Sredni Vashtar

Eredeti cím: Sredni Vashtar

0 123

Szerző: (Hector Hugh Munro) Saki • Év: 1911

Conradin tízéves volt, és az orvos véleménye szerint legfeljebb ha öt éve lehetett még hátra. Az orvos sima modorú, de fásult ember volt, nem sokat adtak a szavára, ám szakvéleményét megerősítette Mrs. de Ropp is, akinek a szavára viszont annál többet adtak. Mrs. de Ropp Conradin nénje és egyszersmind gyámja volt, s a fiú szemében ő jelentette a világmindenség valóságos, szükséges és kellemetlen háromötödét. A világ fennmaradó kétötöde Conradinban magában és ábrándjaiban halmozódott fel, s szüntelen ellentmondásban élt az előbb említett hányaddal. Conradin úgy gondolta, egyszer, nem is olyan sokára, megadja majd magát a súlyos és szükséges rossznak: a betegségnek, az egészségét óvó rendszabályoknak és a nyúlós unalomnak. Ha nincs csapongó képzelete, mely a magánytól még szárnyakat kapott, már régen megadta volna magát.

Mrs. de Ropp soha, de soha, még a legőszintébb pillanataiban sem vallotta be magának, hogy nem szereti Conradint, bár meglehet, halványan derengett benne, hogy Conradin útjait keresztezni, erőszakkal a fiú "javát akarni" nem is olyan kellemetlen foglalatosság. Conradin elszántan, tiszta szívéből gyűlölte őt, ám ezt tökéletesen leplezte. Kevéske örömei különös zamatot kaptak, ha velük gyámját bosszanthatta; képzeletének birodalmából is kirekesztette, mint holmi tisztátalan dolgot, ami érdemtelen arra, hogy oda bebocsátást nyerjen.

Vajmi kevés szórakozása akadt Conradinnak a kihalt, unalmas kertben, ahol akármelyik ablak kinyílhatott, hogy Mrs. de Ropp kiszólhasson, hogy ezt vagy azt nem szabad csinálni, vagy már ideje bevenni az orvosságot. A kert néhány gyümölcsfáját, mint megannyi botanikai ritkaságot a sivatag közepén, féltve óvták tőle – pedig nehéz lett volna olyan kofát találni, aki hajlandó tíz shillinget adni egész évi termésükért. Hanem egy félreeső zugban, jóformán elrejtve a bokrok mögött állt egy tekintélyes méretű szerszámos bódé, amelyet már régóta nem használtak. Falai közt Conradin menedéket talált, s ez a vityilló szentéllyel elegyes gyerekszobát jelentett neki. Meghitt szellemekkel népesítette be, történelmi figurákkal és képzelete szülötteivel, de volt két igazi, hús-vér lakója is. Az egyik sarokban egy tépett tollú kendermagos tyúk éldegélt; arra tékozolta a fiú szíve minden melegét. Hátrább, a félhomályban, két részre osztott nagy ketrec állt. Egyik fele vasrudakkal volt megerősítve. Egy hatalmas vadászgörény lakott benne. Egy barátságos mészárosinas csempészte be egyszer, ketreccel együtt, cserébe Conradin sokáig dugdosott néhány ezüstpénzéért. Conradin rettenetesen félt a mozgékony, izmos, hegyes fogú fenevadtól, de mégiscsak az volt a legdrágább kincse. Már a puszta létezése is titkos és félelmetes mulatság volt: izgulni és vigyázni, hogy tudomást ne szerezzen róla a Nő, Conradin így nevezte magában a nénjét. Egy szép napon, a jó ég tudja, honnan jutott az eszébe, a vadállatnak is kitalált egy csodálatos nevet, és attól kezdve a vadászgörény istenné; vallássá vált a szemében. A Nő hetenként egy alkalommal hódolt a vallásnak a közeli templomban, s magával vitte Conradint is, de a fiú számára a templomi istentisztelet távoli, idegen rítusnak tűnt. Csütörtökönként a szerszámos bódé sötét és áporodott csendjében Sredni Vashtar, a hatalmas görény ketrece előtt imádkozott. Nyáron piros virágokat, télen skarlátvörös bogyókat áldozott a vadállat oltárán, mert Sredni Vashtar isten volt, isten, aki különös hatalommal rendelkezik a világ kegyetlen és zavaró dolgai fölött, és amennyire azt Conradin megítélhette, a felfogása e tekintetben. homlokegyenest ellenkezett a Nő vallásos érzületével.

Nagy ünnepein Conradin őrölt szerecsendiót hintett a ketrec elé; ennek az áldozatnak az kölcsönzött különleges jelentőséget, hogy a szerecsendiót lopnia kellett. Ezek az ünnepek szabálytalan időközökben követték egymást, és általában valamilyen eseményhez kötődtek. Egyszer, amikor Mrs. de Roppnak három álló napon át rémesen fájt a foga, Conradin három napig ünnepelt, és majdnem sikerült elhitetnie magával, hogy a fogfájás személy szerint Sredni Vashtarnak köszönhető. Ha még egy napig tart a fájdalom, egészen kimerül a szerecsendió készlete.

A kendermagos tyúkot sohasem vonta be Sredni Vashtar kultuszába. Conradin már réges-rég megállapította róla, hogy anabaptista. Igaz, a leghalványabb sejtelme sem volt arról, miféle szerzet az az anabaptista, de szívből remélte, hogy valami vagány és nem túlzottan tiszteletre méltó dolog: Mrs. de Ropp volt az az alap, amelyre Conradin felépítette minden tiszteletre méltó fogalom iránti heves gyűlöletét.

Egy idő után Mrs. de Roppnak feltűnt, mennyire leköti Conradin figyelmét a szerszámos bódé. "Nem tesz jót neki, ha jó időben, rossz időben mindig arrafelé tekereg" – határozta el egyszer hirtelen, és reggelinél bejelentette, hogy a kendermagos tyúkot eladta, és már el is vitték az éjszaka. Rövidlátó szemével Conradinra bámult, és várta, hogy a fiú valami jelét adja dühének vagy fájdalmának, hogy aztán ő eláraszthassa kiváló intelmeinek zuhatagával. De Conradin nem szólt egy szót sem-nem volt mit mondania. Sápadt és eltökélt arca láttára azonban Mrs. de Ropp mintha egy kissé megenyhült volna: délután ugyanis pirítóst is tett az asztalra. Cbonradin nagyon szerette a pirítóst, de gyámja csak ritkán engedélyezett efféle csemegét; mondván, hogy árt a fiúnak; meg sok munka is van vele, ami pedig halálos bűn a középosztálybeli asszony szemében.

– Azt hittem, szereted a pirítóst – kiáltotta a Nő sértődötten, látva, hogy Conradin hozzá se nyúl.

– Néha – mondta a fiú.

Conradin aznap este újítást vezetett be a ketrec-isten hódolatának szertartásában. Miután szokás szerint elénekelte dicshimnuszait, egy kegyet kért az istenségtől.

– Sredni Vashtar, tégy meg nekem valamit!

Hogy pontosan mit, azt nem közölte. Minek is– Sredni Vashtar isten, tehát mindent tud. Conradin az üres sarokba pillantott, majd fel-feltörő zokogását elfojtva, visszatért a másik, gyűlölt világba.

És azontúl szobája megnyugtató sötétségében minden éjjel, és a szerszámos kunyhó félhomályában minden este felhangzott a keserves fohász :

– Sredni Vashtar, tégy meg nekem valamit!

Mrs. de Ropp észrevette, hogy Conradin továbbra is látogatja a kalyibát, és egy nap újabb terepszemlét tartott.

– Mit rejtegetsz abban a zárt ketrecben? – kérdezte. – Biztosan tengeri malacokat. No, majd én kihajítom őket.

Conradin szorosan összezárta ajkait. A Nő erre feldúlta a fiú szobáját, és addig nem nyugodott, amíg meg nem találta a féltve őrzött ketreckulcsot. Aztán sarkon fordult és elviharzott, hogy befejezze a vizsgálatot. Hideg délután volt. Conradinnak megtiltották, hogy kilépjen a házból. Az ebédlő utolsó ablakából még éppen látszott a szerszámos bódé ajtaja, a bozót végében. Ennél az ablaknál táborozott le Conradin. Látta, amint a Nő belép, aztán elképzelte, ahogy kinyitja a szent ketrec ajtaját, és rövidlátó tekintetével bebámul a sötétbe, és néz a vastag szalmakötegek felé, ahol az ő istene rejtőzik. Még képes és a szalma közé is bökdös, amilyen suta és türelmetlen. És Conradin utoljára, átszellemülten, még egyszer elmondta imáját. De nem hitt benne. Érezte, hogy a Nő úgyis mindjárt kijön, arcán azzal az elégedett és megvető mosollyal, amit ő annyira utál, és egy-két óra múlva a kertész elhurcolja csodálatra méltó istenét, aki már nem isten többé hanem csak egy közönséges, ketrecbe dugott barna görény: Tudta, hogy a Nő most is és mindig diadalmaskodni fog felette, és ő ettől egyre betegebb és betegebb lesz, mert tovább kell,tűrnie a kínzásait, zsarnokoskodását és felsőbbrendű okoskodását, egészen addig, amíg egyszer csak már semmi sem fogja bántani, s kiderül, hogy az orvosnak igaza volt. És veresége tudatában, elkeseredetten, hangosan és kihívóan énekelni kezdte bukásra ítélt bálványának himnuszát:

 

Sredni Vashtar ment előre,

Gondolatai vörösek voltak,

A fogai fehérek voltak,

Ellenségei kegyelemért könyörögtek,

De ő megölte mind!

Sredni Yashtar, a gyönyörű.

 

Aztán hirtelen elhallgatott, és az ablaküveghez nyomta az orrát. A kamra ajtaja most is úgy állt, félig nyitva, és teltek-múltak a percek. Hosszú percek voltak, de azért teltek-múltak. Conradin a gyep fölött repkedő seregélyeket figyelte, újra meg újra megszámolta őket, de fél szemét mindvégig a kunyhó félig nyitott ajtaján tartotta.

A savanyú képű szobalány bement az ebédlőbe, hogy uzsonnához terítsen. Conradin még mindig az ablaknál állt, figyelt és várt. Lassanként éledt szívében a remény, szeme már-már diadalittasan ragyogott, és elhalványult benne a legyőzött türelmes és alázatos sóvárgása. Halkan, szinte suttogva, mintegy leplezve kirobbanó örömét, újrakezdte a vérszomjas győzelmi éneket. És ugyanabban a pillanatban végre meglátta, amire várt: egy alacsony, sárga-barna vadállat surrant ki az ajtón, hunyorogva a sápadt nappali világosságban. Bundáján, mancsain és a pofája körül sötét cseppek csillogtak. Conradin térdre hullott. A hatalmas vadászgörény a kis csermely felé tartott, amely a kert végében folydogált, megállt, ivott egy keveset, majd átment a keskeny deszkapallón, és eltűnt a bokrok között.

Így ment el Sredni Vashtar.

– Kész a tea – szólalt meg a savanyú képű lány. – Hol van Mrs. de Ropp?

– Lement a szerszámos bódéhoz – felelte Conradin.

Mialatt a lány a Nőt kereste, Conradin előkotort egy pirítóssütő villát a fiókból, és pirítóst sütött magának. Jó sok vajat kent rá, és lassú gyönyörűséggel ízlelgetve, elnyújtott élvezettel megette. Közben hallgatta az ebédlőajtón át beszűrődő kiáltozást. A lány ostoba, fülsiketítő sikoltozására a konyhába tóduló emberek döbbent és hitetlenkedő kórusa felelt. Tétova léptek és segítségért futó szapora lábdobogás váltogatták egymást, Aztán egy kis csönd következett, majd ismét kiáltozás, zokogás, és nehéz terhet cipelő lábak tompa csosszanása.

– De ki fogja megmondani annak a szegény kis gyereknek?! Én ugyan nem, ha az életem függ is tőle! – kiáltotta egy éles hang. S mialatt azok kint ezt vitatták, Conradin sütött magának még egy szelet pirítóst.

 

Gergely István András fordítása

Legújabbak

Howard Phillips Lovecraft:
Kihívás a végtelenen túlról

George Campbell prémvadász a kanadai erdőben elalszik, és álmában a féregemberek távoli, extragalaktikus világában találja magát. A sztori kiötlője Julius Schwartz, a Fantasy Magazine szerkesztője volt, aki több írót kért fel, hogy közösen írjanak egy novellát (úgynevezett "round-robin" short story-t) a magazin hároméves fennállásának alkalmából. A weird szekcióba szánt novellával Lovecraftot, Merrittet, Longot, Mooret és Howardot bízta meg, míg a sci-fi változatot Stanley G. Weinbaum, Donald Wandrei, E. E. “Doc” Smith, Harl Vincent és Murray Leinster jegyezte. Az írók együttműködése illetve a történet kibontása nem ment zökkenőmentesen. Merritt szerint ugyanis Long a kezdeti változatban túlságosan félreviszi a történetet, és addig nem volt hajlandó továbbfűzni a sztorit, amíg Long át nem írta. Csakhogy így a kezdő szegmensek egy helyben toporogtak, végül Lovecraft cipelte a hátán a történet folyását. Lovecraft része tulajdonképpen az Árnyék az időn túlról történetére hajaz, sőt, még rajzokat is készített az idegen létformáról.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Edward F. Benson:
Confession of Charles Linkworth, The

Charles Linkworthot halálra ítélik gyilkosság miatt és ki is végzik. Bűntudatos szelleme azonban vallomást akar tenni, és telefonhívást kezdeményez a börtönből...

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre