Malygris, a mágus legfelső toronyszobájában merengett, ahonnan betekinthette egész Susrant, Poszeidonisz szigetországának fővárosát. A torony Susran középpontjában állt, egy kúpos dombháton. Falait a föld legmélyén fejtett fekete kőből emelték, mely kemény volt és törhetetlen, akár a mesés gyémántacél; az összes többi épületet túlmagasodta, s úgy vetette árnyékát a város háztetőire és kupoláira, ahogyan Malygris baljós hatalma borította sötétbe az emberek szívét.

Malygris öreg volt és életunt; hiába kéltek ajkán iszonyú varázsigék, hiába parancsolt félelmetes és kíváncsi démonok sokaságának, hiába rettegték haragját királyok és főpapok – mindez nem tudta kitölteni a tátongó űrt, mit lelke helyén érzett. Masztodonagyar trónusát titokzatos, rontó erejű rúnák díszítették, rőt turmalinból és azúrkék kristályból kirakva; ő némán és komoran ült közöttük, kifelé révedve a rombusz alakú toronyablak füstüvegén. Hófehér szemöldöke vízszintes vonalba húzódott arcának cserszín pergamenjén, a szeme pedig oly zölden és hidegen ragyogott alatta, mint a százados jégtáblák a sarki napsütésben. Szakálla vastag csíkokban őszült, ám néhol még őrizte olajosan fénylő, kondor feketeségét; csaknem a térdéig ért, s eltakarta a kígyóként tekergőző varázsjeleket, melyeket ezüsttel hímeztek bíborpalástja mellére. Körülötte szétszórva mestersége kellékei hevertek: csupaszon vigyorgó koponyák, emberiek és szörnyektől valók; fekete és borostyánsárga folyadékokkal telt üvegcsék, melyek szentségtörő rendeltetését rajta kívül senki sem ismerte; keselyűbőr fenekű kézidobok és kokatrix-fogakkal töltött csontcsörgők, bizonyos ritkán bemutatott, bonyodalmas szertartásokhoz. A mozaikpadlót helyenként óriási majmok sötét-ezüst gereznái borították, az ajtó fölött pedig egy unikornis-koponya függött, amelyben Malygris túlvilági famulusa fészkelt, egy sápadtzöld hasú korallvipera képében, a hátán hamuszín pettyekkel. Mindenfelé könyvek gyűltek halomba, csupa ősöreg fóliáns, kígyóbőrbe kötve és bronzveretekkel pántolva. A patinamarta kapcsokkal lezárt borítófedelek között borzadályos tanok szunnyadtak: Atlantisz elfeledett tudománya, a Föld és a Hold démonait béklyóba verő pecsétek, az elemek transzmutációjának titkai; némely textusokat a rég letűnt Hyperborea rúnáival írtak, azon az elveszett nyelven, amely eleven ajkakról szólva gyilkosabb volt bármi méregnél és bódítóbb bármi bájitalnál.

A félelmetes hatalom, amit e tárgyak rejtettek és jelképeztek, Malygris személyében testesült meg: egész országok rettegtek tőle és valamennyi rivális varázsló irigyelte. Gondolatait mégis sötét mélabú fátyolozta, s a csüggedés úgy töltötte be a szívét, mint hamu az ünnepi tűzhelyet, ha a lakomának vége és a vendégek hazavonultak. Mozdulatlanul ült, vége-hossza nincs mélázásba merülve, miközben a délutáni nap, lassan ereszkedve a város és a tenger felé, őszi sugaraival áttört a zöldessárga füstüvegen, sápadtan bearanyozta aszott kezét, és szikrát izzított az ujjain díszlő vészrubintokból, melyek úgy lángoltak a gyűrűfoglalatban, akár a pokolból felparázsló szemek. Ámde Malygris néma merengésébe nem férkőzött be sem a fény, sem a tűz; a jelen szürke pusztaságként vette körül, melynek láthatárán, aggasztóan közel, sötét és süket fellegek tornyosultak. Sarkon fordult hát, és a múlt árnyai felé kezdett tapogatózni, vak vándorhoz hasonlatosan, aki elvesztette a napot, s most hiába keresi mindenütt. Fölidézte a pompával és dicsőséggel teljes időket, a keblét máglyaként fűtő szenvedélyeket, dús férfikorának karmazsin-bíbor diadalmenetét; ám mindez kihűlt és elmosódott és furcsamód megfakult, mintha kihamvadt üszökben kutatott volna parázs után. Így hátrált egyre messzebb a jövő elől, kihunyt útjelző tüzek között bolyongva, míg vissza nem tért ifjúsága elsüllyedt világába, azokba a ködös, távoli, hihetetlen esztendőkbe, ahol egy emlék, idegen csillagzat gyanánt, mindmáig lankadatlan fénnyel világolt – egy lány emléke, a réges-régi időkből, amikor még nem vágyott sem a tiltott tudásra, sem a hatalomra, amit megszerezhet vele. Nylissának hívták, és Malygris szerette át.

Évtizedek óta nem is gondolt rá; szinte megfeledkezett róla, annyira lekötötte figyelmét a sok okkult veszedelem és próbatétel, amellyel mint mágusnak – s közülük is a legnagyobbnak – nap mint nap szembe kellett néznie. Most azonban, ahogy eszébe jutott ez a karcsú, ártatlan gyermek – aki oly odaadóan szerette őt, mikor még ő is fiatal volt és vidám és bűntelen; s akit oly hirtelen ragadott el egy rejtélyes lázroham az egybekelésükre kitűzött nap előestéjén –, Malygris múmiává szikkadt arca a pír halovány kísértetébe öltözött; és a jéghideg szempár mélyén megcsillant valami, hasonlatosan a ravatali gyertyák lobbanásához. Ábrándjaiban fölmerült örökre tovatűnt ifjúsága, s újra maga előtt látta a mirtuszok árnyait Meros völgyében, a Zemander-patak partján, ahol esténként sétára indultak Nylissával, gyönyörködve a nyári csillagok születésében, a víz fürge csobogásában és egymás tekintetében.

Ekkor megszólalt, monoton és mély hangon, mint aki fennszóval gondolkodik; és beszédét az unikornis-koponyában lakó viperadémonhoz intézte.

– Vipera: valaha rég, mielőtt eljöttél hozzám és beköltöztél az unikornis-koponyába, ismertem egy leányt, aki oly gyönyörű és törékeny volt, mint az őserdő orchideái; és úgy is halt meg, ahogy az orchideák... Vipera: nem én vagyok-é Malygris, minden titkos tanok és tiltott igék legfőbb mestere, ki parancsol a föld, a tenger és a levegő öszszes szellemeinek, a szoláris és lunáris démonoknak, az élőknek és a holtaknak? Ha úgy kívánom, nem áll-é hatalmamban előszólítani Nylissát ifjúsága és szépsége teljében, felidézni őt az örök árnyak köréből, hogy elém járuljon itt, ebben a toronyszobában, és most, ebben az őszi alkonyatban?

– De igen, mester – felelte a vipera halk, ám idegekig metsző sziszegéssel. – Te vagy Malygris, a legelső összes varázslók és halottidézők között, minden igézések és tagadások és pecsétek ismerője. Ha úgy kívánod, hatalmadban áll előszólítani Nylissát a holtak hideg honából, és újra olyannak látni őt, amilyen régen volt, mielőtt a mohó síri férgek csókjukkal illették volna.

– Vipera: jól és helyénvalóan cselekszem-é, ha a mondottak szerint felidézem őt? Származhat-é ebből rám bárminemű baj vagy sérelem?

A vipera tétovázni látszott. Végül lassan és kimérten azt sziszegte:

– Ki szabhatná meg Malygrisnek, mi helyénvaló és mi nem? Ki dönthetné el Malygris helyett, mi jó és mi rossz? – Más szóval: megtagadod tőlem a tanácsot? – Ez legalább annyira hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek, s a jelek szerint a vipera is így értelmezte, mivel a maga részérő1 nem fűzte tovább a társalgás fonalát.

Malygris egy ideig szótlanul töprengett, állát összekulcsolt kezére támasztva. Aztán hirtelen talpon termett s munkához látott, gyors és magabiztos mozgásával meghazudtolva ráncait. A toronyszoba különféle zugaiból – az ébenfa polcokról, az arany-, réz- és elektrumzáras ládikókból – egybegyűjtötte a varázslathoz szükséges kellékeket. Felrajzolta a padlóra az idézőköröket, a legbelsőben elhelyezkedve meggyújtotta a megfelelő tömjénrudakat, kigöngyölt egy hosszú, keskeny szűzpergament, mely cinóbervörös rúnákkal volt teleróva, majd fennhangon kántálni kezdte a holtakat szólító igéket. A kék, fehér és lila tömjénfüst sűrű fellegekben szállt fel, s csakhamar az egész toronyszobát betöltötte tarka gomolygásával. A fuldokló napfény a falakon kívülre szorult; helyét földöntúli, hamuszín derengés vette át, oly sápadt, akár a Léthe vizéből kiemelkedő holdak. A mágus hátborzongató ünnepélyességgel skandálta tovább litániáját, míg a tekercs végére nem jutott; az utolsó szavak temetői ekhója hosszan reszketve halt el a homályban. Ekkor a színes füstpászmák, mintha függöny gördülne fel, hirtelen semmivé foszlottak. A kísérteties, fakó ragyogás azonban nem enyészett velük; és Malygris meg az ajtó között, ahol az unikornis-koponya függött, ott állt Nylissa földi mása, kissé félrehajolva, akár egy szélfútta virágszál. Ugyanolyan volt, ahogyan emlékezett rá, arról a réges-régi estéről, a menyegzőjük előtt, amikor utoljára látta. Egyszerű fehér ruhát viselt, minden cifrázat nélkül, csak ébenfekete hajába tűzött egy szellőrózsát. Szeme a tavaszi égbolt kékjében ragyogott, ajkán az ifjúság gondtalan mosolya ült; és ahogy rápillantott, valami rég elfeledettnek hitt érzés facsart Malygris szívébe, szaporább iramra sarkallva fásult érverését.

– Te vagy Nylissa? – kérdezte. – Az a Nylissa, akit Meros mirtuszlombos völgyében szerettem, az idők aranyló hajnalán, mielőtt napjaim a sötétségbe fúltak?

– Igen, én vagyok Nylissa.

A hangja ugyanolyan gyöngéd-ezüstösen csengett, ahogyan az emlékezetében őrizte, sok-sok éve eltemetve… Ám ahogy nézte és hallgatta, mégis parányi kétség ébredt benne – éppoly abszurd persze, mint amilyen tűrhetetlen, mindazonáltal konok és kitartó: igazán ez az a Nylissa, akit ő ismert? Nincs valami megfoghatatlan változás, kívül azon a tartományon, amit képes észlelni és szavakba önteni? Nem hiányzik valami néven nevezhetetlen, amit az idő és a sír sötétje elpusztított, az ő mágiája pedig nem hozott helyre tökéletesen? Valóban ugyanolyan szelíd ez a tekintet, ugyanolyan ragyogó ez a fekete haj, ugyanolyan karcsú és kecses ez a derék, mint azé a leányé, aki az emlékeiben él? Nem lehetett benne bizonyos, s erősödő gyanakvását ólmos kiábrándulás váltotta fel, a végső csalódás keserűsége, akárha hamu tömné el a szívét. Vizsgálódása egyre fürkészebb, tüzetesebb és kegyetlenebb lett, s a sírból fölidézett jelenés percről percre kevésbé hasonlított az ő gyönyörű Nylissájához: ajkát és szemöldökét kezdte közönségesnek látni, ívelésükben mind több hibát fedezett fel; a karcsú test véznává satnyult, a fekete fürtök csillogása megkopott, a hamvas nyak vérszegényre sápadt. Malygris lelke újra megöregedett: a bimbózó remények halála visszahozta a csüggedést és a kétségbeesést. Elvesztette hitét a szerelemben, a fiatalságban, a szépségben; még az emlékük sem több csalfa délibábnál, mely álom és valóság ködös határvidékén lebeg. Nem maradt semmi, csak por és árnyak és szürkeség; semmi, csak az üres sötétség és a hideg, meg az elviselhetetlen fáradtság terhe, mely zsibbasztó súllyal nehezedett minden gondolatára.

A hangja mintha a sírból tért volna vissza a torkába kísérteni, ahogy rekedten és reszketegen elrebegte a fölidézett holtakat elbocsátó varázsigét. Nylissa hasonmása füstként szertefoszlott a levegőben, s az alvilági holdfény átadta helyét a lenyugvó nap utolsó sugarainak. Malygris a viperához fordult, s fásult mélabúval szemrehányást tett neki.

– Miért nem figyelmeztettél?

– Használt volna, ha megteszem? – kérdezett vissza amaz. – Mindent tudtál, amire szükséged volt, Malygris, egyetlen dolgot kivéve; és ezt az egyet másképpen nem tanulhattad volna meg.

– Mármint micsodát? – tudakolta keserűen a mágus. – Hogy a bölcsesség nem egyéb hiú gőgnél? Hogy a mágia semmit sem ér? Hogy a szerelem hazugság? Hogy az emlékezet szemfényvesztés?... Mondd, vipera: miért nem tudtam életre hívni azt a Nylissát, akit ismertem... vagy azt hittem, hogy ismerem?

– Akit magad elé idéztél, valóban Nylissa volt – felelte a vipera. – Nem vétettél hibát: a mágiád jól működött. Ám nincs az a varázslat, amely visszaadhatná neked a saját elvesztett ifjúságodat: a bűntelen szív szenvedélyét, ami Nylissát szerette, a tiszta szempár ragyogását, ami a szépségében gyönyörködött. Ez volt az a lecke, mester, amit meg kellett tanulnod.

Kornya Zsolt fordítása