Irodalmár és filozófus barátom egy alkalommal, félig tréfásan így szólt hozzám: – Képzeld csak! Amióta utoljára találkoztunk, kísértetházra leltem London kellős közepén.

– Kísértetházra, valóban? És mi kísérti? Szellem?

– Nos, ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni; csupán u. következőket mondhatom: hat héttel ezelőtt feleségemmel bútorozott lakást kerestünk. Egy csendes utcán haladtunk végig, amikor az egyik ház ablakában hirdetést pillantottunk meg: „Bútorozott lakás kiadó.” A hely megfelelt; beléptünk a házba,

tetszettek a szobák is. Egy hétre kibéreltük a lakást, majd három nap elteltével otthagytuk. Feleségem a világ minden kincséért sem maradt volna egy perccel sem tovább a házban. és ezen nem is csodálkozom.

– Miért? Mit láttatok?

– Bocsáss meg; semmi kedvem ahhoz, hogy mint babonás álmodozó nevetség tárgya legyek, másrészt azt sem kívánhatom tőled, hogy puszta szavamra elhiggy olyasmit, amit hihetetlennek tartanál, hacsak tulajdon érzékeid révén meg nem győződsz róla. Engedd meg, hogy csak ennyit mondjak: nem is annyira a látottak vagy hallottak üldöztek minket el (mert ez esetben könnyen hihetnéd, hogy saját felizgatott képzeletünknek, vagy mások szélhámosságának voltunk rászedett áldozatai), hanem egyfajta megnevezhetetlen rémület, amely mindkettőnket a hatalmába kerített, valahányszor egy bizonyos bútorozatlan szoba ajtaja előtt elhaladtunk, amelyben nem láttunk és nem hallottunk semmit; és a legcsodálatosabb az, hogy akkor, életemben egyetlenegyszer, igazat adtam ostobácska feleségemnek, és a harmadik éjszaka után magam is beláttam, hogy e házban még egy negyediket eltölteni teljes lehetetlenség.

A negyedik reggelen tehát behívtam az asszonyt, aki a háznak gondját viselte, és minket is kiszolgált, s közöltem vele, hogy a lakás nem felel meg nekünk, és nem töltjük le a kialkudott egy hetet sem. Az asszony szenvtelenül válaszolt:

– Tudom jól, miért; így is tovább maradtak már, mint a többi lakó. A legtöbb már a második éjszakát sem töltötte itt; olyan, aki mint önök, hármat is eltöltött volna, egy sem akadt. Úgy vélem, önökkel bizonyára kedvesebben bántak.

– Kik? – kérdeztem kényszeredett mosollyal.

– Kik? Hát már akik ebben a házban kísértenek; én nem törődöm velük; régről emlékszem rájuk, amikor nem cselédsorban éltem itt; de jól tudom, hogy általuk lelem majd halálomat egy szép napon. De mit bánom én – öreg vagyok, és rövidesen amúgy is meg kell halnom; és akkor is velük leszek majd itt, ebben a házban.

Az öregasszony olyan bánatos nyugalommal beszélt, hogy félelemmel vegyes megilletődés akadályozott abban, hogy a beszélgetést tovább folytassam. Kifizettem az egyheti lakbért, és még örültem is, feleségemmel együtt, hogy ilyen. olcsón úsztuk meg ezt a kalandot.

– Felkeltetted a kíváncsiságomat – szóltam –; leghőbb kívánságom az, hogy kísértetházban töltsek egy éjszakát. Kérlek, add meg a ház címét, amelyet ilyen dicstelenül hagytál el.

Barátom megadta a címet, és mihelyt elváltunk, nyomban megkerestem a szóban forgó házat.

Az Oxford Streettől északra találtam rá, egy csekély forgalmú tisztes utcán. A házat lezárták; nem volt hirdetés az ablakban, kopogásomra sem felelt senki. Amikor megfordultam, egy kifutófiú, aki söröskancsókat szedett össze azon a környéken, megszólított:

– Keres valakit ebben a házban, uram?

– Igen; azt hallottam, hogy a ház kiadó.

– Kiadó! De hiszen az asszony, aki a gondját viselte, meg halt; már vagy három hete, azóta egy lelket sem találnak, aki itt megmaradna, noha Mr. J... jó fizetést ajánl. Anyámnak, aki takarítani jár hozzá, egy fontot kínált egy hétre, csak azért, hogy kiszellőztessen, de még ezt sem vállalta.

– Nem? És miért nem?

– A házban kísértet jár; és azt az öregasszonyt, a ház gondviselőjét holtan találták az ágyában, tágra meredt szemmel, Azt mesélik, az ördög fojtotta meg.

– Ugyan! Az imént Mr. J...-t emlegette. Ő a ház tulajdonosa?

-Ő.

– Hol lakik?

-A G... Streeten, ...szám alatt.

– Mi a foglalkozása – üzletember?

– Nem, uram, semmi különös; magányos úriember.

A sörösfiú megkapta tőlem a bőséges felvilágosítást jutalmazó borravalót, majd folytattam utamat, Mr. J...-hez, a kísértetházzal büszkélkedő utca szomszédságában található G... Streetre.

Szerencsémre Mr. J...-t otthon találtam; idősebb, értelmes arcú, megnyerő modorú férfiú volt.

Kertelés nélkül közöltem vele nevemet és szándékomat. Elmondtam, hogy amint hallom, háza kísértetjárta; hogy hő vágyam ezt a kétes hírnévnek örvendő házat megvizsgálhatni; hogy módfelett lekötelezne, ha megengedné, hogy akár csak egy éjszakára is, kibéreljem; és hogy hajlandó vagyok ezért a kiváltságért bármilyen, általa megjelölt árat megfizetni.

– Uram – felelt Mr. J... igen udvariasan –, a ház rendelkezésére áll oly rövid vagy hosszú időre, ahogyan csak kívánja. Bérről hallani sem akarok; én leszek az ön lekötelezettje, amennyiben felfedezné azon különös jelenségek okát, amelyek a jelen pillanatban a házat minden értékétől megfosztják. Bérbe nem adhatom, mert nem találok egyetlen szolgát sem, aki rendben tartaná, vagy ajtót nyitna.

Sajnálatos mód a házat szellemek kísértik, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, nemcsak éjszaka, hanem nappal is; noha éjjelente a háborgatás jellege kellemetlenebb, és néha ijesztőbb is. A szerencsétlen öregasszony, aki három hete halt meg ott, nincstelen volt és a dologházból hoztam ki; gyermekkorában ugyanis családom tagjai ismerték őt, s valaha olyan jó körülmények között élt, hogy ő bérelte a házat egyik nagybátyámtól. Igen művelt és erős lelkű asszony volt, az egyetlen, akit valaha is rá tudtam venni, hogy a házban megmaradjon. És valóban, hirtelen bekövetkezett halála és az azt követő halottszemle óta, amely az esetet az egész környéken hírhedtté tette, minden kétségbeesett próbálkozásom meghiúsult, hogy gondnokot találjak, lakóról nem is szólva, úgyhogy boldogan adom ki egy esztendőre ingyen is bárkinek, aki vállalja, hogy fizeti a kamatot és az adót.

– Mikor szerzett a ház ilyen hírnevet?

– Ezt aligha tudnám önnek megmondani, de sok-sok éve már; az öregasszony, akiről az előbb szóltam, említette, hogy már akkor is kísértet járta a házat, amikor ő kibérelte, mintegy harminc-negyven éve. A helyzet az ugyanis, hogy jómagam a Kelet-indiai Társaság polgári tisztviselőjeként Kelet-Indiában éltem.

Tavaly tértem vissza Angliába, egyik nagybátyám vagyonának örököseként, s az ő birtokában volt a szóban forgó ház is. Lezárva és lakatlanul találtam. Megmondták nekem, hogy kísértet járja, és senki nem hajlandó lakni benne. Én csak mosolyogtam ezen a számomra képtelennek tűnő történeten.

Pénzt is fektettem bele, megjavíttattam a tetőt, és kifestettem, elavult bútorzatát néhány modern darabbal kiegészítettem, majd hirdettem, és kaptam is lakót, aki egy egész évre kibérelte. Nyugállományú ezredes volt az illető. Családostul költözött be, fiával, lányával, és négy– vagy ötfőnyi személyzettel; már másnap valamennyien kiköltöztek. Noha eskü alatt vallották, hogy mindannyian valami mást láttak, abban megegyeztek, hogy az a valami mindannyiukra egyaránt borzalmasan hatott. Nem vitt rá a lélek, hogy kartérítési pert indítsak az ezredes ellen, sőt még szerződésszegéssel sem vádolhattam.

Akkor költöztettem be az öregasszonyt, akiről már beszéltem önnek, és felhatalmaztam, hogy lakásonként adja bérbe a házat. Egyetlen lakóm sem maradt meg három napnál tovább.

Nem mondom el önnek a történetüket; még két lakó sem tapasztalt soha azonos jelenségeket. Jobb, ha beköltözésekor saját maga ítél majd, semmint hogy előzetes történetek befolyásolják képzeletét; csak arra készüljön föl, hogy valamit látni és hallani fog, és folyamodjék olyan óvatossági rendszabályokhoz, amelyeket jónak ítél.

– Önt sohasem hajtotta a kíváncsiság, hogy a házban eltöltsön egy éjszakát?

– Dehogynem; ha egy éjszakát nem is, három órát töltöttem ott egyedül, fényes nappal. Kíváncsiságomat ugyan ki nem elégítettem, de mindenesetre elfojtottam. Nem kívánom megismételni a kísérletet. Nem panaszkodhat., uram; láthatja, kellőképpen őszinte vagyok; és hacsak nem rendkívülien heves az érdeklődése, és idegei a szokásosnál nem jóval erősebbek, csak azt a becsületes tanácsot adhatom, hogy inkább ne töltse ott az éjszakát.

– Érdeklődésem valóban rendkívül heves – feleltem –, és noha csak a gyáva henceg jó idegzetével számára teljesen ismeretlen helyzetben, idegeimet én oly változatos veszedelmek közepette edzettem, hogy joggal bízhatom bennük, még egy kísértetjárta házban is.

Mr. J... ezután már alig szólt valamit; előkereste a ház kulcsait íróasztala fiókjából, átadta őket, én pedig szívélyes köszönetet mondva őszinteségéért és kívánságom előzékeny teljesítéséért, távoztam zsákmányommal.

Türelmetlenül várva, hogy kísérletemet elkezdhessem, alighogy hazaértem, magamhoz hívtam bizalmas inasomat – egy jó kedélyű, rettenthetetlen fiatalembert; senkit sem ismertem, aki annyira mentes lett volna minden babonás előítélettől, mint ő.

– F... – mondtam neki. –, ugye emlékszik még, milyen csalódást éreztünk abban az ódon németországi kastélyban, hogy nem találkoztunk az állítólag ott kísértő fej nélküli szellemmel? Nos, arról értesültem, és minden okom megvan arra, hogy értesülésemben bízzam, hogy van egy ház Londonban, amely valóban szellemjárta. Az a szándékom, hogy ma éjszaka ott alszom. Amint hallom, nincsen kétség afelől, hogy valami látható vagy hallható lesz – lehet, hogy rendkívül hátborzongató dolog. Mit gondol, ha magammal vinném, megbízhatnék-e lélekjelenlétében, bármi történjék is?

– Kérem, uram, bízzék bennem! – felelte F... boldogan vigyorogva.

– Helyes; nos, akkor fogja a ház kulcsait; itt a cím is. Menjen oda, és válasszon számomra hálószobát; magára bízom, hogy melyik legyen az. Mivel a ház hetek óta lakatlan, rakjon jó tüzet a kandallóban, szellőztesse ki az ágyat alaposan; gondoskodjék persze gyertyáról és tüzelőről is. Vigye magával a pisztolyomat és tőrömet – nekem ennyi is elég –, maga is fegyverezze fel magát hasonlóképpen; s ha nem bánunk el ily módon akár egy tucat kísértettel is, ugyancsak hitvány egy pár angol vagyunk!

A nap hátralevő részében sürgős teendők foglaltak el, s arra sem futotta az időmből, hogy a tervezett éjszakai kalandon gondolkozzam, amelyre pedig becsületemet tettem fel.

Egymagamban vacsoráztam, igen későn, és szokásomhoz híven, evés közben olvastam. Választásom ezúttal Macaulay esszéire esett. Arra gondoltam, hogy magammal viszem a kötetet; stílusából olyan egészséges frissesség árad, témái pedig annyi gyakorlati kérdést ölelnek fel a mindennapi élet köréből, hogy úgy éreztem, ellenszerül szolgálhat a babonás képzelet hatásának legyőzésére.

Fél tíz tájban zsebre vágtam a könyvet, és kényelmes léptekkel elsétáltam a kísértetházhoz. Magammal vittem kedvenc kutyámat is, egy rendkívül értelmes, merész és éber vadászebet. Éjszakánként mindig nagy élvezettel portyázott patkányra vadászva; az ilyen kutya semmiféle kísértettől nem ijed meg.

Nyár volt, de az éjszaka hűvös, az égbolt meglehetősen sötét és borult; a hold mégis előbukkant; bágyadtan, betegen világított, de mégis holdas volt az éjjel – és ha a felhők szétoszlanak, éjfél után még fényesen is világíthat.

Megérkeztem, kopogtam, és inasom derűs mosollyal nyitott ajtót.

– Minden rendben, uram, teljes a kényelem.

– Ó – mondtam kissé csalódottan –, nem látott vagy hallott semmi különöset?

– Hát az már szentigaz, uram, hogy valami furcsát hallottam.

– Mit? Mit?

– Futó lábak tipegő kopogását magam mögött; egyszer-másszor pedig gyenge hangokat, mintha valaki a fülembe susogott volna; más semmit.

– Egy cseppet sem ijedt meg?

– Én – Egy szemernyit sem, uram!

A legény bátor tekintete biztosított arról, hogy bármi történjék is, elhagyni nem fog.

Az előcsarnokban álltunk, a bejárati ajtó becsukódott, s figyelmemet ekkor a kutyám vonta magára. Először kíváncsian beszaladt, de nyomban visszasompolygott az ajtóhoz, kaparni kezdte és vinnyogott, hogy engedjük ki. Megsimogattam a fejét, és gyengéd, bátorító szavakkal szóltam hozzá, s úgy tűnt, kutyám megbékél a körülményekkel. Míg F...-fel végigjártuk a házat, követett, de szorosan a nyomomban maradt, ahelyett, hogy kíváncsian előreszaladt volna, mint az idegen helyen rendes szokása volt.

Először az alagsori helyiségekben néztünk szét; a konyhában és más mellékhelyiségekben, és különösen a pincében; ez utóbbiban két-három palack borra bukkantunk; ott feledhették őket egy állványon, pókháló lepte külsejükből ítélve bizonyára már hosszú évek óta nem nyúlt hozzájuk senki. Ebből arra következtettünk, hogy a kísértet nem borissza.

Egyébként semmi említésre méltót nem fedeztünk fel. Találtunk egy magas fallal körülkerített sötét kis hátsó udvart. Kövezete nedves volt; a nedvességgel keveredő por– és koromréteg fedte köveken pedig mindenütt ott maradt a lábunk nyoma, amerre csak elhaladtunk.

És ekkor tűnt fel az első furcsa jelenség, amelynek e különös hajlékban magam voltam tanúja.

Hirtelen, mintha a semmiből támadt volna, egy lábnyomot pillantottam meg magam előtt. Megtorpantam, megragadtam az inasomat, és odamutattam. Most az előbbi lábnyom előtt éppoly hirtelen támadt egy másik is. Mindketten tisztán láttuk. Gyorsan odaléptem; a lábnyom mindig előttem haladt; kicsi volt – egy gyermek lábnyoma; igen kevéssé nyomódott be ahhoz, hogy alakja pontosan megállapítható legyen, de mindkettőnknek úgy tűnt, hogy meztelen láb lenyomatát látjuk.

A jelenség megszűnt, amint a szemközti falhoz értünk, s amikor onnan visszatértünk, nem ismétlődött meg. Újra felmentünk a lépcsőn, és beléptünk a ház földszinti részébe, amely ebédlőből, egy udvarra néző kis szalonból és egy egészen apró kamrából állt, mely utóbbi az inas szobája lehetett; valamennyiben halotti csönd honolt.

Ezután körülnéztünk a fogadószobákban, amelyek mind vadonatújnak látszottak. Az egyik utcai szobában leültem egy karosszékbe. F... az asztalra tette a gyertyatartót, amellyel szemlénken világított. Megkértem, hogy csukja be az ajtót. Amikor F... megfordult, hogy kívánságomnak eleget tegyen, a szemben levő karosszék elmozdult a faltól, majd gyorsan és hangtalanul, úgy egy yardnyira az én székemtől ismét leereszkedett, pontosan velem szemben.

– Nahát – szóltam kacagva –, ez jobb, mint az asztaltáncoltatás! – Ám amíg én nevettem, a kutyám hátravetett fejjel vonítani kezdett.

F..., aki időközben visszajött, nem vette észre a szék elmozdulását. Most a kutya megnyugtatásán fáradozott. Én továbbra is merően figyeltem a széket, és úgy tetszett, mintha egy emberi alak kékes, halovány, felködlő körvonalait látnám rajta; de ezek a körvonalak oly határozatlannak tűntek, hogy magam sem mertem hinni a szememnek. A kutya közben megnyugodott.

– F..., kérem – szóltam –, tegye vissza ezt az előttem álló karosszéket a falhoz.

– Ön volt az, uram? – kérdezte hirtelen hátrafordulva.

– Én... hogyan?

– Hát valami megütött. Jó erős ütést éreztem, itt, ni, a vállamon.

– Nem – feleltem. – De szemfényvesztők vannak jelen, és ha nem ismerjük is fortélyaikat, hamarább csípjük el őket, mintsem ránk ijeszthetnének.

Nem soká maradtunk a fogadószobákban; valahogy olyan hideg, nedves volt itt minden; örültem, amikor felmentünk az emeletre, ahol pattogó tűz fogadott. A fogadószobák ajtaját bezártuk – egyébként hasonló óvatossággal jártunk el odalent valamennyi átkutatott szoba esetében.

Inasom az emelet legjobb hálószobáját választotta ki számomra; tágas volt, és mindkét ablaka az utcára nyílt. A négy oszlopon nyugvó mennyezetes ágy tekintélyes helyet foglalt el, a kandallóval szemben, amelyben vidáman lobogó tűz égett, balra, az ablak és az ágy között, tapétaajtó vezetett a szomszéd szobába, melyet inasom foglalt el. Ez utóbbi apró szobácska volt, egy pamlaggal, a lépcsőházi pihenő felé nem vezetett belőle ajtó; egyetlen ajtaja az én hálószobámba nyílt.

A kandalló két oldalán faliszekrényt találtam, zár egyiken sem volt, a fallal egy szintre süllyesztették, és ugyanolyan fakó barna tapéta borította, mint amazt. Ezt a két szekrényt is átkutattuk; de csupán női ruhák felaggatására szolgáló kampókra bukkantunk, semmi egyébre. Megkopogtattuk a falat; tömör volt, nyilván az épület főfalára akadtunk.

Miután alaposan szemügyre vettük az egész lakosztályt, melegedtem néhány percig a tűz előtt, szivarra gyújtottam, majd ismét F... kíséretében, folytattam felfedező körutamat. A lépcsőpihenőről még egy ajtó nyílt, amelyet zárva találtam.

– Uram – szólt inasom meglepetten –, ezt az ajtót is kinyitottam a többivel együtt, amikor bejöttem a házba; belülről nem záródhatott be, mert...

Még be sem fejezhette megkezdett mondatát, amikor az ajtó, amelyhez egyikünk sem nyúlt egy ujjal sem, magától, csendesen kinyílt. Egymásra pillantottunk. Mindkettőnk agyában azonos gondolat támadt: itt emberi erő munkálkodik. Én rontottam be elsőnek, inasom a nyomomban. Kicsiny, üres és sivár szobában találtuk magunkat, bútort nemigen láttunk, csak néhány üres láda és kosár árválkodott a sarokban, apró ablakán zárt zsalu – még kandalló sem volt – ajtó is csak az az egy, amelyen beléptünk Szőnyeg sem volt a padlón, és maga a padló nagyon öregnek látszott, hepehupás volt, szúette, itt-ott világosabb foltok arról árulkodtak, hogy javítgatták valaha; és sehol egy teremtett lélek, sem olyan látható hely, ahol élőlény rejtőzhetett volna.

Amíg így ácsorogtunk és nézelődtünk, az ajtó, amelyen beléptünk, éppolyan csendesen csukódott ránk, mint ahogyan kinyílt; foglyok voltunk.

Most először borzongatott meg valami megnevezhetetlen rémület. Nem úgy az inasomat.

– Mi az, csak nem akarnak minket tőrbe csalni, uram? Egyetlen rúgással be tudnám törni ezt a silány ajtót.

– Előbb kísérelje meg kézzel – mondtam, megpróbálva lerázni a homályos balsejtelmet, amely hatalmába kerített. Addig kinyitom a zsalukat, és megnézem, mi van odakint.

Eltoltam a reteszt, és kitártam a zsalut, az ablak az előbb említett kis hátsó udvarra nyílt; nem volt kívülről párkánya, semmi, csak a puszta, mélybe zuhanó fal. Ha ebből az ablakból kilép valaki, nem talál támasztékot a lábának, és menthetetlenül a kőre zuhan.

Eközben F... hiába kísérletezett az ajtóval. Most felém fordult, és engedélyt kért, hogy erőszakot alkalmazhasson. Itt kívánom leszögezni: meg kell hagyni, hogy inasom a babonás félelemnek legcsekélyebb jelét sem mutatta, sőt e rendkívüli körülmények között is megőrizte hidegvérét, lélekjelenlétét, mi több: derűjét is, ami bennem bámulatot keltett, és őszintén gratulálhattam magamnak ahhoz, hogy olyan társat választottam, aki minden tekintetben megfelel az alkalomnak. Készségesen beleegyeztem tehát abba, amit kért. Mindamellett – noha F... rendkívül erős ember volt – erőszakos beavatkozása sem járt nagyobb sikerrel, mint gyengébb próbálkozásai; az ajtó a legvadabb rúgásnak is ellenállt.

Kimerülten és lihegve felhagyott a kísérletezéssel. Ezután magam estem neki az ajtónak, de hasonlóképpen sikertelenül. Amikor abbahagytam az erőfeszítést, ismét úrrá lett rajtam valami hátborzongató félelem; ezúttal jegesebb és makacsabb is, mint előzőleg. Úgy éreztem, mintha a hepehupás padló repedéseiből különös, irtózatos fuvalom szállna fel, a levegőt az emberi életre veszedelmes, mérgező párával töltve meg.

Az ajtó ekkor lassan és hangtalanul, mintegy saját magától kinyílt. Hanyatt-homlok menekültünk a lépcsőpihenőre. Mindketten láttuk, hogy egy hatalmas, sápadt fényfolt – szinte ember nagyságú, de alaktalan és testetlen – felfelé imbolyog előttünk a lépesőn, amely a pihenőtől a padlás felé vezetett.

Követtem a fényt, inasom pedig engem követett. A fény behatolt egy kis manzárdszobába, mely a fölső pihenő jobb oldalán nyílt, és ajtaja tárva-nyitva állt. Abban a pillanatban léptem be én is. A fényfolt nyomban apró, élénk ragyogású gömbbé zsugorodott; egy pillanatra megpihent a szoba sarkában álló ágyon, megremegett, majd kialudt.

Közelebb léptünk az ágyhoz, és tüzetesen megvizsgáltuk. Mennyezet nélküli ágy volt, amilyen általában a személyzeti manzárdszobákban áll. Az ágy melletti fiókos szekrényen egy régi, kifakult selyemkendőt fedeztünk fel, még a tű is benne volt, amellyel a szakadt részt javítani kezdték. A kendőt belepte a por; bizonyára az öregasszonyé volt, aki nemrég halt meg; ez lehetett a hálószobája.

Kíváncsiságtól sarkallva kinyitottam a fiókokat; néhány avítt női ruhadarabot találtam, és két levelet, amelyet fakó, sárga szalaggal kötöttek át. Bátorkodtam e leveleket elsajátítani. Más figyelemre méltót nem találtam a szobában, a fény sem jelent meg újra; de amikor kifelé indultunk, világosan hallottam magunk előtt a tipegő-kopogó léptek zaját.

Mind a négy padlásszobát végigjártuk, s a tipegő léptek továbbra is ott kopogtak előttünk. Nem láttunk semmit, csak a lépések zaját hallottuk. A leveleket kezemben tartottam; amikor lefelé haladtam a lépcsőn, világosan éreztem, hogy megragadják a csuklómat, és gyenge, alig érezhető erőlködéssel megpróbálják a két levelet elragadni tőlem. Én azonban csak azért is jól megmarkoltam zsákmányomat, és a próbálkozás abbamaradt.

Visszatértünk kiszemelt hálószobámba, és csak akkor vettem észre, hogy távozásunkkor a kutyám nem csatlakozott hozzánk. Reszketve kuporgott a kandalló mellett. Már alig vártam, hogy a levelekbe betekinthessek; amíg olvastam, inasom kinyitotta a ládikát, kivette belőle az általam megjelölt fegyvereket, és letette őket az ágyam fejénél álló asztalra, majd a kutya megnyugtatásán fáradozott, de az jóformán rá sem hederített.

A két levél rövid volt; keltezésük pontosan harminc évvel ezelőttről való. Egy szerelmes ifjú írhatta őket kedvesének, vagy férj ifjú feleségének. Nemcsak a levélben használt kifejezések, hanem egy korábbi tengeri útra való világos utalás is arra mutattak, hogy írójuk tengerjáró ember lehetett. A helyesírás és a betűformálás hiányos műveltségről árulkodott; ám a levél nyelvezete határozottságra vallott. Becéző szavaiból egyfajta nyers, vad szenvedély áradt; itt-ott homályos és érthetetlen célzások történtek bizonyos titokra, mely azonban nem a szerelemmel, hanem valamilyen bűnténnyel volt kapcsolatos.

„Szeretnünk kell egymást” – így szólt az egyik mondat, melyre visszaemlékezem –, „mert mindenki más gyűlölne minket, ha a dolgok kitudódnának.”

Más helyütt: „Ne legyen veled éjszaka senki a szobában – álmodban beszélsz.”

Máshol: „Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni; és én mondom neked, hogy ellenünk semmi sem szólhat, hacsak a holtak fel nem támadnak.”

Itt jobb (női) kézírással beszúrás következett: „De feltámadnak!”

A második, későbbről keltezett levél végén ugyanaz a női írás még ezeket a szavakat is hozzáfűzte:

„Tengerbe veszett június 4-én, ugyanazon a napon, amikor?”

Letettem a leveleket, és eltűnődtem a tartalmukon. Minthogy azonban attól tartottam, hogy ha ilyen gondolatmenet foglalkoztat, könnyen felborulhat a lelki egyensúlyom, eltökéltem, hogy idegeimet inkább pihentetem, hogy bármiféle csodával megbirkózhassam, amit a közelgő éjszaka számomra tartogat. Erőt vettem magamon, a leveleket az asztalra tettem, megpiszkáltam a tüzet, amely még mindig vidáman lobogott, és kinyitottam Macaulay-kötetemet.

Meglehetős nyugalomban olvasgattam körülbelül fél tizenkettőig. Ekkor ruhástul végigfeküdtem az ágyon, megmondtam inasomnak, hogy visszavonulhat a szobájába, de el ne aludjon. Meghagytam, hogy a két szoba közötti ajtót hagyja nyitva. Így egymagam maradva, az ágyam fejénél álló asztalon két gyertyát égettem. Órámat a fegyverek mellé tettem, és teljes nyugalommal ismét Macaulay olvasásába mélyedtem. Szemben velem lobogva égett a tűz, a kandalló előtti szőnyegen feküdt a kutyám, és aludni látszott. Vagy húsz perc telhetett el, amikor rendkívül hideg fuvalom érte arcomat, mintha hirtelen légvonat támadt volna. Azt hittem, hogy a lépcsőpihenő felé vezető jobb oldali ajtó maradhatott nyitva; de nem, csukva állt.

Akkor bal felé pillantottam, és láttam, hogy a gyertyák lángja hevesen hajladozik ide-oda, mintha szél lobogtatná. Ugyanakkor pisztolyom mellől az órám siklani kezdett az asztalról – lassan, finoman; kéz nem volt látható – és eltűnt. Felugrottam, egyik kezemmel a pisztolyt markoltam meg, a másikkal a tőrt; nem akartam, hogy fegyvereim is órám sorsára jussanak.

Így felfegyverkezve körülnéztem a padlón: az órának nyoma veszett. Ekkor három lassú, hangos, tisztán kivehető koppantást hallottam az ágyam fejénél; s inasom kiszólt:

– Ön volt az, uram?

– Nem. Legyen résen.

Most felébredt a kutya is, felült, sebesen mozgott a füle előre-hátra., s rám meredő különös tekintetével teljes figyelmemet magára vonta. Lassan felállt, minden szál szőre az égnek meredt, majd mereven állva maradt, és pillantása továbbra is vad rémületet tükrözött.

Arra azonban, hogy a kutyát közelebbről is megvizsgáljam, nem volt időm. Hirtelen ugyanis inasom jelent meg az ajtóban; s ha valaha láttam borzadályt kiülni emberi ábrázatra, úgy ekkor volt az. Ha az utcán találkozunk, nem ismertem volna rá, annyira eltorzultak a vonásai. Elsietett mellettem, s közben olyan halkan, mintha nem is az ő ajkáról jönne a hang, odasúgta nekem:

– Szaladjon! Fusson! A nyomomban van!

A lépcsőpihenőre vezető ajtóhoz ért, föltépte, és kirohant. Akaratlanul is követtem, és utána kiáltottam, hogy álljon meg; de ő ügyet sem vetve rám szökellt lefelé a lépesőn, megkapaszkodott a korlátban, és kettesével-hármasával szedte a fokokat. Föntről, ahol álltam, hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik, majd becsapódik.

Egyedül maradtam a kísértetházban.

Csupán egyetlen pillanatig ingadoztam, hogy kövessem-e inasomat, vagy sem; büszkeségem és kíváncsiságom egyaránt visszatartott a gyáva megfutamodástól. Visszatértem a szobámba, becsuktam az ajtót, és óvatosan beosontam a belső helyiségbe. Semmi olyat nem tapasztaltam, ami megmagyarázná inasom rémületét.

Ismét alaposan szemügyre vettem a falakat, hogy megbizonyosodjam, nincs-e valahol rejtett ajtó. Ilyennek azonban nyomát sem láttam, egyetlen repedés sem volt a szoba falát borító fakó barna tapétán. Úgy hát a Dolog, bármi volt is, ami inasomat halálra ijesztette, honnan nyerhetett máshonnan bebocsátást, mint az én szobámon át?

Visszamentem hálószobámba, becsuktam. és lezártam a kamrácskába nyíló ajtót, és mindenre felkészülve, várakozva álldogáltam a kandalló előtti szőnyegen.

Ekkor feltűnt nekem, hogy kutyám odasomfordált az egyik falmélyedésbe, és olyan szorosan hozzásimul, mintha megpróbálna beléje hatolni. Közeledtem hozzá, és szólongattam; a nyomorult pára szemmel láthatóan magánkívül volt a félelemtől. Fogát vicsorgatta, és nyál csorgott a szájából; ha hozzányúlok, minden bizonnyal belém mar. Látszott, hogy föl sem ismer; csak aki az állatkertben nyulat látott, amely kígyótól bűvölten lapul a sarokban, csak az alkothat fogalmat a kutyámon eluralkodó iszonyatról.

Minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult, hogy kutyámat megnyugtassam, attól tartva tehát, hogy harapása ilyen állapotban éppolyan mérgező lehet, mint veszettség esetén, otthagytam, letettem fegyvereimet a kandalló melletti asztalra, leültem, és ismét Macaulay olvasásába mélyedtem.

Hogy ne essem azon gyanúba, mintha bátorságomban vagy inkább lélekjelenlétemben tetszelegni akarnék, s az Olvasó ezen tulajdonságok eltúlzásában marasztalna el: remélem, elnézésre számíthatok, ha e helyt megállok néhány önző megjegyzés tartamára.

Mivel azt tartom, hogy a lélekjelenlét, vagy az, amit bátorságnak neveznek, egyenes arányban áll azon körülmények felismerésével, amelyek hozzá vezettek, állíthatom, hogy jómagam már régen, és kellő alapossággal ismertem mindazon kísérleteket, amelyek a természetfölötti jelenségekkel foglalkoznak. A világ különféle tájain sok különös és rendkívüli jelenségnek voltam tanúja – oly jelenségeknek, melyeket ha elmondanék, vagy nem hinné el senki, vagy természetfölötti erők tevékenységének minősítené.

Nos, az én elméletem szerint természetfölötti erő létezése lehetetlen, és az, amit természetfölöttinek mondanak, olyasvalami csupán, ami a természet eladdig ismeretlen törvényeinek engedelmeskedik.

Ezért, ha kísértet jelenik meg előttem, nincs jogom azt mondani: „Tehát, íme, a természetfölötti megtörténhet”, hanem inkább így fogalmazom meg: „Tehát a kísértet megjelenése, az eddigi véleménnyel ellentétben, a természet törvényeit követi, s ezáltal már nem természetfölötti.”

Nos, így mindahhoz, aminek eddig tanúja voltam, és kétségkívül azon csodákhoz is, amelyeket korunk műkedvelő mágusai tényként tartanak számon, mindig szükség van egy élő, anyagi hatóerőre. A kontinensen még találkozhatunk mágusokkal, akik azt bizonygatják, hogy értenek a szellemidézéshez. Tegyük fel, csak egy pillanatra, hogy igazat beszélnek; mégis maga a mágus testileg van jelen; ő az anyagi erő, amely bizonyos alkati sajátosságánál fogva bizonyos rendkívüli jelenségeket természetes érzékeink számára közvetít.

Amennyiben hitelt adunk az amerikai történeteknek, szellemek megnyilatkozásairól – zenei vagy egyéb hangok alakjában; írásban, amelyet nem emberi kéz vet papírra; látható emberi segítség nélkül mozgó bútordarabokban; látható vagy érinthető kezek formájában, melyekhez nem tartozik test – mégis szükség van a médiumra, vagy élőlényre, mely sajátos alkatánál fogva e jelzéseket felfogja.

Összegezve tehát: mindezen csodákhoz, feltéve még azt is, hogy nincs csalás a dologban, hozzánk hasonló élő emberre van szükség, aki által, vagy akin keresztül a jelenségek más emberek számára közvetíthetők. Így van ez a napjainkban jói ismert mesmerizmus, vagy elektrobiológia jelenségeivel is; a kísérlethez felhasznált személy gondolkodását egy élő, létező közreműködő segítségével befolyásolják.

Feltéve, hogy igaz az, hogy a mesmerizált alany száz mérföld távolságból is képes a mesmerizáló akaratának vagy bűvöletének engedelmeskedni, a hatás előidézője itt is materiális természetű. Csak anyagi erő által – nevezzük Elektromosságnak vagy Fluidumnak, nevezzük bárminek, ami képes arra, hogy az űrben áthidaljon távolságokat és akadályokon áthaladjon közvetíthető anyagi hatás egyik helyről a másikra.

Így tehát mindazt, amit eddig ebben a különös házban tapasztaltam, és amire vártam, egy magamfajta halandó tevékenységének vagy közvetítésének tulajdonítottam; és ez a föltevés természetesen megakadályozott abban, hogy babonás tisztelet fogjon el, amit mindazok, akik hisznek a természet rendjétől eltérő természetfölötti jelenségekben, ezen emlékezetes éjszaka kalandjait tekintve éreznének.

Azt feltételeztem tehát most is, hogy mindaz, ami mutatkozott, vagy érzékelhető módon mutatkozni fog, emberi lénytől ered, aki alkatilag közvetítésre alkalmas; és mint erre jó okom is volt, nagy érdeklődéssel fordultam tulajdon elméletem felé, mely a maga módján sokkal inkább filozofikus volt, semmint babonás. És állíthatom, hogy olyan higgadtan készültem fel megfigyeléseimre, mint a kutató, ki valamely ritka, bár nem veszélytelen vegyi folyamattal kapcsolatos kísérlet eredményére várakozik. Természetesen, minél jobban óvakodom a képzelődéstől, annál biztosabban juthatok ilyen megfigyelésekre alkalmas lelkiállapotba; ezért tekintetemet és gondolataimat egyaránt Macaulay világos és józan eszmefuttatásaira. összpontosítottam.

Ám egyszerre észrevettem, hogy valami a könyv lapjai és a gyertyafény közé került; a papírra árnyék vetődött. Feltekintve olyasmit láttam, amit csak nagy nehézséggel vagy talán egyáltalán nem leszek képes leírni.

Mintha maga a sötétség kelt volna életre a levegőből, igen bizonytalan körvonalakkal. Azt nem mondhatom, hogy emberi alakja volt, mégis jobban emlékeztetett emberre vagy emberi árnyra, mint bármi másra. Amint teljesen kivált a körülötte levő levegőből és fényből, megállt, hatalmasra növekedett, majdnem a mennyezetig ért.

Míg meredten néztem az árnyat, fagyos lehelet csapott meg. Egy közvetlenül előttem tornyosuló jéghegy sem hűthetett volna le jobban, s a jéghegy hidegét sem érezhettem volna inkább. Meg vagyok győződve arról, hogy a hideg érzetét nem félelem idézte elő. Mereven bámultam, és úgy tetszett – de ezt nem állíthatom teljes határozottsággal –, mintha a magasból egy szempár nézett volna le rám. Egyik pillanatban tisztán láttam, a másikban eltűnt, de abból a magasságból, ahol hittem is, nem is, hogy a szemeket látom, két halovány kékes fénysugár villódzott a sötétségben.

Szólni próbáltam, de a hangom cserbenhagyott. csak arra volt erőm, hogy gondolkozzam: „Ez lenne a félelem? Nem, dehogy!” Megpróbáltam fölállni – hiába; úgy éreztem, mintha ellenállhatatlan erő nyomna vissza. Valójában az volt az érzésem, mintha végtelen, mindent elsöprő hatalom szegült volna szembe akaratommal: tökéletesen képtelennek éreztem magamat arra, hogy megbirkózzam ez emberfeletti erővel; mint ahogyan fizikai képtelenséget érez az ember tengeri viharban, tűzvészben, egy rettenetes vadállattal, vagy tengeri cápával való küzdelemben – legalábbis olyat éreztem erkölcsileg. Akaratommal egy másik akarat szegült szembe, amely az enyémnél annyival volt erősebb, mint amennyivel tűzvész, vihar és cápa erősebb az embernél.

És most, amikor ez a felismerés rám tört, megjött vele együtt az iszonyat is – olyan fokú iszonyat, amelyet lehetetlen szavakkal kifejezni. Mégis, ha bátorságomat nem is, de büszkeségemet megőriztem, és így szóltam önmagamhoz: – Ez iszonyat, de nem félelem; ha nem. félek, nem érhet bántódás; értelmem elutasítja a félelmet; a félelem illúzió; én nem félek.

Óriási erőfeszítéssel sikerült végre kinyújtanom a kezemet az asztalon fekvő fegyver felé, eközben azonban különös ütést éreztem karomon és vállamon, és a kezem erőtlenül lehanyatlott. És most, rémületem fokozására, a gyertyák fénye is lassan elhalványult; nem aludtak ki ugyan, csupán a fény tűnt el a lángjukból; ugyanez történt a tűzzel is: mintha az égő hasábokból kivonták volna a fényt, és néhány perc múlva tökéletes sötétség borult a szobára.

A sötétben maradtam egy még sötétebb valamivel, ami ilyen mértékben érezteti hatalmát – e gondolatra rettegés fogott el, s ez súlyos visszahatást váltott ki idegeimből. Félelmem elérte azt a csúcspontot, amikor vagy cserbenhagynak érzékeim, vagy sikerül megtörnöm a varázslatot.

Ez utóbbi történt – a varázslatot megtörtem.

Visszatért a hangom, noha ez a hang sikolyba fúlt. Emlékszem, ezek a szavak törtek elő belőlem: – Nem félek, a lelkem nem fél. – Ugyanakkor fel tudtam állni a székből is.

Még mindig koromsötétben, az ablakhoz rohantam, félrerántottam a függönyt, kilöktem az ablaktáblákat; ösztönösen ezt gondoltam: „Fényt!”

És amikor megpillantottam a holdat, magasan az égen, tiszta fénnyel, olyan boldogságot éreztem, mely szinte kárpótolt korábbi rettegésemért. Világított a hold, világítottak az elhagyott, álmodó utca gázlámpái. Megfordultam, hogy körülnézzek a szobában: a holdsugár nagy nehezen hatolt át az árnyakon, és csak itt-ott tört be sápadt fénnyel, de mégis világított. A sötét valami, bármi volt is, eltűnt; most már csak homályos árnyat láttam a szemközti falon, mely az előbbi sötét folt árnyéka lehetett.

Pillantásom ekkor az asztalra tévedt (csupasz, régi, kerek mahagóni asztal volt): az asztal alól egy kéz nyúlt fel, mely csak csuklóig volt látható. Kétségtelen, hogy kéz volt, húsból-vérből való, mint az enyém, de öreg, sovány, ráncos és apró női kéz. A kéz gyengéden ráfonódott az asztalon fekvő két levélre, majd kéz és levelek együtt tűntek el. Ezután ismét a három kimért koppantás következett, amit már hallottam az ágyam fejénél, mielőtt ez a rendkívüli színjáték elkezdődött.

Amint az utolsó koppantás elhalt, éreztem, hogy az egész szoba megrázkódik, és a túlsó oldalon, mintha a padlóból törnének elő, szikrák vagy fénybuborékok pattogtak, különféle színekben pompázva: zöld, sárga, tűzpiros, azúrkék – fel-alá, ide-oda táncoltak, villództak, mint a lidércfény, lassabban-gyorsabban, mindegyik a maga szeszélyes módján. Az egyik szék, úgy, mint odalent a fogadószobában, elmozdult a faltól, és önerejéből az asztal túlsó oldalán helyezkedett el.

Hirtelen, mintegy magából a székből, egy nő alakja bontakozott ki. Olyan világosan és láthatóan, mint az élet, de oly hátborzongatóan, mint a halál. Ifjúi arca volt, különös, gyászos szépségű; nyaka és válla fedetlen, egyébként laza, habos fehér köntös burkolta.

Fésülni kezdte vállára omló hosszú, szőke haját; nem rám nézett, hanem az ajtó felé; úgy tűnt: hallgat, figyel, vár valamit. Az árnyék árnya is mintha elsötétült volna a háttérben, s most úgy rémlett, mintha villogó szemet látnék az árny fejénél, szemet, amely a női alakra szegeződik.

Most mintha az ajtóból, mely pedig ki sem nyílt, egy másik alak is kibontakozott volna, nem kevésbé hátborzongató – egy fiatal férfié. A múlt század divatja szerint volt öltözve, vagy inkább olyasféleképpen; mert noha mind a férfi, mind a női alak körvonalait fel lehetett ismerni, nyitván a fantázia anyagtalan, megfoghatatlan, csalóka árnyképei lehettek csupán – volt is valami összeegyeztethetetlen, groteszk és félelmetes a kifinomultan pompázatos, udvari etikettnek megfelelő ódivatú öltözék fodrai, csipkéi és csatjai, és árnyszerű viselőjének sápadt, kísérteties, merev megjelenése között. Amikor a férfialak közeledett a nőihez, a hatalmas árny ellebbent a faltól, és egy pillanatra mindhármukat sötétség nyelte el.

Amikor a sápadt fény visszatért, a két fantom mintha a közöttük tornyosuló árny szorításában vergődött volna; a nő mellén vérfolt piroslott, a férfikísértet szellemkardjára támaszkodott, és csipkefodrairól sűrű cseppekben hullt a vér; az árnyalak, mely kettejük közé állt, most elnyelte őket, és mindketten eltűntek. Ezután ismét megjelentek a fénygömböcskék, sebesen cikáztak, lassan úsztak és libegtek, egyre növekedve, és egyre vadabbul keveredve szilaj táncukban.

A kandalló jobb oldalán levő faliszekrény most kinyílt, és a résben egy öregasszony alakja jelent meg; kezében leveleket tartott, ugyanazokat a leveleket, amelyeket az előbbi kéz a szemem láttára markolt fel; mögötte lépéseket hallottam. Az alak megfordult, mintha hallgatózna, majd kibontotta a leveleket és, úgy tetszett, olvassa őket; feje fölött hirtelen megláttam egy hamuszínű arcot – egy régen vízbe fúlt férfi felpüffedt, elszíntelenedett arcát, víztől csöpögő hajába tengeri hínár fonódott; a nő lábainál mintha egy holttest feküdt volna, a holttest mellett pedig egy gyermek kuporgott, nyomorult, szurtos gyermek, kiéhezett, beesett arccal. Amikor a nő arcába pillantottam, eltűntek róla a ráncok, megfiatalodott – kemény, merev szemű arc volt, mégis fiatal; ekkor az árnyalak rávetette magát a fantomokra, és mint az előzőeket, elnyelte őket is.

Nem maradt ott más, csak az árnyalak; most erre szegeztem tekintetemet, amíg ismét szemeket nem láttam – gonosz kígyószernek bújtak elő az árnyból. A fénybuborékok ismét megjelentek, járták szilaj táncukat, kusza összevisszaságban, kavargó útvesztőikben, a sápadt holdfénnyel keveredve. Most a buborékokból, mint a tojás héjából, szörnyalakok bújtak elő; elárasztották a szobát; vértelen, förtelmes lárvák, melyeket leírni képtelen vagyok, csak arra a nyüzsgő életre emlékeztethetem az olvasót, amelyet egy csepp vízben a mikroszkóp lencséje alatt láthat – áttetsző, hajlékony, gyors mozgású lények; üldözik, majd felfalják egymást – alakok, melyeket puszta szemmel nem láthat az ember.

Formájuk nélkülözött minden szimmetriát, s mozgásukban sem volt semmi rendszer. Kóbor táncukban szabályosságnak nyoma sem volt, egyre sűrűbben kavarogtak körülöttem, egyre sebesebben köröztek a fejem körül, végigkúsztak jobb karomon, amelyet, mintegy a gonosz lelkek távoltartására, önkéntelen visszaparancsoló mozdulattal kinyújtottam.

Néha úgy éreztem, megérint valami; de nem a lárvák: láthatatlan kezek nyúltak hozzám. Egyszer hideg, puha ujjak szorítását éreztem a torkomon. Továbbra is jól tudtam, hogy ha engedek a félelemnek, életem veszedelemben forog – minden erőmet összeszedtem hát, és makacsul ellenálltam. Elfordítottam tekintetemet az árnyról és elsősorban. a különös kígyószemekről, melyek most világosan láthatóvá váltak. Teljes tudatában voltam annak, világosabban, mint körülöttem bármi másnak, hogy egy akarat, egy alkotó, tevékeny, gonosz és elsöprő akarat van jelen, mely úrrá lehet az enyém fölött.

A szoba sápadt fénye lassan vörösödni kezdett, mintha közeli tűzvész visszfénye világítaná meg a levegőt. A lárvák, mint megannyi lángban égő test, rikító színt öltöttek. A szoba ismét megremegett, újra hallottam a három kimért koppantást, majd újra mindent elnyelt az árny sötétje, mintha minden belőle kelt volna életre, és belé tért volna vissza.

A homály visszahúzódásával az árnyalak is szertefoszlott. Lassan, ahogy a sötétség eloszlott, visszatért a gyertyalángok és a kandallóban égő fahasábok fénye. A szobát a korábbi nyugodt, természetes fény töltötte be.

Az ajtók csukva álltak, az inasom szobája felé vezető ajtó úgyszintén. A falmélyedésben, ahová előzőleg görcsös erőlködéssel benyomult, ott feküdt a kutyám. Szólítottam – nem mozdult; közelebb lépve láttam, hogy nincsen benne élet; szeme kiguvadt, nyelve kibukott szájából, állkapcsát hab borította. Karomba vettem és a tűzhöz vittem; szívből meggyászoltam szegény kedvencem elvesztését, és heves szemrehányásokkal halmoztam el magam; magamat okoltam a haláláért; azt hittem, félelmébe pusztult bele. De mennyire meglepődtem, amikor észrevettem, hogy eltört a csigolyája – egyszerűen kitekerték a nyakát! Ez vajon a sötétben történt? És ha igen, nem az enyémhez hasonló emberi kéz műve volt? Nem munkálkodott-e emberi erő a szobában egész idő alatt? Jó okom van rá, hogy erre gyanakodjam. De biztosat nem tudhatok. Mást nem tehetek, csak azt, hogy egyszerű tényeket közlök; az olvasó pedig maga vonja le a következtetést.

Egy másik meglepő körülmény: órám visszakerült az asztalra, ahonnan olyan titokzatos módon elvették; de ugyanabban a percben megállt, és az órás minden szakértő igyekezete ellenére sem indult meg azóta sem. Azaz furcsa, szabálytalan ketyegéssel jár néhány órát, majd ismét megáll: tehát használhatatlan.

Az éjszaka hátralevő részében nem történt semmi; nem is kellett már soká várnom pirkadásig. Fényes nappal hagytam csak el a házat. Mielőtt elmentem, még egyszer benéztem a kopár kis kamrába, melynek inasommal együtt rövid ideig foglya voltam.

Határozottan az volt a benyomásom, de magyarázatát nem leltem, hogy a jelenségek működtetése, ha szabad ezt a kifejezést használnom arra, amit szobámban tapasztaltam, a kamrából indult ki.

Noha ezúttal fényes nappal léptem be, s még a nap is besütött a poros ablakon – egyre éreztem azt a megnevezhetetlen borzadályt, mintha a padlóból áradt volna; ugyanazt, amit az előző estén is tapasztaltam, és amit aztán a szobámban történtek súlyosbítottak.

Fél percnél tovább nem is tudtam a kamra falai közt megmaradni; a lépcsőn lemenet most is hallottam a tipegő-kopogó lépteket magam előtt, amikor pedig kinyitottam a bejárati ajtót, halk nevetést véltem hallani.

Hazaérve biztosra vettem, hogy ott találom szökevény inasomat, de nem mutatkozott. Három napig semmit sem tudtam felőle, amikor is a következő levelet írta nekem Liverpoolból:

Igen tisztelt Uram, alázatosan esedezem bocsánatáért, amit aligha érdemlek meg, hacsak – amit Isten ne adjon – nem látta Ön is azt, amit én. Úgy érzem, évek kellenek ahhoz, hogy magamhoz térjek, de hogy ismét szolgálatra legyek alkalmas, arra gondolni sem merek. Ezért elmegyek Melbourne-be a sógoromhoz. A hajó holnap indul. Lehet, hogy a hosszú tengeri út jót tesz majd. Azóta egyre ijedezem és reszketek, és azt képzelem, hogy Az ott van a hátam mögött. Alázatosan kérem, Uram, intézkedjék, hogy ruháimat és járandóságomat elküldjék anyámnak Walworthba. John tudja a címet.

A levél további bocsánatkéréssel ért véget, és néhány ide nem tartozó megjegyzéssel, inasom ügyeinek rendezésével kapcsolatban.

Ez a szökés talán alátámaszthatna egy olyan gyanút, hogy emberem azért akart Ausztráliába menni, mert valamilyen csalárd módon összeköttetésben állt az éjszaka eseményeivel. Nem megcáfolni akarom ezt a gyanút, csak felvetem, mint olyat, ami a legtöbb ember szemében efféle valószínűtlen események legvalószínűbb megoldásának látszana.

Én kitartottam a magam elmélete mellett. Még aznap este visszamentem a házba, hogy bérkocsival elvitessem otthagyott holmimat, és szegény kutyám holttestét. E tevékenységemben nem zavart meg semmi; nem történt említésre méltó mozzanat, kivéve, hogy a lépcsőn fel– és lemenet megint hallottam a léptek kopogását. Miután végleg eltávoztam a házból, elmentem Mr. J...-hez. Otthon találtam. Visszaadtam a kulcsokat és közöltem, hogy kíváncsiságomat sikerült megfelelő módon kielégítenem, és már éppen hozzá akartam kezdeni a történtek elmondásához, amikor elhallgattatott, bár igen udvariasan, és kijelentette, hogy nem érdeklik az olyan titokzatos ügyek, amelyeket soha senki sem tudott megfejteni.

Elhatároztam, hogy legalább a két levélről szólok neki, amelyeket elolvastam, valamint eltűnésük rendkívüli módjáról is, majd megkérdeztem: lehetségesnek véli-e, hogy annak az asszonynak címezték, aki ott halt meg a házban, és hogy tud-e valamit a nő előéletéről, ami megerősítené a levelek elolvasásakor bennem felmerült sötét gyanút.

Mr. J... meglepődött, és néhány pillanatnyi tűnődés után így válaszolt:

– Nagyon keveset tudok az asszony előéletéről, kivéve azt, amit már a múltkor említettem: hogy a családja ismerte az én családomat. De ön most bizonyos halovány emlékeket elevenít fel, melyek valóban a szóban forgó személy ellen szólnak. Majd érdeklődöm, és az eredményt közlöm önnel. De ha helyt adunk is annak a közismert babonának, mely szerint az, aki valamely titokzatos bűnténynek vagy elkövetője, vagy áldozata volt, nyugtalan szellem módjára visszatérhet a bűntény színhelyére – meg kell jegyeznem, hogy már az öregasszony halála előtt is különös látomások és hangok háborgatták a házat. Ön mosolyog; ezek szerint tehát másként vélekedik?

– Én azt mondanám, meg vagyok győződve arról, hogy ha e titkok mélyére hatolhatnánk, megtalálnánk a mögöttük munkálkodó, az élő emberi erőt.

– Micsoda! Ön azt hiszi, hogy csalás az egész? Mi célja volna?

– Nem a szó mindennapi értelmében vett csalásra gondolok. Ha most hirtelen oly mélyen elaludnék, hogy nem tudna felébreszteni, de ebben a mély álomban olyan pontosan tudnék felelni kérdésekre, ahogyan ébren nem – megmondanám, menynyi pénz van a zsebében, leírnám még a gondolatait is –, az még nem volna szükségszerűen szélhámosság, mint ahogyan nem volna természetfölötti jelenség sem. Én, öntudatlanul bár, de mesmeri befolyás alatt állnék, amellyel egy másik emberi lény hat rám bizonyos távolságból, aki előzetes kapcsolat révén nyert fölöttem hatalmat.

– Feltéve, ha tényként elfogadjuk, hogy a mesmerizmus ilyen hatótávolságban érvényesíthető, akkor önnek igaza van. És ön ebből arra következtet, hogy a mesmerizáló ilyen rendkívüli hatásokat, amelyeknek ön és mások is tanúi voltak, élettelen tárgyakon is érvényesíthet – sőt megtöltheti a levegőt látomásokkal és hangokkal is? Vagy úgy hathat érzékeinkre, hogy higgyünk bennük, mi, akik sosem álltunk kapcsolatban azzal a személlyel, aki ránk hat?

– Nem. Amit általában mesmerizmusnak neveznek, az nem képes ilyesmire; de létezhet erő, mely rokon vele, s mégis fölötte áll – egy olyan erő, melyet valaha varázserőnek neveztek. Azt nem állíthatom, hogy az ilyen erő minden élettelen dologra kiterjed, de ha mégis, az sem volna a természet ellen való, csak igen ritka, ám a természetben előforduló képesség, amely csak különleges szervezetnek lehet sajátja, és ilyen magas fokon csak nagy gyakorlattal művelhető.

Hogy ilyen erő halottakra is kiterjedhet – azaz bizonyos gondolatokra és emlékekre, melyeket a halottak még megőriznek –, és kényszeríti, nem azt, amit rendes körülmények között léleknek nevezünk, és amire emberi erővel hatni nem lehet, hanem inkább annak fantomját, ami e földön a legföldhözragadtabb –, már igen ősi, noha elavult elmélet, amelyre nem akarom véleményemet alapítani. De azt, hogy ez az erő természetfölötti, nem hiszem.

Engedje meg, hogy elgondolásomat egy kísérlettel illusztráljam, amit Paracelsus sem vél nehéznek, és amit Az irodalom ritkaságai című mű szerzője is hihetőnek tart: egy virág elhervad, elégetik. Akármilyen elemekből állt is a virág, amíg élt, azok most megsemmisülnek, szétoszlanak, nem tudni, hová, nem lehet sem fellelni, sem újra összeszedni őket. De vegyi úton, a virág elégett porából felkelthető a virág színképe; pontosan olyan lesz, amilyen életében volt.

Megtörténhet ugyanez emberi lénnyel is. A lélek ugyanúgy elszállt, mint a virág elemei vagy lényege. A színképet össze lehet állítani. És ez a fantom, melyet bár a köztudat lélekként tart számon, nem téveszthető össze az igazi lélekkel. Nem más ez, mint a holt alak szelleme.

Ezért, a leghitelesebb kísértethistóriák tanúsága szerint, nekünk leginkább az általunk léleknek nevezett elem – azaz a felsőbbrendű, független intelligencia – hiánya tűnik fel. A fantomok megjelenésének kevés vagy semmi célja nincs, s ha megjelennek is, ritkán beszélnek, és semmivel sem magasabb rendű gondolatokat nyilatkoztatnak ki, mint bármely mindennapi ember. Az amerikai spiritiszták kötetszám adják ki a szellemek közléseit, prózában, versben egyaránt, és azt állítják, hogy írásaikat a legillusztrisabb halottak sugallták – Shakespeare, Bacon, és még isten tudja, ki mindenki.

Ezek a közlések, akár a legrangosabbja is, semmivel sem magasabb rendűek, mint bármely átlagos tehetségű és műveltségű, élő emberi lény közlései; feltűnően gyengébben annál, amit Bacon, Shakespeare és Platón ezen a földön írt, vagy elmondott. És ami még feltűnőbb, mindig olyan elgondolást tartalmaznak, mely már ismert az életből is.

Bármily csodálatosak tehát az ilyen jelenségek (még ha igazak is), sok olyasmit látok bennük, amiben a filozófia kételkedhet; viszont semmi olyat, aminek tagadása a filozófia körébe tartozik, nevezetesen semmi természetfölöttit. Ideák csupán, melyeket ilyen vagy amolyan módon továbbítanak (az eszközeiket még nem fedeztük fel) egyik halandó agyból a másikba. S hogy e tevékenység következtében asztalok indulnak meg önerejükből, rémalakok jelennek meg egy mágikus körben, testetlen kezek nyúlnak ki és tüntetnek el tárgyakat, vagy egy sötét árnyalak, amilyen nekem is megjelent, fagyasztja meg vérünket – mégsem változik a véleményem, mely szerint mindezen tevékenység megannyi hatóerő, melyek, mint dróton az áram, egyik agyból a másikba jutnak.

Egyes szervezetek természetes vegyi anyagokat tartalmaznak, és ezek vegyi csodákat képesek létrehozni; mások természetes fluidummal telítettek – nevezzük elektromosságnak –, ezek pedig elektromos csodákat hoznak létre. De a gyakorlati tudománytól eltérnek: valamennyien céltalanok, tárgytalanok, együgyűek és haszontalanok. Nem vezetnek nemes eredményekre, ezért a világ nem törődik velük, és az igazi bölcsek nem művelik őket. Bizonyos vagyok abban, hogy mindannak, amit láttam és hallottam, egy hozzám hasonló emberi lény a távoli mozgatója. Azt gondolom, hogy a létrehozott hatások jellegének ő maga sincs tudatában; ezért nem akadt még két olyan ember sem, aki azonos tapasztalatról számolt be önnek; mint ahogyan például két ember sohasem álmodik egyformát.

Ha közönséges szélhámosság volna csupán, a gépezetet úgy állították volna be, hogy a hatások alig-alig mutatnának változatosságot; ha a Mindenható engedélyezte természetfölötti erő volna, akkor bizonyára meghatározott cél érdekében működne. Ezen jelenségek azonban egyik kategóriába sem sorolhatók. Véleményem az, hogy egy nagyon távoli agyból származnak; hogy ennek az agynak semmiben, ami lejátszódik, nem nyilvánul meg határozott akarata ; hogy ami történik, csupán fondorlatos, zagyva, állandóan változó, félig kialakult gondolatok tükröződése; röviden: hogy egy ilyen agy megelevenedett álmairól van szó, amelyek értelem nélkül játsszák el szerepüket.

Hogy ez az agy óriási hatóerejű, hogy képes mozgásba hozni az anyagot, hogy rosszindulatú és pusztító, azt elhiszem. Szegény kutyámat is csak anyagi erő ölhette meg; ahogy láttam, arra is elég lehetett, hogy velem végezzen, ha kutyámhoz hasonlóan félelem bénít meg; ha szellemem vagy értelmem nem ad, akaratom révén, ellenálló erőt a félelem leküzdésére.

– Megölte a kutyáját! De hiszen ez félelmetes! Valóban különös, hogy állatot sohasem lehetett rábírni, hogy a házban megmaradjon, még macskát sem. Egeret, patkányt sem találtunk benne soha.

– Az állati lényeket ösztönük figyelmezteti életveszélyes hatásokra és körülményekre. Az emberi ösztön nem ennyire kifinomult, de értelmének magasabb rendű ellenállóereje van. De ennyi elég is! Érti hát elméletemet?

– Értem, noha nem tökéletesen; de szívesebben fogadok el bármiféle hóbortos elgondolást (bocsássa meg a kifejezést), mint hogy kísértetek és koboldok létezésében higgyek, amit annak idején a dajkamesék hitettek el velünk. Szerencsétlen házamat azonban mégis átok sújtja. Mi az ördögöt kezdjek hát vele?

– Megmondom, hogy én mit tennék. Legbenső érzéseim azt sugallják, hogy a bútorozatlan kamra, amely az általam használt hálószobára merőlegesen nyílik, a kiindulópontja vagy gyűjtőhelye a házat kísértő hatásoknak. Csak azt ajánlhatom, hogy bontassa le a falakat, szedesse fel a padlót, sőt mi több, rombolja le az egész szobát. Megfigyeltem, hogy úgysem tartozik az épülethez, hanem egy apró hátsó udvarban építették föl, és eltávolítható az épület többi részének bolygatása nélkül.

– És ön azt hiszi, ha ezt megtenném...

– Elvágná a távíródrótokat. Kísérelje meg. Oly szilárdan bízom az igazamban, hogy vállalom, a költségek felét, ha megengedi, hogy magam irányítsam a munkálatokat.

– Szó sincs róla; a költségeket minden nehézség nélkül vállalhatom egymagam is; ami a többit illeti, engedje meg, hogy írásban értesítsem.

Vagy tíz nappal ezután levelet kaptam Mr. J... –től, amelyben megírta, hogy beszélgetésünket követőleg elment a házba, és megtalálta az általam említett két levelet. Visszakerültek a fiókba, ahol rájuk találtam; s ő is az enyémhez hasonló rossz érzéssel olvasta el őket. Azóta óvatos nyomozást indíttatott az asszony után, akihez, ahogy helyesen feltételeztem, a leveleket címezték.

Kitűnt, hogy harminchat esztendeje (egy évvel a levelek keltezése előtt) rokonai akarata ellenére férjhez ment egy kétes jellemű amerikaihoz, akiről azt rebesgették, hogy régebben kalózkodott. A nő, tisztes kereskedőemberek leánya, nevelőnő volt, mielőtt férjhez ment. A leánynak volt egy bátyja, jómódú özvegyember, aki egyetlen, hat év körüli gyermekével élt. A leány házassága után egy hónappal fivére holttestét a London Bridge közelében kifogták a Temzéből; a nyakán ugyan fojtogatás nyomait találták, de e nyomok nem nyújtottak elegendő bizonyítékot bűntény elkövetésére, így a halottszemle döntése szerint „az áldozat vízbe fúlt”.

A kisfiút nagynénje és annak amerikai férje fogadta magához, mert az elhunyt végrendeletileg húgát jelölte meg a kisfiú gyámjául. A gyermek halála esetén pedig maga a nőtestvér lett volna a vagyon örököse. A kisfiú egy fél éven belül meghalt; az volt a föltevés, hogy az elhanyagoltság és a rossz bánásmód következtében. A szomszédok eskü alatt vallották, hogy éjszakánként a kisfiú sikoltozott.

A seborvos, aki megvizsgálta a gyermek holttestét, kijelentette, hogy a gyermek táplálék hiányában sorvadt el; a testen elkékült ütésnyomokat is talált. Kitűnt, hogy a fiú egy téli éjszakán szökni próbált, kiosont a hátsó udvarba, megpróbált felkapaszkodni a falra, kimerülten hátrazuhant a kövezetre, és reggel, amikor rátaláltak, már a végét járta.

Noha számos jel vallott kegyetlenségre, gyilkosságra nem volt bizonyíték; a házaspár azzal a kifogással mentegette kegyetlenkedését, hogy a fiúcska mértéktelenül makacs és ellenálló hajlamot mutatott, és kijelentette, hogy a gyermek nem lehetett épeszű. Akárhogyan történt is, az árva fiú halála után az asszony örökölte bátyja vagyonát.

A házasság első évfordulója előtt az amerikai nagy sebbel-lobbal elhagyta Angliát, és soha többé nem tért vissza. Egy tengerjáró hajót szerzett, mely két évvel később az Atlanti-óceánon tűnt. el. Az özvegyre nagy vagyon maradt, de balszerencse szegődött a nyomába: csődbe jutott a bankja, ráfizetett egy befektetésre; ezután szerényebb üzletbe bocsátkozott ugyan, de itt is fizetésképtelen lett. Ekkor lépett szolgálatba, egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, házvezetőnői minőségből mindenesig; soha nem maradt meg soká egy helyen, noha jelleme ellen sehol sem merült fel különös kifogás.

Józannak, becsületesnek és igen szerény modorúnak tartották; mégsem sikerült neki semmi. Így került végül a dologházba, ahonnan Mr. J... hozta ki, és bízta rá éppen azt a házat, amelyet házassága első évében annak úrnőjeként bérelt.

Mr. J... hozzátette, hogy azóta eltöltött egy órát, egyedül az üres kamrában, amelynek lebontására unszoltam; és olyan félelemérzés vett rajta erőt, noha se nem látott, se nem hallott semmit, hogy szíves örömest lebontatja a falat, és felszedeti a padlót, ajánlatom szerint. Már szerződtetett is néhány embert, és bármely általam megjelölt napon nekifognak a munkának.

Megállapodtunk a napban. Ismét elmentem a kísértetházba; beléptünk a sivár, sötét kamrába, felszedtük a szegélylécet, majd a padlót. A szeméttel borított gerendák alatt csapóajtóra bukkantunk; akkora volt, hogy egy ember átbújhatott rajta. Vaskapcsokkal és szegecsekkel volt szorosan leszögezve. Amikor ezeket is eltávolítottuk, leereszkedtünk az alsó helyiségbe, amelynek létezését mindaddig nem is gyanítottuk.

Valaha ablak és kéménykürtő is volt a falban, de bizonyára már sok éve befalazták. Gyertyafénynél vizsgáltuk át a helyiséget; találtunk néhány korhadt bútordarabot – három széket, egy tölgyfa kanapét és egy asztalt; körülbelül nyolcvan évvel ezelőtti divat szerint készültek.

A falnál fiókos szekrény állt, amelyben foszladozó férfiruhadarabokra akadtunk – nyolcvan-száz évvel ezelőtt rangbéli urak hordhattak ilyet –, értékes acélcsatokkal és gombokkal, amilyet ma csak hivatalos udvari öltözéken látni; s egy szép díszkardot is találtunk a ruhák mellett. Egy, valamikor gazdag aranyhímzéssel és aranycsipkével ékes mellényben, amely a nedvességtől megfeketedett és szétfoszlott, öt arany tallért, néhány ezüstpénzt és egy elefántcsont lapocskát találtunk, mely vélhetőleg egy hajdani szórakozóhelyre szolgált belépőjegyül.

Legfőbb felfedezésünk azonban egy falra szerelt páncélszekrény volt; zárját csak nagy nehézségek árán tudtuk feltörni.

A szekrényben három polc volt és két kis fiók. A polcokon néhány légmentesen bedugaszolt üvegcse sorakózott. Színtelen, illó eszenciát tartalmaztak; hogy milyen természetűt, azt nem mondhatom meg, csak annyit, hogy nem mérget; egyik-másikban foszfor és ammónia is volt. Találtunk néhány különleges üvegcsövet, egy hegyes végű vasrudacskát, a végén nagy darab kvarckristállyal, egy másikat borostyánkővel, és egy nagy hatóerejű mágnest.

Az egyik fiókban aranyba foglalt miniatűr arcképre bukkantunk; színei meglepően üdék voltak ahhoz képest, hogy már milyen régóta rejtőzhetett a fiók mélyén. Az arckép javakorabeli, negyvenhét-negyvennyolc éves férfit ábrázolt. Felettébb különös és lenyűgöző arc tekintett reánk. Ha elképzelik, hogy egy hatalmas kígyó emberré változik, és emberi vonásaiban megmaradnak a kígyó sajátosságai, akkor pontosabb képet alkothatnak erről az arcról, mintha szavakkal próbálnám hosszasan leírni; széles és lapos homlok; elkeskenyedő, elegáns arcél, mely álcázza a szörnyű állkapocs erejét; hatalmas, hosszúkás, rettenetes szem, mely zöldesen villog, akár a smaragd. Mindemellett, mintha valami mérhetetlen erőből fakadna, egyfajta kegyetlen nyugalom is jellemezte a képen ábrázolt arcot.

A legkülönösebb pedig ez volt: abban a pillanatban, amikor a miniatűrt megpillantottam, megdöbbentő hasonlatosságot fedeztem fel közte és a világ egyik legértékesebb arcképe között. Egy előkelő, rangban közvetlenül a királyi család után következő arisztokratáról készült, ki annak idején meglehetősen nagy vihart kavart maga körül. A történelem szűkszavúan emlékezik meg róla, de ha kortársai levelezéseit kutatjuk, több helyen találunk utalást az illető vakmerőségére, mértéktelen kicsapongásaira, nyugtalan szellemére és az okkult tudományokhoz való vonzódására.

Élete delén halt meg, és a krónikák szerint idegen földön temették el. Éppen idejében, mert csak így menekülhetett meg a törvény elől; olyan bűnökkel vádolták, amelyek hóhérkézre juttatták volna. Halála után örökösei állítólag valamennyi arcképét felvásárolták és elpusztították, noha számos portré készült róla, mert a művészetet bőkezűen támogatta. Az örökösök boldogan törölték volna ki fényes családfájukból még a nevét is.

Úgy hírlett, az elhunyt óriási vagyonának nagy részét egy kedvelt asztrológusa vagy jövendőmondója sikkasztotta el; mindenesetre halála idején rejtélyes módon eltűnt. Az általános képégetésből állítólag csak egyetlen portré menekült meg; én néhány hónapja láttam egy műgyűjtő házában. A kép igen erősen hatott rám is, mint mindenkire, aki ezt az arcot megpillantja; nem lehetett elfelejteni. És most ugyanez az arc nézett vissza rám a kezemben tartott miniatűrről is. Igaz, a miniatűrön látható férfi néhány évvel idősebbnek tűnt, mint a festményen, vagy mint amennyi az eredeti modell volt halála idején. De hogyan is beszélhetünk néhány évről! – hiszen az iszonytató nemesember élete és virágkora, és a miniatűr létrejöttének nyilvánvaló időpontja között több mint kétszáz év telt el.

Míg hangtalanul és tűnődve a képen méláztam, Mr. J... szólalt meg :

– Lehetséges ez? Én ezt az embert ismerem.

– Hogyan? Honnan? – kiáltottam.

– Indiából. A...-i rádzsának bizalmas embere volt, és majdnem belerántotta egy forradalomba, mely a rádzsa birtokaiba került volna. De V...-nek hívták; francia volt; ravasz, merész és féktelen. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy a rádzsa elbocsássa és száműzze udvarából. Két ilyen arc nincs a világon, ez csak egy és ugyanaz az ember lehet, bár a miniatűr lehet vagy százéves.

Most szinte gépiesen megfordítottam a kis képet, hogy hátlapját megvizsgáljam: egy ötszöget véstek bele, a közepébe egy létrát, amelynek harmadik fokát egy évszám alkotta: 1765. Amikor közelebbről is megnéztem, egy rugóra találtam. Megnyomtam, és a miniatűr hátlapja fedélként felpattant. A fedél belsejébe ez volt bevésve: „Neked, Mariana. Légy hűséges életedben és halálodban...-hez.”

Itt egy név következett, amelyet nem akarok megismételni, de számomra nem volt ismeretlen. Gyermekkoromban még emlegették az öreg emberek egy káprázatos sarlatán neveként, aki vagy egy éven át óriási szenzációt keltett Londonban, majd később, amikor azzal vádolták, hogy házában kettős gyilkosságot követett el – szeretőjét és vetélytársát ölte meg –, kiszökött az országból. Erről azonban nem szóltam Mr. J... –nek, akinek vonakodva engedtem át a miniatűrt.

A páncélszekrény első fiókját könnyedén nyitottuk ki, de a másodikat már csak nagy nehézségek árán; noha nem zárták be, minden erőfeszítésünknek ellenállt, végül vésővel feszítettük föl. Amikor a fiókot kihúztuk; igen különös, de tökéletes állapotban levő szerkezetre bukkantunk.

Egy vékony, kicsiny könyvre vagy inkább könyvtáblára kristálytálkát helyeztek el; a tálkát víztiszta folyadékkal töltötték meg; a folyadék felszínén iránytűféle lebegett, sebesen forgó tűvel; de az égtájakat jelző szokásos betűk helyett hét furcsa ábra volt a lapján; olyanféle, amilyennel az asztrológusok a planétákat jelölik. Igen különös, nem erős, nem is kellemetlen szag áradt a fiókból, amelyet, utóbb jöttünk rá, mogyorófával béleltek. Bárhonnan eredt is a szag, igen érezhető hatást gyakorolt idegeinkre. Mindannyian éreztünk valamit, még a szobában tartózkodó két munkás is; hátborzongató, zsibbasztó félelemérzést, mely a fejünk búbjától a lábunk hegyéig megremegtetett.

Alig vártam, hogy közelebbről is megvizsgáljam a könyvtáblát, és türelmetlen mozdulattal levettem róla a tálkát. Az iránytű szédítő sebességgel forogni kezdett; én úgy éreztem, mintha egész testemben erős áramütés ért volna, és a tálkát a padlóra ejtettem. A folyadék kiömlött, a tálka összetört, az iránytű a kamra túlsó sarkába repült; ugyanabban a pillanatban a falak is megremegtek, mintha egy óriás rázná-lengetné őket.

A két munkás úgy megrémült, hogy hanyatt-homlok menekültek a csapóajtóhoz vezető létrán felfelé, de amikor látták, hogy semmi sem történt, hajlandók voltak visszatérni.

Én közben felnyitottam a könyvtáblát; sima vörös bőrbe kötötték, ezüst csat zárta, s egyetlen vastag pergamenlapot tartalmazott, amelyre kettős ötszögben, középkori latinsággal ezt írták:

Ezen falakon belül valamennyi érző és érzéketlen, élő és élettelen dologra kiterjedően, a tű mozgásának irányában, az én akaratom hat! Legyen átkozott e ház, és lakói ne leljenek nyugalmat.

Mást nem találtunk. Mr. J... elégette a könyvtáblát az átokkal együtt. Azt az épületrészt, melybe a titkos helyiséget és a fölötte levő kamrát építették, földig romboltatta. Ezeken felbátorodva egy teljes hónapra maga költözött be, és egész Londonban nem találhatott volna jobb állapotban levő, békésebb házat. Egy idő után ismét bérbe adta, és lakójának sem volt többé panaszra oka.

De történetem még nem ér ezzel véget. Néhány nappal azután, hogy Mr. J... beköltözött a házba., meglátogattam. A nyitott ablakban állva beszélgettünk. A kapu előtt egy bútorszállító kocsi állt, melyen Mr. J... néhány bútort hozatott előbbi lakásából a házba.

Éppen azt az elméletemet fejtegettem, hogy minden természetfölöttinek látszó jelenség emberi agyból ered; elméletemet a házban talált varázslat vagy átok elpusztításával bizonyítottam.

Mr. J... azt válaszolta ; – Hogy még akkor is, ha a mesmerizmus vagy bármely más hasonló erő valóban ily módon hathat forrása távollétében, és rendkívüli jelenségeket hoz létre, vajon folytatódhatnak-e azon jelenségek forrásuk pusztulása után is? Mert ha a varázslat hatott is, kétségtelen, hogy a helyiséget több mint hetven éve befalazták, és minden valószínűség szerint a forrásául szolgáló erő már régen eltávozott az élők sorából? – Mondom, Mr. J... éppen így szólt hozzám, amikor hirtelen megragadtam karját, és az utcára mutattam.

Jól öltözött férfijött fit az utca túloldaláról, és megszólította a kocsit őrző szállítómunkást. Pontosan az ablakunkkal szemben állt. Arca a miniatűrön látott kép hű mása volt; azé az arisztokratáé, akit a festményen láttam, és aki háromszáz évvel ezelőtt élt.

– Szent egek! – kiáltotta Mr. J... – Hiszen ez De V... arca, és egy nappal sem idősebb, mint amilyennek fiatal koromban a rádzsa udvarában láttam!

Azonos gondolattól sarkallva mindketten lesiettünk; én léptem elsőnek az utcára, de a férfi már elment. Néhány lépéssel odébb azonban megpillantottam, és a következő másodpercben mellette termettem.

Beszélni akartam vele, de amikor az arcába néztem, úgy éreztem, lehetetlenségre vállalkozom. A szeme – smaragd kígyószeme – rám meredt és megbabonázott. És ráadásul volt a férfi megjelenésében valami méltóság, fellépésében büszkeség, előkelőség és fölény, mely bárkit, aki a világ szokásaiban jártas; habozásra késztetne, mielőtt szabadosságra vagy éppen arcátlanságra vetemedne iránta.

És mit is mondhattam, mit is kérdezhettem volna?

Így hirtelen meggondolatlanságomért szégyenkezve, néhány lépéssel hátramaradtam, de nem tudván eldönteni, hogy mit tegyek, továbbra is követtem az idegent. Időközben befordult a sarkon. Közönséges bérkocsi várakozott rá, és egy inas állt a kocsiajtónál, nem libériában, hanem egyszerű városi öltözékben. Az idegen föllépett a kocsi hágcsójára, és egy szempillantás alatt elhajtatott.

Visszatértem a házhoz. Mr. J... még mindig a kapuban állt. Megkérdezte a szállítómunkást, mit mondott neki az idegen.

– Csak azt kérdezte, kié ez a ház.

Aznap este egy barátommal véletlenül elvetődtünk a Kozmopolita Klubba. Olyan klub ez, ahová a világ bármely országának minden rendű és rangú polgára bejáratos. Ebben a klubban az ember kellemes, sőt néha rendkívüli személyekkel is találkozhat.

Alighogy beléptem a terembe, az egyik asztalnál megpillantottam egy ismerősömet, akit G...-nek nevezek, amint a miniatűr képmás eredetijével beszélgetett. Most, hogy az idegen nem viselt kalapot, a hasonlóság még megkapóbb volt; csak az tűnt fel, hogy beszélgetés közben arca kevesebb szigort fejez ki, sőt mintha most halovány és hűvös mosoly játszadozna az ajka körül. A méltóság, amely már az utcán feltűnt nekem, most határozottabban jutott kifejezésre – egy keleti herceg méltósága volt ez: fensőbbséges közöny, és makacs, ellentmondást nem tűrő, rideg, de ellenállhatatlan erő.

G... kisvártatva elbúcsúzott az idegentől, aki látható érdeklődéssel mélyedt egy tudományos folyóirat olvasásába. Félrehívtam G...-t.

– Ki és mi ez az úriember?

– Ez az úr? Nos, valóban rendkívüli egyéniség. Tavaly ismerkedtem meg vele Petra barlangjaiban, a bibliai Edomban. A legkiválóbb Kelet-kutató, akit ismerek. Csatlakoztam hozzá; rablókalandba keveredtünk, és az ő hidegvérű vakmerősége mentette meg az életünket. Ezután meghívott, hogy damaszkuszi házában töltsek vele egy napot. A házat szinte elborítja a mandulavirág és a rózsa – gyönyörű látvány! Már jó ideje él ott fényes pompában, mint valami keleti fejedelem.

Az a gyanúm, hogy hitehagyott; hatalmas vagyona van, és igen különös ember; mellékesen mesmerizálással is foglalkozik. A saját szememmel láttam, milyen hatást gyakorolt élettelen tárgyakra. Ha az ember kivesz a zsebéből egy levelet, és a szoba túlsó sarkába hajítja, ő a lábához parancsolja, és a levél végigkígyózik a padlón, és teljesíti a parancsot. Hitemre mondom, igazat beszélek. Tanúja voltam, amikor az időjárásnak parancsolt; egy üvegcső vagy varázspálca segítségével eloszlatja vagy összegyűjti a felhőket. De idegeneknek nem szívesen beszél ilyesmiről. Nemrégen érkezett Angliába; azt mondja, hogy sok-sok éve nem járt itthon; szeretném bemutatni neked.

– Örömmel, Szóval angol? Mi a neve?

– Egészen mindennapi név – Richards.

– És a származása? Családja?

– Honnan tudjam? Különben sem jelent semmit. Bizonyára valami felkapaszkodott újgazdag, óriási, mérhetetlen vagyonnal!

G... odavitt az idegenhez, és bemutatott. Mr. Richards modora nem holmi kalandor világjáróéra vallott. Effajta utazók rendkívüli életerővel rendelkeznek, beszédesek, lelkesek és hatalmaskodók. Mr. Richards nyugodt volt, halk szavú, modorát tartózkodóvá tette a szertartásos udvariasság.

Megfigyeltem, hogy nem a mai angol nyelvet beszéli. Mintha még a kiejtése is kissé idegenül csengett volna. Ám Mr. Richards megmagyarázta, hogy évek óta alig-alig beszélt anyanyelvén, és elszokott tőle.

A beszélgetés azokra a változásokra terelődött, amelyek London arculatát erősen megmásították, amióta ő utoljára fővárosunkban járt, G– ezután erkölcsi változásokra terelte a szót – irodalomban, társadalomban, politikában egyaránt. Jelentős személyiségekről beszélt, akik az utolsó húsz év alatt lekerültek a porondról, és nagy emberekről, akik mostanában kezdik fényes pályafutásukat.

Mr. Richards nem mutatott különösebb érdeklődést ezen témák iránt. Látszott, hogy egyetlen élő írónktól sem olvasott, és ifjabb államférfiaink nevét alig ismerte. Egyszer, csak egyetlenegyszer nevetett, amikor G... azt kérdezte tőle: szándékában áll-e képviselőnek jelöltetni magát; halk, megvető, vészjósló nevetése gúnykacajnak hangzott.

Pár perc múlva G... otthagyott minket. hogy néhány újonnan érkezett ismerősét üdvözölje; ekkor én csendesen .megszólaltam:

– Láttam egy miniatűrt önről, Mr. Richards, egy házban, ahol valaha lakott, sőt amelyet talán ön is építtetett – ha nem is az egészet, legalábbis egy részét – az Oxford Street közelében. Ma délelőtt is arra járt.

Csak akkor pillantottam fel rá, amikor mondanivalómat befejeztem; akkor azonban olyan erővel tartotta fogva tekintetemet, hogy nem voltam képes elszakadni a lenyűgöző smaragd kígyószemektől. De akaratlanul, és mintha szavaimat, melyek gondolataimat tolmácsolták, erőszakkal húznák ki belőlem, suttogóra fogott hangon hozzátettem: – Az élet és a természet titkainak tanulmányozásával foglalkozom, ismerem e misztériumok okkult tudósait. Jogom van önhöz így beszélni. – Majd egy bizonyos jelszót említettem.

– Nos, jogát elismerem. Mi a kérdése?

– Milyen mértékben terjeszthető ki az emberi akarat bizonyos vérmérsékleti alkatokra?

– Milyen hatótávolságra terjedhet a gondolat? Gondolkozzék; és még mielőtt lélegezne, Kínában van!

– Igaz, de a gondolatomnak Kínában nincs hatalma.

– Fejezze ki, és akkor lehet. Leírhat egy gondolatot, mely előbb vagy utóbb Kína egész helyzetét megváltoztathatja. Mi más a törvény, mint gondolat? Ezáltal a gondolat végtelen. Ezért is van hatalma; nem értékének arányában – egy rossz gondolat éppoly hathatóssá tehet egy rossz törvényt, mint a jó törvényt a jó gondolat.

– Igen, amit ön mond, az alátámasztja elméletemet. Láthatatlan áramlatok útján az egyik emberi agy átadhatja elgondolásait egy másiknak, ugyanolyan sebességgel, ahogy a gondolat látható eszközök útján is terjed. És ahogy a gondolat elpusztíthatatlan, és otthagyja nyomát a természet világában, még akkor is, ha gondolója már nem él – úgy az élő gondolata is rendelkezhet olyan erővel, hogy feltámaszthatja, életre keltheti a halott gondolatait, hasonlóan az életbeliekhez; ámde az élő gondolatai nem érik el a halott gondolatait. Nem így van?

– Megtagadnám a választ, ha úgy látnám, hogy ön határt szab a gondolatnak. De folytassa, kérem; ön egy bizonyos kérdést akart feltenni.

– A különleges vérmérsékleti alkatban életre kelt, rendkívüli akarattal párosult rendkívüli rosszindulat, a tudomány által elérhető természetes eszközök segítségével, létrehozhat olyan hatásokat, amelyeket általában gonosz mágiának tulajdonítanak. Ilyen módon kísérthet egy lakóház falai között, minden valaha ott kiagyalt és elkövetett bűnös gondolat és tett színképének felidézésével; mindazzal tehát, amivel a gonosz indulat kapcsolatban vagy viszonylatban állt – így évekkel ezelőtt lejátszódott drámák tökéletlen, töredékes részleteivel is.– A gondolatok, melyek, mintegy lidérces látomásban, tévetegen hajszolják és keresztezik egymást, szellemalakokká és hangokká alakulnak, és segítik előidézni a borzadályt; nem azért, mert azok a látomások és hangok a túlvilágról kísértenek, hanem mert e világi eseményeknek megannyi förtelmes és hátborzongató felelevenítése, melyek egy rosszindulatú halandó gonosz játékává válnak. És ennek az emberi agynak anyagi közreműködésével a létrehozott látomások emberi erővel is rendelkeznek: áramütés érzetét keltik, és ölni is képesek, ha a megtámadott személy gondolatai nem magasabb rendűek a támadóéinál. Még a legerősebb állatot is elpusztíthatják, ha az állat rémületében elveszti ellenállóképességét; de nem fognak ki a leggyengébb emberen sem, ha, bár a háta lúdbőrzik, értelme nem ismer rettegést. Így, amikor régi történetekben arról olvashatunk, hogy egy mágust az általa felidézett ellenfél darabokra tép (különösen keleti legendák írnak arról, hogyan sikerül egyik mágusnak a másikat varázslattal elpusztítania), hitelt kell adnunk e történeteknek annyiban, hogy egy gonosz hajlamú lény egyébként ártalmatlan elemeket és folyadékokat képes rettenetes erővel és förtelmes alakkal felruházni. Mint ahogyan a felleg mögött ártatlanul rejtőző villám a természet törvényei által hirtelen láthatóvá válik, szemmel érzékelhető alakot vesz föl, és pusztítóan sújt le egy őt vonzó tárgyra.

– Ön kétségtelenül sejt valamit e rendkívüli titokról – szólalt meg Mr. Richards higgadtan. – Az ön nézete szerint tehát, ha egy halandó szert tesz arra a hatalomra, amelyről ön beszél, úgy az kizárólag rosszindulatú és gonosz teremtmény lehet.

– Ha a hatalmát, mint mondottam, különleges rosszindulatból és gonoszságból gyakorolja; ámbár én. hiszek az ősi hagyományban, mely szerint a jónak nem lehet ártalmára. Akarata csak olyanoknak árthat, akikkel kapcsolatot teremtett, vagy akikre ellenállás nélkül ráerőszakolhatta hatalmát. Most egy példára gondolok, mely, noha megfelel a természet törvényeinek, mégis oly vadnak és hihetetlennek tűnik, mint egy megzavarodott szerzetes regéje.

Bizonyára emlékszik, hogy Albertus Magnus, miután. részletesen leírja a szellemek megidézésének módszerét, nyomatékosan hozzáteszi, hogy az eljárás csak keveseknek válik hasznára és okulására: a mágusságra születni kell! Azaz különleges vérmérsékleti alkattal kell a világra jönnie, mint ahogy költőnek is születni kell.

Ritka eset, hogy az olyan alkat, amelyben okkult képesség lappang, egyúttal magasrendű szellemi adottsággal is rendelkezzék. Az ilyen elmében rendszerint valami perverz vagy beteg elfajulás van jelen. Ugyanakkor azonban rendelkeznie kell az egyetlen tárgyra való összpontosítás képességével, méghozzá hihetetlenül magas fokon; azzal a hathatós képességgel, amelyet mi Akaratnak nevezünk. Ezáltal, noha értelme nem ép, céljai megvalósításában módfelett hatékony. Olyan személyre gondolok, aki ilyen kivételes alkattal és a vele járó hatalommal is rendelkezik. Az illetőt a társadalom magasabb régióiban helyezem el.

Feltételezem, hogy vágyai elsősorban érzéki természetűek, ezért élni vágyása nagyfokú. Emellett tökéletesen egoista; akarata önmagára irányul, vad szenvedélyek hatják át, nem ismer sem állhatatosságot, sem szent érzelmeket, de mohón sóvárog pillanatnyi vágyainak kielégítésére. Engesztelhetetlenül gyűlöli mindazt, ami céljai elérésében gátolja; förtelmes bűnökre hajlamos, de alig érez megbánást; inkább kárhozatba taszít másokat, semhogy önnön gaztetteiért vezekeljen. Alkati adottságainál fogva olyan természeti titkok különleges ismeretével rendelkezik, melyek önzését szolgálják. Aprólékos megfigyelője mindannak, ami felé szenvedélye hajtja; pontosan tervez és számít, de ebben nem az igazság szeretete hajtja, hanem az önimádat, mely elméjét élesíti; így tudóssá is válhat.

Úgy gondolom, hogy egy ilyen lény, aki tapasztalatból tanulta meg, hogyan gyakorolja mestersége hatalmát mások fölött, és akaratának erejét kipróbálja saját magán is, a természetfilozófiából is annyit merített, amennyi hatalmának növeléséhez szükséges. Szereti az életet, fél a haláltól; mindenáron tovább akar élni. Megfiatalodni nem tud, a halál eljövetelét meggátolni nem képes, húsát-vérét nem teheti halhatatlanná. Ám hihetetlenül hosszú időre megállíthatja testében az öregséget létrehozó folyamatot.

Egy év alatt nem öregszik többet, mint más egyetlen óra alatt. Tudományosan, módszeresen edzett erős akarata irányítja földi porhüvelyének elhasználódását. Él tovább. Hogy ne tűnjön szokatlan jelenségnek, sőt mi több, csodalénynek, látszólag, bizonyos személyek számara meghal. Miután fondorlatos módon sikerül átmentenie kívánságai kielégítésére szolgáló vagyonát, eltűnik a világ egyik sarkából, és megrendezi saját ünnepélyes gyászszertartását is.

Majd a világ egy másik pontján ismét felbukkan, ahol aztán észrevétlenül letelepszik, és mindaddig nem látogat el pályafutása korábbi színhelyeire, amíg mindazok, akik vonásait felismerhetnék, el nem költöznek az élők sorából. Ha érzelmei lennének, mélységesen szerencsétlen volna, de érzelmek hiányában csak önmagát szereti. Egyetlen tisztességes ember sem hinné el neki magas életkorát, és sem jó, sem gonosz emberre nem bízná rá e hosszú élet titkát.

Létezhet ilyen ember, aki leírásomnak megfelel; most magam előtt is látom... herceget... király udvarából, aki életét kéjek kergetése és civódások közepette élte le, alkimisták és varázslók között. A múlt században sarlatánként, majd bűnözőként tűnt fel, alacsonyabb rangban; abban a házban élt, amelyet ön ma megtekintett, majd a tömény elől, amelyet súlyosan megsértett, elmenekült, senki sem tudja, hová. Mint utazó ismét visszalátogatott Londonba, ugyanazzal a földi szenvedéllyel a szívében, mint amikor még a ma már kihalt generáció járt-kelt azokon az utcákon; minden nemesebb és magasabb rendű misztérium iskolájának számkivetettjeként. Förtelmes képmása az életnek a halálban, és a halálnak az életben! Óva intem önt, maradjon távol az egészséges emberek városától és házaitól! Távozzék letűnt birodalmak romjai közé! Az engesztelhetetlen természet pusztaságába!

És a válasz olyan dallamos suttogással, olyan meggyőző zeneiséggel hangzott, mintha elöntené egész valómat, és akaratom ellenére lenyűgözött. Így szólt:

– Száz meg száz esztendeje járom a világot, önhöz hasonló embert keresve. Most, hogy megtaláltam, nem válunk el addig, míg meg nem tudom, amit tudni kívánok. Ez órában látnoki képességnek lesz birtokában, mely átlát a múlton, és kettéhasítja a jövő fátyolát – először és utoljára. E látomás nem egy nyafogó, hóbortos lány, nem egy beteges holdkóros agyában él, hanem egy élénk szellemű, erős férfiéban. Szárnyaljon a magasba, és tekintsen a jövőbe!

Miközben beszélt, úgy éreztem, mintha kilépnék önmagamból és sasszárnyakon szállnék fölfelé. Súlytalan lett a levegő, tetőtlen a szoba, végtelen a tér kupolája. Kiléptem testemből – de nem tudtam, hol vagyok; valahol a föld felett, az időtlen űrben lebegtem.

Ismét hallottam a dallamos suttogást:

– Önnek igaza van. Az akarat erejével nagy titkokat ismertem meg. Igaz, hogy akarattal és a tudomány segítségével késleltetni tudom az évek múlását, de a halál nemcsak a korral közeleg. Megakadályozhatom-e a vakvéletlent, mely a fiatalokra is halált hoz?

– Nem. Minden vakvéletlent a Gondviselés irányít. És a Gondviselés keze alatt az emberi akarat összeroppan. – Hogyan halok meg? Hosszú korok és korszakok múltán, az idő lassú, de elkerülhetetlen múlásával, vagy olyan ok által, amelyet vakvéletlennek nevezek?

– Vakvéletlen által.

– És a vég, ugye, még messze van? – kérdezte a suttogó hang megremegve.

– Az én életem idejéhez viszonyítva még igen messze.

– És halálom előtt elvegyülök-e újra az emberek világával, mint mielőtt még e titkok birtokába kerültem; részt veszek-e mohó érdeklődéssel küzdelmeikben és bajaikban, harcolok-e még becsvággyal, és felhasználom-e a bölcsek hatalmát, hogy elnyerjem általa a királyokét?

– Még lesz szerepe e földön, olyan, mely a világot megrázza és lenyűgözi. Mert csodálatos terveket szó, aki maga is csoda, akinek megengedtetett, hogy évszázadokat éljen át. Minden titkot, amelynek most birtokában van, felhasználhat; mindaz, ami miatt most idegen a nemzedékek között, hozzájárul majd ahhoz, hogy urukká legyen. Mint ahogy az örvény elragadja a fát és a szalmaszálat, körbe forgatja, beszívja a mélységbe, majd forgatagából ismét kiveti: úgy fog ön is trónokat és dinasztiákat örvényként a mélybe rántani. Förtelmes pusztító! de a pusztításban akarata ellenére alkotóvá válik.

– És vajon az a nap is messze van még?

– Messze; de ha eljő, gondoljon arra, hogy közeleg a vég a földi világon!

– Hogyan, mi módon jön a vég? Nézzen kelet, nyugat, dél és észak felé!

– Fönt északon, ahol ön még soha nem járt, közel a helyhez, melytől ösztönei óvták, egy szellem ragadja el. A Halál! Látok egy hajót; szellemek kísértik, üldözik ! Egyre tovább hajózik. Tétova hajóraj a nyomában. A hajó az örök jég honába ér. Meteoroktól vöröslő ég alatt halad tovább. Magasan, a jégszirtek fölött két hold világít. Látom. hogy a hajó fehérlő szakadékok közé szorul, ahol jégszirtek torlódnak össze. Holtak lepik el a fedélzetet, tagjaikat jéggé merevedett szürkészöld penész borítja. Mind meghalt – kivéve egyet. Ön az! De bármily lassan múltak is az évek, pusztító erejük önt is kikezdte. Homlokán viseli az aggság jelét, agysejtjeiben. gyengül az akarat. Mégis, ez a meggyengült akarat még mindig felülmúlja azt, amit ember valaha is megismert. Ez az akarat tartja életben önt, de mardossa az éhség. A Természet már nem engedelmeskedik önnek azon a halálhozó vidéken. Az égbolt vasból van, a levegő is vaskapocsként szorítja, a hajót jégszirtek hasogatják. Hallga csak! hogyan recseg és nyög! Jég ágyazza körül, mint borostyán a szalmaszálat. Egy ember, aki él még, otthagyja a hajót és halottait, felkapaszkodik egy jéghegy éles szirtjein, két hold bámulja mereven ezt az emberi roncsot. Ön ez az ember – és rettegés kínozza – rettegés. És a rettegés felfalja az akaratát.

Látom, hogy a meredek jégszirteket deresszürke lények özönlik el. A sarki jegesmedvék zsákmányt szimatolnak, egyre közelebb nyomulnak, hatalmas testüket nehézkes cammogással hömpölygetve előre. Annak a napnak minden perce hosszabbnak tűnik majd, mint az átélt évszázadok. Jól vigyázzon: ha elmúlik az élet, minden további perc mennyé vagy pokollá válik az örökkévalóságban.

– Hallgasson – suttogta a hang. – De ugye biztosíthat afelől, hogy ez a nap még távol, nagyon távol van? Visszatérek Damaszkusz mandulavirágai és rózsái közé! Aludjon!

A szoba körvonalai összefolytak szemem előtt. Elvesztettem az eszméletemet. Arra tértem magamhoz, hogy G... a kezemet fogja és mosolyog. – Te, aki mindig azt hirdetted, hogy a mesmerizmus nem fog ki rajtad, végül is megadtad magad Richards barátomnak?

– Hol van Mr. Richards?

– Amikor mesmeri álomba merültél, eltávozott. „Barátja egy óra múlva felébred”, mondta nekem halkan.

Higgadtságot erőltetve magamra, megkérdeztem, hogy Mr. Richards hol lakik.

– A Trafalgar Szállóban.

– Nyújtsd a karod – szóltam G...-hez. – Menjünk el hozzá; mondanivalóm van a számára.

Amikor a szállóhoz értünk, közölték velünk, hogy Mr. Richards húsz perce tért vissza, kifizette számláját, majd görög szolgájával elhagyta az irodát, hogy becsomagolja a holmiját, és másnap a Southamptonból induló gőzhajón Máltába utazzék. Mr. Richards csupán annyit volt hajlandó elárulni, hogy néhány látogatást tesz London környékén, és nem tudja, eléri-e a Southamptonból induló hajót; ha nem, akkor a következővel utazik.

A pincér megkérdezte a nevemet. Amikor megmondtam, átadott nekem egy levelet, amelyet Mr. Richards arra az esetre hagyott ott, ha felkeresném.

A levélben ez állt:

Azt kívántam, mondjon el mindent, amit gondul. Engedelmeskedett. Ezért hatalmat adtam önnek. Mától kezdve három hónapig egyetlen élő embernek sem fogja tudni elmondani azt, ami köztünk történt. Még ezt a levelet sem tudja megmutatni barátjának, aki ön mellett áll. Három hónapig tökéletesen néma marad mindarról, ami engem illet. Kételkedik abban, hogy ilyen parancsot adhatok önnek? Próbáljon ellene szegülni. A harmadik hónap végén felszabadul a varázslat ától. Azután megkímélem. Halála után egy évvel és egy nappal meglátogatom a sírját. Így végződik e különös történet, és nem várom senkitől, hogy elhiggye. Pontosan három hónappal a fenti levél vétele után írom e sorokat. Előbb nem tudtam írni semmit. A levelet pedig G... minden kérése ellenére sem mutattam meg, noha, míg a gázlámpa fényénél elolvastam, ott állott mellettem.

Lénárt Edna fordítása