Ódon ajtókopogtatóm mennydörgésszerű robaja hátborzongatóan visszhangzott végig a házon, és a hangja felébresztett nyugtalan, rémálmokkal terhes álmomból. Kinéztem az ablakon. Az eltűnő hold utolsó fénysugarában barátom, John Conrad fehér arca nézett fel rám.

– Felmehetnék, Kirowan? – Hangja reszketegnek és feszültnek tűnt.

– Természetesen! – Kiugrottam ágyamból, magamra kaptam a köntösömet, és már hallottam is, ahogy barátom belépett az ajtón, s megindult felfelé a lépcsőn.

Egy pillanat múlva már ott állt előttem, és az időközben felkapcsolt világítás fényében láttam, hogy a kezei remegnek, és észrevettem arcának természetellenes sápadtságát is.

– Az öreg John Grimlann egy órával ezelőtt meghalt – mondta Conrad hirtelen.

– Ne mondd! Nem is tudtam róla, hogy beteg.

– Egy hirtelen, különös természetű roham kapta el, olyan epilepszia-féleség. Tudod, az utóbbi években már többször előfordultak nála ilyen rohamok. Bólintottam. Tudtam bizonyos dolgokat erről a remete életet élő emberről, aki a dombon lévő hatalmas, sötét házban lakott; pontosabban egy alkalommal szemtanúja is voltam az egyik furcsa rohamának, s mélyen megdöbbentettek a nyomorult pára gyötrelmei, üvöltései és jajszavai, amint sebesült kígyóként, a földön fetrengve, artikulátlanul ordítozta rettenetes átkait és sötét gyalázkodásait, amíg csak a hangja meg nem tört egy leírhatatlan sikolyban, amely tajtékkal borította ajkait. Akkor értettem meg, miért tekintették a régi emberek az ilyen szerencsétleneket a démonok hatalmába került áldozatoknak.

– Valamilyen örökletes nyavalya – mondta Conrad. – Az öreg Johnon kétségtelenül valamilyen titokzatos eredetű gyengeség jelei kezdtek mutatkozni, amit egy undorító kór okozott; talán egy távoli ősétől származó öröklött betegség lehetett, az ilyesmi gyakran előfordul. Vagy az is lehet, nos, tudod, az öreg Johnt felettébb érdekelték a föld titokzatos részei, és fiatalabb éveiben bebarangolta a Keletet. Eléggé valószínűnek látszik, hogy az útjai során szedett össze valami ismeretlen betegséget. Afrikában és a keleti országokban még napjainkban is számos gyógyíthatatlan betegséget lehet találni.

– De hát – szóltam rádöbbenve, hogy már éjfél is elmúlt – még mindig nem mondtad az okát ennek a baljóslatú órában tett, váratlan látogatásnak!

Barátom meglehetősen zavartnak látszott.

– Nos, az igazság az, hogy John Grimlann egyedül halt meg, csupán én voltam mellette. A leghatározottabban visszautasított bárminemű orvosi segítséget, és az utolsó pillanatokban, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a halálán van, s éppen rászántam magam, hogy akaratának ellenszegülve mégis segítségért megyek, olyan fájdalmas üvöltésbe és jajveszékelésbe fogott, hogy nem tudtam nemet mondani esdeklő kérésének, mely szerint nem hagyhatom egyedül meghalni... Sok embert láttam már haldokolni – mondta Conrad, és sápadt homlokáról letörölte a verítéket –, mégis John Grimlann halála volt a legfélelmetesebb mindegyik közül.

– Sokat szenvedett?

– Nekem úgy tűnt, hogy fizikailag is szörnyű dolgokat élt át, ám ezek szinte eltörpültek a mérhetetlen szellemi és pszichikai szenvedések mellett. A kidülledt szemében ülő félelem és sikolyok minden evilági rettegést meghaladó szenvedésről tanúskodtak. Én mondom, Kirowan, Grimlann rémülete nagyobb és mélyebbről fakadó volt annál, amit egy hétköznapi halandó érezhet, amikor feltárul előtte a Túlvilág ördögi látványa. Izgatottan fészkelődtem a székemben. Az elhangzottakban megbúvó sötét fenyegetések hatására valami megnevezhetetlen borzongás futott végig a gerincem mentén.

– Tudom, hogy a helybéliek állandóan azt hangoztatták – jegyeztem meg –, hogy Grimlann még fiatal korában eladta a lelkét az ördögnek, és azt is, hogy a hirtelen rátörő epilepsziás rohamok nyilvánvalóan a Gonosznak a férfi felett gyakorolt hatalmát jelezték, de természetesen az ilyen szóbeszédek egytől-egyig üres fecsegések és a Sötét Korok szüleményei. Mindannyian tudjuk, John Grimlann különös és erkölcstelen életet élt, fokozottan igaz ez a halálát megelőző napokra. Annak is megvolt az oka, hogy e férfi közutálatnak örvendett és mindenki félt tőle, ugyanis soha nem hallottam egyetlen jócselekedetéről sem. Az egyetlen barátja te voltál.

– Ez igaz, és meg kell mondanom, különös barátság volt a miénk – felelte Conrad. – Egy nem mindennapi erő vonzott ehhez a férfihoz, ugyanis annak ellenére, hogy vadállati természete volt, John Grimlann rendkívüli műveltséggel és tudással bírt. Alaposan elmélyedt az okkult tudományokban, én is emiatt ismerkedtem meg vele, ugyanis, amint jól tudod, engem is nagyon érdekelt e témának a kutatása... Azonban Grimlann ezt is... mint annyi mást... végletesen és önfejűen csinálta. Fütyült az okkultizmus tiszta oldalára, s belemélyedt a sötétebb és félelmetesebb régiókba, a sátánimádatba, a voodoo-rítusba és a sintoizmusba. E baljóslatú művészetekről és tudományokról jelentékeny és szörnyű tudást halmozott fel. És amikor a kutatásairól és a tapasztalatairól beszélt, az ember megismerte azt a félelmet és irtózást, amelyet csak egy mérges kígyó látványa képes előidézni. Ugyanis nem volt olyan mélység, ameddig ő el ne merészkedett volna, viszont volt egy pár dolog, melyekkel kapcsolatban még nekem is csak célzásokat tett. Én mondom, Kirowan, könnyű az embernek nevetnie az ismeretlenség sötét világáról szóló történeteken, amíg az ember élvezheti a vakító napfény kellemes simogatását, de töltöttél volna csak istentelen órákat John Grimlann néma és bizarr könyvtárában, néztél volna végig a régi, dohos köteteken, és miközben hallgatod a hátborzongató szöveget... ahogyan én többször is tettem... a puszta félelemtől a te nyelved is odatapadt volna kiszáradt szájpadlásodhoz, és ugyanúgy te is elhitted volna a természetfölötti világ létezését, mint ahogyan én.

– De hát, az isten szerelmére, ember! – kiáltottam dühösen, mivel már szinte elviselhetetlennek éreztem a feszültséget. – Térj már végre a lényegre, és mondd el, mit akarsz tőlem!

– Azt szeretném, ha velem jönnél John Grimlann házába, és segítenél véghezvinni a holttestére vonatkozó nem mindennapi utasításait.

Bár egyetlen porcikám sem kívánta ezt a kalandot, gyorsan felöltöztem, közben azonban fel-feltörő balsejtelmeim miatt többször megborzongtam. Amikor kész voltam, követtem Conradot a házamtól a John Grimlann lakhelyére vezető kihalt úton. Az út felfelé kanyargott a dombra, és ha előre néztem, a magaslat irányába, láthattam a hatalmas, félelmetes házat, amely mint egy sátáni madár ott fészkelt a dombtető kellős közepén, jól kivehetően a csillagos ég háttere előtt. A nyugati égbolton, ahol a karcsú hold éppen kikerült a látószögemből, amint eltűnt az alacsony, fekete dombok mögött, ott lüktetett egy egyedülálló, halvány vörös folt. Mintha az egész éjszaka nyüzsgött volna a démonoktól, és pattanásig feszült idegeim egy, állandóan a fejünk felett surrogó denevér szárnyának minden egyes csapásától megremegtek és még feszültebbé váltak. Hogy valamivel eltereljem a figyelmemet hevesen dobogó szívemről, megkérdeztem Conradtól.

– Te is osztod a többség véleményét, miszerint John Grimlann őrült volt?

Meglehetősen sok lépést tettünk meg, mire Conrad végre – észrevehető vonakodással a hangjában – válaszolt.

– Egyetlen esettől eltekintve, azt mondom, nem volt nála józanabb gondolkodású ember a világon. Ám egy éjjel, ott a dolgozószobájában úgy tűnt, hogy hirtelen lerombolja a józan ész összes korlátait... Éppen kedvenc témájáról tartott több órás előadást... a fekete mágia volt a téma... amikor egyszerre csak valami különös ragyogás ült ki az arcára, és felkiáltott: ?Miért is ülök én itt mindenféle gyermeteg locsogással traktálva magát? Voodoo rítusok, shintoista áldozatok, tollas kígyók, szarvatlan kecskék, a fekete leopárd kultuszai, ugyan, kérem! Ez mind csupán por, amit elfúj a szél! A valódi ismeretlenségnek, a sötétség rejtélyének csak üledékei! Pusztán visszhangjai a végtelen időnek!... Mesélhetnék magának olyan történeteket, amelyektől egyszerű elméje megháborodna! A fülébe suttoghatnám a neveket, amelyek hallatán a tudata elsorvadna, mint a kiégett vetés! Mit tud ön Yog-Sothothról, Kathulosról és az elsüllyedt városokról? Az emberiség által ismert teremtéstörténetek egyike sem említi e neveket. Még álmában sem vethetett egyetlen pillantást Koth fekete, küklopszi falaira, és nem érezhette a Yuggoth felől fújó, mindent elsorvasztó szelet!... Mégsem veszem el az ön életét sötét tudásom erejével! Hiszen nem is várhatom, hogy a maga primitív elméje elviselje ugyanazt a terhet, amelyet az én agyamnak el kell bírnia. Volna csak olyan idős, látta volna, amiket én; királyságok pusztulását, nemzedékek eltűnését, szedte volna csak ön is össze, mint én, morzsánként az évszázadok sötét titkait?... Összevissza beszélt mindenfélét, vad tűzben izzó arca már nem is hasonlított az emberi ábrázathoz, és váratlanul, amikor észrevette nyilvánvaló zavaromat, egy félelmetes, vihogó nevetés tört elő a torkából... ?Istenem!? kiáltotta egy számomra teljesen ismeretlen nyelven. ?Úgy látszik, megijesztettelek, igen, és nincs mit csodálkozni ezen, hiszen te csupán egy jelentéktelen teremtmény vagy az élet tengerében! Ugye, azt gondolod, hogy öreg vagyok? Mit tátod a szád olyan ostobán, te fajankó? Ha elmesélném hány nemzedéket láttam születni és meghalni, a gondolat súlya alatt holtan rogynál össze?... Amikor idáig ért szörnyű beszédében, olyan félelem fogott el, hogy úgy elrohantam onnan, mintha viperát láttam volna, és Grimlann fejhangú, vihogó nevetése végigkísért a sötétségbe burkolózott házon. Néhány nap elteltével egy bocsánatkérő levelet kaptam tőle, amelyben elnézésemet kérte a viselkedése miatt, és a történtekért nyíltan... talán túlságosan is őszintén... a kábítószereket tette felelőssé. Csöppet sem hittem ebben a magyarázatban, mégis némi habozás után ismét felvettem vele a kapcsolatot.

– Biztos, hogy teljesen őrült volt – mormogtam.

– Igen – helyeselt azonnal a barátom. – De mondd, Kirowan, találkoztál te valaha is olyan emberrel, aki ismerte John Grimlannt ifjú korában?

Nemet intettem a fejemmel.

– Én tapintatosan, ám nagy buzgalommal nyomoztam ez ügyben – közölte Conrad. – Grimlann... leszámítva a gyakran előforduló és több hónapos rejtélyes eltűnéseit... mintegy húsz évet élt le itt. Az idősebb falubéliek tisztán emlékeznek arra a napra, amikor a férfi először megjelent, és megvette a dombon lévő házat, s mindegyikük határozottan állítja, hogy az azóta eltelt évek ellenére Grimlann semmit sem öregedett. Ugyanúgy nézett ki az ideérkezése napján is, mint ahogyan most, vagyis a halála pillanatában, azaz nagyjából ötvenéves férfi benyomását keltette... Bécsben volt alkalmam találkozni az idős von Boehnk-kel, aki elmondta nekem, hogy ötven évvel azelőttről ismeri John Grimlannt, amikor ő maga még fiatal emberként Berlinben tanult, és az aggastyánt alaposan meglepte a hír, hogy Grimlann még életben van, hiszen szerinte a férfi már akkoriban is ötvenévesnek látszott.

Hitetlenkedve felkiáltottam, mivel kezdtem észrevenni, hogy miféle végkifejlett felé tart a beszélgetésünk.

– Badarság! Von Boehnk professzor elmúlt nyolcvanéves, és rendkívüli életkorából kifolyólag már nem lehet megfelelő információ forrásnak tekinteni. Szerintem összekeveri az emberünket valaki mással. – Ám miközben ezeket mondtam, megborzongtam, és a torkom tájékán is érezni véltem valami furcsa szorítást.

– Nos hát – intézte el a kérdést egy vállrándítással Conrad – megérkeztünk a házhoz. A nyomasztó méretű épület fenyegetően magasodott előttünk, és amikor a bejárati ajtóhoz értünk, egy kósza szellő nyomában felsóhajtottak a közeli fák, s amikor meghallottam a denevérszárnyak kísérteties csapkodásának hangját, ismét szánalmasan összerezzentem. Conrad elfordította a hatalmas kulcsot az évszázados zárban, és ahogy beléptünk, egy hideg légáramlatban találtuk magunkat, amely áporodott és borzongató volt, mint a sírgödör lehelete. Megborzongtam...

Tapogatózva átmentünk a sötét előtéren, egy dolgozószobába jutottunk, ahol Conrad – mivel a házban nem volt se gáz, se elektromos világítás – meggyújtott egy gyertyát. Körülnéztem, közben már előre reszkettem a rám váró látványtól, ám a tapétával borított és bizarr bútorokkal berendezett szobában rajtunk kívül nem volt senki.

– Hol, hol van Ő? – kérdeztem rekedt hangon, mivel a torkom teljesen kiszáradt.

– Az emeleten – mondta alig hallhatóan Conrad, ezzel is jelezve, hogy a ház némasága és titokzatossága rá is rendkívüli hatást tett. – Fent van a könyvtárszobában, ahol meghalt.

Önkéntelenül is felpillantottam. Valahol a fejünk felett ott fekszik némán, utolsó álmában kinyújtózva e szörnyűséges ház magányos ura, fehér arcára öltve a halál vigyorgó maszkját. Az ördögbe is, hiszen nem több mint egy gonosz öregember hullája, aki már senkinek sem tud ártani; gyengécske okoskodásom szavai úgy csilingeltek az agyamban, mintha egy rémült gyermek lennék, aki így próbálja megnyugtatni saját magát.

Conradhoz fordultam. Barátom már elővett a belső zsebéből egy megsárgult borítékot.

– Ez hát – mondta, miközben kivett belőle egy köteg, sűrűn teleírt, az időtől megsárgult pergamen lapot – a néhai John Grimlann végrendelete. Megjegyzem, egyedül isten a megmondhatója, hány évvel ezelőtt íródott. Tíz éve adta át nekem, szinte rögtön azután, hogy visszatért Mongóliából. Ez nem sokkal azután történt, hogy átesett az első rohamon... Amikor ideadta ezt a lepecsételt borítékot, megesketett, hogy biztos helyen fogom tartani és a haláláig nem bontom fel, akkor azonban meg kell tennem és pontosan követnem kell a benne található, általa leírt utasításokat. Továbbá arra is szavamat vette, hogy bármit is mondana vagy tenne jövőben, rendíthetetlenül tartani fogom magam a legelső utasításokhoz. – Tudja, az ember rendkívül esendő teremtmény– mondta hátborzongató mosollyal az arcán. ?Én azonban betartom a szavamat, és lehet, hogy egy gyenge pillanatomban majd szeretnék visszakozni, tudom, ez lehetetlen, innen már nincs visszaút. Talán sohasem fogja megérteni, amit most mondtam, nem is kell, hogy ezen erőlködjön, csak tegyen mindent a leírtak szerint!?

– És?

– Nos – Conrad ismét megtörölte a homlokát –, ma éjjel, miközben haláltusájában vonaglott, artikulátlan üvöltésekkel vegyes, tomboló szavakkal utasított, hogy vigyem oda a borítékot és semmisítsem meg a szeme láttára! Miközben kipréselte magából e szavakat, óriási erőfeszítések árán felkönyökölt az ágyban, a szemei kigúvadtak, hajszálai az égnek álltak, és úgy kiabált, hogy ereimben megfagyott a vér. Állandóan az sikoltozta, hogy pusztítsam el a borítékot, nehogy fel merjem bontani, és szörnyűséges agóniájában még azt is üvöltözte, hogy daraboljam fel a testét és szórjam szét a szélrózsa négy irányába!

A félelemtől egy önkéntelen kiáltás hagyta el kiszáradt ajkaimat.

– Végül – folytatta Conrad – beleegyeztem. Kezdetben ugyan még hajthatatlan voltam, hiszen emlékeztem a tíz évvel azelőtti parancsára, de a végén, amikor a sikolyai már szinte elviselhetetlenül szívszaggatókká váltak, sarkon fordultam, hogy elhozzam a borítékot annak ellenére, hogy ezzel magára kellett hagynom őt. Éppen megfordultam, amikor egy végső, rettenetes vonaglással, amelytől véres nyál csordult ki szenvedő ajkai közül, az élet egyetlen, hatalmas rándulással eltávozott kitekeredett testéből.

Conrad ujjaival a pergament babrálgatta.

– Most pedig teljesítem az ígéretemet. Az itt olvasható utasítások különösnek tűnnek, és lehet, hogy egy tébolyodott elme szüleményei, én azonban állom az adott szavamat. A lényeg röviden a következő: a halottat rá kell helyezni a könyvtárban álló hatalmas, ébenfa asztalra és köré el kell helyezni hét darab, fekete színű, meggyújtott gyertyát. A helyiség ajtajait és ablakait gondosan be kell zárni, s el kell reteszelni. Aztán a hajnal beállta előtti sötétben fel kell olvasnom a szükséges varázsigéket, amelyek az első borítékban, egy másik, szintén lezárt borítékban vannak, amelyet ez idáig még nem bontottam fel.

– Ez minden? – kiáltottam. – Nincs semmiféle rendelkezés a vagyonáról, a földjéről vagy a holttestéről?

– Semmi. A végrendeletében, amelyet már volt alkalmam átnézni, minden vagyonát egy bizonyos keleti úti emberre hagyta, akit az okiratban Malik Tousnak nevez!

– Micsoda?! – kiáltottam fel, és agyam majd’ szétpattant. – Ez az egész nem más, mint őrültség őrültség hátán! Malik Tous, irgalmas Isten! Hiszen nem is élt ilyen nevű földi halandó! Egy szörnyűséges istenséget hívnak így, akit az Elátkozott Alamout Hegységben élő yezideek bálványként imádnak, ők azok, akiknek Nyolc Réztorony nevű építményük valahol a titokzatos ázsiai pusztaságban magasodik. Az istenség jelképe a réz páva. A mohamedánok, akik szívből gyűlölik a Malik Toust imádókat, azt mondják, hogy az istenük a világmindenség démonának megtestesítője, a Sötétség Hercege, Ahriman, az ősi Kígyó: maga a Sátán! És te most azt mondod, hogy Grimlann ezt a misztikus démont nevezte meg a végrendeletében?

– Igen, ez az igazság – felelte kiszáradt torokkal Conrad. – És nézd csak, Grimlann még idefirkantott egy különös mondatot a pergamen szélére: „Ne áss sírt nekem, mert nem lesz rá szükségem.”

– Isten nevében – kiáltottam szinte eszelősen –, rajta hát, végezzünk e hihetetlen feladaton!

– Úgy gondolom, egy ital jót tenne – mondta Conrad, és végignyalta ajkait. – Úgy rémlik, mintha annak idején Grimlann ebben a szekrényben tartotta volna a bort. – Megvizsgálta a díszes faragásokkal ékesített mahagóni szekrény ajtaját, és némi nehézség árán sikerült is kinyitnia. – Nincs itt semmiféle bor – szólt csalódottan –, pedig most az egyszer tényleg jól jött volna némi lélekerősítő... hát ez meg micsoda? Egy porlepte, megsárgult pergamentekercset húzott elő a szekrényből, az iratot már félig ellepte a pókháló. Pattanásig feszült idegiem számára minden egyes dolog, amellyel ebben az elátkozott házban találkoztam, misztikus jelentéssel és jelentőséggel bírt, ezért hát izgatottan hajoltam át barátom válla fölött, amikor kisimította az összetekert lapokat.

– Ez egy főnemesi okirat – közölte Conrad –, egyfajta krónika a születésekről, halálozásokról és egyéb fontos eseményekről, olyan feljegyzés, amelyet az ősi családok használtak a tizenhatodik században és az azt megelőző időszakban.

– Mi volt a család neve?

Conrad összeráncolt homlokkal tanulmányozta a megfakult macskakaparást, így próbálta meg kisilabizálni a halvány, korabeli kézirat tartalmát.

– G... r... y... m... megvan, hát persze: Grymlann. Ez az irat az öreg John családjával kapcsolatos, a sulfolkbeli, Varangy-egészségű Uradalom urainak leírása... hogy lehetett ilyen furcsa nevet adni egy földbirtoknak?! Nézd az utolsó bejegyzést! Egyszerre olvastuk a megfakult betűket: „John Grymlann, született 1630. március 10-én.” Ekkor mindketten felkiáltottunk. Az előző bejegyzés alatt egy különös, macskakaparásszerű kézírással az alábbi mondat volt olvasható. „Meghalt 1930. március 10-én.” És alatta egy fekete viaszpecsét lenyomata látszott, amelyben egy szokatlan alakzat rajzolódott ki: olyan volt, mint egy farktollait széttáró páva. Conrad szótlanul rám nézett, az arca halottsápadt volt. Szinte reszkettem a félelem okozta dühtől.

– Ez az egész csak egy őrült ugratása! – kiáltottam. – Annyira tökéletessé akarták tenni a színjátékot, hogy a színészek túllőttek a célon. Akárkik is legyenek, annyi hihetetlen hatású eszközt vetettek be, hogy a végén ezek kioltották egymás hatását. Az egész az illúziókeltés roppant ostoba és unalmas színjátéka.

Ám hiába mondtam ezeket, közben kivert a jéghideg veríték, s úgy reszkettem, mintha maláriás lettem volna. Conrad szótlanul a lépcső felé fordult, és közben levett egy hosszú gyertyát a mahagóni asztalról.

– Gondolom, úgy volt megírva – suttogta –, hogy egyedül fogom teljesíteni ezt a kísérteties feladatot, de én nem éreztem magamban kellő erkölcsi bátorságot, és ebben a pillanatban örülök is neki, hogy így történt.

Miközben felfelé mentünk a lépcsőn, szinte kézzelfoghatóan éreztük a mindenfelől áradó félelmet. Odakintről besuhant egy lágy szellő, ettől suhogni kezdtek a súlyos bársonyfüggönyök, és elképzeltem, amint az óvatos, karmokban végződő ujjak széthúzzák a faliszőnyegeket, hogy ránk szegezhessék vörös tűzben izzó, mohó tekinteteiket. Egyszer, mintha egy óriási talp alig hallható csoszogását véltem volna hallani a fejünk fölül, ám valószínű, hogy mindössze a saját szívem dübörgésszerű lüktetése okozta a félelmetes zajt.

A lépcső egy széles, sötét folyosóba torkollott, ahol a gyertyánk fénye szinte beleveszett a feketeségbe, csak sápadt arcunkat tudta megvilágítani és az árnyékokat még sötétebbé tenni. Megálltunk egy súlyos ajtónál, és tisztán hallottam Conrad lélegzését, amely úgy hangzott, mint amikor az ember fizikailag és lelkileg megpróbálja összeszedni magát egy akadály leküzdése előtt. Önkéntelenül is ökölbe szorítottam a kezemet, amíg a körmeim belemélyedtek a tenyerembe, és ebben a pillanatban a barátom betaszította az ajtót.

A következő másodpercben éles kiáltás hagyta el az ajkait. A gyertya kihullt elerőtlenedett ujjai közül, és kialudt. John Grimlann könyvtára ugyanis fényárban úszott, holott amikor a házba léptünk, még az egész épület sötétbe burkolózott. A fény a hatalmas méretű, ébenfa asztal köré szabályos távolságokra elhelyezett hét darab, fekete gyertya szolgáltatta. Az asztalon a gyertyáktól körülvéve ott feküdt egy test; és abban a pillanatban minden bátorságomra szükségem volt, hogy elviseljem a látványt, akkor azonban – a sejtelmes megvilágítás és az asztalon heverő dolog ellenére is – közel kerültem a rejtély megoldásához. John Grimlann meglehetősen csúnya volt, amíg élt, a halál azonban még visszataszítóbbá tette. Igen, egyenesen undorító volt, pedig az arcát könyörületesen letakarták egy különös, madárszerű ábrákkal díszített, selymes palásttal, amely az egész testét elfedte, csak a begörbített, karomszerű kezét és fehér, ráncos lábát hagyta szabadon.

Conrad fojtott hangon megszólalt.

– Úristen! – suttogta. – Mi ez? Az igaz, hogy a testet kiterítettem az asztalon és a gyertyákat is köré raktam, de egyet sem gyújtottam meg, s azt a palástot sem én tettem a holttestre! És amikor magára hagytam, a hálószobai papucsai még a lábán voltak... Hirtelen elhallgatott. Valaki más is volt a szobában. Először észre sem vettük, mivel egy távolabbi sarokban lévő karosszékben ült, de olyan csendben volt, hogy szinte beleolvadt a nehéz faliszőnyegek árnyékába. Amikor ránéztem, a testem hevesen összerándult. Egy hányingerhez hasonló érzés fogott el a gyomorszájam környékén. Legelőször élénk, áttetszően sárgás szemei vonzották magukhoz a tekintetemet, melyekkel egyetlen pislantás nélkül meredt ránk. Aztán a férfi felállt, mélyen maghajolt, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy a Kelet szülötte. Most, amikor megpróbálom újra pontosan magam elé képzelni az alakját, valahogy nem sikerül megidézni a vonásait. Egyedül áttetsző szemére és a sárga, különleges palástra emlékszem, amelyet viselt.

Gépiesen viszonoztuk az üdvözlését, amely után a férfi csendesen, választékos kiejtéssel megszólalt.

– Uraim, kérem, bocsássanak meg nekem! Voltam olyan bátor és meggyújtottam a gyertyákat, nélkülük ugyanis nem végezhetnénk el a feladatot, amelyet nagyra becsült barátunkkal szemben kötelességünk megtenni. E szavakkal egy kecses mozdulatot tett az asztalon heverő halom felé. Conrad bólintott, nyilvánvalóan képtelen volt megszólalni. Mindkettőnk agyában egyszerre futott át a gondolat; ez a férfi szintén rendelkezett egy lepecsételt borítékkal, de akkor is, hogyan tudott ilyen gyorsan eljutni a Grimlann-házhoz? John Grimlann nagyjából két órája halt meg, és a legjobb tudomásunk szerint, erről csak mi ketten tudtunk. Továbbá, hogyan tudott bejutni a bezárt és lelakatolt házba? Én az asztaltól balra álltam, és a rajta lévő szörnyűség fölött Conradra néztem. Az idegen összekulcsolt karokkal és lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt az asztalfőnél, és belém villant, hogy milyen furcsa is ez, hiszen Conradnak kellene ott lennie, hiszen az ő tiszte volt felolvasni Grimlann írását. Tekintetemet szinte mágikusan vonzotta a férfi köpenyének mellrészén látható, fekete selyemből készült alak, egy különleges figura, amely egyszerre emlékeztetett egy pávára és egy repülő sárkányra is. Amikor rájöttem, hogy az idegen öltözetén és a holttestet betakaró köntösön ugyanaz a minta található, megborzongtam.

A szoba valamennyi ajtaja és ablaka be volt zárva.

Conrad remegő kézzel felbontotta a belső borítékot, és kiteregette a benne lévő pergamen lapokat. Ezek szemmel láthatóan régebbiek voltak azoknál, amelyek a Conradnak szóló utasításokat tartalmazták a nagyobbik borítékban. Conrad monoton hangon olvasni kezdett, és ettől a hangtól az őt hallgató szinte hipnotikus állapotba került, amitől időről-időre – miközben mereven bámultam rájuk – a gyertyák fénye elhomályosodott, s a szoba minden berendezésével együtt különös módon megnőtt, és mintha egy fátylon át láttam volna, szétfolyt és eltorzult; az egész olyan volt, mint egy lázálom. A Conrad által felolvasottak legnagyobb része valami értelmetlen halandzsa volt, és semmit sem értettem belőle, mégis a hangzása és archaikus stílusa miatt kibírhatatlan félelem fogott el.

– ?Hozzád szólok most, akivel valahol megállapodtam, én, John Grimlann ezennel megesküszöm a Névtelen nevére, hogy megtartom a szavamat. Ezért hát, most vérrel leírom e szavakat, amelyek itt hangzottak el ebben a kietlen és néma szobában, Koth halott városában, ahová rajtam kívül földi halandó még nem merte betenni a lábát. Ugyanezen szavakat, melyeket itt leírok, a tetemem felett újra fel kell majd olvasni, ha eljött a megfelelő pillanat, hogy ezáltal mindenben eleget tegyek a Vele kötött alkumnak, amelyre saját, szabad akaratomból és józan elmém döntése alapján álltam rá ötvenévesen, az Úr 1680. évében. Íme, hát a varázslat... Mielőtt az ember színre lépett, csak az Ősök voltak, és bár az ő uruk köztük élt, a számukra nem volt több, mint puszta árnyék, és ha egy ember a lábával érintette Őt, azzal még nem érhetett a nyomába.?

A szavak ezután valami barbár összevisszaságba vegyültek, melyek ismeretlen nyelvezetével Conrad akadozva próbált megbirkózni, ez a nyelv kissé emlékeztetett a főníciaira, ám a benne lévő visszataszító ősiség, amely miatt régibbnek tűnt bármely ismert nyelvnél, félelmet ébresztett a hallgatóban. Az egyik gyertya fellobbant, aztán kialudt. Megmozdultam, hogy ismét meggyújtsam, ám a hallgatag férfi egyetlen mozdulata megálljt parancsolt. Izzó tekintete a szemembe fúródott, majd az asztalon fekvő néma alakra vándorolt.

A kézirat nyelvezete ismét átváltott valamilyen ősi angolságba.

– „...És te, halandó lélek, ki eljutsz Koth Fekete Fellegvárába és beszélsz a Sötétség Urával, kinek arca örökké rejtve van, bízva abban, hogy jutalmadként elnyerheted szíved titkos vágyait, gazdagságot és tudást vég nélkül, és a földi halandók életénél sokszorta hosszabb, kétszázötven éves életkort...”

Ekkor Conrad felolvasása megint átváltott egy ismeretlen, torokhangú beszédbe. Ismét kialudt egy gyertya.

– „...Ne hátrálj meg, halandó, midőn eljő a fizetség éjszakája és a pokolbéli tüzek az életedre törnek, hogy megkapják fizetségüket. Mert a Sötétség Hercege végül úgyis elveszi azt, ami az övé, és senki sem tudja becsapni. Amit egyszer megígért, azt be is fogja tartani. Augantha ne shuba...”

Amikor először megütötték fülemet ezek a primitív hangzású szavak, a torkomat összeszorította a félelem jéghideg keze. Kétségbeesetten ide-oda ugráló pillantásom először a gyertyákra vetődött, és már meg sem lepődtem, amikor észrevettem, hogy ismét kihunyt az egyik. Ezúttal sem észleltem semmilyen légáramlatot, ami megmozdította volna a nehéz drapériákat. Conrad hangja elcsuklott, kezét végighúzta a torka előtt, közben időnként elhallgatott. Az idegen szemei meg sem rebbentek e jeladások láttán.

– „...És különös árnyak járnak majd köztetek, emberek. Látjátok a karmok lenyomatát a földben, de a lábat, amelytől származnak, sohasem. Az emberek lelkére hatalmas, fekete szárnyak telepednek. Nem más ő, mint a Fekete Varázsló, akit az emberek Sátánnak, Belzebubnak, Apolleonnak, Ahrimannak és Malik Tousnak hívnak...” Ekkor rám terült a rettegés fátyla. Távolról hallottam, amint Conrad hangja egyhangúan zümmög, hol angolul, hol azon a másik, félelmetes nyelven, amelynek szörnyű jelentését meg sem próbáltam fejteni. Minden egyes gyertya kialvásakor elviselhetetlen rettegés szorította össze a szívemet. Ahogy a gyertyák sorjában fellobbantak és a szobában egyre nagyobb lett a sötétség, a félelmem is úgy nőtt fokról fokra. Képtelen voltam megszólalni vagy megmozdulni, kidülledt szemem roppant erőfeszítéssel meredt a megmaradt gyertyákra. Ráadásul a félelmetes, asztalfőnél álló jelenléte is csak növelte rettegésemet. Ő sem mozdult, nem szólt egyetlen szót sem, ám a szeme ördögi diadalittassággal izzott leeresztett szemhéja alatt, és tudtam, hogy a kifürkészhetetlen pillantásainak fedezéke mögött démoni mohósággal várt valamire, csak azt nem tudtam, miért, miért?

Meg mertem volna esküdni rá, hogy abban a pillanatban, amikor az utolsó gyertya is elalszik, és a szobára teljes sötétség borul, valami megnevezhetetlen, mocskos dolog fog történni. Conrad lassan a szöveg végéhez érkezett. Hangja egyre jobban emelkedett, és már majdnem crescendóig fokozódott.

– „...Közeleg hát az elszámolás pillanata. A hollók elrepülnek. A denevérek szárnyai az ég felé törnek. A csillagok közé koponyák vegyülnek. Odaígérted a tested és a lelked, s most át kell adnod őket jogos tulajdonosának. És testedből nem lesz por, sem az életet létrehozó alkotóelemek...”

Ekkor a gyertya lángja enyhén megremegett. Sikítani akartam, kitátott számat azonban csupán egy néma jajszó hagyta el. Megpróbáltam elrohanni, de szinte megdermedtem, és még arra sem voltam képes, hogy legalább a szememet behunyjam.

– „...A mélység szólít téged, és itt az ideje, hogy megadd a tartozásodat. A fények lassan elhalványulnak, és körülölel a sötétség. Nincs már isten, csak az ördög, nincs fény, csak sötétség, és remény sincs, csupán a vég...”

A szobában egy mély sóhaj hangzott fel. Mintha az asztalon fekvő, palásttal letakart tetem felől jött volna! A lepel aprókat rándult.

– „Ó, ti végtelen sötétben suhanó szárnyak!”

Ekkor erős remegés fogott el: a sűrűsödő sötétségben egy halk suhogás hallatszott. Talán a fekete függönyök susogása okozta a zajt? Nekem inkább hatalmas szárnyak hangjának tűnt.

– „Ó, ti sötétben izzó, vörös szemek! Ami megígértetett és vérrel megírattatott, most beteljesedik! Életed immár elmerül a sötétségben! Igen... Koth!”

Váratlanul az utolsó gyertya is kialudt, és valahonnan feltört egy nem embertől származó, elviselhetetlen kiáltás, csak annyit tudtam megállapítani, hogy sem Conradtól, sem tőlem nem származhatott. A félelem egy fekete, jeges áradatként söpört végig rajtam; a koromsötétben hallottam a saját, szörnyűséges sikolyomat. Ebben a pillanatban egy szélroham örvénye és hatalmas légáramlata száguldott át a szobán, magasba repítette a függönyöket, felkapta és a padlóhoz vágta a székeket és asztalokat. Egy másodpercre megcsapta orrunkat egy kibírhatatlan bűz, és egy halk, undorító kacagás gúnyt űzött velünk a sötét szobában, aztán mint egy lepel betakart minket a csend.

Conrad nagy nehezen megtalálta az egyik gyertyát, és meggyújtotta. A gyenge fénynél elénk tárult az iszonyúan felforgatott szoba, megláttuk egymás ijesztő arcát és a fekete, ébenfa asztalt, amely üresen állt a szoba közepén! Az ajtók és ablakok ugyanúgy zárva voltak, mint azelőtt, ám a keleti férfinak nyoma veszett, és ugyanez történt John Grimlann holttestével is.

Őrültekként sikoltozva téptük fel az ajtót, és fejvesztetten rohantunk le a feneketlen kúthoz hasonló lépcsőkön, ahol úgy éreztük, hogy ránk vadásznak a sötétség karmokban végződő, fekete ujjai. Ahogy lebukdácsoltunk az előcsarnokba, egy rettenetes ragyogás hasította ketté a sötétséget, és orrunkat megcsapta az égő fa jellegzetes illata.

A ház bejárati ajtaja néhány pillanatig ellenállt kétségbeesett rohamunknak, aztán megnyílt előttünk, és mi kirohantunk a csillagfényes éjszakába. Miközben lesiettünk a dombról, hallottuk az eget ostromló lángok recsegő-ropogó robaját. Conrad visszapillantott a válla fölött, hirtelen megállt, megpördült, a kezét az ég felé nyújtotta, mint aki megtébolyodott, és felkiáltott.

– Kétszázötven évvel ezelőtt eladtad a lelked és a tested Malik Tousnak, aki maga a Sátán! Ez volt hát a fizetség éjszakája, és ó, Uram, nézd! Nézd! A Gonosz most eljött, hogy elvigye, ami az övé!

A félelemtől dermedten néztem a jelenetet. A lángok ijesztő gyorsasággal elborították a házat, és a hatalmas, karmazsin pokol ott magasodott a kísérteties láthatáron. És a pusztító lángtenger felett, mint egy óriási denevér, ott lebegett egy gigászi, fekete árny, és iszonyatos karmai között egy kicsiny, fehér dolog himbálózott esetlenül, ahogy csak egy emberi test képes. Aztán, ugyanúgy, mint a félelemtől belőlünk feltörő kiáltás, semmivé vált, s kábult tekintetünk csupán a leomló falakba és a lángoló tetőbe ütközött, amelyek földrengésszerű robajjal zuhantak a lángok közé.

Jónás János fordítása