Canavannel jó húsz éve találkoztam először, röviddel azután, hogy emigrált Londonból. A régi könyvek szerelmese volt, így hát mihelyt letelepedett New Havenben, természetesen nyomban antikváriumot nyitott.

Mivel anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy a központban béreljen üzlethelyiséget, a külvárosban vett bérbe egy magányos, öreg házat, mely egyúttal lakóhelyéül is szolgált. Ritkán lakott környék volt, ám minthogy Canavan főként postai úton bonyolította üzleteit, ennek nem volt nagy jelentősége.

Az írógépem előtt töltött délelőttöket követően gyakorta sétáltam ki a boltjába, s a délután java részét a régi könyvek között való böngészéssel töltöttem. Nagy örömöm telt ebben, annál is inkább, mert Canavan sosem próbált rám tukmálni semmit, hagyta, hogy kedvemre nézelődjek. Tisztában volt ingatag anyagi helyzetemmel, sohasem neheztelt rám, ha üres kézzel távoztam.

Azt hiszem, valójában a személyem iránt érzett rokonszenve miatt látott szívesen. Csupán néhány vevő kereste föl rendszeresen, és úgy gondolom, gyakran volt magányos. Ha pangott az üzlet, olykor főzött egy fazék angol teát, és kettesben órákig elüldögéltünk, teázgatva és régi könyvekről csevegve.

Canavan külsőre is pontosan olyan volt, mint egy antikvárius – illetve mint annak egy népszerű karikatúrája. Kis termetű, enyhén hajlott hátú, s kék szemei ódivatú, szögletes lencséjű szemüveg mögül kémleltek elő.

Noha kétlem, hogy évi jövedelme valaha is elérte volna egy jó tapétázó mesterét, azért szűkecskén megélt, és elégedett volt. Vagyis hát elégedett, amíg föl nem fedezte a kertjét.

A lakásként és könyvkereskedésként is szolgáló roskatag, öreg ház mögött szeder- és rózsabokrokkal, valamint rozsdabarna fűvel benőtt hosszan elnyúló, elvadult kert húzódott. Néhány kiszáradt, girbegurba, feketére korhadt almafa még inkább növelte a hely elhagyatottságát. A kert mindkét oldalán a foghíjas fakerítést csaknem teljesen elnyelte a szövevényesen burjánzó durva szárú fű. A rozzant alkotmány a szó szoros értelmében belesüppedni látszott a földbe. Összességében a kert szokatlanul lehangoló látványt nyújtott, és gyakran csodálkoztam rajta, hogy Canavan nem hozza rendbe. De nem rám tartozott; sohasem tettem róla említést.

Egyik délután, amikor ellátogattam a boltba, Canavant nem találtam elöl, az üzlethelyiségben, ezért végigmentem egy keskeny folyosón, mely hátra, a raktárba vezetett, ahol néha dolgozni szokott, a küldemények be- és kicsomagolását végezve. Mikor beléptem, Canavan az ablaknál állt, s elmerült kertjének szemlélésében.

Már-már megszólaltam, de valami visszatartott. Azt hiszem, az arcán látott kifejezés akasztotta meg szavamat. Sajátos, átható tekintettel bámult ki a kertbe, mintegy teljesen belefeledkezve a látványba. Feszült vonásai változó, ellentmondásos érzelmeket tükröztek: megigézettség és félelem, vonzódás és visszatetszés egyaránt leolvasható volt róluk. Összerezzent, amikor nagy sokára észrevette jelenlétemet. Egy pillanatig úgy bámult rám, mintha vadidegen volnék.

Aztán visszatért régi, könnyed mosolya, s kék szeme megcsillant a szemüveg szögletes lencséi mögött. Megrázta a fejét.

– Ez a kert néha ugyancsak különös benyomást kelt. Ha az ember sokáig nézi, az az érzése támad, mintha mérföldekre terjedne!

Akkor mindössze ennyit mondott, s én hamarosan meg is feledkeztem róla. Nem tudtam, hogy ez csupán a kezdete volt a rémséges históriának.

Ezután valahányszor ellátogattam a boltba, Canavant mindig hátul, a raktárban találtam. Hébe-hóba dolgozott, de többnyire csak állt az ablak előtt, és a sivár kertet kémlelte.

Olykor megesett, hogy perceken át egyáltalán nem vett tudomást jelenlétemről. Bármi volt is az, amit látott, úgy tetszett, tökéletesen leköti a figyelmét. Arckifejezése ilyenkor valami furcsa, örömteli várakozással vegyes félelmet tükrözött. Rendszerint csak hangos köhögéssel vagy csoszogással értem el, hogy elforduljon az ablaktól.

Később, ha könyvekről beszélt, megint a réginek látszott, ámde lassanként az a zavaró érzés fészkelte magát belém, hogy csupán színészkedik, hogy miközben az inkunábulumokról cseveg, gondolatai valójában továbbra is a pokoli kertnél időznek.

Többször elhatároztam, hogy megkérdezem a kertről, de mikor már nyelvem hegyén voltak a szavak, zavarom mindannyiszor visszatartott. Hogyan lehet kérdőre vonni valakit azért, mert ablakából a tulajdon kertjét szemléli? Mit és hogyan kell ilyenkor mondani?

Inkább hallgattam. Később keservesen megbántam.

Canavan üzletmenete, mely sohasem volt igazán virágzó, lanyhulni kezdett. Ám jobban aggasztott ennél barátom romló fizikai állapota. Mind görnyedtebb és ösztövérebb lett. Noha szeme még nem veszítette el eleven fényét, mindjobban kezdtem úgy érezni, hogy ez inkább a láz ragyogása, semmint az egészséges rajongástól megelevenedett szemek csillogása.

Egyik délután sehol nem találtam a boltban. Arra gondolván, hogy valami házimunkával foglalatoskodik az udvaron, kitártam a hátsó ablakot, és kikémleltem.

Nem láttam Canavant, de amint végignéztem a kerten, hirtelen megmagyarázhatatlan elhagyatottság-érzés lepett meg, mely úgy söpört rajtam végig, mint egy jeges, tengeri hullám. Előbb ösztönösen el akartam húzódni az ablaktól; de valami ott tartott. Amint tekintetemet végigjártattam a vadrózsabokrok meg a rozsdabarna fű gubancos szövevényén, olyasmit tapasztaltam, amit jobb szó híján csak kíváncsiságnak nevezhetek. Talán agyamnak valamely józan, elemző, érzelemtől mentes zuga egyszerűen csak fel akarta deríteni, mi lehetett az oka a váratlanul rám törő kínzó depressziónak. Ámde az is lehet, hogy e kietlen látvány valamely sajátsága egy olyan tudatalatti szintet ingerelt, melyet eddig sohasem engedtem felhatolni józan és éber óráimba.

Bárhogyan volt is, az ablaknál maradtam. A hosszú , száraz, barna fű enyhén hullámzott a szélben. A fekete, korhatag fák mozdulatlanul meredeztek. Egyetlenegy madár vagy akár pillangó sem szálldosott e zord térség fölött. Nem volt itt semmi más, csupán a halott fák, a rozsdás, hosszú szálú fű meg a szétszórtan gubbasztó vadrózsabokrok.

Mégis: e különös, elhagyatott tájrészletnek volt valamely sajátsága, ami kíváncsivá tett. Úgy éreztem, holmi rejtvényt kínál, és ha elég sokáig nézem a rejtvény magától megoldódik.

Miután néhány percen át rászegeztem tekintetemet, az a különös benyomásom támadt, hogy a perspektíva rejtélyes átalakuláson megy keresztül. Sem a fű, sem a fák nem változtak, maga a kert mégis megnövelni látszott dimenzióit. Ezt először annak tulajdonítottam, hogy a kert nyilván nagyobb, mint amekkorának hittem. Azután az ötlött fel bennem, hogy valójában jó néhány hektár kiterjedésű. Végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy határtalanul messzire nyúlik, és ha belépnék, hosszú mérföldeken át haladhatnék benne, mire a végére jutnék.

Egyszeriben csaknem ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kirohanjak a hátsó ajtón, belevessem magam a rozsdabarna fű hullámzó tengerébe, és előregázoljak benne mindaddig, amíg meg nem állapítom, hogy meddig terjed. Valójában már éppen erre készültem – amikor megpillantottam Canavant.

Váratlanul bukkant elő a gubancos fűből. Legalább egy percen át olyannak látszott, mint akinek fogalma sincs róla, hol van. Úgy bámulta a tulajdon házát, mintha még soha életében nem látta volna. Zilált volt, és szembetűnően izgatott. Nadrágjához és zubbonyához rózsaágak tapadtak, ódivatú cipőjének kapcsaiba fűkalászok akadtak.

Szeme vadul cikázott ide-oda, mintha visszairamodni készülne a kusza szövevénybe, ahonnan csak az imént keveredett elő.

Hangosan megkocogtattam az ablaküveget. Fordultában megtorpant, hátrakémlelt a válla fölött, és meglátott. Feldúlt arca fokozatosan visszanyerte eredeti vonásait. Fáradt, nehézkes csoszogással közeledett. Az ajtóhoz siettem, s beengedtem. Egyenesen az üzlethelyiségbe ment, és egy székbe roskadt.

Amikor utolértem, felnézett.

– Frank – mondta félig suttogva –, főzne nekem egy teát?

Elkészítettem a teát, s ő egyetlen szó nélkül azon forrón fölhajtotta. Végtelenül kimerültnek látszott, jól tudtam, túl fáradt ahhoz, hogy elmondja, mi történt.

– Legjobb lesz, ha néhány napig a házban marad mondtam, majd elköszöntem.

Fel se nézett, csak erőtlenül bólintott és elköszönt. Amikor másnap délután visszamentem a boltba, frissnek, kipihentnek, ugyanakkor mélabúsnak, levertnek tűnt. Nem tett említést az előző napi epizódról. Egy jó hétig mintha megfeledkezett volna a kertről.

De amikor egyik nap meglátogattam, megint az ablaknál álldogált, és észrevettem, hogy csak a legnagyobb vonakodással tudja magát elszakítani a kert látványától. A későbbiekben ez rendszeresen így történt. Ráeszméltem, hogy a háza mögötti titokzatos fűszövevény ellenállhatatlan erővel nyűgözi.

Minthogy üzletvitele éppúgy aggasztott, mint törékeny egészsége, végül megróttam. Figyelmeztettem, hogy elveszíti a vevőit; már hónapok óta nem bocsátott ki katalógust. Ahelyett, hogy a boszorkányparcelláját – ahogy ő nevezte kertjét – bámulja, jobban tenné, ha a könyveit katalogizálná, és a megrendeléseit küldené szét, mondtam neki. Bizonygattam, hogy megszállottsága aláássa az egészségét. Végül pedig rámutattam az ügy abszurd és nevetséges vonatkozásaira. Ha az emberek tudnák, hogy amit órákon át bámul az ablakából, az voltaképpen nem egyéb, mint egy miniatűr fű- és vadrózsadzsungel, azt gondolnák, hogy teljesen meghibbant.

Végezetül merészen rákérdeztem, hogy egész pontosan mit élt át azon a délutánon, amikor olyan réveteg, zavarodott kifejezéssel az arcán jött elő a kertből.

Sóhajtva levette szögletes szemüvegét.

– Frank – mondta –, tudom, hogy maga jót akar. De van valami abban a kertben – valamilyen titok –, amit meg kell fejtenem. Nem tudom, pontosan mi az – valami, a távolsággal, a dimenziókkal és a perspektívával kapcsolatban, úgy hiszem. De bármi legyen is, már ott tartok, hogy, nos – kihívásnak tekintem. A végére kell járnom. Ha őrültnek tart, sajnálom. De addig nem lesz nyugtom, amíg föl nem derítem annak a földdarabnak a rejtélyét.

Homlokát ráncolva újra föltette a szemüvegét.

– Akkor délután különös és félelmetes élményben volt részem odakint. Az ablakból nézelődtem, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy kintről ellenállhatatlan vonzás hat rám. Vidám, lelkesült érzésekkel, a jó kaland várakozásteli izgalmával gázoltam bele a fűbe. Ám amint előrehaladtam a kertben, emelkedett érzéseimet váratlanul sötét, depressziós kedélyállapot váltotta fel. Megfordultam, azzal a szándékkal, hogy visszajövök – de nem tudtam. Biztosan nem fogja elhinni – de eltévedtem! Valójában minden tájékozódási képességemet elveszítettem, és nem tudtam, merre induljak. Az a fű magasabb, mint amilyennek látszik! Ha az ember belekerült, semerre sem lát ki belőle.

– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik – de egy órán át bolyongtam. A kert fantasztikusan nagynak tűnt mintha megváltoztatta volna dimenzióit, miközben benne jártam, azt az érzetet keltve, hogy sehol sincs vége. Bizonyára körbe keringhettem. Esküszöm, mérföldeket kutyagoltam!

Megrázta a fejét. – Nem kell hinnie nekem. Nem várhatom el magától. De mégis így történt. Csak a véletlenen múlt, hogy végül ráleltem a kivezető útra. És az egészben az a legérdekesebb, hogy mihelyt kijutottam, nyomban azután, hogy már nem vett körül a magas fű, hirtelen megrettentem, és újból vissza akartam rohanni! Dacára a rémes elhagyatottság-érzésnek, melyet a kert keltett bennem.

– De vissza kell mennem. Rá kell jönnöm a dolog nyitjára. Van valami odakint, ami dacol az általunk ismert földi természet törvényeivel. Meg akarom találni, hogy mi az. Van egy tervem; majd meglátom, hogy válik be a gyakorlatban.

Szavai furcsamód felkavartak, s amikor szorongva felidéztem saját élményemet, mely ama délutánon esett meg velem, nem volt könnyű történetét merő szamárságként elvetnem. Azért megpróbáltam csekély meggyőződéssel – rábeszélni, hogy kerülje el a kertet, noha jól tudtam, csak az időmet fecsérlem.

Aznap délután nyomasztó érzések és balsejtelmek közepette távoztam, melyeket semmi sem tudott tovaűzni.

Amikor jó néhány nap múlva újra meglátogattam, legrosszabb sejtelmeim váltak valóra – Canavannek nyoma sem volt. Az utcai ajtó, mint rendesen, most sem volt bereteszelve, de Canavan nem volt a házban. Valamennyi helyiségbe bekukkantottam. Végül határtalan viszolygással kinyitottam a hátsó ajtót, és kinéztem a kertbe.

A barna fű hosszú szálai száraz, sziszegő hangon súrlódtak egymáshoz a könnyű szélben. A halott fák feketén, mozdulatlanul meredeztek. Noha nyárutó volt, egyetlen madár csiripelését vagy bogár zümmögését se hallottam. A kert maga is hallgatózni látszott.

Lábam nekiütközött valaminek. Lepillantottam, s láttam, hogy vastag spárga vezet ki a házból, keresztül a ház mögötti lejtős parlagon, majd be a hullámzó fűfalba. E pillanatban eszembe ötlött, hogy Canavan valami tervről tett említést. A terv, mint rögtön rájöttem, abból állt, hogy, erős zsineggel a kezében merészkedik ki a kertbe. Így bármerre fordul és kanyarog, gondolhatta, a zsineg mentén könnyedén visszatalál.

Az ötlet jónak tűnt, így hát megkönnyebbültem. Canavan alkalmasint még mindig a dzsungelében jár. Elhatároztam, hogy megvárom. Talán ha hagyom, hogy elég sokáig kóboroljon a kertben, az elveszíti számára gonosz igézetét, és hamarosan majd megfeledkezik róla.

Visszamentem a boltba, és a könyveket kezdtem böngészni. Egy óra elteltével ismét elfogott a nyugtalanság. Azon tűnődtem, vajon milyen régóta barangolhat már Canavan odakint. Amikor az idős ember labilis egészségi állapotára gondoltam, úgy éreztem, felelősséggel tartozom iránta.

Végül visszatértem a hátsó ajtóhoz, s látván, hogy még mindig nincs sehol, a nevét kiáltottam. Növekvő aggodalommal tapasztaltam, hogy kiáltásom nem terjed tovább a susogó fűfal pereménél. Mintha a hang elhalt, elenyészett, semmivé foszlott volna, mihelyt rezgései elérték a sűrűség határát.

Újra meg újra kiáltottam, de válasz nem érkezett. Végül elhatároztam, hogy utána indulok. Majd követem a zsineget, gondoltam, és biztosan rábukkanok az emberemre. Úgy okoskodtam, hogy nyilván a sűrű fű fojtotta el kiáltásomat, aztán meg valószínűleg Canavan kissé nagyothall.

A zsineget jó erősen az ajtó mögötti súlyos asztal lábához csomózta. Megragadtam, és keresztülmentem a ház mögötti parlagon, majd a zizegő fűtengerbe gázoltam.

Eleinte nehézség nélkül jutottam előre, ám a fű egyre vastagabb szárú és sűrűbb növésű lett, úgyhogy csak kínkeservesen haladtam.

Alig néhány yardnyit tettem meg a dzsumbujban, amikor ugyanaz az érthetetlen elhagyatottság-érzés tört rám, mint amit korábban éltem át. Bizonyos, hogy volt valami hátborzongató a kertben. Úgy éreztem, mintha hirtelen egy másik világba kerültem volna – vadrózsabokrokból és rozsdabarna fűből álló világba, melynek szüntelen sejtelmes suttogását valami gonoszság hatotta át.

Ahogy továbbtörtettem, a madzag egyszer csak véget ért. Lepillantva megállapítottam, hogy beleakadt egy bokorba, s a tüskés ágak addig dörzsölték, mígnem elszakadt. Lehajoltam, és jó néhány percig keresgéltem a földön, a zsineg másik végét azonban nem sikerült megtalálnom. Canavan alkalmasint mit sem tudott arról, hogy Ariadné fonala elszakadt, s csak a kezében lévő végét húzza maga után.

Fölegyenesedtem, s kezemet tölcsérszerűen a számhoz illesztve a nevét kiáltottam. Úgy rémlett, már a torkomban megreked a kiáltás attól a szörnyű fűfaltól. Úgy éreztem magam, mintha egy kút fenekéről kiabálnék.

Növekvő nyugtalansággal gázoltam tovább. A fűszálak egyre vastagodtak és sűrűsödtek, s végül már két kézzel tudtam csak utat törni magamnak a gyékényszerű fonadékon.

Kivert a verejték, fejem megfájdult, látásom mindjobban elmosódott. Ugyanazt a fojtott, majdnem elviselhetetlen feszültséget éreztem, melyet fülledt nyári napokon tapasztal az ember, amikor vihar készülődik, és a légkör statikus elektromossággal van telítve.

Ráadásul enyhén mardosó félelemmel észleltem, hogy eltértem az egyenes iránytól, és nem tudtam, hogy a kertnek melyik részében lehetek. Egy tárgyilagos fél percben, mialatt arra gondoltam, hogy voltaképpen amiatt aggódom, hogy el találok tévedni valakinek a kertjében, majdnem elnevettem magam. Ám volt valami a helyben, ami belém fojtotta a nevetést. Komor ábrázattal nyomultam hát tovább.

Ekkor hirtelen olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Az a hajmeresztő meggyőződés fészkelte magát belém, hogy valaki – vagy valami – mászik mögöttem a fűben. Nem állíthatom bizonyossággal, hogy bármit is hallottam, bár lehet, hogy így volt, de egyszerre csak szilárd meggyőződésemmé vált, hogy valamilyen lény mászik vagy tekergőzik alig valamivel a hátam mögött.

Úgy éreztem, megfigyelés alatt tartanak, és megfigyelőm a legteljesebb rosszindulattal viseltetik irányomban.

Egy röpke pillanatig azt fontolgattam, hogy fejveszett menekülésbe kezdek. Majd pedig, megmagyarázhatatlanul, vad düh lett rajtam úrrá.

Hirtelen megdühödtem Canavanre, megdühödtem a kertre, megdühödtem önmagamra. Minden felgyülemlett feszültség dühroham formájában robbant ki belőlem, amely elsöpörte félelmemet. Most majd a végére járok én ennek az átkozott históriának, fogadkoztam. Nem hagyom, hogy továbbra is gyötörjön, és bolondot csináljon belőlem!

Figyelmeztetés nélkül, villámgyorsan hátrapenderültem, és a fűbe vetettem magam, oda, ahol lopakodó üldözőmet sejtettem.

Hirtelen megtorpantam; veszett dühöm leírhatatlan borzadállyá változott.

A magas fűszálak közt alászűrődő halovány, de rézszínű napfényben, Canavan lapult négykézlábra ereszkedve, akár az ugrani készülő fenevad. Szemüvege eltűnt, ruhái foszlányokban lógtak, s szája torz, elmebeteg grimaszra húzódott, mely félig vigyor volt, félig vicsorgás.

Dermedten bámultam rá. Szeme különös kancsalítással, tömény gyűlölettel, a felismerés leghalványabb csillanása nélkül meredt rám. Gubancos ősz hajába fűszálak és gallyak tapadtak, akárcsak testére s cafatokban lógó ruhájára, mintha a földön csúszott-mászott volna, akár egy vadállat.

Az első, torokbénító sokk után végül sikerült megszólalnom.

– Canavan! – rikoltottam rá. – Canavan, az ég szerelmére, hát nem ismer meg?

Halk, torokhangú morgás volt a felelet. Ajkai hátrahúzódtak sárgás fogairól, kuporgó testének minden egyes izma megfeszült.

Rettenet kerített hatalmába. Félreugrottam, és a pokoli fűfalba vetettem magam, egy másodperccel azelőtt, hogy Canavan utánam lódult.

Alighanem a rettenet növelhette meg erőmet. Pánikszerűen vágtáztam keresztül az összegabalyodott fűszálakon, melyeket idefelé oly óvatosan hajtogattam félre. Hallottam, ahogy mögöttem recseg-ropog a növényzet, és tudtam, hogy az életemért futok.

Úgy törtettem előre, mintha lidérces álomban menekülnék. A fűszálak ostorként csapódtak arcomba, a tövisek borotvaként karistoltak belém, de nem éreztem semmit. Minden fizikai és szellemi erőforrásomat egyetlen lázasan hajszolt cél megvalósítására összpontosítottam: kijutni ebből az ördögi vadonból, és megszabadulni a sebesen utánam nyomuló szörnyűséges valamitől.

Lélegzetem görcsös zokogásban tört elő. Lábam elgyengült, szemem előtt fénykarikák táncoltak. De továbbnyargaltam.

Mögöttem a valami egyre közelített. Hallottam, ahogy fel-felmordul, s éreztem, hogy már csupán néhány hüvelyknyire lehet levegőbe lendülő lábaimtól. És mindeközben az az őrjítő meggyőződés kínzott, hogy valójában körbe rohanok.

Végül, mikor már úgy éreztem, hogy a következő másodpercben biztosan összeesek, egy utolsó rozsdabarna fűgubancon átgázolva kiértem a napsütötte üres területre, közvetlenül Canavan boltja mögött.

Zihálva és levegőért kapkodva az ajtó felé vonszoltam magam. Valami okból, melyre sem akkor, sem később nem találtam magyarázatot, teljesen bizonyos voltam abban, hogy a nyomomban törtető borzalom nem merészkedik a nyílt területre. Még csak hátra sem fordultam, hogy meggyőződjem róla.

A házba érve egy székbe roskadtam. Vad zihálásom lassan elcsitult, normálissá vált, ám agyamban továbbra is a borzalom és az iszonyú sejtelmek forgószele kavargott.

Canavan, döbbentem rá, teljesen megőrült. Valami szörnyűséges sokk eszelős, vérszomjas ragadozóvá változtatta, amely ég a vágytól, hogy kegyetlenül elpusztítson minden élőlényt, ami csak az útjába kerül. Visszaemlékezvén a furcsán kancsalító szemekre, amelyek az állati vadság csillogásával meredtek rám, tudtam, hogy elméje nem csupán kibillent egyensúlyából – tökéletesen elborult. Számára egyedül a halál hozhatott szabadulást.

Ám még mindig egy emberi lény porhüvelye volt, és egykor a barátomnak számított. Nem vehettem hát saját kezembe a természet törvényét.

Szorongó érzések közepette hívtam fel a rendőrséget és a mentőket.

Újabb őrület következett: seregnyi kérdést kellett megválaszolnom, minekutána az idegösszeomlás határán voltam.

Hat megtermett rendőr jó félóra hosszáig gázolt a rozsdabarna fűben, anélkül, hogy bármi nyomát találták volna Canavannek. Szitkozódva, fejcsóválva s a szemüket dörzsölve jöttek elő. Kimelegedtek, dühösek voltak – és zavartak. Kijelentették, hogy valami ólálkodó kutya kivételével, amely időnként rájuk mordult, de mindvégig láthatatlan maradt, nem láttak semmit, és nem hallottak semmit.

Amikor a morgós kutyát említették, beszédre nyitottam a számat, de meggondoltam magam, mégsem szóltam. Már amúgy is nem titkolt gyanakvással méregettek, mintha az lett volna az érzésük, hogy jómagam is meghibbanóban vagyok.

Legalább hússzor elismételtem történetemet, mégis újabb és újabb kérdéseket tettek fel. Az egész házat tűvé tették. Átvizsgálták Canavan iratait. Az egyik szobában még a néhány meglazult padlódeszkát is kiemelték, hátha alattuk találnak valamit.

Végül nagy morcosan arra a következtetésre jutottak, hogy valamilyen sokkhatás nyomán Canavan teljes emlékezetvesztést szenvedett, és röviddel azután, hogy találkoztam vele a kertben, amnéziás állapotában elbolyongott valamerre a környékről. A külső megjelenéséről és tetteiről adott beszámolómat végletesen túlzónak értékelték. Miután figyelmeztettek, hogy alkalmasint további kikérdezésekre kell számítanom, vonakodva bár, de megengedték, hogy távozzam.

A későbbi nyomozás sem tárt fel semmi újat, és Canavant, mint vélhetően súlyos amnéziást, az eltűnt személyek listájára tették.

Én azonban nem voltam megelégedve, és nem nyugodhattam bele az ügy ilyetén lezárásába.

A helybeli egyetemi könyvtárban folytatott hat hónapos türelmes, fáradságos és unalmas kutatásom végül olyasvalamit eredményezett, amit nem magyarázatként kínálok, még csak nem is határozott nyomra vezető jelként, hanem csupán a lehetetlenséggel határos fantasztikumként, és senkitől sem kérem, hogy elhiggye nekem.

Egyik délután, miután hosszúra nyúlt kutatásaim hónapok óta semmi érdemlegeset nem hoztak felszínre, a Ritkaságok részlegének vezetője diadalmasan állított be dolgozószobámba, kezében egy kis vékonyka, málladozó füzetkével, melyet 1695-ben nyomtattak New Havenben.

Szerző nem volt rajta feltüntetve, csupán a cím: Az Goodie Larkins nevezetű boszorkány halálárul.

Jó néhány esztendeje – adta tudtul a füzet – egy pletykás vénasszonyt, bizonyos Goodie Larkinst azzal vádoltak a szomszédai, hogy egy eltűnt gyermeket vadkutyává változtatott. Akkoriban tombolt a salemi boszorkány-őrület, és Goodie Larkinst gyorsított eljárással halálra ítélték. Ahelyett, hogy megégették volna, kikergették az erdő mélyén húzódó ingoványra, ahol hét vad, két héten át éheztetett kutyát engedtek a nyomába. Vádlói nyilvánvalóan egyfajta költői igazságszolgáltatásnak szánták e halálnemet.

Miközben a vérszomjas ebek rárontottak, a megfutamodó szomszédok hallották, amint az öregasszony szörnyűséges átkot kiált:

"Légyen ez a motsaras föld, melyen elesem, az pokolnak útja!" – sikítozta – "És kik reája lépnek, váljanak tsak ollyan bestiákká, mint akik most éngem szétmarczangolnak!"

Később, régi térképek és telekkönyvi iratok tanulmányozása után meggyőződtem arról, hogy az egykori ingoványon, amelyen a rémséges átok elhangzása után a kutyák darabokra tépték Goodie Larkinst, most Canavan pokoli kertje terül el!

Nem mondok többet. Csupán egyszer mentem vissza arra az ördögi helyre. Hideg, sivár őszi nap volt, és jajongó szél zörgette a rozsdabarna fűszálakat. Nem tudom megmondani, mi késztetett a visszatérésre; talán valamely még mindig bennem élő vonzódás ahhoz a Canavanhoz, akit egykor ismertem. Vagy talán egy utolsó reménysugár. Ám mihelyt a körüldeszkázott ház mögötti parlagra léptem, tudtam, hogy hibát követtem el.

Miközben a sűrű, hullámzó fűre, a kopár fákra meg a fekete, tüskés vadrózsabokrokra meredtem, úgy éreztem, mintha magam is megfigyelés alatt állnék. Minthogyha holmi idegen és mélységesen gonosz valami tartana szemmel. És mégis, az átélt borzalmak ellenére perverz, őrült vágy fogott el, hogy hanyatt-homlok belevessem magam a susogó szövevénybe. Megint csak olybá tűnt, mintha az iszonyú tájék finoman megváltoztatná dimenzióit és perspektíváját, mígnem hosszú mérföldekre nyúló szélfútta, rozsdabarna fűből és korhatag fákból álló roppant térséget látott szemem. Valami arra ösztökélt, hogy lépjek be, hogy vesszek belé a pompás fűbe, hempergőzzem meg és merüljek el benne, tépjem le magamról a ruhaszövet ostoba nyűgét, és nyargaljak üvöltve, éhes ragadozó módjára előre...

Megfordultam és elfutottam. Akár egy őrült, rohantam keresztül a szeles őszi utcákon. Betámolyogtam a szobámba, és bereteszeltem az ajtót.

Azóta nem mentem vissza. És nem is fogok soha.

Molnár Zoltán fordítása