Mr. Poynter naplója

Eredeti cím: Diary of Mr. Poynter, The

0 74

Szerző: Montague Rhodes James • Év: 1919

Egy régi és jó hírű londoni könyvkereskedés árverési helyisége természetszerűleg a gyűjtők, könyvtárosok és kereskedők állandó találkozóhelye; nemcsak aukciók idején, hanem talán még inkább olyankor, mikor a beérkező könyvek szabadon megszemlélhetők. Egy ilyen árverési helyiségben kezdődött azon nevezetes események sora, melyekről nem is olyan sok hónappal ezelőtt a leginkább érintett személy számolt be nekem – név szerint Mr. James Denton, számos tudományos cím birtokosa, valamikor a Trinity Hall tudós társaságának tagja, jelenleg pedig, vagyis a legutóbbi időkig, a Warwick grófság területén fekvő rendcombi uradalom gazdája.

Néhány évvel ezelőtt, egy tavaszi napon, Mr. Denton üzleti ügyben Londonban tartózkodott; Rendcombban felépült új házának bútorozásával kapcsolatban kellett egyet s mást elintéznie. Némelyekben talán csalódást kelt az a tény, hogy a rendcombi kúria új volt; erről azonban nem tehetek. Kétségtelen, hogy valaha állt ott egy másik, régi udvarház; ezt azonban sem a szépsége, sem más ok nem tette nevezetessé. A szépség vagy kiválóság egyébként sem nyújtott volna hathatós védelmet a tűzvész pusztításával szemben, melynek következtében az épület – néhány évvel történetünk időpontja előtt – a földdel vált egyenlővé. Örömmel teszem hozzá, hogy az összes, valóban értékes holmit sikerült idejében kimenteni, s hogy a ház biztosítva volt. Mr. Denton tehát aránylag könnyű szívvel nézhetett szembe a feladattal, hogy maga és nagynénje számára kettőjükből állt a teljes ménage – új, a korábbinál jóval kényelmesebb á helyet építsen.

Londonban járván, minthogy volt némi ráérő ideje, s nem volt túl messze attól az árverési helyiségtől, melyre homályosan már céloztam, Mr. Dentonnak eszébe jutott, hogy eltölthetne ott egy órácskát; hátha talál valamit a híres Thomas-féle kéziratgyűjteményben – ennek egy része, mint erről tudomása volt, éppen megtekinthető az üzletben –, ami warwickshire-i birtoka történetére vagy helyrajzára vonatkozik.

Belépett tehát a boltba, és felment az árverési terembe, ahol az eladásra szánt könyvek, mint mindig, üvegezett ajtajú szekrényekben sorakoztak, néhány pedig a hosszú asztalokon feküdt. A polcoknál és az asztalok mellett mindenféle emberek ültek és álltak; sokat ismert közülük. Egyeseknek odabiccentett, másoknak köszönt, majd leült, hogy áttanulmányozza a katalógust, és kiválassza a szóba jöhető címeket. A munka jól haladt, az ötszáz tételből körülbelül kétszázat már sikerült is átnéznie – percenként felállt, levett egy-egy kötetet a polcról, belepillantott, majd visszarakta –, mikor valaki a vállára tette a kezét. Felnézett. Hegyes szakáll, gyapjúing, értelmes tekintet – a férfi abból a fajtából való volt, melyben a tizenkilencedik század j utolsó negyede, nekem legalább úgy tűnik, olyannyira bővelkedett.

Egyáltalán nem szándékozom elismételni a teljes beszélgetést, mely kettőjük közt lezajlott. Mindössze annak közlésére szorítkozom, hogy a társalgás főképpen közös ismerősök körül forgott. Szó volt például Mr. Denton barátjának unokaöccséről, aki nemrégiben megházasodott, és letelepedett Chelsea-ben, Mr. Denton barátjának sógornőjéről, aki hosszasan gyengélkedett, de már jobban érzi magát, és holmi porcelánról, melyet Mr. Denton barátja néhány hónappal azelőtt vásárolt, valódi értékénél alacsonyabb áron. Mint ebből is kitűnik, a beszélgetés inkább egyfajta monológ jellegét öltötte. Az ismerős úr azonban egy idő után észbe kapott, ráeszmélt arra, hogy Mr. Denton nyilván nem véletlenül van ott, s így szólt:

– Mi az, amit keres– Szerintem ezúttal nincs semmi érdekes.

– Nos, azt gondoltam, esetleg találok valamit Warwickshire-ral kapcsolatban, de Warwick címszót nem látok a katalógusban.

– Nem, én sem emlékszem ilyesmire – mondta Mr. Denton barátja. – De mégis, mintha láttam volna egy warwickshire-i naplót, vagy valami effélét. Mi is volt a név? Drayton? Potter? Painter – vagy P-vel, vagy D-vel kezdődik, ez biztos. – Gyorsan átlapozta az oldalakat. – Igen, itt van. Poynter. 486-os tétel. Talán érdekelni fogja. Azt hiszem, ott vannak kint a kötetek, az asztalon; valaki éppen tanulmányozza őket. Nos, indulnom kell, a viszontlátásra – ugye felkeres minket? Mit szólna a ma délutánhoz? Négy óra körül egy kis házi muzsikálást rendezünk. Nos, akkor majd ha legközelebb a városban jár – és ezzel távozott.

Mr. Denton az órájára pillantott, és meghökkenve látta, hogy mindössze egy perce maradt, ha még el akarja hozni a csomagját, és időben ki akar érni a vonathoz. Ez az egy perc csupán annak megállapítására volt elegendő, hogy a napló négy testes kötetből áll, az 1710 körüli évekre vonatkozik, és hogy láthatólag egy jó csomó, különböző eredetű betoldás található benne. Úgy tűnt, érdemes lefizetni érte öt font komissiót, és erre rögvest módja is nyílt, minthogy ügynöke épp abban a percben lépett a szobába, mikor ő távozni készült.

Aznap este csatlakozott a nagynénjéhez átmeneti szálláshelyükün, egy kis özvegyi lakban, mely csak néhány száz yardnyira feküdt a kastélytól A következő reggelen folytatták azt a diskurzust, mely idestova már hetel

óta tartott kettejük között, és az új ház berendezésének részletei körül forgott. Mr. Denton beszámolt rokonának a londoni út eredményeiről – híven elősorolta a szőnyegek, székek, szekrények, hálószobai porcelán és egyebek részleteit.

– Igen, drágám – mondta a nagynénje –, de nem látok itt bútorszövetet. Elmentél a...?

Mr. Denton dobbantott egyet a padlón (ugyan hol másutt dobbantott volna?).

– Ó, te jó Isten – mondta –, ezt az egyet elfelejtettem. Nagyon sajnálom. A helyzet az, hogy épp oda igyekeztem, és közben a Robins mellett vitt el az utam.

Nagynénje égnek emelte a karját.

– Robins! Akkor ismét egy csomag szörnyűséges régi könyv várható csillagászati összegekért. Úgy gondolom, James, amikor én naphosszat vesződöm miattad, megpróbálhatnád észben tartani legalább azt az egy vagy két dolgot, amire külön megkértelek. Nem mintha magam miatt kérném. Talán úgy véled, hogy nekem ez élvezetet okoz, de ha így van, biztosíthatlak róla, hogy éppen ellenkezőleg áll a dolog. Elképzelésed sincsen arról, menynyi gondot, aggodalmat, vesződséget okoz nekem mindez, neked pedig egyszerűen csak el kell menned az üzletekbe feladni a megrendeléseket,

Mr. Denton megtörten felsóhajtott.

– Ó, nénikém...

– Igen, minden rendben van, drágám, nem akarok szemrehányást tenni, de feltétlenül tudnod kell, mennyire bosszantó ez az egész: főként hogy ügyeinket Isten tudja, hány nappal késlelteti. Ma szerda van – holnap jönnek Simpsonék, és őket nem lehet magukra hagyni, szombatra pedig, te is tudod, meghívtuk a barátainkat teniszezni. Úgy bizony, arról volt szó, hogy magad fogsz szólni nekik, de természetesen nekem kellett megírnom a meghívókat, és vedd tudomásul James, hogy nevetséges képet vágsz. Néha ápolni kell a jószomszédi viszonyt: te sem szeretnéd, ha azt mondanák ránk, hogy mogorva, sótlan alakok vagyunk. Miről is beszéltem? Nos, akárhogy is, jövő csütörtök előtt semmiképp sem mehetsz be ismét a városba, és amíg nem döntöttünk a bútorszövetről, lehetetlen bármi másban elhatározásra jutni.

Mr. Denton megkockáztatta, hogy ez talán kissé túl szigorú álláspont, tekintve, hogy a festés és a tapéták ügye már elrendeződött: nénje azonban pillanatnyilag nem volt hajlandó ezt beismerni. Egyáltalán, semmi olyasmivel nem állhatott volna elő, amit nagynénje képes lett volna elfogadni. Azonban ahogy teltek az órák, a dühös rokon engedett valamit álláspontjából; nem nézte már olyan egyértelmű rosszallással az unokaöccse által elé terjesztett mintákat és árjegyzékeket, sőt egyes esetekben, némi fenntartással bár, de jóváhagyta választását.

Ami Mr. Dentont illeti, őt természetszerűleg kissé lesújtotta az elmulasztott kötelesség felett érzett lelkifurdalás, de még sokkal inkább a teniszparti kilátása; noha ez az augusztussal elkerülhetetlenül vele járó kellemetlenségek sorába tartozik, úgy gondolta, májusban nincs oka ilyesmitől tartani. Kissé felvidította azonban az a péntek reggel érkező értesítés, mely tudtul adta, hogy 12 fontos áron sikerült hozzájutnia Poynter kéziratos naplójának négy kötetéhez, és még nagyobb volt az öröme, mikor a következő reggelen a napló is megérkezett.

Szombaton délelőtt kikocsizott tehát Mr. és Mrs. Simpsonnal, délután pedig szomszédaival és vendégeivel kellett foglalkoznia, ezért éppen hogy csak ki tudta bontani a csomagot; a tüzetesebb vizsgálat akkorra maradt, mikor a társaság szombat este nyugovóra tért. Ekkor bizonyosodott meg arról, amit korábban csak gyanított, hogy valóban Mr. William Poynternek, (a saját birtokától körülbelül négy mérföldre eső) Acrington néhai urának a naplóját szerezte meg – annak a Poynternek a feljegyzéseit, aki egy ideig az oxfordi régiséggyűjtők körének tagja volt, és aki a kör lelkének számító Thomas Hearne-nel végül alighanem összekülönbözött – Hearne-nek, ennek az egyébként kitűnő embernek az élettörténete nem szűkölködött efféle eseményekben. Hearne hagyatékához hasonlóan, Poynter naplója is sok minden egyebet tartalmazott napi események krónikáján kívül: voltak benne könyvekhez írott széljegyzetek, érmékről és más régiségekről adott leírások, továbbá az e témákban írt levelek piszkozatai. A katalógus ismertetése alapján Mr. Denton nem alkothatott magának megfelelő fogalmat arról, mennyi érdekesség rejlik a könyvben, és most olyannyira belemerült az első kötet olvasásába, hogy csak a hajnali órákban nyomta el az álom.

Vasárnap reggel, miután a templomból hazajöttek, nénje belépett a dolgozószobába, de az asztalon heverő négy barna bőr kvartó látványa eltérítette mondanivalójától.

– Mik ezek? – kérdezte gyanakodva. – Újak, ugye? Ó! Tehát ezek miatt felejtkeztél el a bútorszöveteimről? Gondoltam. Undorító. Kíváncsi vagyok, mit adtál értük? Több mint tíz fontot? James, ez szégyenletes. Nos, ha ilyesmire van kidobnivaló pénzed, semmi okod nem lehet, hogy ne adakozzál – méghozzá nagyvonalúan – az én Élveboncolás-ellenes Ligám számára. Semmi okod, tényleg, James, és komolyan meg fogok haragudni, ha... Mit mondtál, ki írta őket? A megboldogult Mr. Poynter, Acringtonbcól? Természetesen nem teljesen érdektelen dolog régi feljegyzéseket összegyűjteni a szomszédságunkról. De tíz font!

Felemelte az egyik kötetet – nem azt, amelyet unokaöccse olvasott–, és találomra kinyitotta, de a következő pillanatban már rémült sikollyal földhöz is csapta, mert a lapok közül egy fülbemászó esett ki. Mr. Denton elfojtva egy ajkára toluló szitokszót – felvette a kötetet, és így szólt:

– Szegény könyv! Azt hiszem, kicsit keményen bánsz Mr. Poynterrel. – Valóban, drágám? Bocsáss meg, de tudod, hogy nem állhatom ezeket az ocsmány teremtményeket. Nézzük, nem csináltam-e valami bajt?!

– Nem, azt hiszem, minden rendben van: de ide nézz, hol nyílt széjjel! – Istenem, igen, igen, milyen érdekes! Szedd már le, James, hadd nézzem meg közelebbről.

Egy darab mintás anyag volt, nagysága körülbelül egyezett a kvartó lap méretével, melyhez egy régimódi gombostűvel volt hozzáerősítve. James levette, átnyújtotta nénjének, majd a tűt gondosan visszaszúrta eredeti helyére.

Nem tudom pontosan, miféle szövet lehetett; de egy minta volt rányomva, amely teljesen elbűvölte Miss Dentont. Nem győzte magasztalni; odatartotta a falhoz, majd Jamesnek kellett ugyanezt tennie, hogy az idős hölgy némi távolságból is megszemlélhesse az anyagot: végül közvetlen közelről fölé hajolt. Vizsgálata eredményeként a legmelegebb szavakkal fejezte ki nagyrabecsülését az egykori Mr. Poynter ízlése iránt, aki eléggé nem méltányolható módon megőrizte ezt a mintát a naplójában.

– Elragadó motívum – mondta –, és egyúttal rendkívüli is. Nézd, James, milyen bájosan kanyarodnak a vonalak. Hajra emlékeztetik az embert, nem igaz? És aztán itt mintha csomóra kötött pántlikák lennének. Milyen remekül kiemelik a színeket. Kíváncsi vagyok...

– Azon gondolkodom – mondta James alázatosan –, vajon mibe kerülne lemásoltatni a függönyeinkhez?

– Lemásoltatni? Hogyan tudnád lemásoltatni, James?

– Nos, a részleteket nem tudom, de úgy látom, miután nyomott mintáról van szó, fából vagy fémből el lehetne készíteni egy klisét hozzá.

– Óriási ötlet, de igazán, James. Majdhogynem boldog vagyok, hogy; ilyen feledékeny..., hogy elfelejtkeztél a szövetekről .szerdán. Egyszóval, megígérem, hogy megbocsátok, ha lemásoltatod ezt a bűbájos holmit. Senkinek sem lesz még csak megközelítőleg is hasonló függönye, és ne felejtsd, James, nem fogjuk engedélyezni az árusítását. Most már feltétlenül mennem kell. Teljesen elfelejtettem, miért is jöttem be: nem baj, várhat.

Nénje távozása után James Denton még néhány percig vizsgálgatta a mintát, mivel az imént nem volt alkalma alaposabban szemügyre venni. Azon tépelődött, mi lehetett, ami Miss Dentont ennyire megragadta benne. Ő nem látta sem különösebben figyelemreméltónak, sem különösebben szépnek. Nem vitás, függönymintának éppen alkalmas volt: a vonalak függőleges irányban futottak, és az emberben azt az érzést keltették, hogy ezeknek valahol fönt találkozniuk kell. Nénjének abban is igaza volt, hogy a felfelé futó indázat hullámos – majdnem hogy göndör – hajfürtökre emlékeztetett. Nos, a lényeg az, hogy cégjegyzékek segítségével, vagy más úton, ki kellett deríteni, hol vállalnák el egy ilyen dolog lemásolását. Nem akarom az olvasót a részletekkel untatni; elég az hozzá, hogy a szóba jöhető cégekkel Mr. Denton felvette a kapcsolatot, és közülük néhánnyal meg is beszélt egy-egy időpontot, mikor zsebében a szövetdarabbal ellátogathat hozzájuk.

Az első két próbálkozás sikertelen volt: de a páratlan számok szerencsét hoznak. A bermondseyi cég, amely listáján harmadikként szerepelt, nem először vállalt ilyesfajta munkát. Ennek bizonyítékai, melyeket tüstént eléje is tártak, meggyőzték Mr. Dentont arról, hogy nem csinál rossz üzletet, ha nekik adja a megbízást. A „derék jó Mr. Cattell” heves érdeklődést mutatott a dolog iránt.

– Szívfacsaró még csak elgondolni is, uram – mondta –, mennyi ehhez hasonló gyönyörűséges középkori holmi hever jóformán észrevétlen a vidéki kastélyainkban; sokszor az ilyesmit, hallgasson rám, uram, sutba dobják, mintha bizony szemét lenne. Hogyan is mondja Shakespeare ócska lim-lom. Úgy ám, ahogy gyakran mondogatom, neki mindnyájunkhoz van egy szava, uram. Mármint Shakespeare-nek; persze tudom én azt, hogy nincs mindenki egy véleményen velem – épp a minap össze is kaptam emiatt valakivel. Bejött egy úr – egy nemesember –, ha az emlékezetem nem csal, véletlenül el is mondta, hogy összeírt ezt-azt a témáról; mire én, csak úgy mellékesen, idéztem valamit Herkulesről és a festett kelmékről. Te jó Isten, micsoda hűhót csapott. De ami a ránk bízott munkát illeti, mindenképpen azon leszünk, hogy tisztességgel elvégezzük. Amit valaki egyszer megcsinált, ahogy csak néhány hét előtt egy másik nagyrabecsült ügyfélnek megjegyeztem, azt más is megteheti. Három vagy négy hét múlva, ha minden rendben halad, reméljük, bizonyságát adhatjuk ennek, uram. Vegye fel a címet, Mr. Higgins, ha megkérhetném.

Körülbelül ez volt Mr. Cattell megfigyeléseinek általános iránya Mr. Dentonnal való első találkozásuk alkalmával. Egy jó hónappal később Mr. Denton, miután értesítették, hogy néhány mintadarab már megtekinthető, újra találkozott vele, és úgy tűnik, minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen a másolat hűségével. A motívumot egy kissé meghosszabbították, hogy – mint már említettem, a vonalak valahogyan ezt sugallták – a függőleges indázat felül találkozzék. Az eredeti színét azonban még nem sikerült tökéletesen eltalálni. Mr. Cattellnek néhány technikai jellegű javaslata volt, amelyekkel most nem akarom untatni az olvasót. A minta általános karakteréről is volt mondanivalója, ezzel kapcsolatos megjegyzéseit azonban leginkább valamely homályos ellenérzésben lehetne összegezni.

– Önnek, uram, az a kívánsága, hogy ezt a holmit ne árusítsuk; csakis azok a személyes ismerősei kaphatnak belőle, akik erre külön felhatalmazást kaptak öntől. Tudomásul vesszük. Teljesen megértem az óhaját: a különlegesség adja meg a garnitúra értékét, no nem igaz? Ami mindenkié, az senkié, ahogy mondani szokás.

– Gondolja, hogy népszerű lenne, ha széles körben árusítanák? kérdezte Mr. Denton.

– Aligha hiszem, uram – mondta Cattell, miközben elgondolkozva simogatta a szakállát. – Aligha hiszem. Nem lenne népszerű. Annak az embernek sem tetszett, aki a klisét készítette hozzá, igaz, Mr. Higgins?

– Nehéznek találta a feladatot?

– Ilyenre nem volt oka, uram; de a helyzet az, hogy a művészi temperamentum – és a mi embereink művészek, uram, egytől egyig, méghozzá igazi művészek, igazibbak sok olyannál, akit a világ így titulál –, szóval az ilyen temperamentum hajlik a furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalmakra és ellenszenvekre, ahogy a mi esetünk is jól példázza. Két vagy három alkalommal jártam nála, látni akartam, hogyan halad a munkával; nem is a rejtélyes beszéde zavart, ahhoz már hozzászoktam, hanem képtelen voltam, és a mai napig; képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet valósággal irtózni egy ilyen finom holmitól. Úgy tűnt – mondta Mr. Cattell, átható pillantást vetve Mr. Dentonra –, mintha a fickó valami ördögit szimatolna a mintában.

– Valóban? Ezt ő mondta magának? Nem mondhatnám, hogy magam bármi vészjóslót látnék benne.

– Én sem, uram. Ami azt illeti, meg is mondtam neki. „Gyerünk, Gatwick”, mondtam, „ki vele, mi a baj? Mi az oka ennek az előítéletnek? – mert nem tudom másképpen nevezni.” De nem! Semmiféle magyarázatot nem lehetett kihúzni belőle. Válasz helyett csak a vállát vonogatta. De gustibus... No, de tessék, nézze csak – és ezzel ismét a kérdés technikai oldala került előtérbe.

A háttér színeinek pontosítása; a szegély és a szalagcsomók alkották messze a dolog leghosszadalmasabb részét, és a végleges eredmény megszületése előtt még sokszor kellett oda-vissza küldözgetni a szövetminta eredetijét és a másolatokat. Augusztus és szeptember folyamán Dentonék sokat voltak távol a kastélytól, így már jócskán benne jártak az októberben; mire elkészült annyi a szövetből, amennyiből kiteltek a függönyök. Három vagy négy hálószobát akartak ezzel a drapériával felszerelni.

Simon és Tádé ünnepén a két rokon éppen rövid vendégségből érkezett haza; otthon mindent készen találtak. Rendkívül meg voltak elégedve az összhatással, különösen az új függönyök illeszkedtek remekül a környezetükbe. Miközben Mr. Denton a vacsorához öltözködött, módja nyílt alaposabban is szemügyre venni a szobáját, újra meg újra gratulált magának szerencséjéhez, mely először elfeledtette vele nénje megbízását, majd kezébe rakta a hiba orvoslásának eme rendkívül hatékony módszerét. A minta, ahogy a vacsoránál megjegyezte, megnyugtató volt, ugyanakkor távolról sem unalmas. Miss Denton – akinek szobájába egyébként másféle függöny került – tökéletesen egyetértett vele.

Másnap a reggelinél némileg módosította véleményét; – épp csak egy árnyalatnyival volt kevésbé lelkes.

– Egy valamit eléggé sajnálok – mondta –, kár volt megengedni, hogy a felfelé futó vonalakat felül összekössék. Azt hiszem, jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy volt.

– Hm? – mondta nagynénje kérdő hangsúllyal.

– Igen. Ahogy a múlt éjjel az ágyamban olvastam, állandóan oda kellett néznem. Vagyis azon vettem észre magam, hogy percenként odapillantgatok. Az az érzésem támadt, hogy valaki kukucskál a függönyök mögül, pedig nem is volt ott széle az anyagnak; szerintem az egész annak tudható be, hogy az indázat felül összetalálkozik. Ezenkívül csak a szél zavart.

– Hogyhogy, nekem úgy tűnt, teljesen nyugodt éjszakánk van.

– Talán csak a ház felém eső oldalán fújt a szél, de a függönyeim úgy lebegtek és suhogtak; egyáltalán nem volt kedvemre való...

Azon az estén James Dentonnak egy agglegény barátja érkezett vendégségbe, akit házigazdájával egyazon emeleten szállásoltak el, de egy hosszú átjáró végében, melyet egy vörös posztóval párnázott ajtó választott ketté – a huzat és a zaj kiküszöbölésére.

Miss Denton aznap, korán visszavonult; a két férfi körülbelül tizenegykor vált el. James Denton még nem akart lefeküdni, leült hát egy karosszékbe olvasni. E1-elbóbiskolt, majd eszébe jutott, hogy barna spánielje, amely rendesen a szobájában aludt, nem jött fel vele. Aztán azt gondolta, hogy téved: mert ahogy megmozdította a kezét, mély a karosszék mellett, a padló közelében csüngött, egy szőrös felület leheletfinom érintését érezte, és ahogy odanyúlt, keze valami gömbölyűt tapintott. Idegenszerű érzése támadt, még jobban furcsállta azonban, hogy érintését tökéletes mozdulatlanság; fogadja, ezért odapillantott. Amihez hozzáért; felemelkedett feléje. A mozdulat arra utalt, hogy idáig; a hasán csúszott; amennyire meg lehetett állapítani, a lénynek emberi formája volt. Az arcon azonban, amely most egészen közel került az övéhez, nem voltak felismerhető vonások; az egészet szőrzet borította. Alaktalansága ellenére volt benne valami kimondhatatlanul fenyegető. Mr. Denton felpattant a székből és kirohant; torkából rémült nyöszörgés tört elő. Kétségtelenül jól tette, hogy elmenekült. Ahogy nekirohant az átjárót kettéosztó párnázott ajtónak, és – elfeledve, hogy az feléje nyílik – teljes erőből dörömbölni kezdett rajta, enyhe ráncigálást érzett hátulról, amely azonban úgy tűnt, állandóan erősödik, mintha a kéz, vagy az a valami, amit kéznek sejtett, annak mértékében válnék egyre anyagszerűbbé, ahogy az üldöző haragja növekszik. Aztán hirtelen eszébe jutott a zár fortélya – kinyitotta-bezárta maga mögött –, bejutott barátja szobájába, és ennél többet nem is szükséges megtudnunk.

Különös, hogy a napló megvásárlása óta eltelt idő alatt James Denton egyáltalán nem próbált magyarázatot találni a lapok közé tűzött minta jelenlétére. A naplót különben végigolvasta, és miután sehol nem talált róla említést, arra a következtetésre jutott, hogy nincs is mit megmagyarázni. Mikor azonban másnap elhagyta a rendcombi kúriát (maga sem tudta, távozása végleges lesz-e) – ehhez természetesen ragaszkodott a szörnyűséges események után, melyekről az imént megpróbáltam beszámolni –, magával vitte a naplót. Tengerparti szálláshelyén azután alaposabban is megvizsgálta a kötetnek azt a részét, ahonnan a mintát kiemelték. Első gyanúja beigazolódott. A szóban forgó helyen két vagy három lapot összeragasztottak, a fény felé tartva azonban tisztán látszott, hogy az oldalakat teleírták. A lapok könnyedén engedtek a gőz hatásának, mivel az őket összetartó ragasztóanyag az idők során már erejét vesztette; az írás valóban kapcsolatban állott a mintával.

A bejegyzés 1707-ből származott.

„Az öreg Mr. Casbury, Acringtonból, a mai napon sokat beszélt nékem az ifjú Everard Charlettről, a kit még collegiumi deákként üsmért, és ki vélekedése szerént atyjafia doctor Arthur Charlettnak, a ki mostan a Collegium igazgatója. Ez a Charlett jókiállású nemesifjú létére feslett erkölcsű, istentelen személly vala, és nagytorkú, ahogy akkoriban a nagyivók neveztettek. A mellett hírhedett is, s több ízben megfeddték különcködései okán: ha züllésinek egész történetit ismerik, nem kétséges, kizárták volna a collegiumból, mondván, hogy nincs meg benne az igyekezet, a mit Mr. Cashury maga is úgy gyanított. Gyönyörű szép férfiember volt, és mindég saját hajzatát visellte, melly a fejit igen nagy bőségben koronázta, és amellyről, feslett élete miatt, az Absalom csúfnevet kapta vala. Maga is szokta volt mondogatni, hogy valóban úgy hiszi, bizony megrövidíté az öreg Dávid élete napjait, gondolván itt a saját apjára, Sir Job Charlettre, az érdemes idős lovagra.

Mr. Casbury pediglen azt mondotta, hogy nem emlékeznék pontosan Sir Everard Charlett halálának évire, de az vagy 1692 vagy 93 volna. Hirtelen hala meg októberben. (Itt a megboldogult kellemetlen szokásainak és állítólagos gaztetteinek hosszas leírása következik.) Az előző estvén olly kiváló hangulatban látván őtet, Mr. Casbury hitetlenkedve hallgatá halálának hírit. A várost körülkerítő vizesárokban találtak reá, a haja, valamint mondják, le vala tépkedve mind a fejiről. Nemesember lévén, majd minden harang megszólallt érette Oxfordban, s a következő éjjelen el is temették a Szent Péter templomában. De két évvel később, a midőn utódja vidéki birtokára szállíttatta volt a koporsót, az véletlenségből eltörött. A koporsó, úgy mondják, teli volt hajjal: ez inkább mesébe illenék, mégis úgy vélem, nem példa nélkül álló, valamint ugyan doctor Plot Staffordshire-i történeteben is olvashatjuk.

Mr. Casbury későbben hozzájutott a megboldogult hálószobai kelméihöz, mellyről azt tartották, hogy Charlett saját hajzatának emlékezetire készítteté, s a fickónak, a ki rajzolta, egy tincset adott vala. A matéria, amit ide erősíték, ugyan abból való, a mit Mr. Casbury adott által nékem. Valamint elmondotta, úgy vélné, vagyon némi finomság a rajzban, maga azonban ezt fel nem fedezte, sem pedig nem szerette volt hosszasan tanulmányozni az ábrázolatot:

A függönyökre költött pénzt akár a tűzbe is dobhatták volna, ahogy a függönyökkel tették. Mr. Cattell, amikor meghallotta, mi történt, megint egy Shakespeare-idézethez folyamodott. Különösebb nehézség nélkül kitalálhatják, melyikhez. E szavakkal kezdődik: „Több dolgok vannak...”

Máté J. György fordítása

Legújabbak

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Frank Belknap Long:
Horror from the Hills, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Suttogás a sötétben

A vermonti hegyekben állítólag különös, nem a Földről származó lények élnek, és az 1927-es áradások során számos idegen testet is magával sodort a víz. Albert Wilmarth, a Miskatonic Egyetem tanára különös levelet kap az Ördöghegy közelében élő magányos embertől, Henry Wentworth Akeleytől, aki a szkeptikus tanárnak azt bizonygatja, hogy a mendemondák igazak, sőt, földönkívüli szörnyek titkos szervezetéről rántja le a leplet a fiatal tudós előtt. Amikor Wilmarth megérkezik Akeleyhez, a férfit leromlott állapotban találja, és hátborzongató események veszik kezdetüket. A bujkáló, félelmetes humanoidok ötlete egyértelműen Arthur Machen hatása, akinek A fekete pecsét története című írása is ember előtti, rejtőzködő életmódot folytató lények létezését sugallja az elhagyatott, vadregényes dombokon. Lovecraft a Weird Talestől 350 dollárt kapott érte, amely rekordfizetésnek bizonyult, hiszen semelyik más írásáért nem kapott ennyit.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre