George anyja odalépett az ajtóhoz, majd pillanatnyi tétovázás után visszament George-hoz, és megborzolta a haját.

– Nem aggódj – mondta. – Minden rendben lesz. A nagyival is.

– Hát persze. Mondd meg Buddynak, hogy legyen kemény.

– Tessék?

George elmosolyodott. – Hogy vegye lazán.

– Ó. Nagyon vicces. – A fiára mosolygott, de mosolya zavart és szétszórt volt. – George, biztos, hogy...

– Minden rendben lesz.

Mi a biztos? Hogy nem félek attól, hogy egyedül maradok a nagyival? Ezt akarta kérdezni?

Ha igen, akkor a válasz nem. Pedig már nem hatéves, mint akkor, amikor először jöttek Maine-be a nagyira vigyázni. Rettegve zokogott, amikor a nagyi kinyújtotta feléje nehéz karjait fehér műanyag székében ülve, amelyből mindig buggyantott tojás és a petyhüdt, ráncos bőrébe dörzsölt, bőrnyugtató hintőpor édeskés szaga áradt. Nagyi kinyújtotta fehér, elefántméretű karjait, és várta, hogy George odamenjen hozzá, és hatalmas, nehézkes, öreg, fehér elefánttestéhez szoríthassa. Buddy mindig odament hozzá. Körülvette őt a nagyi vak ölelése, amelyből mindig élve került ki... de hát Buddy két évvel idősebb.

Most viszont eltörte a lábát, és a lewistoni kórházban fekszik.

– Felírtam neked az orvos számát, ha esetleg mégis történne valami baj. Ami persze ki van zárva. Ugye?

– Hát persze – ismételte George, és lenyelte a torkában lévő száraz valamit. Mosolygott. Hogy meggyőző volt-e a mosoly? Biztosan. Egészen biztosan. Már nem fél a nagyitól. Végül is, már nem hatéves. Anya elmegy a kórházba meglátogatni Buddyt, ő pedig szépen itt marad, és nagyon laza lesz. Eltölt egy kis időt a nagyival. Semmi gond.

Anya ismét az ajtóhoz lépett, majd újabb tétovázás után megint visszament George-hoz arcán azzal a zavart, szétszórt mosollyal. – Ha felébred, és kéri a teáját.

– Tudom – szakította félbe George, és látta, hogy anyja a zavart mosoly alatt mennyire fél és aggódik. Buddy és az ő hülye Pony Ligája miatt aggódik. Az edző telefonált, hogy Buddy megsérült játék közben. George akkor tudta meg, hogy baj van (éppen akkor ért haza az iskolából, s az asztalnál ülve sütit evett és Nestlé Quicket ivott), amikor anyja furcsán zihálva azt mondta a telefonba: „Megsérült? Buddy? Mennyire súlyos?”

– Tudok mindent, anya. Felfogtam. Semmi gáz. Menj csak nyugodtan.

– Jó fiú vagy, George. És ne félj. Ugye már nem félsz a nagyitól?

– Haha – mondta George mosolyogva. Úgy érezte, a mosoly elég hihető; egy félelmetesen kemény fickó mosolya ez, aki felfogta, és aki már a leghatározottabban nem hatéves. Nyelt egyet. Nagyszerű mosoly volt ez, de a mögötte lévő sötétségben egy nagyon száraz torok rejtőzött. Mintha a torkát a baseballkesztyűkben lévő gyapjúval bélelték volna ki. – Mondd meg Buddynak, hogy nagyon sajnálom, hogy eltörte a lábát.

– Megmondom – felelte anya, és ismét odament az ajtóhoz. Az ablakon beáradt a délután négy óra napsütése. – Még szerencse, hogy kötöttünk sportbiztosítást, George. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle.

– Mondd meg neki, hogy remélem, kicsinálta azt a köcsögöt.

Megint felvillant anya zavart mosolya. Épp most múlt ötvenéves, férje nincs, van viszont két későn született fia, az egyik tizenhárom, a másik pedig tizenegy éves. Ezúttal kinyitotta az ajtót. A szúnyoghálón át behallatszott az október hűvös suttogása.

– És ne feledd, hogy dr. Arlinder...

– Persze. De jobb lenne már elindulnod, különben begipszelik a lábát, mire odaérsz.

– Szerintem a nagyi végig aludni fog – mondta anya. – Szeretlek, Georgie. Jó fiú vagy – ezzel becsukta az ajtót.George az ablakból nézte, amint a túl sokat fogyasztó, öreg, ‘69-es Dodge-hoz rohan, és közben a tárcájából előássa a kulcsokat. Most, hogy kiment, és nem tudja, hogy George nézi, zavart mosolya eltűnt, és csupán zavartnak látszott – és az is látszott, hogy betegre aggódja magát Buddy miatt. George megsajnálta. O nem veszteget hasonló érzelmeket Buddyra, aki előszeretettel szokta leteperni, majd ráülni, miközben a térdével leszorítja George vállát, és egy kanállal a homloka közepét ütögetni, amíg ő szinte beleőrül (Buddy szerint ez a Hitetlen Kínai Kanalas Kínzása. Közben mindig vihog, mint egy idióta, és néha addig kínozza George-ot, amíg el nem sírja magát). Nem veszteget hasonló érzelmeket Buddyra, aki a száztűnél néha olyan erősen megcsavarja a karját, hogy kis vércseppek jelennek meg bőre pórusainak tetején, mint a hajnali harmat a fűszálakon. Nem veszteget hasonló érzelmeket Buddyra, aki egy este olyan megértően hallgatta, amint George a szobájuk sötétjében suttogva bevallotta, hogy tetszik neki Heather MacArdle, másnap reggel pedig egy elszabadult tűzoltóautóhoz hasonlóan üvöltözve rohant végig az iskolaudvaron, hogy GEORGE ÉS HEATHER MÁR MINDIG EGYÜTT JÁR, EGY TÁNYÉRBÓL ESZNEK, MINDIG ÖSSZEVESZNEK! Egy törött láb a Buddyhoz hasonló idősebb testvéreket nem tartja távol túl sokáig, George azonban már nagyon várja a csendet, akármeddig élvezheti is. Begipszelt lábbal próbáld meg a Hitetlen Kínai Kanalas Kínzását, Buddy. Hogyne, haver – BÁRMIKOR.

A Dodge kifarolt, majd megállt, és anya szétnézett, pedig tuti, hogy semmi sem fog jönni. Soha senki nem jár errefelé. Sőt az embernek két mérföldet kell megtennie az aszfaltúthoz vezető hepehupás, keréknyomokkal összeszabdalt földúton, aztán pedig még harminc kilométert Lewistonig.

Anya végigment a kocsifeljárón, és elhajtott. Egy pillanatig por lebegett az október délutáni fényes levegőben, majd kezdett lassan leülepedni.

George most már egyedül van a házban. Nagyival.

Nyelt egyet.

Hé! Csak lazán! Légy nagyon kemény, rendben?

– Jó – mondta George csendesen, és átsétált a kicsiny, napfény áztatta konyhán. Kócos, hirtelenszőke hajú, helyes fiú, az orrán és az arcán szeplők szóródtak szét, sötétszürke szemében pedig mindig mosoly bujkál.

Buddy balesete az október ötödikei bajnokságon történt. George csapata, a Pisiseknek nevezett Tigrisek a legelső napon, két szombattal ezelőtt kiesett (Ekkora rakás bénát! – ujjongott Buddy, ahogy George könnyes szemmel levánszorgott a pályáról. Ekkora rakás PISIST)... erre Buddy eltörte a lábát. Ha anya nem aggódna és félne annyira, George szinte már boldog lenne.

A falon van a telefon, mellette pedig egy jegyzetfüzet zsírkrétával. A jegyzetfüzet felső sarkában egy vidám, rózsás arcú, fehér hajú, kontyos nagymama rajza látható, amint a füzetre mutat. A vidám nagyi szájából kidagadó, képregényekből ismert buborékban a következőket olvashatjuk: NE FELEDD, KISFIAM! A füzetben pedig anya terpeszkedő írásával: Dr. Arlinder: 681-4330. Nem ma írta ide a számot; már majdnem három hete ott van, azóta, hogy a nagyi legutóbb „el volt varázsolva”.

George felemelte a telefonkagylót, és belehallgatott.

– ...erre azt mondtam: Mabel, ha így bánik veled...

George letette a kagylót. Henrietta Dodd az. Henrietta állandóan telefonál, és az ember egész délután hallgathatja a szappanoperáit. Egy este, miután a nagyival megivott egy üveg bort (amióta nagyi néha újra „el van varázsolva”, dr. Arlinder nem engedi, hogy bort igyon a vacsorához, így hát anya sem iszik George nagyon sajnálja ezt, mert anya a bortól mindig kuncog, és a fiatalságáról mesél), anya azt mondta, hogy Henrietta Dodd szája akkora, mint a bécsi kapu. Buddy és George harsányan nevetett ezen, anya pedig a kezét szája elé kapva azt mondta: NEHOGY eláruljátok valakinek, hogy ezt mondtam! Aztán belőle is kirobbant a nevetés. Ott ültek mind a hárman a vacsoraasztalnál, és csak kacagtak. Végül a lárma felébresztette nagyit, aki egyre többet alszik, és magas, nyafogó hangján kiabálni kezdett: Ruth! Ruth! RUU-ÚÚÚTH! Anya elhallgatott, és bement hozzá.

Ami George-ot illeti, Henrietta Dodd ma beszélhet, amiről csak akar. Csak arról akart megbizonyosodni, hogy a telefon működik. Két héttel korábban ugyanis komoly vihar tombolt, és a telefon azóta néha bedöglik.

George azon kapta magát, hogy újra a vidám nagymama rajzát nézi, és azon tűnődik, vajon milyen érzés, ha ilyen nagymamája van az embernek. Az ő nagyija viszont hatalmas, kövér és vak; és a magas vérnyomás miatt még szenilis is. Amikor „el van varázsolva” (ahogy anya mondja), olyanokat szólongat, akik nincsenek ott, beszélget a nagy semmivel, és furcsa, értelmetlen szavakat mormol. Egy alkalommal, amikor éppen ilyen különös szavakat ismételgetett, anya elfehéredve rohant be hozzá, és azt ordította: Fogd be a szád, fogd be, azonnal fogd be! George nagyon tisztán emlékszik erre az esetre, és nemcsak azért, mert anya sosem üvöltözött nagyival, hanem azért is, mert másnap felfedezték, hogy a Maple Sugar úton lévő Birches temetőt vandálok dúlták fel – a sírköveket és a régi, tizenkilencedik századi kapukat kidöntötték a földből, és egy-két sírt teljesen fel is forgattak. Mr. Burdon, az iskolaigazgató másnap összehívta mind a nyolc évfolyamot, és kiselőadást tartott a Gonosz Csínyekről, és arról, hogy vannak dolgok, amelyek Egyszerűen Nem Viccesek. A megszentségtelenítés szót használta. Aznap este hazafelé menet George megkérdezte Buddyt, hogy mit jelent a megszentségtelenítés szó. Buddy azt felelte, hogy sírok felásását és koporsók lepisálását, George azonban ezt nem hitte el... egészen késő estig. Amikor besötétedett.

Nagyi hangoskodik, amikor „el van varázsolva” , egyébként azonban csak fekszik az ágyában. Már három éve. Kövér meztelen csiga gumibugyiban, pelenkában és flanel hálóingben, az arcát ráncok és repedések hálózzák be, a tekintete üres és vak – megsárgult szaruhártyájának taván homályos kék íriszek úszkálnak.

Eleinte nem volt teljesen vak. Fokozatosan vakult meg. Először valakinek mindig fognia kellett a könyökét, hogy segítsen neki, amikor fehér, műanyagból készült, tojás– és hintőporszagú székétől az ágyához vagy a fürdőszobába botorkált. Akkor, öt éve, a nagyi testsúlya már jóval meghaladta a kilencven kilót.

Kitárta a karját, és Buddy, aki akkor nyolcéves volt, odament hozzá. George azonban nem mozdult. Csak sírt.

De már nem félek, mondta magának, miközben átment a konyhán. Egyáltalán nem. Csak egy idős hölgy, aki néha „el van varázsolva „.

Teletöltötte vízzel a teáskannát, és a tűzhelyre tette. Elővett egy teáscsészét, és beletett egy filtert nagyi különleges, gyógynövényes teájából. Ha esetleg felébredne, és kérne egy csészével. Elkeseredetten reménykedett abban, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert akkor fel kellene tekerni neki a kórházi ágyat, aztán mellé kellene ülni, és kortyonként teáztatni. Végig kellene néznie, ahogy a fogatlan száj ráfolyik a csésze szélére, és hallgatnia kellene a szürcsölő hangot, ahogy a teát nedves, haldokló beleibe szippantja. Néha le akar csúszni az ágyról, és ilyenkor vissza kell húzni. A húsa pedig puha, olyan rázkódó, mintha forró vízzel lenne tele. És közben csak bámul azzal a vak szemével...

George megnyalta az ajkát, és visszament a konyhaasztalhoz. Utolsó sütije és fél pohár Quickje még mindig ott állt, de már nem kívánta őket. Minden lelkesedés nélkül pillantott a tankönyveire, amelyek borítóján a Castle Rock Cougars található.

Meg kellene nézni a nagyit.

Nem, inkább mégsem.

Nyelt egyet. A torka még mindig olyan volt, mintha gyapjúval lenne bélelve.

Nem félek a nagyitól, gondolta. Ha kinyújtaná a karját, habozás nélkül odamennék hozzá, és engedném, hogy megöleljen, mert ő nem más, mint egy idős hölgy. Szenilis, ezért néha „el van varázsolva”. Ennyi az egész. Hadd öleljen csak meg. Ettől még nem kell sírni. Buddy is túlélte.

A rövid folyosón át nagyi szobájához ment. Az arca olyan feszült volt, mint mikor az ember rossz ízű gyógyszert kap, az ajkát pedig olyan erősen összeszorította, hogy elfehéredett. Bekukkantott a szobába. Nagyi mozdulatlanul feküdt, és sárgásfehér haja koronaként terült szét körülötte. Aludt. Fogatlan szája nyitva volt, a mellkasa pedig olyan lassan emelkedett a takaró alatt, hogy alig lehetett észrevenni, egy darabig figyelni kellett, hogy az ember megbizonyosodjon arról, hogy nem halt meg.

Ó, Istenem, mi lesz, ha meghal itt nekem, míg anya a kórházban van?

Nem fog. Nem fog.

Igen, de mi van, ha mégis?

Nem fog. Ne viselkedj már úgy, mint egy kis pisis.

Nagyi egyik sárga, olvadt keze megmozdult. Hosszú körmei halk kaparászással végigszántották a lepedőt. George hátraugrott, a szíve vadul kalapált.

Laza vagy; mint a rigalánc, mi, nagyokos? Te aztán kemény vagy.

Visszament a konyhába, hogy megnézze, az anyja mióta van távol; egy vagy esetleg másfél órája – ha ez utóbbi, akkor már kezdheti várni. Az órára pillantva döbbenten látta, hogy még húsz perc sem telt el. Anya még be sem ért a városba, nemhogy visszafelé jönne! Mozdulatlanul állva hallgatta a csendet. Hallotta a hűtőszekrény és az elektromos óra fojtott zümmögését, a kis ház sarkai körül szuszogó délutáni szellőt, és ekkor – az emberi hallás skálájának legszélén – meghallotta a ruhaneműhöz súrlódó bőr tompa, reszelős susogását... nagyi ráncos, faggyús keze mozog a takarón.

George a mentális légzés egyetlen sóhajában elmondott egy imát:

KérleklstenemneengeddhogyfelébredjenamíganyahazanemérazégszerelméreÁmen.

Leült, és elfogyasztotta a sütit és a Quicket. Az az ötlete támadt, hogy bekapcsolja a tévét, de aztán meggondolta magát. Attól félt, hogy a nagyi felébred, és az a magas, nyafogó, ellentmondást nem tűrő hang rákezd: Ruu-UUTH! RUTH! KÉREM A TEÁMAT! TEÁT KÉREK! RUUU ÚÚÚÚÚTH!

Száraz nyelvét még szárazabb ajkaihoz dörzsölte, és egyre csak azt mondogatta magának, hogy ne legyen ilyen beszari. Ő csak egy ágyhoz kötött idős hölgy, nem tud felkelni és bántani, egyébként pedig nyolcvanhárom éves, nem éppen ma délután fog meghalni.

Újra a telefonhoz lépett, és felemelte a kagylót.

– ...ugyanazon a szent napon! Pedig tudta, hogy a férfi nős! Istenkém, mennyire gyűlölöm az ilyen ócska kis lotyókat, akik olyan okosnak képzelik magukat! Tehát, azt mondtam neki, hogy...

Henrietta valószínűleg Cora Simarddal beszél. Henrietta majdnem minden délután egytől hatig a telefonon lóg, és közben a háttérben végig lehet hallgatni az összes tévés szappanoperát. Cora Simard az egyik leghűségesebb telefontársa. Leggyakoribb beszédtémáik a következők: 1. kinél lesz Tupperware vagy Amway-parti, és ott milyen frissítőket szolgálnak majd fel, 2. az ócska kis lotyók, 3. mit mondtak különféle embereknek 3.a) a cukrászdában, 3.b) a templomban rendezett havi jótékonysági vásáron, vagy 3. c) a fodrásznál.

– ...ha még egyszer meglátom arrafelé, tisztes állampolgárhoz hűen hívom a...

George letette a kagylót. Ő és Buddy az összes többi gyerekhez hasonlóan mindig kicsúfolták a kövér, lottyadt és pletykás Corát, amikor elmentek a háza előtt: Cora-Cora Bora-Bora megette a kutyaszart és még többet akart! – énekelték. Anya mindkettőjüket megölte volna, ha tudott volna erről. Most azonban George örül, hogy ő és Henrietta Dodd a telefonon lóg. Tőle akár egész délután trécselhetnek. Egyébként sincs semmi baja Corával. Egyszer elesett a háza előtt, és felhorzsolta a térdét – persze akkor is Buddy üldözte –, Cora pedig ragtapaszt tett a sebre, és mindkettőjüknek adott sütit, persze közben egyfolytában beszélt. George azóta szégyelli magát minden egyes alkalomért, amikor azt a kutyaszaros rímet mondogatta.

A tálalóhoz lépett, és levette az olvasókönyvét. Egy pillanatig fogta a kezében, aztán visszatette. Már az összes történetet elolvasta, pedig az iskola még csak egy hónapja kezdődött. George jobban olvas Buddynál, ő viszont a sportban jobb. Törött lábbal viszont egy ideig abban sem lesz jobb nálam, gondolta, és egy kis öröm suhant át rajta.

Elővette a történelemkönyvét, a konyhaasztalhoz ült, és olvasni kezdett arról, Cornwallis hogyan tette le a kardot Yorktownnál. A gondolatai viszont állandóan elkalandoztak. Felkelt, és a kis folyosón át ismét nagyi szobájához ment. A sárga kéz mozdulatlan volt. Nagyi aludt. Arca haldokló naphoz hasonló szürke, petyhüdt kör a párnán, amelyet haja vad, sárgásfehér koronája keretez. Egyáltalán nem olyan, mint egy öreg, halálára készülő ember. A naplemente békéjéből semmi sincs benne. Őrültnek tűnik, és...

(és veszélyesnek)

...igen, annak, veszélyesnek – mint egy több ezer éves anyamedve, akinek biztosan maradt még egy jó erős ütés a tarsolyában.

George nagyon is jól emlékszik arra az időre, amikor nagyapa halála után Castle Rockba jöttek, hogy nagyinak gondját viseljék. Anya azelőtt a stratfordi mosodában dolgozott. Nagyapa három-négy évvel fiatalabb volt a nagyinál. Ács volt, és egészen a halála napjáig dolgozott. Szívinfarktus vitte el.

Nagyi már akkor is szenilis volt egy kicsit, és néha „el volt varázsolva”. A nagyi mindig is nagy megpróbáltatást jelentett a családjának. Eléggé vulkanikus személyiség volt. Ötven évig tanított, közben pedig szülte a gyerekeket. Valami miatt összeakaszkodott a kongregacionalista egyházzal, ahová nagyapával és kilenc gyerekükkel járt. Anya mesélte, hogy nagyi a nagyapával együtt egyszerre lépett ki a scarboroughi közösségből, és hagyta abba a tanítást. Úgy egy évvel ezelőtt azonban George egy ettől teljesen eltérő történetet hallott. Flo néni látogatóba jött Salt Lake Cityből. Anya és a nővére sokáig fennmaradtak és beszélgettek. George és Buddy a szellőzőnél hallgatózva megtudta, hogy nagyit és nagyapát tulajdonképpen kizárták az egyházból, a nagyit pedig kirúgták az iskolából, mert valami rosszat tett. Valami könyvekhez kapcsolódó dolgot. George nem értette, hogy miért vagy hogyan lehet valakit kirúgni az állásából és az egyházból is néhány könyv miatt, és amikor visszamásztak az eresz alatt lévő emeletes ágyba, George megkérdezte Buddyt.

Sokféle könyv létezik, Senor Hülye, suttogta Buddy.

Igen, de milyenek?

Honnan tudnám? Aludj!

Csend. George elgondolkozott ezen.

Buddy!

Mi van? Bosszús sziszegés.

Miért mondta nekünk anya azt, hogy nagyi kilépett az egyházból, és otthagyta a munkáját?

Mert ez az egész egy csontváz a szekrényben! Aludj már!

George viszont még sokáig nem aludt el. A tekintete egyfolytában a holdfényben halványan körvonalazódó szekrényajtóra vándorolt, és azon gondolkodott, vajon mit tenne, ha egyszeriben kivágódna az ajtó, felfedve a benn rejtőző csontvázat, amely sírkőfogait kivillantva vigyorog, szemgödrei üresen bámulnak, bordái papagájkalitkát alkotnak, a fehér holdfény pedig eszelősen korcsolyázik még fehérebb csontjain. Vajon sikítana? Miért mondta Buddy, hogy ez egy csontváz a szekrényben? Mi köze egy csontváznak a könyvekhez? Végül aztán észrevétlenül elszenderült, és azt álmodta, hogy újra hatéves, és a nagyi kinyújtja a kezét, vak tekintete őt keresi, éles hangján pedig azt nyafogja: Hol van a kicsi, Ruth? Miért sír? Én csak be akarom dugni a szekrénybe... a csontváz mellé.

George rengeteget gondolkozott ezen, és végül, ügy egy hónappal azután, hogy Flo néni elutazott, odament az anyjához, és bevallotta, hogy hallotta azt a beszélgetést. Akkor már tudta, hogy mit jelent a csontváz a szekrényben, mert megkérdezte Mrs. Redenbachert az iskolában, aki elmagyarázta, hogy a családi botrányokra értik, azokról pedig az emberek rengeteget beszélnek. Mint Cora Simard? Kérdezte George, mire Mrs. Redenbacher arca furcsán megvonaglott, a szája remegni kezdett, és azt felelte: Nem szép dolog ilyet mondani, George, de... igen, valami hasonló. Amikor megkérdezte anyát a történtekről, anya arca megmerevedett, és a keze megállt a pasziánszhoz lefektetett kártyalapok fölött.

Szerinted helyes dolog a szellőzőn át hallgatózni, Georgie? Te és a bátyád sportot űztök ebből?

Georgie, aki ekkor még csak kilencéves volt, lehajtotta a fejét.

Szeretjük Flo nénit, anya. Csak szerettük volna egy kicsit még hallani a hangját.

Ez volt az igazság.

Buddy ötlete volt?

Igen, az övé, ezt viszont George semmi pénzért sem árulta volna el. Nem akart élete hátralévő részében állandó rettegésben élni. Mert ha Buddy rájön, hogy eljárt a szája, kicsinálja.

Nem, az enyém.

Anya sokáig csendben maradt, aztán lassan folytatta a pasziánszt. Talán itt az ideje, hogy megtudjátok az igazat, mondta. Azt hiszem, hazudni sokkal rosszabb, mint hallgatózni, és hát a nagyival kapcsolatban mindannyian hazudunk a gyermekeinknek. És talán önmagunknak is. Legalábbis általában. Aztán hirtelen, dühödt keserűséggel folytatta. Mintha sav spriccelt volna a szájából – George érezte szavai forróságát, és hogy ha nem hőköl vissza, megégetik az arcát. Kivéve engem. Nekem itt kell élnem vele, és már nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hazudjak.

És anya elmesélte, hogy miután a nagyszülei összeházasodtak, született egy gyerekük, de holtan. Egy évvel később született még egy gyerekük, az is holtan, és ekkor az orvos azt mondta a nagyinak, hogy sosem lesz képes kihordani egyetlen gyereket sem, és hogy akárhány gyereke lesz még, mind meghal, amint a levegőbe szippant. És ez addig megy így, amíg egyikük túl korán meg nem hal, a teste nem tudja majd kilökni, és a halott baba ott bent fog majd elrothadni, és őt is megöli.

Ezt mondta az orvos.

Nem sokkal ezután megjelentek a könyvek.

Arról, hogy hogyan legyen gyereke az embernek?De anya nem mondta el – vagy nem akarta –, hogy milyen könyvek voltak azok, vagy hogy a nagyi hol szerezte őket, vagy hogy egyáltalán honnan tudta, hogy léteznek. Nagyi ismét teherbe esett, és ezúttal a baba nem született holtan, és nem halt meg egy-két lélegzetvétel után. Ezúttal a baba teljesen egészséges volt. Ő volt Larson bácsi. Ezután a nagyi egyfolytában terhes volt és szült. Egyszer nagyapa megpróbálta rávenni, hogy szabaduljon meg azoktól a könyvektől, hátha sikerül nélkülük is (vagy talán csak úgy érezte, elég éhes száj van már a portán, és az sem számít, ha nem sikerül), nagyi azonban erre nem volt hajlandó. George megkérdezte az anyját, hogy miért, mire ő azt felelte: – Azt hiszem, a könyvek akkor már olyan fontossá váltak a számára, mint a gyerekei.

– Ezt nem értem – mondta George.

– Nos – mondta anya. – Én sem vagyok egészen biztos abban, hogy értem... ne felejtsd el, hogy nagyon kicsi voltam. Csak annyira emlékszem, hogy azok a könyvek teljesen magukhoz láncolták. Azt mondta, többé egyetlen szót sem akar hallani róluk, és így is történt. A mi családunkban ugyanis a nagyi viselte a nadrágot.

George nagy csattanással becsukta a történelemkönyvet. Az órára nézett. Majdnem öt óra volt. A gyomra halkan korgott. Hirtelen rettegéssel ráébredt, hogy hat óra körül nagyi felébred, és ordítozva követeli majd a vacsoráját. És ha anya nem ér haza addig? Ezzel kapcsolatban elfelejtett instrukciókat adni, valószínűleg azért, mert olyan ideges volt Buddy miatt. Talán el tudja készíteni nagyi egyik fagyasztott ételét. Nagyi speciális diétán van: csak só nélkül készült ételeket ehet. És körülbelül ezer különféle tablettát szed.

Saját magának pedig megmelegítheti a tegnap esti makaróni maradékát. Ha jó sok ketchupöt önt rá, nem is olyan rossz.

Kivette a makarónit és a sajtot a hűtőből, egy serpenyőbe borította, majd a serpenyőt a tűzhelyre tette a teáskanna mellé, amely még mindig ott várta, hátha nagyi felébred, és kéri a teáját, amit néha „egy csésze jókedvnek” hív. George önteni akart magának egy pohár tejet, de megtorpant, és újra felvette a telefonkagylót.

– ...és nem hittem a saját szememnek, amikor... Henrietta Dodd elhallgatott, majd éles hangon megszólalt: – Nagyon szeretném tudni, ki hallgat bele állandóan a telefonvonalamba!

George égő arccal csapta le a kagylót.

Te hülye, nem tudhatja, hogy te voltál az. Hatan vannak ezen az ikervonalon!

Hallgatózni viszont akkor sem szép dolog. Még akkor sem, ha az ember csak azért teszi, mert hallani akar valami emberi hangot, amikor egyes-egyedül van a házban, kivéve persze a nagyit, a másik szobában egy kórházi ágyban alvó kövér lényt. Még akkor sem szép dolog hallgatózni, ha az ember szinte fizikai kényszert érez arra, hogy egy másik emberi hangot halljon, mert anya Lewistonban van, és hamarosan besötétedik, a másik szobában pedig ott van a nagyi, és a nagyi olyan, mint...

(igen ó igen olyan)

mint egy anyamedve, amelynek öreg, rozzant mancsaiban biztosan maradt még legalább egy halálos ütés.

George elővette a tejet.

Anya 1930-ban született, Flo néni 1932-ben követte, Franklin bácsi pedig 1934-ben. Franklin bácsi 1948-ban meghalt. Perforált vakbél. Anya néha még mindig sírdogál emiatt, és magánál hordja a fényképét. Az összes testvére közül Franket szerette a legjobban, és azt mondta, nem kellett volna így, hashártyagyulladásban meghalnia. Azt mondta, mocsok dolog volt Istentől, hogy elvette Franket.

George kinézett a mosogató fölötti ablakon. A nap alacsonyan járt már, és a hegy fölül aranyozta be a tájat. A hegy árnyéka elterült a gyepen. Ha az a hülye Buddy nem törte volna el a lábát, anya most itt lenne, éppen chilit vagy valami hasonlót készítene vacsorára (plusz a nagyi sótlan kajáját), miközben beszélgetnének és nevetgélnének, később pedig talán kártyáznának is egy kicsit.

George felkapcsolta a konyhai lámpát, bár még nem volt olyan sötét. Aztán meggyújtotta és takarékra vette a tűzhelyet a makaróni alatt. A gondolatai egyfolytában nagyi felé kalandoztak, ahogy ott ül fehér műanyag székében, mint valami nagy, kövér, ruhába bújtatott féreg, hajkoronája őrülten meredezve lóg rózsaszín, műselyem köntösének vállára, hívogatóan kinyújtja a karját, ő pedig üvöltve bújik anyához.

Küldd ide hozzám, Ruth. Meg akarom ölelni.

Egy, kicsit megijedt, mama. Idővel oda fog menni hozzád. És anya hangja is ijedtnek tűnik.

Megijedt? Anya?

George elgondolkodva megtorpant. Igaz lenne? Buddy szerint az emlékek néha megtréfálják az embert. Anya akkor tényleg megijedt volna?

Igen. Megijedt.

Nagyi hangja ellentmondást nem tűrőn megemelkedett: Ne kényeztesd el azt a fiút, Ruth! Küldd ide hozzám; meg akarom ölelni.

Nem küldöm. Hiszen sír.

És ahogy a nagyi leengedte nehéz karjait, amelyekről a hús hatalmas, tésztaszerű cafatokban lógott, ravasz, szenilis mosoly terjedt szét az arcán: Tényleg úgy néz ki, mint Franklin, Ruth? Azt mondtad, nagyon hasonlít Franklinre.

George lassan kavargatta a makarónit, sajtot és ketchupöt. Eddig nem emlékezett ilyen tisztán erre az esetre. Talán a csend miatt van. És mert egyedül van a nagyival.

A nagyi tehát sorra szülte a gyerekeket, közben pedig tanított az iskolában. Az orvosok persze kellőképpen megdöbbentek. Nagyapa rengeteget dolgozott, s egyre nagyobb vagyonra tett szert. Még a válság mélypontján is talált magának munkát, és végül az emberek beszélni kezdtek.

Mit mondtak?, kérdezte George.

Semmi különöset, mondta anya, de ekkor hirtelen összesöpörte a kártyáit. Azt beszélték, hogy a nagyiék túl szerencsések ahhoz, hogy hétköznapi emberek legyenek. Ez minden. És ezután nem sokkal találták meg a könyveket. Az iskolaigazgató talált néhányat, és egy napszámos még párat. Hatalmas botrány lett belőle. Nagyapáék Buxtonba költöztek, és itt a történet vége. Anya nem volt hajlandó ennél többet elárulni.

A gyerekek felnőttek, és nekik is lettek gyerekeik, így egymást nagynénikké és nagybácsikká tették; anya férjhez ment, és New Yorkba költözött apával (akire George már nem is emlékszik). Megszületett Buddy, aztán a család Stratfordba költözött, 1969-ben pedig megszületett George. 1971-ben apát halálra gázolta egy autó, amelyet a Részeg Férfi vezetett, Akit Börtönbe Zártak.

Amikor nagyapa szívinfarktusban meghalt, a nagynénik és nagybácsik rengeteg levelet váltottak. Az öreg hölgyet nem akarták otthonba dugni. És ő nem is akart otthonba menni. Ha pedig a nagyi valamit nem akar megtenni, jobb, ha az ember teljesíti a kívánságát. Az öreg hölgy valamelyik gyerekével akarta leélni hátralévő éveit. Csakhogy mindannyian házasok voltak, és egyikük házastársa sem szerette volna az otthonát egy szenilis és gyakran kellemetlen, idős asszonnyal megosztani. Mindannyian házasok voltak, Ruth kivételével.

A levelek addig cikáztak a testvérek között, míg George anyja végül beadta a derekát. Otthagyta az állását és Maine-be jött, hogy az idős asszonynak gondját viselje. A többiek összefogtak, és vettek nekik egy kis házat Castle View külterületén, ahol eléggé alacsonyak az ingatlanárak. Minden hónapban küldenek egy csekket, hogy az idős asszonyról és a fiairól tudjon „gondoskodni”.

A testvéreim részes bérlőt csináltak belőlem, mondta egyszer anya, és bár George nem tudta pontosan, hogy ez mit jelent, hallotta a keserűséget az anyja hangjában: mintha a vicc csontként akadt volna meg a torkán. George megtudta (Buddytól), hogy anya végül azért adta be a derekát, mert a nagy, szerteágazó család minden egyes tagja biztosította arról, hogy a nagyi már nem él sokáig. Túl sok nyavalyája van már – magas vérnyomás, veseelégtelenség, túlsúly, szívritmuszavar – ahhoz, hogy sokáig éljen.

„Nyolc hónapnál nem él tovább”, mondta Flo néni, Stephanie néni és George bácsi (aki után George a nevét kapta); „legfeljebb egy évig”. Azóta öt év telt el, ami George szerint igencsak hosszú idő.

Szép kort élt meg. Mint egy hibernált anyamedve, amely vár a... mire?

(te tudod legjobban, hogyan kell vele bánni, Ruth, te tudod, hogyan kell befogni a száját)

George elindult a hűtő felé, hogy elolvassa az utasításokat nagyi egyik speciális, só nélküli ételének csomagolásán, aztán halálra váltan megtorpant. Ki beszél? Ki beszél a fejében?

Hasa és mellkasa tiszta libabőr lett. Az inge alá nyúlt, és megérintette egyik mellbimbóját. Olyan volt, mint egy kis kavics, és George gyorsan elrántotta az ujját.

George bácsi. „Névadó nagybátyja”, aki New Yorkban, a Sperry-Randnél dolgozik. Az ő hangját hallotta. Akkor mondta ezt, amikor a családjával itt töltötte a karácsonyt két – nem, három – évvel ezelőtt.

Most sokkal veszélyesebb, mert szenilis.

George, csendesen. A fiúk itt vannak valahol.

George a hűtőszekrénynél állt, egyik keze a hideg krómfogantyún, és elgondolkozva, emlékeibe merülve bámult a növekvő sötétségbe. Buddy nem volt ott aznap. Buddy akkor már odakint volt, mert ő akarta megkaparintani a jó szánkót; szánkózni indultak Joe Camber dombjára, és az egyik szánkónak a talpa görbe volt. Buddy tehát már odakint volt, George pedig éppen az előszobában lévő dobozban turkált: vastag és lehetőleg nem felemás zoknit keresett. Talán ő tehet arról, hogy anya és George bácsi a konyhában beszélgettek? George szerint nem. Talán az ő hibája, hogy Isten nem süketítette meg, vagy kevésbé végletesen szemlélve a helyzetet: legalább nem talált jobb helyet a beszélgetés számára? George szerint erről sem ő tehet. Ahogy anya már többször is említette (általában egy-két pohár bor után), Isten néha mocskos játékokat űz.

Tudod, mire gondolok, mondta George bácsi.

A felesége és három lánya átmentek Gates Fallsba, hogy még az utolsó pillanatban vegyenek néhány dolgot karácsonyra. George bácsi eléggé elázott, és néha alig lehetett érteni, hogy mit mond. Olyan volt, mint a Részeg Férfi, Akit Börtönbe Zártak.

Te is nagyon jól tudod, hogy mi történt Franklinnel, amikor megpróbált szembeszállni vele.

George, maradj már csendben, különben a maradék sörödet a mosogatóba öntöm!

Hát, nem szándékosan tette. Egyszerűen csak nem tudott parancsolni a nyelvének. Hashártyagyulladás...

George, fogd be a szád!

George ekkor arra gondolt: Talán nem Isten az egyetlen, aki néha mocskos játékokat űz.

George hirtelen kitört a régi emlékek fogságából, és kivette nagyi vacsoráját a fagyasztóból. Borjú. Borsóval. Előmelegített, háromszáz fokos sütőben negyven percig sütni. Ebben semmi nehéz sincs. Minden készen áll. A tea a tűzhelyen gőzölög, ha nagyinak esetleg kedve szottyan rá. A tea és a vacsora tálalva, ha nagyi esetleg felébred és ordítozni kezd. Dr. Arlinder száma pedig ott van a táblán, ha esetleg történne valami baj. Minden rendben. Akkor meg mitől fél?

Azért, mert még sosem hagyták egyedül a nagyival.

Küldd ide hozzám, Ruth. Küldd ide.

Nem. Sír.

Most sokkal veszélyesebb... tudod, mire gondolok

Mindannyian hazudunk a gyerekeinknek a nagyival kapcsolatban.

Sem őt, sem Buddyt nem hagyták soha egyedül a nagyival. Egészen mostanáig.

Kiszáradt a szája. A mosogatóhoz lépett, és ivott egy kis vizet. Olyan... furcsán érezte magát. Ezek a gondolatok. Ezek az emlékek. Miért rángatta elő most mindezt az agya?Mint egy kirakójáték, amelynek részleteit nem tudja összeilleszteni. És talán jobb is, hogy nem, mert a kész kép esetleg, hát; olyan félelmetes lenne. Talán...

A másik szobából, ahol nagyi a nappalait és éjszakáit éli, hirtelen fuldokló, hörgő, gargalizáló hang hallatszott.

George zihálni kezdett, és a lélegzet fütyülve szaladt végig a légcsövén. Nagyi szobája felé fordult, de a cipői a linóleumpadlóhoz szegeződtek. A szíve szúrt. Szeme tágra nyílt és kidülledt. Gyerünk, utasította az agya a lábait, amelyek tisztelegve feleltek: Semmi szín alatt, uram!

Nagyi még sosem adott ki ilyen hangot.

Nagyi még sosem adott ki ilyen hangot.

A fuldokló hang újra felharsant, aztán egyre halkuló, rovarszerű zümmögéssé vált, majd teljesen elhalt. George végre képes volt megmozdulni. Kilépett a konyhát a nagyi szobájától elválasztó kis folyosóra. Dörömbölő szívvel kukkantott be a szobába. A torkát ismét elfojtotta az a gyapjú, és képtelen volt nyelni.

Első gondolata az volt: Nagyi még mindig alszik, minden rendben; ám azt a hátborzongató hangot igenis hallotta; de talán ez természetes nála, csakhogy ő és Buddy napközben nem hallhatják, mert iskolában vannak. Csak horkol. Semmi baja. Alszik.

Ez volt George első gondolata. Aztán észrevette, hogy a sárga kéz, amely addig a takarón hevert, ernyedten lógott le az ágyról, a hosszú körmök pedig majdnem a padlóhoz értek. Nagyi szája nyitva volt, és olyan ráncos és barlangszerű volt, mint egy rothadt gyümölcsbe vágott nyílás.

George rettegve, tétován közelített.

Egy jó darabig csak állt az ágy mellett és nézte az öregasszonyt, megérinteni azonban nem merte. A takaró alig észrevehető emelkedése-süllyedése mintha abbamaradt volna.

Mintha.

Ez a kulcsszó. Mintha.

De ez az egész csak azért van, mert teljesen berezeltél, Georgie. Éppen olyan Senor Hülye vagy, ahogyan Buddy mondja – ez egy játék. Csak az agyad szórakozik a szemeddel; a nagyi normálisan lélegzik, nem...

– Nagyi! – kiáltott fel George, de csak suttogás telt tőle. Megköszörülte a torkát, és a hangtól megrettenve hátraugrott. De egy kicsit már hangosabban folytatta. – Nagyi! Kérsz teát? Nagyi!Semmi.

A szeme csukva.

A szája nyitva.

A keze lóg.

A lenyugvó nap aranyló vörösen sütött át a fákon.

És ekkor George a formálatlan, kiforratlan reflexió gyerekes és tökéletesen tiszta szemével tekintett a nagyanyjára: nem itt, nem most, és nem az ágyban fekve látta, hanem fehér műanyag székben ülve, kitárt karokkal, egyszerre buta és diadalittas arccal. Eszébe jutott az egyik alkalom, amikor nagyi „el volt varázsolva”, és valami érthetetlen nyelven ordítozni kezdett – Gyaagin! Gyaagin! Hastur degryon Yos-sothoth! –, anya pedig kizavarta őket. Buddy megállt az előszobában lévő doboznál, hogy megkeresse a kesztyűjét, anya azonban sikítva üvöltött rá, hogy Csak MENJ KI! Buddy visszanézett a válla fölött, és annyira félt, hogy majdnem elájult, mert anya sosem kiabál. Mindketten kimentek. Szótlanul, zsebre dugott kézzel álldogáltak a kocsifeljárón, és azon tűnődtek, vajon mi történik odabent.

Később anya behívta őket vacsorázni, mintha mi sem történt volna.

(te tudod a legjobban, hogyan kell vele bánni, Ruth, te tudod, hogyan kell befogni a száját)

George egészen a mai napig nem gondolt erre az esetre. De most, az állítható kórházi ágyában olyan különösen szundikáló nagyira nézve felderengő rettegéssel jutott eszébe, hogy másnap megtudták, hogy az utcában lakó Mrs. Harham, aki néha meglátogatta nagyit, aznap éjszaka meghalt álmában.

Nagyi néha „el van varázsolva”.

Varázslat.

A boszorkányok állítólag tudnak varázsolni. Elvégre ezért boszorkányok, nem igaz? Mérgezett alma. Hercegből varangy Mézeskalács házikók. Abrakadabra. Hókuszpókusz. Varázslat.

George agyában, mintegy varázsütésre, összeálltak az ismeretlen kirakójáték szétszórt darabkái.

Mágia, gondolta George, és felnyögött.

És hogy mi van a képen? Természetesen a nagyi, a nagyi és a könyvei. Nagyi, akit elkergettek a városból, nagyi, aki nem volt képes gyereket szülni, aztán viszont a kelleténél többet is, nagyi, akit a városhoz hasonlóan az egyház is kitagadott. A képen a sárga és kövér, ráncos és meztelencsiga-szerű nagyi látható, amint fogatlan szája gonosz vigyorra húzódik, homályos, vak szeme ravasz és dörzsölt pillantással néz az emberre; a fején fekete, kúp alakú kalap ezüstszínű csillagokkal és ragyogó babiloni félholdakkal; a lábánál fekete macskák tekeregnek, amelyeknek olyan sárga a szemük, mint a vizelet. A kép gusztustalan bűzt áraszt, disznóhús és vakság szagát, disznóhús és izzó, ősi csillagok és gyertyák szagát, amelyek olyan feketék, mint a föld, amelyben a koporsók rejtőznek. George hallja, hogy ősi könyvekből szavakat mormolnak: minden szó olyan, mint egy kő, minden mondat, mint egy bűzős csontkertben emelkedő kripta, minden bekezdés, mint a pestis tűz felé közeledő áldozatainak borzalmas karavánja; George ijedt, tágra nyílt szeme abban a pillanatban felfogta a feketeséget.

A nagyi boszorkány volt, mint az Óz, a csodák csodájában lévő Gonosz Boszorka. És meghalt. Az a gargalizáló hang, emlékezett vissza George egyre növekvő rettegéssel. Az a gargalizáló, horkoló hang egy... egy... halálhörgés volt.

– Nagyi! – suttogta, és félőrülten azt gondolta: Csingi-lingi, meghalt a gonosz boszorka.

Semmi válasz. Behajlított tenyerét nagyi szája elé tartotta. Semmi légmozgás. Szélcsend, petyhüdt vitorlák, a hajógerinc mögött pedig nincs nyomdokvíz. A rettegés némileg csökkeni kezdett, és George megpróbált gondolkodni. Fred bácsi egyszer megmutatta, hogy megnyálazott ujjal meg lehet állapítani, van-e szél. George végignyalta a tenyerét, és a nagyi szája elé tartotta.

Még mindig semmi.

Elindult a telefon felé, hogy felhívja dr. Arlindert, aztán megtorpant. Tegyük fel, hogy felhívja az orvost, és aztán kiderül, hogy a nagyi nem is halt meg. Az nagyon égő lenne.

Mérd meg a pulzusát.

George kételkedve nézett vissza az ajtóból a lelógó kézre. Nagyi hálóingének ujja felhúzódott, és kilátszott a csuklója. Nem, ez mégsem jó ötlet. Egyszer, az orvostól jövet, George kipróbálta, amit a nővérke csinált: a csuklójához nyomta az ujját, de semmit sem érzett. Az ő gyakorlatlan ujjai számára, ő maga is halott lenne.

Különben sem szeretné... nos... megérinteni nagyit. Még akkor sem, ha halott. Különösen akkor nem, ha halott.

George az előszobában ácsorgott, és nagyi mozdulatlan, ágyhoz kötött testéről a telefonra nézett, aztán újra a nagyira. Csak telefonálnia kellene. Csak...

...a tükör!

Hát persze! Ha az ember tükörre lehel, az bepárásodik. Egy filmben az orvos így vizsgált meg egy öntudatlan beteget. Nagyi szobájából fürdőszoba nyílik; George besietett, és elővette nagyi piperetükrét, amelynek egyik oldala normális, a másik viszont nagyít, hogy az ember ki tudja tépkedni a felesleges szőrszálakat meg ilyesmi.

Az ágyhoz ment, és olyan közel tartotta a tükröt nagyi nyitott, tátongó szájához, hogy majdnem megérintette vele. Elszámolt hatvanig, és közben végig nagyit figyelte. Semmi. Egészen biztos, hogy a nagyi meghalt. Ezt George már azelőtt tudta, hogy elvette volna a tükröt a szájától, amely végül tökéletesen tiszta és párátlan maradt.

Nagyi meghalt.

George megkönnyebbüléssel vegyes meglepetéssel vette észre, hogy most már képes sajnálni. Talán boszorkány volt. Talán nem. Talán csak azt gondolta magáról, hogy boszorkány. Akárhogy volt is, már elment. Egy felnőtt megértésével döbbent rá és egy felnőtt megkönnyebbülésével fogadta el, hogy a konkrét valóság kérdései nem lényegtelenné, hanem kevésbé élettelivé válnak, amikor az ember a halálos maradványok néma, szelíd arcában vizsgálja őket. Mindez egy tűnő lábnyom, egy cipő halvány alakja volt csak az agyában; a gyerekek minden felnőtt benyomása ilyen: csak később fogják fel, hogy őket elkészítették; kiformálták; a véletlenszerű tapasztalatok formálják; abban a pillanatban a lábnyomon kívül csak az a keserű lőporszag marad meg, amely a gyerek saját korának nem megfelelő gondolatok fellobbanásakor keletkezik.

Visszavitte a tükröt a fürdőszobába, aztán visszament a konyhába nagyi szobáján át. Ahogy elment a test mellett, jól megnézte magának. A lenyugvó nap az öreg, halott arcot durva narancsvörös színekkel festette meg, és George gyorsan elkapta a tekintetét.

Átment az előszobán és a konyhán a telefonhoz. Eltökélte, hogy mindent jól fog csinálni. Már hallotta is, hogy amikor csak Buddy elkezdi piszkálni, egyszerűen csak annyit fog mondani: Teljesen egyedül voltam a házban, amikor a nagyi meghalt, és mindent jól csináltam.

Először is fel kell hívni dr. Arlindert. Felhívja, és azt mondja neki: – Meghalt a nagymamám. Megmondaná, mit tegyek? Letakarjam, vagy ilyesmi?

Nem.

– Azt hiszem, meghalt a nagymamám.

Igen. Igen, ez jobb. Úgyis mindenki azt hiszi, hogy egy kisgyerek semmit sem tudhat, tehát ez így sokkal jobb.

Vagy mit szólnak ahhoz, hogy:

– Egészen biztos vagyok abban, hogy a nagymamám éppen most halt meg...

Biztos! Ez a legjobb az összes közül.

És elmeséli a tükröt, a halálhörgést meg mindent. Az orvos azonnal ki fog jönni, és a vizsgálatok után azt fogja mondani: Halottnak nyilvánítom, nagyi, és aztán George-hoz fordul: Rettenetesen kemény voltál ebben a tök durva helyzetben, George. Hadd gratuláljak. És George erre megfelelően szerényen fog válaszolni.

Dr. Arlinder számára nézett, és vett néhány lassú, mély lélegzetet, mielőtt megfogta a telefont. A szíve gyorsan vert, de már legalább nem szúrt. Nagyi meghalt. Megtörtént a lehető legrosszabb, ami valahogy mégsem olyan rossz, mint várni, hogy elkezdje ordibálni anya nevét, és hogy vigye be a teáját.

A telefon is meghalt.

George hallgatta a nagy semmit, miközben a szája még mindig a ki nem mondott szavakat formálta: Elnézést, Missus Dodd, George Bruckner vagyok, és ki kellene hívnom az orvost a nagymamámhoz. Semmi hang.

Még tárcsahang sincs. Csak a halott üresség. Mint ott bent, az ágyban.

Nagyi...

...ő...

(ó igen)

a nagyi nagyon kemény.

Ismét ellepte testét a fájdalmas, jéghideg libabőr. A tűzhelyen álló Pyrex teáskannára nézett, majd a pulton várakozó, gyógynövényes teakeverékkel megtöltött csészére. Nagyinak már nem kell tea. Soha többé.

(nagyon kemény)

George megborzongott.

Idegesen nyomogatta a Princess telefon megszakító gombját, de a készülék meg se nyikkant. Éppen olyan halott, mint...

(olyan hideg, mint)

Lecsapta a kagylót, amitől a telefon halkan megcsendült. George erre gyorsan felkapta a kagylót: talán csodával határos módon megjavult a készülék. Sajnos nem.

A szíve megint hevesebben vert.

Egyedül vagyok ebben a házban egy hullával.

George a konyhaasztal mellé lépett, és felkapcsolta a lámpát. Kezd sötétedni. Hamarosan lenyugszik a nap; mindjárt itt az este.

Várok. Nem kell mást tennem. Megvárom anyát. Ez a legjobb megoldás. Ha már a telefon elromlott, még mindig jobb, hogy így történt, hogy egyszerűen csak meghalt, és nem jött rá valami roham vagy ilyesmi, nem kezdett el habzani a szája, nem esett ki az ágyból...

Ó, jaj. Ezt nem kellett volna.

Egyedül a sötétben halott dolgokra gondolni, amelyek valahogy még mindig élnek – alakokat látni az árnyak között a falakon, és közben a halálra gondolni, a halottakra, az őket körülvevő bűzre, és ahogy közelednek a nagy feketeségben: erre gondolni; a húsban mocorgó bogarakra gondolni: üregeket ásnak a húsban; villogó szemek a sötétben. Igen. Leginkább erre. Szemekre gondolni, amelyek villognak a sötétben, és a padlódeszkák nyikorgására, ahogy valami átlépdel a szobán az árnyékok zebracsíkjain keresztül.

A sötétben a gondolatok tökéletes kört írnak le, akármit tesz is az ember ellene – hiába próbál virágokra, Jézusra vagy a baseballra gondolni, esetleg arra, hogy aranyat nyer az olimpián –, valahogy minden az árnyak között hatalmas karmokkal és mozdulatlan szemmel várakozó alakhoz vezet vissza.

– A nagy szart! – szisszent fel George, és hirtelen arcon csapta saját magát. Jó erősen. Gyerekes baromságokkal eteti magát, de ezt ideje lenne már befejezni. Már nem hatéves. Nagyi meghalt. Ennyi, meghalt, és kész. Nincs már benne több gondolat, mint egy üveggolyóban vagy egy padlódeszkában vagy egy ajtókilincsben vagy egy rádiójelben vagy...

És ekkor egy erős, idegen, váratlan hang, talán egyszerűen csak a túlélés engesztelhetetlen, önkéntelen hangja felkiáltott: Fogd be, George, és menj a dolgodra, a fenébe is!

Igen, rendben. Rendben, de...

Visszament nagyi szobájának az ajtajához, hogy ellenőrizze a helyzetet.

Az idős asszony csak feküdt az ágyban, egyik keze a padlóig lóg, a szája pedig tátva. Már ő is csak egy bútordarab. Az ember nyugodtan visszateheti a kezét az ágyba, meghúzhatja a haját, akár egy vizespoharat is dughat a szájába vagy tehet a fejére fülhallgatót, aztán bömböltetheti neki Chuck Berryt teljes hangerővel: mindez neki már teljesen mindegy. Ahogy Buddy mondja, ő már túl van rajta. Nagyi már túl van a kúrán.

George-tól nem messze, baloldalt valami halkan, ütemesen csattogni kezdett. A fiú összerezzent és felnyögött. A viharajtó volt az, amelyet Buddy éppen múlt héten tett fel. Csupán a nyitott viharajtót csapkodta az egyre erősödő szellő.

George kinyitotta a belső ajtót, kihajolt, és elkapta a visszafelé lendülő viharajtót. A szél – már nem szellő, hanem szél – a hajába kapaszkodott és felborzolta. George gondosan bezárta az ajtót, és azon tűnődött, honnan jött ez a hirtelen szél. Amikor anya elment, szinte halálosan nyugodt volt minden. De hát amikor anya elment, fényes nappal volt, most pedig alkonyodik.

George újra bekukkantott nagyihoz, aztán ismét szerencsét próbált a telefonnal. Még mindig süket. Leült, majd felpattant, és hosszú léptekkel fel-alá kezdett járkálni a konyhában, és megpróbált gondolkodni.

Egy órával később teljesen besötétedett.

A telefon még mindig nem működött. Biztosan a már szinte viharossá fokozódó szél szakított le néhány vezetéket, talán a Hód-mocsár környékén, ahol élő és kidőlt fák tarkítják az ingoványt. A telefon ugyan néha kísérteties, távoli hangon megcsörren, vonal viszont nincs. A szél nyögve nyargalászik a kis ház csatornáiban. Lesz mit mesélnie a következő cserkésztáborban, igen... ott üldögéltem az üres házban, egyedül ; halott nagymamámmal, a telefon nem működött, szél pedig felhőtutajokat hajszolt az égen, amelyek fe lül feketék, alul pedig a halott faggyúra és nagyi karomszerű kezére hasonlít a színük.

Ez, szintén Buddy szavaival élve, egy igazi klasszikus.

Bárcsak már ott tartana, hogy a történetet mesél bárcsak már túl lenne az egészen. De még mindi csak a konyhaasztalnál ül, nyitott történelemkönyv fölött, és minden hangra felugrik... és mivel a szél felerősödött, a ház olajozatlan, rejtett ízületei rengeteg apró hanggal nyikorognak.

Már nemsokára hazaér. És akkor minden rendben lesz. Minden

(nem takartad be)

rendben le

(nem takartad be az arcát)

George összerándult, mintha valaki hangosan megszólalt volna mellette, és tágra nyílt szemmel bámult a hasznavehetetlen telefonra. A halottak arcára fel kell húzni a takarót. Minden filmben így csinálják.

Le van sajnálva! Nem fogok még egyszer bemenni oda!

Nem! És egyáltalán nem is muszáj bemennem! Anya is letakarhatja az arcát, amikor hazaér! Vagy dr. Arlinder! Vagy a temetkezési vállalkozó!

Valaki, bárki, de nem ő. Egyáltalán nem kötelező.

Neki mindegy, és a nagyinak is. Buddy szólalt meg a fejében:

Ha nem féltél, hogy lehet, hogy nem merted betakarni az arcát?

Nekem jó volt így is.

Beszari!

És a nagyinak is.

Hülye kis beszari!

George az asztalnál ült a történelemkönyve előtt, de nem olvasott. Azon gondolkozott, hogy ha nem húzza rá az ágytakarót nagyi arcára, nem lesz joga azt állítani, hogy mindent jól csinált, és így Buddynak lesz mibe belekapaszkodnia (bármennyire gyenge érv is ez).

Látta magát, ahogy a tábortűznél, takarodó előtt elmeséli a kísérteties történetet a nagyanyja haláláról, és éppen a megnyugtató befejezéshez ér, amikor anya autójának fényszórói végigsöpörnek a kocsifeljárón – a felnőtt visszatérése egyszerre visszahozza és megerősíti a Rend fogalmát –, és ekkor az árnyékokból hirtelen kiemelkedik egy sötét alak. A tűzben elpattan egy fenyőgally. George észreveszi, hogy az a sötét alak nem más, mint Buddy. A bátyja megszólítja: Pisis, ha olyan nagyon bátor voltál, hogy lehet, hogy nem merted letakarni AZ ARCÁT?

George felállt, és közben egyre azt mondogatta magában, hogy a nagyi már túl van rajta, a nagyi elpusztult, a nagyi már nagyon kemény. Visszateheti a karját az ágyra, dughat teafiltert az orrába, tehet fülhallgatót a fejére, amelyben Chuck Berry bömböl teljes hangerővel stb. stb., és mindez meg se kottyanna neki, mert a halál éppen erről szól, egy halottat már senki sem idegesíthet fel, a hulla a világon a legkeményebb dolog, minden más csak álom, elkerülhetetlen, apokaliptikus és lázas álom az éjfél élettelen gyomrában kivágódó szekrényajtókról és a kihantolt csontvázakra eszelős kékséget karcoló holdfényről és...

George suttogva megszólalt: – Hagyd abba, jó? Ne legyél már ilyen...

(durva)

Összeszedte magát. Be fog menni abba a szobába, és felhúzza a takarót a nagyi arcára. Nem ad okot Buddynak rá, hogy piszkálódjon. Maradéktalanul el fogja végezni a nagyi halálával járó egyszerű rituálékat. Le fogja takarni az arcát, aztán pedig – és a művelet jelképes értelmétől felderült az arca – el fogja tenni a feleslegesen előkészített teafiltert és csészét. Ez az.

Óvatos léptekkel, körültekintően elindult nagyi szobája felé. Odabent sötét volt. Nagyi teste formátlanul dudorodott az ágyban. George eszelősen tapogatva kereste a villanykapcsolót. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, míg végül a metszett üvegcsillár homályos, sárgás fénnyel elárasztotta a szobát.

Nagyi mozdulatlanul hevert, keze lógott, a szája nyitva. George csak bámulta a testet. Közben homályosan megállapította, hogy a homlokán apró izzadsággyöngyök keletkeztek, és azon tűnődött, hogy vajon ebben az ügyben terjed-e addig a felelőssége, hogy azt a kihűlt kezet felemelje és visszategye az ágyba a test mellé. Úgy döntött, hogy nem. Bármikor lecsúszhatott a keze. Ez neki már túl sok lenne. Képtelen megérinteni. Bármit megtesz, de ezt nem.

Lomhán, mintha valami sűrű folyadékon keresztül haladt volna, megközelítette a hullát. Aztán megállt fölötte, és csak nézte. Sárga volt. Egyrészt az ezeréves csillár fénye miatt, de nem csak azért.

George hangosan zihálva megragadta a takarót, és a hulla arcára húzta. Ahogy elengedte, egy kicsit lejjebb csúszott, és kilátszott alóla a haj vonala és a gyűrött, sárga, pergamenszerű homlok. Minden lelkierejét összeszedve újra megragadta a takarót, és megigazította. A kezét közben jó messzire eltartotta, nehogy hozzáérjen a testhez, még az anyagon keresztül se. A takaró ezúttal nem csúszott le. Teljesen eltakarta az öregasszony arcát. George rémülete alábbhagyott. Eltemette nagyit. Hát persze, ezért takarják le a halottakat: mert olyan, mintha eltemetnénk őket. Ez tuti.

A temetésből kimaradt, lelógó kézre pillantott, és egyszeriben úgy érezte, hogy képes megérinteni, bedugni a takaró alá.

Lehajolt, megragadta a hűvös kezet, és felemelte. Ekkor az ujjak megmozdultak, és átfogták a csuklóját.

George hátratántorodott és felsikított: csak sikított az üres házban, túlharsogta az ereszcsatornákban tomboló szél huhogását és a ház nyikorgó ízületeinek éles nyikorgását. Ahogy hátrált, kis híján lehúzta a testet az ágyról, aztán a kéz elengedte, és a levegőt markolászta... majd ismét ernyedten lógott.

Jól vagyok, semmi baj, ez csupán reflex volt.

George bólintott. Elkeseredetten győzködte magát, aztán újra eszébe jutott, hogyan ragadta meg nagyi keze az övét, és felsikított. A szeme kidülledt. A haja égnek meredt. Szíve elszabadult vonatként zakatolt a mellkasában. A való világ eszelősen imbolygott és olyan volt, mintha a kísértetkastély tükreiben szemlélne mindent. Amikor pedig kezdett volna visszatérni a józan esze, a pánik csak erősebbnek bizonyult. Elfordult. Ki akart jutni ebből a szobából, átmenni egy másikba – vagy ha kell, négy-öt kilométerre innen –, hogy magához térjen. Megperdült, és teljes erővel a falnak rohant, a nyitott ajtó mellett úgy egy méterrel.

A padlóra zuhant, beverte a fejét. Az éles, hasogató fájdalom túlharsogta a pánik énekét. Megérintette az orrát. A keze véres lett. A pólóját vércseppek tarkították. Feltápászkodott, és fejét hevesen kapkodva körbenézett.

A hulla keze a padlóig lógott, a test pedig egyenesen hevert az ágyban. Meg sem mozdult.

Csak képzelődött. Bejött ide, és a többi csupán a saját agyának horrorfilmje volt.

Nem.

De a fájdalom kitisztította a fejét. A hullák nem ragadják meg az ember csuklóját. A hullák halottak. Használhatjuk őket kalaptartónak, vagy belegyömöszölhetjük őket egy traktor gumijába és leguríthatjuk őket a hegyről stb. stb. stb. A hullákkal bármit meg lehet tenni (például az olyan kisfiúknak, akik megpróbálják a lelógó kezet visszatenni az ágyba), de a hullák már nem csinálnak semmit.

Kivéve, ha az illető boszorkány, és halála napjául épp azt a napot választja, amikor senki sincs a közelben, csak egy kisgyerek, mert ez így a legjobb, így lehet... lehet...Mit lehet?

Semmit. Hülyeség. Rettegett, és emiatt képzelődött, ennyi az egész. Az alkarjával megtörölte az orrát, és arca megrándult a fájdalomtól. A keze véres lett.

Nem fog még egyszer a közelébe menni, és kész. Akár valóság volt, akár káprázat, többé nem kezd ki nagyival. A fényes lángként lobogó pánik ugyan már elmúlt, George azonban még mindig rettenetesen félt. A sírás határán állt, a lába remegett saját vérének látványától, és csak azért fohászkodott, hogy hazaérjen végre anya és kezébe vegye a dolgokat.

George kihátrált a szobából, át az előszobán, be a konyhába. Hosszú, reszkető lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt. Az orra hideg vizes borogatást kívánt, és mellesleg hányingere volt. A mosogatóhoz lépett, és megnyitotta a hideg vizes csapot. Lehajolt, és a mosogató alatti szekrényből kivett egy rongyot – nagyi egyik régi pelenkájának egy darabját –, a hideg vizes csap alá tartotta, miközben az orrából csöpögő vér miatt állandóan szipognia kellett. Addig áztatta a puha pamutdarabot, amíg a keze teljesen érzéketlenné nem vált a hideg víztől, aztán elzárta a csapot, és kicsavarta a rongyot.

Az orrához emelte. És ekkor a nagyi megszólalt a másik szobában.

– Gyere ide, kisfiam – kiáltotta zümmögő, halott hangon. – Gyere be hozzám – a nagyi meg akar ölelni. George sikítani próbált, de egyetlen nyikkanás sem jött ki a torkán. Semmi. A szomszéd szobából viszont annál több hang szűrődött ki. Akkor szokott ilyen hangokat hallani, amikor anya fürdeti nagyit; felemeli hatalmas testét, leteszi, megfordítja, majd ismét leteszi.

De most a hangok határozottan mást jelentettek mintha nagyi megpróbált volna... felkelni az ágyból.

– Kisfiam! Gyere be ide, kisfiam! Most AZONNAL! Gyere ide!

George rettegéssel vette észre, hogy a lábai engedelmeskednek a parancsnak. Meg akarta állítani őket, de azok csak mentek tovább, bal, jobb, bal, jobb, mennek a majmok; az agya csupán egy rémült fogoly volt a testében – túsz a toronyban.

TÉNYLEG boszorkány, boszorkány, és most „el van varázsolva „, ó igen, ez egy „varázslat”, az bizony, és gonosz, VALÓBAN gonosz, ó Istenem ó Jézusom segíts segíts segíts...

George átlépdelt a konyhán és az előszobán, egyenesen nagyi szobájába. A vén boszorka nemcsak megpróbált felkelni az ágyból, hanem ki is mászott, ott ült a fehér műanyag székben, ahol már négy éve nem ült, mert már olyan kövér volt, hogy nem tudott járni, és egyébként is olyan szenilis lett, hogy azt sem tudta, hol van.

De most egyáltalán nem tűnt szenilisnek.

Az arca petyhüdt és fakó volt, de szenilitásnak nyoma sem látszott rajta – már ha egyáltalán valaha is az volt, és nem csak színlelte, hogy kisfiúkat és fáradt, férj nélküli nőket verjen át vele. Nagyi arca könyörtelen értelemtől ragyogott; mint egy öreg, bűzölgő viaszgyertya. A szeme beesett, fénytelen és halott volt. A mellkasa nem mozgott. A hálóinge felhúzódott, felfedve elefántszerű combjait. Halottas ágyának takarója hátradobva.

Kinyújtotta hatalmas karjait.

– Meg akarlak ölelni, Georgie – mondta az a színtelen, zümmögő, halott hang. – Ne félj már, te kis bőgőmasina. Gyere, hadd öleljen meg a nagyi.

George kihúzta magát, és megpróbált ellenállni annak a leküzdhetetlen erőnek. Odakint visított és morgott a szél. George arca megnyúlt és eltorzult az elképzelhetetlen rettegéstől: mint egy ősi könyvbe zárt fametszet.

George elindult. Tehetetlen volt. A lábát húzva lépdelt a kitárt karok felé. Be fogja bizonyítani Buddynak, hogy nem félt nagyitól. Oda fog menni a nagyihoz, és ő megöleli. Már nem bőgőmasina és nem beszari. Most oda fog menni nagyihoz.

Már majdnem elérte a hívogatóan kitárt karokat, amikor a balra lévő ablak hirtelen kivágódott, és a szél egy őszi levelekkel díszített ágat repített a szobába. A szél szökőárként öntötte el a szobát, lökdöste a falon lógó képeket, cibálta nagyi hálóingét és haját.

George végre tudott sikítani. Botorkálva hátrált a vastag karok elől, mire nagyi csalódottan felszisszent, ajka hátrahúzódott puha, öreg ínyéről; vastag, ráncos kezei összecsapódtak.

George lába összeakadt – elesett. Nagyi felállt a fehér műanyag székből, és a totyogó húshalom tántorogva elindult. George rémülten tapasztalta, hogy nem tud felállni; minden erő elszállt a lábából. Nyöszörögve mászott hátrafelé. Nagyi lassan, de könyörtelenül közeledett, halott volt, és mégis élt, és George hirtelen megértette, mit jelentene az az ölelés; a kirakójáték összeállt a fejében. Ekkor valahogy visszatért az erő a lábaiba. Felállt, de abban a pillanatban nagyi megragadta a pólóját. Kitépett belőle egy darabot, és George egy pillanatig érezte bőrén a hideg hús érintését. A konyhába menekült.

Ki fog rohanni, ki az éjszakába. Mindent megtesz, csak nehogy megölelje a boszorkány, a saját nagymamája. Mert ha megöleli, anya hazaérve nagyit holtan találná. George élne, ó, igen... de hirtelen megkívánná a gyógyteát.

Visszanézett a válla fölött. Nagyi közeledett, már az előszobában járt, és groteszk, torz árnyéka egyre terebélyesedett a falon.

És ekkor követelődző, fülsértő hangon megcsörrent a telefon.

George gondolkodás nélkül felkapta a kagylót és belesikított; sikított, hogy jöjjön már valaki és segítsen. Sikított, de egyetlen hang sem jött ki elzáródott torkán.

Nagyi rózsaszín hálóingében betotyogott a konyhába. Sárgásfehér haja vadul repkedett arca körül, és egyik szarufésűje ráncos nyakánál lógott.

Vigyorogva közeledett.

– Ruth? – Ez Flo néni hangja volt, amelyet a borzalmas kapcsolat miatt alig lehetett hallani. – Ruth, ott vagy? – Flo néni telefonált Minnesotából, több mint háromezer kilométeres távolságból.

– Segíts! – sikította George a telefonba, de csak halk, sziszegő fütyülés hagyta el a száját, mintha halott nádnyelvekkel teli harmonikába fújt volna.

Nagyi kitárt karokkal totyogott a linóleumon. A szeme becsukódott, kinyílt, majd újra becsukódott. Nagyi be akarta hajtani a néki kijáró ölelést, amelyre már öt éve vár.

– Ruth, hallasz engem? Itt hatalmas vihar van és én... félek. Ruth, nem hallak...

– Nagyi – nyögte George a telefonba. Az öregasszony már majdnem odaért hozzá.

– George? – Flo néni hangja hirtelen élessé vált, szinte sikított. – George, te vagy az?

George hátrálni kezdett, és hirtelen észrevette, hogy olyan hülye volt, hogy az ajtótól a konyhaszekrény és a mosogató közötti sarokba mászott. A rettegés teljesen a hatalmába kerítette. Ekkor nagyi árnyéka George-ra vetült, akinek ettől megtört a bénultsága, és nagyot sikított a telefonba. Sikoltozva ismételgette: – Nagyi! Nagyi! Nagyi!

Nagyi hideg keze átfogta George torkát. Zavaros, öreg tekintete George szemébe fúródott, teljesen kiszipolyozva az akaratát.

George tompán, gyengén, szinte évszázadok távlatából hallotta Flo nénit: – Mondd neki, hogy feküdjön le, George, mondd neki, hogy feküdjön le és maradjon nyugton. Mondd meg neki, hogy a te nevedben és az apja nevében meg kell ezt tennie. A fogadott apját Hastur-nak hívják. Az ő neve hat rá, George – mondd neki azt, hogy Feküdj le Hastur nevében mondd neki...

Az öreg, ráncos kéz kitépte a telefont George erőtlen markából. A zsinór hangos pukkanással szakadt ki a telefonból. George a sarokba rogyott, nagyi pedig fölé hajolt. A hatalmas húshegy eltakarta a fényt.

George ráordított: – Feküdj le! Maradj nyugton! Hastur nevében! Hastur! Feküdj le! Maradj nyugton!

Nagyi keze összezárult George nyakán...

– Meg kell tenned! Flo néni azt mondta! Az én nevemben! Az apád nevében! Feküdj le! Maradj nyug...

...és megszorította.

Amikor egy órával később a fények végül a feljáróra fröccsentek, George az asztalnál ült a történelemkönyve fölött. Felállt, a hátsó ajtóhoz lépett és kinyitotta. Balra a Princess telefon kagylója a helyén, hasznavehetetlen zsinórja köréhurkolódva.

Anya belépett. Kabátja gallérjához egy levél ragadt. – Micsoda szél van – mondta. – Minden rend... George! George, mi történt?

A vér abban a pillanatban kiszaladt anya arcából, elfehéredett, mint egy bohócé.

– Nagyi – mondta George. – A nagyi meghalt. Nagyi meghalt, anya – és kitört belőle a zokogás.

Anya átkarolta, de a falnak dőlt, mintha az ölelés az utolsó csepp erejét is kiszívta volna. – Történt... történt valami? – kérdezte. – George, történt valami más is?

– A szél befújt egy faágat az ablakon – felelte George.

Anya eltolta magától, egy pillanatig méregette rémült, bágyadt arcát, aztán nagyi szobájába botladozott. Úgy négy percig volt odabent. Amikor visszajött, egy piros rongycafatot tartott a kezében. George pólójának egy darabja volt.

– Ezt nagyi kezében találtam – suttogta.

– Nem akarok beszélni róla – mondta George. Hívd fel Flo nénit, ha akarod. Fáradt vagyok. Le akarok feküdni.

Anya először meg akarta állítani, aztán meggondolta magát. George felment a Buddyval közös szobába, és a szellőző mellett hallgatta, mit tesz anya. Nem fog beszélni Flo nénivel; ma este semmiképpen sem, mert a telefon zsinórja elszakadt; de holnap sem, mert röviddel azelőtt, hogy anya hazaért volna, George elmotyogott magában néhány szót (némelyik mintha latinul hangzott volna, a többi csupán ősi kelta vakkantás), aminek következtében több mint háromezer kilométerre Flo néni agyvérzést kapott és holtan esett össze. Lenyűgöző, hogy beugrottak ezek a szavak. Minden beugrott.

George levetkőzött, és meztelenül az ágyára feküdt: Kezét a feje alá tette, és csak bámult a sötétségbe. Lassan, lassan gonosz és nagyon félelmetes vigyor jelent meg az arcán.

Mostantól minden máshogy lesz.

Nagyon máshogy.

Itt van például Buddy. Már alig várja, hogy hazajöjjön a kórházból és megint elkezdje piszkálni: a Hitetlen Kínai Kanalas Kínzásával, a száztűvel vagy valami hasonlóval. Rá kell hagyni – legalábbis nappal, amikor mások is vannak körülöttük –, de amikor leszáll az éj, és egyedül vannak ebben a szobában, a sötétben, a zárt ajtó mögött...

George hangtalanul nevetni kezdett.

Ahogy Buddy mondja, ez egy igazi klasszikus.

Müller Bernadett fordítása