Erich Zann muzsikája

Eredeti cím: Music of Erich Zann, The

0 2363

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1921

A lehető legnagyobb gonddal tanulmányoztam a város térképeit, mégsem akadtam többé a rue d’Auseil nyomára. Nem csupán modern térképekkel próbálkoztam, hisz tudom, hogy az elnevezések megváltozhatnak: átbogarásztam az antik anyagot is, személyesen néztem végig minden területet, olyan utcanevet keresve, mely a későbbi rue d’Auseilnek felelhetett meg. Minden igyekezetem ellenére azonban tény marad, zavarba ejtő tény, hogy nem lelem a házat, az utcát, de még a környéket sem, ahol néhány hónappal ezelőtt szegény, metafizikát tanuló egyetemi diákként Erich Zann muzsikáját hallottam.

Nem csodálkozhatom azon, hogy emlékezetem cserbenhagyott, hisz testileg és lelkileg egyaránt megszenvedtem azt az időszakot, amelyet a rue d’Auseilben töltöttem. Tudom, kevés számú ismerősöm sosem keresett fel ott. De hogy nem lelem az utcát, mégis egyszerre különös és zavarba ejtő, hisz alig félórányi járásra lehetett az egyetemtől, és jellegzetességeinek hála, aligha feledheti a környéket az, aki akár egyszer is látta. Mégsem találkoztam senkivel, aki ismerte a rue d’Auseilt.

Málladozó téglájú, bedeszkázott ablakú raktárépületek szegélyezte, sötét vizű folyó partján kezdődött az utca. A folyón fekete kőből összerótt, masszív híd ívelt át. A part mentén örökös félhomály uralkodott, mintha a közeli üzemek füstje homályosította volna el tartósan a napot. Maga a folyó gonoszul bűzlött, efféle szagot sehol másutt nem éreztem még, s meglehet, épp ez segít majd hozzá, hogy egy nap visszataláljak, mert ezt a bűzt nyomban felismerném? A hídon túl sínekkel át- meg átszőtt, szűk utcák sorakoztak, ezután következett az emelkedő, mely először szelíd kaptatónak tűnt, s csak a rue d’Auseil bejáratánál vált igazán meredekké.

Sosem láttam még olyan szűk, olyan meredek utcát, amilyen ez volt. Szirtnek is beillett; egyetlen jármű sem juthatott fel rajta. Sok helyütt lépcsősorok kezdődtek, az utca legtetején pedig repkénnyel benőtt fal tornyosult. A burkolat nem volt egyenletes, emitt kőlapok, amott kockakövek sorakoztak, sok helyütt látszott a szürkészöld gyomtól felvert, csupasz föld. A házak magasak voltak, csúcsos tetejűek, hihetetlenül régiek, s őrült módon előre vagy hátrafelé, illetve oldalra dőltek. A szemközt fekvő épületek némelyike szinte összeért, amolyan boltozatot formált, napfény alig-alig jutott a kövezetig. Néhol híd kötötte össze a házakat.

Különösképp mély benyomást gyakoroltak rám az utcában lakók. Az okot először abban láttam, hogy mind olyan csöndesek, visszahúzódóak, később abban, hogy mindannyian nagyon öregek. Fogalmam sincs, miért éppen ezt az utcát választottam lakhelyemül: nem lehettem egészen önmagam, amikor mellette döntöttem. Sok szegényes helyen éltem már azelőtt, s pénz híján gyakorta kényszerültem odébbállni. Ekkor választottam azt a düledező házat ott a rue d’Auseilen, a házat, amelynek tulajdonosa a béna Blandot volt. Az utca legtetejétől sorrendben harmadik épület jócskán kimagaslott a többi közül.

Az ötödik emeleten kaptam szobát, magam voltam az egész emeleten: a háznak alig akadt lakója. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, különös muzsikát hallottam kiszűrődni az oromtető alól. Másnap kérdezősködni kezdtem a vén Blandot-nál. A tulajdonos elmondta, hogy egy öreg német hegedűs él odafent, egy különös, néma alak, akit Erich Zann néven ismernek. Esténként egy olcsó kis színház zenekarában játszik, s mert hazaérkezése után szeret tovább muzsikálni, az oromtető alatti, elhagyott szobát választotta, ennek ablakából – az utca lakói közül egyetlenként – kilátása nyílt a romladozó kőfalra és a falon túli tájra.

Eztán minden éjszaka hallgattam Zann muzsikáját, s bár aludni nemigen tudtam tőle, különös volta megragadott. Magam, bár keveset konyítok a zenéhez, bizonyos voltam abban, hogy az általa felidézett harmónia egyetlen azelőtt hallott dallammal sem rokon. Zann kétségtelenül maga komponálta eredeti géniuszra valló darabjait? Minél tovább hallgattam, annál inkább növekedett elragadtatásom, s egy hét múltán elhatároztam, hogy megismerkedem vele.

Egy éjjel, mikor épp hazatért a munkából, elébe toppantam a lépcsőn, elmondtam neki, hogy szeretném megismerni, szeretnék vele lenni, úgy hallgatni játékát. Zann apró termetű, görnyedt és sovány figura volt, elhanyagolt öltözékű, kék szemű, groteszk mitológiai szatírra emlékeztető képű, csaknem tar fejű öregember. Szavaim hallatán egyszerre látszott haragosnak és rémültnek, barátságos viselkedésem azonban végül megnyugtatta. Kelletlenül intett, s én a nyomába szegődtem az oromtetőre vezető meredek, recsegő lépcsősoron. Szobája – egy az oromtető alatti két helyiség közül – a nyugati oldalra nézett, az utca felső végét elzáró fal felé. Hatalmas volt, és még hatalmasabbnak tetszett ridegsége, elhanyagoltsága miatt. Mindössze egy keskeny vaságy, egy ütött-kopott mosdótál, egy kis asztal, egy jókora könyvszekrény, egy vasból való kottatartó meg három ódivatú szék akadt benne. A kottalapok rendetlen összevisszaságban hevertek a padlón. A csupasz falak tán sosem láttak vakolatot; a por meg a pókhálók miatt a szoba elhagyatottnak tűnt inkább, semmint lakottnak. Erich Zann elképzelését a kényelemről kozmosznyi messzeség választotta el a megszokottól.

Intett, hogy üljek le, azután bezárta az ajtót, helyre tette a jókora fareteszt, utána még egy gyertyát gyújtott, odahelyezte amellé, amit magával hozott. Előszedte hegedűjét molyrágta tokjából, s leült vele a legkényelmetlenebb székre. Nem nyúlt a kottatartóért, hanem választást sem kínálva, emlékezetből muzsikálva bűvölt el több mint egy órán át, minden bizonnyal maga szerezte dallamokkal.

A zenében járatlanok előtt hasztalan próbálnám megvilágítani e dallamok lényegét. Holmi fúgát hallhattam, a legmegkapóbb visszatérő témákat, ám e témákból hiányoztak a rémisztő zengzetek, melyeket szobámból a megelőző alkalmakkor hallani véltem. Azokat a különös dallamokat megjegyeztem, gyakorta dúdoltam, fütyörésztem kontár módjára magamban, így hát, amikor vendéglátóm letette vonóját, megkértem, idézzen fel néhányat közülük. Szavaim egyszeriben szétdúlták a ráncok szabdalta szatírarc játék közben látott nyugalmát: az unott kifejezés helyett Zann vonásairól a dühnek és rémületnek ugyanaz a fura vegyüléke sütött felém, melyet megfigyelhettem már, mikor első ízben megszólítottam. Úgy véltem, nógatással hathatok rá, kihasználhatom szenilitása szeszélyességét. Baljósabb hangulatát úgy élesztgettem, hogy elfütyültem pár taktust a múlt éjszaka emlékezetes dallamaiból. Egyetlen percnél tovább nem próbálkozhattam, mert a néma öreg, alighogy ráébredt, mit fütyülök, leírhatatlan módon eltorzult arccal kapott számhoz hosszú, vénséges, csontos jobbjával, hogy véget vessen a durva utánzásnak. Ezután, zavarodottságának újabb bizonyítékát adva, ijedten pillantott elfüggönyözött ablakára, akárha holmi betolakodótól rettegne? Abszurd gondolat volt, hisz a padlásszoba elérhetetlen magasságban maradt a szemközti háztetőktől. A ház tulajdonosa elmondotta, ez az egyetlen olyan szoba a meredek utcában, ahonnét az ember átláthat a kilátást elzáró kőfal túloldalára. Zann pillantása most eszembe juttatta Blandot szavait, s szeszélyem vágyat ébresztett bennem a dombon túli vidék, a holdsütötte háztetők, városi fények lélegzetelállító panorámája után, melyben a rue d’Auseil valamennyi lakója közt csupán a mogorva muzsikus gyönyörködhetett. Az ablakhoz indultam hát, s már-már elhúztam a meghatározhatatlan anyagú függönyt, amikor a néma bérlő még a korábbinál is nagyobb rémülettel ismét megállított. Ezúttal már az ajtó felé intett fejével, miközben két kézzel markolászva, idegesen próbált elvonszolni onnét. Megelégeltem e bánásmódot, rápirítottam, eresszen el, s közöltem vele, hogy nyomban távozom. Szorítása engedett, undoromat és felháborodásomat látva haragja is elpárolgott. Ismét karon fogott, ám ezúttal barátságosabban, s egy székre ültetett, azután elkeseredett képpel asztalához ment, ahol ceruzájával, az idegenből jöttek csapnivaló franciaságával hosszú szöveget vetett papírra. Üzenetében, melyet végül átnyújtott, türelemért, bocsánatért esdekelt. Mint írta, öreg már, magányos, ráadásul furcsa félelmek, idegi természetű nyavalyák gyötrik, melyek kialakulásában a zenén kívül egyéb dolgok is ludasak. Örül, hogy végighallgattam játékát, s szívesen Iát más alkalmakkor; ügyet se vessek különcségeire? Különös dallamait azonban képtelen eljátszani mások előtt, azt sem állhatja, ha mástól hallja őket, nem szenvedheti továbbá, ha szobájában bárki bármihez hozzányúl. Míg a folyosón elébe nem toppantam, nem sejtette, hogy szobámból hallottam zenéjét. Arra kér, állapodjak meg Blandot-val, és vegyek ki szobát az alsóbb emeletek valamelyikén, ahová már nem hallatszanak le éjszakai dallamai. A bérleti díj különbözetét, írta, kifizeti majd.

Miközben a gyatra franciasággal íródott szöveget böngésztem, ellágyultam az öregember iránt. Testi és lelki nyavalyák gyötörték, akárcsak engem; metafizikai tanulmányaim könyörületességre intettek. A csöndben valami zaj támadt az ablaknál: egy zsalugáter reccsenhetett meg az éjszakai fuvallatban, valami okból azonban csaknem olyan hevesen rezzentem össze, mint Erich Zann. Miután végigolvastam üzenetét, kezet ráztam vele, s barátságban váltunk el.

Másnap Blandot drágább szobát adott a harmadik emeleten, egy vén uzsorás meg egy tiszteletre méltó kárpitos lakosztálya mellett. A negyediken senki sem lakott.

Egykettőre ráébredtem, Zann korántsem szomjazik annyira társaságomra, amennyire állította, mielőtt rávett, költözzem le az ötödik emeletről. Nem hívott magához, s mikor mégis felkerestem, kelletlenül bocsátott be, s lélektelenül muzsikált. E látogatások mindig az esti órákban zajlottak; Zann nappal aludt, olyankor senkit nem eresztett szobájába. Szimpátiám nem növekedett irányában, noha padlásszobája és rémisztő muzsikája egyaránt hatott rám. Különös vágy élt bennem, hogy kitekintsek a falon túlra néző ablakon, lepillantsak a dombról, le a mélybe, a csillogó tornyokra, háztetőkre. Egy ízben, míg a színházi előadások folytak, s Zann távol volt, fellopództam a szobájához vezető lépcsőn, ajtaját azonban zárva találtam.

Sikerült ellenben kimódolnom, miképp hallgathatom továbbra is éjszakai muzsikáját. Előbb ötödik emeleti régi szobámba lopakodtam fel lábujjhegyen, majd, elég bátorságot gyűjtve, felóvakodtam az oromtető alá vivő, recsegő-ropogó utolsó lépcsősoron. Ott, a szűk előtérben, az elreteszelt ajtóval, letakart kulcslyukkal szemközt kuporogva gyakorta jutottak fülembe olyan hangzatok, melyek a ritka csoda és a lappangó titok nehezen meghatározható félelmével töltöttek el. Nem mintha rémületesek lettek volna – hisz nem voltak azok –, ám egyes zengzeteik e földön idegen hangulatot árasztottak, olykor pedig olyan szimfonikus hatást keltettek, melyet bajosan tulajdoníthattam egyetlen ember munkájának. Erich Zann nyilván kivételes géniusz lehetett? Ahogy múltak a hetek, mind vadabbul és vadabbul játszott, viselkedése mind ridegebb, elutasítóbb lett; olyannyira, hogy már nem szemlélhettem szánalom nélkül. Egyáltalán nem engedett be szobájába, s kitért előlem, valahányszor a lépcsőn összetalálkoztunk.

Azután egy éjjel, miközben ajtajánál hallgatództam, a hegedű cincogása hangok bábeli zavarába fúlt, démoni összhangzatba torkollott. Kész lettem volna kételkedni józan eszemben, az elreteszelt ajtó mögül azonban tüstént siralmas bizonyítékot kaptam az iszonyat valódiságára: artikulátlan, borzasztó kiáltás harsant, amilyet csak egy néma hallathat, s csakis a rettegés, a megszorultság legszörnyűbb pillanatában. Kopogtattam, de nem nyitott ajtót. Ott várakoztam a sötét előtérben, reszkettem a hidegtől és a félelemtől, mígnem meghallottam a boldogtalan zenész erőtlen próbálkozásának neszét: egy székbe fogódzva igyekezett bizonyára a padlóról feltápászkodni. Azt hívén, hogy egy ájulásos roham után épp most nyerte vissza eszméletét, ismét kopogtattam, nevemet ismételgettem bátorítón. Hallottam, hogy Zann az ablakhoz támolyog, s hogy becsapja, elreteszeli. Ezután visszacsoszogott az ajtóhoz, melyet reszketegen kinyitva bebocsátott. Érkezésem ezúttal valódi örömmel töltötte el, eltorzult arca megkönnyebbülten felragyogott. Úgy kapaszkodott kabátomba, mint a gyermek anyja szoknyájába.

Szánalmasan vacogott, miközben leültetett egyik székére. Ő maga egy másikra telepedett, háta mögött hegedűje és vonója félrehajítva hevert a földön. Egy ideig tétlenül ült, furcsán bólogatott; paradox módon úgy tetszett, ijedten, erősen fülel. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert átült az asztal melletti székre, rövid üzenetet vetett papírra, átnyújtotta, azután újból az asztal fölé hajolt, és sebesen, megállás nélkül írt tovább. A levélkében az irgalmasság nevében – no meg kíváncsiságomra számítva – arra kért, maradjak a helyemen mindaddig, amíg ő elkészíti német nyelvű beszámolóját mindazon csodás és iszonytató eseményekről, melyeknek részese lett. Vártam, az öregember ceruzája pedig egyre szántotta a lapokat.

Tán egy jó órával később történt – én egyre várakoztam, a vén muzsikus meg lázasan dolgozott, s a teleírt lapok halma növekedett –, hogy Zann egyszerre összerázkódott, akárha valami iszonyú megrázkódtatás érte volna. Tüstént az elfüggönyözött ablak felé tekintett, s borzongva fülelt. Aztán nekem is úgy tűnt, hangot hallok. Nem holmi rémítő neszt, inkább valami különösen halk, végtelenül távoli zenei hangot. Mintha a szemközti házak valamelyikében vagy a felmagasló fal általam sosem látott túloldalán szólaltatta volna meg egy zenész. Zannra tett hatása iszonyatos volt. Az öregember elhajította ceruzáját, felpattant, felragadta hegedűjét, s hamarosan vad dallamot indított útnak az éjszakába, a legvadabbat, amit hangszeréből valaha kicsikart, leszámítva tán az elreteszelt ajtó előtt hallottakat.

Hasztalan próbálnám szavakba önteni, miképp játszott Erich Zann ezen a borzalmas éjszakán. Szörnyűbb volt ez mindannál, amit azelőtt hallottam, hisz ez alkalommal láthattam arckifejezését is, s megértettem, hogy játékára a puszta félelem sarkallja. Zajt akart csapni, hogy elűzzön valamit, esetleg hogy túlharsogjon valami egyebet. Hogy mit, elképzelni se tudtam, noha éreztem, rettentő lehet. Zann muzsikája fantasztikus, lidércálomszerű, hisztérikus volt, ám a végsőkig hű a különös vénember kimagasló géniuszához. Felismertem a számot: a színházakban oly népszerű, vad magyar tánc volt, mire eszembe ötlött, hogy Zann először játssza egy másik komponista művét.

A hegedű kétségbeesetten, mind hangosabban és hangosabban, mind vadabbul és vadabbul sikongatott. Zann teste szörnyű verítékbe fürdött, s vonaglott, mint valami majomé. Tekintete iszonyodva függött az elfüggönyözött ablak négyszögén. A vad dallam hatása alatt szinte láttam a felhők, tátongó mélységek, pára és villámlás közepette őrült módján táncoló kísérteties alakokat, szatírokat, bacchánsokat? Azután, így tűnt legalábbis, egy magasabb, tisztább hang hallatszott, nem hegedűhang. Nyugodtan, megfontoltan, céltudatosan s kihívón szállt messze nyugat felől.

A zsalu rázkódni kezdett a hirtelen támadt éjszakai szélviharban, melyet mintha Zann őrült dallamai kavartak volna. Az öregember még önmagán is túltett: olyan hangokat csiholt ki hangszeréből; aminőket sosem hittem hegedűből kicsiholhatónak. A zsalu egyre csattogott, elszabadult és az ablaknak ütődött. Az üveg végül betört, dermesztő szél csapott a szobába, meglebegtette a gyertyák lángját, szerteszórta az asztalon tornyosuló kéziratlapokat, melyeken Zann kezdte felfedni előttem borzalmas titkát. Az öregemberre pillantottam, s láttam, hogy magánkívül van már: két szeme kigúvadt; üvegesen, vakon meredt előre. Kétségbeesett muzsikája gépies, felismerhetetlen hangzavarba torkollt, ennek természetét írótoll aligha érzékeltetheti.

Egy az eddigieknél erősebb, hirtelen széllöket felragadta a kézirat lapjait, s az ablak felé sodorta őket. Kétségbeesve utánavetettem magam a szállongó íveknek, de azok eltűntek, mire a bezúzott üvegtábláig jutottam. Ekkor ötlött eszembe régi vágyam, hogy kitekintsek ezen az ablakon, a rue d’Auseil egyetlen olyan ablakán, ahonnét megpillanthatom a falon túli lejtőt s az alant elterülő várost. Hiába volt igen sötét, hisz a város fényei mindig égtek. Arra számítottam, szélben, esőben is megláthatom őket. Mégis, mikor a tetőablakok legmagasabbikán kitekintettem, míg a gyertyalángok hajladoztak, s a nekivadult hegedű versenyt vonított az éjszakai orkánnal, nem láttam várost odalent. Nem láttam az utcalámpák fényének ismerős füzéreit, csak határtalan, fekete ürességet. Ezt a felfoghatatlan űrt most mozgás és zene töltötte be minden földi dologhoz hasonlíthatatlanul; ahogy ott álltam, rémülten bámultam, a szél kioltotta mindkét gyertyalángot az ódon oromtető alatt. Könyörtelen, áthatolhatatlan sötétségben hagyott e démoni összhangzat közepette, szemközt a káosszal, hátam mögött az éjbe vonító hegedű pokoli őrjöngésével.

A sötétben hátrahőköltem, nem állt módomban világot gyújtani; az asztalnak ütköztem, felborítottam egy széket, végül elértem a feketeség azon részét, ahonnét a megrázó muzsika szállt. Meg kell próbálnom a magam életével együtt megmenteni Erich Zannét, bármilyen erők támadnak ellenünk! Egy ízben úgy éreztem, hűvös valami érint meg, felordítottam, de hangomat elnyomta a hegedű vonítása. A sötétségben egyszerre beleütköztem a vadul dolgozó vonóba, megértettem, közel járok Zannhoz. Előretapogatództam, megérintettem az öregember székének támláját, azután megleltem, s megráztam a vállát, hogy észhez térítsem.

Nem értem el semmit, hegedűje szüntelenül vonított tovább. Kezem most a fejéhez ért, megfékezte a gépies bólogatást. Fülébe ordítottam, hogy menekülnünk kell az éjszaka ismeretlen teremtményei elől? Nem válaszolt, nem szüneteltette kétségbeesett, leírhatatlan muzsikáját sem, s közben különös szélörvények kavarogtak az oromtető alatti sötétségben, bábeli zűrzavarban. Mikor kezem Zann füléhez ért, magam sem tudtam, miért, összeborzadtam. Nem tudtam, miért, egészen addig, míg végig nem tapogattam merev arcát, e jéghideg, mozdulatlan, lélegzetből kifogyott arcot, melyből vakon meredtek a semmibe a szemek? S ezután, valami csoda folytán, megleltem az ajtót s a jókora fareteszt, azután vad menekülésbe fogtam, menekültem, el attól a sötétben gubbasztó, üveges szemű teremtménytől, el a sátáni vonítástól, a hegedű őrjöngésétől, melynek heve még akkor is fokozódott, mikor megiramodtam.

Ugrálva, lebegve, zuhanvást távolodtam a végtelennek tetsző lépcsősoron, ott, a sötétbe borult házban. Öntudatlanul rohantam ki a meredek, szűk, ódon, csupa lépcső, csupa romladozó épületből az utcára. leszáguldottam a lépcsőkön, végignyargaltam a kőburkolat kockáin, le az alsóbb utcákig, a magas partok közt futó, szennyes folyóig. Átloholtam a roppant, sötétlő hídon, meg se álltam a túlpart egyenesebb, tisztább, mindannyiunk által jól ismert utcáiig, bulvárjaiig, de magammal cipeltem szörnyű élményemet. És, ahogy visszaemlékszem, szél se rezdült, sütött a telihold, s köröttem ott hunyorgott a város minden fénye.

A leggondosabb kutatás és vizsgálódás ellenére azóta sem sikerült újra rábukkanom a rue d’Auseilre, de nem bánom igazán. Sem ezt, sem azt, hogy az elképzelhetetlen semmibe vesztek a sűrűn teleírt lapok, melyek megmagyarázhatták volna Erich Zann muzsikáját.

Gáspár András fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre