közelebbről, de akiket nyilvánvalóan az üldözőinek tart. Ilyenformán szerzett is egy járművet – egy zárt konflist, mivel nem bízott a vasútban –, és a vidéken keresztül Belchamp St. Paul felé hajtott. Kilenc óra körül járt egy holdvilágos augusztusi estén, amikor a helység közelébe ért. Előrehajolt az ülésen, és a földeket meg a cserjéket nézte az ablakon át – más látnivaló aligha volt az elsuhanó tájon. Egyszer csak egy keresztúthoz ért. A kereszteződésnél két alak állt mozdulatlanul; mindkettőjüket sötét köpeny borította; a magasabbik kalapot viselt, az alacsonyabb csuklyát. Nem volt rá ideje, hogy az arcukba nézzen, és azok se tettek egyetlen észrevehető mozdulatot sem. Ennek ellenére a ló megbokrosodott és vad vágtába fogott, s Mr. Wraxall a kétségbeeséshez hasonló érzéssel hanyatlott vissza az ülésre. Már látta őket azelőtt is.

Miután megérkezett Belchamp St. Paulba, sikerült egy megfelelő bútorozott szobát találnia, és a következő huszonnégy órát, hogy úgy mondjam, békében töltötte el. Utolsó jegyzeteit ezen a napon írta. Túl szaggatottak és összefüggéstelenek ahhoz, hogy a maguk teljességében közöljem őket, de a lényegük elég világos. Várja, hogy üldözői felkeressék – hogyan és mikor fog ez bekövetkezni, nem tudja –, és egyre csak azt ismételgeti: „Mit szabadítottam magamra?” és „Hát nincs remény?” Tudja, hogy az orvosok őrültnek tartanák, a rendőrök kinevetnék. A lelkész távol van. Mit tehet azon kívül, hogy bezárja az ajtaját és Istenhez fohászkodik?

Az emberek még tavaly is jól emlékeztek rá Belchamp St. Paulban, hogy évekkel azelőtt egy augusztusi estén hogyan érkezett meg egy furcsa úriember; és hogy a második nap reggelén hogyan találtak rá holtan, s hogy vizsgálat is volt; s hogy a szemlét tartó törvényszéki emberek rosszul lettek, heten is rosszul lettek, és egyikük sem volt hajlandó elmondani, mit látott, és azt a határozatot hozták, hogy rejtélyes baleset történt; s hogy a ház tulajdonosai még azon a héten elköltöztek, és elhagyták a környéket. De azt már, gondolom, nem tudják, hogy fény derült-e, fény derülhet-e valaha is a rejtélyre. Történt, hogy tavaly a kis ház egy örökség részeként a birtokomba került. 1863 óta üresen állt, és nem volt jelentkező, akinek ki lehetett volna adni; úgyhogy lebontattam, és az iratokra, melyekből a fentebbi kivonat készült, a legszebb hálószoba ablaka alatt, egy elfeledett faliszekrény mélyén találtunk rá.

Máté J. György fordítása