A szörnyű végkövetkeztetés, mely fokozatosan belerágta magát zavart és vonakodó elmémbe, mostanra az ocsmány valóságnak bizonyult. Eltévedtem, teljesen reményt vesztve eltévedtem a Mammoth-barlang hatalmas labirintusrendszerében. Amennyire zavart elmém vissza tudja idézni, arra emlékszem, hogy látásom képtelen volt olyan tájékozódási pontot megragadni, mely a kifelé vezető út irányjelzőjeként szolgálhatott volna. Helyzetem eloszlatta a legcsekélyebb kétséget is afelől, hogy valaha újra megpillanthatom a Nap áldott fényét, vagy fürkészhetem a gyönyörű kinti világ kellemes hegycsúcsait és völgyeit. A remény elszállt. Józan életfelfogásom mellett egyáltalán nem élveztem szenvtelen modoromat. Bár gyakran olvastam vad delíriumokról, melyekbe hasonló helyzetek áldozatai estek, ezek közül egynek se tapasztaltam jegyeit, nyugodt maradtam, ám egy idő után ráeszméltem tűrőképességem elvesztésére.

Nem is az a gondolat – hogy magánjellegű kutatásnak már korántsem nevezhető botorkálásom túllépi az elviselhető határt – okozta azt, hogy egy pillanatig is elhagyjon lélekjelenlétem. Kétségbeestem, mikor belegondoltam, hogy a templomkert békés nyugalma helyett ez az ocsmány, mérhetetlen üreg lehet a sírhelyem.

Abban biztos voltam, hogy az éhenhalás fogja beteljesíteni sorsomat. Tudtam, hogy néhányan már megőrültek hasonló esetekben, de éreztem, engem nem ez a végzet vár. A sorscsapást csupán saját számlámra írhatom, mivel a vezető nem tudott róla, hogy lemaradtam a többi barlanglátogatótól. Több mint egy óra kóborlás után a barlang istenkáromló csarnokaiban azon vettem magam észre, hogy képtelen vagyok visszaidézni a tekervényes útvesztőt, melyen útitársaim elhagyása óta haladtam.

A fáklyám is kezdett kialudni, így hamarosan arra számíthattam, hogy a föld gyomrának teljes, szinte kézzel tapintható feketesége fog beborítani. Amint a pislákoló fényben álltam, kétségbeesetten töprengtem végzetem bekövetkeztének feltételezett lehetőségein. Visszaemlékeztem a beszámolókra, melyeket a tüdővészes kolóniáról hallottam, amely azért települt ebbe a gigantikus föld alatti világba, hogy gyógyulást szerezzen az örök sötétség birodalmának kétségtelenül egészséges levegőjétől, és állandó hőmérsékleten, tiszta levegőn és békés csendben éljen, amit meg is talált, csak épp a halál furcsa és iszonytató formájában. Láttam beteges, természetellenes viskóik szánalomra méltó romjait, ahogy a csoporttal elhaladtunk előttük, és eltöprengtem, milyen istentelen hatást válthat ki egy hosszú tartózkodás ebben a mérhetetlen és csöndes barlangban még egy olyan egészséges és életerejének teljében lévő emberben is, mint én vagyok. Ekkor elkeseredetten jegyeztem meg magamban, én is ilyen jutok, ha az éhség miatt hamarabb el nem távozom az élők sorából.

Amint fáklyám utolsó fénysugarai is az örök sötétségbe vesztek, elhatároztam, minden követ megmozgatok, semmilyen menekülési lehetőséget nem mulasztok el; ennek megfelelően összeszedve tüdőm teljes erejét párszor elkiáltottam magam, azzal a hiú reménnyel, hogy lármámmal felkeltem a vezető figyelmét. Szívem mélyén hittem benne, hogy könyörgésem nem hiábavaló, hogy hangomat, melyet az engem körülvevő fekete labirintus megszámlálhatatlan bástyája felerősített és visszavert, más is meghallja rajtam kívül. Egyszer csak azon vettem észre magamat, mintha a barlang sziklás aljzatán puha, egyre közeledő lépteket hallanék.

Ilyen hamar megvalósulna szabadulásom? Akkor minden szörnyű balsejtelmem felesleges volt, és a vezető megállapítva indokolatlan távollétemet a csoporttól, utánam eredt, hogy megkeressen ebben az óriási mészkőbarlangban? Ám ezek a kellemesen bizonytalan kérdések hirtelen elszálltak a fejemből, elérkezett az a pont, mikor újra kétségbeestem, mert felfedezésem egyre közeledett, és egy pillanat alatt boldogságom borzalommá vált, amint hallgatóztam. Mindig is éles hallásom most még jobban felerősödött a barlang tökéletes csendje által, és elém tárta a bénító felismerést, a váratlan és borzalmas tudatot, hogy ezek a lépések nem embertől származnak. Ebben a természetellenes régióban a bakancsot viselő vezető éles, metsző zajokat keltett volna. Ezek az ütődések puhák, óvatosak voltak, mint néhány macskaféle járása. Emellett, ahogy jobban odafigyeltem, úgy tűnt, mintha a hangokat kettő helyett négy láb keltené.

Ekkorra már bizonyossággá vált, hogy én magam ébresztettem fel egy vad szörnyet jajveszékelésemmel, talán egy hegyi oroszlánt, mely véletlenül a barlangban tartózkodott. Talán – gondoltam – a Mindenható számomra egy kellemesebb halált szánt, mint az éhenhalást, de az önfenntartás ösztöne – mely sosem szunnyadt teljesen – még kavargott mellkasomban, közben elgondoltam, hogy ha meg is menekülök a közeledő veszedelem elől, azzal együtt a zordabb, hosszadalmasabb vég ér el, és így eldöntöttem, nem adom olcsón az életemet. Talán furcsán hangzik, de az agyam csak arra tudott gondolni, hogy a látogató csakis ellenséges lehet. Ennek megfelelően nagyon elcsendesedtem, abban a reményben, hogy az ismeretlen szörnyeteg az irányt adó hang hiányában eltéved, mint én, és elkerül. De ez a remény nem felelt meg a valóságnak, mert a furcsa léptek egyre erősödtek, az állatot nyilvánvalóan elérte a szagom, amely a barlang zavaró szagoktól tökéletesen mentes levegőjében kétségtelenül nagy távolságból követhető.

Annak érdekében, hogy felszereljem magam védekező eszközzel egy kimenetelét tekintse bizonytalan küzdelem esetére, kitapogattam a közelemben levő nagyobb darab köveket, melyek szétszórva hevertek a talajon, és egyet-egyet megmarkolva, hogy a kellő pillanatban használhassam, vártam beletörődötten a kényszerű eredményt. Az idő legnagyobb része alatt a lépések négylábútól származónak tűntek, egyszerűen a mellső– és a hátsó lábak közötti összhang nélkül, de a ritka szünetek alatt megfigyelhettem, hogy két láb folyamatos mozgásban van összekötve. Azon tűnődtem, miféle állat akar megtámadni; úgy gondoltam, bizonyára egy szerencsétlen pária, akinek azzal kellett fizetnie a kíváncsiságáért, ami a félelmetes barlangba kerüléséért felelős, hogy élete végéig végeláthatatlan rejtőzködésre lett ítélve. Nyilvánvalóan a barlang szem nélküli halaival, denevéreivel, patkányaival és néha a Green River áradásának sodrával idekerült közönséges halakkal tartotta fenn magát. Azzal fokoztam feszült éberségemet, hogy groteszk találgatásokba merültem, a barlangi élet hogyan formálhatta át a szörny fizikális felépítését, visszaemlékezve az ocsmány jelenésekre, melyeket a helyi közhiedelem azoknak a tüdővészeseknek tulajdonított, akik már meghaltak hosszú barlangi tartózkodás után. Emlékszem, hogy ezúttal már kezdtem érezni ellenségem közeledtét, melynek alakját sosem kellet volna meglátnom, hiszen fáklyám már régen kialudt, gyufa pedig egyáltalán nem volt nálam. Agyamban a nyomás már félelmetessé vált. Eltorzult képzeletem rejtőző és visszataszító körvonalakat idézett fel az engem körülvevő fenyegető sötétségben, mely mintha már testemre is nyomást gyakorolt volna. Közelebb és közelebb, a léptek egyre erősödtek. Úgy tűnt, szabadjára kell engednem egy metsző sikolyt, de elég értelmetlen lett volna ilyen dologgal próbálkoznom; a hangomra aligha kaphattam volna választ. Kővé dermedtem, földbe gyökerezett a lábam. Kétségeim voltak afelől, hogy ha a kritikus pillanat elérkezik, a jobb kezem képes-e elhajítani lövedékét. A léptek erősödő dobbanásai már kézzelfoghatóan közel voltak. Már nagyon közel. Hallhattam az állat nehéz légzését, amelyből arra következtettem, hogy jelentős távolságról érkezhetett, és ezért ki van fáradva. Hirtelen az átok megtört. Jobb kezem, melyet a mindig megbízható hallásom irányított, teljes erejével elhajította tartalmát – az élesre kopott mészkődarabot – a sötétség azon pontja felé, ahonnan a légzés és a lábdobogás származott. Legnagyobb csodálatomra, nagyon közel érhetett céljához, mert hallottam, ahogyan a dolog távolabb ugrik, és nem mozdul.

Újratöltve fegyveremet, elhajítottam második lövedékemet, ezúttal sokkal hatásosabban. Örömmel nyugtáztam, hogy a lény a földre zuhant, és kétségkívül mozdulatlanul feküdt. Szinte felerősödve a rajtam átfutó megkönnyebbüléstől, visszatántorogtam a falhoz. A légzés folytatódott nehéz ki– és belégzések formájában, ekkor ébredtem rá, hogy csupán megsebesítettem a lényt, nem több. És immár teljesen elálltam attól, hogy megvizsgáljam a Dolgot. Legalábbis valami társult a földöntúli félelemhez, mely elmémbe költözött, ezért nem szemléltem végig a testet, és nem is folytattam a kövek dobálását, hogy végezzek vele. Ehelyett tiszta erőből futottam – már amennyire kitellett belőlem – abba az irányba, ahonnan jöttem. Hirtelen meghallottam, egy hangot, pontosabban hétköznapi hangok egymásutánját. Egyik pillanatról a másikra éles, fémes dobogássá váltak. Most nem lehetett kétséges, a vezető volt az. Ekkor üvöltöttem, kiabáltam és ordítottam örömömben, mikor megpillantottam a boltíveken a pislogó fényességet, amiről tudtam, hogy a fáklya visszavert fénye. Rohantam, hogy találkozzam a fénnyel, és mielőtt teljesen felfoghattam volna, mi történt, a földön feküdtem a vezető lábánál, a bakancsát ölelgetve, és összevissza zagyváltam, ahelyett, hogy mindent elmondtam volna sorjában, a lehető legidiótább stílusban adtam elő szörnyű történetemet, és ugyanakkor megerősítettem hallgatóm felé érzett hálámat. Lassanként visszanyertem eszméletemet. A vezető a csoport kijárathoz érkezésekor vette észre hiányzásomat, és az ösztöneire hallgatva onnan indult el, ahol utoljára beszélt velem, és négy óra keresés után megtalált.

Amikorra ezt elmesélte, felbátorodva a társaságától és a fáklya fényétől, kezdtem visszaemlékezni a furcsa szörnyre, melyet a közeli sötétségben sebesítettem meg, és azt javasoltam, derítsük ki a fény védelmében, miféle lény volt az áldozatom. Ezúttal a társaság miatt megerősödött bátorsággal mentem vissza borzalmas élményem helyszínére. Hamarosan egy fehér dolgot láttunk a földön, egy dolgot, mely a fényt visszaverő mészkőnél is fehérebb volt. Egy hatalmas arányokkal rendelkező emberszabású majomhoz hasonlított, és talán egy vándorló állatseregből kóborolt el. A szőre hófehér volt, ami kétségtelenül a barlang falai közé zárt hosszú tartózkodás színtelenítő hatásának tudható be, de emellett meglepően vékony, kivéve a fejet, ahonnan a bőséges hajzat a vállakig ért. Az arc el volt tőlünk fordulva, a lény majdnem pontosan azon feküdt. A végtagok elhelyezkedése igen egyszerű volt, de használatukat korábban hibásan ítéltem meg, általában a szörnyeteg mind a négyet használta, máskor csak kettőt, hogy gyorsabban haladjon. Az ujjak vagy lábujjak patkányéhoz hasonló karmokban végződtek. A karok vagy lábak fogásra alkalmatlanok voltak, a hosszú barlangi tartózkodás következtében. Ugyanez okozta a mindenre kiterjedő szinte természetellenes fehérséget, ami annyira jellemző volt az egész kreatúra anatómiájára.

A légzés már nagyon legyengült, és a vezető előhúzta pisztolyát, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy megadja a lénynek a kegyelemdöfést, de egy váratlan hang, amit a szörny kiadott, a fegyver elsülés nélküli földre zuhanását okozta. Azt a hangot képtelenség szavakba önteni. Az nem egy majomszerű lényre utaló közönséges hang volt, és elgondoltam, hogy ez a természetellenes minősége nem a hosszan tartó és tökéletes csend rovására írható, melyet a fény felfedezése hozott ki belőle, a fényé, amit a szörny azóta nem láthatott, mióta először belépett a barlangba. A hang, melyet talán mély karattyoláshoz hasonlíthatnék, halványan folytatódott.

Eközben egy gyorsan átvonuló görcsös erőfeszítés hullámzott végig a szörny testén. A mancsok görcsbe rándultak, a végtagok megfeszültek. Egy hirtelen rándulás alkalmával a fehér test megfordult, így az arc a mi irányunkba fordult. Annyira lebénította érzékeimet a borzalom, hogy csak a szemeket figyeltem meg. Azok a szemek feketék voltak, koromfeketék, a hófehér szőrzettel és hússal ocsmány ellentétben. Mint a többi barlanglakóé, ezek is mélyen besüllyedtek a szemgödörbe, és egyáltalán nem volt szivárványhártyájuk. Ahogyan közelebbről megfigyeltem, egy közönséges majomnál kevésbé előreálló arcszögű vonásokba voltak ágyazva, és kevesebb szőrzet vette őket körül. Az orr teljesen kivehető volt. Ahogyan a titokzatos lényt bámultuk, a vastag ajkak megnyíltak, és néhány hang hagyta el a száját, mielőtt a Dolog örök nyugalomba vonult.

A vezető megragadta a kabátujjamat, és annyira erőszakosan rángatott, hogy a fáklya is megremegett, hátborzongató árnyakat vetve a falakra.

Meg se moccantam, mereven álltam, elszörnyedt szemeimet magam elé a földre szegezve. A félelemmel vegyes bámulat, a részvét és a tisztelet együtt hatott, a hangok miatt, melyek a borzalmas igazságot jelentették számunkra.

A lény, melyet megöltem, a kifürkészhetetlen barlang furcsa szörnye, valaha egy EMBER volt.

Tóth Máté fordítása